Ugrás a tartalomhoz

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig

Kövér György, Gyáni Gábor (2006)

Osiris Kiadó

AZ ALSÓ OSZTÁLYOK

AZ ALSÓ OSZTÁLYOK

OSZTÁLYVONÁSOK – RÉTEGKÜLÖNBSÉGEK

A társadalom számszerű többsége, felénél is nagyobb hányada, 4-4,5 millió fő tartozott az alsó osztályokhoz. Annak eldöntése, hogy kit soroljunk ide, nem oldható meg oly módon, hogy kijelentjük: mindenkit, aki a státushierarchia alsó fokán állt. Helyénvalóbb megközelítés szerint az alsó osztálybeliek többnyire fizikai munkát végző bérmunkások. Lényeges különbség van azonban a fizikai munkát végző (kis)tulajdonosok és a csak bérmunkások között. Igaz, a kistulajdonosok egyáltalán nem elhanyagolható hányada szintúgy végzett bérmunkát, tehát a kisbirtokos-napszámosok vagy az időnként napszámosként is tevékenykedő kisiparosok sem rekeszthetők ki minden további nélkül az alsó osztályok köréből.

A bérmunkásként végzett fizikai munka tehát az osztály elsőrendű megkülönböztető jegye. Az alsó osztályok proletárként (félproletárként) definiált népes tömbjét belülről tovább tagolja a gazdaság mezőgazdasági és nem mezőgazdasági szektorokra bomlása. Hiszen amíg az iparban és a szolgáltatásban dolgozó munkások, kevés kivétellel, a proletár klasszikus típusának feleltek meg, addig a mezőgazdasági bérmunkások számottevő része csak távolról emlékeztetett annak ideáltípusára. Természetesen a városi (tehát ipari és szolgáltatásbeli) proletariátuson belül is akadtak rendhagyó csoportok (például a házicselédek vagy a kétlaki iparosok); a mezőgazdaság kétkezi munkástömegeinek viszont túlontúl nagy hányadát éppen olyanok alkották, akiket nem csupán a bérmunka határozott meg. Hiszen: „Az agrárproletár családok nemcsak munkavállalásból éltek, hanem egyúttal – különböző mértékben – önálló termelők is voltak” (Gunst Péter 1987, 84).

Az agrárproletárokat és a nem mezőgazdasági, más szóval a városi munkásokat jól megkülönbözteti egymástól az is, hogy (1) milyen formában kapták kézhez munkájuk ellenértékét, a bért; (2) hogy munkavállalói státusuk mennyire felelt meg a szabad munkaerő jogi fikciójának. Ám olykor még magán a mezőgazdasági bérmunkás társadalmon belül is lényegbevágó különbségek forrása volt ez az utóbbi két szempont.

A következőkben, amikor külön-külön tárgyaljuk előbb az agrárproletariátust, majd a városi munkásságot, kiemelt jelentőséget tulajdonítunk ezeknek a rétegképző ismérveknek.

AZ AGRÁRPROLETARIÁTUS

A magyar társadalom kétségkívül legnépesebb társadalmi csoportját az agrárproletárok alkották. A tisztán csak bérmunkából élő mezőgazdasági népesség 1 212 000 főt számlált a korszak elején (1920), és számuk még 1941-ben is megközelítette az egymilliót (979 000). Eltartottakkal együtt a Horthy-kor kezdetén az agrárproletariátus létszáma 2 145 000, a korszak vége felé is 1 800 000 főre tehető. A félproletár törpe- és kisbirtokos parasztság azonban szintúgy részét képezte az alsó osztályoknak. Az öt holdig számított alsó birtokos rétegek beszámításával az agrárszegénység teljes száma a hárommilliót is elérte 1930-ban, bár 1920-as létszámuk ennél valamivel alacsonyabb. Mindent egybevetve a népesség legalább egyharmada agrárproletárokból állt ekkoriban.

Hiba lenne ugyanakkor, ha feltételeznénk, hogy az agrárnépesség kiterjedt alsó szegmense homogén, tehát egyöntetűen szegény, végletesen pauperizálódott tömeget alkotott. Jóllehet még a kortársak közül is számosan hangoztattak ilyen és hasonló véleményt, például midőn Magyarországot a hárommillió koldus országának nevezték (a kifejezés Oláh Györgytől, a későbbi szélsőjobboldali publicistától származik). A teljes elszegényedés valójában éppen azokat a családokat sújtotta, amelyek egykeresősek voltak. Márpedig e családok száma a válság időszakában (1930-ban) nagyjából 300 000, ami eltartottakkal együtt 1,3 millió főt rejt magában. Ily módon az agrárproletariátusnak 40-50 százalék közötti hányada élt a válság sújtotta években a létminimum alatt vagy annak közvetlen közelében.

S noha a végső elszegényedés esélye szempontjából nem volt szembeszökő eltérés az agrárproletariátus egyes csoportjai között, az azonban meglepő, hogy még a (csekély) földtulajdon sem feltétlenül garantálta a pauperizálódás elkerülését. Mégis: az egyik és a másik agrárproletár-csoport jövedelme között volt némi különbség. De vajon milyen egyéb tényezők hatottak az eddig említetteken kívül az agrárproletariátus belső tagozódására?

A földtulajdon korántsem gyakorolt meghatározó befolyást arra, hogy ki milyen státust (és jövedelmi pozíciót) tölt be osztályán belül. Ennek az egyik oka, hogy a parasztbirtokosok legalsó kategóriájának a tagjai maguk is bérmunkát végeztek, és ráadásul rosszabbul is éltek a csak alkalmazott agrárproletár-családoknál. A kis földtulajdon azért sem vált perdöntővé a státus meghatározásában, mert – és ez a másik ok – a napszámosok, de kivált a cselédek jelentős hányada úgyszintén gazdálkodott azokon a tenyérnyi parcellákon, melyeket bérelt vagy amit a bér naturális részeként kapott saját használatra (szegődményföld). Ez a rendszerint egy hold körüli ingatlan az érintett családokat mintegy kvázitulajdonosi ranggal ruházta föl.

A szűkebben vett agrárproletariátust hagyományosan két csoport alkotta, a gazdasági cselédség és a mezőgazdasági munkássság (napszámosok). Más-más helyet foglaltak el a mezei munka rendjében, de munkavállalói státusuk (a jogi helyzetük) is eltérően alakult. Végül határozott különbségek mutatkoztak a cselédek és a napszámosok településrendje, életformája és nem utolsósorban a mentalitása terén.

A cselédek a kis- és nagygazdaságok állandó alkalmazottjai, akik szabályszerűen egy teljes évre szegődtek be – ezért olykor szegődményeseknek is nevezték őket. Munkajogi státusukat az 1876. évi XIII., vagyis az ún. cselédtörvény, továbbá az azt részben módosító 1907. évi XLV törvény szabályozta a Horthy-kor idején is. E rendelkezések szerint a szegődményes alkalmazottat munkaadójához nem csak formális munkaszerződés, hanem egyszersmind hatalmi viszony is fűzi, ami szoros személyi függéssel jár együtt. Ezt fejezi ki a törvény ama megfogalmazása, miszerint a szerződés létrejöttével a munkavállaló „a gazda háznépének tagjává válik”. Vagyis: a tisztán anyagi kötelmeken túl a munkaadót és a munkavállalót kölcsönös jogok és kötelességek kapcsolják egybe. Ez a határozottan patriarchális jellegű munkaviszony cseléd és munkáltatója között a munkavállaló számára súlyos hátrányokat és kétségtelen előnyöket egyaránt tartogatott. A hátrányok sorában első helyen említhető az alkalmazott messzemenő személyes függése munkaadójától a szerződés teljes időtartamában. Az uradalmi alkalmazottak esetében ezt a fajta gyámkodó hatalmat közvetlenül a gazdatiszti személyzet gyakorolta, a paraszti gazdaságok állandó alkalmazottaival szemben pedig a tulajdonos parasztgazda érvényesítette a közvetlen felügyeletet. A gazdatiszt rendelkezési jogkörének tágasságát két körülménnyel jellemezhetjük. Az egyik, hogy már at gazdasági cseléd munkakörét is, a saját hatáskörén belül, egyedül a gazdatiszt szabta meg. Így az uradalmak minden alkalmazottja, a szegődményes iparosokat, sőt a „vizsgázott gépészeket” is beleértve, gazdasági cselédnek számít, mivel a gazdatiszt rendelkezési hatalma alá tartozik.

További fontos körülmény, hogy a gazdatiszt ellenőrző hatalma súlyosan korlátozza a munkavállaló egyéni autonómiáját. A személyes szabadság csorbítását mutatja, hogy a gazdatiszt fegyelmi jogkörébe a testi fenyítés is beletartozik. „Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül – írja Illyés Gyula nevezetes szociográfiájában. – Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, a jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverző legyen, határozott és befejező, mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze. Az öregekkel szemben az ember lehetőleg módjával folyamodik a közvetlen fegyelmezéshez.” Ugyanakkor: „Tizennyolc éves koráig. a gazda a szentesített törvény értelmében is [az 1907-es rendelkezés szerint] s szinte annak útmutatása szerint bántalmazhatja tettleg a cselédet. Életét s testi biztonságát csak azontúl nem veszélyeztetheti.” (Illyés Gyula 1974, 156-157, 158.)

A cselédviszonyból a munkavállaló számára ugyanakkor az az előny származott, hogy az alkalmazott kétségtelenül egzisztenciális védettséget élvezett mintegy annak fejében, hogy időlegesen lemondott személyes szabadsága egyes biztosítékairól. Ennek döntő eleme az egész évre kikötött cselédbér, melynek feltétlen megfizetésére a munkaadó a szerződésben felelősséget vállalt. Továbbá a munkaadó magára vállalta az alkalmazott gyógyíttatási költségeit (45 napig tartó hatállyal), gondoskodott a lakhatásáról, sőt olykor még az étkeztetéséről is (ebben az ún. bennkosztosok részesültek). Ezért tekinti Erdei a cselédséget a leginkább paraszti rétegnek, „amelyet legjobban köt paraszt formáihoz a környezete” (Erdei Ferenc é. n., 135).

A cselédek a jogi és társadalmi téren megnyilvánuló patriarchális kötöttség folytán, továbbá mert a pusztákon vagy a tanyákon élve fizikailag is kívül rekedtek a falvak és a mezővárosok paraszti közösségein, társadalmi és fizikai értelemben egyaránt feltűnően immobilnak bizonyultak. Jóllehet a cseléd munkavállaló minden évben újra eldönthette, hogy hová és kihez szegődjék, sőt hogy beszegődjön-e egyáltalán bárhová, mégis: az uradalmi alkalmazottak szinte mindig a helyükön maradtak és gyakorta életük végéig ragaszkodtak a cselédsorhoz. Erős a pusztaiak kötöttsége, emeli ki Illyés is. „Nem hagyhatják el oly könnyen egyik napról a másikra helyüket, sőt egyik évről a másikra sem. A nyolc-tízgyerekes béres nem mond fel, nem rakja szekérre óljait, bútorait, egy-két malacát, s nem indul világgá új hely után azért, mert egyik vagy másik leányának mehetnékje támad.” (Illyés Gyula 1974, 261.)

Az egy hónapi folytonos munkaviszony jogi kötelmével a gazdasági cselédség végeredményben több évre megváltotta helyét egy-egy uradalomban. Helyben maradását erősítette, hogy helyváltoztatási szándékát a szerződés lejárta előtt két hónappal jeleznie kellett, mert ennek elmaradása esetén automatikusan meghosszabbodott éves szerződése.

A beszegődés (felfogadás) időpontja más és más volt az ország egyes vidékein, ám rendszerint a szeptember 29-ike és az április 24-ike közötti bő félévre esett, és az aktusra legtöbb helyen január elsején került sor. Ezt a gyakorlatot az 1935:II. törvény módosította, amely egységesen március 31-ikében határozta meg a szerződéskötés kötelező időpontját.

A beszegődéskor írásba foglalt szolgálati szerződésben (bérlevélben) tüzetesen rögzítették a cselédbért. A konvenció (ahogy akkoriban nevezték) nem meghatározott munkák elvégzéséért járt, hanem olyan javadalmazás volt, amely a gazdaság keretében elvégzendő és a szerződésben előírt munkák teljesítéséért illette meg a munkavállalót. Ennélfogva nem a végzett munka szerint, hanem a szolgálati idő arányában járt a cselédi javadalmazás, a konvenció tehát lényegében időbér jellegű juttatás volt.

A cseléd bérének mintegy a 95%-át természetbeni járandóságként kapta meg. Ez is közrejátszott abban, hogy a cselédkonvenció nagyságát és belső összetételét hosszú időn át semmilyen külső megkötés nem szabályozta. A „szabad béralkú” liberális színezetű, valójában inkább a rendies szokásjog által szentesített rendszerét az 1940-es XV. törvény szüntette meg; e rendelkezés nyomán állították fel az Országos Gazdasági Munkabér-megállapító Bizottságot, melynek az volt a feladata, hogy megállapítsa az országosan egységesített cselédbérminimumot. 1943-tól ugyanakkor életbe lépett a cselédbér maximumát kimondó rendelkezés is.

A konvenció (a cselédek nyelvén: kommenció) nagysága és szerkezete híven követte a cselédhierarchia felépítését, így az állatgondozásban foglalkoztatott rendes béres és a napszámosmunkát végző gyalog béres javadalmazása eltért egymástól, és persze más fizetség járt a gyermek kisbéresnek is. Ám amíg az első két cselédkategória bérezése nem sokban ütött el egymástól, addig a kisbéresek jövedelme nem volt több a felnőttkonvenció felénél. A cselédbérben (és erre utalt a konvenció kifejezés) nem vagy csak igen halványan tükröződött a munkaerő változó piaci értéke. Az összetételét és még a nagyságát tekintve is alig módosuló cselédkonvenció rendszere érintetlenül megmaradt a Horthy-korszakban. Igaz, a naturáliák közül egyes tételek, így az öltözet ruha, a csizma, a bocskor, a fehérnemű, a gyapjú, a pálinka vagy a szalona és a száraz főzelékféle (borsó, bab) a húszas-harmincas években már többnyire hiányzott a bérlevelekből. Ettől eltekintve azonban érdemben nem módosult a cselédbér szerkezete (bár kisebb változásokra folyton sor került az egyes tételek egymáshoz viszonyított arányában), és viszonylag állandónak mutatkozott a konvenció nagysága is.

A konvenció három fontos tételből állt: csekély készpénzből, természetbeni javakból és a saját megművelésre átengedett illetményföldből. A készpénz korszakunkban ritkán érte el a 40 pengőt, és gyakorta ennél is kevesebb volt. „A cselédség konvenciójának törzsét – jegyzi meg Heller András –, a gabonajárandóságok teszik” (Heller András 1937, 95). Ez a vegyesen búzából, rozsból és árpából álló járandóság szabályszerűen 15-20 mázsa szemes terménynek felelt meg, melyet az alkalmazott négy egyenlő negyedévi részletben kapott kézhez. Mindamellett a „cseléd legfontosabb keresete az állattartásból ered” (Heller András 1937, 97). Ha marhatartással szegődött be a cseléd, akkor rendszerint egy fejőstehenet tarthatott, ha nem, akkor a tehéntartás jogát munkaadója tejjárandósággal váltotta meg, esetleg tejmegváltást adott 14-30 fillér erejéig. Megillette továbbá a cselédet egy anyasertés tartásának a joga, melynek szaporulatát (éppúgy, mint a friss ellős üszőét) részben maga értékesíthette a piacon. Végül korlátlanul nevelhetett aprójószágot, melyek eladása révén szintúgy különjövedelemre tehetett szert.

A cselédeket mindezeken túl saját használatra megillette 1200-1600 négyszögölnyi, az uradalom által felszántott és bevetett kukorica- vagy ugyanilyen nagyságú csak bevetett krumpliföld, illetőleg 200-400 négyszögöl, esetleg nagyobb kert. A naturáliák körébe tartozik végül a szolgálati lakás, melynek biztosításáról a század elején született törvény intézkedett. 1938-ban 43 600 cselédház volt az országban. A jellegzetes pusztai épületeket a gróf Esterházy Tamás kezén lévő Pápa-ugodi-devecseri hitbizományi uradalom 1916- ban felvett hagyatéki leltára alapján mutatjuk be: „Náddal fedett... 11,4 méter hosszú, 7,95 méter széles cselédház.” Továbbá: „Van az udvar északi részén egy kemény anyagból épült cselédlak, melynek hossza 33 méter, szélessége 9,33 méter, fenyő- és cserépzsindellyel fedett állószék alakú, ezen épülettel van összeépítve egy 13,1 méter hosszú, 9,10 méter széles kemény anyagból épült cselédlak fenyőtetővel, fazsindellyel fedve. Van ezen épületben 4 szoba, egy konyha, egy gerendás deszkás padlás. 1909-ben épült egy 38,9 méter hosszú, 9,4 méter széles kemény anyagú fenyőfa tetővel, cseréppel fedett új cselédlakás, melyben 8 szoba, 4 konyha, 1 sütőkonyha, 8 kamra és 1 padlásfeljáró van” (Pölöskei Ferenc – Takács Ferenc 1976, 59-60). A cselédház egy szobáját jobb esetben egy (néha két) család lakta, és rendszerint két vagy négy családnak jutott egy közösen használt konyha. Győr környékén készült felmérést idézünk. „37 gazdaságban 500 cseléd lakására vonatkozó adataim szerint a lakások 92%-a egyszobás (kétszobás lakása leginkább a gazdáknak, iparosoknak van). 55% közös konyhával bír, 45% különkonyhás. 70% földes padlózató, 11% köves, 19% fapadlós. 3 gazdaságban 3 esetben két család lakik egy szobában”, ám ez itt ritka j elenség. Viszont „a szobák túlzsúfoltsága elképesztő. Sokszor 8-10 lélek fekszik egymás hegyén-hátán örökké zárt ablakok mellett, a csecsemők deszkaládákban vagy felnőttek lábainál. Az ágynemű néhány rongy, takaró a kabát, az ing ugyanaz, amiben nappal verejtékeznek” (bejczi Németh Andor 1937, 148). Az uradalmi cselédek nem részesültek ugyan kötelező társadalombiztosításban, viszont betegség esetén az orvosi, a gyógyszer- és a kórházköltségeket meghatározott ideig (egy 1931-es rendelet szerint 30 napig) a munkaadó fizette.

A cselédkonvenció is tanúsítja, hogy a gazdasági cseléd nem tipikus bérmunkás. Már azért sem, mert miként Kovács Imre találóan megjegyezte, „a cselédcsalád egy kis üzemet, mégpedig szükségletfedezeti üzemet alkot. Ugyanis a konvencióban kapott gabonát és a szegődményes föld hozamát ők nem viszik piacra és nem adják el, hanem a családi üzemben feldolgozva közvetve értékesítik, illetőleg szükségleteik kielégítésére fordítják” (Kovács Imre 1984, 403). Ezért is oly nehéz a számszerűsített cselédbér egybevetése például az ipari munkásbérekkel, hiszen a cseléd önellátás útján biztosított fogyasztásának a városi munkások oldalán a piaci beszerzéssel megoldott fogyasztás felel meg. De ennél is döntőbb, amit Kovács némileg figyelmen kívül hagy, hogy a cseléd ráadásul árut is termel, lévén, hogy: „A béresnép tehát maga is úgy fedezi pénzszükségletét, mint a gazda: termel és a piacon elad” (Móricz Miklós 1933, 64). Kovácsnak igaza van tehát a cseléd önellátásáról mondottakban, viszont ehhez pótlólagosan hozzájárul még az állatok szaporulatából, a felesleges tejből és tojásból vagy a baromfiból származó piaci bevétel is. Ezért véli úgy Heller András, hogy ha „egy szorgalmas és elemi csapásoktól megkímélt közcseléd 1935. évi járandóságainak a székesfehérvári járásban” 1130 pengő volt az egyenértéke, ami járulékos naturáliákkal akár száz pengővel is megtoldható lenne, akkor 646 pengő, a bevételek 57%-a származott piaci értékesítésből. Lehet, hogy az idézett becsérték túlzó, ám nem kétséges, a cselédcsaládok mint árutermelő üzemek komoly jövedelmet húztak a piaci tranzakciókból.

De vajon mit ért összességében a cselédbér? Abban teljes az egyetértés, hogy a cselédség az agrárszegénység jövedelmi elitje, hiszen amint egy kortárs gazda megfogalmazta: „A gazdasági cselédség ma a fixfizetésesek irigyelt pozícióját foglalja el a földművesek társadalmában.” Ráadásul, fűzte hozzá: „Állandóbb cselédségem kedvezőbb körülmények között él, mint a törpe- és a kisbirtokosok nagy része”, a napszámosokról nem is szólva (Móricz Miklós 1933, 65).

A vita akörül folyt és folyik, hogy pénzben kifejezve mekkora is valójában az átlagos cselédkonvenció. Pesszimista megítélés szerint, s ezt a véleményt osztja a legtöbb falukutató szociográfus (Illyés Gyula, Kovács Imre), egy öttagú cselédcsalád 350-500 pengő évi jövedelmet húzott 1930-ban, bár Kovács szerint is a húszas évek végén ennél nagyobb volt a cselédkonvenció pénzértéke, ráadásul az ország egyes vidékei eltértek egymástól az átlagbér nagysága tekintetében. Amíg Békés megyében 39 fillér, addig Nógrádban már csak 24 fillér jutott a cselédcsalád egy tagjára. A konvenció nagyságának időbeli változását Kerék Mihály hat megyére kiterjedő becslése is érzékelteti; e szerint 1928-ban a legalacsonyabb érték (Szabolcs megye) is 628 pengő, a legmagasabb viszont 852 (Békés megye), és általában 766 pengő körül jár annak értéke. 1935-ben viszont már csak 528 pengő felelt meg a hat megye átlagának. Az optimista becslések egyébként éppen 1935-re vonatkozóan 650-740 pengő közöttre taksálják a konvenció értékét (Hollós István, Heller András), és a hivatalos álláspont is ehhez közeli értéket ad meg: 600 pengőt. Arról, hogy a későbbiekben miként alakult a cselédbér, jóval kevesebb korabeli becslés ismert. A kevesek közül való az a kalkuláció, mely szerint az 1940-es években, miután megtörtént „az irányított munkabérhelyzetre való áttérés”, a cselédbér „majori árak” szerinti értéke 1600 pengő körül volt (Hajpál Gyula 1943, 11). Igaz, tehetjük hozzá, ennek értékét valamennyire csökkenti az infláció.

A számítások bizonytalanságát az is fokozza, hogy egyesek öttagú (Illyés), mások hattagú családot vesznek alapul (Heller). Ami azért okoz számottevő eltéréseket, mert az egyébként is népes cselédcsaládok úgyszólván minden egyes tagja jövedelmet termelt. Az e családokra jellemző hagyományosan magas termékenység tehát jól felfogott gazdasági érdekből (is) fakadt. (1920-ban egy házas nőre itt 4,5, a napszámosoknál csupán 3,9 szülés jutott. S még 1940-ben is a négy- vagy többgyermekes föld nélküli agrárproletár családok 37,4%-a tartozott ehhez a réteghez, holott a cseléd keresők megfelelő részaránya nem több 21,5%-nál.)

A sok gyerek jól kamatozó gazdasági befektetésnek számít, hiszen 6-7 éves kortól már fél konvenciót hoz a cselédgyerek kisbéresnek állítása, a kamaszkorú lányok pedig gyakorta szegődnek be házicselédnek a közeli városokba, és a fiúk is el-eljárnak napszámba vagy részesmunkába. Egyedül ez az utóbbi, Heller számításai szerint, 40 pengő bevételt hoz, tehát annyit vagy inkább többet, mint amennyi készpénz a konvencióval is együtt jár (Heller ezt az összeget egyébként 25 pengőre taksálta).

A cselédség, ezek szerint, a maga egészében nem tartozott a pauperizált, nyomorgó és éhező agrárszegénységhez. Jóllehet szoros patriarchális függőségben élt, ugyanakkor szociális biztonságot élvezett, sőt egyes jól fizetett tagjai akár még földvásárlásra is gondolhattak, s korabeli vélemények szerint „a cseléd keresetét a 7 kat. holddal bíró kisbirtokosok érik csak el” (bejczi Németh Andor 1937, 49). Ami arra vall, hogy az uradalmi alkalmazottak sem alkottak belülről homogén társadalmat. A cselédség fölött állt a gazdaság irányítószemélyzete (intézők és segédtisztjeik), viszont hozzájuk tartoztak a „gazdák” (tanyagazda) és az „öregbéresek” vagy „pálcásbéresek”; ők továbbították a gazdatisztek utasításait a cselédekhez, és a munkájukat is közvetlenül ők ellenőrizték. Végül szintén az ő hatáskörükbe tartozott a hónaposok (summások), a szakmánymunkások és a napszámosok felügyeletének ellátása. A közönséges cselédek (a rendes és a gyalog béresek) között ugyanakkor az ún. „elsőbéres” állt a hierarchia csúcsán; idősebb korában rendszerint belőle került ki a következő pálcásbéres.

A cselédséget nyílt szakadék választotta el a szegődményes iparosoktól, sőt még a pásztoroktól is. Kivált az uradalmi bognárok, kovácsok, lakatosok és társaik érezték úgy, hogy a cselédek fölött a helyük. „Hacsak lehetett, lakóházuk és műhelyük külön állott a béresekétől. Magukat különbnek tartották, de ahol csak lehetett, segítették a cselédeket. A bognár elkészítette a bútoraikat, a kovács vaslábat kovácsolt nekik, bevasalta a csizmasarkát, »megorvosolta« a beteg jószágot és minden egyéb iparosmunkát elvégeztek, amire azoknak szükségük volt. Munkájuk ellenértékét a cselédasszonyok ledolgozták a konvencióföldön” (Pusztainé Madar Ilona 1982, 174). Az uradalmi lét, mindeme különbségek dacára, szorosan együvé is fűzte az alkalmazottak presztízsben eltérő kategóriáit. Noha mindenki lenézte a hierarchiában alatta állókat és különösen azt, aki a legelesettebb volt, ám azért a szolidaritás köteléke is hatott: mindenki ott segített a másikon, ahol tudott. Így: „A pásztorok. kedveztek a cselédek állatainak. Amint lehetett, a jobb legelőn tartották azokat” (Pusztainé Madar Ilona 1982, 175).

1930-as adatok szerint a 215 896 gazdasági cseléd kereső kétötöde, közel 87 000 fő volt nőtlen vagy hajadon. Közöttük bújnak meg azok, akiket nem az uradalmak, hanem a parasztgazdaságok foglalkoztattak, s akiket az uradalmi cselédségtől a gazdacseléd elnevezéssel különböztetik meg. A közép- és gazdagparaszti gazdaságok legnagyobb számban béreseket (tehát férfiakat) és kisebb számban mindeneseket, valamint szolgálókat (nőket) alkalmaztak állandó jelleggel. Az uradalmi és a gazdacselédek között döntően az a különbség, hogy a nagybirtokok felnőtt családos alkalmazottjaival szemben a paraszti üzemek előnyben részesítették a fiatal és még nem házas cseléd munkavállalókat. Persze az utóbbiak körében is akadt olyan csoport, amely erősen emlékeztetett az uradalmi alkalmazottakra.

A béres mint a paraszti gazdaságokban legtömegesebben előforduló cseléd típusán belül megkülönböztethetjük a kisbérest, a bérest és az öregbérest. A 14-17 éves fiúkat, tehát a kisbéreseket a jószágok őrzése és ellátása körüli munkákkal bízták meg, de időnként más munkára is befogták őket (szántásnál-vetésnél vezették a lovat, kapáltak, markot szedtek vagy kukoricát törtek). A béres viszont minden gazdasági munkát köteles volt ellátni, sőt nemegyszer még a tanyaépület tatarozásával is megbízták.

A lányok mindenesnek vagy szolgálónak szegődtek be a háztartási és a tanyaház körüli gazdasági munkák elvégzésére. Mind a béresek, mind a szolgálók rendszerint egy évig maradtak a helyükön, majd továbbálltak. A cselédsort is rendszerint csak a családalapításig terjedő életciklus tartamában vállalták, ezt követően (tehát legkésőbb 30 éves koruk körül) napszámosként vagy ritkábban tanyásként folytatták tovább az életüket.

A gazdacseléd további specifikuma, hogy a konvenciót, melyről éppúgy részletesen szó esik a bérlevélben, mint az alkalmazott munkájáról, itt közvetlenebbül meghatározták a hagyományok, mint az uradalmi cselédség esetében. Így a gazdacselédek kommenciójának a gabonajárandóság mellett a Horthy-korban is elengedhetetlen tartozéka volt a ruha és a lábbeli járandóság, viszont hiányzott belőle mind a marhatartás, mind az illetményföld. Összességében ezért is csekélyebb a gazdacselédként megkeresett jövedelem az uradalmi

cselédség járandóságánál.

Némileg máshogy alakult a tanyásként beszegődők egyébként nem túl népes körének a helyzete. Több típusuk is megkülönböztethető, ám mindannyiuk létét megszabta, hogy a közép- és gazdagparaszti tanyás gazdálkodás során gyakran akadt egy vagy több, a gazda által nem használt felesleges tanyaépület. A tanyások felnőtt és családos emberekből verbuválódtak, akik noha a közönséges cselédeknél függetlenebbül, ám a napszámosokénál mégiscsak kötöttebb körülmények között éltek. Egyik jellegzetes, noha nem túl gyakori képviselőjük az öregbéres, a gazda helyettese (béresgazda), akit rendszerint a gazdagparasztok, kisebb urizáló gazdák fogadtak föl. A bérestanyás (vagy tanyásbéres) hébe-hóba már a 20-30 holdas középparaszti gazdaságokban is előfordulhatott; ő az, aki az öregbéreshez hasonló módon „az egész gazdaság dolgát, baját viszi a vállán” (Kiss Lajos 1981, 1:149). Átmeneti, félig cseléd, félig napszámos helyzetnek felelt meg a kistanyás vagy féléves-tanyás státusa. Olyan tanyáscseléd ő, akit a 40-50 holdas parasztgazda „ereszt be” valamelyik üres tanyájába, viszont a cselédcsalád munkaerejére a gazdaság csak részben (fél évig) vagy egyáltalán nem is tart igényt. A cselédbér fejében fél évig dolgoztatott tanyás így nemegyszer éppen a gazda birtokán végzett napszámmunkából él. Említsük meg végül az ún. ingyenes-tanyást, aki nemhogy fél évet, egy napot sem tölt cselédmunkában, mivel teljes egészében napszámosként tartja el magát és családját. „Úgy mondják, hogy a tanyások többsége ingyenes tanyás volt” (Nagy Gyula 1975, 207).

A gazdacselédek közül az öregbéres és a bérestanyás (tanyásbéres) állt közel az uradalmi alkalmazottakhoz. Nemcsak azért, mert a cselédcsaládok munkaerejére a gazdaságok itt is, ott is teljes mértékben igényt tartottak, hanem a javadalmazás szakasztott azonos módja miatt szintúgy. Hiszen a gazdacselédek ez utóbbi kategóriáit is rendre megillette mind az illetményföld (és a veteményes kert), mind a tehéntartás joga, vagyis mindaz, ami egyébként hiányzott a rendes gazdacselédek kommenciójából.

A gazdacselédek többsége azonban azt követően, hogy családot alapított, rendszerint beköltözött a tanyáról az (alföldi) mezővárosokba, és napszámosként kereste tovább a kenyerét. A mezőgazdasági munkásság az agrárproletariátus kétségkívül legnépesebb kategóriája, amely eltartottakkal együtt legalább kétszer akkora tömeget alkotott, mint a gazdasági cselédség: 1920-ban másfél millió (1 528 589), egy évtized múltán is valamivel több mint egymillió (1 252 731) fő alkotta e népcsoportot. Ám ennél is jóval többen éltek napszámmunkából a Horthy-kor évtizedeiben. Potenciálisan tehát időről időre további tíz- és százezrek lepték el a munkaerőpiacot, hogy ezzel is növeljék a munkaerő-túlkínálatot.

A mezőgazdasági napszámosok belsőleg differenciált társadalmat alkottak. Egyik nehezen, sőt egyáltalán nem is számszerűsíthető részét képezte az alkalmi napszámos munkavállalók tömege, amely önálló megélhetést nem biztosító kis- és törbebirtokok tulajdonosaiból került ki volt. Számuk különösen a Nagyatádi-féle földreform nyomán nőtt meg, hiszen nagyjából 300 000, korábban teljesen föld nélküli (s szinte kizárólag napszámból élő) személy jutott ekkor néhány holdnyi parcellához. Igaz, ők „inkább csak olyan munkákat vállaltak, amelyekhez bizonyos szaktudás kellett – szőlőmetszés, épületfa, dongafaragás, zsúpkészítés stb.” (Vaska Miklós 1979, 53). A főfoglalkozású és milliós nagyságrendű mezőgazdasági munkásság körén belül az egyik csoportot azok alkották, akik haszon- vagy részesbérlet formájában szintén folytattak némi önálló gazdálkodást, a másik csoportjuknak ez nem állt módjában. Az utóbbiak gazdasági stratégiájának felelt meg a félig-meddig cseléd, félig-meddig napszám jellegű bérmunka: őket nevezték hónapos cselédeknek vagy egyszerűen csak summásoknak.

A summások egyszerre voltak idény- és vándormunkások, mivel nagy többségük más megye, sőt olykor a lakhelyétől egészen távoli vidékek uradalmaiban vállalt munkát. Rendszerint a dunántúli nagygazdaságok szerződtettek tömegesen summásokat. A gazdaságok a saját költségükön marhavagonokban szállították a zömmel Borsod és Heves megyéből, a Dunántúlon pedig elsősorban Zalából származó idénymunkásokat az uradalmi pusztákra.

„Negyven-ötven főt is bezsúfoltak egy kocsiba, együtt a szerszámaikkal – szól a visszaemlékezés. – Mikor Pápára értünk, onnét urasági szekerek vittek ki bennünket Pálházára” (Pölöskei Ferenc – Takács Ferenc 1976, 63). A summások zömében még házasság előtt álló fiatal férfiakból és nőkből kerültek ki, akik ún. bandákba szerveződve csoportosan szerződtek meghatározott, rendszerint több hónapig tartó munkára (ezt az ún. gazdasági munkásszerződésben rögzítették). A hevesi summásbandák többnyire fél évre, a dunántúliak esetleg csak a nyári aratási-cséplési munkákra szegődtek be. „Csak Kövesden [Mezőkövesden] 3630 ilyen summáscsalád él – jegyzi meg Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság című szociográfiájában –, családtagjaikkal együtt körülbelül 13 000 lélek. Az a kövesdi emberfölösleg, amely így keresi a kenyerét, körülbelül hatezer főre tehető” (Szabó Zoltán é. n., 68).

A summásvidékek (maga Mezőkövesd is) erősen zárt közösségeket alkottak, ahol szinte korszakunk végéig töretlen maradt a házasodási endogámia. A summáscsapatok szervezését és munkavégzésük menedzselését, sőt azok felügyeletét a summásgazda (munkásgazda, bandagazda) látta el. „E hatezer ember a summásgazdától függ elébb, aztán az ispánoktól. Volt idő, mikor a summásgazda a munkásság vezetője és érdekeinek védője volt, ma [1938-ban] nem az. Voltaképpen kereskedik velük. Munkájukat eladja a nagybirtoknak és lehetőleg úgy adja el, hogy ő ne károsodjék. Hogy a munkás ne károsodjék, az másodlagos követelmény” – állapítja meg a szociográfus (Szabó Zoltán é. n., 68). Az Alföldön és kivált a Horthy-korban már arra is akadt példa, hogy földmunkás-szervezetek, nem pedig vállalkozó bandagazdák állítottak össze summáscsapatokat, amelyek élén a szervezet vezetői foglaltak helyet, akik azután megfelelőképpen képviselték a munkavállalói érdekeket és nem is kerestek többet a társaiknál.

A summások úgy tagozódtak be az uradalmak munkaerő-állományába, hogy a hierarchia legalján jutott nekik benne hely. Így azután a summások konvenciója el is maradt a cselédeket megillető javadalomtól. Ez ajárandóság kisebbrészt készpénzből, nagyobbrészt terményekből (búzából, rozsból, árpából) tevődött össze. Optimista becslések szerint a húszas évek vége felé a férfi summás konvenciójának értéke 60 pengő körül járt havi átlagban. Természetesen a summások nemcsak aratásra-cséplésre vagy a kapásnövények egész évi „bemunkálására” szegődtek be (ők voltak a szakmányosok), hanem napszám fejében is vállaltak akár ugyanabban a gazdaságban is további munkákat; ebben az esetben azonban kevesebbet kerestek.

Az 1930-as évek kezdetén drasztikusan csökkentek a mezőgazdasági munkabérek. Kerék Mihály borúlátó számításai szerint a summások konvenciójának értéke, havi átlagban, rendszerint a 20 pengőt sem érte el ekkoriban, az évtized vége felé viszont újra 60-70 pengő lett. Miközben a gazdasági konjunktúrák és dekonjunktúrák váltakozásai határoztak a summásbér időbeli trendjének a hosszú távú alakulásáról, ugyanakkor e bér nagysága és összetétele országosan sem alakult egyöntetűen. Nemcsak regionálisan, de az üzemtípusok szerint is észrevehető különbségek mutatkoztak a summások béreiben. Legnagyobb béreket a Kisalföldön, legalacsonyabbakat a Tisztántúlon fizettek a summásoknak; ugyanakkor a paraszti üzemek alkalmazottjai jobban jártak, mint uradalmi társaik. S noha a gazdagparasztok kevesebb készpénzt és gabonát juttattak summásaiknak, gyakran ellátták őket szegődményes földdel, sőt olykor a kertészeti munkákat is velük végeztették valamivel kedvezőbb napszámbér fejében. S ezzel magasabb jövedelemhez jutottak a náluk alkalmazott hónapos cselédek, mint az uradalmi summások, ami azonban végül kevéssé számított, hiszen a summások 98-99%-át az utóbbiak adták.

Összességében a summások évi átlagban 200-230 pengő jövedelemre tettek szert, legalábbis ez volt a helyzet a húszas, majd harmincas évek végén, ám a válság idején ennél alacsonyabb jövedelemmel kellett beérniük. A konvenciónak részét képezte a természetben kapott élelem és szállás (ami nem lakás). A munkások élelmezését a munkaadók úgy oldották meg, hogy ellátták őket a főzéshez szükséges nyersanyagokkal, liszttel, szalonnával, zsírral, krumplival, babbal, sóval, ami havi átlagban nagyjából 30 pengő értéket képviselt. A summások alacsony rangját jelzi, hogy az uradalmak feltűnően kevés figyelmet fordítottak szállásaikra. Rendszerint istállókban jelöltek ki nekik fekvőhelyet. „A barakkban laktunk, amely télen ököristálló volt – olvassuk egy visszaemlékezésben –, abba szállásoltak el bennünket. A beszállásolás úgy volt, hogy nekünk, már ilyen kisebb leányoknak csak a söpréshelyiség jutott, oda raktuk a szalmát és ott feküdtünk úgy, hogy a lábunk a másik fejénél volt. Be voltunk zsúfolva a barakkba, férfiak és nők egy helyen voltak. Azért is fél kilométerre kellett mennünk, hogy egy kicsit tisztálkodni tudjunk” (Pölöskei Ferenc – Takács Ferenc 1976, 63-64). A Hor- thy-korban csak annyi változott e téren, hogy: „A volt summások utolsó generációja már csak elvétve aludt a földön. A legtöbb uradalom a harmincas évek közepétől az istállókba ún. deszka priccseket csináltatott. Nem állt ez másból, mint két bakra fektetett deszkaszálakból, ráadásul számos helyen egyvégtében alakították ki. Ezekre a fekvőhelyekre lábtól csúsztak be, és a summásládájukat préselték falként egymás közé, hogy valamiképpen kialakítsanak maguknak egy kis saját fészket. 1935 után egyes gazdaságok ideiglenes deszkabarakkokat építtettek e munkásoknak, ahol emeletes priccseken külön aludtak a férfiak, külön a nők, és az uradalom adta a szalmazsákokat” (Petánovics Katalin 1997, 175, 176).

Az uradalmak mindig vigyáztak rá, hogy a munkásgazda csak egészséges munkavállalókat szerződtessen; akiről nyolc napon belül kiderült, hogy beteg, azt nyomban hazaküldték, aki pedig később, a munka során betegedett meg, az után az uradalom szintén nyolc napig fizette az orvosi (kórházi) kezelési költségeket. Óriási tehát a summások kiszolgáltatottsága, ráadásul az állandó cselédség által is lenézett hónapos cseléd – egyetlen kereső esetén – az így előteremtett jövedelemből képtelen volt a családját eltartani. Ezért mind ők, mind a család többi tagja kénytelen volt napszámmunkát is vállalni, hogy kipótolják a summáskonvenciót.

A napszámosok az 1898. évi II. törvény értelmében a községi jegyzőtől beszerzett munkásigazolvány birtokában köthettek alkalmi munkaszerződést, melyet elvileg írásba kellett foglalni. A szerződés rögzítette mind a kialkudott bért, mind az elvégzendő munkát és magát a munkarendet is (e szerint délben egyórai, tavasztól őszig pedig reggel és délután fél-fél órai munkaszünet járt). A szerződés valójában csak egy napra szólt – ez tehát a napszámosmunka specifikuma. Mivel: „Az aratási munka a mezei szegénységnek egész esztendőben egyetlen nagyobbszabású munkaalkalma. [ezért] az aratási munkavállalást a hatóság is ellenőrzi s a munkásnak és munkaadónak szerződést kell kötnie. A szerződést a hatóság előtt kötik. A hatóság feladata, hogy a szerződéskötés nyugodt és sima menetére őrködjék, tehát ez alkalommal teljes tekintélyét latba veti. Az aratók követelni szeretnének, de a légkör hangfogót szerel a torkukra. A szerződéskötés megtörténik, teljesen a munkaadó szempontjai s érdekei szerint” – számol be a viharsarki állapotokról a szociográfus (Féja Géza é. n., 70).

1923-ban törvényt hoztak ugyan (XXV tc.) a mezőgazdasági bérminimumról, ám az nem ment át a gyakorlatba. A napszámbérek így közvetlenül a piaci keresleti és kínálati viszonyok pillanatnyi állásából következtek, s természetesen szezonális, regionális, valamint egyéb körülményektől is függtek. A napszámbérek éppúgy, mint a summásbérek, a húszas években némileg elmaradtak a háború előtti szinttől. 1928-ban, országos átlagban, a felnőtt férfiak napszámbére 2,82 pengő körül alakult, de az Alföldön ennél 25 fillérrel többet, a Dunántúlon pedig 27 fillérrel kevesebbet fizettek. A női napszámbérek a férfiak bérének 70%-át, a gyerekek bérei annak nagyjából a felét tették ki. A gazdasági válság éveiben a napszámbérek nagyon alacsony szintre süllyedtek és csak az évtized derekától emelkedtek: a háborúba való belépésünk körüli években értékük elérte a 3 pengőt, és 1943-ban 6-7 pengő között volt. Vásárlóértékét tekintve viszont a későbbi jóval magasabb napszámbér az 1929-ben szokásos bért legföljebb ötven százalékkal haladta meg, ugyanakkor a harmincas évek legalacsonyabb napszámbére csak harminc százalékkal maradt el az 1929-es szinttől.

A napszámmunka a mezőgazdaság leginkább piaci, kifejezetten monetáris alapokon nyugvó intézménye, jóllehet idővel ezen a területen is bekövetkezett a visszatérés a hagyományos bérezési formákhoz. „Az általános pénzhiány és a termények értékesítésének nehézségei már a rövid tartamú munkák után is a naturálbérek alkalmazását helyezik előtérbe”, jegyzi meg Kerék Mihály. „Tényleg sok helyen már a napszámot is természetben fizetik. Különösen terjed ez a szokás kisbirtokos vidékeken, ahol a munkásember csak néhány napra kell kisegítőnek s ilyenkor rendszerint nem előre kialkudott pénzbért kap, hanem ellátáson kívül a munkaadó belátása szerint különféle terményekkel (gabona, liszt, tej, szalonna stb.) honorálja szolgálatait” (Kerék Mihály 1934, 21). Sőt, mint egy másik kortárs elemző írta: „Sok helyen szokásos, hogy a munkaadó a munkaerőnek a maga számára való biztosítása végett, a napszámosoknak bizonyos nagyságú földet ad, amelyet maguk számára művelhetnek, de viszont kötelesek bármikor, ha a munkaadónak szüksége van rájuk, előre meghatározott napszámbér mellett munkába állani” (K. Juhász László 1931, 57). És természetesen igen gyakori, hogy mind a summások, mind pedig a napszámosok részért vállalják az aratási munka elvégzését (a learatott gabona egytized részét kapva kézhez), s miután nekik jutott az aratás, másféle napszámmunkát is hajlandók teljesíteni a gazdának akár csekélyebb bérért is. Ugyanakkor más a részes norma cséplésnél (3-4%) és megint más az őszi munkálatok esetében (kukoricatörés, burgonya- és takarmányrépa-szedés). Emellett létezik feles, harmados, negyedes, sőt ötödös művelési forma is. „A vállalkozói jelleg legjobban kidomborodik a feles, vagy harmados művelésben, ami tulajdonképpen már bérletnek mondható. Általában felesművelésnél minden munkát a részes végez és éppen ezért már igaerővel is kell bírnia a szántás és vetés elvégzésére.” (bejczi Németh Andor 1937, 58). A felesművelés azonban korszakunkban már ritka, helyét a terménybetakarításra korlátozódó részesmunka foglalja el.

Nehéz tehát megbízható képet alkotni a napszámoscsaládok tényleges jövedelmi helyzetéről már pusztán azért is, mert általános szokás szerint a család több tagja rendszeresen végzett napszámmunkát. Nem ritka az olyan családi „munkamegosztás”, ahol a férfi családfő az aratásból veszi ki a részét, s emellett részesföldet vállal, melyet a felesége és felnőtt fia munkálnak meg. Ha erre nincs módjuk, akkor a legények és a leányok summásnak szegődnek, a kiskorú gyermekek és esetleg a feleség pedig eljárnak napszámba. „Az asszonyok között is akadtak olyanok, akik eljártak napszámba. Ajómódú gazdáknál, tisztviselőknél, boltosoknál kapáltak, krumplit, kukoricát gyomláltak a kertben, mosást, meszelést, nagytakarítást is vállaltak. Az így megkeresett pénz jóformán elég volt a bolti bevásárlásokra, sóra, cukorra, fűszerre stb.” (Vaska Miklós 1979, 54).

Meghatározó végül a munkához jutás gyakorisága, vagy inkább az, hogy milyen fokú az agrár-munkanélküliség. Korabeli becslések egyöntetűen arról vallanak, hogy a népes mezei munkástömeg munkaerejének a harmadát, sőt talán a felét sem tudta a munkaerőpiacon értékesíteni. A rejtett, a városi-ipari munkanélküliségtől eltérően hivatalosan nem is regisztrált falusi munkanélküliség méreteit a húszas évek végén 175 és 250 000 fő közöttire taksálták; az 1930-ban 554 000 főt számláló főfoglalkozású kereső mezőgazdasági munkásságnak így valóban tetemes hányada tartozott e körbe. Az évente munkával töltött napok száma is plasztikusan kifejezi a foglalkoztatottság alakulását. A századelőn a napszámosok rendszerint 220 napot dolgoztak évi átlagban, ám a húszas években ennél már valamivel kevesebbet. A válság éveiben az évtizedekkel korábbi felére, hivatalos becslés szerint 130, Kerék Mihály szerint pedig egyenesen 114 napra csökkent a kereső napok száma, „beleértve a részesföldek, valamint a saját vagy esetleg bérleti földek megműveléséhez szükséges munkanapokat is” (Kerék Mihály 1934, 21). A válságot követően azután több lett a mezőgazdasági munkalehetőség és 150 körülire emelkedett az évi munkanapok száma, de például „a földbirtokkal nem bíró munkások átlag 120-130 napot dolgoztak 1936-ban Győr környékén” (bejczi Németh Andor 1937, 87-88).

Kivált a téli hónapokban öltött valóban drámai méreteket az agrár-munkanélküliség, amely elsőrendűen a növénytermesztési munkák végzésében érdekelt napszámosokat sújtotta. 1932/33-ra vonatkozó adatgyűjtések mutatják, hogy a mezei munkák szünetelésének csúcspontján, vagyis február hónapban a napszámosok valamivel több mint a fele (56%-a) tartozott a munkanélküliekhez.

A válság elmúltával, a háború közeledtével, majd pedig a háború idején kétségtelenül enyhült a krónikus agrár-munkanélküliség. Így 1939-et követően, legalábbis a nyári hónapokban, „már nemhogy felesleg, hanem általában hiány jelentkezett” munkáskézben, ahogy a m. kir. Országos Gazdasági Munkaközvetítő Hivatal tájékoztatójában olvassuk.

Végül is milyen jövedelemre számíthattak a napszámból élő családok? Egybehangzó vélemények szerint az 1920-as évek második felében a felnőtt férfi napszámos évi összkeresete legkevesebb 480 és legföljebb 680 pengő között alakult, ami a válság idején 300 pengőre esett vissza, majd az évtized második felében újfent 400-450 pengőre ugrott, melynek a múltbelihez hasonlóan ekkor is mintegy a felét aratással-csépléssel keresték meg. Nem kétséges, a napszámoscsaládok bevétele még a konjunkturális időszakokban is többnyire a létminimum körüli szinten mozgott és gyakorta el sem érte azt. A húszas évek végén például a megfigyelők 400 pengő deficitet állapítottak meg e családok költségvetésében. A szociológiai megfigyeléseit a válság éveiben végző Kerék Mihály pedig úgy találta, hogy az alig 300 pengő bevételből tengődő napszámos- és kisbirtokos-napszámos családoknak szükségképpen teljesen el kell adósodniuk. Különösen reménytelen a kis- és törpebirtokos s egyúttal munkásigazolvány nélküli napszámosok helyzete, mivel „100%-ig adósak voltak a vételárral és akik FAKSZ-kölcsönből építették fel házaikat, még na-gyon keveset törlesztettek le, úgyhogy tartozásaik tőkeértéke alig csökkent. Az évi keresmény azonban olyan csekély volt, hogy tartozásaik egy részével vagy egészével továbbra is adósok maradtak, sőt azok tovább szaporodtak, míg a múlt évben [1932-ben] már eljutottak odáig, hogy hitelök teljesen kimerült” (Kerék Mihály 1984, 379-380). A harmincas évek derekán, becslések szerint, a legföljebb egy hold földdel rendelkező napszámosok családi átlagjövedelme 445 pengő. Ebből adóra, lakbérre, iskolai költségekre közel száz pengőt, ruházkodásra 69 pengőt költenek, így „az életvitelre fennmarad 278 P, napi 76 fillér, hét főből álló családnak” (bejczi Németh Andor 1937, 173). A valamivel több, de öt holdnál azért nem nagyobb földű napszámosok családjaiban az átlagos munkabér-jövedelem 314 pengő, a földjükből szerzett jövedelem bruttó értéke 352 pengő, összesen tehát 666 pengő a család teljes bevétele. Az adó és az egyéb fizetési kötelezettségek levonásával így napi 95 fillér jut a létfenntartásra. Ok azonban jobban eladósodnak, mint a földtelen vagy törpeparcellás társaik: az utóbbiak 97 pengő, a kisbirtokos-napszámosok viszont 175 pengő tartozást halmoztak fel az évek során.

„A parasztmunkás mindenes munkás – írja Erdei –, tehát mindenekelőtt a mezőgazdaság összes ágaiban dolgozik, de akármilyen ipari segédmunkára is vállalkozik. Szóval végeredményben nincsen szakmája. Szakszerűen egyetlenegy dolgot tud: teljes beleéléssel dolgozni, s egész létét a munkának alárendelni” (Erdei Ferenc é. n., 151-152). A szakképzettség, vagyis a specializálódás hiánya, valamint a „kényelmetlenül élés” szokássá válása – Erdei szerint – mind-mind a parasztállapot folyománya. Ugyanakkor a szakmunkáslét, mellyel szorosan együtt jár az életigények megnövekedése, biztosítja a parasztból munkássá válást. A mezőgazdaság tágabb keretei között egyedül a kubikosok és a kertmunkások képviselték ezt a fajta emelkedettebb szakmunkáslétet. A múlt század második felének a Tisza-szabá- lyozásban és az egyéb ármentesítő munkákban lekötött alföldi földmunkássága, létszámát tekintve, korszakunkban észrevehetően lehanyatlott. Ám még azoknak is, akik kitartottak a kubikos-vándormunka mellett (1930-ban a keresők száma 9200, eltartottakkal együtt közel 28 000 fő), számolniuk kellett már ekkor a vészesen csökkenő kereseti lehetőségekkel. Az első világháború előtt, a napszámosokhoz hasonlóan, a kubikosok évente 200-240 napot, a két háború között legföljebb 150 napot dolgozhattak. Ráadásul a bérük is csökkent időközben. Ezért sem riadtak már ekkor vissza attól, hogy alkalmanként aratási-cséplési napszámmunkával egészítsék ki jövedelmüket, és ezzel mintegy „visszaparasztosodjanak”. Különösen erős volt ez a késztetés a válság éveiben, midőn a húszas évek végi 900-1400 pengő évi bér (melynek napi 6-8 pengő napszám felelt meg) 300-475 (napi 2-3) pengőre zuhant vissza. Némileg javult a 80%- ban a Tisztántúlon és a Duna-Tisza közén koncentrálódó kubikosok bérezése az évtized végén attól fogva, hogy az iparügyi miniszter elsőként 1937-ban, majd 1939-ban munkabérminimumot rendelt el számukra, és kivált, mert a visszacsatolások, illetve a háborús hadigazdálkodás az addiginál több földmunkaalkalmat teremtett (út- és vasútépítések). 1939-et követően a napszámbér így újfent 3-6 pengő közé emelkedett, az 1943-as újabb munkabérminimum rendelkezés pedig 60%-kal javított a béreken (a minimálbér a kubikosok legnagyobb bére is volt egyúttal).

A dinnye-, dohány-, hagyma- és paprikakertészként foglalkoztatott szakmunkások megítélése igencsak ellentmondásos. Erdei azt tartja róluk, hogy napszámosok, ám „éppen nem parasztiak mák’ (kivéve a részes szőlőkapásokat). Illyés viszont, különösen a dohánykertészekre gondolva, cseléd voltukat emeli ki. Végül az újabb szakirodalom szerint e foglalkozási csoport tagjai „átmenetet képeztek a cselédek és az önálló gazdák között” (Gunst Péter 1987, 81). Tény, hogy a kertészek a speciális növénykultúrák terén részesben vállalt napszámmunkájuk jövedelmét (ami teljes bevételük 40%-ának felelt meg), jószágtartással, valamint a kerti és takarmánynak való földön való gazdálkodással egészítették ki, és emellett további természetbeni járandóság is megillette őket (lakás, tüzelő). A kertészek valójában családi gazdálkodást folytattak, ám időszakonként egyéb részesművelést is vállaltak. A szakmai specializálódás és persze a több lábon állás együttes hatására az eltartottakkal együtt 1930-ban 23 000 főt tömörítő kertészek az agrárproletariátus jövedelmi elitjét alkották – ezért is nevezték őket a cselédek és a napszámosok „báróknak”. Innen van, hogy a kertész nem törekszik a város és az ipari munkahelyek felé, hiszen: „Bére így is olyan. mint a városi munkásnak, sőt kiskertje jobb ellátottságot biztosít, mint a kültelki proletáré, nem csábítja másféle élet” (Erdei Ferenc é. n., 154-155).

Az agrárproletariátus népes társadalma, a jelek szerint, aligha szorítható be az osztálystruktúra merev fogalmi rendszerébe. Láttuk, a részben vagy zömében agrárbérmunkából élő mintegy hárommilliós népesség, némi kivétellel, maga is gazdálkodott több-kevesebb, de inkább parányi saját vagy bérelt földön, és már emiatt is paraszti életet élt. Ez alól egyedül a mezőgazdasági munkásság a kivétel, melynek közel a négyötöde 1930-ban sem saját földet, sem bérletet nem mondhatott a magáénak.

De paraszti meghatározottság nyomta rá a bélyegét magára a bérmunkás státusra is. Ha parasztin egyfajta rendies kötöttséget értünk, valamint azt, hogy a munkavégzés nem egészen vág egybe a polgári értelemben vett bérmunka fogalmával, akkor nincs a Horthy-kori Magyarországon olyan komolyan számba vehető népes agrárproletár-réteg, melyet megszorítás nélkül besorolhatnánk a proletariátus osztályába. A gazdasági cselédség rendi keretekre emlékeztető személyes függése éppúgy ezt a képet erősíti, mint a természetbeni javadalmazás általános elterjedtsége a mezőgazdasági bérmunka úgyszólván minden fajtájában. És, természetesen, a paraszti jelleget növeli, hogy az agrár munkavállalók nagy tömegeit nem integrálta az osztálytudat, amely egyszerre forrása és következménye egy társadalmi makrocsoport érdekvédelmi és politikai megszerveződésének. Az agrárproletariátus egyes szegmenseire jellemző lehetett ugyan valamilyen szerény mértékű szervezettség (és ennek megfelelő csoporttudat), az agrárproletariátus egészéről azonban ez a legkevésbé sem állítható. A kivételek közé tartozik a földmunkásság, melynek kollektív munkavállalói érdekeiért a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége állt ki alkalomadtán. S majd csak az 1941-ben, a birtokos parasztság politikamentes érdekvédelmi szervezeteként alapított Magyar Parasztszövetség próbálkozik a mezőgazdasági munkásság összefogásával, midőn 1942-ben létrehozza Földmunkás Szakosztályát.

Nem kell tehát azon csodálkozni, ha a gazdasági érdekeinek artikulálására képtelen, sem szakszervezet, sem kifejezetten politikai erő (párt) által nem képviselt nagyszámú agrárszegénység túlontúl nagy tömegeinek lett végül elkerülhetetlen sorsa a pauperizáció. Különösen veszélyeztetett helyzetbe kerültek az egykeresős családok, első helyen a teljesen föld nélküli mezőgazdasági munkások, ám alig valamivel jobb a sorsuk azoknak, akiket a Nagyatádi-féle földreform tett (törpe- vagy kis-)birtokos gazdákká. 1930-as adatokkal számolva nagyjából 300 000 olyan mezőgazdasági család élt ekkor az országban, ahol egyetlen keresőre hárult a kisközösség eltartása; ez körülbelül 1,3 millió főnek felelt meg. E fölöttébb kiterjedt társadalom nagyjából kétötöde törpebirtokosokból, további kétötöde napszámosokból állt, és egyötödét adták a cselédek. A 300 000 egykeresős szegénysorsú parasztcsalád legalább egyötöde, 60 000 család életszínvonala süllyedt a létminimum szintje alá; őket minden további nélkül illethetjük a koldus jelzővel. „A családok 19%-ánál – szól a megfigyelés Győr környékéről –, a legteljesebb nyomort és az éhséggel való állandó küzdelmet találtam” (bejczi Németh Andor 1937, 166). Az 1932-től rendszeresített szegénykataszterbe való felvétel esetén az illető még reménykedhetett, hogy némi segélyben részesül. Győr vármegyében például a mezőgazdasági munkásság nem egészen egytizedén kívánt a helyhatóság ínségenyhítő akcióval segíteni. „Ezek tehát hatóságilag elismerten a legteljesebb szegénységben élnek, nyomorban, amivel együtt szokott járni az éhség” (bejczi Németh Andor 1937, 167).

A reménytelen nyomorúságba zuhant százezrek egzisztenciális gondjain azonban vajmi keveset enyhített az állami szociálpolitika, amint azt drámai beszámolók sorában bizonyította és tárta a széles nyilvánosság elé a harmincas évek szociografizáló falukutató irodalma. „Az ínségmunka útján – olvashatjuk Féjánál –, tehát a lehető legcsekélyebb segítséget kapja a mezei munkás, már t. i. az, aki sehogyan sem bír másféle munkához jutni s valóban az éhhalállal vívja harcát.” Majd Hódmezővásárhelyről idézve a példát megállapítja: „Az egy családtaggal bíró ínségesnek napi 7 fillér volt a segélye, a legtöbb (13!) családtaggal bíró ínséges maga s fantasztikus számú családja részére napi 10 és néhány század fillért kapott, kevesebb fillért, mintahány családtagja volt... »Zseniálisabb« szociálpolitikát aligha lehetséges elképzelni. Igen jellemző mégis az a közfelfogás, hogy az ínségmunka »elkapatja« s munkakerülésre szoktatja a »szegínységet«.” (Féja Géza é. n., 112, 113).

A társadalmi hierarchia legaljára szorult agrárszegénység fizikai és társadalmi mozgáslehetőségei igen szűknek bizonyultak végig a korszak folyamán. A horizontális helyzetváltoztatás ugyan korántsem ritka, ám annál valószínűtlenebb a tömeges kiemelkedés. Nemcsak az uradalmi cselédeket határozta meg a szinte teljes immobilitás, hanem általában is ez jellemezte az az agrárproletariátust. A mobilitás elvileg megnyíló három útvonala, ha nem is egyforma mértékben, lényegében egyaránt zárva maradt többségük előtt. Az első, az iskola révén megteremthető felemelkedés volt talán a legnehezebben járható út, mivel az agrárproletár gyerekek iskoláztatási lehetőségei kétségkívül igen mostohák a korban. Jól mutatja ezt, hogy amíg a 7 éven felüli népesség egészét tekintve 1930-ban 10% (1941-ben 7%) az analfabéták aránya, addig a gazdasági cselédség között 22,2%, a napszámosok körében pedig 18,6% a megfelelő arány. „Az iskolát általában a szülők sem szenvedhették, valami távoli, az ügyeket közelről nem ismerő hatalom okvetetlenkedésének tartották. Az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot, a borsóböngészésért kaptak. A kilenc-tízesztendősöket már el is lehetett szegődtetni. Az iskolába úgy küldték a gyerekeket, mintha szívességből, mintha ingyen munkába küldték volna őket” (Illyés Gyula 1974, 272-273).

Az értelmiségbe és a közhivatalnokok közé így ugyancsak gyéren csordogált ebből az irányból a mobilitás folyama. Az 1930. évi mobilitási adatok szerint a 137 734 „közszolgálati és szabadfoglalkozású értelmiségi keresőnek” nem egészen a 3%-a (!), szám szerint 4000 fő született szegényparaszt (proletár) családba. S talán éppen a falukutató népi mozgalom hatására a harmincas években tehetségmentő akciók sorát indították országszerte: 1935-től kezdve elsősorban a református gimnáziumok (például Sárospatak) jártak az élen e téren. 1938-ban alapították Hódmezővásárhelyen a református gimnázium égisze alatt a Cseresnyés kollégiumot, ahová három év alatt 16 szegénysorsú tanyai diákot iskoláztak be. Ebbe a sorba tartozik a Győrffy-kollégium megalapítása is a fővárosban, továbbá a Horthy Miklós Ösztöndíjalap felállítása, melyből szegény családok tehetséges gyerekei kaphattak ösztöndíjat középiskolai tanulmányaikhoz. Ennek keretében 1941/42-től 1050 versenyvizsgával kiválasztott szegénysorsú diák jutott be a középiskolába. Mindamellett az agrárproletariátus gyerekeinek továbbra sem nyílt sok esélye magasabb képzettség szerzésére.

A vagyonosodás mint a mobilitás további lehetséges módja szintén kevesek előtt nyitotta meg a felemelkedés sorompóját. A többnyire egyedül a földvásárlásban rejlő eme lehetőség azzal járt, hogy a törpebirtokos kisbirtokossá, az utóbbi pedig középbirtokos gazdává léphetett elő, ám akár az egyikre, akár a másikra jóval ritkábban került sor, mint magára a deklasszálódásra. S a földnélküli proletár létből is csak a Nagyatádi-féle földreform révén emelkedhettek ki parcellatulajdonos gazdák, és talán kevés cseléd tudott emellett önerejéből földet vásárolni magának.

Végül harmadik alternatívául kínálkozott a városba költözés és ezzel együtt az ipari vagy szolgáltatásbeli munkára való átállás. Ha beszélhetünk egyáltalán tömeges mobilitásról ebben a társadalmi miliőben, az éppen az ilyen egyszerre fizikai és társadalmi helyváltoztást kívánó foglalkozásváltással valósult meg. Nem arról van persze szó, hogy komoly lehetőség adódott az agrárfölösleg felszívódására a dinamikus urbanizáció és az expanzív iparosodás eredményeképpen. Nemcsak a mezőgazdaságban rekedt népesség túlontúl nagy tömege vetett ennek határozottan gátat, hanem főként a vidéki urbanizáció elégtelen üteme és magának az iparosodásnak a mérsékelt dinamizmusa egyaránt. Lényegében csak a húszas évek textilipari boomja, valamint a háborús évek erőltetett nehézipari fejlesztése enyhített valamelyest a válságba jutott agrárszektor feszültségein. Ugyanakkor ennek ellene hatott a Nagyatádi-féle földreform, amely kiterjedt népességet kötött szerény földtulajdonának erős szálaival a megélhetését immár biztosítani képtelen agrárszférához; valamint hogy a módfelett olcsó mezőgazdasági munkaerő nem késztette a némi forgótőkével rendelkező birtokosokat a mezei munka gépesítésére. Az egyébként is krónikus mezőgazdasági munkanélküliség szülte szociális feszültségek miatt folyton rettegő Horthy-kori kormányok ugyanakkor óvták is a birtokosokat az efféle modernizációs törekvésektől.

Egy szó, mint száz: a városba áramlás, az ottani munkavállalás kínálta szinte az egyedüli esélyt arra, hogy sikerrel ki lehessen kerülni a falusi és mezővárosi nyomor világából. Érthető tehát, ha a városi cselédlányok döntő többségét ekkor is a szegénysorsú agrárproletár családok indították el útjukra, s az is, hogy az ipari munkásságnak, 1930-as adatok szerint, egyharmadát azok az első generációs, zömében tanulatlan (segéd- és betanított) munkások adták, akik nagyrészt agrárproletár szülők gyermekei voltak.

A VÁROSI MUNKÁSSÁG

A mezőgazdaságon kívül, tehát az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatott „városi” munkásság a korszak második legnépesebb társadalmi csoportja. A századelőn (1910) a fő- és mellékfoglalkozású ipari munkások száma (a bányászokkal együtt) 900 000 fő volt, ennek nagyjából a fele nagyipari (20 munkásnál többet alkalmazó) üzemek dolgozóiból és fele részük kisipari műhelyek segédeiből (és tanoncaiból) állt. A szolgáltató szektor fizikai alkalmazottai ugyanakkor mintegy 950 000 főt számláltak. Összességében a teljes városi proletariátus létszáma közel kétmillió főt tett ki. Ennek a kiterjedt népességnek mintegy a felét foglalkoztatta az ipar, egyötöde (!) volt házicseléd, s mintegy a tizede nem mezőgazdasági, ún. külön megnevezés nélküli (k. m. n.) napszámosként kereste a kenyerét. A fennmaradó húsz százalék fele volt kereskedősegéd (és egyéb bolti alkalmazott), további harmadát a közlekedésben alkalmazták „segédszemély”-ként vagy irodai altiszti minőségben.

A trianoni határ- és népességszám-változások nyomán az ipari munkásság létszáma a felére, a szolgáltatási dolgozók száma pedig 55%-kal csökkent. A belső szerkezeti arányok azonban alig változtak a korábbiakhoz képest: az ipari munkásságon belül 5-7%-kal lett kisebb a nagyipari foglalkoztatottak aránya, és 1920-ban így 42%-át adták az ipari segédszemélyzet egészének. A teljes városi népességnek azonban továbbra is a fele jutott az ipari dolgozókra, némileg viszont csökkent a házicselédek aránya (18%) és felére esett vissza a k. m. n. napszámosok számszerű súlya. Végül a közlekedési és a kereskedelmi segédszemélyzet százalékaránya egyformán alakult.

A Horthy-korban elsőként a húszas évek nagyobbmérvű könnyűipari beruházásai, majd 1938-tól a háborús gazdasági készülődés hatására nőtt látványosan az ipari munkásság létszáma. 1930-ban az ipari munkásság 630-640 000 főt számlált, ami 1941-ig 830 000-re nőtt (az ezt követő évek mennyiségi fejleményeiről nem szól részletes statisztika). Ebből rendszerint 60% dolgozott a kisiparban, és csak húsz százalék jutott a 20 munkásnál többet foglalkoztató, formailag gyárnak minősülő üzemekre. Az ipari munkásság számbeli gyarapodásával nem tartott lépést a szolgáltatás fizikai dolgozóinak számszerű növekedése: 1930-ban 492 000, ám egy évtized múltán már csak 474 000 főt regisztrált a statisztika ebben a kategóriában.

Egészében a városi proletariátus összlétszáma 1 125 000 (1930) és 1 300 000 (1941) között alakult a vizsgált negyedszázadban. Ezen belül folyamatosan emelkedett az ipari munkásság arányszáma, amely 1930-ban is már 56% és 1941-ben egyenesen 64%. Fontos továbbá a zömmel nőket foglalkoztató házicselédmunka fokozatos hanyatlása (1941-ben 12%-ra esik vissza aránya), illetőleg a k. m. n. napszámos kategória szinte teljes eltűnése és a kereskedelmi segédszemélyzet számának a stagnálása, sőt némi csökkenése.

A városi munkásság mennyiségi súlya nőtt tehát a Horthy-kor évtizedeiben, hiszen miközben az ország népessége 1910 és 1941 között a felére csökkent, addig a városi proletariátus lélekszáma csupán 30%-kal kisebbedett: a század eleji 1 847 000 főről ugyanis 1 307 000 főre módosult létszáma. Szerkezeti téren viszont az osztály nem vagy alig modernizálódott, mivel a számszerű változások továbbra is az ipari (és nem is csak a nagyipari) proletariátus bővüléséből fakadtak, holott Nyugat-Európa ezekben az évtizedekben már a posztindusztrializmus útján haladt előre. Amíg tehát nálunk még mindig az extenzív iparosodás határozta meg a foglalkozási szerkezet alakulásának a fő irányát, addig tőlünk nyugatabbra már a szolgáltatás vette át ezt a szerepet, s ezzel megkezdődött az ipari munkásság számának és arányának együttes csökkenése.

A városi munkásság tradicionális szegmense, paradox módon, viszont éppen a szolgáltatási szférát képviselte, amely ugyanakkor folyamatosan apadt a tárgyalt évtizedek során. A házicseléd foglalkozás testesítette meg a gyors urbanizáció és az iparosodás klasszikus (19. századi) körülményei között a szolgáltatási szektort. A 20. században azonban, kivált az első világháborút követő évtizedekben, Európa-szerte gyors ütemben eltűnt a cselédség, hogy a modern szolgáltató tevékenységek egész sora lépjen annak helyébe. Magyarország nem követte ezt a fejlődést, s bár a házicselédek száma hazánkban is folyamatosan csökkent a századelőhöz képest, a két háború között még mindig népes foglalkozási csoportnak számított: 1930-ban közel 200 000 fő (közülük 90% a keresők aránya!) alkotta a réteget.

Jellegzetesen városi foglalkozásról van szó, sőt erőteljesen fővárosi jelenség a cselédtartás: korszakunkban is minden harmadik cseléd talált magának munkát Budapesten. S mivel szinte csak nőket alkalmaztak cselédként, a szolgálatba szegődés volt hosszú időn át a nők számára a városokban és Budapesten egyaránt legkönnyebben elfoglalható kereső pálya. A Horthy-korban a budapesti kereső nők egynegyede, utóbb egyötöde dolgozott házicselédként, és arányukat alig múlta felül az ipari nőnépesség részesedése. A házicseléd státusnak a női foglalkoztatásbanjátszott nagy szerepe mellett fontos volt a városokba irányuló bevándorlást generáló hatása is. A házicselédek ugyanis Budapesten szinte kizárólag, de vidéken szintúgy zömmel bevándorlókból verbuválódtak. 1930-as adatok tanúsága szerint az ország cselédségének csupán egyötöde szegődött el helyben (abban a helységben, ahol született), ám közel a harmada megyéjének a határai között bolyongva keresett magának máshol munkát, és több mint a harmaduk (38,6%-uk) egyenesen más megyében kötött ki. Vélhetőleg a Budapestre tartó cselédlányok növelték tetemes módon az utóbbiak csoportjába tartozók számát, hiszen (1927-es adatok tükrében) a fővárosban szolgáló nőcselédek legalább háromötöde érkezett Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye határain túlról. A foglalkozás migráns jellegét növelte a cselédek erőteljes munkahelyi fluktuációja is, melynek eredményeként az egy adott évben pillanatnyilag alkalmazott cselédek számának a többszöröse is megfordult ebben a foglalkozási körben. Valóban összekötő kapocs volt tehát a házicselédmunka a vidék és a város, ezen belül a falu és a főváros között, hiszen a cselédek az átmenetileg, legföljebb néhány évig űzött kereső munkájukat befejezve rendszerint visszatértek eredeti lak- és szülőhelyükre. S noha a Hor- thy-korban valamelyest meghosszabbodott a cselédek ezen átmeneti kereső elfoglaltsága, mindez nem változtatott a tényen, hogy a cselédkedés mindig is a nők fiatalkori életciklusára korlátozódott: a szülői családból való kiszakadással indult valamikor a 15-20. életév határai között (1930-ban a házicselédség egyharmada volt 20 évesnél fiatalabb) és a férjhezmenetellel (20-30. életév között) zárult. Ezért is oly ritka a nőcselédek között a feleség: 85%-uk volt hajadon és mindössze 6%-uk élt házasságban 1930-ban.

A cseléd foglalkozás, ennek megfelelően, határozottan szocializációs funkciót teljesített: olyan rétegek küldték nagy előszeretettel lányaikat a városokba és kivált Budapestre az úri-középosztályi háztartásokba szolgálni, akik maguk is rászorultak gyermekeik keresményére, akik képtelenek voltak kiállítani a lányok férjhez menéséhez elengedhetetlen stafírungot, és akik szívesen átengedték lányaik felnőttéletre való felkészítését másoknak, idegeneknek (ezért is oly gyakori a fővárosi cselédek között az árvák-félárvák száma a húszas években). Az így átlagosan megkereshető havi 30-40 pengő jó részét a cseléd félretehette a stafírung megvásárlására, hiszen szállásra és önmaga élelmezésére külön nem kellett költenie, azt természetbeni juttatásként megkapta. De nemcsak ilyen kifejezetten instrumentális célnak, hanem annak is kitűnően megfelelt a cselédszolgálat, hogy a nő megfelelőképpen felkészüljön majdani családi szerepére, melyet feleségként, anyaként és háziasszonyként foglal majd el. Az úri háztartásban eltöltött idő egyrészt megtanította a cselédet a hagyományos női szakszerűséggel járó teendők ellátására, s egyúttal lelkileg is felkészítette a patriarchális családi közösségben majdan betöltendő szerepére. Ezt külön az is biztosította, hogy a cseléd intézmény egy korszakunkban végig érvényben lévő, 1876-ban alkotott törvény (XIII. tc.) értelmében a munkavállalót gazdájától függő személyként határozta meg. Ezzel a cseléd, beszegődése pillanatától, a házi fegyelmi jog hatálya alá került, és munkaadója a maga ellenőrzése alá vonta alkalmazottja minden életmegnyilvánulását. A házi fegyelmi jog körében a fizikai fenyítés is megengedett szankcionálási eszköznek számított. A cseléd, persze, csupán a munkaviszony időtartamára érvényes eme szoros személyes alárendeltségi helyzete folytán a munkavállaló mint önálló jogalany kifelé is megszűnt létezni, és állapotát tekintve olyanná vált, mint akit gyámság alá helyeznek.

A polgári elvek szerint módfelett anakronisztikus, a személyi autonómia nyilvánvaló csorbításával járó cseléd foglalkozás alig lanyhuló vonzerejét elsősorban annak köszönhette, hogy a Horthy-korban is kimeríthetetlenek az intézmény utánpótlását biztosító társadalmi források. A fővárosi nőcselédségről 1927-ben készült részletes statisztikai felvétel tanúsága szerint a cselédek apáinak valamivel több mint a fele tartozott a mezőgazdasági népességhez és egyötöde dolgozott az iparban. Státusukat tekintve ugyanakkor a proletárszármazásúak domináltak (a cselédség fele), viszont minden negyedik cseléd apja volt önálló kispolgári egzisztencia. A fővárosban a húszas években a legtöbb cseléd tehát a földnélküli agrárszegénység soraiból került ki, de nem ritkák az apák közt a kisbirtokosok és kisiparosok képviselői sem. Hasonló a helyzet a vidéki városok cselédségét tekintve is, bár esetükben közvetlenebbül hatott az agrármeghatározottság.

A cselédszolgálat alapvetően szakképzetlen munka, ami azonban nem zárja ki a réteg belső tagoltságát. Részben a cselédtartó középosztály Horthy-kori deklasszálódásából is fakadt, hogy ez idő tájt a mindenes cselédek képezték a foglalkozási réteg túlnyomó többségét: a fővárosban a húszas évek végén közel háromötödük volt mindenes, 13%-ot tettek ki a szakácsnők és egytizedük állt szobalányokból. A cselédbérben is megnyilvánuló iménti hierarchia csúcsán állt a kisszámú képzett alkalmazott (nevelőnők, házvezetőnők), ám népesebb (férfiakat is felölelő) személyzetet ekkoriban már egyedül csak a nagypolgári háztartások engedhettek meg maguknak. Az átlagos középosztályi, elsőrendűen az értelmiségi (orvos, ügyvéd), másodrendűen a köztisztviselői háztartásokban alkalmazott egyedüli cseléd, a mindenes élete jottányit sem változott a századforduló éveihez képest. A teljes idejét gazdáinak szentelő (mindenes) cseléd átlagos munkanapjáról szól a következő beszámoló. „Reggel 6 órára kelek. A gyerekek iskolába járnak, a reggelijüket 7 órára el kell készíteni. Az úr 1/2 9 órakor reggelizik, a nagyságos asszony 11 órakor, az ágyban. Háromszor kell reggelit főzni takarítás közben. Az ebédet 2 órára készítem el. Mosogatás, konyharendbehozatal következik és még alig végzem el, már uzsonnát kell készíteni, aztán vacsorát. Ha közben véletlenül marad valami idő, akkor kismosást kell csinálni és vasalni.” A vacsora elkészítése is gyakran órákat emészt fel, mivel a gyerekeknek már nyolc órára, a „nagyságos asszony és az úf’ részére viszont akár órákkal később kell a vacsorát tálalni (Gyáni Gábor 1986, 98). S a mindennapoknak ezt az egyhangú monotóniáját csupán kéthetente szakította meg a vasárnapi néhány órás kimenő.

A cselédség közvetlenül nem tagozódott be a városok (a főváros) proletariátusába, hanem élte a maga elszigetelt, a középosztály belterjes világába zárt különös életét. A gyakori munkahely-változtatás és a folytonos ki-be vándorlás ugyanakkor fokozottan kiszolgáltatottá is tette ezt a fiatal nőnépességet, amely így bő forrását adta mindenféle devianciának (öngyilkosság, prostitúció). A cseléd-munkaerőpiac szervezése terén és az alkalmazottak fölötti általános valláserkölcsi gondoskodás céljából a Horthy-korban különösen nagy aktivitást fejtettek ki a katolikus felekezeti egyesületek (pl. Katholikus Háziasszonyok Országos Szövetsége), amelyek helyközvetítéssel éppúgy foglalkoztak, mint átmeneti cselédszállók működtetésével. Az élethossziglan a foglalkozás körében megmaradók (arányuk nem több a cselédség egytizedénél) ugyanakkor, mint vagyontalan szegények ugyancsak, rászorultak a közjótékonyság oltalmazására (remélték, hogy szegényházba utalják őket).

A városi munkásság számszerű alakulása és társadalmon belüli súlya, volt már szó róla, mindenekelőtt az ipari proletariátus növekedésétől függött. Amíg 1910-ben az ipari munkások kereső népességen belüli aránya nem volt több 11%-nál, addig 1941-ben már 18%. A számottevő aránynövekedésre a foglalkoztatottak munkahelyi koncentrálódásával együtt került sor, mivel az egy munkáltatóra jutó munkások száma 1910 és 1941 között kettőről négyre emelkedett. Ebből azonban nem következik, hogy a nagyipari munkásság valóban túlsúlyba került volna a kisüzemek segédeivel szemben, s legföljebb az az eredménye, hogy (1938-as adatok szerint) a gyári munkásság háromnegyede legalább századmagával dolgozott együtt, és majdnem a fele olyan üzem alkalmazottja volt, ahol 500-nál is többen dolgoztak. A koncentráció másik forrása, hogy a magyarországi gyáripari munkásság túlnyomó többsége, 1938-ban például 62%-a egy összefüggő ipari zónában, Budapesten és közvetlen környékén (Nagy-Budapesten) tömörült, további 13%-a pedig nyolc vidéki városban lokalizálódott; ebben a kilenc városi központban összpontosult háromnegyedük.

A gyáripari proletariátus munkahelyi koncentrálódása az osztály szakmai összetételében bekövetkezett átalakulással párhuzamosan ment végbe. A dualizmus korában a hazai gyári munkásság meglepően nagy hányada (kétötöde) verbuválódott a részben külföldről bevándorolt szakmunkásokból. A Horthy-kori iparfejlődés módosította ezt a szerkezetet, így a harmincas évek végén (a tanoncok beszámításával) 35%-ra csökkent a szakmunkások aránya. Különösen a húszas években dinamikusan fejlődő textilipar járult hozzá érdemben a teljes gyáripari munkásság jelentős, közel százezer fős gyarapodásán túl a szakmunkások térvesztéséhez (ebben a zömmel nőket foglalkoztató iparágban 89%-ot tett ki a tanulatlan munkások részesedése); viszont jelentős szakmunkásfellegvár maradt a nyomdaipar (arányuk 80%) és a ruházati ipar (a megfelelő arány 65%). Később az 1938 utáni szintén nagyjából százezer fős gyarapodás azonban nem járt a szakmunkásság további kiszorulásával, mivel ekkortájt a tanult munkásokat igénylő gépipar fejlődött különösen nagy iramban.

Természetesen a képzettség szerinti összetétel egészen más képet mutat, ha az ipari munkásság egészét tekintjük, hiszen: „Amíg a kihagyandó idénymunkások a napszámosok számát csökkentik, a felveendő és jelenleg [1940-ben] a kézműiparban foglalkoztatott munkások túlnyomó része szakmunkás. [A tanult munkások] ezzel a számítással a munkásosztálynak kb. a felerészét alkotják. A munkásosztály tehát két, hasonló létszámú rétegből tevődik össze” (Rézler Gyula 1940, 18).

A vázolt szerkezeti változások közelről érintették a munkásság demográfiai arculatát. Az ipari munkások tágabb csoportjában a nők meglehetősen alacsony, a Horthy-korban azonban valamelyest emelkedő mértékben képviseltették magukat: a századelőn csupán 13%, 1941- ben viszont már 23% a részesedésük. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy a nők a Horthy-korban már nem egyedül cselédként kvalifikálták magukat a városi munkásságba, mint a háborút megelőzően, hanem ipari (segéd)munkásként is: 1941-ben a kereső nőnépesség kereken fele volt ipari dolgozó, akik a segédmunkások több mint a felét alkották. A nemek közötti erővonalak kétségtelen eltolódásához járult a korosztályi arányok szembeszökő átalakulása is. A századelő meglepően fiatalos városi és benne ipari munkássága a Horthy-korban egyre inkább korosodott: a századelőn a városi munkásság egyharmada volt 20 év alatti, 1920-ban a megfelelő arány kevesebb mint 20%, és 62%-uk került ki a 20-39 éves korosztályokból, holott a század elején az arány nem több 43%-nál. Mindez világosan jelzi a munkába lépés életkor szerinti kijebb tolódását, a gyermek- és felnőttkor közé ékelődő kamaszkornak a munkásság életében is megfigyelhető egyre nagyobb jelentőségét.

A nők és a férfiak munkavállalási gyakorisága közötti eltérések, valamint a keresők korösszetételének a megváltozása abból is adódtak, hogy a gazdaságilag aktív népesség családi állapota szintúgy megváltozott. A városi munkások rendszerint abszolút többsége mindig a nem házas munkavállalókból rekrutálódott. Meglepő viszont, hogy a munkások éppen korszakunkban bekövetkezett korosodása sem hozta magával a házasok túlsúlyba kerülését: 1910-ben 61%, de 1930-ban is még 54% a nem házas keresők aránya. Aminek az az oka, hogy megemelkedett a nők városi munkásságon belüli szerepe, hiszen a nők továbbra is jószerivel csak a házasság előtti életciklus idején vállaltak kereső munkát. Nem csodálkozhatunk rajta ezek után, hogy a terjedő (nem cseléd) női munkavállalás feltételei között sem vált széles körűvé a városi munkásságon belül a kétkeresős családmodell. S nem azért, mert az érintett családok feltűnő termékenysége netán otthon tartotta a feleségeket. Néhány munkáskategóriától eltekintve ugyanis a városi proletariátus éppen ebben az időben lépett rá a tudatos születéskorlátozás útjára. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy két évtized folyamán (1909-12 és 1929-32 között) is észrevehetően visszaesett a termékenységi arányszám minden egyes munkásrétegben. Ugyanakkor fennmaradtak a különbségek az egyes rétegek között: továbbra is magas a termékenység a bányászoknál, ellenben drasztikusan visszaesett a bolti alkalmazottak között, és jelentősen mérséklődött a gyári munkásság körében. A házas termékenység mellett különbségek mutatkoztak a rétegek között a házasodási és a halálozási gyakoriságot illetően is.

A századelőn a soknemzetiségű Magyarországon munkásságunk tarka képet mutatott etnikai téren; igaz, kevésbé tarkát, mint a népesség egésze. Hiszen amíg 1910-ben a városi munkásság kétharmada, addig az ország teljes népességéből csupán 55% vallotta magát – anyanyelvében – magyarnak. Ez az etnikai tagoltság 1920-at követően úgyszólván teljesen elvesztette korábbi jelentőségét az ország s benne a munkásság etnikai-nemzetiségi egynemű- vé válásával. Annál jelentősebb változásokkal járt viszont az alfabetizáció és az iskolázottság terén zajló előrehaladás. Már a századforduló idején sem beszélhetünk a munkásság nagyfokú analfabetizmusáról, ami kizárólag csak a k. m. n. napszámosok körében volt igazán szembeszökő (48%) és persze átlagon felüli a bányászok (26%), valamint a házicselédek (23%) között. Már 1930-ban nyomon követhető e tekintetben a javulás, hiszen a legkevésbé alfabetizált munkásrétegekben is tíz százalék alá süllyedt az írni-olvasni nem tudók aránya (kivéve a napszámosokat, akik egynegyede marad továbbra is analfabéta); az alfabetizáció- ban élenjáró rétegek körén belül pedig egyenesen 2-3%-ra zsugorodott az írni-olvasni nem tudók százalékaránya. S ezzel a városi munkásság különösen markáns módon elkülönült a vidék mezőgazdasági proletariátusától. Kevesebb adat szól az iskolázottság fokáról, így egyetlen gyár munkásai nyomán legföljebb valószínűsíthetjük, hogy a harmincas években a munkásság abszolút többsége (adott esetben legalább a háromnegyede) legalább 5-6 elemi iskolai osztályt végzett, és elenyésző (5% körüli) már ekkor a csak 1-3 elemit végzettek aránya. Az utóbbiak, vélhetően, az első generációs, tehát a faluról frissen érkezett gyári napszámosokat képviselték.

A városi munkásság egyéb tekintetben is megőrizte nyilvánvaló fölényét a mezőgazdasági népesség nagy tömegeivel szemben. Nemcsak azzal került az utóbbiak fölé a társadalmi hierarchiában, mert a városokban lakva eleve civilizáltabb környezet jutott számára osztályrészül, hanem főként azáltal, hogy stabilabb és magasabb az életnívója. Nem ismeretlen a városokban sem a nyomor, mégis: az a fajta tömeges és reménytelen pauperizáció, amely a falvakban (és a mezővárosokban) kivált a harmincas években lett áthatóvá, kevésbé kísértett a városi munkásság körében. A tisztes szegénység, nem pedig az „éhhalállal vívott harc” (Féja) jellemezte inkább a munkásság életét Budapesten, a főváros ipari elővárosaiban vagy a vidéki ipari központokban. A tömeges elnyomorodás jószerivel csak átmeneti jelenség itt, amely két alkalommal, korszakunk elején, a haditermelésről a béketermelésre való átállás éveiben, illetőleg a gazdasági válság idején, a harmincas évek első felében éreztette súlyos hatását. E valóban tömeges papurizációnak az ipari munkanélküliségi ráta megemelkedése volt közvetlen kiváltó oka. A húszas évek nagy részében a hatósági munkaközvetítők által regisztrált munkanélküliek (munkát keresők) száma huzamosan 100 000 fő körül járt (a fele részük élt Budapesten). Ugyanakkor nehéz pontosan megadni a munkanélküliség tényleges méreteit éppen arra az időszakra vonatkozóan, amikor az kétségkívül drámai méreteket öltött. Az ipari munkát keresők száma, melynek 1930-ban 200 000, két év múlva viszont már 583 000 felelt meg, nem azonos ugyanis a tartósan munkanélküliek tényleges számával. Baksay Zoltán számításai szerint a válság tetőzése, tehát 1930 és 1932 között a munkanélküliek teljes száma 200-230 000 körül mozoghatott. Az évtized második felében azután fokozatosan, az évtized végétől pedig robbanásszerűen javult a munkaerőpiaci helyzet, és a háború idején helyenként már munkaerőhiányra is panaszkodtak. A munkanélküliség a városi munkásságból különösen a tanulatlanabb rétegeket érintette közvetlen módon.

Az életszínvonal másik meghatározó tényezője, a munkabér szintén magasabb jövedelmi sávba utalta a városi munkásságot, mint a mezőgazdasági proletariátust, jóllehet a szorosabban vett gyári munkásságot is roppant különbségek tagolták belülről e téren. A bérszint alakulását erőteljesen meghatározta a végzett munka helye (Budapest és vidék) és a munka jellege (ágazat, iparág, a szakképzettség foka, az, hogy női vagy férfi munkásról van-e szó). Ilyen körülmények között a munkabérek között négy-ötszörös eltérés is lehetett. 1929-ben például a fővárosban a férfi szakmunkások átlagkeresete napi 8 pengő körül alakult, a másik pólust a vidéki női gyári segédmunkás képviselte, akinek nem jutott több napi 2 pengő bérnél. Mindamellett az ipari bérek hosszú távú trendjét nem kísérték szélsőséges ingadozások: a húszas évek elejének infláció okozta nagyon alacsony bérei (ekkoriban a békebeli bérek 37-76%-ára estek vissza a nominálbérek, és csupán 1926-ban állt vissza a háború előtti bérszint) ellenére a későbbiek során sem a nominális, sem a reálbérek nem csökkentek drasztikusan, akár még az 1929 utáni néhány évben sem. Az akkor hirtelen tömegessé lett nyomor így sokkal inkább a munkanélküliségi ráta hirtelen megugrásának volt egyenes következménye. A béreket a mondottakon túl megszabta még a munkaidő hossza, ami a Horthy-kor két és fél évtizede folyamán mintegy fél órát rövidült, és a második világháború előestéjén a nyolc órához közelített (erre ösztönzött egyébként az ipari munkabérminimum harmincas évek közepi jogi szabályozása is). Végül egy-egy munkás bérkereseti lehetőségét behatárolta annak életkora is. A gyáripari tanulatlan munkások rendszerint magasabb bérrel kezdtek, mint szakmunkás társaik, ám bérüknek a munkában töltött idővel arányos emelkedése igencsak korlátozott volt. Általában minden munkáskategória a 40. és 54. életév között érte el maximális bérjövedelmét, de amíg a szakmunkások bére ezen az időtávon megduplázódott, addig a betanított munkásoknál csak szerény mértékű az emelkedés, a segédmunkásoknál viszont szinte nem is mutatható ki javulás. Ötven éven felül viszont minden munkáskategóriában csökkent a bér.

Mennyit keresett tehát átlagosan egy gyári munkás? Úgyszólván lehetetlen egyetlen számadattal kifejezni a gyári munkásság bérjövedelmét, annyit azért megkockáztathatunk, hogy az átlagos szakmunkás bére közvetlenül a válság előtti konjunkturális időszakban havi 150-200, a betanított munkásé 100-150 pengő között alakult, s végül a gyári segédmunkás nem keresett többet 80-100 pengőnél. A Horthy-korban, a korábbiaktól eltérően, a gyáripar nagy részében átálltak az órabérrendszerre (a fővárosban 1930 során már minden második gyári munkás így kapta a bérét). Ezt követte az akkordrendszer, vagyis a teljesítmény szerinti bérezés (a fővárosban a munkások egynegyede), valamint a hetifizetés (a munkások ötöde). 1937 előtt mind az órabéreket, mind az egységnyi teljesítmény után járó akkordbéreket a gyári menedzsment határozta meg. Ám ezt követően, vagyis az ipari bérminimum elrendelésével mindez átkerült az állam hatáskörébe. Az intézkedéssel a kormány az adott iparágak kedvezőbb béreihez igazította a minimálbért; az átlagos textilipari bérek például ilyen okból tíz százalékkal megemelkedtek. A háború által gerjesztett infláció miatt a kormány 1940/41 folyamán három alkalommal, majd 1943-ban is felemelte a legkisebb béreket, s ezzel ösz- szesen 60%-os bérszint-emelkedést idézett elő. A bérminimum rendszerének elsősorban a segédmunkások lettek a fő haszonélvezői, akik órabére ettől fogva rendszerint megegyezett a minimális bérrel.

A munkások jövedelmi viszonyait számos további körülmény is befolyásolta, így elsősorban a kiegészítő jövedelmi források hozzáférhetősége és nem utolsósorban az eltartottak száma. A vidéki (és az agglomerációban) élő ipari munkások gyakran saját házukban éltek (nem fizettek tehát lakbért), esetleg kis földdel is rendelkeztek, melyből némi pótlólagos jövedelemre tehettek szert. Igazi kétlaki életvitelt azonban inkább csak a bányászok, valamint az idénymunkások folytattak, a törzsökös budapesti gyári szakmunkások körében viszont nem volt jellemző ez a fajta több lábon állás.

Lackó Miklós a Hoffherr-Schrantz gyár 2300 munkásáról 1939-ben készített adatfelvételt elemezve jutott arra a megállapításra, hogy a munkáscsaládok felének heti egy főre jutó jövedelme 7,5 és 17,5 pengő között alakult, további egyhatoduknak viszont ennél is magasabb volt a bérjövedelme, és csupán egytizedük esetében maradt ez az összeg 3,5 pengő alatt. A 17 pengő fölötti egy főre jutó heti jövedelem ugyanakkor inkább a szakmunkáscsaládokban fordult elő ismétlődően. „Ezt a helyzetet csak némileg enyhítette – fűzte hozzá –, hogy a szakképzetlen munkások körében gyakoribb volt a (főleg mezőgazdaságból) származó mellékjövedelem, amennyiben lakóhelyük a távolabbi vidékeken helyezkedett el, úgy megélhetési költségeik is valamivel alacsonyabbak voltak” (Lackó Miklós 1989, 25).

A keresők száma szintén közvetlenül befolyásolta a családi összbevétel alakulását.

Rézler Gyula egy textilüzem munkásait vizsgálva úgy találta, hogy a segéd- és betanított munkásnők családjaiban legmegszokottabb a kétkeresős családmodell, ugyanakkor a szakmunkásfeleségek elvétve vállaltak kereső munkát. Ezért is oly félrevezető, ha csupán az ipari munkabérek különféle, szintetizálásra egyébként is alkalmatlan kimutatásai alapján ítéljük meg, hogy milyen anyagi körülmények között éltek a munkáscsaládok a korban. Pogány Ágnes a húszas évek végén készült háztartás-statisztikai felvételt elemezve konstatálta, hogy a munkáscsaládokban a bevétel legföljebb 60%-át fedezte a családfő keresete. Az 50 család által vezetett háztartási napló adataiból kiviláglik, hogy az apák feltűnően gyakran vállaltak mellékmunkát (ez a helyzet a családok 44%-ában); ám ennél is jelentősebb a feleségek, sőt a gyerekek kereső munkája. Ám a többféle forrásból eredő bevételek dacára is rendre deficites a családok gazdálkodása, amin kölcsönök felvételével, ritkábban zálogházba járással, esetleg használati tárgyaik időnkénti eladogatásával igyekeztek segíteni.

A munkáscsaládok életszínvonalát a bevételeken túl a kiadások szerkezeti alakulása is döntő módon meghatározta. A mezőgazdasági népesség, beleértve a félproletár és tisztán proletár egzisztenciák széles tömegeit is, egyébként valóban szűkös pénzkereseti lehetőségeit valamelyest ellensúlyozta mind a naturális járandóságok gyakorisága, mind pedig sokak mégoly szerény gazdálkodása, az azon nyugvó önellátás stratégiája. A városi munkásság, csekély kivétellel, nemcsak hogy teljesen elesett ettől a két említett eshetőségtől, de ráadásul magasabb megélhetési költségek terhelték. Korabeli szociológiai felmérések bizonyítják, hogy Budapest és az elővárosok ipari munkáscsaládjai jövedelmük 10-14%-át lakbérre, 45-50%- át pedig élelmiszerre költötték. S ennek tükrében a városi munkásság mezei munkásságénál vitathatatlanul jobb kereseti viszonyai sokat vesztenek valós értékükből.

Ebből az adatbázisból kiindulva Pogány a jövedelem nagysága szerint négy típusba sorolta a munkáscsaládokat. Alacsonyjövedelmű kategóriába kerül azoknak az első generációs, feltehetően szakképzetlen munkásoknak a családja, akik családfőként alacsony bérjövedelmükből sok gyereket tartottak el. Ezekben a családokban a pótlólagos jövedelemforrások gyéren csordogáltak, a családok életstratégiáját a máról holnapra élés kényszere diktálta. Átlagos jövedelmű családként vette számba azokat, ahol nem is elsősorban a családfőnek az iménti típusba soroltaknál magasabb bére, hanem a lényegesen kisebb gyerekszám, valamint a többi családtag kiegészítő keresete növelte meg a bevételeket. A családtagok keresete, jellemző módon, e családokban még meg is haladta a családfő összkeresetének a felét. Az átlagon felüli jövedelmű családokban a többnyire szakmunkás férfi családfő magasabb keresete, a feleség és a többi családtag szintén kedvezőbb jövedelme és persze a még kevesebb gyerek együtt nyomott a latban. Fontos, hogy e családok viszonylagos jólétüket egyedül annak árán tudták fenntartani, hogy a gyereket-gyerekeket korán munkába állították és nem taníttatták őket tovább. Végül a magas jövedelmű családokban a családfő több mint 300 pengős havi keresete egymagában garantálta a biztos megélhetést; ehhez az apák esetleges másodállása is hozzájárult valamicskét. Ugyanakkor e családokban a feleség (és persze a gyerekek) a legritkább esetben vállaltak kereső munkát, a gyerekszám tekintetében pedig ebben a körben, természetesen, már feltétlenül érvényesült a polgári családmodell normája.

A mikroelemzés alapján rajzolt kép azonban nem nyújt kellő támpontot ahhoz, hogy megállapítsuk, vajon a magyarországi ipari munkásság mekkora része tartozhatott e típusok egyikéhez vagy másikához. Nem járunk azonban messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy gazdaságilag konszolidált viszonyok idején is az első két típusba tartozó családok alkották a városi és benne az ipari munkásság mérvadó többségét.

A városi munkásságról eddig elmondottak statikusan jelenítették meg a társadalom e szegmensét, és nem érzékeltették annak kétségtelen dinamikáját, melyre a migráció és a társadalmi mobilitás vizsgálata vethet fényt. Az 1930-ból ismert statisztikai adatok értelmében a városi munkásság 60%-a lakott máshol, mint ahol született. A házicselédek voltak a legmozgékonyabbak, de fizikailag mobilnak számított a közszolgálati és a közlekedési segédszemélyzet is, amely kétharmada állt migránsokból. A faluból és a mezőgazdaságból a városba és a nem mezőgazdasági munkahelyek felé irányuló vándormozgalomnak, ezek szerint, a két említett foglalkozási ág volt a legfőbb célpontja. A kereskedősegédeknek és a „tulajdonképpeni ipar” segédszemélyzetének ugyanakkor alig több mint a fele változtatott helyet, s ez arra int, hogy az ő esetükben feltétlenül nagyobb lehetett az önrekrutáció.

Külön is érdekes megnézni a budapesti munkásság és a vándorlás kapcsolatát. Nemcsak a fővárosi házicselédek kötődtek vidéki társaiknál is több szállal a vándormozgalomhoz (a pesti cselédek 97%-a volt bevándorló), hanem a többi munkáskategória szintúgy. Így még a szűkebben vett ipari és kereskedelmi munkásság is kétharmadrészt migránsokból nyerte utánpótlását. A nem mezőgazdasági munkásság valóban mobil, helyváltoztatásra könnyen kapható tagjai tehát elsősorban Budapestre tartottak, ott igyekeztek megvetni a lábukat. A bevándorlóknak a budapesti munkástársadalomban elfoglalt kivételesen nagy súlya ad magyarázatot a különösen akut fővárosi lakáshelyzetre. A bérmunka ígérete végett tömegesen Budapestre tóduló kétkezi dolgozók tekintélyes része rekedt tartósan (vagy örökre) az al- és ágybérletek fogságában, és bőven jutott belőlük a külső kerületekben álló nyomortelepekre is: 1927-ben a budapesti al- és ágybérlők 87%-át bevándorlók alkották.

Persze a budapesti és a teljes magyarországi munkásság e téren észlelt különbözősége nem egyedül a főváros kivételességéből, hanem abból is eredt, hogy a vidéki városi munkásság nagy hányada (1930-ban például a 60%-a) valójában falvak vagy a kisvárosok (rendezett tanácsú, majd megyei jogú városok) népességéhez tartozott. Így tehát nem is annyira lakhelye, sokkal inkább pusztán a nem mezőgazdasági munkája avatta őt „városi munkássá”. Ez a társadalom, ennek megfelelően, nemcsak gazdasági ágak szerint (ipari szemben a szolgáltatásbelivel), az elütő szakmai képzettség okán (a tanult szemben a tanulatlan munkással) vagy a munkahelyi koncentráltság eltérő mértéke miatt (nagyipar szemben a kisiparral) vált ketté, de olyképpen is megoszlott, hogy létezett egy szűkebben nagyvárosi vagy egyszerűen csak budapesti (a városi illetőségű munkásság 70%-a tömörült a fővárosban) és egy vidékies fele. A kétféle munkásság karaktere, a vándorlásban való részvételén át egészen a társadalmi mobilitás megannyi jegyéig, határozott különbséget mutat és élesen szemben áll egymással.

Elsőként arra a kérdésre kell válaszolni, hogy mennyire zárt vagy nyitott a városi munkásság, tehát az önrekrutáció vagy inkább a külső források biztosítják-e inkább folytonos utánpótlását, Ha az önrekrutáció fogalmát tágan értelmezzük, akkor egy kategóriába soroljuk a mezőgazdasági és a nem mezőgazdasági proletariátust. Ebben az esetben az osztály bízvást tekinthető önellátónak, miután a háromötöde (57%-a) mögött állt proletárcsaládi miliő; ugyanakkor tíz munkás közül négynek az apja (zömében) önálló, feltehetően olyan félproletár kisegzisztencia volt, akit nem más, csupán a boltja vagy a műhelye állított szembe a bérmunkásokkal.

Az önrekrutáció szintén tág fogalmának felel meg, ha a merítési bázist a teljes városi munkásságra kiterjesztjük. Ennek alapján szintén megállapítható az osztály kétségtelenül nagyfokú nyitottsága, hiszen csak egyharmaduk született városi proletárcsaládba és például további egyötödük közvetlenül a mezőgazdasági proletariátusból érkezett. A mobilitás szemszögéből tekintve a városi munkásság egyáltalán nem alkotott túlzottan önmagába zárt világot, és nyitott volt mind a mezőgazdasági keresetű vagy jövedelmű, mind pedig az önálló egzisztenciák irányába. Erre vall az agrárproletár apák magas aránya (21,7%) éppúgy, mint a kisbirtokos apák nagy gyakorisága (16%); az utóbbiak egyébként az önállók 40%-át alkották, és már emiatt is az agráreredetű városi munkásság több főt számlált, mint a kifejezetten városi proletárszármazásúak tömege.

Nem egyformán alakult ugyanakor az egyes munkáscsoportokban a szociális eredet. Zárt réteget egyedül a bányászok alkottak: a háromnegyedük örökletes proletárok, sőt közel a fele részük egyenesen ipari-bányász családok leszármazottja volt. Ok képezték a bányásztársadalom jellegadó csoportját, mivel foglalkozásukat – gyakran többgenerációs bányászcsaládok utódaiként – örökletesen űzték. A bányászok további hányadát azok a mezőgazdaságból időszakosan kiváló munkavállalók tették ki, akik rendszerint idényjelleggel végeztek bányamunkát és mindig visszatértek a mezei munkához. Számuk alig maradt el az előbbi csoportétól (a bányamunkások kétötödét alkották). Azért kerültek a bányák vonzáskörébe, mert a zömmel falvak szomszédságában megnyitott tárnák kézenfekvő kiegészítő (mellék)kereseti lehetőséggel kecsegtették a közeli falvak munkanélküli félproletár-proletár férfinépességét. A bányászkolóniák lakói viszont rendre az örökletes és főfoglalkozású bányászokból verbuválódtak: így ez a két kategória nemcsak származás tekintetében, de a lakhelyét illetően is élesen elvált egymástól.

Az ipari munkásság, ahogyan Lackó Miklós kutatásai igazolták, származási összetételét tekintve módfelett heterogén társadalmi képződmény: mindössze a negyede állt 1930-ban örökletes ipari munkásokból. Ugyanakkor szembetűnő különbségek álltak fenn a főváros és a vidék ipari népessége között, lévén, hogy Budapesten a vidékhez képest sokkal nagyobb a törzsökös ipari munkásság súlya. Az ipari munkásság már azért is nyitott volt, mert számottevő hányadát kispolgári eredetű elemek alkották, hiszen az apák kétötöde (!) önálló egzisztencia volt. Mindamellett az ipari munkásság az egyéb városi proletárrétegeknél kevésbé vonzotta magához a kifejezetten agrárrétegek leszármazottait.

A belépési mobilitás tükrében az ipari munkásság három jól számszerűsíthető típusa írható le. Első típusba soroljuk azt az örökletes ipari munkásságot, mely az osztály nagyjából egynegyedének felelt meg. „A századforduló idejére – írja Lackó –, már stabilizálódott az a gyári munkásság, amely a proletariátus örökletes rétegét, második (esetenként már harmadik) generációját alkotta. Ezek nagy része a külföldről korábban jött munkások leszármazottja, kisebb részben a hazai – főleg szlovák eredetű – proletariátus második generációja volt” (Lackó Miklós 1961, 76-77). A leginkább örökletes szakmák a vas- és gépiparhoz kötődtek, s egyúttal gyakoribb a dinasztikus leszármazás az idősebb (szak)munkások, mint a fiatalabb évjáratú (betanított és segéd)munkások körében.

Második típusba tartoznak a lecsúszott iparosmesterek gyermekei, illetve mindazok, akik saját kézműipari műhelyeiket cserélték fel időlegesen vagy végérvényesen a gyári munkával. Ők alkották az osztály további egyötödét! S éppen mivel ilyen magas a számarányuk, újólag hangsúlyozni kell, hogy milyen szoros szálak kötötték össze egymással a kisiparosokat és a gyári szakmunkásokat. „A statisztika – jegyzi meg Borsányi György –, mereven elkülöníti az [önálló] és a [segédszemélyzet] fogalmát. Holott éppen azokban a szakmákban, amelyekben a magyar munkásság többsége dolgozott (szabó, cipész, asztalos, lakatos, pék), nem húzódott éles határ az egy fővel vagy egyedül dolgozó iparos és az ugyanazt a szakmát gyárban űző szakmunkás között” (Borsányi György 1985, 87). Így a megrendelő híján nemegyszer nyomorgó kisiparos (és leszármazottja) nem volt rest gyári munkásnak állni, ha módjában állt, hiszen „egy Ganz-gyári lakatos állása biztosabb egzisztencia volt, mint egy pincehelyiségből álló lakatosműhely tulajdonosáé”. Máskor viszont „sokszor a munkanélküliség késztette a munkást, hogy [önállósodjon], azaz saját otthonában nekiálljon pl. cipőket javítani” (Bor- sányi György 1985, 87).

Végül külön típusba soroljuk a kifejezetten agrárszármazású első generációs (tanulatlan) munkások tömegét; arányuk az osztály egyharmadának felelt meg 1930-ban. Zömmel agrárproletár szülők álltak a hátuk mögött, de akadtak köztük birtokos paraszti családból származók is. Végül a fennmaradó közel egyötöd teljesen kevert összetételű csoportnak bizonyult; szüleik a legváltozatosabb városi proletárrétegeket, legszámosabban mégis a közlekedési fizikai dolgozókat és a k. m. n. napszámosokat képviselték.

Úgy tűnik tehát, hogy noha az ipari munkásság alapvetően nyitott a külső társadalmi erők irányában, utánpótlását mégis túlnyomórészt egy tágan vett belső forrásból merítette, nevezetesen az ipari munkásságból vagy a hozzá közel álló deklasszálódó iparosrétegből, valamint a többi városi proletárcsoportból. Ám ezen túl már nemigen terjedt a vonzereje, hiszen tagadhatatlan ugyan, hogy a mezőgazdaságból is áramlottak ide, de ahhoz nem elegen, hogy meghatározhassák az osztály arcélét; ebből a szempontból az ipari munkásság zártabbnak bizonyult tehát a bányamunkásságnál.

A kereskedelmi és hiteléletben foglalkoztatott segédszemélyzet tűnik – származása okán – a legkevésbé proletár jellegűnek. Ez az a réteg, amely nagyrészt önállók gyerekeként maga is az önállósodást tűzte életcélul maga elé; a (bolti) segédkedés sokuk számára voltaképpen átmeneti vagy annak hitt életciklus csupán. Erre vall, hogy közel háromötödüknek az apja volt önálló egzisztencia, bár nem feltétlenül bolttulajdonos, hanem gyakorta kisiparos, sőt birtokos paraszt. Ez a munkásréteg állt egyszersmind legtávolabb az agrárproletariátustól is.

Mind a közlekedési, mind a közszolgálati segédszemélyzet ellenben ezer szállal kötődött elsősorban az agrárproletariátushoz, miután minden második tagjuk ebből a miliőből szakadt ki. S valójában éppen az a feltűnő, hogy milyen csekély e körben a nem mezőgazdasági keresetű/jövedelmű rétegek gyerekeinek a jelenléte.

A városi munkásság belső szerkezeti tagoltsága szempontjából különös jelentősége volt végül a politikai és önszerveződési képesség megnyilvánulásának. Talán nem akadt még egy társadalmi réteg vagy osztály a korabeli Magyarországon, ahol olyan nagy lett volna a különbség a politikailag tudatos, szervezett, valamint az apolitikus, egyszersmind szervezetlen csoportok között, mint az ipari munkásság körében. A szervezett, így a (munkás) identitásukat is politikai kategóriákban tudatosító gyáripari szakmunkások (és kisiparosok) szinte külön kasztot képeztek a városi munkásságon belül. Különösen fontos integráló erőként hatottak hazánkban a szakszervezetek, melyek a puszta érdekvédelmen túl hidat képeztek a munkáspárthoz, valamint a különféle mozgalmi szervezetekhez (kulturális és sportegyesületek). „A szakmozgalomba többféle út vezetett. Egy fiatalember, befejezve a tanonciskolát, majd mint segéd alkalmazást talált egy üzemben vagy műhelyben. Ajövevényt az idősebbek már az első pillanattól figyelemmel kísérték, felmérték az egyéniségét, a munkáját, az életvitelét, igyekeztek már kezdettől fogva oly módon formálni, hogy az új munkás beilleszkedjék a közösségbe, érezze a szolidaritás erejét és szükségét. A kollektívában való gondolkodás pedig még szocialista tudatosság nélkül is, vagy annak csak kezdeti fokán már elegendő indíték lehetett a csatlakozásra a szakszervezethez” (Sipos Péter 1985, 54). A szociáldemokrata szellemű Szakszervezeti Tanács kötelékébe rendszerint 30-40 szakszervezet tartozott, melyek együttes taglétszáma a húszas évek során kezdetben 150-200 000, utóbb 130 000, a harmincas években nagyjából 100 000 fő körül ingadozott, ám a háború idején némileg visszaesett (1943-ban 77 000 főt számlált a szervezett munkásság). A szervezett munkások túlnyomó részét (háromnegyedét, sőt időnként háromötödét) az a gyári szakmunkásság adta, amely a Szociáldemokrata Párt biztos szavazóbázisául is szolgált. Ennek megfelelően, amíg a fővárosban 1930-ban az ipari munkásság valamivel több mint a fele, addig országosan csupán a hatoda szervezett munkás; továbbá, a legkvalifikáltabb munkaerőt tömörítő nyomdász- és húsipari szakmák egyúttal a legszervezettebbek (a szervezett munkások aránya itt 70-80%), ugyanakkor a legtöbb nőt s egyúttal képzetlen munkást foglalkoztató iparág, a textilipar a legszervezetlenebb (a megfelelő arány itt mindössze egytized). S éppen ebből fakadt a szakszervezetek komoly súlya az érdekvédelemben. Mivel a magyar gyáriparban nem vagy csak csírájában alakult ki a Horthy-kor folyamán a futószalagrendszer, a szakmunkások végig megőrizték a gyárfalakon belül széles körű hatalmukat, s nagy tekintélyt élveztek mind a gyári menedzsment, mind a hierarchiában alattuk álló munkások szemében. Ami egyszersmind garantálta, hogy feltétlenül érvényesülhetett kizárólagos akaratuk azokban a szakszervezetekben, amelyek a nyomásgyakorlás terén komoly sikereket értek el a munkaadói intézményekkel folytatott alkuikban.

A szakmunkások akár intragenerációs mobilitási esélyeit is növelte munkásmozgalmi szerepvállalásuk: mind a szakszervezeti, mind pedig a pártbürokrácia káderutánpótlását a magántisztviselőkkel együtt elsősorban ők biztosították. A városi munkásság intergenerációs mobilitási lehetőségeit ugyanakkor gyermekeik polgári és középiskolai beiskolázása jelentette. Különösen a kisemberek középiskolát pótló iskolája (alsó középiskola), a polgári tett szert a Horthy-korban nagy jelentőségre a városi munkásság életében. A 10-17 éves korosztályokon belül minden ötödik munkásgyerek járt 1930-ban polgáriba (és csak minden 108. jutott el a középiskolába, ahol a diákok közötti arányuk a 4%-ot sem érte el). „Ez a polgári iskolai műveltség azonban – jegyezte meg a kortárs elemző –, továbbtanulás hiányában elenyészik, s így egy osztály felemelkedése szempontjából nem jöhet számításba. A polgári után a munkásgyermekek a tanonciskolában »tanulnak tovább«” (Földes Ferenc 1967, 35). Adatai szerint az iparostanoncoknak legalább a harmada végzett négy polgárit. Ami szintén azt bizonyítja, hogy a polgári, mint a munkásgyerekek számára viszonylag könnyebben elérhető iskolafajta, nem az érettségit megkövetelő középosztályi, legföljebb csak a szakiskolai végzettségen nyugvó és a kispolgárihoz közeli státusba juttatta a munkásság mobil elemeit.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Áfra Nagy János: Miből él földmíves népünk? Társadalomtudomány, 1934, 218-227.

Baksay Zoltán: A gyáripari munkanélküliség történetéhez Magyarországon. Századok, 1978. 5. 850-899. Borsányi György: A munkásosztály kapitalizmus kori története kutatásának néhány módszertani kérdéséről. In

Munkásosztályunk fejlődése 1945-ig. Győr, 1985, 85-97.

Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom. Budapest, é. n.

Féja Géza: Viharsarok. Az Alsó Tiszavidék földje és népe. Budapest, é. n.

Földes Ferenc: Munkásság és parasztság kulturális helyzete Magyarországon (1941). In uő: Válogatott írások. Budapest, 1967, 13-97.

Földes György: Az újpesti munkásság életviszonyai az 1930-as években. Történelmi Szemle, 1980. 2. 309-319. Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1987.

Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest, 1983.

Gyáni Gábor: Migráció és mobilitás: a városi munkásság szerkezete a két világháború között. In Rendi társadalom —polgári társadalom. 1. Salgótarján, 1986, 495-505.

Gyáni Gábor: Munka és magánélet – cselédéletmód Budapesten. Történelmi Szemle, 1986. 1. 94-116.

Hajpál Gyula: A mezőgazdasági cseléd természetbeni járandóságainak értékelése. Mezőgazdasági Munkatudomány, 1943. 2. Klny.

Heller András: Cselédsor. A mezőgazdasági cselédek helyzete 1935-ben, különös tekintettel a székesfővárosi járásra. Budapest, 1937.

Hollós István: Magyar szociális problémák a statisztika tükrében. In A magyar szociálpolitika feladatai. (Szerk.

Esztergár Lajos – Somogyi Ferenc.) Pécs, 1939. I. köt. 34-129.

Illyés Gyula: Puszták népe. Ebéd a kastélyban. Budapest, 1974.

K. Juhász László: A mezőgazdasági napszámosok mai helyzete Magyarországon. Budapest, 1931.

Kerék Mihály: Adatok a magyar mezőgazdasági munkáscsaládok megélhetési viszonyaihoz (1933). In Agrárszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. (Szerk. Tóth Pál Péter.) Budapest, 1984. 357-388.

Kiss László: Adalékok a tiszántúli kubikosok gazdasági helyzetéhez az ellenforradalmi Magyarországon (19201944). Párttörténeti Közlemények, 1960. 4. 123-156.

Kovács Imre: A gazdasági cselédek kereseti és megélhetési viszonyai (1935). In Agrárszociológiai írások Magyarországon 1900-1945. (Szerk. Tóth Pál Péter.) Budapest, 1984, 400-416.

Lackó Miklós: Gépgyári munkások az 1930-as években. Századok, 1989. 1-2. 3-44.

Lackó Miklós: Ipari munkásságunk összetételének alakulása 1867—1949. Budapest, 1961.

Matolcsy Mátyás: A mezőgazdasági munkanélküliség Magyarországon. Budapest, 1933.

Móricz Miklós: Birtoktalan földmíves népünk. Társadalomtudomány, 1933. 50-76.

bejczi Németh Andor: A naposabb oldalon. (Mezőgazdasági munkások jogviszonya és életkörülményei Győr környékén). Budapest, 1937.

Perneczky Béla: A gazdasági cseléd fogalma. In Tanulmányok a társadalom- és közigazgatáspolitika köréből. (Szerk.

Takács Imre.) Budapest, 1931, 191-199.

Petánovics Katalin: A zalai summások egészségügyi körülményei a nagybirtokokon a század elejétől 1945-ig. In Kapcsolatok és konfliktusokKözép-Európa vidéki életében. (Szerk. Csoma Zsigmond – Gráfik Imre.) Szombathely, 1997, 175-185.

Pogány Ágnes: Háztartások jövedelemszerkezete a két világháború közötti Magyarországon. Kézirat, 1986. Pogány Ágnes: Munkabérek a két világháború közötti Magyarországon. Történelmi Szemle, 1989. 1-2. 70-96. Pölöskei Ferenc – Takács Ferenc: Dunántúli történetek. Budapest, 1976.

Pusztainé Madar Ilona: Uradalmi cselédek Békés megyében. Békéscsaba, 1982.

Rézler Gyula, szerk.: A magyar gyári munkásság. Szociális helyzetkép. Budapest, 1940.

Rézler Gyula: Egy magyar textilgyár munkástársadalma. Budapest, 1943.

Sipos Péter: A szociáldemokrata szakszervezetek története Magyarországon. Budapest, 1997.

Sipos Péter: Az ipari munkásság összetétele, helyzetének, életmódjának egyes vonásai és szervezettsége Magyarországon (1919-1938). In Munkásosztályunk fejlődése 1945-ig. Győr, 1985, 45-61.

Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe. Budapest, é. n.

Tausz Anikó: Adalékok a magyar ipari munkásság helyzetéhez 1919-1929 között. Történelmi Szemle, 1976. 4. 631-660.

Vaska Miklós: Paraszti gazdálkodás Nován a két világháború között. (Zalai gyűjtemény. 11.) Zalaegerszeg, 1979. Zibolen Endre, szerk.: Tehetségmentés az iskolában 1920-1944. Budapest, 1986.