Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

2. A POLGÁRI DEMOKRATIKUS FORRADALOM

2. A POLGÁRI DEMOKRATIKUS FORRADALOM

A Magyar Nemzeti Tanács 1918. október 23-áról 24-ére virradó éjjel alakult meg. Alapító pártjai a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, az Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt voltak. Ezenkívül képviseltették magukat egyes fővárosi értelmiségi csoportok, így például a sajtó és a feministák is. Ebből, valamint a radikális és a szociáldemokrata párt vezérkarának az összetételéből adódott, hogy a zsidó származásúak aránya elérte a 40-50%-ot. A rövidesen ellenkormányként viselkedő testület elnökévé Károlyi Mihályt választották, programjának megfogalmazására pedig, amelyet 26-án tettek közzé, Jászi Oszkárt kérték fel. Ez a 12 pontos kiáltvány követelte a háború azonnali befejezését, az ország függetlenségének megteremtését, mélyreható demokratikus reformok bevezetését s a nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának sérelme nélkül. (Szgy. I/63-65.)

A főváros lakossága, különösen az elégedetlenkedők tömegei lelkesen fogadták a hírt, s azt várták, hogy a lemondott Wekerle helyett az uralkodó Károlyit fogja felkérni kormányalakításra. IV Károly azonban visszarettent ettől a számára forradalmi lépéstől. Október 28-án ezért hatalmas tömeg indult Pestről a Várba, hogy a királyt képviselő homo regiustól, Habsburg József főhercegtől Károlyi kinevezését követelje. A tömeget a Lánchídnál a rendőrség megpróbálta feloszlatni, majd amikor ez nem sikerült, közé lőtt. Három halott maradt az utca kövén. József főherceg október 29-én ennek ellenére gróf Hadik Jánost, az Országos Közélelmezési Hivatal volt vezetőjét kérte fel kabinetalakításra. 29-én ezért félórára leálltak a budapesti gyárak, s tüntetésekre került sor Debrecenben, Szegeden és Miskolcon. Október 30-án ismét hatalmas tömegek lepték el a Belváros utcáit. A katonák és civilek ezrei Károlyit és az Astoria Szállóban székelő Nemzeti Tanácsot éltették; megakadályozták, hogy a Nemzeti Tanácsra felesküdött katonai egységeket elszállítsak a városból; kiszabadították a forradalmi izgatás vádjával szeptember végén elítélt és januárban bebörtönzött galileista diákokat; s az éjszaka folyamán elfoglalták a főváros fontosabb középületeit, az élelmiszerraktárakat, a pályaudvarokat és a telefonközpontokat. Kitört a forradalom. Az ujjongó katonák őszirózsát és nemzetiszínű kokárdát tűztek sapkarózsájuk helyébe, a középületekről leverték a birodalmi címereket, s elszántan várták a városparancsnokság rendteremtő alakulatait. József főherceg azonban visszarettent a tűzparancs kiadásától, s az utca nyomásának engedve, de az uralkodó beleegyezését is bírva október 31-én visszavonta Hadik megbízatását, s Károlyit nevezte ki miniszterelnökké. A felkelés tehát vérontás nélkül győzött, s a hatalom fegyveres harc nélkül került a Nemzeti Tanács kezébe. Néhány áldozatot persze így is követelt a forradalom. Közöttük volt Tisza István, akit Hermina úti villájában – heves szóváltás után – egy néhány fős fegyveres csoport lőtt agyon. A dualizmus és a háborús politika jelképévé vált egykori miniszterelnök és pártvezér halála szimbolikus jelentőséggel bírt. Az antiliberális jobboldal néhány vezéralakja ugyan kísérletet tett egyfajta preventív ellenforradalom kirobbantására, ám kezdeményezésük teljes kudarcba fulladt. Október 29-én megalakult szervezetük, a Nemzetvédelmi Szövetség erejéből csak annyira futotta, hogy 31-én 50 ezer példányban kinyomtatták és szétszórták programjukat. Az átlagember 1918 őszén nem rájuk, hanem Károlyiékra hallgatott, s gyógyírt bajaira nem a vallástól, agrárius konzervativizmustól és az antiszemitizmustól, hanem a Demokráciától remélt. Károlyi kinevezésének hírére október 31-én és november első napjaiban a vidéki városokban és nagyobb falvakban is sorra alakultak meg a nemzeti tanácsok, amelyek mind támogatásukról biztosították a forradalom jelképévé magasztosult politikust.

7. térkép. I. világháború alatti elképzelések Magyarország háború utáni határairól

A viszonylag vértelen és nagyobb kilengésektől mentes fővárosi eseményektől eltérően a vidéki megmozdulások gyakran torkolltak fosztogatásokba és erőszakoskodásokba, amelyeknek több jegyző, haditerménybiztos, csendőrparancsnok és egyéb helyi hatalmasság esett áldozatul. Az első atrocitásokat még az ellátatlan lakosság kezdeményezte, akikhez azonban már november legelején csatlakoztak a felbomlott frontokról részben fegyveresen hazaözönlő katonák. Jellegét, belső tartalmukat tekintve e november eleji mozgalmak az 1917-1918-as éhségtüntetésekkel mutattak rokonságot. Politikai követeléseket általában nem fogalmaztak meg; céljuk az éhség, a nyomor enyhítése volt. A kilengéseknek az országszerte gyorsan megalakuló nemzetőrségek vetettek véget.

A november eleji tömegmegmozdulások határozottan elkülöníthető nemzeti-nemzetiségi jelleggel nem rendelkeztek. A magyar parasztok éppoly dühvel támadtak gyűlöletük célpontjaira, a többnyire magyar földesúrra és jegyzőre, mint a nemzetiségi parasztok, s a nemzetiségi falu nemzetiségi tulajdonban lévő nagybirtokának magtáraira ugyanolyan sors várt, mint a nemzetiségi falu melletti magyar uradalom mozdítható készleteire. A vegyes lakosságú vidékeken nem volt ritka a különböző nemzetiségű parasztok együttműködése sem. A nemzetiségi parasztság 1918 novemberében tehát nemzeti célokat nem fogalmazott meg, s még 1918 végén, 1919 elején, amikor a történelmi ország de facto felbomlott, inkább tárgya és nem alanya volt a szeparatizmusnak.

A budapesti, illetve magyarországi eseményekkel egyidejűleg a forradalom hullámai a birodalom többi nagyvárosát és országrészét is elérték. Október 28-án a prágai nemzeti tanács deklarálta a csehszlovák állam megalakulását, amit 30-án a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanács is helybenhagyott. (Szgy. I/65-66.) Október 29-én a horvát nemzetgyűlés Zágrábban kimondta Horvátország függetlenségét és csatlakozását a leendő szerb-hor- vát-szlovén államhoz. 30-án Bécsben a nemzetgyűlés elfogadta az új osztrák állam ideiglenes alkotmányát; 31-én Lembergben a galíciai ukránok adták hírül a Monarchiától való elszakadásukat. Ugyanerre az időre az olasz front összeomlott, s a hadvezetőség 31-én fegyverszünetet kért. A háború végét jelentő okmányt a szemben álló felek képviselői, Diaz olasz és Weber osztrák tábornokok, 1918. november 3-án írták alá Padovában. Ennek értelmében az osztrák-magyar haderőt ki kellett vonni az olaszok által követelt s a háború folyamán nekik ígért dél-tiroli, isztriai és dalmáciai területekről, s Magyarországnak emellett ki kellett üríteni Horvátországot. Miután a horvátok különválását a magyar közvélemény jogosnak ítélte, a Dráva mint kijelölt demarkációs vonal mindenki számára elfogadhatónak tűnt. Az enyhe feltételeknek az a magyarázata, hogy a még harcoló Németországot az antant a Monarchia gyors kiválásával is gyengíteni akarta.

Károlyi Mihály nagyon gyorsan, néhány órával október 31-ei kinevezése után megalakította kormányát. A tárcák többségét párthívei kapták. A polgári radikálisokat és a szociáldemokratákat egyaránt két-két fő, Jászi Oszkár és Szende Pál, illetve Garami Ernő és Kunfi Zsigmond képviselte. A kormány, miután november 1-jén Károlyi felmentést kért és kapott az uralkodótól a neki tett esküje alól, „népkormánynak” tekintette magát, s az időközben kibővült és Hock János, Károlyi-párti plébános elnöklete alatt ülésező Nemzeti Tanácsra esküdött fel. A kormány programja lényegében megegyezett a Nemzeti Tanács október 26-ai kiáltványával. Egy olyan független és demokratikus köztársaság létrehozását célozta tehát, amelynek közéletében a nem magyarok is államalkotó tényezőként vehettek volna részt, kiterjedt önigazgatási jogok birtokában. E program megvalósításához a kormány igen kedvezőtlen körülmények közepette látott hozzá. A győztes nagyhatalmak Magyarországot a kormány- és a kezdődő rendszerváltás ellenére vesztes államként kezelték, s a vae victis elvét alkalmazták vele szemben. Belülről ugyanakkor a háború alatt kiéleződött szociális és nemzetiségi ellentétek nehezítették a kibontakozást.

A kormányzat első jelentős lépése egy katonai konvenció megkötése volt a balkáni francia haderő parancsnokával, Franchet d’Esperey tábornokkal november 13-án. Erre azért került sor, mert a tábornok érvénytelennek tartotta a padovai fegyverszünet előírásait, s csapatai – november 5-én átkelve a Száván – magyar területek felé közeledtek. A 18 pontos szerződés előírta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, továbbá a Szeged-Baja-Pécs-Varasd vonaltól délre eső vidékeket, tehát a Bácskát és a Drávaközt is. Ezenkívül megszabta azt is, hogy Magyarország csak egy 6 gyalogos és 2 lovashadosztályból álló hadsereget tarthat fenn, s hogy szükség esetén biztosítania kell az antanthaderő szabad átvonulását az ország területén. A Károlyi-kormány mindezt átmeneti megoldásként fogta fel, s bízott benne, hogy a végleges rendezéstjelentő békeszerződés nemcsak az ország szuverenitását fogja szavatolni, hanem a határkérdésben is méltányosságra törekszik majd. (Szgy. I/67-68.)

A szerződés aláírását követő napokban a szerb-francia, illetve a román haderő gyorsan birtokba vette a demarkációs vonaltól keletre és délre eső területeket, s ezzel egy időben az első cseh légiók is megjelentek Felső-Magyarország szlovákok lakta nyugati övezetében. A nemzetiségi lakosság képviselőivel való esetleges megegyezés esélyeit, amelyet a kormány alapvető feladatának tartott, ez a körülmény jelentősen rontotta. November 9-ei nyilatkozatában a magyarországi és erdélyi románok nemzeti tanácsa azt követelte, hogy a történeti Erdély, a Részek, Máramaros és a Bánság 26 románok és románok által is lakott vármegyéje helyeztessék a Nagyszebenben megalakítandó román nemzeti kormány szuverenitása alá. A nemzetiségi ügyek magyar minisztere, Jászi Oszkár november 13-14-ei aradi tárgyalásai során ezzel szemben lehetőség szerint homogén nyelvi kantonok kialakítását javasolta a románok által igényelt területeken, s a Román Nemzeti Tanács adminisztratív hatalmát csak a román többségű kantonokban ismerte volna el. A tárgyalások ezért megszakadtak, s december 1-jei gyulafehérvári gyűlésükön a románok kimondták egyesülésüket a királysággal. (Szgy. I/70-71.) A következő nap a román hadsereg átlépte a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalat, s megkezdte a bukaresti szerződésben neki ígért területek bekebelezését. Karácsonyra elérték Kolozsvárt.

Biztatóbban indultak a szlovákokkal folytatott tárgyalások. Egyik vezetőjük, Milan Hodza november végi budapesti megbeszélései során olyan demarkációs vonalban állapodott meg Jászival és Bartha Albert hadügyminiszterrel, amely nagyjában-egészében megfelelt a szlovák-magyar nyelvi választóvonalnak. Más szlovák vezetők és különös Prága számára azonban elfogadhatatlan volt egy ilyen megoldás. Hodzát ezért dezavu- álták, s párizsi kapcsolataikat felhasználva elérték, hogy december 23-ai jegyzékükben az antanthatalmak egy ettől jóval délebbre húzódó s lényegében a később megállapított politikai határral egyező demarkációs vonalat állapítsanak meg. (Szgy. I/76.) A „Slovenska Krajina”, illetve „Tótország” széles körű autonómiájáról kibocsátott 1919. március 11-ei XXX. néptörvény ezért csak szimbolikus jelentőséggel bírt.

17. Konflis a Nagykörúton az őszirózsás forradalom napján. Budapest, 1918. október 31.

A szerbekkel, akik november 25-ei újvidéki gyűlésükön egyszerűen deklarálták a megszállt dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához, tárgyalásokra sem került sor. Lojalitást Magyarország iránt csak a szétszórtan élő németek, s a legfejletlenebb nemzetiségnek számító ruszinok egyik irányzata mutatott. 1918 végén, illetve 1919 elején mindkét nemzetiség széles körű autonómiát kapott, beleértve egy-egy miniszteri tárcát a központi kormányzatban, s saját törvényhozó és végrehajtó hatalmat is az általuk lakott területeken. (Szgy. I/75—76.) Ezek az eredmények azonban eltörpültek Erdély, a Felvidék és Délvidék de facto elvesztése mellett, amelyet a magyarság túlnyomó többsége mindeddig elképzelni sem tudott, s amely mind a kormányt, mind a közvéleményt mélységes megdöbbenéssel töltötte el. Az előrenyomuló, s részben már a demarkációs vonalakat is átlépő ellenség feltartóztatására átfogó intézkedés ugyanakkor nem történt. Károlyi és környezete úgy gondolták, hogy egy szervezett katonai ellenállás rontaná Magyarország esélyeit a békekonferencián. A részben spontán jellegű felvidéki ellenállás és az Erdélyben szerveződő székely különítmény, amely állandóan visszavonulva időnként harcba bocsátkozott a románokkal, ezért csak korlátozott támogatásban részesült. Az általános elkeseredést érzékelve és ugyanakkor saját további erőfeszítéseinek hiábavalóságára is rádöbbenve 1918 decemberében Jászi lemondott a magyarországi nemzetiségek önrendelkezésének előkészítésével megbízott tárca nélküli miniszteri posztjáról, s a továbbiakban csak a Külügyi Tanács elnökeként vett részt a kormány munkájában.

Ilyen vészjósló körülmények közepette folyt a kormány belpolitikai programjának megvalósítása. Elsőként az ország független köztársasággá nyilvánítása került napirendre. Erre IV. Károly november 13-ai, úgynevezett eckartsaui nyilatkozata teremtette meg a jogalapot. Az uralkodó ebben lemondott „minden részvételről az államügyek vitelében” és „eleve elismerte” Magyarország későbbi döntését jövendő államformájáról. Ezt követően az 1910-es országgyűlés is beszüntette működését, s az ideiglenes törvényhozói hatalmat ettől kezdve elvileg a több száz tagúvá bővített Nemzeti Tanács gyakorolta. A valóságban viszont szerepe többnyire arra korlátozódott, hogy egyszerűen elfogadta a kormány által előterjesztett javaslatokat, melyeket kihirdetésük után néptörvényeknek neveztek. A köztársaságot a Nemzeti Tanács proklamálta egy budapesti népgyűlés keretében november 16-án. (Szgy. I/69.) Az ugyanekkor kihirdetett I. néptörvény az állami főhatalmat a kormányra ruházta. A későbbiekben ez annyiban változott, hogy 1919. január 11-én a Nemzeti Tanács Káro lyit ideiglenes jelleggel köztársasági elnökké választotta, s egyben felhatalmazta a néptörvények elfogadási jogával is. Károlyi ugyanezen a napon lemondott miniszterelnöki tisztéről, viszont továbbra is megtartotta magának a külügyi tárcát. Az új miniszterelnök Berinkey Dénes, az addigi igazságügy-miniszter lett.

8. térkép. Magyarország ideiglenes határai 1918-1919-ben

Az államforma kérdésénél sokkal több vitát gerjesztett a földreformtörvény kidolgozása, amelynek során ellentétes társadalmi érdekeket képviselő politikai koncepciók csaptak össze. A nagybirtokosok és a különböző konzervatív erők, így például az OMGE és a katolikus egyház feje csak az 5 ezer holdon felüli birtokok kisajátítását fogadták el, s ennek végrehajtására is évtizedeket szántak. A másik pólust képviselő szociáldemokraták a közép- és nagybirtokok teljes körű kisajátítását szorgalmazták. A kisajátított földeket azonban nem szétosztani akarták a parasztok között, hanem egyben tartani szövetkezeti művelés céljaira. Továbbra is úgy gondolták, hogy a földtulajdonlás konzervatívvá, illetve „reakcióssá” teszi a szocialista eszméknek egyébként megnyerhető szegényparasztokat. A Károlyi-pártiak és a polgári radikálisok elképzeléseinek tengelyében viszont éppen az egy-egy család eltartására képes kis- és középbirtokok létrehozása állt. Ez utóbbit támogatta a Kisgazdapárt is, amelynek vezetője, Nagyatádi Szabó István november folyamán csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz, majd 1919. január 19-én – a földreform előkészítésével megbízott tárca nélküli miniszterként – a kormányba is belépett. A hosszú és heves viták eredményeként végül ez utóbbi álláspont diadalmaskodott. Az 1919. február 15-én elfogadott földreformtörvény (XVIII. néptörvény) az 500 holdon felüli világi s a 200 holdon felüli egyházi birtokok kártalanítás ellenében történő kisajátítását írta elő. A kisajátított földeken elsősorban 5-20 holdas parasztbirtokokat, illetve 0,5-3 holdas szőlőbirtokokat kellett létrehozni. Az új gazdák földjeiket örökhaszonbérletbe kapták, de 50 éves, tehát igen kedvező részletfizetés mellett meg is vehették azokat. A szociáldemokratáknak tett engedményként a törvény emellett lehetőséget biztosított egy-két holdas „munkásbirtokok” létrehozására, s igény esetén szövetkezetek alakítására is. Gazdatisztek és bérlők számára egyes esetekben úgyszintén mód nyílt 100-200 holdas középbirtokok szerzésére. A törvény megjelenését követően azonnal megkezdődött a földigénylők összeírása és a területkijelölés. Magára a parcellázásra azonban már nem maradt idő. Ez – demonstratív módon – csak Károlyi Mihály káli birtokán indult meg február 23-án. (Szgy. I/78-84.)

Az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztásával és az új választójoggal foglalkozó 1919. évi XXV és XXVI. néptörvény 1919. március 5-én jelent meg. Ezek a 6 éves magyar állampolgársággal rendelkező 21 éven felüli férfiakat, illetve a 6 éves magyar állampolgársággal rendelkező és bármely hazai nyelven írni-olvasni tudó 24 éven felüli nőket ruházta fel szavazati joggal. A választók száma a történeti magyar állam területére számítva ezzel mintegy 9 millióra, tehát az összlakosság 50%-ára nőtt. Ez még az 1918-as törvényhez képest is hatalmas előrelépést jelentett. Magyarország ezzel – Ausztriához és Csehszlovákiához hasonlóan – felzárkózott a választójog szempontjából élenjáró skandináv országok (50-60%) csoportjához. A választások időpontját április 13-ára tűzték ki. A politikai demokrácia megteremtése szempontjából nagyjelentőséggel bírt a kivételes hatalomról szóló 1912. évi törvény hatályon kívül helyezése, valamint a gyülekezési és egyesülési szabadság állampolgári joggá nyilvánítása is. Erről az 1919. évi III. néptörvény intézkedett. (Szgy. I/69-70., 71-72.)

A demokratikus politikai reformokat számos szociálpolitikai intézkedés egészítette ki. Bevezették a munkanélküli-segélyt, megtiltották a 14 éven aluli gyermekek foglalkoztatását, emelték a béreket, elengedték a kisiparosok és kiskereskedők adóhátralékainak egy részét, s a hazatérő katonák szerény végkielégítésben részesültek. Emellett tervezték a 8 órás munkanap bevezetését és a társadalombiztosítás kiterjesztését. A munkásbarát szociálpolitika azonban a hétköznapokban egyelőre alig éreztette hatását, hiszen a rendeletek rendkívül nehéz és egyre súlyosbodó gazdasági körülmények közepette léptek érvénybe. A központosított hadigazdaság már 1917-1918-ban is csak akadozva működött. Az államkeretek felbomlása 1918 végén, 1919 elején és ennek vonzataként a legfontosabb bánya- és iparvidékek elvesztése gyorsította az elosztási rendszer megbénulását. A győztes hatalmak háború alatt életbe léptetett gazdasági blokádja ugyanakkor továbbra is érvényben maradt, tehát importálni sem lehetett. Mindezek következtében számos közszükségleti cikk szinte beszerezhetetlenné vált. A falvakban főleg a petróleum, a só, a dohány és a gyufa hiányzott, a városokban elsősorban a szén és a fa. A fővárosban ezért korlátozták a gáz- és a villanyfogyasztást, az üzletek már délután, a vendéglők és kávéházak pedig este 10-kor bezártak. A munkanélküliek száma több százezerre szökött, s a pályaudvarok külső vágányaira tolatott vagonokban feltűntek a megszállt területekről menekülők első csoportjai. Ilyen körülmények között már a háború alatt bevezetett jegyrendszer sem működött megfelelőképpen. 1918 végén, 1919 elején emberek tízezrei éltek korábban elképzelhetetlen nyomorban: éhezve, fázva, meleg ruha és fedél nélkül.

A termelés visszaesésének természetes következménye volt a gyorsuló infláció. A háború négy éve alatt a forgalomban lévő pénzmennyiség tízszeresére nőtt, miközben a korona értéke több mint felével csökkent. A fedezetlen papírpénz-kibocsátást a Károlyi-kormány is folytatta. A volt osztrák-magyar közös bank átengedte Magyarországnak a 25 és 200 koronás papírpénz kliséit. Ezek felhasználásával készültek az úgynevezett fehér pénzek, amelyeket azért neveztek így, mert az egyik oldaluk üresen, fehéren maradt. Ezeket azonban a lakosság bizalmatlanul fogadta, s megbízható pénznek továbbra is a régi bankókat, az úgynevezett kék pénzt tartotta. Ebből rövidesen egy nem hivatalos, de széles körben alkalmazott kettős árfolyam alakult ki, amelynek kárvallottjai nyilvánvalóan ismét a fizetésüket, juttatásaikat fehér pénzben kapó munkások és alkalmazottak lettek. A kormányzati kiadások fedezésének másik mérlegelt eszköze az adórendszer módosítása s a gazdagok fokozottabb megadóztatása volt. Ennek legfontosabb eleme a nagy vagyonok 10-25%-át elkobzó egyszeri nagy vagyondézsma lett volna.

A forradalom alatti szellemi élet mércéjévé és meghatározó irányzatává a Nyugat és köre lépett elő. A megcsontosodott Akadémiával, illetve az addigi irodalmi társaságokkal szemben megalakult a Vörösmarty Akadémia, amelynek első elnöke Ady Endre, majd 1919. január 27-ei halála után Móricz Zsigmond lett. A Nemzeti Tanács művészeti szakbizottságában együtt dolgozott Rippl-Rónai, Kernstok és Márffy Ödön; Babits Mihály, Krúdy, Molnár Ferenc, Kassák és Lukács György; Kodály, Bartók, Dohnányi és Hubay Jenő. A budapesti egyetem társadalomtudományi karaira az új közoktatásügyi miniszter, Kunfi Zsigmond hét új professzor kinevezését kezdeményezte. Az egyetem azonban elutasította az oktrojt, mire a kormány február 4-én felfüggesztette az intézmény autonómiáját, és az egyetemi reform koordinálásával Jászi Oszkárt bízta meg, aki egyébként egyike volt a hét új tanárnak. A kulturális reform sarkalatos pontját képezte az egyház és állam szétválasztásának befejezése, s ennek keretében a katolikus autonómia megteremtése. Az egyházi iskolák államosítása egyelőre nem merült fel, a kötelező vallásoktatás megszüntetése azonban igen. Erről értesülve a keresztény és a zsidó egyházi vezetők létrehozták a „vallásvédelmi szövetséget”.

A kormány nemzetiségi politikájának kudarcai, s ennek nyomán a történeti államkeretek felbomlása, valamint az ország konzervatív társadalmi és politikai rendjének körvonalazódó demokratizálása továbbpolarizálta a társadalmi-politikai életet, s 1919 elejétől kiélezett küzdelmekhez vezetett. A kormányt jobbról is és balról is egyre többen és egyre hevesebben támadták, miközben támogatóinak száma folyamatosan csökkent.

A jobboldali ellenzék legradikálisabb képviselői a történelmi középosztály különböző, többnyire frontot járt csoportjai közül kerültek ki. Általános politikai felfogásuk, melyet legfrappánsabban talán Kozma Miklós huszárkapitány fogalmazott meg 1918 végi naplóbejegyzésében, nagymértékben hasonlított a Nemzetvédelmi Szövetség antiliberális-an- tiszemita vezetőinek szemléletéhez: „Nekünk a múltak politikája érthetetlen, majdnem gyermekesnek látszó játék. [...] Nekünk ennek a politikának a folytatása nem kell. A liberalizmusnak vége van, és nem lehet többé életre kelteni. [.] Erős központi kormányzatra van szükség. Szükség van erre azért is, mert a vagyonmegoszlás nem maradhat a régi, a háborús gazdálkodás mérhetetlen eltolódásokat okozott a középosztály súlyos kárára és egy majdnem zárt, aránytalanul kis kört jelentő mozgó tőke javára.”3 Reformokat tehát, de nem a kormány tervei szerint! A politikai liberalizmus, illetve liberális konzervativizmus demokratizmussá fejlesztése helyett erős, katonaságra támaszkodó, diktatórikus jellegű kormányhatalmat, a baloldali jellegű elitváltás helyett jobboldalit, s a földbirtokviszonyok túlságosan radikális megbolygatása helyett a városi tőkések, mindenekelőtt a hadseregszállítók vagyonának dézsmáját kívánták. A kormány belpolitikájának bírálata mellett november végétől egyre hevesebben követelték a történelmi határok, majd a magyarlakta területek fegyveres védelmét. Legharcosabb csoportjaik részben a tényleges és tartalékos katonatisztek, részben a megszállt területekről menekült többezernyi közigazgatási tisztviselő, tanár és egyéb állami alkalmazott közül kerültek ki. A Monarchia felbomlása, valamint Magyarország nemzetiségi és vegyes etnikumú területeinek katonai megszállása számukra nem egyszerű érzelmi-pszichológia sokk volt. Ok egyúttal korábbi egzisztenciájukat is elvesztették. A fenti csoportok képviselőiből alakult meg 1918 novemberében a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE), majd decemberben az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME). A MOVE részint egy sváb gazdagparaszti, részint egy magyar nemesi eredetű tanítócsaládból származó vezérkari századost, Gömbös Gyulát választotta vezetőjévé. Gömbös és társai kitartó szervezőmunkához láttak, amelynek eredményeként 1919 februárjára kiterjedt vidéki kapcsolatokra tettek szert. Elképzelésük az volt, hogy a vidék megszervezése után körülveszik Budapestet, s a kormányt ily módon kényszerítik lemondásra.

Más jellegű társadalmi csoportosulás bontott zászlót 1919. február 18-án. A Nemzeti Egyesülés Pártjának alapító tagjai nem katonák, hanem szinte kizárólag régi politikusok, nem kispénzű vagy egzisztencia nélküli értelmiségiek, hanem többnyire nagybirtokosok vagy vezető államhivatalnokok voltak. Bár forradalomellenességük és nacionalizmusuk összecsengett a katonatiszti-köztisztviselői-értelmiségi ellenforradalmi középrétegek törekvéseivel, azokkal mégsem volt azonos. A NEP alapítói például kevésbé hittek a határok fegyveres védelmének lehetőségében. Mint tapasztalt politikusok – egyébként a kormány szerveződő külügyi apparátusához hasonlóan – inkább a diplomáciai eszközökben bíztak, s az antanthatalmak képviselőihez igyekeztek kapcsolatokat kiépíteni. Ami a csoport belpolitikai összetételét illeti, akadtak közöttük a nagybirtok és a nagytőke dualizmus kori uralmának változatlan visszaállítását óhajtó munkapárti politikusok, s a Munkapárt ellenzékéhez tartozó 48-as agráriusok egyaránt. Vezetőjükké az erdélyi gróf Bethlen Istvánt választották, aki az új polgári értelmiséggel, vagy ahogy ő mondta: „a bevándorolt intelligenciával”, illetve ezek radikális törekvéseivel, például az általános választójoggal vagy a földreformmal évek óta Tisza magatartására emlékeztető határozottsággal szállt szembe. Az ekkor 45 éves politikus ugyanakkor megértette azt is, hogy mind a történelmi középosztály, mind a parasztság és a munkásság helyzetének bizonyos mértékű reformja elodázhatatlan. A nép, elsősorban a jómódú parasztság „nemzetbe emelését” szükségszerűségnek ismerte el, s szeme előtt „az alsóbb és felsőbb néprétegek közös harmóniába”, a „nemzeti érzés közös harmóniájába” olvasztása lebegett. E nemzeti egység élére a hagyományos uralkodó osztályokat képzelte el mint vezető erőt. Ugyanilyen konzervatív reformszellemben beszélt a párt alakuló ülésén is, ahol a kormány radikális reformprogramjával szemben a demokratizálás és a hagyományok, „a múltból kristálytisztaságban áthozott nemzeti érzés” összeegyeztetésének szükségességét hangsúlyozta.4 (Szgy. I/84-86.)

A kormánnyal szemben álló jobboldali szervezetek közül említhetők még a Magyar Polgári Párt, amelybe nagytőkések, iparosok és kereskedők léptek; az Országos Földmíves Párt, amelyet parasztfogó célzattal az agrárius nagy- és középbirtokosok hívtak életre, s végül a katolikus egyházra és a keresztény városi kis- és középpolgárság egy részére támaszkodó különféle keresztényszocialista irányzatok. A forradalom győzelme után a politikai katolicizmus jobboldali ágai rövid időre háttérbe szorultak, s a Giesswein vezette pacifista-kereszténydemokrata irányzat került előtérbe. Utóbbi – legalábbis a forradalom első heteiben – támogatta a kormányt. A reformok napirendre tűzése azonban ismét a faji gyűlölködésre hajlamos jobboldali irányzatokat erősítette meg, különösen az egyház és állam szétválasztásának, valamint a kötelező vallásoktatás megszüntetésének felvetése után. 1919 elején a keresztényszocializmus némely ága már nyíltan ellenforradalminak vallotta magát, kapcsolatot tartott az ÉME-vel és a MOVE-val, s vidéki ellenforradalmi megmozdulások szervezésétől sem riadt vissza.

A forradalommal való szembefordulást és a kormány politikai bázisának leszűkülését a Károlyi-párt januári felbomlása tette teljessé. A párt belpolitikailag mérsékeltebb és külpolitikailag nacionalistább többségi szárnya idegenkedett attól a szoros partneri viszonytól, amelyet Károlyi és a párt őt követő kisebbsége szövetségeseivel kialakított. Különösen rossz szemmel néztékJászi Oszkárral kialakított bensőséges kapcsolatát, s azt, hogy Károlyi felkarolta a radikális reformelképzeléseket. A függetlenségi miniszterek ezért december folyamán rendre lemondtak, majd januárban elvbarátaikkal együtt kiléptek a pártból. A kilépők Lovászy Márton, Batthyány Tivadar és P. Ábrahám Dezső vezetésével újjáalakították a Függetlenségi és 48-as Pártot, s kísérletet tettek a polgári és paraszti rétegek külön politikai szervezetben (Polgárszövetség) történő összefogására. Az új párt és a Polgárszövetség mérsékelt polgári demokrácia alapján álltak, s az ellenforradalmi pártokkal és szervezetekkel egyelőre megtagadták az együttműködést. (Szgy I/77-78.)

A kormány baloldali ellenzékét az átalakulás tempójával elégedetlen és a még radikálisabb reformokat követelő baloldali szociáldemokraták, valamint a kommunisták alkották. Utóbbiak 1918. november 24-én alakították meg pártjukat, a Kommunisták Magyarországi Pártját. A párt legfőbb szervezője és irányítója néhány Oroszországból hazatért, illetve a bolsevista forradalom továbbterjesztésének szándékával hazaküldött hadifogoly volt, akikhez egy-két itthoni radikális értelmiségi, illetve ellenzéki szociáldemokrata is csatlakozott. Vezetőjük egy 32 éves volt újságíró és szakszervezeti funkcionárius, Kun Béla lett, aki maga is oroszországi hadifogolyként ismerkedett meg a bolsevizmus- sal. A párt programja és 1918. december 7-étől megjelenő lapja, a Vörös Ujság nyíltan hirdette a magántulajdonon alapuló rend, a kapitalizmus megdöntését s a demokratizmus irányába fejlődő parlamentáris rendszer felváltását az Oroszországban megismert tanácsrendszerrel. A kommunista propaganda azt ígérte, hogy az új világban az emberek egyenlőek lesznek, minden dolgozó jól fog élni, s a kizsákmányolást megszüntető tanácsköztársaságok egész Európára kiterjedő rendszerében a nemzeti ellentétek jelentőségüket vesztik. (Szgy. I/72-73.) Ez a vonzó utópia és az ezt kiegészítő demagóg szociálpolitikai követelések elsősorban a legszegényebb és legelesettebb, a társadalom peremére sodródott páriák, a munkanélküliek és a hadirokkantak, valamint az élettapasztalat nélküli és romantikára hajlamos fiatal – részben galileista – értelmiség körében találtak bázisra. A tagság létszáma Budapesten 1919 márciusára elérte a 10-15 ezret, vidéken pedig a 20-25 ezret. Azok száma pedig, akiket a különböző jól hangzó követelésekkel, mint amilyen például a leszerelt katonák számára igényelt 5400 koronás végkielégítés volt, mozgósítani tudtak, ennek sokszorosára rúgott.

A két oldalról is fenyegető rendszerellenes erőkkel szemben a kormány sokáig nem mutatott kellő erélyt. 1919 februárjában azonban elszánta magát határozott ellenlépések megtételére. A Vörös Ujság szerkesztőségében és a jobboldali szervezetek helyiségeiben házkutatásokat tartottak, Bangha Bélát, őrgróf Pallavicinit és másokat rendőri megfigyelés alá helyeztek, a MOVE-t feloszlatták, s mikor a kommunisták által szervezett február 20-ai budapesti munkanélküli-tüntetés lövöldözésbe torkollott, 32 kommunista vezetőt – köztük Kun Bélát – letartóztattak, és vizsgálati fogságba zártak. Ugyanez várt volna Gömbös Gyulára is, aki azonban megneszelve a tervezett akciót, még időben Bécsbe menekült.

A belső ellenzék sorainak szétzilálásával egyidejűleg Károlyi elszánta magát a cseh légiókkal és a román hadsereggel szembeni fellépésre is. 1919. március 2-án, a székely hadosztálynál tett látogatása során Szatmáron kijelentette: „Ha a [.] párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. [...] Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”[18] Külső támogatást az osztrák szociáldemokrata kormánytól remélt. Pacifista és a győztesek jóindulatára építő politikájának módosítására a Párizsban ülésező békekonferencia február 26-ai döntése szolgáltatta az utolsó lökést, amelyet március 20-án kapott kézhez a szövetségeseket Budapesten képviselő Vix francia alezredestől. Ez azt tartalmazta, hogy a román csapatok a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad-Arad vonalig nyomulhatnak előre, ettől nyugatra pedig egy olyan semleges zóna létesül, amelybe Debrecen, Békéscsaba, Hódmezővásárhely és Szeged is beleesett volna. (Szgy. I/86—88.) A békekonferencia részben a román-magyar ellenségeskedés megszüntetése, részben a Szovjet-Oroszország ellen tervezett nagyarányú katonai intervenció hátországának a biztosítása érdekében döntött így. Károlyi viszont végleges politikai rendezést sejtett a terv mögött, amit elfogadhatatlannak tartott. A jegyzéket ezért 21-én visszautasította, s azt tervezte, hogy Szovjet-Oroszországra támaszkodva meghirdeti a nemzeti ellenállást, s a külpolitikai fordulat belpolitikai alátámasztása céljából – megmaradva államfőnek – szociáldemokrata politikusokból álló kormányt nevez ki. Számításába azonban ismét hiba csúszott. A szociáldemokraták többsége ugyanis nem akart egyedül kormányt alakítani, s ezért 21-én délután Károlyi háta mögött megegyezett a gyűjtőfogházban őrzött kommunista vezetőkkel a hatalom közös átvételéről. A közös kormányzást és a kommunista program elfogadását csupán néhány vezető – Garami Ernő, Peidl Gyula, Buchinger Manó stb. – ellenezte. A többség az egyesülést támogatta. Március 22-én reggelre Budapest házain így már vörös zászlókat lobogtatott a szél, s öles plakátok adták hírül, hogy Magyarországon a „proletariátus” vette át a hatalmat, amely „Haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására”, s „hatalmas proletárhadsereget” szervezve „a román bojárokkal és a cseh burzsoákkal szemben” is megvédi az országot.[19] Megkezdődött a második forradalom. (Szgy. I/88-90.)



[18] Idézi Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Budapest, 1978, Kossuth, 323.

[19] A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. A Magyar Tanácsköztársaság 1919. március 21.1919. augusztus 1. I. rész. Szerk. Gábor Sándorné-Hajdu Tibor-Szabó Gizella. Budapest, 1959, Kossuth, 4.

Tanácsköztársasági Törvénytár. Szerk. Pongrácz Jenő. Budapest, 1919, Magyarországi Szocialista Párt, 1. köt. 56.

Kun Béla: Válogatott írások és beszédek. 2. köt. Sajtó alá rend. Vass Henrik – Friss Istvánné – Szabó Éva. Budapest, 1966, Kossuth, 405.