Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

5. TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI FESZÜLTSÉGEK

5. TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI FESZÜLTSÉGEK

Az 1867 utáni negyedszázad politikai szempontból viszonylag nyugalmas időszaknak bizonyult. A mélyben zajló gazdasági és társadalmi változások azonban a század végére számos olyan új feszültségforrást teremtettek, amelyek felborulással fenyegették, s végül fel is borították ezt a kiegyensúlyozott helyzetet. A parlamentet, a pártokat és persze a társadalmat leginkább foglalkoztató század eleji vitakérdések öt nagy ellentétpárt alkottak. Ezek a következők voltak: 1. a 67-esek és a 48-asok közötti közjogi vita a dualizmus jövőjéről; 2. a keresztény és zsidó középosztály érdek- és értékkonfliktusa, azaz a dzsentri- és a zsidókérdés;

3. a munkásság harca jobb munkafeltételekért és politikai jogokért az uralkodó elittel szemben; 4. a nagy- és a kisbirtok közötti ellentét, vagyis a föld- vagy parasztkérdés 5. s végül a magyarok és nem magyarok közötti antagonizmus, azaz a nemzetiségi kérdés.

A 67-esek és a 48-asok ellentéte

A kiegyezéspárti 67-esek és a dualista rendszer közös intézményeit bíráló 48-asok közötti ellentét részben gazdaság-, részben katonapolitikai ügyekből táplálkozott. Az 1875 óta megszakítás nélkül kormányzó Szabadelvű Párt, a 67-es álláspont megtestesítője, támogatta a közös hadsereg fejlesztésével kapcsolatos bécsi terveket, elfogadta a birodalom két része közötti gazdasági munkamegosztást, s a hazai ipart, amennyire erejéből tellett, állami forrásokból fejlesztette. E politika mögött az egyre befolyásosabb nagyburzsoázia és a birodalmi piac előnyeinek kihasználására képes nagybirtokosság állt. Az ellentábor, amely elsősorban a Függetlenségi és 48-as Párt mögött sorakozott fel, bírálta a kormány merkantilnak bélyegzett gazdaságpolitikáját s az Ausztriával közös vámterületet. A közös hadsereg fejlesztését ugyan nem ellenezte, viszont különböző nemzeti jellegű követelések (a magyar ezredek magyar szolgálati és vezényleti nyelvének bevezetése, magyar tisztek magyar ezredekhez vezénylése, magyar zászlók és jelképek használata stb.) teljesítésétől tette függővé. Az agrárius középbirtokosok mellett ezzel a 48-as politikával rokonszenveztek a nagytőkével szemben versenyképtelen középvállalkozók, kisiparosok és kiskereskedők, a hivatalnok-dzsentrik és a birtokos parasztok közül is sokan.

Az 1897-1899-es válságot, amikor a gazdasági kiegyezés tízévente esedékes újratárgyalásával kapcsolatban a függetlenségi ellenzék először lépett fel az önálló magyar vámterület programjával, Széll Kálmán miniszterelnöknek még sikerült elsimítani. A századforduló utáni néhány évben – az akkori szójáték szerint – így „széllcsend” honolt az országban. 1903-ban azonban, amikor a Balkánon éleződő válság miatt a közös hadsereg éves újonckontingenséből a Magyarországra eső hányadot az uralkodó kívánságának megfelelően a kormány 43 ezerről 53 ezerre, a honvédség újonclétszámát pedig 12 ezer 500-ról 15 ezerre akarta emelni, kiújultak az ellentétek. A kisebbségben lévő ellenzék, amelyhez azonban ekkor már olyan mérsékelt s korábban 67-es politikusok is közeledtek, mint a képviselőház elnöke, gróf Apponyi Albert, a javaslatra obstrukcióval, azaz a szavazás elodázását jelentő „agyonbeszéléssel” válaszolt. A házszabályok erre lehetőséget adtak. A feszült helyzetet még jobban kiélezte az uralkodó 1903. szeptember 17-ei hadparancsa, amelyet a galíciai hadgyakorlatok alkalmából adott ki ottani főhadiszállásán, Chlopyban. A birodalom közös érdekeire, illetve a külső veszélyekre hivatkozva a császár és király ebben hitet tett az erős és egységes közös hadsereg szükségessége mellett, amely „mindenik néptörzs” javát szolgálja, s egyben utalt arra is, hogy a kiegyezési törvény értelmében a hadsereg szolgálati és vezényleti nyelvének megállapítása uralkodói jogkör. Az, hogy a király egyszerűen a Monarchia egyik néptörzsének nevezte a magyarokat, a magyar közjogi felfogás semmibevételét jelentette, s ezért nemcsak ellenzéki, hanem kormánypárti körökben is hatalmas felzúdulást váltott ki.

A rebellis magyarok ellenállásának letörése céljából a király ekkor a 67-es politika egyik legkövetkezetesebb képviselőjét s a 67 utáni nyugalmi periódus miniszterelnökének fiát, gróf Tisza Istvánt kérte fel kormányalakításra. Tisza, akire apja és rokonsága 20 ezer holdas nagybirtokot hagyott örökségként, kimagaslott kortársai közül. Világosan látta azokat a veszélyeket, amelyek Magyarország soknemzetiségű jellege és az orosz támogatással kialakuló balkáni nemzeti államok területi ambíciói következtében a történeti magyar állam egységét fenyegették, s egyben azt is, hogy ezeknek a veszélyeknek az elhárítására – ha egyáltalán – Magyarország csak a Habsburg Birodalom részeként lehet képes, önálló államként semmiképpen. Emellett szilárdan őrködött azon is, hogy a politikai hatalom véletlenül se kerüljön azoknak a kezébe, akik a fennálló társadalmi rend radikális átalakítását szerették volna elérni. Az államférfiúi éleslátás mellett Tisza másik jellemző tulajdonsága a fanatizmus, illetve a hívő kálvinista rendíthetetlen elhivatottságtudata volt. Amit helyesnek gondolt, azt tűzön-vízen át, s ha kellett a közvéleménnyel szemben, saját népszerűségére is fittyet hányva képviselte. Kortársa és nagy ellenfele, Ady ezért „geszti bolondnak” nevezte, ami azonban elfogult és méltánytalan minősítés volt. A mából visszatekintve Tisza inkább eleve bukásra ítélt, shakespeare-i méretű tragikus hősnek tűnik, akit Szekfű Gyula némileg talán túlozva, de nem minden alap nélkül hasonlított Széchenyi Istvánhoz.

Parlamenti többségére támaszkodva Tisza arra készült, hogy a házszabályok módosításával letöri az obstrukciót, s elejét veszi annak, hogy a parlamenti kisebbség tartósan megakadályozhassa a parlamenti többség akaratának érvényesülését a legfontosabb államügyekben. Javaslata meg akarta szüntetni a napirend előtti felszólalásokat, az indokolatlan zárt üléseket és név szerinti szavazásokat, továbbá a beszédek hosszú idézetekkel való megnyújtását. Látva elszántságát, az ellenzék megrettent, s kompromisszumot ajánlott. Tisza ezt látszatra elfogadta, ám 1904. november 18-án, anélkül, hogy a javaslat feletti vita befejeződött volna, puccsszerűen mégis keresztülvitte eredeti elképzelésének elfogadtatását. Ebből lett a hírhedt „zsebkendőszavazás”, amely onnan kapta nevét, hogy Perczel Dezső mint a Ház elnöke a nagy zajban zsebkendőjével jelezte az engedelmes kormánypárti többségnek, azaz a „mame- lukoknak”, ahogy Mikszáth nevezte őket, hogy felállásukkal tessék véleményt nyilvánítani.

Tisza erőszakos fellépését a 67-esek jelentős része is helytelenítette. Ez vezetett oda, hogy a következő hetekben az agráriusok vezéregyéniségei, sőt ifjabb grófAndrássy Gyula és hívei is csatlakoztak a nemzetinek nevezett ellenzékhez. 48-asokból és 67-esekből álló Tisza-ellenes koalíció alakult, amely elítélve a miniszterelnök törvénytelen eljárását érvénytelennek nyilvánította az új házszabályokat, felújította a hadsereggel kapcsolatos nemzeti követeléseket, s hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon, 1904. december 13-án vandál pusztítást rendezett a képviselőház üléstermében. Ferenc József mindezek ellenére kitartott Tisza mellett, s 1905 januárjában abban a reményben oszlatta fel a parlamentet és írta ki az új választásokat, hogy híve és pártfogoltja újrateremti parlamenti többségét. A választásokon azonban valami egészen más történt, olyasmi, amire 1875 óta nem volt példa: megbukott a kormánypárt. A 159 kormánypárti képviselővel szemben a nemzeti koalíció 235 parlamenti helyet szerzett.

A parlamentarizmus szabályainak megfelelően most ellenzéki kormánynak kellett volna alakulni. A király azonban szakított ezzel a hagyománnyal, s 1905. június 18-án – formailag jogszerűen – báró Fejérváry Géza táborszernagyot, volt honvédelmi minisztert és a királyi testőrség, azaz a darabontok parancsnokát nevezte ki miniszterelnökké (darabontkormány). A koalíció erre „nemzeti ellenállást” hirdetett, amelyet a legtöbb vármegye és a sajtó is támogatott. Ahhoz fogható Monarchia- és királyellenes hangulat, mint 1905-ben, 1849, illetve 1861 óta nem volt Magyarországon. Az uralkodó és kormánya ezt azzal igyekeztek leszerelni, hogy előkészületeket tettek a választójog kiszélesítésére és a titkosság bevezetésére, ami nyilvánvalóan radikálisan új helyzetet teremtett volna. Az ellenzék ettől megrettent, s követeléseit egy titkos paktumban feladva behódolt az uralkodónak, aki viszont ennek fejében 1906 tavaszán az ellenzéki vezérek – Apponyi Albert, Andrássy Gyula, Wekerle Sándor és az 1894-ben elhunyt száműzött hős fia, Kossuth Ferenc – kezébe adta a kormánypálcát.

10. Wekerle Sándor és Tisza István. Budapest, 1910-es évek

A nemzeti koalíció, amely közel négy évig gyakorolta a hatalmat, ellentétes érdekű társadalmi rétegeket egyesített. Ebből és az uralkodónak tett titkos ígéretekből következett, hogy eredeti céljai közül szinte semmit sem tudott megvalósítani, hacsak nem tekintjük nemzeti eredménynek azt, hogy az 1907-ben megkötött új kiegyezésben vámunió helyett vámszerződés, közös vámtarifa helyett pedig autonóm vámtarifa megnevezés szerepelt. A kvóta, Magyarország részesedése a közös költségekből viszont emelkedett, az addigi 34,4%-ról 36,4%-ra. Arról, hogy Magyarország önálló vámterületté alakuljon, netán önálló jegybankot is létesítsen, amit a legradikálisabbak követeltek, szó sem lehetett, s a koalíció mérsékelt és mérvadó körei valójában nem is akarták ezt. A választójog demokratikus reformjától úgyszintén idegenkedett az ellenzéki elit nagy többsége. A hagyományos nemzeti jelszavakkal operáló, ám tényleges változásokat felmutatni nem tudó ellenzéki tábor kohéziója és tömegbefolyása így fokról fokra csökkent, s az 1905-ben háttérbe vonult és pártját feloszlató Tisza István népszerűsége hirtelen ismét növekedni kezdett. A hangulat 1910-re oly mértékben megváltozott, hogy a Nemzeti Munkapárt néven újjászervezett 67-es tábor a nyári választásokon Tisza vezetésével a képviselői helyek ismét több mint 60%-át (a 413-ból 256-ot) szerezte meg, s a kifejezetten függetlenségi képviselők aránya 23%-ra csökkent.

A kormánypárt vezéreként, 1912-1913-ban a képviselőház elnökeként, s 1913-tól 1917- ig miniszterelnökként a dualista Magyarország utolsó évtizedének meghatározó politikusa Tisza István lett. Bár nem akarta és aggódott miatta, Európa más államainak vezetőihez hasonlóan ő is készült a háborúra. Energiáinak nagy részét ezért a hadsereg és a kormányzati hatalom megerősítésére fordította. Ennekjegyében került sor 1911-ben az új véderőtörvény beterjesztésére, amely a 3 éves szolgálati időt általában 2 évre csökkentette ugyan, viszont a közös hadsereg újonclétszámát 159 ezerre emelte, s ebből Magyarországra már 68 ezer fő esett. Úgyszintén nőtt a honvédség újonclétszáma: 15 ezerről 25 ezerre, s a hadikiadások is: évi 220 millió koronáról 345 millióra. A törvénytervezetre válaszolva az ellenzék ismét az obstrukció fegyveréhez folyamodott. Tisza azonban még elszántabb, s vezetési stílusában autoritáriusabb lett. Mint a képviselőház új elnöke 1912. június 4-én a parlamenti őrséggel egyszerűen kivezettette a renitenskedő képviselőket az ülésteremből, s a többséget adó kormánypárttal elfogadtatta a véderő-fejlesztési programot. A többletráfordításokból látták el tüzérséggel a honvédséget, állították fel az első kerékpáros alakulatokat és növelték a géppuskás alegységek számát. Bár az ősz folyamán és 1913-ban folytatódott az ellenzék parlamenti színjátéka, Tisza egyre újabb és újabb törvényeket fogadtatott el. Ezek – hatályon kívül helyezve az addig érvényes liberális sajtótörvényt – háborús veszély esetére cenzurális jogokkal ruházták fel a kormányt, szigorúbb feltételekhez kötötték a terjesztést, csorbították az esküdtszékek hatáskörét, s feljogosították a kormányt arra, hogy indokolt esetben korlátozza a közigazgatási autonómiát, és kormánybiztosokat nevezhessen ki. S mindehhez járult az 1904-es házszabályok újbóli bevezetése, képviselőházi őrség felállítása, az elnöki hatáskör kiterjesztése. Az ellenzéki obstrukció, amely az 1896 és 1912 közötti parlamenti életre olyannyira rányomta bélyegét, s amely a törvényhozás munkáját tartósan akadályozta, ezzel letöretett. A parlament azonban nem volt azonos az országgal, s a parlamenti anarchia megszüntetése távolról sem jelentett gyógyírt a társadalom egyéb betegségeire.

A dzsentri- és a zsidókérdés

A keresztény és a zsidó középosztály ellentéte két világosan körülhatárolható társadalmi csoport, az évszázadokon át vezető szerepet betöltő magyar középnemesség és az országba néhány évtizeddel korábban érkezett zsidó bevándorlók ellentétes irányú társadalmi mozgásából, a dzsentri lesüllyedéséből és a zsidók felemelkedéséből adódott. Bármennyire is logikusnak és célravezetőnek látszott az a munkamegosztás, amelyben a magyar elit és a bevándorlók kimondatlanul megállapodtak, s amely 1867 után működött is, a dek- lasszálódó úri rétegek ezt – szubjektíve érthető módon – nem a nemzet érdekében álló társadalmi átalakulásként, hanem a zsidóság nemzeti érdekeket sértő „térfoglalásaként” fogták fel és magyarázták. A szegény és nagyobb ambíciók nélküli zsidókat – mint Márai megfigyelte – az úri társadalom idegenszerűségük ellenére inkább szánta, mint bántotta, s a többi szegényhez hasonlóan „szelídített négerként” bánt velük. Ok voltak a „mi zsi- daink”. A hirtelen meggazdagodott és előkelősködő zsidó polgárokkal szemben azonban, akik odáig vetemedtek, hogy példának okáért „délszakon termett, vattába csomagolt, friss szőlőt ettek március végén”, ellenszenvvel viseltettek, még ha azok ki is keresztelkedtek, s gyermekeiket a katolikus vagy protestáns középiskolába járatták is.14

A deklasszálódástól tartó vagy már deklasszálódó nemesi kis- és középbirtokosok, valamint a jórészt eleve földtelen honorácior-dzsentrik mellett súlyos érdekkonfliktusok feszültek a piacra termelő birtokos parasztok és a felvásárlással foglalkozó nagyrészt zsidó kereskedők, illetve egyes rivalizáló értelmiségi csoportok között is. Mindez kiegészült a két fél kulturális orientációjának különbözőségével. A keresztény csoportok tradiciona- lizmusával, sőt gyakran romantikus és patetikus múltszemléletével, illetve a dzsentrik egy részének bezárkózásával és kulturális igénytelenségével szemben a zsidó polgárság és értelmiség racionálisabb, materialisztikusabb, világra nyitottabb és olykor kifejezetten kozmopolita értékeket favorizált. Ausztriához, Németországhoz és Franciaországhoz hasonlóan mindezek következtében az 1870-es évektől kezdődően Magyarországon is megjelent a politikai antiszemitizmus.

A magyarországi politikai antiszemitizmus első fáklyavivője Istóczy Győző, maga is egy földjét vesztett egykori birtokos szolgabíró volt, aki szabadelvű képviselőként először 1875-ben emelt szót a zsidó bevándorlás korlátozása érdekében. Néhány évvel később, 1878-ban már a zsidók kitelepítését ajánlotta Palesztinába, azt állítva, hogy a liberalizmus és a demokrácia hirdetésével a zsidóság valójában a keresztény társadalmat akarja lerombolni, hogy helyébe állíthassa a maga gazdasági zsarnokságát. Néhány elvbarátjával együtt Istóczy ezt követően szisztematikus antiszemita agitációba és szervezkedésbe kezdett, s része volt abban is, hogy egy 14 éves tiszaeszlári cselédlány, Solymosi Eszter eltűnéséből 1882-ben olyan per kerekedett, amelyben rituális gyilkossággal vádolták a helyi izraelita közösséget. A szenzációra éhes sajtó által is gerjesztett antiszemita hangulatot kihasználva Istóczy 1883-ban saját pártot (Országos Antiszemita Párt) alakított. Az antiszemitizmus századvégi befolyását mindazonáltal hiba lenne túlbecsülni. A tiszaeszlári vádlottakat a törvényszék felmentette a rituális gyilkosság vádja alól, s az 1884-es választásokon Istóczy pártja mindössze 17 parlamenti helyet, azaz az összes hely 4%-át tudta csak megszerezni. Vezető magyar politikusok ugyanekkor demonstratív módon kiálltak a zsidóság védelmében. A tiszaeszlári per idején idősebb Andrássy Gyula egyenesen azt hangoztatta, hogy Magyarországnak nem kevesebb, hanem még több zsidóra lenne szüksége; Tisza Kálmán miniszterelnök a parlamentben határolta el magát Istóczytól és a vérvádtól; Kossuth az emigrációból üzente, hogy „az antisemitikus agitatiót mint a XIX-ik század embere szégyellem; mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom”;[10] s 1903-ban, amikor a Lipótvárosi Kaszinó elnökévé választották, még az egyébként harcosan nacionalista báró Bánffy Dezső is arról beszélt, hogy a zsidóság és magyarság szimbiózisa nemcsak elképzelhető, hanem kívánatos is.

Istóczy pártja az 1890-es évekre dezintegrálódott. A szociális feszültségeket a zsidók jelenlétére és illojális versenyszellemükre visszavezető antiszemita társadalommagyarázat azonban nem tűnt el a politikai életből. Bár kevésbé nyíltan és mérsékeltebb formában, de az 1895-ben alakult Katolikus Néppártnak a kisember védelmét meghirdető szociális programjában, valamint az 1896-ban, a „gazdaérdekek” képviselete céljából megalakult Magyar Gazdaszövetség és az 1898-ban, a meglévő kereskedelmi hálózat konkurenciájaként létrehozott Hangya (Keresztény Szövetkezetek Országos Központja) antikapitalista ideológiájában egyaránt fel-feltünedeztek elemei. Az egyetemi diákság, amely korábban a függetlenségi eszmék védelmében szokott tüntetni, 1900-ban zsidó társai ellen lépett fel, azzal vádolva őket, hogy az egyik tanteremben letörték a keresztet a magyar címerről. A következő évben egy neves függetlenségi politikus és publicista, Bartha Miklós heves kirohanást intézett a kárpátaljai rutén parasztságot szipolyozó „kazárok”, azaz zsidó szatócsok, kocsmárosok és uzsorások ellen. Tőle származik a régebben bevándorolt, asszimilálódott és a magyar érdekekhez hű „jó zsidó”, illetve a frissen érkezett, asszimilálatlan és a magyarságon csak élősködni akaró „rossz zsidó”, az úgynevezett „galiciáner” közötti markáns különbségtétel, amely a későbbi magyar antiszemita gondolkodásnak oly jellegzetes toposza lett.

A keresztény-zsidó szembenállás századforduló utáni új fejleményeként az antiszemita vagy antiszemita jellegű társadalmi és politikai szervezetek mellett, illetve azokkal szemben megjelentek a zsidósághoz szorosabb-lazább szálakkal kötődő demokratikus jellegű politikai pártok és kulturális egyesületek. Az első ilyen éppen az új század hajnalán, 1900-ban alakult, egy Sümegről elszármazottjó nevű pesti ügyvéd, Vázsonyi Vilmos irányításával, aki programadó beszédében hevesen bírálta a magyar társadalom és politikai élet antidemok- ratizmusát, s a birtokforgalmat fékező hitbizományi rendszert maró gúnnyal egyszerűen csak lumpolási szabadalomnak nevezte. Bár a párt neve – Demokrata Párt – semmiféle utalást nem tartalmazott a tagok vallására és eredetére, bázisa nem terjedt túl a fővárosi zsidó kis- és középpolgárság körein.

Ugyanebben az évben, 1900. január 1-jén indult útjára a Huszadik Század, s egy évvel később alakult meg a folyóirat törzsgárdájából a Társadalomtudományi Társaság. Bár eleinte a lap is és társaság is különböző hátterű és szemléletű értelmiségieket egyesített, 1906-1907-ben a mérsékeltnek vagy konzervatívnak nevezhető nemzeti liberálisok (Apáthy István, Gratz Gusztáv, Jancsó Benedek, Heller Farkas stb.) kiszakadtak, s Magyar Társadalomtudományi Egyesület néven saját szervezetet hoztak létre, Magyar Társadalomtudományi Szemle címen pedig saját folyóiratot indítottak. A Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század ettől kezdve a zömmel zsidó származású radikális demokraták befolyása alatt állt. Vezetőjük, Jászi Oszkár egy már felnőttként kikeresztelkedett nagykárolyi orvos gyermeke volt, aki a budapesti egyetem jogi karának elvégzése után a Földművelésügyi Minisztériumban kezdett dolgozni. A minisztérium légköre és kollégái, a magyar dzsentrik mentalitása azonban oly mértékben taszította és frusztrálta, hogy néhány év után hátat fordított a minisztériumi karrier lehetőségének, s a továbbiakban „szabadúszó” értelmiségiként tevékenykedett. A konzervatívok és radikálisok közötti szakítás után ő lett a társaság főtitkára és a Huszadik Század szerkesztője. Írásaiban a 67-esek és 48-asok közötti antagonizmus meghaladására szólított fel, s Magyarország demokratizálásának átfogó programját hirdette meg. A kritikai attitűd azonban, amely írásait jellemezte, néha átcsapott olyan publicisztikai elfogultságokba, amelyek Magyarországtól azt az európaiságot, szellemi kincset és liberalizmust is elvitatták, amely pedig kétségkívül az ország sajátja volt. 1945 utáni visszaemlékezés-töredékében saját és társai életérzésére,

kulturális ízlésére és tudományos alapállására így gondolt vissza: „Gyanús volt előttünk az úgynevezett nemzeti és történelmi kultúra, mely a múltat kritikátlanul dicsőítette, és a jelen minden vitáját és értéktusáját az uralkodó osztály szemszögéből prezentálta. Úgy éreztük, hogy egy nemzetközibb, racionálisabb, kritikusabb világnézet és kultúra nélkül nem lehet megoldani a nehéz és egyre fenyegetőbb problémákat. Ez volt az oka, hogy érdeklődésünk mindinkább a természettudományok és a szociológia felé fordult. [...] Így lett a »természettudományi világnézet« szinte propagandisztikus követeléssé úgy a vallási dogmákkal, mint a glorifikáló történetírással szemben.”1[11]

Szorosan kötődött a radikális zsidó értelmiséghez a magyarországi szabadkőművesek néhány páholya, mindenekelőtt a Martinovics-, a Demokrácia- és a Comenius-páholy, valamint egy 1908-ban létrejött egyetemi diákszervezet, a Galilei-kör. A magyarországi szabadkőművesek szervezkedése az 1870-es években kezdődött, s a mozgalom gyorsan terjedt. Az első világháború végén 126 páholyban mintegy 13 ezer testvért tartottak nyilván. A páholytagok között a gazdasági, politikai és szellemi élet számos kitűnősége képviseltette magát, többek között Wekerle Sándor miniszterelnök, Weiss Leó, Chorin Ferenc, Kornfeld Emil, Bárczy István (1910-től Budapest egyik polgármestere), Vázsonyi Vilmos, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Kisfaludi Strobl Zsigmond és sokan mások. Bár a páholyokat egyesítő Magyarországi Symbolikus Nagypáholy alapszabálya kizárt „minden politikai és vallási kérdést” tevékenységi köréből, s célját „a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet”, valamint a „jótékonyság gyakorlásában” jelölte meg, a valóságban a szabadkőművesek természetesen politizáltak is. 1908-as kongresszusukon például egyhangú határozattal kiálltak az általános, titkos és egyenlő választójog, valamint az ingyenes és a „felekezeti szellemtől ment” közoktatás mellett. A választójogi mozgalmat emellett anyagilag is támogatták.

Ilyen előzmények után és ezekre a szervezetekre támaszkodva alakította meg Jászi és csoportja 1914. június 6-án az Országos Polgári Radikális Pártot, amelynek ugyanekkor kiadott programja gazdasági téren gyökeres földreformot, az egyházi javak szekularizálását, a hitbizományok megszüntetését és önálló vámterületet, politikai téren pedig az általános és titkos választójog bevezetését, valamint a közigazgatás és a bíráskodás demokratizálását követelte. A pártalakítást nemcsak a konzervatív függetlenségiek és a nemzeti munkapártiak fogadták ellenségesen, hanem az alapítóknál mérsékeltebb, s időközben az úri Magyarországgal való együttműködés útjára lépett Vázsonyi Vilmos is. A dzsentri-zsidó, illetve a keresz- tény-izrae-lita ellentétnek mindez nem a csökkenését, hanem elmélyülését vetítette előre.

A munkásság harcai

Többféle előzmény és próbálkozás után a városi munkásság reprezentatív szervezetei az 1890-es években szilárdultak meg. Politikai pártjuk, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-ben alakult, az 1870-es évektől működő szakegyletek egész országot behálózó érdekvédelmi hálózata pedig az 1899-es első országos kongresszus után épült ki. A Szociáldemokrata Párt 1890-es Elvi Nyilatkozata és 1903-as részletes programja a II. Internacionálé irányelveivel összhangban a mozgalom végcélját a magántulajdonon alapuló tőkés társadalmi rend megdöntésében s a termelőeszközök közös tulajdonán alapuló kizsákmányolásmentes társadalom megteremtésében jelölte meg. Közvetlen célként pedig az általános választójog bevezetését, a polgári szabadságjogok teljesebb biztosítását, ingyenes népoktatást s munkásvédelmi törvényeket követelte. A magyar fejlődés olyan speciális problémái, mint a nemzetiségi vagy az agrárkérdés, hiányoztak a programból. Előbbi alapvetően a párt internacionalizmusából következett, az utóbbi pedig a földosztásnak mint a magántulajdonosi réteget erősítő, tehát eleve „reakciós” követelésnek az elvetéséből. „A népnek nem föld, hanem kenyér kell” – érhető tetten ez az attitűd a párt egyik jelszavában.

A párt és a szakszervezeti mozgalom színe a vörös, jelképe az ökölbe szorított munkáskéz és a kalapács, megszólítása az elvtárs, jelszava pedig a nagy francia forradalomtól kölcsönzött Egyenlőség, Szabadság, Testvériség lett. Múltszemléletüket a liberális nacionalista történetírás és közfelfogás hőseitől, a honfoglaló vezérektől, Szent Istvántól, Nagy Lajostól, a Hunyadiaktól, Rákóczitól és Kossuthtól való elfordulás és Dózsa György, Táncsics Mihály és Petőfi Sándor kultusza jellemezte. Utóbbiban a világforradalom vörös zászlaja alatt elesett, szándéka szerint királyakasztó népvezért tisztelték. A mozgalom vezetői vagy a munkássorból emelkedtek ki és váltak politikussá, mint például Garami Ernő, Weltner Jakab és Buchinger Manó, vagy pedig egyetemet végzett értelmiségiként csatlakoztak hozzá, mint Kunfi Zsig- mond, LandlerJenő és Szabó Ervin. Mint a társadalom modern szektoraiban és szinte minden baloldali, demokratikus szervezetben, a zsidóság a szociáldemokrata mozgalom vezérkarában is jelentős arányban képviseltette magát. A párt 1900 és 1919 közötti kongresszusainak 175 delegátusa közül 73 (41,7%) bizonyíthatóan, 36 (20,6%) pedig valószínűsíthetően zsidó származású volt, a 14-16 fős vezérkarnak pedig mintegy harmadát adták.

A hagyományos magyarországi pártoktól eltérően, amelyek a választások között lényegében parlamenti képviselők klubjaiként működtek, a Szociáldemokrata Párt a helyi pártszervezetek és szakegyletek egész országot átfogó hálózatát irányította, illetve befolyásolta. A szervezett munkások száma a századfordulótól gyorsan növekedett. A szakszervezeti kimutatások szerint 1901-ben még csak 10 ezren, 1905-ben viszont már 71 ezren, 1912- ben pedig 130 ezren fizettek tagdíjat. A szervezett munkások aránya Budapesten volt a legmagasabb, ahol elérte a 30%-ot. Vidéken viszont többnyire 10% alatt maradt. Az olyan közepes nagyságú alföldi mezővárosokban, mint amilyen Cegléd, Kiskunfélegyháza és Kiskunhalas volt, a rendőrkapitányok 1908-ban a helyi ipari munkások 5%-át kitevő 50-80 főnyi szociáldemokratát tartottak nyilván, akik az évente megrendezett majálisokra körülbelül még ugyanennyi embert tudtak mozgósítani. A Szociáldemokrata Párt hivatalos lapja, a Népszava, amely 1905-től napilapként jelent meg, 25 ezer példányban kelt el, s emellett 24 szakegyleti lap, továbbá a nagy vidéki városokban néhány regionális heti- és havilap hirdette a szocialista eszméket.

A szervezett munkások és a velük rokonszenvezők a századfordulótól számos bérharcot kezdeményeztek, amelyek gyakran torkolltak rövidebb munkabeszüntetésekbe és hosz- szabb sztrájkokba. 1897-ben például a dél-erdélyi iparvidék bányászai és a budapesti építőipari munkások sztrájkoltak, 1904-ben pedig az egész ország vasutasai. Ezeket általában a rendőrség, csendőrség s olykor a katonaság verte le – nemigen kímélve az ellenállókat. A pártvezetőség kimutatásai szerint a különböző karhatalmi erők csupán 1897-1899-ben 51 munkást öltek meg, és 114-et sebesítettek meg a kisebb-nagyobb összeütközések során. Az 1904-től kibontakozó politikai válság éveiben a munkáspárt a demokratikus politikai jogokért is több nagy megmozdulást szervezett – különösen a fővárosban, ahol több tízezer embert tudott az utcára vinni. Kiemelkedett ezek közül az 1905. szeptember 15-ei tömegtüntetés, amikor 100 ezer munkás vonult vörös szegfűkkel és vörös zászlókkal a Parlament elé, hogy az általános és titkos választójog bevezetését követelje. Erre a megmozdulásra az úgynevezett darabontkormány belügyminisztere, Kristóffy József és a szociáldemokrata vezetőket képviselő Garami Ernő közötti megállapodás értelmében (Kristóffy-Garami- paktum) került sor, az „ellenálló” nemzeti koalícióra való nyomásgyakorlás szándékával, és abban a reményben, hogy beváltva ígéretét, a kormány valóban be fogja vezetni az általános és titkos választójogot. Ebben az illúzióban a polgári radikálisok számos tagja is osztozott, amit a konzervatív-nemzeti oldal ekkor és a későbbiekben a demokratikus erők „hazátlan bitangokként” való diszkreditálására használt fel. Ez a propaganda ért is el némi sikert, annak ellenére, hogy tévedését felismerve a demokratikus baloldal hamarosan változtatott taktikáján, s az 1910-es évek elejétől már a Tiszával szemben obstruáló függetlenségi ellenzéket részesítette parlamenten kívüli támogatásban – ugyancsak egy új és demokratikus választójogi törvény reményében. Már ennek az új taktikának felelt meg

az 1912. május 23-ai újabb, Parlament előtti tüntetés, amely – az 1905-östől eltérően – a kivezényelt rendőrséggel és katonasággal való összecsapásokig hevült. A sok sebesült és a 4 halálos áldozat miatt a demonstráció – amit Jászi a „választójog forradalmának” nevezett – „vérvörös csütörtökként” vonult be a magyar történelembe.

11. A tüntetők ellen kivonult katonák egy kávéház teraszán. 1912. május 23.

A szociáldemokrata szervezetek mellett, illetve részben ellen 1903-tól keresztényszocialista szakszervezetek is alakultak. Ezeknek és az ezekre támaszkodó, 1907-ben létrejött Keresztényszocialista Pártnak az ideológiája a keresztény vallás tanain, a magántulajdon tiszteletén, valamint az internacionalizmus és az osztályharc elvetésén alapult. A társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére, illetve a munkások szociális helyzetének a javítására irányuló keresztényszocialista követelések ugyanakkor megegyeztek a szociáldemokraták minimális programjának néhány elemével. A mozgalom egyes vezetői, például Giess- wein Sándor kanonok őszintén törekedtek demokratikus politikai reformokra is. Mások, közöttük Huszár Károly tanító vagy Haller István újságíró viszont a neokonzervatív, sőt antiszemita áramlatokkal rokonszenveztek. Az irányzat legismertebb és legbefolyásosabb ideológusává Prohászka Ottokár -1905-től a székesfehérvári egyházmegye főpásztora – vált. A püspök a keresztény világnézet talaján állva és a keresztény erkölcsi értékeket hirdetve, de ugyanakkor a modern társadalomtudományok új eredményeire is tekintettel próbált meggyőző válaszokat adni a XX. század nagy társadalmi és politikai kérdéseire. Egyik legegyénibb műve, a Diadalmas világnézet 1903-ban, a legfontosabbnak tartható Modern katolicizmus pedig, amelyet kritikus szemlélete miatt az egyház 1911-ben indexre helyezett, 1907-ben jelent meg. A katolikus egyház által irányított vagy befolyásolt különböző szervezeteket – legényegyleteket, szövetkezeteket stb. – összefogó Katolikus Népszövetség taglétszáma a háború előtt elérte a 300 ezer főt.

A konzervatív-liberális kormányzat és általában az uralkodó elit nem volt érzéketlen a munkásság szociális gondjai iránt. A pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájának (1891) szellemét követve a katolikus egyház és a különböző keresztényszocialista szervezetek pedig kifejezett szociális érzékenységről tettek tanúságot. Ennek, s persze a szociáldemokraták sztrájkokkal és utcai demonstrációkkal alátámasztott követeléseinek köszönhetően 1890 és 1914 között a kormányzat számos szociálpolitikai intézkedést foganatosított. Ezek sorából kiemelkedett az 1891. évi XIV tc., amely bevezette az ipari (elsősorban gyári) és kereskedelmi munkások betegség elleni kötelező biztosítását. Magyarország ezzel számos nyugat- és észak-európai országot előzött meg, köztük olyan fejlettebb gazdaságokkal rendelkező államokat is, mint például Nagy-Britannia, Franciaország vagy Svájc. A biztosított munkások a törvény alapján betegség esetén 20 héten át részesültek ingyenes orvosi segélyben, s keresőképtelenség esetén ugyancsak 20 héten át táppénzben. A biztosított járulékát egyharmadrészt a munkaadó, kétharmadrészt maga a munkavállaló fizette. Tíz évvel a törvény megjelenése után mintegy 600 ezer ember, azaz az ipari és kereskedelmi munkások mintegy fele tartozott a betegség ellen biztosítottak közé. Ezeknek kétötöde Budapesten élt. Ugyancsak 1891-ben jelent meg az a törvény, amely előírta az ipari munka vasárnapi és augusztus 20-ai szüneteltetését.

A társadalombiztosítás újabb jelentős lépésére 1907-ben, tehát már a nemzeti koalíció kormányzása idején került sor. Az ebben az évben elfogadott XIX. tc. bevezette a baleset elleni kötelező biztosítást, amely ugyanazokra a munkáskategóriákra terjedt ki, mint a betegség elleni kötelező biztosítás, valamint a bányászokra. A XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedében ezt a legtöbb nyugat- és észak-európai, sőt néhány dél- és délkelet-európai állam is megtette. A kivételek közé Spanyolország, Szerbia és Bulgária tartozott. A törvény értelmében baleset esetén 10 héten át járt ingyenes orvosi gyógykezelés, s munkaképtelenség esetén a munkavállalót fizetésének 60%-a illette meg. A baleset-biztosítás költségeit teljes egészében a munkaadók fedezték, sőt ugyanez a törvény a betegsegélyezési járulék munkaadói részét is felemelte egyharmadról 50%-ra. Betegség ellen 1911-ben már több mint 1,1 millió fő, tehát az ipari munkások nagy része, baleset ellen pedig 845 ezer fő volt biztosítva. A biztosítással kapcsolatos teendőket a kerületi és vállalati munkásbiztosítási pénztárak végezték, amelyek munkáját az Országos Munkás-betegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár (OMBI) koordinálta és felügyelte.

Sokkal nagyobb ellenállást fejtett ki az uralkodó elit a munkásság, s általában a szegény és csak alapfokon iskolázott vagy teljesen iskolázatlan rétegek politikai jogainak a biztosításával szemben. Kristóffy József, a darabontkormány belügyminisztere a 24 éven felüli írni és olvasni tudó férfilakosságot kívánta felruházni választójoggal, ami a választók összlakossághoz viszonyított 6%-os arányát 16%-ra emelte, tehát csaknem megháromszorozta volna. A koalíció belügyminisztere, ifjabb Andrássy Gyula ezzel szemben egy olyan komplikált és mélyen antidemokratikus javaslatot dolgozott ki 1908-ban, amely a plurális választójog alapjára helyezkedve a 32, illetve 24 éven felüli családos, vagyonos és érettségizett férfiaknak két vagy három, az írni és olvasni tudóknak egy, az analfabétáknak pedig 1/12 szavazatot biztosított volna. Bár Andrássy javaslatának pluralista alapelvével a Nemzeti Munkapárt 1912-es s 1913-ban törvényerőre emelt előterjesztése szakított, a jogkiterjesztés terén ez sem hozott nagy előrelépést. Az 1913. évi XIV tc. ugyanis a 24 éven felüli érettségizett férfiak mellett csak a legalább népiskolát végzett 30 éven felüli önálló iparosokat és kereskedőket, valamint a 20 korona adót fizető vagy 8 hold földdel rendelkező írni és olvasni tudó, illetve a 40 korona adót fizető vagy 16 hold földet birtokló 30 éven felüli analfabéta férfiakat ruházta fel választójoggal. A szavazók száma az 1914-es összeírás szerint ezáltal 1,1 millióról mintegy 1,6-1,7 millióra, tehát körülbelül 50%-kal nőtt. Ennél lényegesebb és fontosabb változást jelentett, hogy a törvényhatósági jogú városokban, ahol a munkásság többsége élt, a nyílt szavazást a titkos szavazás váltotta fel. A szociáldemokraták a jogkiterjesztésnek ezt a mértékét kevesellték, s a választójog demokratizálását továbbra is legfontosabb politikai célkitűzéseik között szerepeltették.

A föld- vagy parasztkérdés

A századvég és az első világháború közötti két-három évtizedben az egyes paraszti rétegek életviszonyai ellentétesen alakultak. A századforduló utáni, viszonylag kedvező termelési és értékesítési lehetőségeket kihasználva a gazdagparasztság és a középparasztság felsőbb csoportjai jelentős többletjövedelemre tettek szert. A parasztság alsó rétegeit, elsősorban a napszámosokat ugyanakkor tartós szegénység, helyenként teljesen kilátástalan elnyomo- rodás sújtotta. Az agrárproletariátus stagnáló vagy hanyatló életszínvonalában több tényező játszott közre. Egyik legfontosabbnak a falusi népesség gyors szaporodása tekinthető. A demográfiai tényezőhöz járult az aránytalan földbirtokmegoszlás, a közép- és nagybirtokok egészségtelen túlsúlya, valamint a földforgalom korlátozottsága és a magas földárak. Mindezek következtében a szegényparasztság jelentős része sem bérmunkásként nem tudott a mezőgazdaságból elfogadhatóan megélni, sem önálló gazdává nem tudott válni. A tartósan munkanélküliséggel sújtott mezőgazdasági munkásság nagy tömegeinek felszívására az egyébként dinamikusan fejlődő ipar is képtelennek bizonyult.

Az ellentétes anyagi-társadalmi tendenciáknak megfelelően a kor parasztmozgalmai is jelentős mértékben különböztek egymástól. Az 1890-es évektől kibontakozó agrárszocialista mozgalmak elsősorban a föld nélküli vagy minimális földdel rendelkező szegényparasztság körében találtak bázisra. Először, 1891 és 1894 között a legnagyobb népszaporulatot és legmagasabb népsűrűséget mutató, s részben nagybirtokoktól is fojtogatott dél-alföldi megyék, az úgynevezett Viharsarok mezővárosainak és nagyközségeinek, Orosházának, Békéscsabának, Battonyának és Hódmezővásárhelynek a földmunkásai, napszámosai és cselédei lázadtak fel, majd 1897-1898-ban a nyírségi s 1905-ben a dél-dunántúli szegényparasztok kezdeményeztek aratósztrájkokat, és szerveztek tüntetéseket. Az elégedetlenkedők közvetlen célja a munkaviszonyok javítása, a béremelés, illetve az aratórész növelése volt. Perspektivikusan azonban a korai kommunisztikus utópiák és az őskereszténység tanaira emlékeztető vagyonegyenlőség eszméje hatotta át őket. Ezen belül két nagy irányzatuk alakult ki: az úgynevezett vagyonközösítő vagy kommunisztikus, amely az elkobzott földeket közös tulajdonba akarta venni, s az úgynevezett vagyonfelosztó vagy egalitárius, amely a földbirtokosoktól elveendő földek egyenlő arányú felosztását gondolta helyesebbnek. Ez utóbbit hirdette a századforduló egyik legnépszerűbb agrárszocialista pártja, az 1897-ben megalakult Független Szocialista Párt, amelyet egy Pestre költözött s a szociáldemokrata mozgalommal kapcsolatba, majd ellentétbe került volt földmunkás, Várkonyi István szervezett meg. A párt minden papi birtokot és minden 100 holdon felüli világi birtokot a parasztok kezére akart adni 5 holdas haszonbérletek formájában. A földosztást ellenző, kommunisztikus irányzat a Szociáldemokrata Párthoz kötődött. A párt által irányított Földmunkásszövetséghez 1908-ban mintegy 700 szervezet tartozott, több mint 70 ezer taggal.

A forrongásokat, melyekben több száz, sőt alkalmanként több ezer ember vett részt, a csendőrség és a katonaság kíméletlenül megtorolta. Az összecsapások és a többször eldördült sortüzek halálos áldozatainak száma több tucatra, a sebesülteké több ezerre és a büntetésként börtönbe zártaké több százra tehető. „Nem lehetünk elég merevek és eléggé határozottak annak kijelentésében – rögzítette a maga és osztályostársai óliberális álláspontját Tisza István -, hogy a munkáskérdés soha, semmi körülmények között földosztási, telepítési elméletekkel megoldva nem lesz. [.] Azon a világrenden pedig, hogy tőke, legyen az ingó vagy ingatlan, nem juthat minden embernek, [.] nem változtathatunk.”17 A földosztást vagy a nagyobb arányú telepítést tehát elvetette a kormányzat. A „szociális olajcsepp” politikáját azonban, amit az ipari munkásság esetében alkalmazott, a mezőgazdasági munkásság lecsendesítése érdekében is bevetette. Ennek volt jele az 1898. évi II. tc., amely szabályozta a mezőgazdasági munkaadók és munkavállalók közötti szerződéskötéseket, igyekezett a munkások kiszipolyozását megakadályozni, s egyebek mellett előírta, hogy a napszámosokat délben egy óra pihenő illeti meg. A munkát megtagadó és sztrájkoló munkásokkal szemben ugyanakkor szigorú szankciókat léptetett életbe, s ezért a demokratikus közvélemény elítélően csak „rabszolgatörvénynek” nevezte. Ezt követte az 1907. évi XLV tc., amely a mezőgazdasági cselédek jogviszonyait rendezte. Ez többek között előírta a cselédek megfelelő élelmezését, elszállásolását és betegellátását. Ennek értelmében a gazdák beteg cselédjeiket 45 napon át kötelesek voltak ingyenes gyógykezeltetésben részesíteni. Ugyanezekben az években intézményesült a mezőgazdasági cselédek kötelező baleset-biztosítása is, amelynek terhei legnagyobbrészt ugyancsak a munkaadókra hárultak. A napszámosokra, akik az agrárproletárok többségét adták, ez utóbbi rendelkezések nem terjedtek ki. A biztosított mezőgazdasági dolgozók száma ezért még 1913-ban is csak éppen hogy meghaladta a 700 ezret, azaz a családfenntartó agrárproletárok mintegy egyharmadát.

A szociálpolitikai intézkedések ellenére nyomorúságos életviszonyok sok százezer szegényparasztot indítottak arra, hogy – elhagyva az országot – Amerikában próbáljon szerencsét. Puskás Julianna számításai szerint 1871 és 1913 között 1,3 millióan vándoroltak ki az országból, s közülük mintegy félmillióan tértek vissza. A kivándorlás 1905 és 1907 között érte el csúcspontját. E három év alatt több mint félmillióan szálltak hajóra Hamburgban, Fiumében vagy más nagy kikötővárosban. A kivándorlók 33%-a magyar, a többi szlovák, német, román és egyéb nemzetiségű volt. A kivándorlás tehát nagyobb arányban érintette a nem magyar népeket, mint a magyar lakosságot.

Az agrárszocialista mozgalmak nemcsak a közép- és nagybirtokosokat, hanem a napszám- és cselédbérek leszorításában ugyancsak érdekelt gazdagparasztságot is megrettentették. Erre, valamint az árutermelő mezőgazdák egyéb közös érdekeire (vám- és adópolitika, értékesítés) hivatkozva a XIX. század utolsó évtizedében megszerveződött agrárius mozgalom jelentős részüket magához vonta, és befolyása alatt tartotta. Az 1896-ban alakult konzervatív Magyar Gazdaszövetség hamarosan vidéki gazdakörök és hitelszövetkezetek százait irányította. Az első világháború éveiben mintegy 100 ezren tartoztak soraiba, s a szövetkezeti csoportok száma elérte az 1500-at. A Gazdaszövetség és a szövetkezeti hálózat felső és középszintű vezetését a közép- és nagybirtokosság, valamint az agrárértelmiség adta. A helyi, falusi szervezetek élén azonban az esetek többségében az adott közösség tekintélyes közép- és gazdagparasztjai álltak. Miután földjét többnyire véres verítékkel szerezte, ez a paraszti réteg a közép- és nagybirtokossággal együtt rendíthetetlenül hitt a magántulajdon szentségében, és ragaszkodott annak sérthetetlenségéhez. A gyarapodás, az előrejutás normális és kívánatos útjának a szorgalmas munkát és a takarékos életet tartotta. Reformigényeik (a földbérleti rendszer előmozdítása, az adók mérséklése stb.) ennek megfelelően messzemenően az adott rendszer keretein belül maradtak.

Az agrárszocialista és a neokonzervatív-agrárius mozgalom mellett több más parasztpárt megalakulása is a parasztság politikai öntudatra ébredését jelezte. Legnagyobb jelentőségre ezek közül Szabó István somogyi (nagyatádi) középparaszt pártja, az Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapárt tett szert, amely 1909-ben alakult. Nagyatádi Szabó István – a párt közkeletű neve (Kisgazdapárt) is erre utalt – a parasztság birtokos rétegeit – a nagygazdáktól a törpebirtokosokig – igyekezett megszervezni. Programjának fókuszában a nagybirtokok egy részének állami megváltás útján történő kisajátítása állt. A kisajátított területeket – tulajdonba vétel, egyéni bérleti rendszer és bérlőszövetkezetek formájában – a gazdálkodni tudó és akaró, de elég földdel nem rendelkező birtokos parasztoknak akarta juttatni. Követelte ezenkívül a választójog kiterjesztését és a titkosság bevezetését, a mezőgazdasági dolgozók társadalombiztosításának általánossá tételét és kiterjesztését, valamint a nagybirtokosok kötelezését arra, hogy nagyberuházások formájában rendszeres munkaalkalmat teremtsenek a munkanélküliségtől szenvedő napszámosoknak. A Kisgazdapárt regionális, dunántúli pártból a háború végére jelentős országos párttá fejlődött. 1918-as országos gyűlésén a 63 vármegye közül 17 képviseltette magát küldöttekkel.

A rétegspecifikus mozgalmak, szervezetek és pártok mellett 1906-ban alakult egy olyan parasztpárt (Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt) is, amely valamennyi paraszti réteg összefogására és tömörítésére törekedett. Vezetője, Áchim L. András, egy néhány gimnáziumi osztályt is végzett békéscsabai nagygazda abból a feltevésből indult ki, hogy az összparasztság közötti érdekazonosság és a nagybirtokkal szembeni érdekkülönbség nagyobb, mint az egyes paraszti rétegek közötti szembenállás. Programjának középpontjában a tízezer, majd ezer holdon felüli valamennyi nagybirtok felparcellázása állt, amelyből minden paraszti réteg részesülhetett volna. Gyors, két-három éves felfutás után a párt megállíthatatlan hanyatlásnak indult. Ez azt bizonyítja, hogy a párt vezetőinek a paraszti egységgel kapcsolatos feltételezése nem igazolódott. A munkahely és lakóhely egységén, a munka azonos technológiáján és szervezetén, valamint a múltból öröklött kulturális azonosságokon mint összekötő tényezőkön alapuló életmód-, műveltség- és mentalitásbeli hasonlóságoknál meghatározóbb volt az eltérő anyagi, szociális bázis s az erre felépülő és ezt tükröző eltérő politikai érdek és jövőkép.

A nemzetiségi kérdés

Az Ausztriához való viszony, a dzsentri- és a zsidókérdés, a szociáldemokrácia és a konzervatív-liberális rend ellentéte, valamint a parasztság gondjai súlyos, de a történeti magyar állam keretein belül kezelhető problémák voltak. A nem magyar népek politikai aspirációi azonban magának a történeti magyar államnak a létét veszélyeztették. A kiegyezést megalkotó magyar elit ez ellen úgy kívánt védekezni, hogy miközben fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül az ország minden állampolgárát egyenlő jogokkal ruházta fel, sőt a nem magyar népek számára egyházi, iskolai és egyéb téren az egyéni vagy kollektív elvű kulturális autonómia számos attribútumát biztosította (például szabadon hozhattak létre és tarthattak fenn anyanyelvi iskolákat), aközben politikai nemzetként, azaz egyenjogú államalkotó partnerként való elismerésüket, s ennek keretében a románok, szerbek és a szlovákok által követelt területi autonómia biztosítását következetesen elutasította, s a nyugat-európai és észak-amerikai államnemzeti felfogást érvényesítve az állam, azaz a törvényhozás és a kormányzat egyedüli és kizárólagos nyelvévé a magyart tette. „Magyarország összes honpolgárai – tükröződött ez a szemlélet az 1868. évi nemzetiségi törvényben (XLIV tc.) – az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”, s minthogy „A nemzet politikai egységénél fogva Magyarország államnyelve a magyar levén, a magyar országgyűlés tanácskozási s ügykezelési nyelve ezentúl is egyedül a magyar.”18

Az egy politikai nemzet fikciójához a Deákot és Andrássyt követő nemzedékek is mereven ragaszkodtak, s a „polyglott státus utáni aspirációkat” (Trefort Ágoston kultuszminiszter nevezte így 1881-ben az ország föderalizálásában reménykedő nemzetiségi elképzeléseket) egyszerűen a „politikai otrombaságok” kategóriájába utalták. Az 1868-as rendezés nem magyar nyelvek és kultúrák iránti toleranciáját ugyanakkor egyre kevésbé érvényesítették. Az anyanyelvű oktatás támogatása helyett inkább a magyar nyelvű oktatás kiterjesztésére, s ezen keresztül nyelvi-kulturális magyarosításra törekedtek. A kulturális homogenizációt a modern állam hatékony működtetésének és egyben a társadalmi felemelkedés elengedhetetlen előfeltételének tartották. Ezt a célt szolgálta az 1879. évi XVIII.

tc., amely a nem magyar tannyelvű elemi iskolák számára előírta a magyarnak mint idegen nyelvnek a tanítását, az 1883. évi XXX. tc., amely a nem magyar tannyelvű középiskolákban bevezette a magyar nyelv és irodalom „rendes tantárgyként” való kötelező oktatását, az 1891. évi XV tc., amely a kisdedóvók számára írta elő, hogy „a nem magyar anyanyelvű gyermekek foglalkoztatása összekötendő a magyar nyelv, mint államnyelv ismeretébe való bevezetéssel”. Ezt a folyamatot a koalíciós kormány 1907. évi XXVII. törvénycikke tetőzte be, amelyet megalkotója után Lex Apponyinak neveztek el. Apponyi szeme előtt egy olyan többnyelvű, de kulturálisan integrált ország képe lebegett, amelyben a magyart mindenki értette, sőt a jövő értelmisége lingua francaként használta volna. A törvény ennek érdekében minden nem magyar tannyelvű elemi iskolát, beleértve az egyházi és községi iskolákat is, arra kötelezett, hogy a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsa, hogy „a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni”. Azokban az iskolákban, amelyekben a magyar anyanyelvűek száma elérte a húszat vagy az összes növendék 20%-át, kötelező volt a magyar tannyelv bevezetése a magyar anyanyelvűek számára, azokban pedig, ahol az 50%-ot, az iskola hivatalos tannyelvévé a magyar vált, jóllehet az iskolafenntartó továbbra is gondoskodhatott arról, hogy „a nem magyarul beszélő növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban”. A magyar nyelv oktatása mellett a tanítókat kötelezték arra is, hogy a diákokat hazafias szellemben, azaz „a magyar politikai nemzet” szeretetére neveljék. Ennek érdekében minden iskola falára fel kellett szerelni a magyar címert, s ünnepélyes alkalmakkor ki kellett tűzni a magyar zászlót. Mindezeket az intézkedéseket a törvény szociális mezbe

1.11. táblázat - 11. táblázat. A népiskolák száma az oktatási nyelv szerint, 1880-1913

Oktatási nyelv

1880

1900

1913

Magyar

7 342

10 325

13 608

Német

867

383

449

Szlovák

1 716

528

365

Rutén

393

93

47

Román

2 756

2 157

2 170

Szerb-horvát

313

135

269

Egyéb

48

23

21

Összes nem magyar

6 093

3 319

3 321

Magyar-német

919

720

-

Magyar-szlovák

597

1 224

-

Magyar-rutén

246

304

-

Magyar-román

394

808

-

Magyar-szerb-horvát

131

308

-

Magyar-egyéb

102

40

-

Összes kétnyelvű

2 389

3 404

-

Összes nem magyar és kétnyelvű

8 482

6 723

3 321


Forrás: Magyarország története 1890-1918. Ijl. kötet. Főszerk. Hanák Péter. Bp., 1978, Akadémiai Kiadó, 1007.

bújtatta, s a községi és hitfelekezeti tanítók fizetésének emelésével és szinten tartásának állami garantálásával kötötte össze.19

A nemzetiségi kultúrák iránt egyre kevésbé toleráns közszellemnek és ezen belül a fenti törvényeknek köszönhetően a nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől kezdődően fokozatosan visszafejlődött. Ennek legeklatánsabb jele az volt, hogy miközben a magyar tannyelvű elemi iskolák száma 1880 és 1913 között csaknem megduplázódott, aközben a nem magyar nyelvűeké majdnem felére csökkent. Leggyorsabban a ruszin és a szlovák nyelvű iskolák száma fogyott, miközben a román csak sokkal lassabban. A román nemzetiség középszinten is jobb lehetőségekkel rendelkezett. 1910-ben a 172 magyar és a 7 német nyelvű gimnázium mellett 5 román nyelvű, a 44 magyar és az 1 német nyelvű tanítóképző mellett pedig 6 román nyelvű működött az országban. A szerbek 1-1 szerb tannyelvű gimnáziummal és tanítóképzővel rendelkeztek. Szlovák, ukrán vagy horvát nyelvű gimnázium és tanítóképző azonban nem akadt egy sem. A románság számbeli túlsúlya mellett ez a különbség az ortodox egyház nemzetfenntartó erejével és az 1861-ben megszületett új román állam támogatásával magyarázható.

A magyar nyelv ismeretét előíró iskolapolitika következtében nőtt a kétnyelvűek száma. 1880-ban az összlakosság 14%-a tudott magyarul és legalább még egy nyelven. 1910-ben viszont már 23%-a, azaz a nemzetiségi lakosság közel fele. Ebből és a magyarság összlakosságon belüli arányának növekedéséből (1880: 45%, 1910: 54,5%) kiindulva sokan tragikusan félrevezető jövőképeket fabrikáltak. Közéjük tartozott Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap főszerkesztője, aki 1902-ben a 30 milliós magyarság eszményét meghirdette, s aki ebben a Nagy Lajos korára emlékeztető, a Duna-medence mellett a Balkán nagy részét is ellenőrző magyar impérium újrateremtésének a lehetőségét látta. Vagy Beksics Gusztáv, a Szabadelvű Párt képviselője és egyik ideológusa, aki a demográfiai mutatók alapján ugyan csak 24 milliós, s etnikailag csak 65%-ban magyar Magyarországot prognosztizált a XX. század közepére, ám a „geográfiai törvényszerűségek” alapján mégis Magyarország közép-dunai és balkáni „vezérhatalmi” pozícióját valószínűsítette. 1902-ben megjelent Nagy-Magyarország című könyvében Hoitsy Pál ugyancsak azt feltételezte, hogy a magyar állam rövid időn belül érdekkörébe fogja vonni a tőle keletre és délre eső népeket: a románokat, a szerbeket, a bolgárokat, és persze Bosznia és Dalmácia délszlávjait is. Ezek a délibábos illúziók gyorsan terjedtek, nagy népszerűségre tettek szert, s százezrek tisztánlátását homályosították el.

A magyar kormányzat nyelvi-kulturális asszimiláció irányába tett lépései meg sem közelítették a nemzetiségellenes diszkriminációknak azt a fokát, amelyet ugyanebben az időben Német- vagy Oroszország kisebbségei, például a lengyelek szenvedtek el. A magyarországi nemzetiségek vezető csoportjai – a németek és a rutének kivételével – ennek ellenére elfogadhatatlan igazságtalanságnak és méltánytalanságnak érezték, s nemtetszésüket azzal fejezték ki, hogy hosszú időn át távol tartották magukat a közélettől. Ez a passzivista irányvonal – eltérően a magyar nemesség 1849 utáni passzív rezisztenciájától – azonban semmiféle eredményre nem vezetett, s ezért az 1890-es évekre felhagytak vele.

A passzivitást aktivitással felváltó nemzetiségi politika élvonalában a románok haladtak. 1892-ben 300 tagú küldöttség vitte Bécsbe az uralkodóhoz azt az emlékiratot, amelyben sérelmeiket sorolták fel, és követeléseiket ismertették. Ezek lényege Erdély autonómiájának a helyreállítása, a románok által lakott területeken román hivatalnokok alkalmazása és a román nyelv használata, teljes nemzetiségi egyenjogúság, s persze a magyarosító törekvések elítélése volt. Ferenc József azonban nem fogadta a delegációt, s a memorandumot felbontatlanul átküldte a magyar kormányhoz. Ezen felháborodva a román vezetők magyarul és idegen nyelveken is közzétették az anyagot. A magyar államügyészség erre azzal válaszolt, hogy „sajtó útján elkövetett nemzetiségi izgatás” címén vádat emelt ellenük, s a kolozsvári törvényszék egy-két éves államfogházzal sújtotta őket. Helyzetük javítását követelte a megélénkülő szlovák és szerb elit is. A románokkal közös 1895-ös kongresszusokon kinyilatkoztatták, hogy „.. .Magyarországnak nem lehet nemzeti állam jellege, mert Magyarországnak, mint államnak jellegét azon népek összessége adja meg, amelyek az államot alkotják. A magyar állam természete nem engedi meg, hogy egy nép, amely még a lakosság többségét sem képezi, azt követelje a maga számára, hogy egymagában államot alkothasson. Csakis Magyarország népei összességének van meg az a joga, hogy azonosítsa magát az állammal.” Ennek alapján azt kérték, hogy „Magyarország nem magyar népeinek, nyelvök határainak megfelelőleg, adassék teljes szabadság, mégpedig olyaténképpen, hogy az illető autonóm területeknek (megyéknek, városoknak, községeknek) a közigazgatási és igazságszolgáltatási hatóságoknál használt nemzeti nyelv által adassék meg az illető terület nemzetiségi jellege”.20 S ahol a nyelvhatárok és a közigazgatási határok nem estek egybe, ott javasolták a vármegyék határainak nyelvhatárok szerinti kiigazítását. Ezt a határozatot per nem követte, viszont változás sem a nemzetiségi politikában. A miniszterelnök, Bánffy Dezső, elődeihez és utódaihoz hasonlóan szilárdan tartotta magát ahhoz az alapelvhez, hogy a „federalisztikus velleitások” a magyar nemzeti állameszmével összeegyeztethetetlenek.

A két álláspont a későbbiekben sem került közelebb egymáshoz, sőt inkább még tovább távolodott. A területi autonómiát követelő nemzetiségi vezetők a századfordulót követően részben a nemzetiségi kérdésben is nyitottabb demokratikus magyar ellenzék hatalomra jutásától, részben a magyarok iránti ellenszenvéről közismert Ferenc Ferdinánd trónörökös trónra lépésétől remélték követeléseik teljesítését. A trónörökös körüli kamarilla biztatására egyikük, a román Aurel Popovici részletes tervet is kidolgozott a birodalom, s ezen belül Magyarország nemzetiségi elvet követő föderalizálásáról. Eszerint a birodalom 15 föderatív egységből állt volna, s ezek közül kettő lett volna magyar nyelvű: Magyarország a mainál valamivel nagyobb területen, s a Székelyföld. A nemzetiségi lakosság körében ugyanakkor erősödött a testvér-, illetve rokon népeik iránti kulturális és politikai vonzalom, azaz a szeparatista és irredenta hajlam is, amit a bukaresti, belgrádi és prágai propaganda is erőteljesen szított. A politikailag passzív ruszinok körében vallásos köntösbe bújtatva ugyanezekben az években az orosz befolyás nőtt. Az úgynevezett skizmamozgalom keretében, amelyet a magyar kormány ugyancsak hazaárulásként kezelt, több ezer paraszt tért vissza az ortodox hitre. Közvetlenül a háború előtt, 1912-1913-ban Tisza István még egyszer megkísérelt modus vivendit találni a nemzetiségekkel, elsősorban a románokkal, ám erőfeszítéseit nem koronázta siker. 1914 augusztusában Magyarország úgy lépett be a háborúba, hogy a lakosságának közel felét alkotó nemzetiségek, vagy legalábbis azok közvélemény-formáló elitcsoportjainak politikai lojalitása a legmesszebbmenőkig megkérdőjelezhető volt.

Az egységes politikai nemzet fogalmába Horvátország a legszélsőségesebb magyar nacionalisták szerint sem tartozott bele. A horvátok 1868-ban megerősített jogát alkotmányos különállásukhoz és területi-politikai autonómiájukhoz senki sem vonta kétségbe. A magyarosítás ezért itt nem, illetve csak alig érvényesült. Zágrábban horvát akadémia, egyetem és egyéb kulturális intézmények működhettek; az iskoláztatás horvát belügynek minősült. A horvát-magyar viszony ennek ellenére sem volt azonban problémamentes. Az 1868-as rendezést elfogadó és azt tiszteletben tartó „magyarón” pártok mellett a századforduló idejére kialakultak és befolyásra tettek szert olyan mozgalmak, amelyek a magyar-hor- vát államjogi kötelékek felbontását és azt akarták elérni, hogy Dalmáciával és Fiuméval egyesülve a Horvát Királyság kapjon Magyarországéval egyenlő státust. Azaz a dualizmus alakuljon át trializmussá. Ante Starcevic és Josip Frank mellett ezt képviselte az 1904-ben alakított Horvát Parasztpárt vezetője, Stepan Radic is. S végül harmadik nagy irányzatként a fiatal értelmiségiek körében újrafogalmazódott az a régi múltra visszatekintő illír gondolat is, amely Szerbiával együttműködve valamennyi délszláv egyesítését tűzte ki célul – az Osztrák-Magyar Monarchia keretein kívül. Ennek legismertebb képviselőivé Ante Trumbi c spalatói polgármester és Frano Supilo zárai, illetve fiumei újságíró váltak. A status quo-ellenes irányzatok különösen megerősödtek 1908 után, amikor Bosznia-Hercegovina annektálásával a délszláv területek birodalmon belüli jelentősége megnőtt. Ugyanerre az időre a nemzetiségi törekvések mögé befolyásos nyugat-európai értelmiségiek is felsorakoztak. Nagy-Britanniában közéjük tartozott például a Scotus Viator álnevet használó skót történész és esszéista: Robert W. Seton-Watson.

A nemzetiségi kérdés veszélyességével a magyar vezetőknek csak töredéke és a közvéleménynek csak törpe kisebbsége volt tisztában. A közhangulatot azok a Rákosi, Beksics és Hoitsy által rendszerbe foglalt s a sajtóban nap mint nap népszerűsített illúziók határozták meg, amelyek tükrében a világpolitikai helyzet és Magyarország nemzetiségi viszonyainak minden reális mérlegelése pesszimista akadékoskodásnak tűnt. „A nemzet – emlékezett erre az öncsaló hangulatra néhány évtizeddel később a kortárs Gratz Gusztáv – kezdte erejét túlbecsülni és ellenségeit semmibe venni. A magyarság hatalmas épületeket emelt reményei-ből és vágyakozásaiból, anélkül, hogy alapjaikat gondosan megvizsgálta volna. Hajlott arra, hogy a házépítést a tetőnél kezdje és vakon bízott európai hivatásában és a jó sorsban. Mind kevésbé volt képes észrevenni a létét fenyegető veszélyeket és ha észrevette azokat, egy-egy vállvonogatással napirendre tért felettük, hogy azután nyugodtan továbbszőhesse álmait.”21

A „boldog békeidők” irodalmi és művészeti irányzatait ugyanaz a kettősség vagy átmenetiség jellemezte, mint a gazdaságot, társadalmat és politikai életet. Egymás mellett éltek, léteztek a hagyományt képviselő népi-nemesi klasszicizmus és romantika képviselői, illetve a városi polgárság életérzését az európai fin de siecle modernebb eszközeivel kifejező alkotók.

A századelő legolvasottabb s kül- és belföldön legismertebb magyar írója még mindig a „nagy mesélő”, Jókai Mór volt. 1904-es haláláig 202 könyve jelent meg; a legsikeresebbek

többször és több ezer példányban. Életművének 1894-1898-as első összkiadása 100 kötetből állt. Művei a török kortól a XIX. század végéig a magyar történelem minden nagy eseményét bemutatták. Az Erdély aranykora (1852) és a Törökvilág Magyarországon (1853) a XVII. századi Erdélybe kalauzolták el az olvasót, A lőcseifehér asszony (1885) Rákóczi idejéről, a Rab Ráby (1879) pedig II. József centralizáló törekvéseiről szólt. Az Egy magyar nábob (1853-1854), a Kárpáthy Zoltán (1854-1855) és az Eppur si muove (1872) a reformkort idézték, A kőszívű ember fiai (1869) az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc mártírjainak és túlélő hőseinek állított emléket, Az új földesúr (1862) a passzív rezisztencia tartalékainak lassú kimerülését regisztrálta, és a megbékélés szükségességét sugallta, a Fekete gyémántokban (1870) a magyar mérnök-vállalkozó alakja lépett az olvasó elé, s a Gazdag szegényekben (1890) immár a modern nagyvárosok szegényeinek élete tárult fel. Mindez romantikusan magával ragadó stílusban, az ellentéteket idillekben feloldva, s a legszebb emberi és hazafiúi erényeket, az önzetlenséget, lovagiasságot s a szabadság és a haza szeretetét normává emelve. Így miközben emberségre és hazafiságra nevelt, Jókai egyben vakká is tette olvasóit. Az a világ, amelyben az író élt, súlyos problémáktól volt terhes, s radikális változásokat érlelt. Abban viszont, amelyet az olvasóinak mutatott, harmónia uralkodott, és az örök emberi értékek diadalmaskodtak. A nagyhatalmi ábrándok terjesztéséhez nem, de a nemzet veszélyérzetének eltompulásához és a problémákat elfedő önámításhoz ilyképpen Jókai is hozzájárult.

6. KULTÚRA ES MŰVELŐDÉS

A Jókai által képviselt nemzeti-romantikus hagyomány a fiatalabb generációk körében is sok követőre talált. Közéjük tartozott Gárdonyi Géza, akinek 1901-ben megjelent regénye, az Egri csillagok ugyanazt a hősi-hazafias ethoszt plántálta olvasóiba, mint Jókai évtizedekkel korábban írt művei; Herczeg Ferenc, aki novelláiban, társadalmi regényeiben és drámáiban, mindenekelőtt A Gyurkovics lányokban (1893) és A Gyurkovics fiúkban (1895) a könnyelmű és bohém, ám mégis szeretetre méltó és egyben változatlanul nemzetfenntartó magyar dzsentri alakját népszerűsítette, illetve a kurucromantikát táplálta (Ocskay briga- déros, 1901), s persze a Gárdonyinál és Herczegnél egyaránt idősebb Mikszáth Kálmán, aki ezt a hagyományt a legmagasabb szinten képviselte, s aki a rá különösképpen jellemző anekdotikus stílust egyre keserűbb társadalomkritikával párosította. Jókai gáncs nélküli lovagjai és Herczeg gentlemanlike úriemberei Mikszáth utolsó regényeiben, a Két választás Magyarországonban (1895), a Különös házasságban (1900) és A Noszty fiú esete Tóth Marival (1906) címűben már gyarló képviselők és pénzsóvár házasságszédelgők, akik politikai szövetségesükkel, az erkölcseiben ugyancsak megrendült katolikus egyházzal egyetemben meglehetős kemény bírálatban részesültek.

A magyar nemesség idealizálásához a nemzeti-romantikus hagyományban a paraszti világ idillikus képe társult. Ennek egyik legfőbb képviselője ugyancsak Gárdonyi volt, akinek a paraszti világ és a falusi élet harmóniáját, tisztaságát és romlatlanságát túlhangsúlyozó érzelemdús elbeszélései 1898-ban jelentek meg (Az énfalum). A következő nemzedékhez tartozó Tömörkény István és Móra Ferenc Mikszáthhoz hasonlóan már túllépett ezen a hagyományon, s a paraszti világ iránti minden rokonszenvük ellenére annak belső konfliktusait sem hallgatták el szociografikus elemekben bővelkedő írásaikban.

A hagyományos irodalom hagyományos fóruma az 1873-tól megjelenő Budapesti Szemle volt, amelyet a budapesti egyetem magyar irodalmi tanszékének professzora s az Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztályának 1870 és 1906 közötti titkára, Gyulai Pál szerkesztett. Gyulai, aki a századfordulóig szinte megfellebbezhetetlen tekintélyként ítélkezett a magyar irodalomról, kiváló elemzői képességgel és ugyanakkor egy művész érzékenységével képviselte irodalmi eszményképét: a legtökéletesebb formában Arany által megvalósított nemzeti klasszicizmust. Petőfi Sándorok és AranyJánosok azonban a századfordulón már nem éltek, csak epigonjaik, akiknek gyakran gyermekversekre emlékeztető, de „hazafias” rigmusaival szemben az egyébként szigorú kritikus nem mindig mutatott kellő erélyt. A Budapesti Szemle mellett 1895-től egy új irodalmi hetilap, az Új Idők is a régi értékek szolgálatában állt. Szerkesztője, Herczeg Ferenc a lap célját abban határozta meg, hogy a „magyar társasélet” „régi időkből örökölt nemzeti tőkéjét, faji sajátosságait, hagyományait, hajlamait és tehetségeit teljesen beleilleszti az új idők keretébe és modern alapjává teszi a magyar műveltségnek”. S mindezt azért, hogy „.ne jusson eszébe senkinek irigyelni azokat a külföldi irodalmakat, amelyek egy régi, megállapodott – és nekünk idegen világ életével foglalkoznak”.22 Kerülve a vitát és politikát, s a keresztény-magyar középosztály konzervatív ízlésvilágát szolgálva, az Új Idők rövidesen a legolvasottabb családi-szépirodalmi lap lett. A háború előtt előfizetőinek száma 30 és 40 ezer között mozgott.

A nemesi-népies hagyománnyal való szakítás, illetve a városi polgárság és ezen belül a zsidóság életérzésének első karakterisztikus képviselője Bródy Sándor volt. Született rebellisként mindenekelőtt pukkasztani akart – a polgárt éppúgy, mint a dzsentrit. Számos novellája közül ilyen A nap lovagja (1902), amely arról szól, hogy az illúziók és a főhercegi szerető nem segítenek a karrierépítésben, hanem bukáshoz vezetnek, s nevetségessé teszik azt, aki ilyesmikben bízik. Leghíresebb munkája, A dada, amely eredetileg regényként jelent meg (1901), de színdarabként vált ismertté, egy baby sitternek szegődött vidéki kislány kizsákmányolását és szexuális megnyomorítását meséli el – nagy részvéttel és némi érzelgősséggel. Témaválasztásai és a társadalmi problémák kritikus megközelítése mellett újszerűvé tette Bródy prózáját annak stílusa is: a Zolát idéző naturalizmus. A paraszt, aki Gárdonyinál még tiszta és romlatlan, s még Móránál és Tömörkénynél is csak esendő, de rokonszenves, Bródynál részegen tér haza, a disznóólban hál, s reggel döbbenten veszi észre, hogy a koca az éjszaka folyamán megdöglött alatta.

A következő nemzedékből Molnár Ferenc és Heltai Jenő emelkedett ki. Molnár született tehetség és a fővárosi polgárság talán legjellegzetesebb írója volt. Első színművét 1902- ben, 23 éves korában mutatták be. Néhány évvel később, 1907-ben írta A Pál utcai fiúkat, amelynek hőséről, Nemecsekről ma néhányan azt gondolják, hogy gangen kívülisége a zsidóság felemás társadalmi befogadottságát szimbolizálja. Egyik legjobb, s mindenképpen legismertebb darabja, a Liliom (1909), amelyet a világ negyed századdal később Carousel címmel játszott broadwayi musicalként, majd filmként ismert meg, egy szerelmi történetbe bújtatott tanmese az emberi természet összetettségéről és egyben a külvárosok világának szociális problémáiról. Bródyéhoz képest Molnár társadalomkritikája mérsékelt és diszkrét volt, mívességben és ötletességben azonban felülmúlta elődjét.

Heltai Jenő darabjainak, verseinek és novelláinak tipikus színhelyei a nagyvárosi szórakozóhelyek, a kávéházak, orfeumok, színházak, hősei pedig táncosnők, kóristalányok, újságírók, bohémek, valamint a művész- és félművészvilág más jellegzetes alakjai voltak. Heltai Molnárhoz hasonlóan mindenekelőtt szórakoztatni akart, s ügyesen szolgálta ki közönségének könnyedség, vidámság és egy kis frivolitás iránti igényét. Első, alig 20 évesen közölt verseit a konzervatív oldal nagy felháborodással fogadta, amelyre – szellemesen, de nem túlságosan nagy esztétikai bravúrral – a megtámadott imigyen replikázott:

Tisztelt vidéki kollégáim,

Kiket személyem érdekel,

Kik Sárbogárdon, s Duna-Szekcsőn Csinos succes-ket értek el,

Szegény fejemnek nekiestek,

Mert nem vagyok elég magyar,

S nem daloltam még a földről,

Mely ápol és mely eltakar.

S mert nem daloltam nagymamámról S a nagypapámról eleget,

Ellemben glóriába vontam Könnyelmű „nőszemélyeket”:

Reám rohantak vad haraggal Hogy dalaimban nincs morál,

S karakterem minden bizonnyal Mesésen gyenge lábon áll. [12]

Heltainál is jobban sokkolta olvasóközönségét a fiatal Erdős Renée, aki 1902-ben közzétett verseiben és ezeket követő prózai munkáiban magyar nyelven először írt teljes nyíltsággal és nagy részletességgel a nők érzékiségéről és testi vágyairól.

A polgári írók legfontosabb fóruma A Hét című irodalmi lap volt, amely 1890 óta jelent meg. Kiss József költő szerkesztette, aki eleinte Petőfi és Arany stílusában írt, s zsidóságát összeegyeztethetőnek vélte a magyar nemesi attitűddel. Az 1890-es évekre azonban szembefordult korábbi önmagával, s lapját a városi polgárság érdeklődését és ízlését tükröző olyan orgánummá formálta, amely a vidéki és paraszti témákat úgyszólván nem ismerte, lelkesedett a modern európai irodalomért, s programatikusan vállalta a Gyulai Pállal és később az Új Időkkel szembeni esztétikai-politikai konfrontációt. Az említett szerzők mellett a lap törzsgárdájához tartozott még Kóbor Tamás, Justh Zsigmond és a fiatal irodalmár, Veigelsberg Hugó, aki Ignotusként írta alá kritikáit.

A századvég és századelő magyar irodalmának e két nagy áramlata 1902-1904-ben, mintegy barométereként a politikai élet közelgő felbolydulásának, frontálisan is összeütközött. A konfrontációt Herczeg Ferenc kezdte, aki Bródy Dadájáról írva 1902-ben azt kifogásolta, hogy a főváros, amely nagy sebbel-lobbal épült fel, elszakadt az országtól, s „A nemzettel, mely körös-körül a provinciákat lakja, semmi belső közössége nincs.” Két évvel később, a reprezentatív és 1875-ben mégJókai által alapított Petőfi Társaság 1904.januári közgyűlésén megismételte kritikáját a nyelvében, erkölcseiben és „vegyi összetételében” idegenné lett s a nyugat-európai irodalmakat majmoló Budapesttel, íróival és közönségével szemben. Herczeg mellett ugyanilyen szellemben szólalt meg a budapesti egyetem tanárai közül Riedl Frigyes és Réz Mihály, a Kazárföldön szerzője, Bartha Miklós és – sokak meglepetésére – Mikszáth Kálmán is. A megtámadottak közül a legöntudatosabb válaszokat Ignotus adta. Nemcsak addig magyar a magyar – írta -, amíg „bolond”, „mesemondó” és „paraszt”, s nemcsak az az érték, amiben másoktól különbözünk, hanem az is, amiben velük egyek vagyunk. Egyébként pedig – tette hozzá – „Nem kőfallal körülzárkóznunk, hanem tárt karral kaput tárnunk kell a nyugat minden áramlatai előtt, hogy azokon kiépült elmével s kiélesedett szemmel magunk is ki tudjuk selejtezni a silányát.”[13]

A magyar irodalomnak ezt a kettéhasadását, amely egyébként csak tükörképe volt a gazdaság és a társadalom dualizmusának, a legifjabb nemzedékek számos kitűnő képviselője akarta meghaladni a háborút megelőző években. Közéjük tartozott Krúdy Gyula, aki ugyanolyan otthonosan mozgott a fővárosban, mint a Nyírségben, ahol született, s ugyanolyan autentikussággal írt a vidéki dzsentrivilágról és a felvidéki kisvárosról, Podolinról, mint Budapest kocsmáiról és éjszakai életéről; Babits Mihály, akinek művészete a magyar szellem és Európa legmagasabb szintű szintézise irányába fejlődött; Kosztolányi Dezső, aki Herczeg Ferenchez hasonlóan a Délvidékről, Szabadkáról került a fővárosba, s mégis a legszebb impresszionista verset írta annak egyik utcájáról és fáiról; s persze mindenekelőtt Ady Endre és Móricz Zsigmond, a kor irodalmának két legpolitikusabb alakja.

12. Jókai Mór 1900 körül. Erdélyi Mór felvétele

Ady Endre régi erdélyi kálvinista kisnemesek büszke, de elszegényedett utóda, Debrecenben kezdte pályáját, ahol 1899-ben első verseskötete is megjelent. Innen Nagyváradra került, majd kedvesével, Lédával együtt Párizsba utazott. Itt egy új világ tárult fel előtte, s az eredmény, amellyel hazatért, az 1906-ban megjelent Új versek és az 1907-es Vér és arany eszmei és esztétikai értelemben egyaránt forradalmi tartalmat hordoztak. Egy új Petőfi Sándor robbant be a magyar irodalmi és politikai életbe, egy XX. századi Petőfi, aki legalább annyira forradalmár volt, mint XIX. századi elődje, ám aki ahhoz hasonlóan írt, mint Baudelaire és Verlaine. Jászi Oszkár, amikor verseit elolvasta, állítólag így kiáltott fel: Ez a mi költőnk, fiúk! Ami egyáltalán nem csoda, mert a vidék elmaradottságát, a „magyar ugart” és különösen az úri osztály társadalmi konzervativizmusát, provincializmusát és művelet- lenségét Ady Jászinál is nagyobb vehemenciával és publicisztikai túlzásokkal támadta. Az Új versek fojtott kérdéssel kezdődött: Szabad-e Dévénynél betörnöm új időknek új dalaival? S az olvasónak, aki a kötetet végiglapozta, semmi kétsége sem maradhatott afelől, hogy Kelet és Nyugat, Múlt és Jövő, Verecke és Dévény közül a költő mit ajánl. 1912-es versfüzérében (Margita élni akar) ennél is tovább ment, és konkrétabb programot támogatott: a részben zsidó, részben nemesi eredetű értelmiség progresszív csoportjainak összefogását, s közös harcot az ország társadalmi, politikai és szellemi megújhodásáért, ami a másik oldalon Já- szit is hevítette. S mindehhez a nemzetiségi kérdés idealista megközelítése járult: „magyar, oláh és szláv bánat” egy szintre helyezése, s a hit abban, hogy a demokrácia a nemzetiségi ellentéteket is automatikusan megoldja.

Móricz Zsigmond gazdálkodó apától, s egy protestáns lelkész leányától született. Az ő minden idill, romantika és anekdota nélküli, realista-naturalista regényeiből és novelláiból tárult fel először a maga kegyetlen valóságában az világ, amely ellen Ady lázadt: a szegényparaszti élet nyomorúsága és kilátástalansága, a földért folytatott harc jellemnyomorító ereje és a felüllévők, az urak közönye és felelőtlensége. Első nagy feltűnést keltő novellája, a Hét krajcár 1908-ban, első regénye, a Sárarany pedig 1910-ben jelent meg. Utóbbi főhőse egy földéhes és energiától duzzadó, nyers és erőszakos birtokos paraszt, Turi Dani, aki bármennyire is szeretne, nem tud kitörni a paraszti világból. A falu népe – üzente Móricz – éppen úgy tele van tehetséggel, mint bármely más társadalmi réteg, ám kellő műveltség, kultúra nélkül ez a tehetség nem alakulhat át cselekvő energiává.

Az apák megosztottságát meghaladni kívánó új nemzedék fórumává 1908. január 1-jétől a legendás Nyugat vált. A Hét kritikusai, Ignotus, Osvát Ernő és Fenyő Miksa, a Gyáriparosok Országos Szövetségének igazgatója szerkesztették. Bár példányszáma még 1917-1918-ban is csak 2500 és 3000 között ingadozott, tehát viszonylag kevesen olvasták, politikai iránya és esztétikai újszerűsége miatt szinte megjelenésétől kezdve támadások kereszttüzében állt. A konzervatív-nemzeti oldal lényegében A Hét utódaként fogta fel, s egyoldalú urbanizmussal, kozmopolitizmussal, erkölcsi dekadenciával, magyartalansággal és esztétikai igénytelenséggel vádolta. A magyar irodalomtörténet nem kisebb alakja, mint a fiatal Horváth János írta 1910-ben, hogy a Nyugat három öröknek hitt értéket, illetve alapelvet sértett meg: a „nemzeti érzést és fajszeretetet”, amelynek helyébe a „gőgös nemzetköziséget” állította, a „tisztes férfias szemérmet”, amelyet „satnya érzékiséggel” váltott fel, s a „világos, közérthető beszédet”, amely helyett bevezette a „nagyképű homályt”.[14] Ennek, illetve általában a baloldali eszmék ellensúlyozásának a szándékával indult 1911- ben a Magyar Figyelő című politikai folyóirat, amelynek fővédnöke – és Rusticus álnéven olykor szerzője – Tisza István, szerkesztője pedig Herczeg Ferenc volt. A harc tehát, amely a századfordulón kezdődött, folytatódott.

A nemesi és a polgári irodalom körein egyaránt kívül maradtak a szociáldemokráciához kötődő munkásírók, akik közül legnagyobb jelentőségre a különböző avantgárd törekvések zászlóvivőjeként ismertté vált Kassák Lajos tett szert. Folyóiratai, a Tett (1915-1916) és a Ma (1916-1919) szerzői között találjuk Komját Aladárt, Lengyel Józsefet, Barta Sándort, Révai Józsefet és a képzőművész Uitz Bélát. Ha lehet, ennél is szűkebb táborral rendelkezett az a Lukács György és Balázs Béla körül kialakult értelmiségi csoportosulás (Vasárnapi Kör), amely a századelő magyar valósága elleni absztrakt lázadást sajátos etikai mezbe öltöztette, és a legmodernebb esztétikai törekvések iránti érdeklődéssel párosította.

A zenei és a képzőművészeti élet ugyanúgy forrongott, és ugyanolyan megosztott volt, mint a társadalmi valósággal és a politikai harcokkal legszorosabb kapcsolatban álló irodalom. A magyar nemzeti opera megteremtése után, amely Erkel Ferenc és Mosonyi Mihály érdeme, a századforduló domináns zenei célkitűzésének a magyaros, s már Liszt és Brahms által is felhasznált verbunkos muzsikában és a népies műdalokban gyökerező, sajátosan magyar szimfonikus zene létrehozását tartották. Ennek legismertebb képviselője Hubay Jenő, a világhírnévnek örvendő hegedűművész és pedagógus, a zenei élet Herczeg Ference volt, akinek akkor közkedvelt magyaros darabjai, a Csárdajelenetek, A falu rossza vagy a Lavotta szerelme mára feledésbe merültek. Hubay mellett valóságos zenei csodagyerekként tűnt fel a századvégen Dohnányi Ernő, aki Zrínyi-nyitányával 1896-ban, tehát 19 évesen megnyerte a millenniumi királydíjat. Ezt követően sokat koncertezett szerte a világban, s 1905 és 1915 között Berlinben tanított. Mindeközben komponált is, s a német romantikusok hatása alatt született szimfóniái, szvitjei és egyéb darabjai zeneszerzőként is ismertté tették nevét a világban.

A nemzeties zenekultúra populáris és ezért sokkal közkedveltebb műfaja a magyar nóta s az ezzel lassan azonossá váló cigányzene volt. A mulatás, a cigányozás, amely a XIX. század elején kezdődött, a századfordulótól a magyar úri osztályok tipikus szórakozásává vált, amelynek a falusi jegyző éppúgy hódolt, mint a miniszterelnök Tisza István vagy a kolozsvári betegbiztosítási pénztár huszonéves szociáldemokrata tisztviselője: Kun Béla. A közkedvelt nóták többségét Szentirmay Elemér (Debrecenbe kéne menni, Zsebkendőm négy sarka), Dankó Pista (Eltörött a hegedűm, Írom a levelem Balog Máriának, Szőke kislány csitt, csitt, csitt), valamint ippi és érkeserűi Fráter Loránd huszárkapitány (Oda van a virágos nyár, Tele van a város akácfavirággal) szerezte. Az egyik legnépszerűbb szövegíró pedig Pósa Lajos volt, aki Benedek Elekkel együtt az első irodalmi értékű gyermeklapot (Én Újságom) is szerkesztette.

A nagyvárosi polgárság igényesebb szórakoztató zenéjének a Budapesten éppen ezekben az években megszületett operett számított. A zenei csodagyerekként induló szegedi Huszka Jenő Bob hercegét 1902-ben, az osztrák-magyar Lehár Ferenc egyik legismertebb művét, A víg özvegyet 1906-ban, Jacobi Viktor Leányvásárát 1911-ben, a „tipikusan” magyar és budapesti Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét 1916-ban, s a Mágnás Miskát Szirmai Alberttől ugyancsak 1916-ban mutatták be először. Dallamaikat eleinte csak a városi lakosság dúdolta és fütyülte, néhány év, évtized után azonban a vidék nótakincsébe is beépültek, s a Csak egy kislány van a világon... vagy a Hajmási Péter, Hajmási Pál... ugyanolyan mulatónóták lettek, mint amilyen az Egy cica, két cica... vagy a Deres már a határ... voltak. A nagyvárosok másik, az operettnél populárisabb zenei műfaját a kuplék jelentették. Ezek koronázatlan királya Zerkovitz Béla volt. Érzelgős és hatásvadász melódiái – mint például a Látta-e már Budapestet éjjel? – ugyanolyan gyorsan váltak népszerűvé, mint Dankó Pista és Fráter Loránd nótái vagy egyes operettdalok. A harmadik nagyvárosi zenei műfajt jelentő sanzonokat viszont, amelyek közül legigényesebbek Reinitz Béla Ady-dalai voltak, csak a lázadó elit értelmiség szűk körei ismerték és szerették.

Két populáris zenei irányzat, a népies daljáték és az operett összeházasításából született meg 1904-ben a János vitéz, Kacsóh Pongrác Heltai Jenő szövegeire írt dalműve, a kor legnagyobb színházi sikere. Az 1903-ban nyílt Király Színházban, amely – a Népszínház és a Magyar Színház mellett – a főváros harmadik operettszínháza volt, 1913-ig négyszázszor adták elő. A János vitéz népies muzsikájánál ambiciózusabb, de ugyanolyan érzelemdús Kacsóh másik nagy sikere, a zenei drámának nevezhető 1906-os Rákóczi, amelynek legismertebb betétdala, a Rákóczi megtérése (Fülembe csendül egy nóta még... / Lassú sóhajtás száll miként a szél / Hazámba vágyom!) néha még napjainkban is hallható zenei kívánságműsorokban.

Az igazi továbblépést azonban nem ez, hanem a század két zenei géniuszának, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak az életműve jelentette, akik a magyar zeneművészetet az ősi magyar népzenéből kiindulva újították meg, s emelték a legmagasabb csúcsokig. 1905-1906-os kutatóútjaik során ők fedezték fel és bizonyították be, hogy amit addig népdaloknak hittek, azok triviális műdalok, amelyeknek a paraszti dallamvilág és harmóniaszerkezet ősi, autentikus rétegeihez semmi közük sincs. Az első gyűjtésük legjavát tartalmazó Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel 1906-ban jelent meg, ugyanabban az évben, mint Ady Új versekje. A válogatás jelentősége ugyancsak Ady kötetéhez fogható. A magyar népzene világa, a pentatónia ettől kezdve mindkettejük életművének központi motívumává vált. Kodály I. vonósnégyese (1908-1909) és a Cselló-zongora szonátája (1910) kifejezetten a magyar népdalok és székely népballadák dallamkincsére épült, míg Bartók darabjait – A kékszakállú herceg vára (1911), Allegro barbaro (1911) – a népi motívumok mellett Debussy és a századelő avantgárd forradalma is ihlette.

Bartók és Kodály fellépése nem csak időben esett egybe Adyéval. Jelentőségük és hatásuk is hasonló volt az övéhez. Bár a Zeneakadémia tanárai közé fogadta őket, Bartók operájának bemutatását az Operaház megtagadta, s támogatást gyűjtőútjaikhoz hiába kértek. Így aztán nem csoda, hogy nemcsak a temperamentumosabb és forradalmár lelkületű Bartók került szoros kapcsolatba a Nyugattal, hanem a konzervatívabb és katolikus világszemléletű Kodály is Ignotus és Osvát Ernő lapjába írt, s a Társadalomtudományi Társaság Szabadiskolájának előadásait látogatta. Néhány társukkal együttműködve 1911-ben kísérletet tettek arra is, hogy a magyar zenei élet újjászervezése és alkotásaik bemutatása érdekében fiatalokból egy új zenei egyesületet szervezzenek. A vállalkozás azonban kudarcba fulladt. Lelkiállapotukat Bartók egyik, anyjához írott levele mutatja: „.magyar marhákkal – illetve közönséggel nem fogok többet vesződni. Helyesen írja Kodály: »szamárnak nem való a fácánypecsenye: ha bele is tömjük, megárt neki«. Hagyjuk a szamarakat szamaraknak lenni, és menjünk minden komoly szellemi produkcióval külföldre. Fúljanak meg az itteniek a jánosvitézbe, meg a vígözvegybe, semmi közöm hozzá.”[15]

Azt az emelkedettséget, harmóniát és pátoszos hazafiságot, amelyet az irodalomban Jókai regényei, a zenében pedig Erkel operái és Liszt rapszódiái képviseltek, a festészetben Madarász Viktor, Székely Bertalan és Benczúr Gyula történelmi tablói és portréi jelenítették meg. Kortársuk, Munkácsy Mihály realista stílusú vidéki életképei viszont már a századvégi naturalizmust előlegezték. Nála is előbbre járt azonban Szinyei Merse Pál, aki – a francia impresszionistáktól függetlenül – már az 1860-as évek végén olyan képeket festett, amelyek a témaválasztás merészségével (Ruhaszárítás, Hinta), valamint a színek elevenségével és a világos fényhatásokkal egyedülállóak voltak Párizstól keletre. Törekvéseit Majális című képe (1873) tükrözi leginkább, amely a természet szépségének, az élet örömének és egyben a 28 éves mester optimizmusának ragyogó kifejezése. Ez – miként Franciaországban – új korszakot nyithatott volna a magyar festészet történetében. A kép hűvös fogadtatása – Tisza István „legalábbis problematikus becsű” műnek tartotta – azonban elkeserítette a művészt, aki birtokára visszavonulva egy ideig csak magának alkotott, majd később már magának is csak ritkán. Az áttörés, a történeti és népies romantika bástyáinak megrendítése s a századvég modern irányzataihoz való felzárkózás ezért csakjóval később, az 1890-es évek második felében kezdődött. Elindítója Hollósy Simon volt, aki 1896-ban tanítványaival és néhány barátjával Nagybányára kirándult. A kirándulást ezután évente megismételték, s ebből a baráti-tanítványi körből alakult ki az, amit ma nagybányai iskolának neveznek a művészettörténészek.

A nagybányai csoport tagjait, Ferenczy Károlyt, Iványi Grünwald Bélát, Thorma Jánost és a gyorsan melléjük szegődött Szinyei Mersét a természetbe való elmélyedés s a francia impresszionistákéval lényegében megegyező plein air technika alkalmazása kötötte össze. Ok és hozzájuk csatlakozott más modernista – naturalista, szecessziós, szimbolista – művészek, Rippl-Rónai József, Csók István, Kernstok Károly hozták létre 1906-ban – micsoda év! – a MIÉNK rövidítésű (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) kiállítócsoportot. Az előző évben Szinyei megkapta a Képzőművészeti Főiskola igazgatói posztját, s 1906-ban Ferenczy ugyanitt nyert tanári állást. A képzőművészeti modernizmus lassan tehát intézményesült. A közönség ízlése azonban csak lassan követte a művészeti forradalmat. Ahogy az Új Időket tízszer, sőt hússzor többen olvasták, mint a Nyugatot, úgy Benczúr és Munkácsy képeit is sokkal többen vásárolták, mint Kernstok, Rippl-Rónai vagy Ferenczy alkotásait.

A későbbiekben a modernek is tovább osztódtak. A MIÉNK-ből Kernstok Károly vezetésével 1911-ben kiváltak az úgynevezett Nyolcak (Berény Róbert, Márffy Ödön, Czóbel Béla stb.), akik immár az impresszionizmussal is szembefordultak, s akik közül utóbb többen a kibontakozó avantgárd irányzatokhoz csatlakoztak. A gödöllői művésztelepen pedig 1902 után önálló magyar szecessziós mozgalom szerveződött.

Irányzatoktól teljesen függetlenül, saját benső énjével viaskodva teremtett szuverén festői világot a századelő valószínűleg legeredetibb tehetsége: Csontváry Kosztka Tivadar. Témái és színei egyaránt meghökkentőek. Ma már mindenki által nagyra becsült képei, az 1896 és 1902 között készült Önarckép vagy az 1907-es Zarándoklás a cédrushoz akkor értetlenséget, sőt lekezelést és gúnyt váltottak ki, amelyek siettették a téboly elhatalmasodását ezen az Adyhoz, Bartókhoz és Kodályhoz hasonlóan érzékeny művészen. Amikor meghalt, holmiját elárverezték, s hatalmas vásznaiért marhakereskedők licitáltak.

Szobrászatban három alkotó hagyott jelentős életművet maga után: a patetikus és dekoratív hatásokra törekvő Zala György, aki főművén, a Millenniumi Emlékművön hosszú éveken át dolgozott, Fadrusz János, akinek munkái, mint például a kolozsvári Mátyásszobor, elsősorban keresetlen monumentalitásukkal hatnak, valamint Stróbl Alajos, aki a legtöbb lírát és finomságot tudta alkotásaival, például a Nemzeti Múzeum előtti Aranyszoborral (1893) kifejezni. Ezzel a historizáló köztéri szobrászattal és az ehhez kapcsolódó monumentális építészeti eklektikával a századfordulós szecesszió szakított, amely Budapest mellett számos vidéki város (Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Szabadka, Nagyvárad, Marosvásárhely) architektúráján is maradandó nyomot hagyott.

A múzeumok és képtárak tárlataira, a hangversenyekre és opera-előadásokra az egész országban legfeljebb néhány tízezren jártak. Az irodalom iránt ennél valamivel többen érdeklődtek, de még ők sem igen lehettek többen százezernél. Az ismert kortárs szerzők regényei a háború előtt átlagosan öt-hatezer példányban fogytak el, s még a legsikeresebb lektűrökből sem lehetett 30-50 ezer példánynál többet eladni. A Klasszikus Regénytár egyes kötetei – köztük Dumas, Stendhal, Tolsztoj és Zola művei -, amelyek 1914-től jelentek meg, például mindössze 10-14 ezres példányszámot értek el. Az 1908-ban indult Modern Könyvtár igen olcsó, 40-80 filléres köteteinek vevőköre 15-20 ezerről 1916-ra 24 ezerre bővült. Az Athenaeum Könyvtár 1909 és 1914 között megjelent kötetei – néhány különösen sikeres bestsellertől eltekintve – átlagban ugyancsak 10 és 30 ezer közötti példányszámban jelentek meg. A sekélyes szórakoztató irodalommal egyetlen magyar klasszikus művei vetekedtek: Petőfié. Az ő 52 ív terjedelmű összegyűjtött verseit az Athenaeum 1898-ban 50 ezer példányban adta ki, és két éven belül valamennyi példány vevőre talált. A magaskultúra termékei tehát csak kevesek, lényegében az érettségizettek és családtagjaik szellemi táplálékául szolgáltak. Az igényes irodalomnál jóval nagyobb példányszámban vették viszont a filléres ponyvakiadványokat: a széphistóriákat (Argyélus királyfi és Tündér Ilona), az ismert történelmi személyiségek (Attila, Zrínyi, Dobó István) hőstetteit rigmusokban vagy prózában elbeszélő közérthető történeteket, a modern horror elődjeként számon tartható rémmeséket, s a Rózsa Sándor, Angyal Bandi és Patkó Bandi kalandjairól szóló betyártörténeteket. Az ilyen filléres, s gyakran ismeretlen szerzőtől származó kiadványok példányszáma, amelyek között néha egyébként egy-egy Arany-, Jókai- vagy Mikszáth-mű is felbukkant, olykor a 200 ezres példányszámot is elérte. Ezekhez többnyire búcsúkon, vásárokon és egyéb tömegeket vonzó alkalmakkor jutott hozzá az érdeklődő közönség: a kispolgárok, birtokos parasztok és munkások már olvasó rétege. Ugyancsak ők vásárolták meg a különböző típusú, s 1912-ben már közel félmilliós összpéldányszámban megjelenő kalendáriumokat, amelyek a praktikus tudnivalók mellett rövid karcolatokat, tréfákat, verseket és párbeszédeket is tartalmaztak. A Biblia és az imakönyvek mellett a kalendárium volt a legtöbb egyszerű ember alkalmi olvasmánya.

A szépirodalomnál és a ponyvánál is nagyobb olvasótáborral rendelkezett a kor tipikus és sokáig kizárólagos tömegkommunikációs eszköze: az újság. Ahogy nőtt az olvasni tudók száma, úgy szaporodtak a különböző sajtótermékek, s nőtt példányszámuk. Ezekből 1892-ben 734, 1906-ban 1878, s 1913-ban már csaknem 2000 jelent meg. Összpéldány- számuk 1868 és 1914 között évi 13 millióról 250 millióra emelkedett, azaz csaknem meghússzorozódott. Újságot tehát igen sokan vettek és olvastak. A hírszolgálat központja természetesen Budapest volt, ugyanúgy, ahogy az államé, a gazdaságé, a társasági életé és a kultúráé is. 1910-ben csak itt 27 különböző rendű és rangú politikai napilap jelent meg, miközben a vidéki nagyvárosokban összesen 80. A régi múltra visszatekintő tekintélyes és színvonalas nagy napilapok, a Pesti Napló (1850), a Pesti Hírlap (1878) és a Budapesti Hírlap (1881) mellett a századelőn megjelentek a kisembernek szóló szenzáció- hajhász bulvárlapok, amelyek példányszáma hamarosan sokszorosan felülmúlta az előbbiekét. Ilyen volt az 1896-ban útjára indított Esti Újság és az 1910-től megjelenő Az Est. Ez utóbbi honosította meg azt a szokást, hogy az első oldalon szalagcímben hozta a nap szenzációját, s ha nem volt ilyen, akkor a szenzációként tálalt eseményt. Példányszáma a háború előtt már meghaladta a 200 ezret, miközben a Pesti Hírlapot 30-40 ezren, az 1910- ben indított szabadkőműves-polgári radikális Világot 20 ezren és a Népszavát 40 ezren vásárolták. A napilapok mellett számos politikai és/vagy kulturális és társadalmi jellegű hetilapot és folyóiratot adtak ki a kiadók. Ezek közül legtöbben az 1901-től megjelenő Tolnai Világlapja című hetilapot olvasták, illetve nézegették amelynek példányszáma mindig 100 ezer felett mozgott. Népszerűségét részben többirányú érdeklődésének és tudatosan nem túl igényes nívójának, részben olcsóságának – egy-egy füzete Budapesten 4, vidéken 6 fillérbe került -, főként pedig képeinek köszönhette. Ezt a már említett Új Idők követte 30 ezres példányszámával, míg a valamikor közkedvelt – 1854-től megjelenő – Vasárnapi Újság című képes hetilap előfizetőinek a száma folyamatosan csökkent, s példányszáma a háború előtt már alig haladta meg a Nyugat 2500-3000-es példányszámát. Élclapokból 34 jelent meg 1910-ben. Ezek közül legnagyobb népszerűségnek a Borsszem Jankó (1868) és a Bolond Istók (1878) örvendett.

Eltérően napjainktól, amikor az emberek otthon, útközben vagy a hivatalban olvasnak újságot, a századelő Magyarországán a kávéházakban is a közönség rendelkezésre álltak az ország, sőt a világ közkedvelt hírforrásai. E különleges intézmények száma 1900 táján Budapesten 500 körül mozgott, s a vidéki nagy- és kisvárosoknak is megvoltak a maguk elegánsabb vagy egyszerűbb szórakozóhelyei, ahol a vendégek egy csésze kávé és egy pohár víz mellett órákon át olvasgathatták a legkülönfélébb hazai és külföldi újságokat, valamint folyóiratokat. Legelőkelőbb mind közül az 1894-ben megnyitott New York kávéház volt, ahol a polcokon lexikonok sorakoztak, s az összes Magyarországon megjelenő nagy napilap és külföldi magazin rendelkezésre állt. De elegánsnak és „jobb helynek” számított az Abbázia és a Japán is. A kávéházakba elsősorban az iskolázott középosztálybeli férfiak jártak, s mellettük a kispolgárok és a szakmunkások egy része. A szegényebbek – a csapszékek és kocsmák mellett – a kisebb könyvtárral felszerelt és egy-két lapra is előfizető különböző egyleti helyiségekben és olvasókörökben találkozgattak, s a falvakban, ahol még ilyenek sem épültek, a „malomalján” vagy a kovácsműhelyben.

13. Ady Endre és Babits Mihály az 1910-es években

Az információszerzés, szórakozás és művelődés forradalmian új eszközeként a századelőn indult hódító útjára a kép, a mozgás, a zene – és idővel – a beszéd effektusainak kombinációjára épülő találmány: a film. Az első mozgófényképek a Lumiere testvérek kereskedelmi ügynöksége révén érkeztek Magyarországra 1896-ban. Ugyanebben az évben készültek el az első hazai felvételek, melyek Ferenc József millenniumi látogatását örökítették meg. Két év múlva megalakították az első magyar filmvállalatot, a Pro- jetographot, amely néhány perces és persze még néma ismeretterjesztő jellegű filmeket gyártott és forgalmazott. Az első filmszínház a későbbi Uránia mozi helyén nyílt meg 1899-ben. A századforduló után a filmgyártás és -forgalmazás szédületes tempójú fejlődésnek indult. Az első nagy magyar filmstúdió, az 1911-ben létesült Hunnia 1913-ban 10, 1914-ben 18 filmet gyártott. Ehhez csatlakozott később a kolozsvári színház igazgatója, Janovics Jenő által alapított zuglói Corvin filmgyár, majd a háború alatt, amikor az ellenséges államok filmjeinek forgalmazását a cenzúra tiltotta, még vagy két tucat. A sok-sok burleszk és ismeretterjesztő jellegű film mellett filmváltozat készült Jókai, Mikszáth, Gárdonyi és Bródy néhány művéből is. Az első nagyméretű játékfilm a János vitéz volt. A filmek forgatókönyveinek többségét a modern polgári színház és kabaré ismert szerzői, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Bródy Sándor és Karinthy Frigyes írta. A tucatnyi rendező egyikét, Korda Sándort később Sir Alexander Kordaként ismerte meg a világ. Az általa és társai által gyártott filmeket eleinte kávéházakban, később egyre inkább külön e célra kialakított helyiségekben, mozikban mutatták be. 1912-ben már 270 ilyen új intézményt regisztráltak az országban, amelyek közül 92 Budapesten működött. A 92 budapesti mozi egyszerre 26 ezer embert tudott befogadni. Ez azt jelenti, hogy előadásaikat naponta, de a hétvégeken bizonyosan több tízezer ember látogatta. A vetített mozgófényképek feltalálásával a nyomdában előállított kommunikációs eszközöknek olyan vetélytársa született, amely már ekkor előrevetítette annak a lehetőségét, hogy néhány évtized leforgása alatt az iskolázatlan vagy kevéssé iskolázott emberek információszerzésének és kulturálódásának a legfontosabb eszköze legyen.

A közoktatás, ismeretterjesztés és irodalom mellett a társadalom tudatát és műveltségét a tömegkultúrának ezek a modern eszközei, a sajtó és – perspektivikusan – a mozi is nagymértékben befolyásolták. Az a vallásos-archaikus világkép, amely a tömegek, elsősorban a parasztság gondolkodását még a XIX. század közepén is meghatározta, a századfordulóra ennek következtében megrendült, s keveredni kezdett olyan új műveltségelemekkel és ideológiatöredékekkel, amelyek saját helyzetük és a világ forradalmian új értelmezéseit tették lehetővé.

Napjaink szabadidő-eltöltésének egyik legkedveltebb formája, a sport ugyanezekben az években lépett ki a legelőkelőbb körökre korlátozódó exkluzivitásából. A XIX. század utolsó évtizedeiben már működő szűk körű klubok után 1906-ban megalakult a szociáldemokrata hátterű Munkás Testedző Egyesület, majd 1910-ben a Természetbarátok Turista Egyesülete. A „rúgólabdázás”, azaz a foci 1895-ben indult hódító útjára Magyarországon. Az első nyilvános mérkőzést 1897-ben játszották. Ezen a mérkőzésen 2000 néző jelent meg. Alig másfél évtized múlva, amikor a Ferencvárosi Torna Club, a Fradi labdarúgócsapata 1911- ben hazatért első külföldi turnéjáról, a Keleti pályaudvaron már 30 ezer szurkoló várta a sikeres játékosokat. Ekkor, a XX. század első évtizedében kezdődött az FTC és az MTK még napjainkban is meglévő rivalizálása, amely sokszoros áttételen keresztül ugyancsak a magyar társadalom keresztény-zsidó ellentétét fejezte ki. A versenysportokban Magyarország élen járt. Az első, 1896-os olimpián Hajós Alfréd 100 és 1200 méteres úszásban első, Dáni Nándor 800 méteres síkfutásban második, Szokolyi Alajos 100 méteres síkfutásban, Kellner Gyula pedig maratoni futásban harmadik helyet szerzett. A háború kitöréséig megrendezett négy másik olimpián elsősorban ugyancsak az úszók és az atléták, valamint a kardvívók és a birkózók jeleskedtek.



[10] Kossuth Lajos Iratai. 10. köt. Szerk. Kossuth Ferenc. Budapest, 1904, Athenaeum, 117.

Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. 1. köt. Szerk. Barabási Kun József. Budapest, 1930, Magyar Tudományos Akadémia, 401.

Magyar Törvénytár. 1907. évi törvényczikkek. Szerk. Márkus Dezső. Budapest, 1908, Franklin, 370-394. Idézetek a 383-384. oldalakról.

Közli Program és hivatás. Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye. Szerk. Kókay György – Oltványi Ambrus – Vargha Kálmán. Budapest, 1977, Gondolat, 309.

[11] Jászi Oszkár publicisztikája. Szerk. Litván György – Varga F. János. Budapest, 1982, Magvető, 568.

[12] A Hét, 1895. 1. köt. 54.

[13] Valamennyi idézetet közli Horváth Zoltán: Magyar századforduló. Budapest, 1961, Gondolat, 207-209.

[14] Horváth János: Ady s a legújabb magyar lyra. Budapest, 1910, Benkő Gyula, 14-15.

[15] Bartók Béla levelei. 1. köt. Szerk. Demény János. Budapest, 1948, Magyar Művészeti Tanács, 81.