Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

2. fejezet - II. FEJEZET │ HÁBORÚ, FORRADALMAK, ELLENFORRADALOM – TRIANON

2. fejezet - II. FEJEZET │ HÁBORÚ, FORRADALMAK, ELLENFORRADALOM – TRIANON

14. A Centrál kávéház vendégei. Budapest, 1910 körül

Az 1867 utáni közel fél évszázados nyugalmi periódust 1914 nyarától 4 évig tartó öldöklő háború, a háborút pedig az Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország forradalmaktól, majd ellenforradalomtól kísért felbomlása követte. E folyamat végpontja az 1920-as trianoni békeszerződés volt, amely egy új, a réginél sokkal kisebb, etnikailag- nyelvileg viszont jóval homogénebb Magyarországot hozott létre. A Kárpát-medence magyarságának mintegy harmadát ugyanakkor idegen államhatárok közé zárta. E folyamat, s különösen Trianon megítélése az 1867-es kiegyezésnél is jobban megosztotta – s részben még ma is megosztja – a magyar közvéleményt és politikai gondolkodást. A magyarázatkeresés közvetlenül az első világháború után elkezdődött, s változó intenzitással azóta is tart. Jászi Oszkárhoz, Németh Lászlóhoz és Bibó Istvánhoz hasonlóan e sorok szerzőjének az a véleménye, hogy a Monarchia, s ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása nem véletlenek következménye, hanem egy organikus folyamat eredménye volt. E folyamat motorjának, hajtóerejének a nyelvi-kulturális közösségekre épülő modern nacionalizmus tekinthető, amely előbb vagy utóbb a térség mindegyik multietnikus birodalmát – majd államát – felrobbantotta. Az átalakulás a Török Birodalom dezintegrálódásával és kis, de expanxív nemzetállamok kialakulásával kezdődött a Balkánon a XIX. század első harmadában, s legutóbbi fázisa a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása volt az 1990-es évek elején. A felbomlás hogyanja és az új rend pontos kontúrjai viszont nem voltak eleve elrendeltek. Ezeket az első világháború kimenetele, a győztes nagyhatalmak stratégiai érdekei s a forradalmak lázában égő ország belső viszonyai határozták meg.

Hosszú, több mint egyéves, s a külső körülmények által ugyancsak befolyásolt ádáz küzdelem eredményeként dőlt el az is, hogy az új Magyarország belső berendezkedése milyen lesz. 1918 és 1919 fordulóján esély mutatkozott arra, hogy a „boldog békeidők” demokratikus törekvései diadalmaskodnak. Nem ez történt. A sokszínű őszirózsákat 1919 márciusában vörös szegfűk, ezeket pedig 1919 őszén fehér darutollak váltották fel. Az egymást követő éles fordulatok sok ember életét követelték, s egyre kaotikusabb állapotokat teremtettek. A gazdaság ezenközben dezintegrálódott, a termelés csökkent, a társadalom nyomorgott. A kibontakozás, a Trianonban megállapított új keretekhez való alkalmazkodás és a viszonyok normalizálódása 1920-ban új törvényhozó testület és új államfő választásával vette kezdetét.

1. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN

Az 1914. június 28-ai szarajevói merénylet, amely az osztrák-magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd és felesége életét kioltotta, az egész világon szenzációt keltett. (Szgy. I/15.) Az egy hónappal később kezdődő háború a Monarchia és Szerbia között, majd az ezt követő hadüzenetek a szemben álló nagyhatalmak között viszont aligha leptek meg bárkit is. Az összecsapásra ugyanis évek óta készültek – a politikusok és a politika ügyei iránt érdeklődő újságolvasó emberek egyaránt.

Az európai hatalmakat szembeállító kérdések egyike a hosszú török uralom alól felszabaduló Balkán érdekszférákra osztása, illetve új állami konfigurációja volt. Bosznia-Hercegovi- na 1908-as annektálását a Monarchia által a délszláv területek egyesítésére törekvő Szerbia elfogadhatatlannak tartotta. A két ország kapcsolata ezt követően végletesen megromlott, s többé nem javult meg. Titkos szerb társaságok alakultak, amelyek burkolt kormánytámogatással merényleteket és más felforgató cselekményeket hajtottak végre a vitatott területek destabilizálásának szándékával. A végső cél egy tengeri kijárattal rendelkező, s lehetőleg valamennyi délszláv területet magában foglaló Nagy-Szerbia létrehozása volt. Neheztelt az annexió miatt a balkáni befolyásának növelésére törekvő Oroszország is, amely Nagy- Britanniával és Franciaországgal együtt alkotta az egyik nemzetközi szövetségi rendszert: az antantot. Velük szemben a Monarchia a Német Császárság támogatására számíthatott, amelyhez 1879 óta fűzte szövetségesi kapcsolat (kettős szövetség), s esetleg még Olaszországéra, amelynek 1882-es csatlakozásával a kettős szövetség hármas szövetséggé bővült.

A kölcsönös háborús készülődés ellenére a Monarchia éppen egy hónapot habozott a hadüzenet elküldéséig. Ez alatt az egy hónap alatt az osztrák-magyar vezetők többször megvitatták a lehetséges ellenlépéseket Gavrilo Princip boszniai szerb diák véres provokációjára, amelyet a szerbiai Egyesülés vagy Halál, illetve Fekete Kéz elnevezésű titkos szervezet készített elő. A közös kormány, s különösen a vezérkar, amelynek vezetője, Franz Conrad von Hötzendorf évek óta preventív háborút szorgalmazott, a merénylet hírére azonnal a Szerbia elleni megtorló háború megindítását indítványozta. Tisza viszont, aki az adott helyzetben kockázatosnak ítélte a háború kimenetelét, eleinte ellenezte a hadüzenetet. A vitát a német császár és kormány háborús eltökéltsége zárta le, akik a közös minisztertanácsra és Tiszára egyaránt nyomást gyakoroltak a döntő lépés mielőbbi megtétele érdekében. (Szgy. I/16—28.)

A lehetséges hadicélokról ugyancsak megoszlott a monarchiai vezetés véleménye. Conrad és a politikai vezetés egyik szárnya messzemenő annexiós terveket dédelgetett. Azt vallották, hogy Orosz-Lengyelországot fel kell osztani Németország és a Monarchia között, Montenegrót és Szerbia egy részét annektálni kell, Albániát protektorátus alá kell helyezni, sőt Velencére és környékére is ki kell terjeszteni Bécs ellenőrzését. A magyar vezetők többsége, így például Tisza István ezzel szemben vagy a status quo alapján állt, vagy csak kismértékű területnövelést helyeselt. Óvatos álláspontjukat azzal az igen plauzibilis feltételezéssel magyarázták, hogy újabb szláv területek bekebelezése minden bizonnyal a dualizmus végét és a föderalizmus valamilyen formájának a diadalát, s ezzel együtt a történelmi Magyarország dezintegrálódását vonhatja maga után. A századelő magyar imperialistáinak nézeteit aktualizálva ugyanakkor Budapesten is akadtak támogatói a nagyarányú annexiónak. A hadicéloknak ez a maximális és minimális variánsa a mindenkori hadi helyzetnek megfelelően került előtérbe vagy háttérbe, s a koronatanács csak 1917 tavaszán döntött a minimális program mellett. Ez a Monarchia integritásának szavatolását és a szerb uralkodóház cseréjét tartalmazta. (Szgy. I/42-47.)

15. Ismeretlen katona sírja

A német és az osztrák-magyar hadvezetőség közös haditervének a lényege abban állt, hogy a Monarchia mindaddig feltartóztatja az oroszokat, amíg a németek a nyugati fronton döntő vereséget mérnek a franciákra, hogy azután ők is az oroszok ellen fordulhassanak. Ez a haditerv több szempontból is tévesnek, illetve megvalósíthatatlannak bizonyult. A nyugati fronton a németek nem bírtak a francia és a brit hadsereggel, s ezért itt villámháború helyett néhány hónapon belül állóháború alakult ki. Keleten viszont az oroszok okoztak meglepetést, akik titokban mozgósított haderejükkel az augusztus 5-ei hadüzenet idejére teljes erejükkel felsorakoztak a Monarchia határán. Az osztrák-magyar haderőnek így egyszerre kellett volna a szerb hadsereget megverni és az oroszt feltartóztatni. Ez meghaladta az erejét. A 1,8 milliós kezdő hadi létszámból a háború első hónapjaiban vívott szerbiai és galíciai harcokban több mint 1 millió pusztult el, sebesült meg vagy esett fogságba, amit a Monarchia teljesen kiheverni többé sohasem tudott. (Szgy. I/29-31.)

A kiegyensúlyozott katonai erőviszonyok megváltoztatása, s ezáltal a győzelem kicsikarása érdekében mindkét tábor arra törekedett, hogy különféle ígéretekkel újabb és újabb országokat vonjon be a harcba a maga oldalán. Először, 1914 szeptemberében Törökország csatlakozott a központi hatalmaknak is nevezett német-osztrák-magyar szövetséghez. A Porta azt remélte, s Berlintől erre ígéretet is kapott, hogy győzelem esetén revánsot vehet Oroszországon az elmúlt másfél évszázadban elszenvedett vereségekért, s a Kaukázus térségében területeket is visszaszerezhet. Szembefordulva szövetségeseivel 1915 májusában Olaszország lépett be a háborúba az antant oldalán. A fizetség, amelyre győzelem esetén számíthatott, magában foglalta Dél-Tirolt, Albánia egy részét, az Isztriát és a Kvarner szigeteit, Triesztet és környékét, valamint Észak-Dalmáciát a Planka-fokig, azaz Spalatóig. Az osztrák-magyar haderő egy részét ettől kezdve a meg-megújuló olasz támadások kötötték le az Alpok déli lejtőjén, az Isonzó mentén és a Doberdo fennsíkján. Olaszország hadba lépését Bulgária csatlakozása ellensúlyozta 1915 októberében a központi hatalmak oldalán. A bolgár hadsereg segítségével az osztrák-magyar haderőnek most végre sikerült térdre kényszerítenie Szerbiát. Bulgária jutalma Macedónia volt. Az olasz és a bolgár kormányhoz hasonlóan a román is folyamatosan tárgyalt mindkét szövetség képviselőivel, s 1916 augusztusában végül az antant oldalára állt. Hadba lépése fejében ígéretet kapott egész Erdélyre, Máramarosra, a Partiumra, a Tiszántúl keleti szegélyére a Debrecen-Szeged vonalig, a Bánságra, valamint Bukovinára a Prut folyóig. (Szgy. I/36-37.) A román hadsereg még ugyanebben a hónapban betört Erdélybe, s kísérletet tett a neki ígért területek elfoglalására. A központi hatalmak sebtében összevont erői azonban néhány hét alatt felszabadították Erdélyt, s decemberre már Bukarestet is elfoglalták.

A központi hatalmak hadi sikereinek és Oroszország összeomlásának köszönhetően 1917 végén, 1918 elején úgy látszott, hogy a háború győztesei Németország és szövetségesei lesznek. Ez fejeződött ki a szovjet-orosz bolsevistákkal 1918. március 3-án aláírt breszt- litovszki békében, s a megvert Romániával 1918. május 7-én megkötött bukaresti békében. Ez utóbbi értelmében a magyar-román határ a Kárpátok gerincéről a hegyvonulat román lábaihoz került, miáltal Magyarország, illetve a Monarchia mintegy 16 ezer négyzetkilométerrel növelte területét. (Romániát Besszarábiával kárpótolták.) Montenegró, Szerbia és Észak-Albánia sorsa, amelyeket 1915 végétől ugyancsak a központi hatalmak seregei tartottak megszállva, egyelőre nem tisztázódott.

Az Egyesült Államok hadba lépése 1917. április 6-án, amelynek hatása persze csak hónapokkal később mutatkozott meg, az antant javára billentette a mérleget. 1918 nyarán az antanthadseregek a nyugati és a balkáni fronton egyaránt áttörték a német vonalakat. Szeptember végén a bolgárok, októberben a törökök tették le a fegyvert. Tisza István, aki – miután a hadüzenethez hozzájárult – teljes tekintélyét a háborús erőfeszítések szolgálatába állította, 1918. október 17-én bevégzett tényként jelentette be a parlamentben, hogy a „háborút elvesztettük”.

A négyéves háború alatt az Osztrák-Magyar Monarchia összesen 9 millió embert állított fegyverbe, közülük 3,4 milliót Magyarország és Horvátország területéről. Ez azt jelenti, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig a 18 és 53 év közötti férfilakosság túlnyomó többsége teljesített katonai szolgálatot. A 9 millióból 1,1 millió esett el, csaknem 3,6 millió sebesült meg, s több mint 2 millió került hadifogságba. A halottakból mintegy 530 ezer, a sebesültekből 1,4 millió és a foglyokból 833 ezer esett a Lajtán inneni államra. A halálos veszteségek tehát a magyarországi lakosságot valamivel nagyobb arányban sújtották, mint az örökös tartományok népességét.

Az elhúzódó háború mélyreható következményekkel járt úgy a gazdasági, mint a társadalmi és politikai életben. Az újabb és újabb korosztályok behívása súlyos munkaerőhiányt okozott, amit a hadifoglyok és a nők munkába állítása csak enyhíteni tudott, de pótolni nem. A termelékenység így folyamatosan csökkent. A legalapvetőbb mezőgazdasági termény, a kenyérgabona termelése 1916-ra a békebeli mennyiség kétharmadára, 1917-ra pedig felére esett vissza. A kormány ezért már 1915-ben bevezette a kenyérjegyet, majd később szinte valamennyi élelmiszerre kiterjesztette a jegyrendszert. 1916- tól rendszeressé váltak a rekvirálások, azaz a termények és állatok szabott áron történő kényszerbeszolgáltatásai. Az ipari termelés ugyancsak a hadviselés követelményeinek rendelődött alá. A fontosabb üzemeket igénybe vették hadi szolgálatra, és katonai felügyelet alá helyezték őket. A háború végén mintegy 900 üzem állt katonai irányítás alatt. A közszükségleti cikkek termelése visszaesett, ami hiányt okozott. A kormányzat ezen különböző központok felállításával s a rendelkezésre álló készletek elosztásának szigorú szabályozásával kívánt enyhíteni.

A termelés visszaesése, illetve a béketermelés haditermelésre való átállítása nagyarányú inflációval járt együtt, s a reálbérek drasztikus csökkenését vonta maga után. Az 1912-1914-es szinthez képest a tisztviselők reálbére 1918 végéig 67%-kal, a napszámosoké 54%-kal s a gyári munkásoké 47%-kal csökkent. Különösen nyomorúságos körülmények között éltek a hadiözvegyek, hadiárvák és a hadirokkantak, akiknek a száma egyre nőtt. A legfelsőbb rétegek ezzel szemben ugyanúgy éltek, mint a háború előtt, legfeljebb nyaralási és vásárlási szokásaikon kellett változtatni. Kevésbé sújtotta a háború a piaccal közvetlen kapcsolatban álló termelőket és kereskedőket is, akik közül sokan sikeresen játszották ki a hiánygazdálkodással összefüggő központi előírásokat, s feketézéssel szokatlanul nagyjövedelmekre tettek szert. A rekvirálások elől elrejtett zsírért, lisztért, gabonáért, baromfiért és malacokért a feketepiacon 1917-1918-ban már irreálisan magas összegeket lehetett kapni. Ezek részben az úgynevezett lánckereskedők, részben a termelők zsebébe vándoroltak. A vagyonos parasztság házaiban ekkor jelent meg a zongora, a perzsaszőnyeg és a nemesfémből készült evőeszköz. A vidék ilyképpen „megizmosodott”, s némiképp a városok fölé kerekedett. A háború előtt a falusiak kuporgattak, és jártak a városba bevásárolni, a háború végén viszont – mint a gimnazista Illyés Gyula megfigyelte – „a városiak álltak a falusi kiskapuk előtt úgy, mint a szalonnadarabra váró kutya. Szalonnáért, tojásért, egy kis szütyő lisztért rimánkodtak, hónuk alatt a családfő frakkjával, egy perzsaszőnyeggel, egy konyhaszékkel, mindennel, amit el tudtak mozdítani hazulról.”[16] (Szgy. I/34-36.)

Az életviszonyok változása maga után vonta a világgal, politikával és különösen a háborúval kapcsolatos hangulatok, érzelmek és vélemények módosulását. A hadüzenet és a háború hírét 1914 nyarán a lakosság nagy része hazafias lelkesedéssel fogadta. Mindenki Szerbiát tette felelőssé a történtekért, s mellette a barbárság hazájának tartott expanzív Oroszországot kárhoztatta, amelyet a magyarok szemében 1849-es szerepe is gyűlöletessé tett. Az 1914-1915-ös népi levelekben, versekben és egyéb feljegyzésekben általában a győzelembe vetett hit, a király és a kormány iránti bizalom, önfeláldozás készsége s helyenként elvakult sovinizmus tükröződött. A nemzeti egységből még az egyébként internacionalista és háborúellenes szociáldemokraták sem hiányoztak. A II. Internacionálé néhány más pártjához hasonlóan – eltekintve a pacifista balszárnytól – a magyarországi SZDP is támogatta a háborút. A harc elhúzódása és ennek következményei azonban a katonaság és az itthon maradt lakosság hangulatát egyaránt megváltoztatták. A frontokról érkező levelek kezdeti optimizmusát és elszántságát már 1915-1916-ban a céltalanság, bizonytalanság és elkeseredettség érzése váltotta fel, s 1917-től egyre gyakoribbak lettek a szökések, parancsmegtagadások, öncsonkítások, sőt lázadások. Az itthonról küldött levelek a súlyosbodó napi gondokkal-bajokkal, az áremelkedésekkel és az inflációval, a jegyrendszerrel, kényszerbeszolgáltatásokkal és a feketepiaccal foglalkoztak. (Szgy. I/52-53.)

16. Tüzérek az orosz fronton. 1916

A vidéki tömegek elégedetlensége 1917-től számos, a századvégi agrárszocialista mozgalmakra emlékeztető éhségtüntetéshez, illetve az élelmiszerraktárak spontán kifosztásához vezetett. A városi munkások körében ugyanakkor megállíthatatlan sztrájkhullám vette kezdetét. Ennek szervezői általában a szociáldemokrata szakszervezetek voltak, amelyek taglétszáma 1914-1915-ben ugyan lecsökkent 50 ezerre, 1916-tól azonban gyors ütemben nőtt. 1917 végére már meghaladta a 200 ezret, 1918 nyarára pedig a 300 ezret. A különböző megmozdulások szervezői között 1918 tavaszától egyre nagyobb arányban tűntek fel az oroszországi hadifoglyok, akik közül 1918 őszéig mintegy 300 ezren tértek haza. A legnagyobb, többnapos, s a főváros mellett a nagyobb vidéki városokra is átterjedt sztrájk 1918. június 20-án kezdődött. Erre a mintegy félmillió embert megmozgató tiltakozásra azért került sor, mert az egyik budapesti gyár katonai parancsnoka belelövetett a tüntető munkásokba, s a sortűz kioltotta négy ember életét. E sztrájk nyomán alakultak meg oroszországi mintára Magyarországon is az első munkástanácsok.

A vidéki és városi szegénység szociális panaszaihoz társult a lakosság minden rétegén elhatalmasodó békevágy.

Ó, béke! béke!

legyen béke már!

Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra.

Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra!

Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot:

– fejezte ki milliók leghőbb vágyát Babits Mihály már 1916 húsvétján.

A háború elhúzódása, a szociális feszültségek és a politikai erjedés a nemzetiségi eliteket is aktivizálta, és merészebb követelések megfogalmazására sarkallta. Az 1916. november 21-én elhunyt Ferenc József utóda, IV. Károly 1917 májusára összehívta az ausztriai parlamentet. (Szgy. I/47.) Az itt megjelent nemzetiségi képviselők, a csehek, az ukránok és a délszlávok egyaránt a birodalom föderalizálását követelték. Elképzelésük szerint Horvátország Magyarországtól elszakadva a délszláv egység magja lett volna, a csehek pedig a szlovákokkal együtt alkottak volna egy föderatív egységet. Ennél is radikálisabb álláspontot, a Monarchia teljes dezintegrálásának és független nemzeti államok kialakításának a programját képviselték az emigráns cseh és horvát politikusok. Az 1915. május 1-jén Londonban megalakult Jugoszláv Bizottság Szerbia, valamint a Monarchia szerb, horvát és szlovén területeinek egyetlen államban való egyesítését tűzte ki célul. A főleg horvátok Ante Trumbic és Frano Supilo – által irányított szervezet ezt a nagy délszláv államot föderációként, a három nemzet egyenjogúságának az alapján képzelte el. (Szgy. I/31-32.) A Szerbia elfoglalása után külföldre menekült belgrádi szerb vezetés államszervezési ideálja viszont a Belgrádból irányított szerb centralizmus volt. A cseh emigráció Párizsban rendezkedett be. Vezetői, Tomas G. Masaryk és Eduard Benes lényegében a háború kezdetétől a csehek és a szlovákok független államának a programját képviselték. Később kiegészítették ezt a ruszinok lakta területre, Kárpátaljára vonatkozó igényükkel, amit stratégiai szempontokkal indokoltak. Ugyancsak biztonsági érvekkel, elsősorban az „agresszív” magyarok és németek elválasztásának követelményével támasztották alá a Pozsony és Zágráb között kialakítani javasolt úgynevezett szláv korridor tervét is. A cseh elképzeléseket többek között Benes 1916-os pamfletje, a franciául és angolul is kiadott Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot tartalmazta. (Szgy. I/32-34.) A cseh és a délszláv emigrációhoz képest a román sokáig passzív maradt, s csak 1918 szeptemberében alakította meg a maga szervezetét. Az ugyancsak párizsi székhelyű Román Egység Nemzeti Tanácsa, amelynek vezetői közül a költő Octavian Goga örvendett legnagyobb ismertségnek, az 1916-os bukaresti szerződés szellemében képviselte a román területek egyesítésének programját, jóllehet ez a szerződés időközben érvényét veszítette, mert Románia különbékét kötött a központi hatalmakkal.

A Monarchia teljes felosztásának programját a nyugati antanthatalmak 1918 tavaszáig erős fenntartásokkal kezelték. (Szgy. I/38-42.) A brit minisztertanács 1918. január 4-én még olyan döntést hozott, amely a szövetséges államok „jogos igényeinek” kielégítése mellett Ausztria-Magyarországot olyan helyzetben akarta hagyni, „amelyből hatékony befolyást tud gyakorolni Délkelet-Európára”.[17] 1918. január 8-ai 14 pontos üzenetében Wilson amerikai elnök sem a Monarchia széttörése, hanem csak a nemzetiségeknek adandó széles körű autonómia mellett kötelezte el magát. (Szgy. I/50-52.) IV Károly különbéke megkötésére irányuló törekvéseinek 1918 áprilisára egyértelművé váló kudarca s Németország egyre erőteljesebb befolyása a Monarchia belügyeire azonban azt valószínűsítették, hogy a Monarchia korszerűsített formában sem fog tudni megfelelni annak a Németországgal szembeni kiegyensúlyozó szerepnek, amelyet az antanthatalmak elvártak tőle. 1918 tavaszától ezért az addigi bizonytalankodásnak véget vetettek. A szövetségesek mérvadó körei a Monarchia teljes felosztása mellett döntöttek. Ennek egyik első jele a Monarchia emigráns nemzetiségi vezetőinek 1918. április 9-11-ei római kongresszusa volt, amelynek zárónyilatkozata a különböző népcsoportok nemzeti és politikai egységének megteremtését, illetve teljes gazdasági és politikai függetlenségük kivívását tűzte ki elérendő célként.

1914 nyarán, amikor a háború kezdetét vette, a magyar ellenzéki pártok hallgatólagos békét kötöttek a kormánnyal. E béke alapja a háború feltétel nélküli támogatása volt. 1915 és 1916 folyamán a kül- és belpolitikailag egyre aggasztóbb helyzet hatására ez az egység felbomlott, s a politikai élet szereplői polarizálódtak. 1917-re négy nagy irányzat alakult ki. A kormányon lévő Nemzeti Munkapárt, s mindenekelőtt maga a miniszterelnök, Tisza István politikája a háború végsőkig való folytatása, s ennek érdekében a hátország erőfeszítéseinek fokozása, a sztrájkok és az elégedetlenség más megnyilvánulásainak kíméletlen letörése volt. Ebben természetesen nem egyszerűen legendás makacssága és rugalmatlansága, hanem a háborús vereség következményeinek a megsejtése vezérelte. Bár nem beszélt róla, Tisza tudta, s ha nem, akkor érezte, hogy mi vár Magyarországra a háború elvesztése esetén.

A második irányzatot az ifjabb Andrássy Gyula és Apponyi Albert körül kikristályosodó – részben 48-as, részben 67-es – mérsékelt ellenzékjelentette. Ez a Munkapárthoz hasonlóan háborúpárti és németbarát vonalvezetést helyeselt, ám úgy gondolta, hogy a háborús erőfeszítéseket mérsékelt reformokkal kellene ellensúlyozni. Ilyennek gondolták többek között Rakovszky István katolikus néppárti képviselő 1915-ös indítványát a „hősök”, azaz a frontkatonák választójogáról, majd Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök 1916-os javaslatát a katonák földhöz juttatásáról.

A radikális ellenzék két parlamenten kívüli pártból, a Szociáldemokrata Pártból és az Országos Polgári Radikális Pártból, valamint a Függetlenségi és 48-as Pártból 1916-ban kivált 26 képviselő által alapított Függetlenségi és 48-as Károlyi Pártból állt. Utóbbi élén, mint neve is mutatta, a konzervatív-nacionalista platformtól, és így nagybirtokos társaitól is egyre messzebb kerülő arisztokrata, gróf Károlyi Mihály állt. A párt programja hitet tett a területi integritást biztosító annexiómentes béke, a dualista rendszer perszonálunióvá alakítása s számos demokratikus reform, így például a földosztás és az általános és titkos választójog mellett. A legproblematikusabb kérdésről, az ország soknemzetiségű jellegéről azonban nem tett említést. E három párt, valamint a Vázsonyi-féle Polgári Demokrata Párt és a keresztényszocialisták Giesswein vezette csoportja 1917. június 6-án megalakították a Választójogi Blokkot. Ez a koalíciós szervezet legfőbb céljának az általános és titkos választójog kivívását tartotta.

A negyedik irányzat zászlaja alatt a magyar politikai és szellemi élet harcosan antiliberális és nyíltan antiszemita csoportjai gyülekeztek. Ennek egyik vezéralakja Bangha Béla jezsuita páter, bázisa pedig a politikai katolicizmus és a keresztényszocialista mozgalom jobboldala volt. 1916 és 1918 közötti országos előadó körútjain Bangha fanatikus elszántsággal hirdette a „keresztényellenes” zsidó sajtó visszaszorításának, illetve ellensúlyozásának szükségességét. A súlyos szociális feszültségek miatt agitációja számos helyen korbácsolt fel zsidóellenes indulatokat. Az irányzat hangadóinak másik csoportja az 1910-ben alapított A Cél című agrárius és ugyancsak antiszemita folyóirat, illetve az 1914-től megjelenő Új Nemzedék című hetilap szerzői és szerkesztői közül került ki. Ezek egyik legismertebb alakja a publicistának kitűnő, ám politikai gondolkodónak sekélyes Milotay István volt. Az érezhetően növekvő antiszemitizmus indította Jászi Oszkárt arra, hogy 1917 tavaszán a Huszadik Század egyik egész számát a zsidókérdésnek szentelje. A körkérdéseire adott 50 érdemi válaszból 37 gondolta úgy, hogy a zsidókérdés a magyar társadalom egyik súlyos problémája. Ami a lehetséges megoldást illeti, a megkérdezettek többsége továbbra is az asszimiláció, illetve az általános demokratizálás konfliktusmegoldó potenciáljában hitt. Ugyanakkor nőtt az integrálódást és a liberalizmust elítélő antiszemiták száma, s mellettük azoké a zsidó nacionalistáké is, akik az antiszemitizmusra való visszahatásként a zsidó öntudat fejlesztését, a zsidóság külön nemzetiséggé válását és végső célként a zsidó állam megteremtését ajánlották. (Szgy. I/48-50.)

Nagyatádi Szabó István, noha a parlamenti képviselők közül az elsők között határolta el magát a háborútól, s a demokratikus jellegű szociális és politikai reformoknak is híve volt, egyelőre nem csatlakozott egyik tömörüléshez sem. A Választójogi Blokk túlontúl radikálisnak és „urbánusnak” tűnt szemében, a mérsékelt reformerek pedig túlontúl nagy uraknak.

Amíg az agg uralkodó élt, Tisza pozícióját nem fenyegette veszély. Utóda, IV. Károly azonban hajlott a mérsékelt reformokra s a különbékére is, s ezért szívesen megvált a háború és hovatovább minden rossz szimbólumává vált magyar miniszterelnöktől. Ez 1917 májusában következett be. Tisza utódainak, gróf Esterházy Móricnak, majd az őt gyorsan felváltó Wekerle Sándornak a kormányzása sem hozott azonban érdemleges változást. Az egyetlen komoly reformjavaslat, amelyet az igazságügy-miniszterré avanzsált Vázsonyi Vilmos terjesztett elő 1917 decemberében, a választójogra vonatkozott. Ez a frontkatonákat, a 24 éven felüli írni-olvasni tudó s 4 elemit végzett vagy 10 korona adót fizető férfiakat, továbbá a 24 éven felüli, polgárit végzett nőket és az írni-olvasni tudó hadiözvegyeket kívánta felruházni választójoggal. A választók száma ezáltal 3 millió 600 ezerre szökött, s az 1910-es választói létszám megháromszorozódott, az 1913-as törvény szerint pedig megkétszereződött volna. A választójoggal felruházott magyar állampolgárok köre így méreteiben (a népesség 20%-a) megközelítette volna a fejlett nyugat-európai államokban választójoggal rendelkezők össznépességhez viszonyított háború előtti arányát. A konzervatív parlamenti többség azonban több mint fél éven át sikeresen húzta-halasztotta a javaslat elfogadását, s végül alaposan meg is nyirbálta. Csak azon az áron engedte át, hogy a választójoggal rendelkezők számát a kormány 3 millió 600 ezerről 2 millió 700 ezerre, azaz az összlakosság 15%-ára redukálta. Az uralkodó szeptember 11-én szentesítette a törvényt. (Szgy. I/53-58.) A földreform és az egyéb szociális reformok ügyében azonban továbbra sem történt előrehaladás.

Így érkezett el az ország 1918 októberéhez, amikor immár nemcsak recsegtek-ropogtak az 1867-es építmény eresztékei, hanem a falai is kezdtek leomlani. A hónap első felében megalakult nemzetiségi tanácsok nyíltan követeltek önrendelkezési jogot maguknak; az előremenekülés politikáját választó IV Károly október 16-án szövetségi állammá nyilvánította Ausztriát (Szgy. I/58—59.); az október 18-ai jegyzékében Wilson elnök nyilvánosan elkötelezte magát a csehek-szlovákok, a délszlávok, s általában a monarchiai népek önállósága mellett. A helyzet kilátástalanságát és saját tehetetlenségét felmérve október 23-án a Wekerle-kormány lemondott. Másnap a Piave mellett sikeres olasz offenzíva kezdődött, amelynek következtében néhány közös ezred fellázadt. A katonák azonnali hazaszállításukat követelték. A radikális ellenzék pártjai ebben a helyzetben döntöttek úgy, hogy a nemzetiségi vezetők példáját követve maguk is létrehozzák a nemzet alternatív tanácskozó és irányító testületét: a Magyar Nemzeti Tanácsot.



[16] Illyés Gyula: Kora tavasz. Budapest, 1972, Magvető, 136.

[17] Public Record Office, London, Cabinet 23/5. 14-15.