Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

3. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

3. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG

Az 1918-as polgári demokratikus forradalom a századelő demokratikus reformtörekvéseit emelte kormányprogrammá. Bár radikális elitcserét hajtott végre, s a földreformmal a tulajdonviszonyok igen nagymérvű átalakítását is céljai közé iktatta, a magántulajdonon alapuló polgári rendet, s ezen belül a politikai pluralizmust nem felszámolni, hanem kiteljesíteni, továbbfejleszteni akarta. Ilyen értelemben egyszerre képviselte a kontinuitást és a diszkontinuitást. A kommunisták és a velük egyesült szociáldemokraták szocialista programjának úgyszintén voltak előzményei a közelmúlt magyar történelmében: az agrárszocialista mozgalmak messianisztikus egalitarianizmusa és a szociáldemokraták korábban távlati célként kezelt víziója a magántulajdon- és kizsákmányolásmentes társadalomról. Ez a két közös gyökerű s egymást jórészt át is fedő utópia azonban részletes és konkrét politikai programmá csak 1918 végén vált, s befolyása ezt követően is jóval szűkebb körökre korlátozódott, mint a demokratikus átalakulás víziójáé. A magyar történelem folyamatosságában 1919. március 21-e ezért jóval nagyobb törést jelent, mint 1918. október 31-e. A két forradalom közötti másik fontos különbség, hogy míg az első győzelmét elementáris erejű tömegmozgalmak előzték meg és kísérték, addig a másodikra néhány vezető kulisz- szák mögötti megegyezésének eredményeként, szinte puccsszerűen került sor, amely úgy a főváros, mint a vidék lakosságát meglepetésként érte.

Az új hatalom az államélet, a gazdaság, a társadalom és a kultúra terén egyaránt gyors és mélyreható, a hagyományokkal szinte minden téren szakító átalakulást kezdeményezett. Az átalakulás, a forradalom motorja a Magyarországi Szocialista Párt néven március 26-án egyesült két munkáspárt, legfőbb irányító szerve pedig a Forradalmi Kormányzótanács volt, amely egy csaknem teljhatalommal felruházott kormányként működött. Tagjait, akik miniszteri feladatokat láttak el, népbiztosoknak nevezték. A külügyi népbiztos kivételével, aki Kun Béla lett, valamennyi népbiztost a volt szociáldemokraták delegálták, míg a kommunisták a népbiztos-helyettesi funkciókat osztották el egymás között. A Forradalmi Kormányzótanács elnöki posztját Garbai Sándorra, egy kiskunhalasi eredetű szociáldemokrata kőművesre testálták. A testület legbefolyásosabb tagja s a forradalom tulajdonképpeni vezetője azonban nem ő, hanem a céltudatos, nagy munkabírású, jó szónoki erényekkel rendelkező, s emellett Leninnel közvetlen kapcsolatban álló Kun Béla volt. A Forradalmi Kormányzótanács kezdetben 19, később – a helyettesek számának növelése következtében – 34 tagból állt. Közülük 13 képviselte a kommunistákat, a többi a szociáldemokrácia különböző, főleg baloldali és centrista irányzatait. A munkásmozgalmi vezetők és a baloldali intellektuelek társadalmi összetételéből adódott, hogy a zsidó származású népbiztosok és népbiztoshelyettesek aránya elérte a 60, sőt valószínűsíthetően a 70-75%-ot. Túlnyomó többségük városi, kispolgári környezetből emelkedett ki, míg Lukács György a nagypolgári hátterű, lázadó értelmiségi típusát képviselte.

A régi önkormányzati testületeket és közigazgatási szerveket feloszlatták. Helyüket községi, járási, városi és vármegyei szinten egyaránt a munkás-, katona- és paraszt- vagy földművestanácsok, valamint a 3-5 tagú direktóriumok, illetve az intézőbizottságok vették át. Előbbiek a régi képviselő-testületeknek, illetve törvényhatósági bizottságoknak feleltek meg, míg utóbbiak folyamatosan működő végrehajtó szervek voltak. A tanácsrendszer alulról épült fel, a középső szintekre a községi tanácsok, az alkotmányozó nemzetgyűlésnek tekinthető Tanácsok Országos Gyűlésébe pedig, amely június 14. és 23. között ülésezett, a vármegyék és a törvényhatósági jogú városok tanácsai delegálták a tagokat. Hatalomhoz közeli helyzeténél és széles bázisánál fogva különleges, már-már parlamenthez hasonló ellenőrző és tanácskozó szerepet töltött be a Budapesti Munkástanács.

Az első tanácsok spontán és különféle módon alakultak, a későbbiek az április elején országszerte megrendezett választások eredményei szerint. A kormányzótanács rendelete értelmében minden 18 éven felüli férfi és nő rendelkezett választójoggal – kivéve a „ki- zsákmányolókat” és a papokat. A helyzet tehát megfordult: akik eddig nem választhattak, most választóvá váltak, azok többsége viszont, akik korábban rendelkeztek választójoggal, most elvesztették azt. A választások demokratizmusára vetett árnyékot az is, hogy csak a Szocialista Párt állíthatott listát, a régi pártok és egyéb nem szocialista szervezetek nem, s ha mégis megtették, ellenforradalmi tettként értékelték lépésüket. A szavazás, amelynek a módját nem szabályoztak egyértelműen, Budapesten és a nagyvárosokban általában titkosan, a falvakban többnyire nyíltan zajlott. A maradék ország lakosságának összesen mintegy fele, azaz 4-4,5 millió fő kapott választójogot, akiknek azonban csak körülbelül fele ment el szavazni. A távolmaradók aránya elsősorban vidéken, a falvakban és mezővárosokban volt magas, ami részben érdektelenségre, részben az új hatalommal szembeni ellenszenvre utalt. A megválasztott tanácstagok túlnyomó többsége munkás és szegényparaszt volt, de bekerültek az új szervekbe kisiparosok, sőt kisgazdák és értelmiségiek, elsősorban tanítók és tanárok is.

Az államélet egyéb területein hasonlóképpen radikális átalakulásokra került sor. A régi bírósági szervezet működését lényegében felfüggesztették; az igazságszolgáltatás új szervei a forradalmi törvényszékek lettek. Ezek általában 3-3 tagból álltak, akiket a kormányzótanács nevezett ki. Az új „bírák” többsége, több mint kétharmada ugyancsak munkás és paraszt, tehát laikus volt. A forradalmi törvényszékek működését a bíráskodási eljárás végletes leegyszerűsítése s a jogi előírások semmibevétele jellemezte. Ítéleteik ellen, melyekkel gyakran törekedtek példastatuálásra, fellebbezni rendszerint nem lehetett. Főbenjáró ügyekben mindazonáltal csak ritkán jártak el, fő tevékenységük a forradalom ellen izgatók és szervezkedők ártalmatlanná tételében s a már március 22-én elrendelt teljes alkoholtilalom megsértőinek – ilyenek szép számmal akadtak – megbüntetésében merült ki.

A rendőrséget és a csendőrséget a Vörös Orség váltotta fel. Ez részben leszerelt katonákból és felfegyverzett munkásokból, részben a régi karhatalom legénységéből és tisztikarából állt. A helyi vörös őrségek megbízhatóságához ebből következőleg gyakran erős kételyek fértek, s nem is mindig lehetett felhasználni őket a diktatúra védelmére. A Vörös Orség mellett Budapesten több terrorista szellemű felfegyverzett különítmény működött, amelyek közül a Cserny Józsefvezette 200 fős, zömmel tengerészekből álló alakulat vívott ki magának rettegett nevet. A bőrkabátot és tányérsapkát viselő „Lenin-fiúk”, ahogy magukat nevezték, mindenütt feltűntek, ahol a forradalmat veszély fenyegette, s eszközeikben nem válogattak. A páncélvonatot, amellyel az országban mozogtak, a köznyelv halálvonatnak nevezte. A kommün eszköztárához tartozott a preventív célú túszszedés is a polgárság köréből.

A kormányzótanács legfontosabb belső feladatának a szocializálást, azaz a magántulajdon minél teljesebb felszámolását tartotta. Március 26-án elrendelte a húsznál több munkást foglalkoztató ipari-, bánya- és közlekedési üzemek kártalanítás nélküli köztulajdonba vételét. A gyakorlatban ennél számos esetben sokkal kisebb üzemeket is szocializáltak, s amelyeket nem, azokat szövetkezetekbe kívánták tömöríteni. A szocializált üzemek új vezetőit termelési biztosoknak nevezték, akiket szakmailag általában egy vagy több mérnök segített, s 3-7 tagú munkástanács ellenőrzött. Ugyanezen a napon szocializálták a pénzintézeteket és a lakóházakat is. (Szgy. I/91.)

A földről szóló rendelet 1919. április 3-án jelent meg. Ennek első paragrafusa így szólt: „Magyarország földje a dolgozók társadalmáé. Aki nem dolgozik, annak tulajdonában föld nem maradhat. Minden közép- és nagybirtok, minden tartozékával, élő és holt felszerelésével, valamint mezőgazdasági ipari üzemeivel együtt minden megváltás nélkül a proletárállam tulajdonába megy át.”7 A középbirtok alsó határát a rendelet nem állapította meg.

A kisajátítások radikalizmusa így településenként váltakozott. Általában 50 és 200 hold között húzták meg a választóvonalat, s ezen belül 100 magyar, illetve 75 kat. hold körüli határhoz igazodtak. A rendelet tehátjóval túllépett az előző forradalom földreformtervének radikalizmusán. Ennél is fontosabb különbség volt azonban, hogy a Kormányzótanács megtiltotta a kisajátított birtokok és felszerelésük szétosztását a parasztok között. A rendelet ehelyett azt írta elő, hogy a köztulajdonba vett földek „szövetkezeti kezelésre a földet művelő mezőgazdasági proletárságnak adatnak át”. A szövetkezetek mellett nagy számban jöttek létre állami gazdaságok is; a kettő tulajdonképpen csak névleg különbözött. Mindkettő érintetlenül hagyta a korábbi nagyüzemeket, amelyek régi irányítóit, a tulajdonost, bérlőt vagy gazdatisztet a cselédek és földmunkások által megválasztott „bizalmi férfiak” ellenőrizték. A parcellázás előkészületei, amelyek február-márciusban országszerte megkezdődtek, így egyik napról a másikra abbamaradtak. (Szgy. I/93.)

A kereskedéseket általában nem szocializálták, csak „zár alá vették”. Ez annyit jelentett, hogy április elején leltárakat vettek fel a kereskedők árukészleteiről, s arra kötelezték őket, hogy a megállapított maximált árakon árusítsanak. A befolyt összegeket a szocializált bankokba kellett befizetni. Tekintettel a nagymérvű áruhiányra bizonyos cikkeket, köztük a legalapvetőbbeket továbbra is csak jegyre lehetett vásárolni – ha kaptak az üzletek.

A magántulajdon korlátok közé szorítása s a központi termelésirányítás bevezetése mellett, amelytől távlati sikereket reméltek, a Tanácsköztársaság vezetői törekedtek arra is, hogy a dolgozók pillanatnyi életkörülményein javítsanak. Bevezették a 8 órás munkaidőt, amely a munkásmozgalom régi követelései közé tartozott, folytatták a munkanélküli-segélyek folyósítását, 20%-kal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgárlakásokba proletárcsaládokat költöztettek, s április 17-én általános bérrendezést fogadtak el. A munkások és általában a fizetésből élők nominálbérei ezáltal 10-80%-os arányban nőttek, miközben a kirívóan nagy aránytalanságokat megszüntették. A legkisebb és a legnagyobb fizetések közötti különbség hat-hétszeres volt. Az ipari és mezőgazdasági fizetések közötti nagy aránytalanságok ugyanakkor megmaradtak, sőt talán még nőttek is. A központilag megállapított bérkategóriák szerint egy felnőtt mezőgazdasági napszámos órabére alig volt több 2 koronánál, miközben az ipari szakmunkások 4-8,50-es, az ipari segédmunkások pedig 2,50-6,50-es órabérekért dolgoztak. Rendeleteket hozni persze továbbra is könnyebb volt, mint valóságosan javítani az életviszonyokon. A fizetésemelések hatását nagyban tompították az áremelkedések. A Duna-Tisza közi mezővárosok piacain június-júliusban például 1 kg szalonna 3-400 koronába, 1 hízott liba 7-800 koronába, 1 pár tyúk 5-600 koronába került, miközben egy földmunkás hivatalosan havi 1000 korona körül, egy közalkalmazott pedig 480 és 2600 korona között keresett, s a legjobban fizetett vöröskatonák is csak 2000-3500 korona zsoldot kaptak. A helyzet azonban ennél súlyosabb volt, hiszen a fizetéseket fehér pénzben adták, a termelők pedig lehetőleg kék pénzért akartak eladni. A kormányzótanács úgy próbálta a pénzmizériát megszüntetni, hogy június folyamán mindkét féle koronát elkezdte kivonni a forgalomból, s új papírpénzeket nyomatott. A piac azonban ezeket sem fogadta el, s a kék pénztől önként senki sem akart megválni. Az életkörülményeket javító legjelentősebb változásokért ily módon nem a kormányzatnak, hanem a természetnek járt köszönet: március-áprilistól nem kellett fűteni, s fél éven át nem hiányzott a meleg ruha sem.

A merőben új gazdaság- és társadalompolitikához a polgári demokratikus forradalom kezdeményezéseire épülő, de annál radikálisabb művelődéspolitika társult. Ennek legfontosabb eleme az oktatásügy reformja volt. A már kész tervek alapján megkezdték a nyolcosztályos, kötelező és ingyenes általános iskolai oktatás bevezetését, valamint a középiskolák egységesítését. Új tankönyvek elkészítésére adtak megbízatást. Valamennyi iskolát és tanintézetet államosították. (Szgy. I/92.) Az iskolákban megszüntették a napi kétszeri imádkozást, eltávolították a feszületeket, s bár központi rendelet nem írta elő, sok helyt az iskolai hitoktatást is eltörölték. Az egyházak, elsősorban a katolikus egyház szellemi befolyásának megtörését szolgálta néhány más intézkedés, például a papi és apácarendek feloszlatása, s eltiltásuk a tanítástól. A budapesti egyetem ellenállását leküzdve Kunfi – immár a Közoktatásügyi Népbiztosság vezetőjeként – folytatta a tanári kar felfrissítését. Több régi tanárt felfüggesztettek: köztük a történész Ballagi Aladárt és Angyal Dávidot, valamint az irodalomtörténész Beöthy Zsoltot. Az újonnan kinevezettek között szerepelt Babits Mihály, Benedek Marcell, Fülep Lajos, Hevesy György, Mannheim Károly, Vámbéry Rusztem, s bár katedráját nem foglalta el, Szekfű Gyula. A „reakciósnak” talált Magyar Tudományos Akadémia működését felfüggesztették, s épületét a Vörös Orség rendelkezésére bocsátották.

A művészvilágból a Tanácsköztársaságot is azok támogatták, legalábbis kezdetben, akik az első forradalmat: a századelő lázadó és modern fiataljai, valamint a konzervatív renddel valamiért szembefordult néhány nagy öreg. Az irodalmi direktórium vezetői és választmányi tagjai között a kifejezetten szocialista-kommunista Lukács György, Kassák Lajos és Balázs Béla mellett ott találjuk a nyugatosokat, Babitsot, Móriczot, Kosztolányit és Karinthy Frigyest, s a fiatalok képviseletében Déry Tibort és Füst Milánt. Krúdy Gyula Kun Béla külön kérésére a szocialista átalakulás Fejér megyei eseményeiről állított össze riportkönyvet. A leendő írók közül Németh László és Illyés Gyula ugyanekkor egy-egy középiskolai diákdirektóriumban vállalt szerepet. A képzőművészeti életet továbbra is Kernstok Károly irányította; javaslatai alapján Csók István s a Nyolcakhoz tartozó Vedres Márk és Pór Bertalan a Képzőművészeti Főiskola tanárai lettek. A zenei direktórium tagjaivá Kodályt, Bartókot, Reinitz Bélát, s mellettük a zenei közízlés és az avantgárd közötti átmenetet képviselő Dohnányi Ernőt nevezték ki. A szocializált filmstúdiókban Korda Sándor irányításával folyt a filmgyártás. A forradalmat támogató művészek a nyomorúságos körülmények ellenére egy szebb és jobb jövőről álmodtak, s „Vörös Istenről” (Tóth Árpád), „piros életről” (Oláh Gábor), „vörös napról” (Szabó Dezső), „virágnyílásról” (Móricz Zsigmond), s „vörös májusra vígan zöldelő szabad májusról” (Juhász Gyula) írtak verseket, illetve beszámolókat.

Az április elejére körvonalazódó új rend társadalmi fogadtatása szélsőségesen ellentétes volt. A régi gazdasági, társadalmi és politikai elit képviselői vagy passzivitásba vonultak, és megpróbáltak láthatatlanná válni, vagy külföldre távoztak. Bécsben tartózkodó legaktívabb képviselőik már április elején megalakították a Magyar Nemzeti Bizottságot vagy közkeletűbb nevén az Antibolsevista Comitét (ABC), amely legfőbb feladatának a Tanácsköztársaság megdöntését tartotta. A szervezetben, melynek vezetője primus interparesként Bethlen István lett, szinte valamennyi régi párt képviseltette magát, beleértve a Károlyipártból 1919 elején kiszakadt függetlenségieket is. Egy másik ellenforradalmi csoport, amely gróf Károlyi Gyula irányításával május 5-én kormányt is alakított, Aradon szerveződött, majd innen Szegedre tette át székhelyét. A szegedi kormány külügyminiszterét gróf Teleki Pál személyében Bécsből delegálta Bethlen István, míg hadügyminisztere egy tiszántúli dzsentricsalád sarja, a Monarchia hadiflottájának utolsó főparancsnoka, Horthy Miklós altengernagy lett. (Szgy. I/103-104.)

A magántulajdonuktól megfosztott középpolgárok ugyancsak nem lelkesedtek az új rendért. Aktív ellenforradalmi szervezkedésbe azonban csak ritkán kapcsolódtak be; rep-

rezentánsuk, Vázsonyi Vilmos külföldről várta a rendszer összeomlását. A kisiparosok és kiskereskedők megosztottak voltak; egy részük tartózkodó vagy ellenséges magatartást tanúsított, mások viszont támogatták a forradalmat, sőt sokan tisztségeket is vállaltak. Ugyanez a megosztottság jellemezte az értelmiséget is. A tanítók, művészek, ügyvédek, mérnökök jelentős része a forradalom mögött állt, míg az állam, az egyházak és az uradalmak értelmisége inkább a másik oldalt erősítette. Utóbbiak közül sokan kötődtek a keresztényszocialista mozgalomhoz, illetve a politikai katolicizmushoz.

18. Károlyi Mihály aláírja a földosztásról szóló okmányt. Kápolna, 1919. február 23.

A parasztok közül azok, akiknek elvették vagy el akarták venni a földjét, azonnal a Tanácsköztársaság ádáz ellenségeivé váltak, s eltérően a városi középrétegektől, ennek tanúbizonyságát is adták. A főszolgabírók, jegyzők, gazdatisztek és papok mellett ők a forradalmi törvényszékek első elítéltjei. Nagyatádi Szabó István a proletárdiktatúra kikiáltása után visszavonult szülőfalujába, s a Tanácsköztársaság bukásáig minden aktív szerepvállalástól tartózkodott. A szocializálás alsó határának bizonytalansága, valamint a termelőszövetkezetekről és a teljes vagyonközösségről terjedő hírek ugyan a parasztság alsóbb rétegeit is nyugtalanították, ők elsősorban mégis a földosztás elmaradása miatt keseregtek. A vidéki lakosság körében az agrárrendelet mellett különösen az egyházpolitikai intézkedések váltottak ki nyugtalanságot és elégedetlenséget. A terjengő rémhírek szerint további antiklerikális lépésekre, a templomok bezárására, sőt a „családi tűzhelyek felbomlasztására” kellett számítani.

A szegényparasztok, s közülük is elsősorban azok, akik már a háború előtt is szervezettek vagy a szocialisztikus eszmeáramlatok és mozgalmak szimpatizánsai voltak, a sajátjukként fogadták és üdvözölték a Tanácsköztársaságot. A földosztás elmaradása és az indokolatlanul alacsony napszámbérek azonban körükben is elégedetlenséget váltottak ki. A helyzettel maradéktalanul elégedettek a parasztok közül tulajdonképpen csak az uradalmi cselédek voltak, akikben a saját föld iránti vágy nem vagy alig élt, s akik megemelt juttatásaikat is természetben, s nem értéktelen papírpénzben kapták.

A forradalom társadalmi bázisának alapját az ipari munkások, a bányászok és a hozzájuk igazodó más városi munkáscsoportok alkották. Ebből következett, hogy a forradalom erősségei mindvégig Budapest, a nagyvárosok és a megmaradt bányavidékek voltak, miközben a vidék, elsősorban a Dunántúl és a Duna-Tisza köze a szerveződő ellenforradalom hátországának szerepét töltötte be.

A proletárdiktatúra magyarországi győzelme a környező államokat és a Párizsban ülésező békekonferenciát egyaránt meglepte, s kissé meg is rettentette. Attól tartottak, hogy a forradalom nem áll meg magyar földön, hanem a bolsevisták feltevése és reményei szerint továbbterjed nyugatra, s ott is szovjetrendszerek jönnek létre. Néhány napos bizonytalankodás után a békekonferencia ezért Magyarországra küldte Smuts brit tábornokot azzal a feladattal, hogy tájékozódjon, s vegye rá az új vezetőket a Vix-jegyzék elfogadására. A francia hadvezetés ezzel egy időben előkészületeket tett a katonai beavatkozásra. Smuts április 4-5-én tárgyalt Kun Bélával és helyettesével. Mivel lényeges engedmények megtételére nem hatalmazták fel, nem jött létre megegyezés, s így dolgavégezetlenül utazott vissza. A francia hadvezetés ezután koncentrált támadás megindítására készült, ám a cseh egységek felkészületlensége s a szerb hadsereg lekötöttsége miatt április 16-án csak a román hadsereg indult meg Erdélyből.

A hadseregszervezés elmulasztása miatt a Tanácsköztársaság alig 40 ezer fős hadsereget örökölt a polgári demokratikus rendszertől. A március 30-án megkezdett toborzás eredményeként április közepére ez a létszám mintegy 20 ezer fővel nőtt. A román hadsereg azonban még így is többszörös erőfölénnyel rendelkezett, s alig két hétig tartó harcokba május 1-jére az egész Tiszántúlt elfoglalta. Az ország keleti fele ettől kezdve román katonai közigazgatás alatt állt, amelynek közegei számos helyen és alkalommal kíméletlen brutalitással léptek fel a magyar forradalmárokkal szemben. Internálótáborokat állítottak fel, százakat deportáltak Romániába, és több helyi vezetőt kivégeztek. A magyar erők gyengeségét és lekötöttségét kihasználva április 26-án átlépték a demarkációs vonalat a cseh alakulatok is, s néhány nap alatt megszállták Munkácsot, Sátoraljaújhelyt és a miskolci iparvidék jelentős részét. A francia és a szerb haderő ugyanezekben a napokban Makót és Hódmezővásárhelyt vette birtokba.

9. térkép. A Magyarországi Tanácsköztársaság harcai

A fenyegető vég elkerülése érdekében a Forradalmi Kormányzótanács április 20-án fegyverbe szólította a budapesti és vidéki munkásságot, s országszerte toborzó gyűléseket szervezett. A Vörös Hadsereg létszáma így egy-két hét alatt megduplázódótt, sőt május végére elérte a 200 ezer főt. Ajelentkezők zömét tiszántúli menekültek, viharsarki szegényparasztok, munkanélküliek, lelkes fiatalok és a külön zászlóaljakba szervezett budapesti munkások (körülbelül 15 ezer fő) tették ki. Szép számmal jelentkeztek a hivatásos tisztek és altisztek, valamint a forradalom országos és helyi vezetői közül is. „Abban, hogy ősi földünket nem engedjük, találkozhatik a kommunista a nacionalistával” – adott magyarázatot e kissé bizarr helyzetre egy vidéki újságíró.[20]8 A Vörös Hadsereg főparancsnoka Böhm Vilmos volt szociáldemokrata vezető, tényleges irányítója pedig vezérkari főnökként egy viszonylag fiatal, de tehetséges és a háborúban már kitűnt vezérkari ezredes, Stromfeld Aurél lett. Vele és mellette küzdött Lakatos Géza, Werth Henrik, Sztójay Döme, Szombathelyi Ferenc, Jány Gusztáv, s még vagy tucatnyian a második világháborús magyar hadsereg majdani tábornokai közül. A román támadás után a tisztek jelentkezését egyébként elő is írták. (Szgy. I/93-97.)

Szórványos összeütközések után az újjászervezett Vörös Hadsereg május 20-án indította meg általános ellentámadását az északi fronton. A hadjárat stratégiai célja a cseh és a román hadsereg szétválasztása, s egyben a Kárpátokat mintegy 200 kilométerre megközelítő szovjet Vörös Hadsereggel való együttműködés lehetőségének a megteremtése volt. A katonák lelkesedésének és a szakszerű irányításnak köszönhetően az északi hadjárat meglepő sikereket hozott. A támadó ékek alig három hét leforgása alatt nyugaton a Garam völgyéig, északon pedig a Besztercebánya-Rozsnyó-Bártfa vonalig hatoltak. Magyar támogatással 1991. június 16-án Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. (Szgy. I/104-105.)

A magyar katonai sikerekre a békekonferencia június 13-án azzal válaszolt, hogy román és csehszlovák viszonylatban közölte Magyarország végleges határait. Egyben követelte a visszafoglalt északi területek kiürítését, amelynek fejében ígéretet tett a Tiszántúl átadására. A forradalmi vezérkar több napon át vitatta az ultimátumra adandó választ. A többség, beleértve a kommunisták jó részét és a katonai vezetőket is, ellenezte a visszavonulást. Kun Béla azonban – alapos megrökönyödést kiváltva – ismételten a diktátum elfogadását ajánlotta, s végül az ő álláspontja diadalmaskodott. A Vörös Hadseregjúnius 30-án kezdte meg a Felvidék kiürítését. (Szgy. I/97-103., 108)

Ajúnius végi tanácskozásokon a forradalom ingatag belső helyzetével magyarázta sokakat meglepő álláspontját Kun. Azt állította, hogy a visszavonulást nem a külpolitikai helyzet, hanem „belső dezorganizáltságunk”, illetve az „ellenforradalommal való teljes leszámolás” miatt kellett elrendelni.9 Ha a forradalom támogatóinak és ellenfeleinek júniusi táborát és erejét összevetjük a március végivel, akkor igazat kell adnunk Kun Bélának: a forradalom bázisa erre az időre alaposan összeszűkült, s az ellenerőké jelentősen megnőtt. Az egyes rétegek hangulat- és magatartás-változtatásának az okai sokrétűek és különbözőek voltak, de így vagy úgy valamennyi összefüggött egyfelől az ország objektívnek tekinthető gazdasági és külpolitikai helyzetével, másfelől a kormányzótanács rendeletekben rögzített belpolitikájával.

A hangulatváltozást tükrözte, hogy május 15. és június 15. között kétszer annyi ellenforradalmi cselekményre került sor, mint a megelőző két hónapban együttvéve. Ezek közül az egyik legveszélyesebb a június eleji dunántúli vasutassztrájk volt, amelyet a bécsi Antibolsevista Comité kezdeményezett. A Tanácsköztársaság bázisának összeszűkülését jelezte az átalakulással eleinte rokonszenvező baloldali vagy csak humanista és szociálisan érzékeny értelmiség forradalomtól való elfordulása is. A pacifista Babits Mihály, akit professzorrá neveztek ki, értetlenül állt a vörösterror jelensége előtt, s már májusban bukást prognosztizált. „Az én világnézetem – írta később – teljesen konzervatív irányba tolódott el a proletárdiktatúra alatt.”10 Móricz Zsigmondot, aki kezdetben lelkes riportokban üdvözölte az új világot, elsősorban a földosztás elmaradása és a parasztság hangulata keserítette el. Szekfű Gyula, akit ugyancsak professzorrá neveztek ki, már írta a Három nemzedéket, amelyben nemcsak a kommunizmussal fordult szembe, hanem a demokráciával, sőt a háború előtti liberalizmussal is. Szabó Dezső város-, zsidó- és forradalomellenes nagy társadalmi tablója, Az elsodort falu pedig, amely a „romlatlan” falut emelte piedesztálra és a paraszti erényeket dicsőítette, 1919 májusában már meg is jelent.

A leginkább sokkoló s Kun Bélát közvetlenül befolyásoló események azonban nem ezek, hanem ajúnius 18. és 25. közötti Kalocsa környéki parasztfelkelés, s a június 24-ei budapesti katonai zendülés voltak. Előbbit többek között a Vörös Hadsereg megerősítésének szándékával elrendelt sorozások váltották ki. A tiltakozás olyan elementáris erővel robbant ki, hogy elfojtásához a Lenin-fiúk mellett többezrednyi reguláris katonaságot kellett a térségbe vezényelni, s a megtorlásokat irányító Szamuely Tibor mintegy félszáz résztvevőt akasztatott fel. Június 24-én a dunai flottilla néhány hajója a Dunáról lőtte a Hungária Szállót, ahol a népbiztosok laktak, s a ludovikás növendékek is fellázadtak. Kun Béla tehát jól érzékelte a helyzetet: a forradalom és a harcoló hadsereg elvesztette hátországát. (Szgy. I/107-108.)

A június végi visszavonulás után a Tanácsköztársaság kísérletet tett meggyengült bázisának megerősítésére. Feloldották az alkoholtilalmat, s lehetővé tették, hogy a szegényparasztok kisebb veteményeskertekhez jussanak. A március végén és április elején kiadott alapvető rendeleteket azonban nem változtatták meg, s az élelmezési és ellátási problémákon sem sikerült úrrá lenni. A forradalmat támogatók köre így nem nőtt, hanem tovább csökkent, s hovatovább már csak a vezetőkre korlátozódott. A Felvidék kiürítése után a hadsereg is bomladozni kezdett. Tiltakozása jeleként Stromfeld lemondott, tiszttársai közül sokan a Horthy Miklós irányításával Szegeden szerveződő Nemzeti Hadsereg felé orientálódtak. (Szgy. I/105—106.) Kun és még néhány népbiztos ekkor arra gondolt, hogy egy újabb katonai győzelemmel talán vissza tudják hódítani az elpártoltak egy részét. A célpont, miután a román hadsereg a békekonferencia ígérete ellenére még mindig nem ürítette ki a Tiszántúlt, magától adódott. Az offenzíva azonban, amely július 20-án indult, néhány napon belül összeomlott. A sokszoros túlerőben lévő román hadsereggel szemben nem lehetett győzelmet kivívni. A Vörös Hadsereg visszavonult, s alakulatai kezdtek felbomlani. Az üldöző román csapatok július 30-án Szolnok térségében átkeltek a Tiszán, s ezzel megnyílt előttük az út a főváros felé.

A reménytelen helyzettel számot vetve a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1- jén lemondott s átadta a hatalmat egy mérsékelt szociáldemokrata politikusokból alakult kormánynak. A kormányfői posztot az egyesülést és a közös hatalomátvételt annak idején ellenző, s a Tanácsköztársaság alatt semmiféle szerepet nem vállaló Peidl Gyula vette át. (Szgy. I/109—110.) A várhatóan szigorú felelősségre vonás és bosszú elől a kommunista népbiztosok családtagjaikkal együtt különvonattal még ugyanezen a napon Bécsbe menekültek, ahol az osztrák kormány politikai menedékjogot biztosított számukra. A „kommunizmus kísértetétől”, ahogy az alapító atyák nevezték mozgalmukat, megszabadult Magyarország. A megpróbáltatások sorozata azonban ezzel még korántsem ért véget.



[20] 8 Czegléd, 1919. március 23-24.