Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

4. A TÁRSADALOM

4. A TÁRSADALOM

A Magyar Királyság 325 411 négyzetkilométernyi területén 1910-ben 20 886 487 ember élt. Ha ebből leszámítjuk a belső ügyeinek intézésében csaknem teljes önállóságot élvező Horvát- Szlavónország területét és népességét, 282 870 négyzetkilométert és 18 264 533 főnyi lakost kapunk. Ezt a még mindig tekintélyes nagyságú népességet többféle tényező osztotta-tagol- ta egymásnak alá-, fölé- vagy mellérendelt társadalmi tömbökké, osztályokká és rétegekké. Ezek közül legfontosabbak a nyelv és az erre épülő nemzeti hovatartozás, a vallás, a vagyon, foglalkozás és társadalmi pozíció, a származás, valamint a lakóhely milyensége voltak. Azt, hogy valaki hol helyezkedett el a társadalmi hierarchián belül, s hogy mások hogyan tekintettek rá, alapvetően ezeknek a tényezőknek a kombinációja határozta meg.

5. térkép. Magyarország nemzetiségei 1910-ben

1.6. táblázat - 6. táblázat. A népesség anyanyelvi megoszlása, 1880-1910 (Horvát-Szlavónország nélkül)

Anyanyelv

1880

1900

1910

%

%

%

Magyar

6 165 455

44,8

8 651 520

51,4

9 944 627

54,4

Német

1 799 232

13,1

1 999 060

11,9

1 903 357

10,4

Szlovák

1 790 485

13,0

2 002 165

11,9

1 946 357

10,7

Román

2 323 794

16,9

2 798 559

16,6

2 948 186

16,1

Rutén

342 354

2,5

424 774

2,5

464 270

2,5

Horvát*

613 394

4,5

191 432

1,1

194 808

1,1

Szerb*

-

-

437 737

2,6

461 516

2,5

Egyéb**

714 889

5,2

333 008

2,0

401 412

2,3

Összesen

13 749 603

100,0

16 838 255

100,0

18 264 533

100,0


Forrás: Történeti statisztikai idősorok 1867-1992. 1. kötet. Népesség – népmozgalom. Bp., 1992, KSH. 236.

* 1880: horvátok és szerbek együtt.

** 1880: beszélni nem tudókkal (kisgyermekekkel) együtt.

A magyar állam határai között a korai középkortól kezdve többféle népcsoport élt. Később, a magyar lakosság török hódítás alatti megfogyatkozása és a török kiűzése utáni betelepítések következtében az ország multietnikus jellege még inkább megerősödött. A XIX. század közepén a magyar anyanyelvűek aránya alig múlta felül a 40%-ot (1850: 41,5%), s még 1880-ban sem volt több 45%-nál. Ezt követően viszont – részben a magyarok magasabb természetes szaporodási rátájának és a nem magyarok asszimilációjának, részben egyéb tényezőknek, például a nem magyar népek nagyobb arányú kivándorlásának tulajdoníthatóan – gyors ütemű aránymódosulás bontakozott ki a magyarokjavára. A XX. század elején – Horvátország nélkül – az össznépességnek már csak 45,5%-át alkották nem magyar népek. A történeti Erdélyben, a tág értelemben vett Partiumban és a Bánság keleti részén honos románok száma ekkor közel hárommilliót (16%), a Felvidéken vagy Felső- Magyarországon élő szlovákoké csaknem kétmilliót (11%), a Délvidéken, Dunántúlon, Felvidéken és Erdélyben szétszórt németségé ugyancsak közel kétmilliót (10%), a délvidéki szerbeké és a kárpátaljai ruténeké néhány ezer híján fél-fél milliót (2,5-2,5%), s a Horvátországon kívüli, az ország délnyugati határai mentén élő horvátoké 195 ezret (1%) tett ki. Ezen kívül 400 ezres nagyságrendben (2%) éltek egyéb népcsoportok az országban, közöttük cigányok, szlovének és az anyanyelvük szerint ugyancsak szerb- horvát bunyevácok és sokácok.

Vallási szempontból, amely ugyan csökkenő, de még mindig igen fontos szerepet játszott az emberek világszemléletének és erkölcsi normáinak az alakításában, s ezen keresztül társadalmi magatartásukat is befolyásolta, legalább annyira heterogén képet mutatott az ország lakossága, mint nyelvek, nemzetiségek szerint. A római katolikusok, akikhez az uralkodócsalád is tartozott, s akiknek az egyháza évszázadokon át a Habsburg Birodalom államegyházaként működött, az összlakosságnak 49%-át reprezentálták. Ha a római pápa főségét elismerő, de az ortodox rítust megtartó görög katolikusokat (11%) is hozzájuk számítjuk, akkor a katolikusok aránya éppen 60%-ot tett ki. A lakosság másik 40%-a négy nagy s több kisebb felekezet között oszlott meg. A protestánsok aránya együttesen 21%-ot tett ki, amelyen belül a reformátusok vagy kálvinisták adták a többséget (14%), s az evangélikusok vagy lutheránusok a kisebbséget (7%). A görögkeleti vagy ortodox egyház híveinek aránya csaknem elérte a 13%-ot, s az izraelitáké az 5%-ot. A kisebb vallások követői közül az unitáriusok közé kicsit több mint 70 ezren (0,4%) tartoztak.

6. térkép. Magyarország felekezete

1.7. táblázat - 7. táblázat. A népesség vallási megoszlása, 1869-1910 (Horvát-Szlavónország nélkül)

Vallás

1869

1890

1910

%

%

%

Róm. kat.

6 266 505

45,9

7 267 695

47,9

9 010 305

49,3

Gör. kat.

1 594 833

11,6

1 658 308

11,0

2 007 916

11,0

Ortodox

2 076 343

15,2

2 064 889

13,6

2 333 979

12,8

Evangélikus

1 100 128

8,1

1 180 714

7,8

1 306 384

7,2

Református

2 024 177

14,8

2 212 761

14,6

2 603 381

14,3

Unitárius

54 719

0,4

61 618

0,4

74 275

0,4

Izraelita

543 696

4,0

707 961

4,7

911 227

5,0

Egyéb

2 884

0,0

9 042

0,0

17 066

0,0

Összesen

13 663 305

100,0

15 162 988

100,0

18 264 533

100,0


Forrás: Történeti statisztikai idősorok 1867-1992. 1. kötet. Népesség – népmozgalom. Bp., 1992, KSH, 245.

Földrajzi elhelyezkedésüket tekintve a katolikusok erős többséget képeztek az ország nyugati, középső és északi részein. Kelet felé haladva számarányuk fokozatosan csökkent. A Tiszántúlon a reformátusok, Kárpátalján a görög katolikusok vagy unitusok adták a többséget, míg Erdélyben ortodoxok, görög katolikusok, reformátusok és evangélikusok, valamint unitáriusok éltek egymás mellett. A Bácskában és a Bánságban ugyancsak keveredtek a vallások. Itt főleg római katolikusok, evangélikusok és görögkeletiek laktak. Izraeliták az ország valamennyi megyéjében és városában éltek. Számarányuk a Galíciával határos északkeleti körzetekben, az itteni városokban (Máramarossziget, Ungvár, Munkács), valamint Nagyváradon és Budapesten volt a legmagasabb. Az ország központja felé irányuló zsidó migráció eredményeként a főváros izraelita lakossága 1869 és 1910 között csaknem megötszöröződött: 44 ezerről 203 ezerre, azaz Budapest lakosságának 23%-ára nőtt.

Az egyes felekezetek karakterisztikus földrajzi megoszlása azzal magyarázható, hogy az egyházak közül több is szorosan kötődött meghatározott nemzeti csoportokhoz. A szerbek például szinte kizárólag az ortodox, a rutének pedig az unitus egyházhoz tartoztak. Az erdélyi románok mintegy kétharmada a görögkeleti, egyharmada a görög katolikus vallást követte. A németek és a szlovákok vagy római katolikusok, vagy evangélikusok, azaz lutheránusok, a horvátok viszont kizárólag római katolikusok voltak. Vallási szempontból a magyar anyanyelvűek mutatták a legtarkább képet. Közülük 1910-ben római katolikusnak 58%, reformátusnak 26%, izraelitának 7%, evangélikusnak 4% és görög katolikusnak 3% vallotta magát.

1.8. táblázat - 8. táblázat. Az összlakosságfoglalkozási struktúrája 1910-ben (Horvát-Szlavónország nélkül)

Foglalkozási kategória

Össztársadalmi

Kategórián belüli

arány (%)

I. Földbirtokos

Nagybirtokos (1000 kat. hold felett)

4 816

0,0

6,7

Középbirtokos (100-1000 kat. hold)

50 425

0,3

70,6

Bérlő (100 kat. hold felett)

16 184

0,1

22,7

Összesen

71 425

0,4

100,0

II. Kisbirtokos-kisbérlő

50-100 kat. hold

134 687

0,7

1,9

20-50 kat. hold

822 912

4,5

11,9

5-20 kat. hold

3 511 085

19,2

50,6

5 kat. hold alatt

2 437 190

13,4

35,2

Egyéb önálló

30 711

0,2

0,4

Összesen

6 936 585

38,0

100,0

III. Tőkés

Üzemtulajdonos (20 munkás felett)

11 223

0,1

16,9

Üzemtulajdonos (5-20 munkás)

42 089

0,2

63,2

Tőkepénzes

13 237

0,1

19,9

Összesen

66 549

0,4

100,0

IV. Kistermelő – polgári középrétegek

Kisiparos (1-5 munkás)

488 229

2,7

24,5

Kisiparos segéd nélkül

861 416

4,7

43,2

Kereskedő

400 095

2,2

20,1

Szállító

80 099

0,4

4,0

Háztulajdonos

43 760

0,2

2,2

Életjáradékos

69 123

0,4

3,5

Magánzó

50 834

0,3

2,5

Összesen

1 993 556

10,9

100,0

V. Tisztviselő – értelmiségi

Gazdasági tisztviselő

274 258

1,5

35,6

Köztisztviselő, szabadfogl. értelmiségi

438 278

2,4

56,9

Katonatiszt

18 205

0,1

2,4

Nyugdíjas tisztviselő

40 154

0,2

5,1

Összesen

770 895

4,2

100,0

VI. Alkalmazott – altiszt

Közszolgálati

192 191

1,1

56,6

Véderő

38 111

0,2

11,2

Nyugdíjas

109 454

0,6

32,2

Összesen

339 756

1,9

100,0

VII. Munkás

Ipari

1 851 697

10,1

23,9

Kereskedelmi

169 700

0,9

2,2

Közlekedési

432 312

2,4

5,6

Mezőgazdasági

4356316

23,9

56,2

Napszámos

453 377

2,5

5,8

Házicseléd

405 069

2,2

5,2

Sorkatona

88 234

0,5

1,1

Összesen

7 756 705

42,5

100,0

VIII. Egyéb és foglalkozás nélküli

329 062

1,8

100,0

Mindösszesen

18 264 533

100,0


Forrás: Magyarország története 1890-1918. 7/2. kötet. Főszerk. Hanák Péter. Bp., 1978, Akadémiai Kiadó, 428-431.

A nagy egyházak jogi helyzete sokáig különbözött. Ezeket a különbségeket az 1848 és 1895 közötti törvényhozás megszüntette. 1895-től nemcsak a katolikus, protestáns és görögkeleti egyházak számítottak bevett felekezetnek, amit már 1848-ban elfogadtak, hanem az izraelita is (XLII. tc.). A bevett felekezetek teljes egyenjogúságot élveztek, és állami támogatást kaptak. A második csoportba sorolt úgynevezett elismert egyházak, a baptista és a muszlim önkormányzattal rendelkeztek, de állami támogatásban nem részesültek. Az el nem ismert felekezetté minősített szekták – nazarénusok, adventisták, metodisták stb. – állandó hatósági felügyelet alatt álltak, és összejöveteleiket esetről esetre engedélyeztetni kellett.

Az egyházak jogi helyzetének rendezése mellett az 1894-1895-ös egyházpolitikai törvények kötelezővé tették a polgári házasságot és a polgári anyakönyvezést, valamint újrarendezték a vegyes házasságokból születő gyermekek vallását. Az állam és az egyházak teljes szétválasztása mindezek ellenére nem történt meg. Az összefonódás leginkább a katolikus egyház esetében maradt meg, amelynek az államtól független, a világiak bevonásával működő önkormányzata – szemben az ortodoxok 1868-ban, a reformátusok 1881-ben és az evangélikusok 1891-ben létrehozott autonómiáival – nem szerveződött meg. Úgynevezett főkegyúri jogánál fogva az uralkodó nevezte ki a katolikus főpapokat, és az egyházi javadalmak adományozásába is beleszólhatott.

A római katolikus egyház különleges helyzetét még hangsúlyosabbá tették óriási birtokai – 1,6 millió hold -, amelyhez fogható vagyonnal egyetlen más egyház sem rendelkezett, valamint az oktatásügyben elfoglalt domináns pozíciói. Az 1910-es évek elején az egyházi fenntartású népiskoláknak 41, a középiskoláknak 51%-a tartozott a római katolikus egyházhoz. A reformátusok részesedése ugyanekkor 11, illetve 20%, az evangélikusoké 7,5, illetve 17%, a görögkeletieké 8, illetve 2,5% volt. A magyar oktatásügy eredményeihez tehát a magyar egyházak, mindenekelőtt a szerzetesrendek is jelentős mértékben hozzájárultak. A „fasori” evangélikus gimnázium, az ugyancsak budapesti piarista gimnázium, valamint a debreceni, pataki és pápai református gimnázium, hogy csak a legismertebb egyházi kezelésben lévő középfokú tanintézményeket említsük, kiemelkedő tudósok, politikusok és művészek tucatjait indította útjára.

Az iparosodás természetes társadalmi következményeként a lakosság foglalkozási szerkezete a XX. század elejére jelentős mértékben módosult. A mezőgazdaságból élők aránya, amely még az 1860-as évek végén is elérte a 75%-ot, 1910-re lecsökkent 62- 63%-ra, s az iparból és forgalomból (kereskedelem, hitel, közlekedés) élők részesedése pedig 23-24%-ra emelkedett. Az átalakulás keretében új társadalmi osztályok és rétegek születtek: a modern városi polgárság és az ipari munkásság, valamint a tisztviselők és az értelmiségiek csoportja. Megkezdődött a felszabadult jobbágyparasztság polgárosodása is. A hagyományos struktúrák teljes felbomlása azonban korántsem következett be teljesen. Az új rétegek és az általuk képviselt új értékrendek mellett továbbélt a történelmi-rendi társadalomszerkezet számos eleme, élethelyzete és viselkedési mintája. Ebből egy olyan – Erdei Ferenc, majd őt követve számos társadalomtörténész által kettős társadalmi struktúrának nevezett – összetett szerkezet alakult ki, amely nemcsak horizontálisan, a vagyoni helyzetnek megfelelően oszlott osztályokra és rétegekre, hanem vertikálisan is szétvált modern és tradicionális tömbökre, illetve csoportokra. A századelő magyar társadalma tehát – mint Erdei megállapította – „Nem általánosan és egészében polgári társadalom [...], hanem a kapitalizálódással együtt fejlődött polgári társadalomnak és a kapitalista fejlődésben is fennmaradt rendiségbeli társadalomszerkezetnek az együttese.”[5]

6. ábra. A „kettős társadalmi struktúra” sémája a XX. század elején

A társadalmi piramis csúcsán két osztály osztozott a vagyonban és a hatalomban: a nagybirtokosság és a nagypolgárság. A nagybirtokosok, tehát nagyjából az ezer holdon felüli birtokkal rendelkező földtulajdonosok száma alig tett ki többet kétezernél, ám az ország földbirtokállományának – az egyházi és közületi nagybirtokokat külön véve – körülbelül ötödét így is kezükben tartották. A kétezer nagybirtokos és egyben az egész magyar társadalom hagyományos elitjét mintegy nyolcszáz arisztokrata – zömmel bárók és grófok, s mellettük négy hercegi család – alkotta. Ezek között voltak külföldi (például a Schönbor- nok vagy a Coburgok) és úgynevezett nemzetek feletti monarchiai arisztokraták (például a Pallaviciniek és az Odeschalchiak), akiknek magyarországi birtokai csak töredékét vagy egy részét tették ki a Monarchia különböző tartományaiban szétszórt vagyonuknak, s akik az országban nem is tartózkodtak rendszeresen. Voltak a magyar társadalomhoz szorosabb történelmi-politikai szálakkal kötődő, s többnyire irányító politikai szerepet is vállaló főnemesek (Andrássyak, Batthyányak, Károlyiak, Széchenyiek stb.); s akadtak szegényebb – főleg erdélyi vagy felvidéki – grófok és bárók (például a Bethlenek, Telekiek, Bánffyak) is. A századvégi statisztikák szerint legnagyobb földbirtokkal, közel 500 ezer holddal herceg

Esterházy Miklós rendelkezett, míg gróf Károlyi Mihály 50 ezer hold körüli birtokával 46. helyen állt a rangsorban.

Az arisztokrácia fénykora Magyarországon a XVIII. századra esett, de hatalmuk és befolyásuk még a dualizmus fél évszázada alatt is jelentős maradt. Az országgyűlés felsőházi tagjainak négyötöde (az 1885-ös reform ellenére) és a képviselőházi tagok 11-16%-a állandóan közülük került ki. Ha egy arisztokrata nagybirtokos képviselő akart lenni, többnyire elég volt, ha leüzent vidéki kastélyába, s a jószágkormányzó, gazdatiszt és ispán – ígéretekkel, erőszakkal vagy vesztegetéssel – feltétlenül gondoskodtak elegendő számú szavazóról. A törvényhozásra így változatlanul döntő és közvetlen befolyást tudtak gyakorolni. A végrehajtó hatalomban kisebb arányban vettek részt, ám a kulcspozíciókat általában maguknak igényelték. A dualizmus időszakának 16 miniszterelnöke közül például 10 volt arisztokrata (7 gróf és 3 báró), s a 111 miniszter közül 38. Igen magas, több mint 50%-os arányban képviseltették magukat a Monarchia diplomáciai karában, míg a főispánoknak a századelőn már csak egyharmadát adták. A gazdaság modernizációjának előrehaladtával feltűntek képviselőik a bankok és iparvállalatok igazgatótanácsi tagjainak soraiban is. A gróf Zichy család tagjai például 34, a Széchenyi grófok 29, az őrgróf Pallaviciniek 27 pénzintézet és ipari létesítmény jól jövedelmező vezetőségében foglaltak helyet.

5. Egy főúri esküvőről távozók a józsefvárosi Jézus Szíve-templom előtt. 1903

Társas érintkezésében és életmódjában az arisztokrácia még a XX. század elején is a társadalom többi részétől elkülönült kasztot alkotott. A kastély, ahol éltek, külön világ, külön kis mikrotársadalom volt a kiszolgáló belső cselédséggel, a gyermekek nevelőivel és nyelvtanáraival, a szertartásos étkezésekkel, a gyakori vadászatokkal, lóversenyekkel, teniszezéssel és estélyekkel. A budapesti Nemzeti Kaszinóba, amit még Széchenyi István alapított, mások, mint arisztokraták csak igen nehezen juthattak be. Nagyot tévednénk azonban, ha ezt a szűk s kifelé exkluzív kört teljesen homogén csoportként fognánk fel. Egy több tízezer holdas dunántúli és egy néhány ezer holdas erdélyi grófi család kastélya, életmódja és exkluzivitása, tehát a külvilággal való kapcsolattartása között igen jelentős különbségek mutatkoztak. A dunántúliak Versailles-ra vagy Schönbrunnra emlékeztető nagy palotái általában a falun kívül, míg az erdélyiek gyakran alig több mint néhány szobás kastélyai a falu közepén, a templom és a községháza közelében helyezkedtek el. A dunántúliak vásárolni Bécsbe és Párizsba, nyaralni pedig a Cote d’Azurre jártak. Az erdélyiek számára a nagyvilágot Budapest, esetleg Bécs jelentette, s fürdőhelyeik Ó-Tátrafüred, Pöstyén, Her- kulesfürdő, Tusnádfürdő, Abbázia, esetleg a velencei Lido voltak. A dunántúliak estélyein libériás inasok ugyanazokat az étkeket és italokat szolgálták fel, mint Európa bármely más nagy arisztokrata kastélyában, s a terem végéből diszkrét zene szólt. Az erdélyiek összejöveteleire az étkek és likőrök az úrnő „titkos” receptjei szerint és személyes felügyelete mellett készültek, azokat „kölcsöninasok” szolgálták fel, s a vacsora végeztével néhány tagú „cigánybanda” muzsikájára ropták a táncot a jelenlévők. A dunántúliak nem érintkeztek parasztjaikkal, az erdélyiek állandó kontaktusban voltak velük.

A nagybirtokosság törzsét a volt középnemesség vagyonos része alkotta. Az arisztokratákéhoz fogható hatalmas, tízezer holdon felüli latifundiumokkal közülük ugyan csak kevesen rendelkeztek, de az ezer-kétezer holdasok száma megközelített az ezret. A politikai hatalomból ők is messze számarányukon felül részesültek. Arisztokrácia és vagyonos középnemesség között nem is húzódott áthághatatlanul éles határvonal. Tisza Kálmán például a korszak elején nagybirtokos köznemesként került az ország kormánykereke mellé. Fiának, a „boldog békeidők” utolsó miniszterelnökének viszont már nemcsak nemesi előneve volt, hanem 1898-ban grófi rangot is kapott. A magyar társadalom történetileg kialakult struktúrájában ők, azaz az „ezerholdasok” kapcsolták össze a nagybirtokosok leghatalmasabb felső rétegét a „dzsentrivel”, azaz a néhány száz holdas nemesi középbirtokosokkal és a földjeiket vesztett állami és vármegyei tisztviselőkkel.

A nagybirtokosság harmadik jól elkülöníthető rétege a meggazdagodott nagypolgárságból került ki. A századelőn az összes nagybirtoknak mintegy ötödét birtokolták, s jelentős volt a bérletként kezükön lévő földállomány is. Az arisztokrácia zárt társadalmi körein ők azonban jórészt kívül maradtak, s múltjuknak és hagyományaiknak megfelelően az ipari, kereskedelmi vagy banktőke uraihoz kötődtek.

A nagybirtokosság mellett, de a társadalmi piramis modern felének csúcsán elhelyezkedő nagypolgári családok száma körülbelül 800-1000 főt tett ki. Ezen belül 100-150 lehetett az egymással üzletileg és rokonság szerint egyaránt erősen összefonódott, s kifelé a születési arisztokráciához hasonlóan zárt „polgárarisztokrata” családok száma. Legismertebbek és leggazdagabbak a csepeli Weiss, a budai Goldberger, a hatvani Deutsch, a gelsei Guttman, valamint a Chorin, az Ullmann és a Kornfeld famíliák voltak. A magyar gazdaság modern szektorainak megteremtésében és irányításában mindegyikük kimagaslót alkotott. Weiss Manfréd mellett, akinek a szerepéről már szóltunk, Goldbergerék az ország legjobb és legnagyobb textilkombinátját építették fel, a Deutsch család nevéhez a magyar cukoripar megteremtése fűződik, Kornfeld Zsigmond a Magyar Hitelbankot irányította, Chorin Ferenc pedig a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-ot.

A nagypolgárság történetileg három fő ágból tevődött össze. Az egyiket a régi magyar vagy német patrícius- és kereskedőcsaládok utódai, a másikat a külföldről, főleg Ausztriából, Svájcból és Németországból újabban betelepedett vállalkozók, a harmadikat pedig, amely a legjelentősebb volt, a régebb óta honos vagy a XIX. században bevándorolt zsidók alkották. Kornfeld Zsigmond például a prágai Creditanstalt éléről került Budapestre 1878-ban, Chorin Ferenc pályája pedig egy hazai rabbicsaládból ívelt fel tüneményes gyorsasággal. A századforduló körüli években a bankok, a tőzsde és a Gyáriparosok Országos Szövetségének a vezetőségében 55%-os volt a zsidók aránya.

A nagypolgárság gazdasági ereje a XX. század elején már vetekedett az arisztokráciáéval. Budapest legnagyobb adófizetői az 1870-es években zömmel még háztulajdonosok voltak, közöttük igen sok főnemessel, s az ipar és a hitelélet képviselői csak utánuk és a kereskedők után következtek. 1910-re viszont már élre törtek a bankárok és a gyártulajdonosok, illetve -igazgatók, s a háztulajdonosok a harmadik helyre szorultak. A fővárostól távoli és meglehetősen elmaradott kis erdélyi vármegyében, Maros-Tordában – mutatis mutandis – ugyanilyen átalakulás zajlott le. A földbirtokos grófok között, akik a századfordulóig egyedül vezették a megyei virilisták listáját, a századelőn egyre nagyobb számban tűntek fel a helyi újgazdagok: szeszgyárosok, fűrésztelep-tulajdonosok és kereskedők. Az átalakulás külsőségekben is mutatkozott. Duna-parti házaikban vagy Városliget környéki villáikban a nagypolgárok a századfordulón már ugyanolyan pazar estélyeket adtak, mint a történelmi nevek viselői vidéki kastélyaikban vagy fővárosi palotáikban, s ha fiúgyermekeik a tudományok vagy a művészetek iránt érdeklődtek, ugyanúgy válogathattak Európa legjobb egyetemei között, ahogy a nagybirtokos és grófi származásúak régtől fogva. A magyar filozófiai gondolkodás legnagyobb alakja, az 1885-ben született Lukács György, akinek az atyja ugyancsak bankár volt, s aki németországi egyetemeken tanult, nagy műveit élete végéig németül írta, noha 1933 után Moszkvában, 1945 után pedig Budapesten élt.

A nagypolgárság társadalmi tekintélye és politikai súlya mindazonáltal elmaradt gazdasági ereje mögött. Bár Ferenc József intencióinak megfelelően a beérkezett nagypolgárság nemesítése az egész korszakban nagy ütemben haladt előre – 1918-ig összesen 26 zsidó polgárcsalád kapott bárói rangot, s 346 egyszerű nemességet -, és az új arisztokraták – ahogy erről életrajzi regényeikben többen be is számolnak – nagy igyekezettel tanulták a díszmagyar és az ehhez tartozó díszkard viselését – a régi nemesi, s kivált a középbirtokosi csoportok továbbra is jöttment felkapaszkodottakat láttak bennük, s ha tehették, kerülték a társadalmi érintkezést velük. Az elzárkózásra jellemző, hogy a Nemzeti Kaszinó összesen 7, a valamivel kevésbé exkluzív Országos Kaszinó, a dzsentrik találkozóhelye pedig 14 zsidó származású egyént vett fel tagjai közé. A budapesti nagy és jómódú középpolgárság, ha társaságra vágyott, a Lipótvárosi Kaszinóban múlatta idejét. Ez az elkülönülés az élet számos más területén is megfigyelhető volt. Budapesten léteztek tipikusan zsidó klubok, kávéházak és éttermek, s a polgárság, ha szerette a Balatont, akkor rendszerint Siófokon vett ki lakást vagy építtetett magának villát. Az „ősnemesek” viszont, ha csak tehették, Füreden, Badacsonyban, tehát az északi parton tartózkodtak. Ezzel a társadalmi elkülönüléssel szemben hatottak a két elitcsoport között lassan megindult összeházasodások. Az első világháború után fellendült antiszemita jellegű „zsidókutatások” több mint 20 olyan arisztokratát ismertek, akik – pénzért vagy szerelemből – zsidó feleséget választottak maguknak. A volt köznemesek jóval népesebb táborában ez a szám valószínűleg sokkal magasabb volt. Erre utal, hogy a zsidó-keresztény házasságok száma az 1890-es évek és 1918 között Budapesten csaknem megháromszorozódott: évi 180-ról (az összes 6-7%-a) évi 500 fölé (az összes 14-17%-a) emelkedett. Vidéken ugyanilyen tendencia bontakozott ki, ám jóval alacsonyabb szinten. A vegyes házasságok aránya ugyanezen idő alatt itt 2%-ról 8-9%-ra emelkedett.

A társadalmi piramis csúcsát képező két leggazdagabb és legbefolyásosabb elitcsoport és a társadalom talapzatát alkotó néptömegek között a középrétegek különböző csoportjai helyezkedtek el. A felső szinteket az úgynevezett középosztály, az alsókat a városi kispolgárság és a jobb módú falusi parasztság foglalta el. Az előbbihez tartozók még kétségkívül „urak”, az utóbbiak tagjai azonban már csak „kendek” voltak. A középosztályi életforma jelének és elengedhetetlen tartozékának a cselédet és a legalább háromszobás lakást tekintették. Az ezzel rokon értelmű „úriemberség” ismérve pedig az érettségi vagy az ehhez hasonló iskolai végzettség, illetve a párbajképesség volt. Ezeken az azonosságokon túlmenően azonban magát a középosztályt is több tényező (foglalkozás, jövedelem, származás stb.) osztotta további rétegekre és csoportokra.

A nagybirtokosság alatt elhelyezkedő és ahhoz kötődő középosztályt szokás volt úri vagy történelmi jelzővel illetni, ami e réteg tagjainak nemesi eredetére utalt. A mintegy 6-7 ezer családra becsülhető, ezer hold alatti földtulajdonnal rendelkező, nemesi eredetű középbirtokosság mellett mindenekelőtt az állam, az egyház és az uradalmak százezres nagyságrendű értelmisége tartozott ide. Bár a köztisztviselők, különösen a papok és agrárszakemberek között sok egyszerű származású diplomás is akadt, az úri középosztály gerince, tömörítő magva és vezérlő ideálja még ekkor is a birtokos vagy földjét vesztett hivatalnoknemesség, a dzsentri volt. Utóbbiak, a vidéki kúriáikról a városokba költöző és a vármegyék, illetve Budapesten a minisztériumok köztisztviselőivé váló egykori földbirtokosok és utódaik száma gyorsan növekedett: a kiegyezés és 1910 között 15-20 ezerről körülbelül 100 ezerre. Andrew C. Janos számításai szerint a nemesi, illetve a nemesi eredetű, de nem arisztokrata minisztériumi főtisztviselők 1890-ben a miniszterelnökség, valamint a Belügy-, Pénzügy- és Kereskedelemügyi Minisztérium állományának 57%-át, 1910-ben pedig 46%-át adták. A parlamenti képviselőknek ugyanezekben az években 48, a főispánoknak 58, az alispánoknak 77, s a szolgabíró és az alispán közötti posztokat betöltőknek mintegy 80%-a került ki közülük. Az oly sokszor ostorozott úgynevezett dzsentri mentalitásban, amelyet a kor magyar írói közül Herczeg Ferenc rokonszenvvel, Mikszáth Kálmán távolságtartó iróniával, Móricz Zsigmond pedig leleplező kritikával örökített meg, erős történelmi tudat, közügyek iránti érdeklődés, hazafiság és gavallérság keveredett buta gőggel, felsőbbrendűség-tudattal, antidemokratizmussal, sovinizmussal és olykor önpusztító léhasággal. Extra Hungariam non est vita et, si est vita non est ita; A kása nem étel, a tót nem ember – ilyen és ehhez hasonló „aranyigazságok” tükrözték e gondolkodásmód és viselkedés negatív jellegzetességeit. S persze legendás életmódjuk, melynek tipikus megnyilvánulásai a szívélyes családi vendéglátások és mulatságok, s a férfiak hajnalokba nyúló kártyacsatái és cigányze- nés-magyarnótás tivornyái voltak. A dzsentrik mellett a századfordulótól egyre nagyobb arányban jelentek meg az állami és vármegyei adminisztrációban a kispolgári és részben német-szláv eredetű hivatalnok értelmiség képviselői, akik közül legmagasabbra Wekerle Sándor, Magyarország első polgári származású miniszterelnöke jutott.

A nemesi középbirtokosságnak – mint polgári kiegészítője – a városi középpolgárság (kereskedők, üzem- és háztulajdonosok, tőkepénzesek stb.), az állam, egyházak és uradalmak értelmiségének pedig a gyárak, nagykereskedések és bankok szakembereinek szintén mintegy százezres rétege felelt meg. A nagypolgársághoz hasonlóan a középpolgárság és a magántisztviselők között is jelentős volt a német, s különösen a zsidó elem. A XIX. század végén ők adták a legtöbb adót fizető üzletemberek mintegy kétharmadát, s a budapesti kereskedők felét. Magán a zsidóságon belül a cégtulajdonosok és a magántisztviselők aránya 57%-ot tett ki. Ez a magas arány a liberális magyar nemesség és az 1848 előtt jogfosztott zsidóság között még a század közepén létrejött informális „egyezséggel”, illetve ennek gazdasági-társadalmi konzekvenciáival magyarázható. Ennek értelmében a nemesség jogot formált a kiépülő modern állam uralmi pozícióira, a nem nemesi – köztük zsidó – csoportok viszont teljes jogegyenlőséget és szabad kezet kaptak a gazdasági modernizáció feladatainak ellátására. Így állt elő az a sajátos munkamegosztás, hogy miközben az állami adminisztráció és a vármegyei közigazgatás alapvetően továbbra is a történelmi elit, az arisztokrácia és a dzsentri irányítása alatt maradt, addig – mint Szekfű Gyula írja – „A kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes kifejlődéséhez a zsidóság szolgáltatta az agyvelőt és az embert.”[6] Az egyezség része volt az asszimiláció, a magyarosodás is, amelynek a középpolgárság a nagypolgársághoz hasonló buzgalommal igyekezett eleget tenni. Ennek lett tipikus jele a névmagyarosítás s néha a dzsentriéletmód majmolása. Keresztény és zsidó polgárok – mint Márai Sándor diagnosztizálta utóbb – az arisztokratákhoz és a nagypolgárokhoz hasonlóan mégsem „igazán együtt”, hanem „egymás mellett” éltek. „Különös helyzet alakult ki a század elején a zsidókkal. Mindenütt ott voltak, ahol tehetséggel, szorgalommal és szívóssággal érvényesülni lehetett, a pályák megnyíltak előttük, a tanszabadság pompás karrierek útját egyengette, társaságban, hivatalos helyeken fesztelen és »egyenrangú« barátkozás folyt zsidók és keresztények között [...], de a kikeresztelkedett zsidót természetesen éppen olyan kevéssé tekintették fajtabelinek, mint ahogy a keresztvízzel meglocsolt néger nem lesz az amerikai polgár szemében fehér ember; s erről soha nem beszélt senki.”[7]

Az úgynevezett szabadpályás értelmiség (orvosok, ügyvédek, hírlapírók stb.) közel százezres tömege szintén a középosztályhoz tartozott. Ok származásuknak, ízlésüknek és politikai nézeteiknek megfelelően orientálódtak vagy a nemesi-történelmi, vagy az új, polgári rétegek és értékrendek felé. 1910-ben zsidó származásúak adták az orvosok 49, az ügyvédek 45 s a tanárok és a tanítók 10%-át. Az értelmiség belső hierarchiáját és társadalmi megítélését természetesen nemcsak a vallás és a származás, hanem a státus, a pozíció és a fizetés is nagymértékben befolyásolta. Egy sikeres fővárosi orvosprofesszor – lett légyen keresztény vagy izraelita – egyaránt a szellemi elithez tartozott, az értelmiségi középosztály legeslegalsó rétegének képviselői, a falusi néptanítók viszont már-már uraknak sem minősültek. Az uralkodó eliten és a középrétegeken belüli szigorú hierarchiát a megszólítások formalizált rendje is tükrözte. A főhercegeket és a belső titkos tanácsosokat kegyelmes úrnak kellett szólítani. Az esztergomi érseknek és a hercegeknek a főméltóságú, a horvát bánnak, a minisztereknek, az érsekeknek és a királyi tábla elnökének a nagyméltóságú úr megszólítás dukált. Az államtitkárok, a főispánok, a törvényszéki elnökök, egyetemi rektorok, az egyszerű tábornokok és az ezredesek szabályszerű megszólítása a nagyságos úr volt. S akik ezt a szintet sem érték el, de urak vagy majdnem urak voltak, például a főszolgabírók, a jegyzők, az adófelügyelők és a katonatisztek közül a hadnagyok, nos, nekik meg kellett elégedni a tekintetes úr megszólítással. A kisnemesek jobbágyfelszabadítás előtti szokásos megszólítása – nemzetes úr, nemzetes asszony, illetve nagyasszony – erre az időre kiment a divatból.

A középosztály állami alkalmazásban lévő rétegei számos különleges privilégiumot élveztek. A köztisztviselők munkaideje például lényegében kötetlen vagy legalábbis igen „rugalmas” volt, s alig terjedt túl napi 4-5 órán. Általában 10-től délig, s hosszú ebédszünet után délután még két-három órát dolgoztak. Előjogaik közé tartozott az is, hogy nyaranta pontosan meghatározatlan idejű fizetett szabadságban részesültek. Az altisztek és a szolgák esetében ez ugyan ritkán haladta meg a két hetet, a bírák, ügyészek, tanárok és magasabb beosztású tisztviselők esetében azonban akár másfél hónap is lehetett. Mindezek mellett 1885-től nyugdíjban is részesültek. A nyugdíjkorhatárt általában 60-65 évben, egyetemi tanárok és magasabb állású bírók esetében 70 évben állapították meg. A nyugdíj 5-10 évi szolgálat után a fizetés 40%-át tette ki, amely a 10. szolgálati éven túl évenként további 2%-kal emelkedett. A rendelkezés a magasabb végzettségű és beosztású közalkalmazottakra, valamint az altisztekre és a szolgákra egyaránt vonatkozott, sőt kiterjedt a feleségekre is, akik a férj elhunyta esetén özvegyi nyugdíjat kaptak. Az állami nyugdíjat élvezők száma 1913-an 63 ezer főt tett ki, s ettől kezdve folyamatosan emelkedett.

A középosztály politikai befolyása – bár a két uralkodó elitcsoportét természetesen nem érte el – igen jelentős volt. Választójoggal lényegében minden középosztálybeli felnőtt férfi rendelkezett, s a századforduló körüli években a nem arisztokrata nemesi birtokosok adták a képviselők 30-35%-át, az ügyvédek 12-24%-át és a tisztviselő rétegek 7-14%-át. Ez utóbbiakon, tehát a képviselőkön és az állami tisztviselőkön belül a középosztály hagyományos, nem zsidó elemei sokáig kizárólagosságot élveztek. 1883-ban az országgyűlés két házában összesen még csak 5 zsidó képviselő, illetve főrendiházi tag volt található, s a minisztériumi tisztviselők között csupán 10. A századforduló után azonban ez is módosulni kezdett.

1905-ben a zsidó vallású és származású képviselők száma hirtelen 102-re (25%) szökött, s az 1910-es választások során is 84-en (20%)jutottak be különböző pártok színeiben. Ezzel párhuzamosan az állami adminisztrációban is megjelentek: arányuk 0%-ról a világháború idejére mintegy 5%-ra emelkedett. Heltai Ferenc személyében 1913-tól a zsidóság adta Budapest főpolgármesterét, s ugyanezekben az években több minisztert és 9 államtitkárt is.

A fenti adatok által is jelzett társadalmi mozgások és átrendeződés ellenére a felső rétegek és középosztály önreprodukciója igen nagyfokú volt. Bár össztársadalmon belüli arányuk alig haladta meg a 10%-ot, gyermekeik az egyetemi és főiskolai hallgatóknak 1898-1899-ben 57, 1908-1909-ben pedig 51%-át adták, s ezt megközelítő arányban képviseltették magukat a középiskolások között is. Ezen belül dinamikusan nőtt a zsidóság számaránya. A középiskolások között az izraelita felekezethez tartozók az 1860-as évek közepén 10%-os, a 80-as évek közepén 20%-os, 1913-1914-ben 22,5%-os reprezentációt értek el. Az egyetemi és főiskolai hallgatók között ugyanezekben az években arányuk 10, 28 és 29%-ot tett ki. Miközben tehát a középosztálybeli fiatalok egészének aránya a közép- és felsőoktatásban enyhén csökkent, a zsidó középosztálybelieké jelentősen nőtt.

A középrétegek két alsó kategóriáját a birtokos parasztság és a zömmel városi kispolgárság alkotta. A birtokos parasztság a magyar társadalom legszámottevőbb eleme volt. Hétmilliós táboruk az összlakosság 38%-át tette ki. Felső rétegük, a családonként többnyire 50 kat. hold földnél többet birtokló gazdag parasztság (a birtokos parasztság alig 2%-a) maga már általában nem kényszerült állandó és rendszeres fizikai munkára. Tevékenységük részben üzemszervező és értékesítő jellegű volt, s földjeiket – legalábbis részben – cselédekkel és részesekkel vagy napszámosokkal műveltették. Az 1890-es évekig töretlen mezőgazdasági konjunktúrát elsősorban ez a paraszti réteg tudta kihasználni. Az állattenyésztéssel, valamint a takarmány- és zöldségtermesztéssel foglalkozó kisalföldi és északnyugat-dunántúli, a gyümölcs- és szőlőtermesztés fortélyait elsajátító Duna-Tisza közi, s a főleg gabona- és kapásnövény-termelésre berendezkedő tiszántúli nagygazdák kezén jelentős vagyonok halmozódtak fel. A másik póluson elhelyezkedő törpebirtokosság (a birtokos parasztság több mint egyharmada) tagjainak viszont csak annyi (többnyire 5 kat. holdnál is kevesebb) földjük volt, amelyen kedvező időjárási viszonyok mellett is csak az egyszerű újratermeléshez és önfenntartáshoz szükséges javak egy részét lehetett megtermelni. A törpebirtokosok ezért rendszeresen vagy alkalmanként maguk is bérmunkásoknak álltak. A közbülső rétegeket alkotó középparasztok és kisparasztok családtagjaik segítségével maguk művelték földjeiket. A középparaszt, ha fogadott is napszámost, ezt inkább csak szezonmunkák idején tette, a kisparaszt, ha időnként a máséba állt is, többnyire csak az igaerő miatt volt erre szüksége. A középparaszti és kisparaszti birtokok jövedelméből felhalmozni általában nem, vagy csak nagy áldozatok és szerencsés körülmények egybeesése esetén lehetett, a tulajdonosok szolid megélhetéséhez viszont többnyire elegendő volt.

A kisbirtokos paraszt (és általában a paraszt) a századfordulóig a régi, nemesi és az új, polgári társadalmon egyaránt kívül állt. Különállása az évszakokhoz és az időjáráshoz alkalmazkodó munkarendjében, a lakóhely és a munkahely egységéből adódó sajátos életformájában, a hagyományos, az úri és a polgárias városi viselettől eltérő öltözékében, valamint kultúrájában, társas kapcsolataiban és az irodalmi nyelvtől gyakran igencsak eltérő helyi dialektust használó beszédmódjában egyaránt megnyilvánult. Ekkortól azonban olyan folyamatok indultak be, amelyek néhány évtized alatt a falu hagyományos viszonyait és lakóik tradicionális életmódját is átalakították. A hagyományos paraszti ruhatár kiegészült a polgári viselet néhány jellegzetes darabjával, a fekete zakóval, illetve a puhagalléros fehér inggel, a népdalok mellett megjelentek a népies műdalok, s a Biblia és a kalendárium mellett a krajcáros néplapok, sőt esetleg más olvasmányok is. A falvak és tehetősebb lakói tehát polgárosodtak, ami azzal is együtt járt, hogy a gazdák öntudata és tekintélye megnőtt. Legsikeresebb és legrátermettebb képviselőik – mint bírók, esküdtek, gazdaköri és Hangyaszövetkezeti vezetők – a század elején hatalom és tekintély szempontjából már egy szinten álltak a pappal, a jegyzővel és a tanítóval, akik gyakran feleséget is a tehetős gazdalányok közül választottak maguknak. A társadalmi mobilitás másik csatornája esetükben is a tanulás és az értelmiségivé válás volt. A század első éveiben az egyetemi és főiskolai hallgatók 10- 11%-a, s a középiskolásoknak ennél kicsit nagyobb hányada került ki parasztfiatalok közül. Szerepük különösen a lelkészek utánpótlásában volt jelentős. Ok adták a hittudományi karok hallgatóinak mintegy 30%-át, ami a falusi pap tekintélye mellett nyilvánvalóan az ingyenes tanulás lehetőségével függött össze. Csernoch János, aki 1913-ban lett esztergomi érsek és hercegprímás, egyszerű szlovák családból származott.

A családtagjaikkal együtt közel két és fél milliónyi (az összlakosság 12-13%-a) kispolgárság keresőinek kétharmadát az önálló, s legfeljebb egy-két segédet és inast foglalkoztató kisiparosok és kiskereskedők tették ki, akik saját műhelyükben vagy üzletükben, saját munkaeszközeikkel és saját munkaerejükkel vettek részt a termelés folyamatában. Ezen belül megkülönböztethetjük a kapitalizmushoz és a városi élethez kapcsolódó modernebb és a növekedés lehetőségét magában rejtő kisvállalkozások tulajdonosait, s a népi társadalomhoz, a parasztsághoz és a falusi élethez kapcsolódó tradicionális kézműveseket, boltosokat és gyűjtögető házalókat. A kisiparosi és a kiskereskedői foglalkozás felülről, az úri középosztály és a vagyonos polgárság felől nézve alsóbbrendű pályának minősült. A parasztság körében viszont megbecsültségnek örvendett, s a paraszti feltörekvés egyik állandó célpontja volt. Maguk a kisiparosok és kiskereskedők viszont nagy igyekezettel irányították gyermekeiket értelmiségi, hivatalnoki pályákra, s küldték „magasabb” iskolákba: a leányokat polgáriba, a fiúkat középiskolába, sőt egyetemre. A kisiparos- és kiskereskedő-családokból érkező egyetemisták és főiskolások aránya 1988-1899-ben és 1908-1909-ben egyaránt 21%-ot tett ki, tehát körülbelül kétszeresét a réteg össztársadalmi reprezentációjának.

A kispolgárok egyharmada az államapparátus, közlekedés, hírközlés és termelés zömmel paraszti eredetű „altisztjei”, azaz a rendőrök, csendőrök, vasúti alkalmazottak, postások, házmesterek, pedellusok, művezetők, erdőkerülők stb. közül került ki. A munka, amelyet ez a réteg végzett, olyan feladatokat ölelt fel, amelyben a fizikai munkának és az alsóbb adminisztrációnak az elemei keveredtek. Státusuk ugyancsak átmeneti volt. Bár ugyanúgy bérért dolgoztak, mint a munkások, munkaviszonyuk a tisztviselőkééhez hasonlóan egy egész életre szólt, s öregkorukban nyugdíjban részesültek. Bár az „urak” közé távolról sem tartoztak, az „urakkal” való állandó kapcsolatuk és bizalmas munkájuk a kétkezi dolgozók fölé emelte őket.

A kispolgárságjobban élő részének életnívója megközelítette a középosztály életszínvonalát, a kevésbé szerencséseké és ügyeseké azonban a munkásságéhoz hasonlított. Előbbiek két-, esetleg háromszobás lakásban, utóbbiak egyszerű szoba-konyhában vagy falusi vályogházban laktak. A nagy- és középpolgársághoz képest a kispolgárok között jóval kevesebb volt az izraelita s több az egyéb vallású és nemzetiségű. Kivétel a kiskereskedők rétege, amelyen belül a zsidóság aránya hagyományosan magas volt. Választójoggal a kispolgárságnak – csakúgy, mint a birtokos parasztságnak – csupán felső rétegei rendelkeztek.

A birtokos parasztság alatt – s ez már a társadalmi piramis legalsó szintje – a szegényparasztság, a kispolgárság alatt pedig a városi munkásság helyezkedett el. Előbbiek az össznépesség 24%-át, utóbbiak – a mezőgazdaságból érkező házicselédeket s a város-falu közötti ingázó „kétlaki” napszámosokat is ide számítva – 18%-át tették ki. Ok voltak azok, akiknek az életét – ismét Márait idézve – az úri osztályok távolról és úgy szemlélték, „mintha négerekről vagy kis kínaiakról lenne szó”, s akikkel, ha egyáltalán, „egy kissé, mint a betegekkel, s egy kissé, mint a félkegyelműekkel” beszéltek.[8]

A birtokos parasztság és az agrárproletariátus, tehát a két nagy paraszti osztály közé a földhöz való más-más viszony húzott néhol éles, máshol elmosódó választóvonalat. A birtokos parasztok földtulajdonosok, az agrárproletárok földnélküliek voltak. A birtokos parasztok nagyobbrészt vagy kizárólag saját földjükből éltek, az agrárproletárok a nagy uradalmak és a gazdagparaszti birtokok cselédjeiként (a földnélküliek egynegyede) és napszámosaiként, illetve a nagy építkezések és csatornázások földmunkásaiként (a földnélküliek háromnegyede) keresték kenyerüket. A további különbségek többnyire ebből következtek. A birtokos parasztok lovakkal, tehenekkel s gazdasági épületekkel megtoldott két- vagy háromszobás házzal, az agrárproletárok inkább csak egy-két malaccal, pár baromfival, s szoba-konyhás-kamrás vályog- vagy vert falú házzal rendelkeztek. A legszolgaibb körülmények között közülük is az uradalmi cselédek éltek. Míg a főnemesi kastélyok egy-egy lakójára több, olykor féltucatnyi szoba is jutott, a kastélyok tövében meghúzódó vagy a pusztai cselédépületekben örültek, ha egy szobában csak egy család lakott. A hosszú, istálló formájú épületekben kialakított tipikus cselédlakásokba, amelyek egy szobából álltak, a két vagy négy család számára kialakított szabad tűzhelyű közös konyhán át lehetett bejutni. Ezeket és ezek lakóit, a „puszták népét”, mint Illyés Gyula nevezte őket, valóban egy egész világ választotta el a hatalmas és gyönyörű parkkal, teniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és „fejedelmi allékkal” kiegészített és „remekbe kovácsolt magas vaskerítésekkel” körülvett kastélytól és azok lakóitól. A szegényparasztok választójoggal természetesen nem rendelkeztek, s az oktatási rendszer kínálta társadalmi felemelkedés lehetőségét is csak igen kis mértékben tudták kihasználni. A középiskolások között arányuk 2% körül mozgott, az egyetemisták és főiskolások között pedig az 1%-ot sem érte el.

A városi proletariátus valamivel több mint felét kitevő ipari munkásság a századelő magyar társadalmának legfiatalabb, de egyúttal legdinamikusabb és igen öntudatos osztálya volt. A polgársággal együtt a dualizmus fél évszázada alatt született meg, illetve szerveződött számban is jelentős, külön társadalmi osztállyá. Felső rétegük, az összmunkásság felére becsülhető és részben külföldről Magyarországra telepedett szakmunkásság viszonylag elfogadható életszínvonalon élt. Egyszobás, szoba-konyhás, esetleg kétszoba-konyhás lakással rendelkeztek. A munkásság átlagos bérszintje – Andrew C. Janos becslése szerint – a németországinak valamivel több mint felét, az oroszországinak 137%-át s a japánnak 182%-át tette ki. 1900 és 1910 között a bérszínvonal lassan, de folyamatosan emelkedett. A heti 10 korona alatt kereső gyári munkások aránya 29%-ról 19%-ra, a 10 és 14 korona között keresőké pedig 23-ról 20%-ra csökkent. Az egyes szakmák közötti igen jelentős presztízs- és fizetésbeli különbségek persze ettől függetlenül megmaradtak. A legjobban fizetett szerszámgéplakatosok és nyomdászok fizetése kétszerese vagy majdnem kétszerese volt a bőripari és élelmiszer-ipari munkásokénak, s több mint kétszerese a textiliparban fizetett béreknek, amely nagyrészt nőket és fiatalkorúakat foglalkoztatott. Kassák Lajos szerint, aki pályáját lakatosinasként kezdte, egészen más dolog volt egy súlyos vasköteggel végigcsörömpölni a városon, amely tiszteletet parancsolt, mint „bűzös, nagy talpcsomókat vagy kivikszelt csizmákat” cipelni a nyakban, amely undort keltett. „A legszebbek általában a lakatosok voltak. A szabók púposabbak voltak, mint mi, az asztalosoknak nagy csontok álltak ki mellükből, a boltosok x-lábúak és fagyott kezűek voltak”, s a „nagyülepű suszterinasok”, akiket „senki sem vett komolyan emberszámba”, „olyanok voltak, mintha sárga öregasszonybőrt húztak volna magukra”.[9]

A munkásság egyharmadát alkotó betanított és segédmunkások, továbbá házicselédek a legrosszabbul fizetett szakmunkásokhoz képest is szegényes, sőt gyakran nyomorúságos viszonyok között tengették életüket. Sokan közülük városi körülmények között járták azt a kálváriát, amit a mezőgazdasági cselédség a pusztán, a napszámosok pedig a falu szélén. E két munkásréteg gondolkodásmód szempontjából is különbözött. A modern munkásmozgalom, a szakszervezetek és a szociáldemokrácia elsősorban a szakmunkásság körében talált bázisra. Ez a munkásréteg főleg Budapesten, a főváros közvetlen környékén, a nagyvárosokban és az iparvidékeken élt. A házicselédek, valamint a betanított és segédmunkások többsége viszont az agrárproletariátus nagyobb részéhez hasonlóan még meglehetősen fejletlen politikai szinten állt. Választójoggal közülük senki sem, s a szakmunkásságnak is csak elenyészően csekély százaléka rendelkezett.

6. Munkások a fúrógép mellett a Beszkárt kelenföldi műhelyében. 1910-es évek

Alacsony béreik és kiszolgáltatottságuk ellenére a városi segéd- és betanított munkások nagy és állandó utánpótlási bázissal rendelkeztek. A nincstelen és gyakran munkanélküli szegényparasztok számára ugyanis a hosszabb-rövidebb ideig tartó városi segédmunkásság is vonzó perspektívátjelentett. A munkaidő a városban nem tizenhárom-tizennégy, hanem általában csak tíz órát tartott, s az átlagos mezőgazdasági napszámbérnek ennek ellenére dupláját fizették. Joó György, Móricz Zsigmond „boldog embere” 1907 őszén saját tiszaháti falujában például napszámosként 90 krajcárt, első kaszásként pedig 1 forint 20-at tudott keresni. A fővárosban viszont 1 forint 60-at, sőt 1 forint 80-at is kapott. Ennél komplikáltabb s ezért bizonytalanabb számítások szerint az ipari munkaerő a századelőn átlagosan körülbelül két és félszer keresett többet a mezőgazdasági munkásoknál.

7. Román havasi pásztor. 1903

A századelő magyarországi társadalmának bonyolult alá-, fölé- és mellérendeltségi hierarchiáját tovább komplikálta az a körülmény, hogy a különböző nemzeti csoportok igen egyenlőtlenül oszlottak meg az egyes foglalkozási kategóriák, illetve társadalmi osztályok között. Legfejlettebb, azaz leginkább polgárosult társadalmi struktúrával a németek és a magyarok rendelkeztek, akik körében az agrárnépesség számaránya 1910-ben már csak 50, illetve 55%-ot tett ki, s az iparból és forgalomból élők részesedése pedig elérte a 37, illetve 30%-ot. A szlávok és románok körében viszont az ipari-forgalmi népesség még mindig csak 12,5%-os reprezentációt ért el, s az agrárlakosság tett ki 80%-ot. A legelmaradottabb nemzetiség a rutén volt 89%-os agrárlakossággal. Osztályhelyzet, műveltség és társadalmi pozíció szempontjából ugyanilyen nagy különbségek mutatkoztak. Miközben az összlakosságnak közel 50%-át s a parasztságnak kereken 60%-át adták a nemzetiségek, addig a 100 holdon felüli közép- és nagybirtokosoknak csak 27%-át, az egyházi személyeknek 36%-át, a néptanítóknak 28%-át, a városi és községi tisztviselőknek 13%-át, a megyei tisztviselőknek 7%-át s az állami tisztviselőknek 5%-át. A magyar anyanyelvűek körében a férfiak 83 s a nők 76%-a tudott írni és olvasni, a rutének körében azonban csak 33, illetve 24%, a románok közül 41, illetve 25%. A magyarok műveltségi szintjét leginkább a szlovákok közelítették meg, akiknek 1910-ben 76, illetve 64%-a ismerte a betűvetést. A felsőbb iskolát végzettek körében még inkább dominált a magyar fölény. Az érettségizettek aránya a magyarok között 3,6% volt, a nemzetiségi lakosság körében viszont általában kevesebb mint egy százalék, s csak a horvátok között 1,2%. A fenti általánosítások mindegyike alól kivételt képeztek a németek. Sajátos múltjuknak, privilégiumaiknak és adottságaiknak köszönhetően az ő számuk a nagy- és középbirtokosok, az iparosok és kereskedők, valamint az értelmiség soraiban egyaránt meghaladta a nem magyar anyanyelvűek együttes számát. Ami pedig műveltségi szintjüket illeti, az írni és olvasni tudás szempontjából kicsit még a magyaroknál is jobban álltak: a férfiak 86 s a nők 79%-a ismerte a betűvetést.

1.9. táblázat - 9. táblázat. Az összlakosság társadalmi tagozódása anyanyelv szerint 1910-ben (%)

Foglalkozási kategória

Magyarok

Németek

Szlovákok

Románok

Rutének-

Horvátok

Szerbek

Összesen

Földbirtokosok és bérlők:

100 kat. hold felett

0,52

0,48

0,11

0,12

0,06

0,09

0,34

0,25

50-100 kat. hold

0,74

1,30

0,49

0,49

0,29

0,43

1,25

0,60

20-50 kat. hold

3,86

6,61

4,49

4,94

4,21

5,06

10,00

3,69

10-20 kat. hold

6,44

9,21

11,08

12,81

14,12

14,95

20,32

8,70

5-10 kat. hold

7,28

7,87

14,43

18,89

20,87

21,78

21,15

10,14

0-5 kat. hold

9,57

10,39

17,61

22,87

27,01

30,24

14,00

9,81

Egyéb önálló termelők

0,70

0,34

0,13

0,81

0,60

0,15

0,43

0,45

Összesen

29,11

36,20

48,34

60,93

67,16

72,70

67,49

33,64

Ipari, kereskedelmi és közlekedési vállalkozók

11,90

17,69

7,13

3,23

1,84

6,05

5,28

16,34

Gazdasági és köztisztviselők, katonatisztek és értelmiségiek

5,96

3,60

0,53

1,25

0,32

2,19

1,79

2,46

Alkalmazottak, altisztek

1,67

1,34

0,68

0,40

0,25

0,80

0,86

1,19

Munkások:

Mezőgazdaságban és erdőgazdálkodásban

25,29

12,95

22,19

24,91

21,75

5,98

15,95

20,16

Bányászatban és iparban

11,44

15,13

10,82

3,72

2,43

5,29

2,83

12,22

Kereskedelemben és közlekedésben

4,79

2,56

1,95

0,68

0,61

1,84

1,11

1,92

Napszámosok

2,34

2,91

3,28

1,85

2,87

1,50

1,98

5,32

Házicselédek

2,81

1,94

2,14

1,02

1,18

1,09

0,39

1,39

Összesen

46,67

34,49

40,38

32,18

28,84

15,70

22,26

41,00

Nyugdíjasok és járadékosok

1,93

3,60

1,19

0,79

0,34

0,94

0,60

1,56

Egyéb

2,76

2,09

1,75

1,24

1,25

1,62

1,42

3,81

Mindösszesen

100,00

100,00

100,00

100,00

100,00

100,00

100,00

100,00


Forrás: László Katus: Multinational Hungary in the Light of Statistics. In: Ethnicity and Sockty in Hungary. Ed. by Ferenc Glatz. Bp., 1990, Institute of History, 127.

1.10. táblázat - 10. táblázat. A lakosság megoszlása a lakóhely nagysága szerint, 1880–1910

Települési kategória

1880*

1910

Tényleges szaporodás

%

%

1000 fő alatti

4 411 401

32,0

4 122 276

22,6

- 289 125

1001-5000

6 045 835

44,0

7 961 590

43,6

+ 1 915 755

5001-10 000

1 100 489

8,0

1 839 778

10,1

+ 739 289

10 000 felett

2 191 578

16,0

4 340 889

23,7

+ 2 149 011

Összesen

13 749 903

100,0

18 264 533

100,0

+ 4 514 930


Forrás: Magyarország története 1890-1918. 7/1. kötet. Főszerk. Hanák Péter. Bp., 1978, Akadémiai Kiadó, 407.

* Katonai népesség nélkül.

Miközben tehát a magyar és a német anyanyelvű lakosság teljesen kifejlett társadalmat alkotott saját alsó, középső és felső rétegeivel, addig a nemzetiségi lakosság olyan paraszti-kispolgári társadalmakból állt, amelyek csúcsán egy főleg papokból, tanítókból, ügyvédekből és ritkábban tehetős kereskedőkből és iparosokból álló vékony középosztály helyezkedett el. Eltérően az úrias magyar középső és felső rétegektől, amelyeket kasztszerűkülönbségek választottak el az egyszerű emberek tömegétől, ez a polgárias nemzetiségi középosztály – kivéve azokat, akik nyelvükben és értékrendjükben a magyar dzsentrihez asszimilálódtak – szoros kölcsönhatásban állt saját kibocsátó közegével. A nemzetiségi értelmiség és parasztság között általában súlyos érdekkonfliktusok sem álltak fenn. A nem magyar munkásság, parasztság és kispolgárság természetes osztályellenfelei nem a soraik közül kikerült lelkészek vagy tanítók, hanem a magyar, esetleg német vagy magyar zsidó közép- és nagybirtokosok, valamint gyárosok, terménykereskedők és bankárok voltak.

A nemzetiségi és vallási hovatartozás, foglalkozás, vagyon, jövedelem, műveltség és presztízs mellett az emberek társadalmi helyzetét, életkörülményeit és világlátását lakóhelyük jellege, azaz urbanizáltsági foka is jelentősen meghatározta. A dualizmus fél évszázada alatt Magyarország ebből a szempontból is nagyot változott. 1869-ben a lakosság 33%-a még 1000 főnél kisebb összlétszámú településen élt, 46%-a 1000 és 5000 főt számláló lakóhelyen, s a többé-kevésbé városnak tekinthető 5 és 10 ezer fő közötti településeken a lakosságnak mindössze 8%-a s a 10 ezer fő feletti „nagyvárosokban” csak 13%-a. 1910-re a kistelepülésekben élők aránya 23, illetve 44%-ra csökkent, a városlakóké pedig 10, illetve 24%-ra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a városlakók száma majdnem még egyszer olyan gyorsan nőtt, mint az összlakosság.

A lakosságszám persze csak egyik meghatározója a település jellegének. Ugyanilyen fontos a lakás és munkahely térbeli egysége vagy különválása, az ipari-forgalmi népesség aránya, a település funkciója, közművekkel való ellátottsága és a külvilággal való kapcsolattartás intenzitása. Mindezeket figyelembe véve öt nagy településtípust különböztethetünk meg: a tanyát, a pusztát, a falut, a mezővárost és a várost.

A városok élén – messze kiemelkedve a többi közül – Budapest állt. Lakóinak száma 1869 és 1910 között megháromszorozódott, s ezzel 270 ezerről 880 ezerre emelkedett. Ha az akkor még önálló közigazgatási egységeket képező agglomerációt, Újpestet, Kispestet, Rákospalotát stb. is beszámítjuk, akkor a lakosságszám elérte az 1,1 milliót. A századelőre Budapest minden tekintetben impozáns világvárossá vált. Lakóinak 70%-a az iparban-for- galomban talált munkát, s a köztisztviselők és szellemi szabadfoglalkozásúak aránya elérte a 10%-ot. A kiegyezés idején a házak alig két százaléka volt három- vagy többemeletes, 1914-ben viszont már 16%-a, azaz 2880. Minden ezer ház közül 543 azonban még mindig földszintes volt, miközben Bécsben csak 123, Párizsban 64, s Berlinben 50. A belső kerületek monumentális épületei közül, amelyek még ma is meghatározzák a városképet, a budai oldalon kiemelkedett az 1892 és 1896 között megnagyobbított és neogótikus stílusban újjáépített Mátyás-templom, az 1896 és 1905 között újjáépített és kibővített Királyi Vár, s az 1902-ben elkészült neoromán Halászbástya. A pesti oldalon ugyanezekben az években készült el az Országház (1883-1902), amelynek díszítéséhez 42 kg aranyat használtak fel, a vele farkasszemet néző Kúria (1896), s kicsit távolabb Európa legnagyobb tőzsdepalotája (1902-1905). A historizáló eklektika mellett a kor új stílusirányzata, a szecesszió is számos nagyszabású alkotással gazdagította a főváros architektúráját. Ilyenek voltak a Gresham-palota (1905-1907), a Gellért Szálló (1909-1918), s mindenekelőtt Lechner Ödön, illetve tanítványainak sajátosan magyaros ornamentikával díszített épületei: az Iparművészeti Múzeum (1893-1896), a Postatakarékpénztár (1899-1901) és az Állatkert (1908-1911).

8. Villamosforgalom a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében. Balra az EMKE kávéház. 1910 körül

Korszakos változások kezdődtek a főváros infrastruktúrájában is. A lóvasutat, amely a háború előtti években már csak a Margitszigeten közlekedett, kiszorította a villamos. Az első próbakocsi 1887-ben haladt végig a Nagykörút Nyugati pályaudvar és Király utca közötti szakaszán. Ezt követően nagy iramban építették az új sínpályákat. A város két nagy társasága a háború előtt 35 vonalon és 123 km-es pályahosszon 1108 kocsit üzemeltetett. A villamosvasút fejlődése a lóvontatású omnibuszok szerepét is csökkentette. Ez utóbbiak 1910-ben még 11 millió, 1920-ban viszont már csak 2 millió utast szállítottak. 1896-ban Budapesten kezdett közlekedni a kontinens első földalattija, s egyelőre még kuriózumként, de már feltűntek az automobilok is. 1905-ben 159-et regisztráltak a hatóságok. A leggazdagabbak már ezzel, a kevésbé tehetős, de előkelő urak, hölgyek pedig a hagyományos és rendszámtáblákkal ellátott kétlovas fiákerekkel vagy egylovas konflisokkal közlekedtek. 1911-ben ezekből összesen még mindig 1865 kocogott a főváros utcáin. A tömegközlekedési eszközök megjelenéséhez és elterjedéséhez hasonlóan forradalmi jelentőséggel bírt a főváros ivóvízellátásának és csatornázásának fejlesztése, valamint a gázzal történő közvilágítás elterjedése. A technika rohamos fejlődését mutatta, hogy a gázvilágítás még általánossá sem vált, s máris megjelent a konkurencia: a villany. Ezt először az 1870-es években használták világításra. A transzformátor feltalálása és az izzólámpák megjelenése után a villanyvilágítás rohamosan terjedt. A fogyasztók száma a századfordulóra meghaladta a 9 ezret, s a város egyre több nagy forgalmú pontján gyúltak ki villanyfények.

Budapest után azok az egykori szabad királyi városok következtek, amelyek egy-egy régió közigazgatási központjává és közlekedési csomópontjává válva az iparosodás folyamatába is sikeresen kapcsolódtak be. Ilyen volt Fiume, Nagyvárad, Temesvár, Kolozsvár, Győr, Szeged és Kassa. Ezekben lényegében mindazt megtalálhatta az utazó, amit a fővárosban, ám mindent kicsinyítve. A város körül gyárkémények füstölögtek, a belső kerületekben új középületek – megye- vagy városháza, posta, bíróság, templomok, szállodák, középiskolák, jogakadémia vagy tanítóképző stb. – és bérházak emelkedtek, a vasútállomáshoz elegáns üzletekkel szegélyezett főútvonal vezetett, s a helyi sajtó irodalmi tárcáit Ady Endre, Szabó Dezső, Móra Ferenc, Gárdonyi vagy Tömörkény írta. Az ilyen és ezekhez hasonló városokban 1 millió 700 ezren (az összlakosság 9%-a) éltek, közel kétszer annyian, mint a fővárosban.

Sokkal többen, mintegy 2 és fél millióan (14%) éltek azokban az 5000 lakoson felüli, ám városnak mégis csak részben nevezhető településekben, az úgynevezett mezővárosokban, amelyekben a munkahely és a lakóhely falvakra jellemző egysége ugyan már erősen bom- ladozott, s az iparosok és értelmiség száma is jóval meghaladta a falvakra jellemző szintet, ám amelyekben a többség még mindig a mezőgazdaságból élt. Ezekben a településekben – Debrecenben, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Szabadkán, Hódmezővásárhelyen stb. – a városias jelleget a főteret övező, gyakran szecessziós középületek – városháza, takarékpénztár, törvényszék -, templomok és üzletek, a városmag kövezett utcái és az éppen megkezdett közművesítési és villamosítási munkálatok első eredményei adták. A városias főteret és közvetlen környékét azonban olyan – az időjárástól függően sáros vagy poros – külső kerületek vették körül, amelyek széltében nőtt óriásfalvakra emlékeztették az utazót. A nagyobb mezővárosokban egy-kétezer példányban jelentek meg helyi kormánypárti és ellenzéki lapok, s a színházszerető közönség kegyeit állandó társulatok keresték. Az olyan – ugyancsak 5 ezer fő feletti – települések, mint Dunavecse, Solt vagy Kecel, azonban még mezővárosnak sem igen voltak nevezhetők. Az agrárlakosság aránya ezekben 70-80% körül mozgott, a kisiparosok és munkások számajó ha elérte a 2-300-at, s egy hetilapnál több általában nem tudott megjelenni.

Az ötezer főnél kisebb településeken – ideértve a városok külterületi lakosságát is – az összlakosság 71%-a élt. Többségük – 11 millióan – falvakban, 800 ezer pusztákon, 1 millió 200 ezren tanyákon. Ezek legnagyobb része a mezőgazdaságból élt, és paraszt volt. A modernizálódó Magyarországon belül ezek a települések képviselték a mozdulatlanságot és az elmaradottságot. Miközben Budapesten és a nagyvárosokban csekély kivétellel már kő- és téglaházak álltak, a falvak, tanyák és puszták tipikus építőanyaga még mindig a vályog, a fa, a zsúp és a nád volt, mint évszázadok óta. Kivéve a pap, a jegyző és a tanító szolgálati lakását, az új boltokét s iskoláét, ha voltak ilyenek egyáltalán. A tanyai és pusztai lakosság világtól való elzártsága igen nagyfokú volt. A falvak kevésbé éltek elszigetelten, de sokat még közülük is elkerültek a vasút-, távíró- és telefonvonalak. A 72 Duna-Tisza közi faluból a háború előtt például kilencnek sem postája, sem távírdája, sem vasútja nem volt. Postával 29, postával és távírdával vagy vasúttal 12, mindhárommal 22 rendelkezett. A peremvidékeken, Kárpátalján vagy Székelyföldön valószínűleg ennél is rosszabb volt a helyzet. Ezeknek a településeknek a többségébe ekkor még természetesen kövezett utak sem vezettek, s ezért a lakóhelyen kívüli érintkezés az őszi és a tavaszi hónapokban úgyszólván lehetetlen volt. Nem csoda tehát, hogy az itt lakó emberek közül sokan még a közeli mezővárosba is csak ritkán jutottak el, s akiknek – mint ezt önéletrajzi regényében (A lázadó ember) Nagy Lajos megjegyzi – az Apostag melléki tanya és a Solt közötti 10 km is nagy távolságnak tűnt.

9. Parasztházak a Sopron megyei Csepregen. 1900 körül



[5] Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. In uő: A magyar társadalomról. Budapest, 1980, Akadémiai, 295.

[6] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 19385, Királyi Magyar Egyetemi

[7] Nyomda, 337.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Budapest, 1934-1935, Pantheon, 1. köt. 13-17.

[8] Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. budapest, 1934–1935, Pantheon, 1. köt. 241–242

[9] Kassák Lajos: Egy ember élete. Budapest, 1966, Magvető, 58–59.