Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

4. AZ ELLENFORRADALOM

4. AZ ELLENFORRADALOM

A Peidl-kormány azt tűzte ki célul, hogy a Tanácsköztársaságot, a proletárdiktatúrát megtagadva, de ugyanakkor a konzervatív restaurációt vagy egy jobboldali diktatúrát is elkerülve a polgári demokrácia elvei szerint konszolidálja az ország közállapotait és hatalmi-politikai viszonyait. Első lépése ennek megfelelően az volt, hogy augusztus 2-án elhatárolta magát a proletárdiktatúrától, és az 1918. november 16-án deklarált köztársasági államformát állította vissza. Ugyanezen a napon feloszlatta a forradalmi törvényszékeket, és szabadon bocsátotta a Tanácsköztársaság alatt letartóztatott ellenforradalmárokat. Augusztus 3-án a Vörös Orség megszüntetéséről és a régi bírósági szervezet visszaállításáról intézkedett; 4-én hatálytalanította a bérházak köztulajdonba adását; 6-án az ipari és kereskedelmi vállalatok államosítását érvénytelenítette.

A fenti intézkedésekkel egyidejűleg Peidl kísérletet tett kormányának koalíciós jellegű átalakítására. Az úgynevezett polgári, tehát nem szocialista politikusok közül mindenekelőtt a parasztdemokrata Nagyatádi Szabó Istvánt, a keresztényszocialista Giesswein Sándort vagy Huszár Károlyt, s esetleg még a liberális Lovászy Mártont, a régi Károlyi-párti politikusok vezetőjét akarta megnyerni. A Károlyi- és Berinkey-kormányokéhoz hasonló vagy azoknál mérsékeltebben polgári demokratikus koalíciós kormányzat megteremtésének, vagyis 1918 őszéhez való visszatérésnek a belső és külső feltételei azonban 1919 augusztusában már egyaránt hiányoztak. Nemcsak a konzervatív körök tartották ugyanis „bolsevikgyanúsnak” a kormányt, hanem a potenciális koalíciós partnerek, a parasztság és a kispolgárság képviselői sem óhajtottak vele együttműködni. A kormány által elképzelt polgári demokratikus politikai berendezkedés ezért csak úgy valósulhatott és szilárdulhatott volna meg, ha az ország sorsának alakulásában az egész 1918-1919-es időszakban döntő szerepet játszó győztes nagyhatalmak egyértelműen és határozottan kiálltak volna mellette. Ez azonban nem történt meg. A bécsi antantmegbízottak július végi ígéretei ellenére a párizsi békekonferencia vezetői augusztus 2-án úgy döntöttek, hogy nem ismerik el az új magyar kormányt. A budapesti kormányváltozás a bolsevizmus elleni harc ürügyén saját hódító törekvéseit realizálni akaró Románia magatartását sem befolyásolta. Kihasználva a Vörös Hadsereg felbomlása következtében kialakult helyzetet a román csapatok gyors ütemben nyomultak előre, s augusztus első napjaiban az egész Duna-Tisza közét, a Tiszától északra fekvő területeket és a fővárost is megszállták. Az ország teljes megszállását elkerülendő a kormány fegyverszüneti tárgyalásokba bocsátkozott a román főparancsnoksággal. Az igen súlyos és megalázó román feltételek megtárgyalására azonban már nem maradt ideje. Augusztus 6-án este ugyanis egy néhány fős ellenforradalmi csoport (Fehér Ház) – az olasz antantmegbízottak tudtával és a román katonaság jelenléte mellett – az éppen ülésező kormányt lemondatta. Az akció vezetője egy kisebb mátyásföldi gépgyár tulajdonosa, a Károlyi-kormány egykori hadügyi államtitkára, Friedrich István volt, aki Habsburg József főherceg támogatásával augusztus 7-én alakított kormányt.

A Peidl-kormány eltávolítását követő hetekben három hatalmi-politikai központ alakult ki Magyarországon. Az egyik maga a Friedrich-kormány volt, amely immár nemcsak a Tanácsköztársaság, hanem a polgári demokratikus forradalom szellemével is szembefordult. Hivatalba lépését követően azonnal elrendelte a Tanácsköztársaság alatt köztulajdonba vett földbirtokok magántulajdonba való visszaadását s az 1918. október 31-e előtti közigazgatási szervek hatalmának helyreállítását. A későbbiekben visszaállították a háborús sajtótörvényt, (1914: XIV. tc.), amely előírta a lapok előzetes cenzúráját, korlátozták a forradalmak idején alakult egyesületek működését, megszüntették a szociális segélyeket, és csökkentették a béreket. Ugyanakkor megkezdték a forradalmak, elsősorban a Tanácsköztársaság résztvevőinek felelősségre vonását. Az augusztus 19-én bevezetett úgynevezett gyorsított bűnvádi eljárások perrendtartásában a szocializálások és a rekvirálások lopásnak és rablásnak, a forradalmi törvényszékek halálos ítéletei pedig gyilkosságra való felbujtásnak minősültek. A fogházak így egy-két hét alatt zsúfolásig megteltek letartóztatott munkásokkal, szegényparasztokkal és értelmiségiekkel, akikre általában hosszabb-rövidebb börtönbüntetés várt. Az év végéig és 1920-ban meghozott halálos ítéletek száma mintegy száz, a ténylegesen kivégzetteké pedig 74 volt. Ezek túlnyomó többsége a Lenin-fiúk, vádbiztosok és vörösőrök közül került ki. A vádlottak padjára kerültek azok is, akik csupán támogatták a forradalmakat, vagy egyszerűen csak rokonszenveztek törekvéseikkel. A fegyelmi bizottságok tanárok, tanítók, tisztviselők és alkalmazottak százait távolították el állásukból. Súlyos vérveszteséget szenvedett a szellemi elit. 1919 második felében és 1920 elején olyan később világhírnevet szerzett alkotók hagyták el az országot és maradtak jó ideig vagy örökre külföldön, mint a filozófus Lukács György és Mannheim Károly, a természettudós Kármán Tódor és Szilárd Leó, a szociológus Jászi Oszkár, a gazdaságtörténész Polányi Károly, a művészetszociológus Hauser Arnold, a költő Balázs Béla és Kassák Lajos, a képzőművész Ferenczy Béni, Uitz Béla, Kernstok Károly és Moholy-Nagy László, s a filmesek közül Korda Sándor és Vajda László. Az itthon maradók közül Fülep Lajos belső emigrációba vonult, Kodály, Bartók és Pátzay Pál ellen eljárás folyt, Babits Mihályt megfosztották egyetemi katedrájától, Móricz Zsigmondot pedig rövid időre le is tartóztatták. A szabadkőművesek egyénileg és kollektí- ve is felelőssé tétettek. Székházaikat az ÉME és más jobboldali szervezetek tagjai többször feldúlták, majd egyszerűen birtokba vették. Később, 1920. május 18-án a belügyminiszter formálisan is betiltotta a páholyéletet.

A másik hatalmi tényező a román hadsereg volt, amely augusztus folyamán Észak-Du- nántúlt is megszállta. A román hadsereg a kormányt, a vidéki közigazgatást, a postaforgalmat és a sajtót egyaránt ellenőrizte. A Tiszántúl külön román katonai kormányzó irányítása alatt állt. A megszállt területeket lényegében a román katonaság „pacifikálta” – néhol a helyi közigazgatás vezetőivel együttműködve, máshol önállóan. Mindeközben vagonok százaiban szállították Romániába az új termést, az állatállományt, az ipar és a közlekedés gépparkját. A Nemzeti Múzeum aranykincseinek eltulajdonítását – a legenda szerint lovaglóostorát használva – Bandholtz tábornok, a szövetséges katonai misszió amerikai tagja akadályozta meg.

A harmadik hatalmi-politikai tényező a szegedi ellenforradalmi kormány, illetve néhány ezer fős hadserege volt, amely augusztus második hetében Szegedről a Dél-Dunántúlra vonult. Élén Horthy Miklós, a szegedi kormány korábbi hadügyminisztere állt. Horthy augusztus 9-én közölte a szegedi kormánnyal, hogy a hadsereg-fővezérlet a hadügyminisztérium kötelékéből kiválik, s a továbbiakban mint önálló parancsnokság fog működni. Ez a döntés Horthy önállósulási szándékát és politikai ambícióit tükrözte. Nem rendelte alá magát a budapesti kormánynak sem. Politikailag megbízható fiatal gazdalegények és iparosok toborzásával néhány hét alatt mintegy 30 ezer fősre duzzasztotta hadseregét, s a polgári közigazgatás mellé külön kerületi parancsnokságokat szervezett. Bár jogi alapjuk erre nem volt, a gyakorlatban ezek ellenőrizték és utasítgatták a Friedrich-kormány vidéki szerveit. Működésüket direktóriumi tagok, vöröskatonák és gyakran a Tanácsköztársasággal semmiféle közösséget sem vállaló zsidó polgárok százainak megkínzása, sőt nemritkán minden jogszerűséget nélkülöző lincselések és akasztásokjellemezték. Áldozataik száma több mint ezerre, sőt valószínűsíthetően közel kétezerre tehető. A bosszú- és megtorló hadjárat legvéresebb tetteit a Prónay Pál irányítása alatt működő tiszti különítmény, valamint Héjjas Iván Kecskemét környékét még 1920-ban is rettegésben tartó bandája hajtotta végre. (Szgy. I/110., 120-121.)

A kibontakozást és a normális viszonyokhoz való visszatérést akadályozta Friedrich külföldi elismerésének a hiánya is. Párizsban és a Magyarország körüli új államok fővárosaiban elsősorban az okozott riadalmat, hogy a budapesti kormányt a IV. Károly által még 1918 októberében homo regiusszá emelt és magát most kormányzónak tekintő Habsburg József főherceg nevezte ki. A nagyhatalmak és a környező államok attól tartottak, hogy Magyarország kiindulópontja lehet egy esetleges Habsburg-restaurációnak, ami az előbbiek közép- és kelet-európai politikáját, az utóbbiaknak pedig a létét veszélyeztette volna. Az érintett győztesek közül ezért mindenki tiltakozott. Az ősz folyamán Friedrich kormányának többszöri átalakításával kísérelte meg az antant, illetve a békekonferencia elismerését megszerezni. Próbálkozásait azonban nem koronázta siker. Nem tudott megegyezni Horthyval és a románokkal sem. Az anarchikus állapotok megszüntetésének, a román csapatok kivonásának és az antant szemében tárgyalóképes magyar kormány megalakításának a feladatával a békekonferencia ezért 1919 októberében egy brit diplomatát küldött Budapestre.

Sir George Russel Clerk először a román csapatok kivonásának kérdésében ért el eredményt. November közepén a román csapatok megkezdték Észak-Dunántúl, a főváros és a Duna-Tisza köze kiürítését. A Tiszántúlt azonban, ahonnan csak 1920 áprilisában vonultak ki, továbbra is megszállás alatt tartották. A hátráló román alakulatok helyét a Nemzeti Hadsereg osztagai foglalták el. A baloldal, elsősorban a szociáldemokraták eleinte hevesen ellenezték ezt a megoldást. Az önkényeskedésekre hivatkozva a Nemzeti Hadsereg lefegyverzését és néhány ezer fős antanthaderő Magyarországra vezénylését kérték. A nagyhatalmak azonban nem vállalták a rend saját fegyveres erőikkel történő biztosítását, s Horthyban is inkább az erélyes katonát, semmint a véreskezű potenciális diktátort látták. Más magyar fegyveres erő nem lévén így végül a baloldal képviselői is beletörődtek Horthy és a Nemzeti Hadsereg hatalmának kiterjesztésébe.

Darutollas és Bocskai-sapkás hadserege élén Horthy november 16-án lovagolt be híressé vált fehér lován Budapestre. A polgármester és a törvényhatósági notabilitások előtt elmondott Gellért téri beszédében megfenyegette a magyar fővárost, amely – mint mondotta – „megtagadta ezeréves múltját”, „sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött”, s „a nemzet legjobbjait börtönbe vetette vagy kiüldözte hazájukból”. Kijelentette, hogy hadserege kész a „testvéri kézfogásra”, de felkészült a „büntető ökölcsapásra is”, attól függően, hogy a „bűnbe sodort város” hogyan fog viselkedni.[21] (Szgy. I/118-119.) S a főváros, az alig múlt forradalmak központja némán hevert lábai előtt. „A szervezetekben még pangott az élet. De az utca – a Váci út? Csatavesztett arcok, ha egy-egy ismerős felmerült” – emlékezett évekkel később erre a bénultságra a középiskolai diákdirektóriumból 17 évesen vöröskatonának állt, s ekkor éppen börtönbe vetett tanárának kiszabadítására készülő Illyés Gyula.12 Azok viszont, akik valamilyen oknál fogva szembekerültek a Tanácsköztársasággal, s ilyenek is nagyon sokan voltak, most ünnepeltek. A Duna-Tisza közi kisvárosokban és falvakban bálok és vacsorák követték a magyar csapatok bevonulását. Eltérően 1918 őszétől, amikor a többség a demokráciától várt gyógyírt, és Károlyihoz igazodott, most a hagyományos s egyre gyakrabban keresztény-nemzetinek nevezett értékekhez való visszafordulás, valamint a rend és a tekintély utáni vágyakozás jellemezte a közhangulatot. Mint Szerb Antal megfigyelte: „1919 nyarán a forradalmi és proletarizált Magyarország egyik napról a másikra átalakult nemzeti és keresztény Magyarországgá. Az importált forradalomnak nyoma sem maradt. A forradalmakban kompromittált emberek eltűntek és újak jöttek a helyükbe. De sokan voltak olyanok is, akik még előző nap az internacionálét dúdolták és most könnyek közt fújták felváltva a himnuszt és az Erger-bergert. [...] A világháború előtt és alatt egyre csökkent a vallásosságnak és a nemzeti érzésnek embereket mozgató hatalma. A világháború utolsó éveiben, amikor mindenki megcsömörült és elkeseredett volt, már csak kis töredék ápolta magában ezeket az érzéseket és azok is csak csendben, mint az ókeresztények a katakombákban. Most a forradalom után bevallhatóvá, sőt csaknem kötelezővé lett a vallás és a nacionalizmus.”13

Horthy bevonulásával a szociáldemokrata párt és a liberális tábor pozíciói lényegesen meggyöngültek. Mindamellett reménykedtek, hogy a megalakítandó koalíciós kormányban döntő befolyást kapnak. Clerk is erre törekedett eleinte. Később azonban – érzékelve a közhangulatot és szembesülve az erőviszonyokkal – feladta a demokratikus koalíció kierőszakolásának gondolatát, s hozzájárult a keresztényszocialista centrumhoz tartozó Huszár Károly kabinetalakításához. Az 1919. november 24-én megalakult új kormány 12 minisztere közül 5 a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) különböző irányzataihoz tartozott. Ez a nagy gyűjtőpárt a régi Katolikus Néppárt töredékeiből, a Keresztényszociális Gazdasági Párt néven egyesült keresztényszocialista frakciókból, valamint a gróf Teleki Pál elnöklete alatt álló Keresztény Nemzeti Pártból alakult meg 1919. október 24-én. (Szgy. I/111—113.) Három tárcát a parasztság megosztása céljából létrehozott konzervatív-agrárius Keresztény Földmíves Párt kapott. A többi pártot és pártszerű csoportosulást mindössze 4 miniszter képviselte: a liberálisokhoz közel álló nagytőkés Heinrich Ferenc, a liberális Bárczy István, a szociáldemokrata Peyer Károly, s a parasztdemokrata Nagyatádi Szabó István. (Szgy. I/114-118.) Károlyi hívei és a polgári radikálisok közül senkit sem hívtak meg a kormányba, s egyelőre háttérben maradtak a forradalmak előtti konzervatív és konzervatív-liberális régi elit prominens képviselői is.

  1. november 25-én Clerk a békekonferencia nevében elismerte a Huszár-kormányt. Beszámolója alapján Clemenceau, a békekonferencia elnöke december 1-jén felszólította Huszár miniszterelnököt, hogy küldje el a magyar békedelegációt Párizsba. A gyorsan változó magyar kormányok éppen 13 hónapja vártak erre a meghívásra. Békeszerződés nélkül sem Magyarország nem illeszkedhetett be az új európai rendbe, sem a békekonferencia nem fejezhette be munkáját. Az elismerés és a meghívás enyhített az ország bizonytalan külpolitikai helyzetén, s kedvezőbb feltételeket teremtett a belső rend helyreállásához és a politikai konszolidáció megkezdéséhez is. E folyamat kezdő állomásai nemzetgyűlési választások tartása és ideiglenes államfő választása voltak.

Az új törvényhozó testületet, amelyet – a régi főrendiház továbbra sem működvén – nemzetgyűlésnek neveztek, 1920.január 25-26-án választották meg. A választás jogi alapjául a Friedrich-kormány választójogi rendelete szolgált, amely Clerk nyomására 1919 novemberében jelent meg. A választójogi rendelet széles körű, titkos, egyenlő, kötelező és nőkre is kiterjedő választói joggal ruházta fel az ország felnőtt lakosságát. A férfiak választójogának a következő alapfeltételei voltak: a 24. életév betöltése, 6 éves magyar állampolgárság és féléves egy helyben lakás. A nőkkel szemben ezenkívül azt is követelményként támasztották, hogy írni és olvasni tudjanak. A szavazásra jogosultak száma 3 millió 42 ezer főt tett ki, ami az egyelőre még ideiglenes új határok között élő 24 éven felüli lakosság 74,6%-ával, az összlakosságnak pedig csaknem 40%-ával volt azonos. A Friedrich- és a Károlyi-féle 1919-es választójog alapján szavazók száma között tehát csak mintegy 10%-os különbség mutatkozott az utóbbi javára. (Szgy. I/119—120.)

A politikai élet pártstruktúrája a választási előkészületek során annyiban módosult, hogy a Nagyatádi-féle Kisgazdapárt egyesült az agrárius Földmíves Párttal. Utóbbiak ezt már régebb óta szorgalmazták. Nagyatádi azonban csak azután döntött mellettük és hárította el végleg a liberális demokraták szövetségi ajánlatát, miután Horthy bevonulásával és a Huszár-kormány megalakulásával a politikai kibontakozás keresztény-konzervatív alapiránya eldőlt. Pragmatizmusáért a baloldal akkor és a későbbiekben is igen sok, részben igazságtalan bírálatban részesítette.

A Huszár-kormány a választási agitáció viszonylagos szabadságának biztosítására törekedett. Horthy különítményesei és a gomba módra szaporodó titkos, féltitkos és legális egyesületek, többek között az ekkor már több tízezer embert mozgató ÉME azonban erőteljesen keresztezték a kormánynak ezt a szándékát. A terrorakciók több esetben a Kisgazdapárt és a liberális blokk jelöltjeinek a megfélemlítését is célozták, elsősorban mégis a szociáldemokraták ellen irányultak. Főleg az MSZDP választási esélyeit rontotta a kormány 1919. december 5-ei internálási rendelete is. Ez az intézkedés elvileg az „állam és társadalom” érdekeire, valamint a közrendre és a közbiztonságra veszélyes személyek, vagyis a kommunisták internálását mondta ki. A gyakorlatban azonban szociáldemokrata munkásokat és spekulációval vádolt zsidó kiskereskedőket is a hajmáskéri táborba tolon- coltak. Mindezek miatt Peyer Károly szociáldemokrata miniszter 1920.január 15-én kivált a kormányból, s az MSZDP bejelentette, hogy nem vesz részt a választásokon.

Ilyen előzmények után tartották meg a választásokat, amelyeken a kibővült Kisgazdapárt és a KNEP elsöprő győzelmet aratott. Előbbi 79, utóbbi 72 mandátumot szerzett. A román csapatok kivonulása után, 1920júniusában megtartott tiszántúli választások eredményeként a Kisgazdapárt képviselőinek száma 91-re emelkedett. A KNEP képviselőié ugyanakkor 59-re csökkent, mert időközben többen más pártba léptek. A nemzetgyűlés 17 képviselője pártonkívülinek mondta magát. A további 51 mandátumon hat különféle párt osztozott. A liberális tábor jelöltjei közül mindössze hatan lettek képviselők, akik Vázsonyival az élen valamennyien a Nemzeti Demokrata Párt színeiben indultak. Budapesten, ahol a Kisgazdapárt nem állított jelölteket, a KNEP abszolút győztes lett. A vele szemben álló Nemzeti Demokrata Párt a leadott érvényes szavazatok 16,5%-át, az egyéb liberális-demokrata pártok pedig 12,3%-át szerezték meg. Az MSZDP bojkottfelhívásának engedelmeskedve 71 ezer fővárosi lakos – a szavazásra jogosultak 15%-a – áthúzott szavazólapot dobott az urnákba, 38 ezer pedig el sem ment szavazni. A főváros lakossága tehát nagyjából egyformán oszlott meg a liberális-szociáldemokrata baloldal s a keresztény-nemzeti jobboldal között.

Az új választójog következtében a képviselők társadalmi összetétele jelentős mértékben módosult. A földtulajdonosok aránya 38%-ról 27%-ra csökkent, s döntő változás következett be ezen belül a birtokosok birtoknagyságuk szerinti megoszlása szempontjából is. A nagy- és középbirtokosok aránya 1910-hez képest 36%-ról 15%-ra, az arisztokratáké pedig 15%-ról 5%-ra csökkent. A parasztbirtokosok száma pedig, akiket korábban csak mutatóban képviselt 2-3 fő, elérte a 30-at, s számarányuk ezzel 1%-ról 15%-ra ugrott. Csökkent a vármegyei tisztviselők, s a politikai katolicizmus általános előretörésének következtében nőtt – 4%-ról 11%-ra – a papok aránya. Mindezen változások következtében az 1920-1922-es nemzetgyűlés elsősorban nem a régi nagybirtokos-nagypolgári uralkodó elit restaurációs célkitűzéseinek, hanem inkább a birtokos parasztság és a keresztény városi középrétegek kétarcú, a háború előtti konzervatív-liberális rendszerrel és a forradalmi munkásmozgalommal is szemben álló, egyszerre reformista, társadalmi mobilitást és reformokat akaró, ám ugyanakkor nacionalista, vallásos és antiszemita törekvéseinek a hordozója lett.

A nemzetgyűlés alkotmányjogi szempontból első és legfontosabb feladata az államforma megállapítása és az államfői hatalom gyakorlásának rendezése volt. Az államforma kérdésében valamennyi parlamenti párt véleménye megegyezett. A köztársasági államformát, amely elválaszthatatlanul egybekapcsolódott a forradalmakkal, mindegyik elvetette, s a királyság fenntartásának, illetőleg visszaállításának a híve volt. Vitatott kérdések azonban ezen túlmenően is nagy számban maradtak. Hogyan kell értelmezni IV Károly lemondónyilatkozatát? Szabad-e egyáltalán a trón, vagy továbbra is IV. Károly az ország törvényes királya, aki csak a kényszerítő körülmények hatására adta ki nyilatkozatát? Ha szabad, ki legyen a nemzeti király? Ha nem szabad, milyen átmeneti megoldást válasszanak? Ki legyen az ideiglenes államfő a király visszatéréséig, s milyen jogok illessék meg? Az e kérdésekre adott válaszok alapján a magyar politikai élet 1920 elejére két nagy táborra szakadt. Az úgynevezett legitimisták, akik a jogfolytonosság alapján álltak, ragaszkodtak Károly személyéhez, s visszatéréséig valamelyik Habsburg főherceget szerették volna nádorrá vagy kormányzóvá választani. Az úgynevezett szabad királyválasztók ezzel szemben úgy vélték, hogy a Monarchia felbomlásával és IV Károly 1918. novemberi nyilatkozatával a Habsburg-ház 1687-től, illetve 1723-tól fennálló trónörökletességi joga (Pragmatica Sanctio) elvesztette érvényességét. Ok tehát nem ismerték el Károly jogát Magyarország trónjára, s az ideiglenes államfőt sem a Habsburgok közül akarták választani.

A két közjogi álláspont mögött különböző társadalmi érdekek és politikai nézetek húzódtak meg. Az arisztokrácia egy része hű volt királyához, s Károly visszatérésétől régi hatalmának csorbítatlan visszaállítását várta. Mások, így például a katonatisztek és a keresztény középrétegek egy része a Monarchia és vele a történelmi Magyarország újjászületését remélték a Habsburgok trónra ültetésétől. A zsidó kis- és középpolgárság legitimizmusa ezenfelül kifejezett Horthy-ellenességet is takart. A legitimizmus fő erői a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjában helyezkedtek el. A szabad királyválasztók részben az uralkodó osztályok külpolitikai realitásokkal inkább számoló szárnyának képviselői, részben Horthy tisztjei és személyes hívei, igen nagy számban pedig a 48-as időkig visszanyúlóan függetlenségi érzelmű kisgazdák közül kerültek ki. A legitimista-szabad királyválasztó ellentét mindezek mellett egyfajta nemzedéki szembenállást is kifejezett, ami különösen a háborút elvesztő királyhű tábornokok és a Horthy mögé sorakozó ambiciózus fiatal tisztek között mutatkozott meg markánsan.

Mivel az antanthatalmak és a környező államok IV. Károly esetleges visszatérését kifejezetten háborús oknak nyilvánították, s a Habsburg főhercegek egyikének nádorrá választását is ellenezték, reálisan csak valamelyik „kiváló magyar” kormányzóvá választása jöhetett szóba. Az angol és a francia kormány képviselője egyaránt ezt tanácsolta. A régi politikusok többsége legszívesebben Apponyi Albertet választotta volna ideiglenes államfővé. O azonban már elmúlt hetvenéves, s nyílt legitimizmusa miatt az antanthatalmak sem támogatták. A reálisan számba jöhető egyetlen jelölt Horthy Miklós volt. Horthy élvezte a győztesek, mindenekelőtt Anglia bizalmát, nem tartozott egyik párthoz sem, rendelkezett az ország fegyveres ereje felett, s tisztjeinek egy része eredményesen dolgozott presztízsének emelése és nimbuszának kialakítása érdekében.

Horthy nem akart király lenni. Tudta, hogy őt, egy kálvinista középbirtokos-dzsentri család leszármazottját uralkodóként a zárt és zömmel katolikus magyar arisztokrácia semmiféle támogatásban nem részesítené. IV Károly trónra jogosultságát ezért elvileg elismerte, s megelégedett az ideiglenes államfői tisztséggel. Ezt mint pillanatnyi megoldást egy idő után a legitimisták többsége is elfogadta. Apponyi nyílt levélben biztosította támogatásáról, s mellé állt a törvényhatóságok és a keresztény pártok többsége, valamint a magyarországi zsidók országos szövetsége is. Horthy kormányzóvá választása 1920 februárjára így töb- bé-kevésbé eldöntött tény volt.

1920. február 16-án ünnepélyes külsőségek közepette összeült a nemzetgyűlés, s néhány napon belül elfogadta az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezésével foglalkozó 1919 évi I. törvénycikket. Ez minden tekintetben a legitimisták és a szabad királyválasztók között létrejött kompromisszum jegyeit viselte magán. A trón betöltésének kérdését függőben hagyta a békekötésig, s az államfői teendők ellátását ideiglenesen a nemzetgyűlés által titkos szavazással megválasztott kormányzóra bízta. A törvény által megszabott kormányzói jogkör a köztársasági elnökök, mégpedig a gyenge vagy közepesen erős elnökök jogállásához hasonlított, s az alkotmányos királyi hatalomhoz fogható befolyást nem biztosított. Nemzetközi viszonylatban a kormányzó képviselte az országot. Szerződéseket köthetett, követeket küldhetett és fogadhatott – részben a nemzetgyűlés hozzájárulása nélkül. A nemzetgyűlés által elfogadott törvényjavaslatok ugyanakkor szentesítése nélkül léptek életbe. A törvényeket mindössze egy ízben küldhette vissza megfontolás végett. Hadüzenethez, békekötéshez és a hadseregnek az ország határain túlra vezényléséhez a nemzetgyűlés hozzájárulása szükségeltetett. Mint „Legfőbb Hadúr” nagy befolyással rendelkezett a hadseregre. A honvédség vezérletét, vezénylését és belső szervezetét illető ügyekben Ferenc Józsefhez hasonlóan lényegében teljhatalom illette meg. Nemességet viszont nem adományozhatott, főkegyúri jogokat nem gyakorolhatott, és általános kegyelmet sem adhatott. Törvényszegés vagy az alkotmány megsértése esetén a nemzetgyűlés felelősségre vonhatta. (Szgy. I/133—137.)

A fenti jogosítványokat Horthy kevésnek, a megszorításokat pedig soknak érezte. Jelölését ezért csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy jogkörét a későbbiekben szélesíteni fogják. Miután erre ígéretet kapott, a nemzetgyűlés 1920. március 1-jén – 131 szavazattal a leadott 141-ből – Magyarország kormányzójává választotta. (Szgy. I/137.) A szavazás körülményeire jellemző, hogy a választás napján katonaság szállta meg a Parlament előtti teret, s hogy néhány tisztjével Prónay Pál az Országházba is követte Horthyt. Árnyékot vetett a választás tisztaságára az is, hogy néhány különítményes 1920. február 17-én meggyilkolta Somogyi Béla és Bacsó Béla szociáldemokrata újságírókat, akik korábban nyíltan bírálták a fehérterrort. Nem kétséges azonban, hogy a szavazás kimenetelét alapvetően nem ezek az események, hanem a szavazást megelőző egyeztetések s kulisszák mögötti megállapodások döntötték el.

Az 1918-1919-es forradalmi és ellenforradalmi időszak váratlan fordulatai és kaotikus közállapotai után, melyeket alapvetően a háború elvesztése idézett elő, az 1920-as nemzetgyűlési választások és Horthy kormányzóvá választása az első lépéseket jelentették a konszolidáltabb belső viszonyok kialakulása terén. Az 1920.július 19-én miniszterelnökké kinevezett Teleki Pál legfontosabb feladatának e folyamat folytatását tartotta. Ennek jegyében került sor 1920 nyarán és őszén az ÉME működésének felfüggesztésére, valamint a tiszti különítmények feloszlatására, illetve egy részük átszervezésére és betagozásukra a reguláris hadseregbe. Utóbbihoz Horthy azután járult hozzá, hogy az 1920. augusztus 19-én elfogadott XVII. tc. bizonyos korlátok között biztosította számára a nemzetgyűlés elnapolásának, berekesztésének és feloszlatásának a jogát, valamint azt is, hogy „Közvetlen fenyegető veszély esetén [.] a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlésnek késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határán kívüli alkalmazását elrendelheti.”14 (Szgy. I/156—157.)

Az országosan erős antiszemita hangulatot az úgynevezett numerus clausussal (1920. évi XXV tc.) igyekezett leszerelni és bizonyos mértékig kielégíteni az új kormány. Szakítva az 1918 előtti liberális szellemű és a teljes tanszabadság elve alapján álló felsőoktatási beiskolázási rendszerrel ez kimondta, hogy az egyetemi hallgatók „nemzetiségi” megoszlásának meg kell felelni az „egyes népfajok” össznépességen belüli arányának. (Szgy. I/157—158.) Bár a zsidó vagy az izraelita szó a törvényben nem szerepelt, nem kétséges, hogy legfőbb célja az izraelita vallású ifjúság diplomás értelmiséggé válásának korlátozása, s ezáltal a keresztény középrétegekből származó egyetemi ifjúság állásszerzésének a megkönnyítése volt. Mivel a nagy- és középpolgárság gyermekeinek módjukban állt külföldi egyetemeken és főiskolákon tanulni, a korlátozás elsősorban a szegényebb zsidó rétegeket sújtotta. További zsidóellenes diszkriminációk elől, amelyeket a szélsőjobboldal követelt, a kormány elzárkózott.

A parasztságot az 1920. november 13-án elfogadott földreformmal (XXXVI. tc.) próbálta Teleki megnyerni. Ez a Kisgazdapárt radikálisabb s a nagy- és középbirtokosok igen mérsékelt és alapvetően nem közgazdaságilag, hanem politikailag motivált elképzelése közötti kompromisszum jegyében született meg. Ebből következett, hogy a törvény az 1919-es néptörvénytől eltérően semmiféle birtokmaximumot nem állapított meg. Bár a meg- váltásos, tehát kártalanítással egybekötött állami kisajátítás jogát kimondta, a szétosztandó ingatlanokat elsősorban vásárlásokkal kívánta biztosítani. A törvény másik nagy negatívuma abban állt, hogy Károlyiék és Nagyatádi eredeti elképzelésével szemben alapvetően nem egy-egy család megélhetését biztosító kisparaszti birtokok létesítését irányozta elő, hanem azt, hogy minél több szegényparasztnak juttasson valamit, s ezáltal megpróbálja a háború és a forradalmak alatt feleszmélt parasztságot lecsendesíteni, s az új rendszer bázisává vagy legalábbis passzív elfogadójává tenni. Az igényjogosultak között első helyen álltak a hadirokkantak, hadiözvegyek és felnőtt hadiárvák, akik, ha sem házuk, sem földjük nem volt, családonként legfeljebb 600 négyszögöl házhelyet és – amennyiben földművelők voltak vagy földműveléssel akartak foglalkozni – 3 kat. holdnál nem nagyobb törpebirtokot vásárolhattak. Ha volt némi földjük, birtokaikat akkor is csak 3 kat. holdra lehetett kiegészíteni. Ezután következtek a föld nélküli mezőgazdasági munkások, akik családonként legfeljebb ugyanennyit kaphattak. Harmadik helyen álltak a törpe- és kisbirtokosok, akik sajátjukkal együtt 15 kat. holdig terjedő úgynevezett kis családi birtokot szerezhettek. A föld nélküli közalkalmazottak, kisiparosok és ipari munkások legfeljebb 1 kat. holdnyi, a nyugdíjas közalkalmazottak és katonák nyugdíjmegváltás fejében nyugdíjuknak megfelelő nagyságú törpebirtokot igényelhettek. Azok, akik az állami és társadalmi rendre veszélyes magatartást tanúsítottak, semmiféle jogcímen nem kaphattak földet. Ezzel a forradalmakban szerepet vállalt szegényparasztokat zárták ki a juttatásból. Bár mint minden törvénynek, úgy ennek az esetében is sok múlott a végrehajtáson, azt már az alapelvek sejtetni engedték, hogy a magyar társadalom legnagyobb problémáját, a föld- és parasztkérdést ez a törvény esetleg enyhítheti, de véglegesen megoldani biztosan nem fogja. (Szgy. I/158—162.)

A földreform politikai intencióit még hangsúlyosabbá tette az úgynevezett Vitézi Rend földigényének kiemelt kezelése. Ennek a régi lovagrendekre emlékeztető intézménynek a létrehozását Horthy kezdeményezte kormányzóvá választása után azzal a kettős céllal, hogy egyrészt legyen „az országnak egy minden eshetőségre kész, teljesen megbízható szervezete”, másrészt, hogy e szervezet tagjai „a falu népét különleges pozíciójuknál fogva példájuk követésére serkentsék”. Kik lehettek vitézek? Azok, akik a háborúban kitűntek hősiességükkel, s akik egyben – Horthy szavait idézve – „vitézi és erkölcsi tekintetben, szóval jellemileg teljesen megbízhatók, és az utóbbi forradalmak alatt hazafias magatartásukban egy pillanatig sem tántorodtak meg”.15 A „vitézek” „különleges pozícióját” tisztek esetében átlagosan 50, a „legénység” esetében átlagosan 12 kat. hold területű „vitézi telkek” adományozása nyomatékosította. Ezeket a többnyire csekély megváltás ellenében kapott földeket – a hitbizományokhoz hasonlóan – eladni nem, s örökölni is csak egyben, felosztás nélkül lehetett.

Az államélet újjászervezését, a belső rend helyreállítását s a különböző szociálpolitikai intézkedéseket a békeszerződés aláírása egészítette ki 1920. június 4-én. A háború de jure befejezésén túlmenően ez a további magyar fejlődés kereteit és feltételrendszerét is megszabta.



[21] Horthy Miklós: Emlékirataim. Budapest, 19903, Európa, 129-130.

Documents on British Foreign Policy 1919-1939. Ed. by J. P T. Bury – R. Butler. First Series. Vol. VII. London, 1958, 384-388.