Ugrás a tartalomhoz

Magyarország története a XX. században

Romsics Ignác (2010)

Osiris Kiadó

2. A GAZDASÁG

2. A GAZDASÁG

A kiegyezést követő fél évszázad egyike a magyar gazdaság sikertörténeteinek. Bár a fejlődés pontos üteméről megoszlanak a vélemények, abban mindenki egyetért, hogy elmaradott agrárországból Magyarország a XX. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált. Berend T. Iván és Ránki György a nemzeti jövedelem évi növekedését előbb 3,7, majd később 3,2%-ban állapították meg. Ez azt jelenti, hogy az 1867-est 100-nak véve a nemzeti jövedelem értéke 1900-ra megháromszorozódott, 1914-re pedig több mint megnégyszereződött. Katus László számításai szerint a GDMP, azaz a bruttó hazai anyagi termék, amiben a nem anyagi jellegű szolgáltatások nem szerepelnek, 1867 és 1913 között valamivel lassabban, évi 2,4%-kal nőtt, tehát nem megnégy- vagy -ötszöröződött, hanem csak megháromszorozódott. Az európai növekedés átlagos dinamikáját azonban még ez is meghaladta. Ennél magasabb növekedési ütemet ugyanis csak a dán (3,2%), a svéd (3,0%) s a német (2,9%) gazdaság produkált. Egy harmadik számítás szerint, amely a bruttó nemzeti jövedelemre (GNP) vonatkozik, tehát a szolgáltatások mellett a külföldről szerzett jövedelmeket is figyelembe veszi, az Osztrák-Magyar Monarchia 1860 és 1910 között 1,76%-os évi növekedést ért el, miközben Európa egésze 1,88%-ost. Ezzel az ütemmel a Monarchia megelőzte a balkáni és a dél-európai országokat, egy kategóriába tartozott Belgiummal, Hollandiával, Norvégiával, Oroszországgal és Nagy-Britanniával, s elmaradt a leggyorsabban fejlődő Svédországtól, Dániától, Németországtól, Svájctól, Franciaországtól s Finnországtól. Figyelembe véve, hogy a magyar gazdaság valamivel gyorsabban növekedett, mint az osztrák részeké, az ország 1867 és 1914 közötti teljesítménye e számítás alapján is kiemelkedőnek, ha nem is élenjárónak tartható.

3. térkép. A magyarországi vasúthálózat fejlődése

A gazdasági növekedés két legfontosabb előmozdítója a modern hitelrendszer és infrastruktúra kiépülése volt. A kiegyezést követő években gomba módra szaporodó bankok, takarékpénztárak és egyéb hitelintézetek száma 1867 és 1900 között 107-ről közel 2700- ra, 1900 és 1913 között pedig 2700-ról csaknem 6000-re nőtt. Ennél is nagyobb ütemben emelkedett a pénzintézetek saját tőke- és takarékbetét-állománya. Ezek együttes összege 1867-ben még csak 17 millió koronát tett ki. 1900-ban azonban már 2,5, 1913-ban pedig 6,6 milliárdra rúgott. A tőkeállomány növekedésével párhuzamosan nőtt a beruházások összege. Ez 1890 és 1913 között kétszerese volt az 1867 és 1890 közötti befektetések értékének. S ami talán még fontosabb: a külföldi beruházások részesedése, amelyek 1890 körül még meghaladták az 50%-ot, az 1900 és 1913 közötti évek átlagában már lecsökkent 25%-ra. A magyar gazdaság tehát kezdett önfinanszírozóvá válni. A hitel- és beruházási tevékenység oroszlánrészét öt nagybank, a Magyar Általános Hitelbank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, valamint a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. ellenőrizte. 1913-ban ők rendelkeztek a magyarországi hitelszervezet tőkeerejének 58%-ával. Nevük és általában magyar alapítóik ellenére ezeknek a nagybankoknak a politikáját növekvő mértékben különböző külföldi – elsősorban osztrák és francia – érdekcsoportok határozták meg.

A modern közlekedés és hírközlés alapjai ugyanilyen lenyűgözően gyors ütemben alakultak ki. 1846-tól 1867-ig 2285 km hosszúságú vasútvonal épült Magyarországon. Az első vonalak a Bécs és Pest, valamint a Pest és Temesvár, illetve a Pest és Debrecen közötti összeköttetést teremtették meg, s ezáltal a bácska-bánsági gabonatermelő Délvidéket és az állattenyésztés tiszántúli centrumát kapcsolták be az európai gazdaság vérkeringésébe. A következő lépésben Kassáig vezettek a sínek, ami a felső-magyarországi bányavidékkel biztosította az összeköttetést, majd egyre gyorsuló ütemben az egész országot behálózták. A vasútvonalak hossza 1890-re 11 ezer km-re emelkedett, 1913-ra pedig 22 ezerre. Az 1000 km2-re számított vasútsűrűség 1913-ban Magyarországon 69, Oroszországban 13, Olaszországban 61, Ausztriában 76, Franciaországban 97, Németországban 116 km volt. Ha pedig a lakosság számához viszonyítjuk a vágányok hosszát, akkor az európai országok közül Magyarországot csak Franciaország előzte meg. Az emberek hagyományos, évszázadokon át változatlan tér- és időszemlélete ezzel radikálisan átalakult. A települések – úgymond – közelebb kerültek egymáshoz, az érintkezés könnyebbé, a szállítás gyorsabbá vált. Petőfitől tudjuk, hogy a gyorskocsi 1847-ben – az éjszakát Abonyban töltve – 40 óra alatt ért Pestről Debrecenbe. A Bécs és Buda közötti utazás ugyanilyen járművel 28-30 órát vett igénybe. A gőzmozdony viszont mindkét várost 9 óra alatt érte el, s a később rendszeresített gyorsvonatok még ennél is rövidebb idő alatt. A híres Orient expressz például a századelőn szűk 5 óra alatt tette meg az utat Bécsből Budapestre, alig valamivel lassabban, mint a háromnegyed évszázaddal későbbi nemzetközi gyorsvonatok az 1980-as évek elején.

A vasút elterjedésével párhuzamosan haladt a modern hajózás megteremtése. A kiegyezés előtt 135 gőzhajóra és 523 uszályra épült a vízi forgalom Magyarországon. 1914-ben viszont már 338 gőzhajó és 1500 uszály szállította az utasokat és a rakományt. A vasúthoz képest a gőzhajók olcsóbbak, viszont jóval lassabbak voltak. Budapestről Bécsbe a gőzhajó nem 9, hanem több mint 20 óra alatt ért. Ahhoz képest azonban, hogy a lovakkal vontatott uszályok ugyanezt a távot 18-20 nap alatt tették meg, a vízi közlekedés is óriásit fejlődött. A folyami hajózás mellett fellendült a tengerhajózás. A fiumei kikötő, amely Magyarországot a világgal kötötte össze, egyre jelentősebb forgalmat bonyolított le.

A XX. század elejére a távolsági áruszállítás kizárólagos eszközévé a vasút és a gőzhajó vált. Fél évszázaddal korábban, 1850 körül az áruforgalom 80%-át még szekerek s 8%-át evezős vagy lóvontatású hajók bonyolították. 1900-ra az utóbbiak teljesen kiszorultak a távolsági áruszállítás eszközei közül, s a szekerek aránya is 1% alá csökkent. A vasút részesedése viszont 92,3%-ra, a gőzhajóé pedig 7,4%-ra emelkedett. S mindeközben a szállított áru mennyisége is megsokszorozódott: kevesebb mint évi 2500 tonnáról 46 ezer tonnára emelkedett. Ehhez hasonló ütemben bővült a személyforgalom is. 1891 és 1900 között éves átlagban a magyar vasutak 52, 1913-ban viszont már 166 millió utast szállítottak.

A hírközlés forradalmasodásának első eszköze a távíró, a második a telefon volt. Az első magyarországi távíróhivatal 1847-ben Pozsonyban, az ország akkori politikai központjában létesült, majd röviddel ezután Pest és Zágráb is bekapcsolódott a nemzetközi információáramlásba. 1867-ben a távíróhálózat hossza elérte a 17 ezer, 1914-ben pedig a 170 ezer km-t. A távbeszélő-hálózat ennél is gyorsabban épült ki. Az első budapesti telefonközpont – amelynek az ötlete Puskás Tivadartól származott – 1881-ben nyílt meg, három évvel azután, hogy a bostoniak, s két évvel azután, hogy a párizsiak telefonálni kezdtek. Mire a háború megkezdődött, a magyarországi távbeszélők huzalhossza megközelítette az 500 ezer km-t, s csak Budapesten 20 ezer készülék működött. Micsoda változást jelentett ez ahhoz képest, amikor a híreket és az üzeneteket még lovas futárok, postakocsik vagy postagalambok hozták és vitték... Az emberek levelezési kedve ettől függetlenül megmaradt. Míg a Magyar Királyi Posta 1848-ban csak alig több mint 4 millió levelet továbbított, addig 1873-ban már 51 milliót, s 1914-ben 800 milliót. Igaz, ekkor már írni is sokkal többen tudtak, s a kézbesítési idő is meglehetősen lerövidült.

2. ábra A vasút és belvízi hajózás szállítási teljesítményének alakulása, 1875-1913

3. Cséplés Hódmezővásárhelyen. 1907

A magyar gazdasági élet alapja hagyományosan a mezőgazdaság volt. Bár túlsúlya a kiegyezést követő évtizedekben csökkent, az összlakosság 62%-a még 1910-ben is a mezőgazdaságból élt, s a mezőgazdaság részesedési aránya a teljes nemzeti jövedelemből még ekkor is elérte a 44%-ot. Ugyanerre az időre Franciaországban a mezőgazdaságból élők aránya már 43%-ra, a még iparosodottabb Németországban pedig 35%-ra csökkent, s az agrárszektor hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez csak 27, illetve 23%-ot tett ki. Oroszországot és a délkelet-európai országokat jócskán maga mögött hagyva e két szempontból Magyarország közvetlenül a dél-európai országok, Olaszország és Spanyolország mögött következett a rangsorban.

A mezőgazdasági termelés Berend T. Iván és Ránki György szerint éves átlagban 2,2, Katus László szerint 1,7%-kal növekedett. A legfontosabb termékek – búza, árpa, zab, kukorica – termésmennyisége fél évszázad alatt megkétszereződött vagy -háromszorozó- dott, egyeseké – burgonya, cukorrépa – pedig egyenesen megsokszorozódott. E nagyarányú növekedést számos tényező idézte, illetve segítette elő. Az egyik legfontosabb a Tiszának és mellékfolyóinak, valamint a Dunának a szabályozása volt. Ennek és a mocsarak lecsapolásának köszönhetően a mezőgazdaságilag művelhető területek nagysága mintegy egyharmaddal nőtt, s a világháború előtt a szántóknak már csak 8%-a maradt ugaron. A szántóterület ilyen arányú gyarapodása megkövetelte a mezőgazdasági munkaeszközök és gépek tökéletesítését. A faekét a XIX. század végére teljesen kiszorította a vaseke, s a bivalyok, ökrök, tehenek és lovak mellett a századelőn megjelentek az első traktorok. Ezeket szántásra, arató- és vetőgépek vontatására, valamint cséplőgépek hajtására egyaránt lehetett használni. Számukat a háború előtt pár ezerre becsülték.

1.1. táblázat - 1. táblázat. A fontosabb mezőgazdasági termények átlaghozamainak növekedése, 1871-1915 (q/kat. hold)

Termény

1871-1885

1886-1900

1901-1915

Búza

5,0

6,9

7,0

Rozs

4,4

6,0

6,5

Árpa

5,2

6,5

7,4

Zab

4,0

5,6

6,5

Kukorica

6,2

8,1

9,0

Burgonya

24,0

38,1

46,3

Cukorrépa

95,2

108,0

132,5

Takarmányrépa

101,3

133,6

166,8


Forrás: Eckhart Ferenc: A magyar közgazdaság száz éve. Bp., 1941, Posner. 96.

1.2. táblázat - 2. táblázat. A fontosabb mezőgazdasági termények átlaghozamai Magyarországon és néhány európai országban, 1909-1913 (q/hektár)

Ország

Búza

Rozs

Kukorica

Burgonya

Cukorrépa

Dánia

33,1

16,8

-

148,3

306,0

Belgium

25,3

22,1

-

186,4

274,9

Németország

24,1

19,3

-

151,7

299,7

Anglia

21,2

-

-

156,4

-

Ausztria

13,7

13,6

15,0

83,4

204,7

Magyarország

13,2

11,8

17,5

80,2

254,2

Franciaország

13,1

10,6

12,1

87,1

239,1

Lengyelország

12,6

11,3

-

-

-

Románia

12,9

9,2

13,1

-

205,5

Olaszország

10,5

11,0

15,8

57,6

335,5

Szerbia

10,5

8,2

13,0

40,9

208,3

Oroszország

6,6

7,6

11,3

70,0

161,1

Bulgária

6,2

7,8

12,9

37,6

128,6


Forrás: Magyarország története 1890-1918. 7/1. kötet. Főszerk. Hanák Péter. Bp., 1978, Akadémiai Kiadó, 323.

Leglátványosabb változáson a cséplés munkafolyamata ment át. A lovakkal történő nyomtatást és a kézi cséplést az 1890-es évekre a cséplőgépek teljesen háttérbe szorították. Ezeket eleinte lóforgatta járgányok és gőzgépek, később egyre inkább benzinmotoros traktorok hajtották. A cséplőgépek elterjedése az igaerő felszabadításával csökkentette a nyári és őszi munkatorlódást, s növelte a nagyüzemi termelés fölényét a gépek beszerzésére jórészt képtelen paraszti gazdaságokkal szemben. A közép- és nagybirtokokon a századfordulótól kezdve nagyrészt már géppel vetettek, míg a kisbirtokokon továbbra is a kézi vetés dívott.

A mezőgazdasági termelés fejlődésének további fontos előmozdítói között említhető a háromnyomásos határhasználati rendszernek a vetésforgóval való felváltása, amely a rendelkezésre álló föld maximális kihasználását biztosította; a talajerő rendszeres pótlásának, azaz a trágyázásnak az elterjedése, s ezen belül a műtrágyázás megkezdése az 1890-es években; s végül a vetőmag-nemesítés, amely – Kosutány Tamásnak köszönhetően – mindenekelőtt a búza esetében bizonyult igen eredményesnek. Mindezek következtében nemcsak a termésmennyiségek emelkedtek, hanem – 40-90%-os arányban – a termésátlagok is. A legfontosabb termények esetében Magyarország nemcsak a környező országok és Olaszország termésátlagainál produkált magasabbat, hanem kicsivel még Franciaországénál is. Az élenjáró dán, belga és német hozamokat – kivéve a cukorrépát – azonban meg sem közelítettük, azokhoz képest csak 50-70%-os eredményeket ért el a magyar gazdaság.

A növénytermesztés legfontosabb ágazata a gabonatermelés volt. Relatíve azonban csökkent a súlya – a kapásokhoz és az istállózó állattartáshoz szükséges szálastakarmányokhoz viszonyítva. Az 1890-es években az összes szántóterület 62, az 1910-es években 57%-án termeltek kalászosokat. A munkaigényesebb és nagyobb jövedelmezőségű ágazatok közül a gyümölcs-, zöldségtermelés a századforduló éveiben emelkedett ki az otthoni, illetve helyi fogyasztásra berendezkedett hagyományos keretek közül. A makói hagyma, a kalocsai és a szegedi paprika, a csányi dinnye és a kecskeméti kajszibarack ekkor kezdett fogalommá válni – az ország határain belül és túl egyaránt. Konyhakerti növényeket 1895-ben 32 ezer, az 1910-es évek elején 140 ezer kat. holdon termeltek. Budapest zöldségfogyasztásának jelentős részét a kisalföldi falvak fedezték. A szőlőtermelés évszázados múltra tekintett vissza; a tokaji borok hosszú idő óta világhírnévnek örvendtek. Az 1880-as évek közepén pusztítani kezdő gyilkos betegség, a filoxéra azonban néhány év leforgása alatt a szőlőterület körülbelül felét pusztította el. Az új telepítéseknek és a rekonstrukciós munkáknak köszönhetően az ország szőlőterülete (563 ezer kat. hold) 1913-ra megközelítette a filoxéravész előtti nagyságot. E telepítések eredményeként alakult ki a történelmi borvidékek mellett az a homoki szőlőkultúra a Duna-Tisza közén, amely a magyar bortermelés jelentős részét adja ma is. A Kecskemét környéki sívó homok meghódításának mestere a svájci eredetű Mathiász János volt, hősei pedig a vidék nincstelen zsellérei, akik ahhoz hasonló elszántsággal rajzottak ki a homokos pusztákra, mint az amerikai Vadnyugat első telepesei az indiánoktól elhódított földekre.

1.3. táblázat - 3. táblázat. Az állatállomány alakulása, 1870-1911

Állatállomány (1000 db)

Az 1000 lakosra jutó állatszám

1870

1884

1895

1911

1870

1884

1895

1911

Szarvasmarha

4 600

4 879

5830

6184

339

342

365

339

Sertés

3 693

4 804

6447

6416

272

337

404

351

1 900

1 749

1997

2001

140

123

125

110

Juh

14 290

10 595

7527

7698

1052

742

472

422

Számosállat összesen

6 642

6 607

7534

7830

489

481

494

429


Forrás: Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. Szerk. Perczel György. Bp., 1996, ELTE Eötvös Kiadó, 78.

Figyelemre méltó fejlődés jellemezte, különösen az 1890-es évektől kezdődően az állattenyésztést is. Az 1870-es és az 1910-es évek között a sertésállomány mintegy 70, a szarvasmarha-állomány közel 40%-kal nőtt. Egyedül a juhállomány csökkent, amit részben a külterjes, rideg állattartás visszaszorulása, részben az ausztráliai és dél-amerikai olcsó gyapjú megjelenése idézett elő. A számszerű fejlődésnél is fontosabb volt azonban a fajtaváltás, amely legfőképpen a szarvasmarha-tenyésztéstjellemezte. A hagyományos, nagy szarvú és erős magyar szürke marhákat, amelyek ugyan jól tűrték az időjárás viszontagságait, viszont nehezen híztak és rosszul tejeltek, az 1910-es évekre 70%-ban a szimentáli hegyi marha és a hazai színes fajták keresztezésével kitenyésztett magyar tarka marhák váltották fel. Ezek jobban tejeltek, hamarabb kerülhettek levágásra, s az igavonás céljaira is megfeleltek. A szürke marhák az adottságaiknál fogva külterjes vidékeken, a Hortobágyon, a Kiskunságon és a havasi legelőkön, elsősorban Erdélyben maradtak meg. A fajtaváltás egyik legfontosabb mozgatórugója a tej iránt mutatkozó városi kereslet volt. A tejfeldolgozás és értékesítés lebonyolítására 1895 és 1910 között több mint félezer tejszövetkezet alakult, amelyek napi 105 millió liter tejet dolgoztak fel és forgalmaztak. A munka technikai részét nagyban segítette a fölözőgép, amely ezekben az években terjedt el.

A lótenyésztés centrumai a nagybirtokosok magánménesei és az állami ménesek voltak. Előbbiből 1912-ben 420-at tartottak nyilván, az utóbbi kategóriába pedig 4 tartozott. Ezek közül Kisbéren az angol, Bábolnán az arabs, Fogarason a hegyvidéki lipicai mének tenyésztése folyt. Az európai lóversenyek és -kiállítások első díjait elnyerő magyarországi lovak általában ezekből a ménesekből kerültek ki.

A sertéstenyésztés a szarvasmarha-tenyésztéshez hasonlóan radikális átalakuláson ment át. A sima szőrű, régi magyar sertésfajtákat a század végére szinte teljesen kiszorította a szerbiai eredetű, szaporább és kitűnő zsírsertésnek bizonyult göndör szőrű mangalica. A hizlalás részben nagyüzemi keretek között, iparszerűen folyt, részben viszont a kisgazdaságok „melléküzemágaként”. A téli disznóvágás ezekben az években vált szinte nemzeti szokássá, amely mindenféle politikai és életmódbeli változás ellenére a falvakban és a kisvárosokban a mai napig megmaradt. Az angol eredetű igényesebb hússertések tenyésztése ugyanakkor csak lassan hódított teret. Arányuk az összállományon belül 1911-ben 15% körül mozgott.

1.4. táblázat - 4. táblázat. A mezőgazdaság üzemstruktúrája 1895-ben

Gazdaságok nagysága (kat. hold)

Gazdaságok száma

%-ban

Gazdaságok területe (kat. hold)

%-ban

1 holdon alul

562 949

23,6

232 011

0,6

1- 5 hold

716 769

30,0

1 923 157

5,2

5- 10 hold

458 535

19,2

3 317 079

9,0

10- 20 hold

385 381

16,1

5 396130

14,6

20- 50 hold

205 181

8,6

6 012 080

16,3

50- 100 hold

36 032

1,5

2 411 657

6,6

100- 200 hold

10 275

0,4

1 403 452

3,8

200- 500 hold

6 448

0,3

2 021 432

5,5

500-1000 hold

3 144

0,1

2 238 905

6,1

1000 holdon felül

3 768

0,2

11 901 380

32,3


Forrás: Kerék Mihály: A magyarföldkérdés. Bp., 1939, MEFHOSZ Könyvkiadó, 64.

A magyar mezőgazdaság egyik problémájának az egészségtelen birtokmegoszlás, illetve üzemstruktúra tekinthető. Vagyis az, hogy aránytalanul kevés ember aránytalanul sok földdel rendelkezett, s eközben több százezerre rúgott a modernizálódni teljességgel képtelen és az árutermelésből kizárt néhány holdas „nadrágszíjparcellák” száma. E szélsőséges szerkezet magyarországi jelenség volt, amelyhez hasonló végleteket az európai országok közül csupán a romániai üzemstruktúra mutatott. A nagybirtokok túltengésének káros hatását fokozta a korlátolt forgalmú birtokok – hitbizományok, egyházi, állami és községi birtokok – magas, 33%-os aránya. E két körülmény akadályozta a szaporodó mezőgazdasági népesség földszerzését, drágította a földárakat, s így jelentős tőkét vont el a terjeszkedni kívánó és tudó parasztgazdaságoktól. A nagy latifundiumok és a nemesi középbirtokok ennek ellenére lassan morzsolódtak, az életképes parasztgazdaságok száma pedig szerényen bár, de nőtt. Abból a tényből legalábbis, hogy 1893 és 1898 között csaknem 200 ezer, 1905 és 1917 között pedig több mint 1 millió kat. holdat parcelláztak, erre következtethetünk. A parasztgazdaságok elsősorban a munkaigényesebb és nagyobb gondoskodást igénylő ágazatokban, az állattenyésztésben, valamint a belterjes zöldség- és gyümölcskultúrák meghonosításában jártak élen, míg a nagybirtokok a szántóföldi növénytermelés fejlesztése terén értek el kiemelkedő eredményt. A nagy-, közép- és kisüzemek ennyiben jól kiegészítették egymást.

A mezőgazdaság a magyar gazdaság alapja, az ipar pedig a legdinamikusabban fejlődő ágazata volt. Míg előbbi éves növekedési üteme a különböző számítások szerint 1,7-2,2% között mozgott, addig az utóbbié 4,5 (Katus) és 6% (Berend T.-Ránki) között. 1913-ban az ipar és bányászat foglalkoztatta a kereső népesség 18%-át, s a nemzeti jövedelemnek mintegy 25%-át adta. Az 1890 és 1910 közötti két évtizedben a magyar ipar műszaki, szervezeti és üzemi keretei egyaránt minőségi átalakuláson mentek keresztül. A hagyományos kisüzemek mellett számos modern gyár alakult. 1910-ben mintegy 4000 üzem foglalkoztatott húsznál több, csaknem ezer üzem pedig 100-nál több munkást. Ez utóbbi kategórián belül 41 volt azoknak a nagy gyáraknak a száma, amelyekben a munkáslétszám az ezret is elérte vagy meghaladta. Az 1910-es évek elején ezekben dolgozott az ipari munkások több mint fele, mintegy 800 ezer fő. A gőzgépek teljesítménye 1884 és 1914 között megtízszereződött: 64 ezer lóerőről 638 ezer lóerőre emelkedett. A modern gyárak mellett továbbra is jelentős szerepet játszottak azonban a kézi erőre alapozott hagyományos kisüzemek. A segéd nélkül dolgozó kisiparosok száma még 1910-ben is meghaladta a 330 ezret, az egy segéddel dolgozóké a 98 ezret, s a kettővel dolgozóké a 45 ezret. A 20-nál több munkást alkalmazó üzemek, azaz gyárak az összes iparvállalatnak még a háború előtt is csak 0,9%-át tették ki. A század eleji magyar ipari struktúra egyik meghatározó vonása tehát a hagyományos szervezetű és technikájú kisüzemek s a legkorszerűbb berendezésekkel ellátott nagyüzemek egyaránt magas száma volt.

A közös vámterület – különösen kezdetben – nem kedvezett a magyar ipar fejlődésének. A kormányok ezt tudatos ipartámogatással igyekeztek ellensúlyozni. A Matlekovits Sándor kezdeményezésére 1881-ben megalkotott első iparpártolási törvény még csak illetékmentességet biztosított az új gyáraknak. Az 1890-es és 1899-es ipartörvények azonban már kamatmentes kölcsönök nyújtását, valamint tarifa- és adókedvezményeket is lehetővé tettek. Végül az 1907. évi iparfejlesztési törvény általános felhatalmazást adott a kormánynak új iparvállalatok alakítására s a meglévők még hatékonyabb szubvencionálására. Az állam 1868 és 1880 között éves átlagban 32 ezer, 1891 és 1899 között 2,7 millió, 1913-ban közel 10 millió koronát fordított ilyen célokra.

A gabonatermelés mezőgazdaságon belüli meghatározó szerepéből adódott, hogy az ipar vezető ágazata sokáig az élelmiszeripar, s ezen belül is a malomipar volt. A malomipar az 1890-es években érte el fejlődése csúcspontját. A 16 ezer vízi-, 700 szél- és 650 szárazmalom mellett 1906-ban 2200 gőz- és 562 motoros malom működött az országban. A budapesti nagymalmok 1870-ben 3, 1890-ben 6 s 1896-ban 8 millió q gabonát őröltek meg, amelynek jelentős részét exportálták. Budapestet sokáig a világ első malomvárosaként tartották számon, amelyet csak a századfordulón szárnyalt túl az Egyesült Államok malomiparának központja: Minneapolis. A magyar malomipar sikerességének egyik titka a főleg bácskai és bánsági eredetű búza kiváló minőségében rejlett. A másik pedig a fővárosi nagymalmok – a századelőn mintegy tucatnyi – külföldi versenytársaikkal szembeni műszaki fölényében. Az úgynevezett magyar őrlési technika, amely akkor a legjobb minőségű lisztet adta, a Ganz-gyár egyik fiatal mérnöke, Mechwart András által 1876-ban szabadalmaztatott találmány, a spirál alakban megcsavart rovátkolású hengerek alkalmazásán alapult. Magyar találmány volt a szitálás gépesítése is.

Az élelmiszeripar egyéb ágazatai közül a cukoripar fejlődött nagy léptekben. 1890-1891- ben 17 cukorgyár 730 ezer q cukrot állított elő, 1913-1914-ben 30 gyár 5,5 millió q-t. A cukorgyárak részben a Kisalföld cukorrépa-termelő területei körül, részben az Alföld északi peremén (Hatvan, Selyp, Szerencs) helyezkedtek el. A század első éveiben a termelés 70%-át exportálták. A szeszipar általában véve lassan fejlődött, kivéve egyetlen alkoholfajta, a sör gyártását. Borivó nemzetből ekkor kezdett sörfogyasztóvá válni a magyar. 1894 és 1913 között a sörtermelés megkétszereződött: 1,4 millió hektoliterről 3 millió hektoliterre emelkedett. A háború előtt nem kevesebb mint 84 sörfőzde gyártotta a habzó folyadékot, amelyek közül a legnagyobbat a Dreher család üzemeltette.

1.5. táblázat - 5. táblázat. A gyáripar ágazati szerkezete a XIX. sz. végén és a XX. sz. elején

1898

1913

Ágazat

Munkás létszám fő

Összes létszám %-ában

Termelési érték 1000 K

Összes termelés %-ában

Munkás létszám fő

Összes létszám %-ában

Termelési érték 1000 K

Összes termelés %-ában

Bányászat

69 881

23,1

98 045

6,7

84 191

15,8

179 742

5,4

Vas- és fémipar

44 545

14,7

184 125

12,6

62 081

11,5

503 087

15,2

Gépgyártás

33 008

10,9

132 011

9,0

47 638

9,1

229 991

6,9

Villamosenergia termelés

3 003

1,0

35 095

2,4

12 768

2,4

75 023

2,3

Építőanyag-ipar

31 589

10,5

51 309

3,5

65 850

12,4

136 581

4,1

Faipar

28 227

9,3

96 726

6,6

69 653

13,1

224 075

6,8

Bőripar

4 722

1,6

30 928

2,1

9 412

1,8

91 245

2,7

Textilipar

13 742

4,6

53 473

3,6

46 380

8,7

208 629

6,3

Ruházati ipar

3 539

1,2

20 407

1,4

10 962

2,1

33 393

1,0

Papíripar

5 469

1,8

15 955

1,1

9 395

1,7

52 520

1,6

Élelmiszeripar

46 119

15,3

645 978

44,1

77 167

14,5

1 287 707

38,9

Vegyipar

12 145

4,0

83 831

5,7

25 548

4,8

241 993

7,3

Nyomdaipar

6 078

2,0

17 079

1,2

11 124

2,1

50 489

1,5

Összesen

302 067

100,0

1 464 962

100,0

532 169

100,0

3 314 479

100,0


Forrás: Berend T. Iván-Ránki György: A magyar gazdaság száz éve. Bp., 1972, Kossuth-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 67.

1898-ban a különböző élelmiszer-ipari ágazatok adták a gyáripari termelés 44%-át, s a munkások 15%-át foglalkoztatták. 1913-ra részesedésük a termelési értékből 39%-ra csökkent le, miközben a munkáslétszámnak nagyjából ugyanakkora hányadát (14,5%) kötötték le. Az élelmiszeripar fejlődési üteme tehát mérséklődött. Ugyanakkor egyre növekvő jelentőségre tettek szert a különböző nehézipari ágazatok, elsősorban a vas- és fémipar, amely részesedése a gyáripar termelési értékéből ugyanezen idő alatt 12%-ról 15%-ra nőtt.

A nehézipar hagyományos alapja a szén és a vasérc. Az ország adottságai ebből a szempontból nem voltak különösképpen kedvezőek. A nyersanyagkincs részben nem volt számottevő, részben átlagon felüli költségeket kívánt a kitermelése. Így bár a széntermelés 1860 és 1913 között több mint meghússzorozódott, 1900 és 1913 között pedig csaknem megkétszereződött, magas kalóriaértékű, jól kokszolható feketeszénből az ország behozatalra szorult. Az 1890-es évekig a nógrádi szénbányák adták a legtöbb szenet, ettől kezdve viszont a tatabányai és a Zsil-völgyi szénmedencék. A nyersvastermelés volumene ugyancsak megtöbbszöröződött a kiegyezés és a háború közötti fél évszázadban: 105 ezer tonnáról 623 ezer tonnára emelkedett. Az egy főre jutó nyersvastermelés ezzel megközelítette a 30 kg-ot, ami a németországi szintnek (250 kg) durván egynyolcada, az észak-amerikainak (326 kg) pedig kevesebb mint egytizede volt. A vastermelés több mint 90%-ÁT három nagy vasmű szolgáltatta: a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., az Osztrák-Magyar Államvasutak resicai vasgyára és a magyar állam vajdahunyadi és tiszolci kohói. Eltérően a szénbányáktól, amelyek a sűrített levegővel működő légkalapácsok és a villanyáram elterjedése ellenére elmaradott technikai körülmények között termeltek, a vasércfeldolgozás a legmodernebb európai gyártástechnológiákat importálta. Az 1910-es évek elején az úgynevezett Siemens-Martin-kemencékből került ki a hazai acél 90%-a.

3. ábra. Afontosabb bányatermékek termelésének alakulása, 1865-1917

A szén-, vas- és acéltermelésre fejlett gépipar épült. 1906 körül 113 gépgyár, 45 vas- útjavító műhely és 3 hajógyár működött az országban. Ezek közül az egyik legrégibb és legsikeresebb a svájci származású Ganz Ábrahám gépgyára volt. Itt készültek a malomipart forradalmasító, már említett hengerszékek; majd később, 1896 és 1898 között a világ első elektromos meghajtású mozdonya, amit a gyár huszonéves mérnöke, Kandó Kálmán talált fel és helyezett később rendszerbe Franciaországban és Olaszországban. 1896-ban a gyár beolvasztotta magába a Danubius Hajógyárat, s ettől kezdve kereskedelmi és hadihajókat is gyártott. Az egyetlen magyar gyártmányú csatahajót, a 20 ezer tonnás „Szent István”-t a Ganz fiumei hajógyára bocsátotta vízre 1915-ben. Ugyancsak a Ganz egyik üzemében kezdték el gyártani az első magyar benzinmotorokat Bánki Donát, a gyár főmérnöke és az autodidakta Csonka János irányításával, akik 1891-ben a karburátort is feltalálták. Az első benzinmotoros tricikli, amelyet később a Magyar Posta használt, 1900-ban, az első kétütemű autó 1902-ben, s az első négyütemű pedig 1905-ben készült el. 1914-ben összesen valamivel több mint ezer (1020-1050), de részben még elektromos meghajtású gépkocsi futott a magyar utakon. Az első magyar traktor, melyet a Kühne Gépgyárban kísérleteztek ki, 1912-ben gördült ki a szerelőcsarnokból.

A Ganz mellett kezdett kialakulni a kilencvenes években Weiss Manfréd csepeli gyárainak komplexuma. Az alapító szerény konzervgyárosként kezdte 1884-ben. Mivel a legfőbb vevő a hadsereg volt, a gyár bádogdobozokat előállító részlege rövidesen tölténytárak gyártására is kapott megrendelést. Ez az 1893-ban Csepelre telepített részleg két évtized alatt a Monarchia egyik legjelentősebb hadiipari kombinátjává fejlődött. Csarnokaiban 1913-ban 5000 munkás gyártotta a fegyvereket és a lövedékeket. A páratlan siker, legalább részben, kétségkívül az alapító tulajdonos üzleti zsenijében leli magyarázatát, aki gyakran előbb tudta, hogy milyen új fegyverekre lesz szüksége a hadseregnek, mint maguk a tábornokok. Weiss Manfréd üzemei mellett a hazai hadiipar fontosabb létesítményei közé tartoztak még a győri Skodaágyúgyár és a Pest környéki repülőgépgyárak.

A nehéziparon belül egyre nagyobb jelentőségre tett szert két egészen új iparág: a villamossági ipar és a vegyipar. Az első magyarországi áramfejlesztő telep 1884-ben létesült. Számuk 1900-ra 43-ra, 1913-ra több mint 200-ra szökött. A villamosenergia-termelés a századforduló előtti 36 millió kilowattóráról 1913-ra 220 millióra nőtt. A gazdaság szükségleteinek biztosítása mellett ez 300 település, elsősorban város villanyárammal való ellátását tette lehetővé. A villamossági ipar fejlődésében különösen nagy szerepetjátszottak a kiváló magyar mérnökök, akik találmányaikkal a világ élvonalába juttatták ezt az iparágat. E téren elsősorban a Ganz villamosmérnökei, főként Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó jeleskedtek, akik a transzformátor 1885-ös feltalálásával és szabadalmaztatásával hosszú időre nagy előnyhöz juttatták a gyárat. Sikeres fejlesztő tevékenységgel büszkélkedhetett az újpesti Egyesült Izzó is, amely modern izzólámpáival ugyancsak előkelő pozíciót vívott ki magának a világpiacon. A vegyipar a gyáripari termelésnek 1898-ban 5,7, 1913-ban 7,3%-át adta. Legdinamikusabban a műtrágyagyártás fejlődött, majd később a gyógyszeripar. A Chinoin 1911-ben létesült.

A textilipar, amely az ipari forradalom klasszikus hazájában, Angliában az indusztrializá- ció motorjának bizonyult, a magyar iparfejlődésben sokáig jelentéktelen szerepet játszott. A fejlett osztrák, s különösen a cseh textilipar árnyékában a magyar nem tudott fejlődni, s 1898-ban a gyáripari termelésnek még mindig csak 3,6%-át adta. A magyar kormány céltudatos beruházásainak és szubvencióinak köszönhetően a századfordulótól viszont látványos fejlődés bontakozott ki. A textilipari vállalatok száma néhány év alatt megháromszorozódott, s az üzemekben használt orsók száma 1906-ra 110 ezerről 250 ezerre, 1913-ra 350 ezerre, s a háború alatt még tovább emelkedett. Ez is eltörpült azonban Ausztria és Olaszország 4-4 millió, Oroszország 8 millió, Németország 10 millió s Nagy-Britannia 54 millió orsója mellett.

A bőr- és a ruházati ipar a gyári munkásoknak csak kevesebb mint 3%-át foglalkoztatta, s a nagyüzemi termelésnek 3-4%-át adta. Az iparban foglalkoztatott összes keresőn belül viszont 1890-ben 31, 1910-ben pedig 26%-kal részesedett ez az iparág. A ruhaipar, s különösen a bőrfeldolgozás tehát még nem emelkedett nagyipari szintre. A néhány nagyüzem mellett több mint 100 ezer cipész, csizmadia, papucsos, lószerszámkészítő és szabó élt szerte az országban.

Az ipar rendkívül egyenetlenül oszlott el az ország városai és régiói között. A modern nagyipar jelentős részben Budapestre és közvetlen környékére koncentrálódott. 1910-ben Nagy-Budapest területén az ország lakosságának 5%-a, az iparban foglalkoztatottaknak viszont 18, s a gyári munkásoknak 28%-a élt. Angyalföld, Újpest, Kispest és Csepel valóságos gyárövezetet képeztek a főváros körül, amelyek kéményei csak úgy ontották a kátránnyal és egyéb mérgező anyagokkal teli füstöt. A másik nagy ipari régió Felső-Magyarország középső, hegyes vidékein alakult ki. A Hernád, a Garam, a Sajó és az Ipoly völgyében az ércbányászat összpontosult, a nagy vas- és acélipari üzemek pedig ettől délre, a Salgótarján és Diósgyőr közötti barnaszénmedencékben létesültek. Ezt a nehézipari övezetet délről néhány élelmiszer-ipari üzem, mindenekelőtt cukorgyár szegélyezte. A harmadikjelentős iparvidéknek Krassó-Szörény és Hunyad vármegye tekinthető számos gazdag szén- és vasércbányájával, kohóival és gépgyáraival. Ehhez a körzethez csatlakozott északról Temesvár és Arad, amelyek az ország leginkább iparosodott vidéki városai közé tartoztak. Az Alföld, a Dunántúl, Kárpátalja és Erdély nagy részére viszont nem, vagy csak alig települt ipar. Szabadka, Pécs, Kolozsvár, Győr, Pozsony – és részben még Szeged és Debrecen is – szigetekként emelkedtek ki a tradicionális agrárvilágból.

A mezőgazdaság és az ipar mellett a gazdaság harmadik főágazata a kereskedelem volt. Ennek hagyományos szereplői a házaló vándorkereskedők, szatócsok, kofák és kupecek, s maguk a termelők, színterei pedig az utak, a falusi vegyesboltok, a vásárok és a piacok voltak. Az 1850-es években 6-700 helyen tartottak országos vásárokat, s mintegy 300 településen rendszeres hetivásárokat, illetve -piacokat. A századfordulóra a vándor- és házalókereskedelem visszaszorult, a hetipiacok és az országos vásárok azonban továbbra is fontos szerepet töltöttek be a javak forgalmazásában. A két nagy vásáridény közül a tavaszi a szerszámbeszerzés és a növendék állatok eladásának, az őszi a gabona- és boreladásnak, valamint az igásállatok és a hízósertések beszerzésének az időszaka volt. A kereskedelem e két ősi intézménye mellett a század elejére az áruforgalom korszerűbb formái is meghonosodtak. Az 1890-es években épült fel Budapest öt vásárcsarnoka, köztük a Duna-parti Nagyvásárcsarnok, s 1911-ben nyitották meg a főváros első nagyáruházát, a Párisi Áruházat. A modern kereskedelmi tevékenység azonban még az iparnál is jobban koncentrálódott a fővárosra, s a szaküzletek kifejlett hálózatával Budapest mellett ekkor még csak a legnagyobb vidéki városokban találkozhatott a vásárlóközönség. A települések többségében, főleg a falvakban, egyelőre maradtak a mindenes vegyeskereskedések, illetve az újonnan létesített és mérsékelt áraival konkurensként fellépő szövetkezeti bolthálózat, a Hangya üzletei.

4. térkép. Magyarország domborzata és bányakincsei 1910 körül

4. ábra. A külkereskedelmiforgalom megoszlása országok szerint 1913-ban

A külkereskedelmi forgalom az egész dualista időszakban gyorsan, mintegy évi 3%-kal bővült. A kereskedelemmel foglalkozók száma 1890 és 1910 között 55%-kal nőtt, miközben az összlakosság csak 20%-kal. A kivitel és a behozatal együttes értéke a háború előtt már a nemzeti össztermék 45%-át tette ki. Ehhez foghatóan magas aránnyal az európai országok közül csak Ausztria és Dánia rendelkezett. Egészen más eredményt kapunk azonban akkor, ha a fenti számból levonjuk az úgynevezett vámbelfölddel, azaz Ausztriával bonyolított export-import forgalmat. Ez ugyanis az 1880-as évektől 1913-ig folyamatosan igen magas, az export esetében 72-76%, az import esetében pedig 73-86% között mozgott. Az úgynevezett vámkülfölddel folytatott külkereskedelem aránya tehát a 25%-ot is alig érte el. A legfontosabb vámkülföldi kereskedelmi partner Németország volt, amellyel az összforgalom mintegy 10, s a közös vámterületen kívüli export-import 32-35%-a bonyolódott. Utána Nagy-Britannia következett 10%-kal, majd Olaszország, az Egyesült Államok és néhány más európai ország 5-8%-kal. A Szerbiával folytatott vámháború következtében a balkáni országok részesedése a vámkülföldi forgalomból a háború előtti két évtizedben 19%-ról 14%-ra csökkent.

A külkereskedelem áruszerkezete és ennek módosulásai jól tükrözték az ország gazdaságának jellegét és fejlődési irányát. A mezőgazdasági termékek aránya, amely az 1880-as évek átlagában az export értékének még 60%-a körül mozgott, az 1910-es évek elejére lecsökkent 51%-ra, az ipari és bányatermékek aránya pedig 40%-ról csaknem 50%-ra emelkedett. Ez utóbbiak felét azonban a mezőgazdaságra épült élelmiszeripar adta. A behozatal többségét – az 1880-as években 70%-át, s még az 1910-es évek elején is 60%-át – viszont az ipari késztermékek tették ki. Ez utóbbiakon belül a textil-, bőr- és ruházati cikkek részesedése kiugróan magas volt: az 1880-as években az összbehozatal 44, az 1910- es évek elején 33%-a.

5. ábra Az egy főre jutó nemzeti jövedelem (GDMP) Magyarországon és néhány európai országban az I. világháború előtt

Egy gazdaság fejlettségének vagy fejletlenségének legáltalánosabb mutatója az egy főre eső nemzeti jövedelem. Katus László számításai szerint 1913-ban Magyarországon egy főre 435 korona nemzeti jövedelem (GDMP) jutott, ami az angliainak kevesebb mint 40, a franciaországinak közel 50, a németországinak és a norvégiainak több mint 50, az olaszországinak mintegy 80, az ausztriainak pedig körülbelül 85%-át tette ki.5 Mások számításaiból hasonló kép kerekedik ki. Paul Bairoch trianoni Magyarországra vonatkozó adatai szerint az egy főre jutó bruttó nemzeti termék (GNP) 1913-ban 372 US-dollárt tett ki, ami az akkori európai átlagnak 69, az angliai szintnek 37, a németországinak 48, az olaszországinak 84, a spanyolországinak 101, a görögországinak 115, s a jugoszláviainak 130%-át jelentette.6 A legújabb számítások szerint, melyek ugyancsak az 1920 utáni területre vonatkoznak, az egy főre jutó magyarországi bruttó hazai termék (GDP) 1913-ban az angliainak 44, a németországinak 57, a franciaországinak 60, s az olaszországinak 81%-át érte el.[3] Magyarország tehát – a fél évszázados dinamikus fejlődés ellenére – nemcsak a legfejlettebb nyugat-európai, hanem – bár kisebb mértékben – az észak-, közép- és részben dél-európai országokhoz képest is elmaradott és szegény ország volt, amely után már csak Oroszország, a Balkán (Görögország, Szerbia, Románia és Bulgária), valamint az Ibériai-félsziget (Portugália és Spanyolország) következett. Az a gyakran hallható és olvasható állítás tehát, mely szerint a Habsburg Birodalmon belüli dualista Magyarország a legjobb úton haladt az európai élbolyhoz való felzárkózás útján, s az adott kereteken belül erre lett is volna esélye, nem egyéb, mint öncsaló mítosz, vagy legjobb esetben is jóindulatú tévedés, amely megfeledkezik arról, hogy az 1867 utáni, valóban gyors fejlődést szükségszerűen lassúbb növekedési pályáknak kellett követni, s arról is, hogy ugyanezen idő alatt az élboly és a középmezőny is haladt. A Monarchia a meglévő adottságok – földrajzi helyzet, nyersanyag-ellátottság stb. – keretei között biztosított viszonylag optimális feltételeket a fejlődés számára. Magukon ezeken az adottságokon azonban természetesen nem változtathatott.



[3] Angus Maddison: The World Economy. Paris, 2006, OECD, 438-474.