Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

3. AZ OKTATÁS

3. AZ OKTATÁS

A dualizmus kori magyar gazdaság sikerei nagymértékben azoknak a magyar mezőgazdászoknak és mérnököknek a tehetségét és invenciózusságát dicsérték, akik fajtanemesítéseikkel, újításaikkal és találmányaikkal néha egész ágazatokat segítettek előnyös versenypozícióba. Az ő eredményeiket viszont – anélkül, hogy a biológiai tényezők jelentőségét lebecsülnénk – jelentős mértékben iskoláztatásukra lehet visszavezetni.

A magyar oktatás intézményrendszerének alapja az elemi iskolák hálózata volt, amelynek működési elveiről az 1868. évi iskolatörvény (XXXVIII. tc.) intézkedett. Eszerint a gyerekek 6 éves korukban kezdtek iskolába járni, s 12, illetve 15 éves korukig voltak iskolakötelesek. Az elemi vagy népiskola általában négy, ritkábban öt vagy hat évfolyamból állt, amelyet a diákok 12 éves korukig látogattak. A tovább nem tanulók ugyanezekben az iskolákban 15 éves korukig télen heti 5, nyáron heti 2 órában elvileg kötelező ismétlő oktatásban részesültek. A törvény minden olyan községet, amelyben legalább 30 tanköteles korú gyermek élt, s nem működött már korábban is iskola, arra kötelezett, hogy elemi népiskolát állítson fel. Bár ezt nem hajtották végre következetesen, a népiskolai hálózat folyamatosan fejlődött. Az iskolák száma 1869 és 1914 között közel 14 ezerről 17 ezerre, a tanítóké 18 ezerről 34 ezerre, az iskolába járó diákoké pedig 729 ezerről több mint 2 millióra emelkedett. A századforduló éveiben az ország 12 655 községéből 10 690 rendelkezett iskolával. 1751 község tankötelesei más település iskoláiba jártak, s teljesen iskola nélkül mindössze 214 falu maradt. A 6-12 éves iskolaköteles korosztálynak 1870ben 50, 1890-ben 81 s 1913-ban 85%-a járt ténylegesen iskolába. Az elemi oktatásban sem részesülők és a rendszeresen sokat mulasztók aránya különösen a zord hegyi tájakon, valamint a tiszántúli és Duna-Tisza közi tanyás vidékeken volt magas.

Az elemi iskolák felszereltsége és az oktatás színvonala mai mércével mérve természetesen sok kívánnivalót hagyott maga után. A tantermek száma még a századfordulón is csak alig néhány ezerrel múlta felül az iskolák számát. Ez aztjelentette, hogy a falvak túlnyomó többségében szinte kivétel nélkül osztatlan, egy tantermes és egytanítós iskolák működtek, s néhol 100 körüli vagy még ennél is több gyermek szorongott egyetlen teremben. Egy tanítóra országos átlagban 1913-1914-ben 64 kis palatáblás elemista jutott. 1914-ben az összes népiskola 58%-ában egy, 21%-ában kettő, 7%-ában három tanító oktatott, s ennél több csak a népiskolák 14%-ában. Ebből következőleg az átadandó és elsajátítandó tananyag sem lehetett sok és igényes. Az 1869-es és az 1905-ös tantervek a népiskolák feladatát az írás-olvasás és a számolás megtanításában jelölték meg. Erre fordították a tanórák kétharmadát. A népiskolák s a bennük dolgozó néptanítók ennek a feladatuknak becsülettel megfeleltek. Az analfabetizmus aránya, amely a 6 éven felüli lakosság körében 1869-ben még felülmúlta a 65%-ot, 1890-re 47, 1910-re pedig 33%-ra csökkent. Ugyanebben az időben a fejlettebb nyugat- és észak-európai országokban az analfabetizmus aránya már vagy 10% alá süllyedt (Anglia, Svédország, Finnország, Németország, Hollandia), vagy közel állt a 10%-hoz (Franciaország, Írország). A dél-európai és a balkáni országok viszont ebből a szempontból is Magyarország után következtek. Az írástudatlanok aránya ezekben az országokban 38% (Olaszország) és 60-70% (Portugália, Bulgária, Románia, Görögország) között váltakozott. A Monarchia osztrák felében a 6 éven felüli lakosság 17%-a nem tudott írni-olvasni 1910-ben. Az írni és olvasni tudás általánossá válását segítette elő, hogy a népoktatást 1908-ban teljesen ingyenessé tették.

A népiskola első négy osztályának elvégzésével a fiatalok túlnyomó többsége befejezte tanulmányait, s már 10 éves kora után dolgozni kezdett. A tanulmányaikat folytatni kívánók és tudók számára azonban több lehetőség is kínálkozott. Az elemi iskolából a felsőfokú tanulmányokra felkészítő középiskolába vagy a gyakorlati jellegű szakiskolákba, illetve polgárikba vezethetett az út. A középiskola 8 osztályból állt, és két fő típusa alakult ki: a gimnázium és a reáliskola. A gimnázium és a reáliskola egyaránt a 10 és 18 év közötti korosztályt oktatta, s mindkettő érettségivel zárult. Míg azonban az előbbi a humán, s ezen belül a klasszikus nyelvi képzésre helyezte a hangsúlyt, az utóbbi inkább a természettudományos ismeretekre és a modern nyelvekre koncentrált. További fontos különbség volt a két típus között, hogy a gimnáziumi érettségivel minden felsőoktatási intézményben tovább lehetett tanulni, a reáliskolaival azonban csak a Műegyetemen, a természettudományi karokon és a gazdasági-műszaki jellegű főiskolákon. A századforduló előtt a két iskolatípust közelítették egymáshoz. 1890-től a gimnáziumokban megszűnt a görög nyelv kötelező oktatása, a reáliskolákban pedig rendkívüli nyelvként taníthatóvá vált a latin. Egyébként azonban megmaradtak a különbségek.

A középiskolák száma 1870 és 1913 között 170-ről 257-re, a középiskolai tanulók száma pedig 35-36 ezerről 81 ezerre emelkedett. A háború előtti években a 10 és 18 év közötti korosztály 2,5-3%-ajárt gimnáziumba vagy reáliskolába. A középiskola nyolc osztályát elvégzett, érettségizett polgárok száma 1910-re 251 ezerre emelkedett, amely az összlakosság 1,4%-át tette ki. Bár mai szemmel nézve ez nagyon alacsony arány, akkor távolról sem számított annak. Az érettségizők számát az adott korcsoporthoz viszonyítva Magyarország ugyanis nyugat-európai színvonalon állt, közvetlenül Németország mögött. Bár a gazdaság igényeinek megfelelően a reáliskolák és a reáliskolai növendékek száma gyorsabban nőtt, mint a gimnáziumoké és a gimnazistáké, az utóbbiak számbeli fölénye mindvégig megmaradt. A 64 ezer gimnazistával szemben 1912-1913-ban mindössze 12 ezer reáliskolást mutattak ki a statisztikák. A leányok magántanulóként már 1883-tól érettségizhettek. 1895-től azonban lehetővé vált középfokú iskolai képzésük is. Ezzel megszületett a középiskola harmadik típusa: a leánygimnázium, illetve a felsőbb leányiskola. A tananyag összetétele és a követelmények a hagyományos „fiúgimnáziuméhoz” hasonlítottak. A leánygimnáziumok száma a reáliskolákéhoz hasonlóan eltörpült a gimnáziumok száma mellett.

4. Kísérlet röntgenkészülékkel a pápai református gimnáziumban. 1909

A kémiai, fizikai és biológiai szertárakkal, valamint könyvtárakkal jól felszerelt gimnáziumok és a reáliskolák egyaránt magas szintű általános műveltséget adtak. A magyar irodalom és történelem mellett mindkét iskolatípusban behatóan foglalkoztak világtörténelemmel és világirodalommal, s matematikából nemcsak a reálgimnáziumokban, hanem a gimnáziumokban is el kellett jutni a differenciál- és integrálszámításig. Sok gimnáziumi tanár rendelkezett bölcsészdoktori diplomával. Másokjelentékeny íróként, költőként vagy természettudósként szereztek nevet maguknak. Többet közülük a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választott. A századvég és századelő magyar középiskoláiban oktató tanárok képzettségének és hozzáértésének színvonala – állapítja meg az immár fél évszázada az Egyesült Államokban élő, de műveltségének alaprétegét ezen intézmények egyikében szerző John Lukacs a századfordulós Budapestről írott könyvében – „felért a legnevesebb amerikai egyetemek mai tanszékvezető tanárainak szakértelmével”.[4] A magas szintű tananyag és a kiváló pedagógiai munka bizonyítéka, hogy a 11 magyar Nobel-díjas közül kettő – Lénárd Fülöp fizikus (1905) és Zsigmondy Richard kémikus (1925) – az 1870-es években érettségizett; hét – Bárány Róbert orvos, Ruziczka Lajos és Hevesy Károly György kémikus, Szent-Györgyi Albert biológus, Békésy György orvos, Gábor Dénes fizikus és Wigner Jenő fizikus – pedig 1886 és 1920 között végezte a középiskolát. Nagyjából ugyanebben az időben koptatta valamely budapesti vagy vidéki középiskola padjait a matematikus Neumann János, a fizikus Szilárd Leó és Kármán Tódor, a közgazdász Lord Thomas Balogh, a szociológus Mannheim Károly és Polányi Károly, a filozófus Lukács György, a zeneszerző Bartók Béla és Kodály Zoltán, s a filmrendező és producer Korda Sándor és Kertész Mihály. A magas szintű műveltséganyag átadása mellett a középiskola fegyelmezett és rendszerező gondolkodásmódra, munkafegyelemre, harmonikus ízlésre, valamint a rend és a tekintély tiszteletére szoktatta a diákokat – a leendő elitet.

Az 1868-as népiskolai törvény megalkotójának, báró Eötvös Józsefnek az elképzelése szerint a népoktatás felső szintjét az úgynevezett felső népiskolák és a polgári iskolák jelentették volna. Ezek közül azonban a gyakorlatban csak a polgári iskolák terjedtek el. Ezek a 4 elemi elvégzése után elvileg 6, a gyakorlatban viszont inkább csak 4 osztályban és heti 24 órában tanították a 10 és 14, illetve ritkábban 16 év közötti korosztályt. A középiskolásokhoz viszonyítva a polgáristák csökkentett mértékben és szinten sajátították el az általános műveltség alapjait. Latint vagy görögöt például nem tanultak, csak németet. Ugyanakkor elég sok időt fordítottak az elsajátított műveltségelemek gyakorlati vonatkozásaira, tehát társadalmi felhasználhatóságára. Így például tanultak százalék- és kamatszámítást, helyenként gyors- és később gépírást, valamint kereskedelmi levelezést. Ezek az ismeretek az alsóbb fokú adminisztráció ellátására éppúgy kvalifikáltak, mint a különböző alacsonyabb beosztású kereskedelmi munkakörök betöltésére. A modernizálódó gazdaság igényeihez alkalmazkodva a polgári iskolai hálózat a századfordulótól kezdődően gyorsan fejlődött. 1892-ben még csak 186, 1912-1913-ban viszont már 498 polgári iskola működött az országban. A csaknem 100 ezer tanuló közül – s ez jól mutatja az iskolatípus társadalmi funkcióját – 57 ezer volt a leány.

A polgárinál is szakirányúbb képzést és az alsó szinteken persze még kevesebb általános műveltséget adtak az elsorvadt felsőbb népiskolák helyébe lépő különböző alsó- és középfokú szakiskolák: a tanonciskolák, a földmívesiskolák, a kereskedelmi és felsőkereskedelmi iskolák. A kötelező tanoncoktatás az 1880-as években szerveződött meg. A törvény szerint a tanonciskola 12 éves korban kezdődött, és 3 évig tartott. Idejük túlnyomó részét nem az iskolapadban, hanem a műhelyben töltötték a tanoncok. Az iskolai tanulás mindössze heti 4 órát vett igénybe 2 munkanapra elosztva, valamint vasárnaponként 3 órát. Ilyen alkalmakkor az inasok részben számtant, könyvvitelt és fogalmazást tanultak, részben rajzoltak. 1910-ben 645 iparitanonc-iskola – köztük 22 leányiskola -, 93 kereskedőtanonc-iskola és 83 mezőgazdasági ismereteket oktató úgynevezett gazdasági ismétlőiskola működött az országban.

Földmívesiskola, amelyekben az elemit végzett kisgazdafiúkat képezték 2-3 éves bentlakásos tanfolyamok keretében korszerű mezőgazdálkodásra, 1910-ig mindössze 19 alakult. A 3 osztályos felsőkereskedelmi iskolából, ahová a 14 és 18 év közötti, általában polgárit végzett fiúk és leányok járhattak, viszont több mint 50 létesült. Ezekben tanult a bankok és egyéb pénzintézetek leendő hivatalnokainak többsége.

A tanító- és tanítónőképzők ugyancsak középszintű szakiskolának számítottak. A képzési idő előbb három, majd 1881-től négy évig tartott. Ezekbe az iskolákba a legalább 15 éves és négy középiskolát végzett fiúk, illetve 14 éves, felső népiskolát vagy polgárit végzett leányok jelentkezhettek. A tanító- és tanítónőképzők alapvető feladata a népiskolák tanerővel való ellátása volt. A polgárik oktatói kara eleinte ugyancsak ezekből az iskolákból került ki, s a speciális polgári, kereskedelmi és egyéb tanár-, illetve tanítóképzőket csak a századforduló után szervezték meg. 1910-ben 52 tanító-, 43 tanítónő- és 13 tanárképző működött az országban.

A dualizmus kori művelődéspolitika egyik alapcélkitűzése az analfabetizmus visszaszorítása, azaz a társadalom talapzatát adó alsóbb rétegek megtanítása volt a műveltség minimumára: az olvasásra, írásra és a számtani alapműveletekre. Abban, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium költségvetéséből a népoktatásra fordított hányad 1880 és 1913 között 23%-ról 40%-ra nőtt, ez a célkitűzés tükröződött. Ugyanilyen fontos célként kezelték azonban a leendő elit magas szintű felkészítését is a rá váró felelősségteljes feladatokra. Ezt a képzést a középiskola alapozta meg, s a különböző felsőoktatási intézmények fejezték be. A század elején – nem számítva a magyar közoktatásügytől teljesen független zágrábi horvát egyetemet – két tudományegyetem működött az országban: a régi múltra visszatekintő budapesti s az 1872-ben létesített kolozsvári. A növekvő igények kielégítése céljából a kultuszkormányzat 1912-ben Debrecenben és Pozsonyban is tudományegyetemet alapított. Ezek alapítását megelőzte egy külön Műegyetem létesítése 1872-ben, amely kizárólag mérnököket képzett. Az egyetemekhez számos speciális szakértelmiségi képzést adó főiskola és akadémia csatlakozott. Az egyetemi és főiskolai hallgatók száma látványos gyorsasággal nőtt. Az 1850-es években kevesebb mint 1000 főiskolást és egyetemistát tartottak számon, s a felsőfokú diplomával rendelkezők száma nem érte el a 40 ezret. A századelőre a diplomások száma megduplázódott, s az 1913-1914-es tanévben már több mint 17 ezren tanultak felsőoktatási intézményekben.

Az 1870-es és 80-as évekbeli reformokat követően az addig meglehetősen provinciális magyarországi egyetemek felzárkóztak Európa világhírű egyetemeinek színvonalához. Az egyes tudományszakok differenciálódásához alkalmazkodva új tanszékek tucatjai jöttek létre, s az egyetemek egyre új épületeket kaptak. A budapesti egyetemi klinikák épületegyüttesét a századfordulón, az egyetem központi épületét 1900-ban, a Műegyetem lágymányosi épülettömbjét pedig 1909-1910-ben adták át. Az egyetemi oktatás a lehető legnagyobb tanszabadság elve alapján folyt. A professzorok – különösen a bölcsészkarokon – lényegében kedvük szerint határozták meg, hogy mit és hogyan tanítanak, s az előírt óraszámon belül a hallgatók is maguk döntötték el, hogy melyik professzor melyik előadását veszik fel. A tehetséges diákokkal, a leendő tudósokkal és kollégákkal az igényes professzorok személyre szabottan, egyénileg foglalkoztak. Az oktatás tartalmi kérdéseibe a politika általában nem szólt bele, sőt a liberális korszellemjeleként előfordult, hogy konzervatív kultuszminiszterek védtek meg radikális tanárokat konzervatív társaikkal szemben. A tudósok újabb nemzedékeit nevelő iskolateremtő professzorok közül is kimagaslott báró Korányi Frigyes orvos, a mérnökök közül a már említett Bánki Donát, Kőnig Gyula matematikus és Eötvös Loránd fizikus. Az utóbbi nevéhez egyébként nemcsak kiváló geofizikusok képzése fűződik, hanem a középiskolaitanár-képzés színvonalának emelésére létesített különleges intézmény, az Eötvös Collegium alapítása is. Az 1895-ben szervezett intézmény rövidesen az elit értelmiség képzésének fellegvárává vált, amelyben a századelőn olyan kiváló elmék tanultak és laktak együtt, mint Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János és Szabó Dezső.

A két, majd négy tudományegyetem és a Műegyetem mellett a felsőfokú szakértelmiségi képzést szolgálták a különböző főiskolák és akadémiák is. Mezőgazdasági szakemberek képzésével a két, majd hároméves magyaróvári, keszthelyi, debreceni, kassai és kolozsvári akadémiák foglalkoztak, illetve az 1899-ben létesített budapesti Állatorvosi Főiskola. Bánya- és erdőmérnöki diplomát a selmecbányai akadémia adott. A magyar honvédség tisztjeit az 1872-ben felavatott Ludovika Akadémián, az államhivatalnokok és jogászok egy részét a doktori fokozatot nem adó 8 jogakadémián, a „külkereskedőket” a Keleti Kereskedelmi Akadémián, a művészeket a Zeneművészeti, Iparművészeti, Képzőművészeti és Színművészeti Főiskolán, s a különböző felekezetek lelkészeit – a teológiai karok mellett – 42 hittudományi főiskolán képezték.

A különböző egyetemek és főiskolák közül legnagyobb vonzereje és egyben befogadóképessége a budapesti tudományegyetemnek volt. Itt tanult a diákok közel fele, 1913-1914- ben mintegy 8 ezer. Ezt a kolozsvári tudományegyetem és a pesti Műegyetem követte 2 és 3 ezer közötti diáklétszámmal, amelyhez képest az összes többi intézményt igen kevesen látogatták. Képzési ágak szerint hagyományosan a jogászok vezették a rangsort. A század végén és a háború előtt egyaránt az összlétszám több mint egyharmadát adták. Relatív túlsúlyuk azonban csökkent. Miközben a háború előtti két évtizedben a jogászok száma csak mintegy megkétszereződött, a mérnökhallgatóké megnégyszereződött, az orvosoké pedig több mint megháromszorozódott. A főleg jogászokból és egyháziakból álló magyar értelmiség hagyományos szakmai szerkezete tehát kezdett átalakulni, s ezzel a modern kor követelményeihez idomulni.

A hittudományi főiskoláktól eltekintve az egyetemeket és a különböző felsőoktatási intézményeket az állam alapította és működtette. Egészen más volt azonban a helyzet az alsó- és középfokú iskolák terén, amelyek túlnyomó többségét évszázadok óta az egyházak tartották fenn. 1867-ben például még egyetlen állami népiskola és középiskola sem működött az országban; néhány községi kezelésben lévő népiskolától eltekintve valamennyi egyházi kézben volt. A felekezeti iskolák meghatározó szerepe a dualizmus fél évszázada alatt mérséklődött. Az új intézmények többségét az állam hozta létre. Ennek következtében a háború előtti években a népiskoláknak az állam már 20, a középiskoláknak 36 és a polgáriknak 41%-át működtette. Az iskolák fenntartói és működtetői helyi szinten az iskolaszékek, illetve iskolagondnokságok voltak, amelyek a községi vezetés, a vallásfelekezetek és a tantestület képviselőiből álltak. A szakmai felügyelet a tankerületek hatáskörébe tartozott, amelyek élén a tanfelügyelő állt. A tanfelügyelők kompetenciája az egyházi, községi és állami iskolákra egyaránt kiterjedt.

A gyorsan fejlődő oktatásiintézmény-rendszert a nemzeti kultúra számos olyan csúcslétesítménye egészítette ki és tette teljessé, amelyek magában az oktatás folyamatában közvetlenül ugyan nem vettek részt, viszont a különböző tudományágakat művelve közvetve mégis befolyásolták annak eredményességét. Ilyen volt a még 1802-ben alapított Nemzeti Múzeum, amelynek természetrajzi tárában a századfordulón már Európa egyik legjelentősebb, több tízezer darabos ásványgyűjteményét őrizték. Hatalmas rovar- és madárgyűjteménye, valamint érem- és képtára ugyancsak párját ritkította. Az ugyanekkor létrejött Nemzeti Könyvtár, amelyet alapítójáról – Széchényi Ferencről – Széchényi Könyvtárnak neveztek el, az 1890-es években már több mint félmillió kötetet őrzött. Az 1825-ben alapított Magyar Tudományos Akadémia, amelynek három osztályba (nyelv- és széptudomány; bölcsészet-, társadalom- és történettudomány; matematika és természettudomány) szervezett 210-230 tagja – a tudósok elitje – a hazai kutatások és a szépirodalom egyes eredményeit értékelte, s néha kezdeményezte és irányította is a kutatásokat. Elnöke 1889-től 1905-ig báró Eötvös Loránd, 1905-től a művészettörténettel és történetírással is foglalkozó Berzeviczy Albert volt. S végül említhető az 1874-ben újjászervezett Országos Levéltár, amely a feudális kor legfontosabb iratanyagainak őrzési helye mellett a századelőre a magyar forráskiadás és történetírás egyik műhelyévé is vált.

A fenti intézmények, a hozzájuk kapcsolódó egyetemi tanszékek és esetenként más társadalmi vagy tudományos egyesületek közreműködésével a háború előtti két-három évtizedben számos olyan reprezentatív összefoglalás és sorozat jelent meg, amelyek ettől kezdve évtizedeken át befolyásolták a felnövekvő nemzedékek ízlését, világképét és történelmi tudatát. Ilyenek voltak az Akadémia nyelvészeinek vezetésével szerkesztett különböző szótárak, például a Simonyi Zsigmond-Szarvas Gábor-féle háromkötetes Magyar Nyelvtörténeti Szótár (1890-1893), a Szinnyei József-féle kétkötetes Magyar Tájszótár (1893-1901) vagy a Magyar Etymológiai Szótár 1914-től megjelenő első kötetei Gombocz Zoltán és Melich Zoltán kiadásában, a Bartalus István által szerkesztett hétkötetes nagy népdalgyűjtemény, A magyar népdalok egyetemes gyűjteménye (1873-1896) és a Beöthy Zsolt irányításával készült kétkötetes A magyar irodalom története (1896). A fenti kiadványok egy része a honfoglalás ezredik évfordulójának alkalmára, az ünnep fényét emelendő és jelentőségét hangsúlyozandó jelent meg. Ugyancsak „millenáris” kiadványként forgalmazták a Szilágyi Sándor által szerkesztett, a magyar nemesi liberalizmus szemléletét tükröző 10 kötetes történelmi összefoglalást, A magyar nemzet történetét (1895-1898), valamint a kor talán legkimagaslóbb publikációs teljesítményét, a 16 (+2 pót-) kötetes Pallas Nagylexikont (1893-1897). Azóta sem sikerült ezt felülmúlnia a magyar tudományosságnak. Ugyancsak ezeknek a nemzeti intézményeknek a közreműködésével és néha támogatásával jelentek meg az egyes diszciplínák reprezentatív folyóiratai: a Századok 1867-től, a Földrajzi Közlemények 1873-tól, a Magyar Könyvszemle 1876-tól, az Archeologiai Értesítő 1879-től, s az Ethnographia 1890-től.

A fenti kiadványok természetesen nem néhány milliós, hanem legjobb esetben is csak néhány tízezres példányban jelentek meg. A Pallasra például 22 ezer előjegyzést sikerült gyűjteni, az Athenaeum által kiadott, díszes A magyar nemzet történetét pedig kereken 20 ezer példányban adták el. Ez sem volt azonban kevés. Azt jelentette, hogy az ország minden négyszázadik magyar nyelvű lakosa, tehát körülbelül minden tizedik érettségizett családfő megvásárolta ezt a két reprezentatív kiadványt. Az 1910-ben indult s 18 kötetre tervezett Révai Nagy Lexikon a háború kezdetéig kötetenként már 32 ezer példányban jelent meg. Ugyanilyen nagyságrendben, 20 és 30 ezer közötti példányszámban keltek el az 1914-ben indított Műveltség Könyvtára sorozat illusztrált nagy kötetei, amelyekben a legtekintélyesebb magyar tudósok ismertették tudományszakuk eredményeit. A tanulóknak, s különösen a kevésbé iskolázott alsóbb rétegeknek szánt Tudományos Zsebkönyvtár 4-5 íves, 60 fillérért kapható füzeteit 5-6 ezer, s az egyedi tudományos munkákat 2-3000 példányban nyomták. Ennél magasabb példányszámot még Kossuth Lajos iratainak 1880 és 1911 között, az Athenaeum gondozásában megjelent kötetei (Irataim az emigrációból) sem értek el.



[4] Lukacs, John: Budapest, 1900. A város és kultúrája. Budapest, 1991, Európa, 154.