Ugrás a tartalomhoz

Görög–római szöveggyűjtemény

Németh György (2011)

Osiris Kiadó

124. fejezet - 122. AZ ÁLLAMFORMÁK VÁLTOZÁSÁNAK ELMÉLETE ÉS A KEVERT ÁLLAMFORMA

124. fejezet - 122. AZ ÁLLAMFORMÁK VÁLTOZÁSÁNAK ELMÉLETE ÉS A KEVERT ÁLLAMFORMA

Polybios VI 2-10.

Kr. e. 146 után

Munkám legnagyszerűbb és a könyv olvasói számára leghasznosabb eredménye, hogy megismerhetik és megtudhatják, miképpen, milyen államrendnek köszönhetően jutott nem egészen ötvenhárom év alatt a lakott világ szinte minden területe egyetlen nép, a rómaiak uralma alá; erre nem ismerünk példát a történelemben. Miután felismertem ennek a kérdésnek a jelentőségét, nem találtam alkalmasabb időpontot az erre vonatkozó mondandóm előadására és bizonyítására, mint amelyikhez most elértünk. Mert az államrendet is ugyanúgy kell megvizsgálnunk, mint amikor valaki véleményt formál magának hitvány vagy derék emberekről; ha a valóságnak megfelelően akar ítélkezni, akkor nem az élet békés, nyugodt szakaszait figyeli meg, hanem a balsors válságait és a jó sors sikereit, mert azt tekintjük a kifogástalan férfi egyetlen ismérvének, hogy bátran és nemesen el tudja viselni a legnagyobb sorsfordulatokat. Minthogy aligha találhatna valaki hevesebb és nagyobb átalakulást annál, mint ami korunkban, legalábbis a rómaiaknál, bekövetkezett, ezért ehhez a korhoz helyeztem államformájuk ismertetését.

Ami érdekes s egyben hasznos is a tanulságokra kíváncsi olvasónak, az az okok vizsgálata és a kedvezőbb lehetőség választása minden egyes helyzetben. Minden téren a siker és a kudarc legfőbb okának az állam felépítését kell tartanunk, mert ez mintegy forrása nemcsak mindenfajta tervezésnek és kezdeményezésnek, hanem ezek végrehajtásának is.

Azt, aki képtelenséget hazudik, még csak mentegetni sem lehet.

A legtöbben azok közül, akik módszeresen igyekeznek tárgyalni ezt a kérdést, az államok három fajtáját sorolják fel. Az egyiket királyságnak nevezik, a másikat arisztokráciának, a harmadikat pedig demokráciának. Azt hiszem azonban, joggal megkérdezhetjük tőlük, vajon mint egyedül létező államformákat mutatják-e be nekünk ezeket, vagy, Zeusra, mint eszményi államformákat. Attól tartok ugyanis, hogy kiderül a tudatlanságuk, akár ezt válaszolják, akár azt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a legjobb államrendnek azt kell tartanunk, amelyik egyesíti magában a felsoroltak valamennyi sajátos vonását. Erre nemcsak elméleti, hanem gyakorlati bizonyítékunk is van, azóta, hogy elsőként Lykurgos ezen a módon szervezte meg a spártai államot. Nem fogadható el az sem, hogy csak ezek az államformák léteznek, hiszen ismerünk olyan monarchikus és tyrannikus államokat, amelyek, bár jelentősen különböznek a királyságtól, bizonyos mértékben hasonlónak látszanak hozzá; ezért is nevezi magát hazug módon minden egyeduralkodó, amennyiben teheti, királynak. És bizony többféle oligarchikus állam is létezik; ezek valamiképpen hasonlónak látszanak az arisztokratikus államokhoz, holott szinte a legtöbb tekintetben eltérnek tőlük. Ugyanez áll a demokráciára is.

Azt kell tehát mondanunk, hogy az államnak hat fajtája van: az imént említett három, amelyikről mindenki beszél, s másik három, azokkal rokon, tudniillik a monarchia, az oligarchia és az ochlokrácia. Elsőként a monarchia jön létre magától, a természet rendje szerint; ha ezt fejlesztik és tökéletesítik, akkor következik utána és születik meg belőle a királyság. Miután pedig ez átfejlődik a vele rokon hibás rendszerbe, vagyis a zsarnokuralomba, nemsokára ezek felbomlásából létrejön az arisztokrácia. Miután pedig a természet rendje szerint ez is oligarchiává fajul, a tömeg pedig felháborodásában elégtételt vesz a vezetők igazságtalanságáért, akkor megszületik a nép uralma. Idővel aztán ennek önkénye és törvényszegése viszont az ochlokrácia kiteljesedéséhez vezet. E most ismertetett elmélet igazságát akkor ismerhetjük fel a legvilágosabban, ha megfigyeljük az egyes államok természetes eredetét, születését és változását. Csak az értheti meg ugyanis az államok fellendülését, fénykorát és hanyatlását is, s hogy mikor, hogyan és hol következik majd be a végük, aki ismeri az egyes államformák létrejöttét. Ez a tárgyalásmód meggyőződésem szerint különösen a római állam esetében célravezető, mivel ez az állam kezdettől fogva magában hordja természetes rendjét és gyarapodásának feltételeit.

Az államformák egymásba való természetes átalakulásának elméletét minden bizonnyal részletesebben taglalja Platón és néhány más filozófus; fejtegetésük azonban bonyolult és hosszadalmas, és ennek következtében kevesen ismerik. Éppen ezért csak annyit igyekszem kivonatosan ismertetni belőle, amennyi véleményem szerint hozzátartozik a tudományos történetíráshoz és az általános műveltséghez, hiszen még ha az általános megfogalmazás miatt hézagosnak tűnik is ez a leírás, a később következő részletes tárgyalás kellőképpen pótolja majd a mostani hiányokat.

Mi tehát az állam eredete, és miként jöttek létre az államformák? Ha özönvíz, járvány, éhínség vagy más hasonló ok miatt romlás tör az emberi nemre – tudjuk, hogy a múltban ilyesmi már megtörtént, és a jövőben is számítanunk kell többszöri megismétlődésére –, akkor az intézmények és a mesterségek pusztulása után a megmaradottakból idővel ismét az utódok sokasága nő fel. Az emberek lassanként – akárcsak a többi élőlény – csoportokba verődnek (érthető is, hogy az egynemű lények gyengeségüknél fogva másokkal szemben egyesüljenek), s ez esetben annak kell őket vezetnie, aki testi erejénél és bátor szelleménél fogva a legkiválóbb. Ezek uralmát testi erejük szabta meg, s ezt nevezhetjük monarchiának. Ha azután idővel ezek a csoportok összeszoktak, és kialakultak közös szokásaik, ez az uralmi rend királysággá alakult át. Ekkor kezd kialakulni az emberekben a jóság és igazság, valamint ezek ellentéteinek fogalma.

A természet rendjén tehát felismerték az emberek a jót s a rosszat és ezek ellentéteit. Kialakult a szó igazi értelmében vett királyság; mert már nemcsak a királyok, hanem késő utódjaik számára is fenntartották az uralmat, abban a meggyőződésben, hogy ilyen emberek leszármazottai és neveltjei szándékaikban hozzájuk hasonlókká válnak. Ha azonban az utódok már nem nyerik meg tetszésüket, vezetőket és királyokat immár nem a testi erő és bátorság szerint, hanem a kiemelkedő értelem és szellem alapján fognak választani, hiszen most már tapasztalat alapján tesznek különbséget a kétféle érték között. Régebben azok, akik egyszer a királlyá választás megtiszteltetésére méltóknak találtattak, életük végéig azzal foglalkoztak, hogy az alkalmas helyeket megerősítették és fallal vették körül, és területeket hódítottak, részben biztonság okából, részben alattvalóik szükségleteinek bőséges kielégítése végett. Mindaddig, amíg csak ezzel foglalkoztak, fölötte álltak minden rágalomnak és irigységnek. Sem ruházatuk, sem ételük-italuk nem sokban különbözött a többiekétől, és mivel azonos volt életmódjuk, életüket a tömeg között élték le. Amióta azonban származás szerinti öröklés alapján vették át az uralmat, és mindenük megvolt a gondtalan élethez – táplálékuk a kelleténél is bőségesebb –, gazdagságuk következtében engedtek vágyaiknak, úgy vélték, hogy a vezetőknek különb ruházat, bőségesebb és változatosabb étkezés és fényesebb bútorzat jár, mint alattvalóiknak, és nem szabad ellentmondani tiltott szeretkezéseiknek sem. Így hát tetteik egyrészt irigységet és sértődöttséget váltottak ki, másfelől magukra vonták az emberek lángoló haragját, sőt gyűlöletét. A királyságból zsarnokság lett, s ezzel megindult bomlása is. Összeesküvések jöttek létre a vezetők ellen. Ezeket nem a leghitványabbak, hanem a legkülönbek, leglelkesebbek és legmerészebbek szervezték, mert mind közül éppen ezek viselhették el legkevésbé az uralkodók gőgjét.

A nép, ha vezérekre talált, az említett okokból bekapcsolódik az uralkodók elleni harcba; így megbukik a királyság és a monarchia uralmi formája, s helyébe kialakul és megszületik az arisztokratikus uralom. Ugyanis a királyság megdöntőinek, mintegy hálából, kezébe adták a hatalmat, őket választották vezetőknek, és ügyeik intézését rájuk bízták. Ezek eleinte, megelégedvén az ügyintézés jogával, nem törekedtek többre annál, ami a közhasznot szolgálta, és mindenkinek magánügyeit, csakúgy, mint a közügyeket, gondosan és óvatosan vezették. Amikor azonban az atyáktól fiaik veszik át a hatalmat, akik nem élték át a bajokat, és nem ismerik a politikai egyenlőséget és szabadságot – hiszen kezdettől fogva apjuk kiváltságainak és méltóságának légkörében éltek –, ezek vagy a kapzsiságnak és méltatlan vagyonszerzésnek, vagy a tivornyának és véget nem érő dorbézolásnak adják át magukat, mások nőkkel erőszakoskodnak, és gyermekeket rabolnak, s ily módon az arisztokrata uralmat oligarchiává torzítják. A tömegben így hamarosan újjáélednek az olyan hangulatok, amelyekről az előbb szóltunk. Így az oligarchia is hasonló módon jut el az összeomlásig, mint ahogy a tyrannosok is rossz véget értek.

Ha ugyanis valaki megfigyeli a polgárok lelkében az oligarchiákkal szemben ébredő irigységet és gyűlöletet, s ezután szólni és cselekedni merészel az élen állókkal szemben, az egész népben készséges segítőtársat talál. Végül is az uralmon levők egy részét megölik, egy részét elűzik; nem mernek azonban sem királyt állítani maguk fölé, mert félve emlékeznek a régebbi gazságokra, és többekre sem óhajtják a közügyek intézését bízni, mert szemük előtt lebeg korábbi tévedésük. Egyetlen reményük van, amely még nem csalta meg őket: az önmagukba vetett bizalom. Ehhez folyamodnak tehát. Az oligarchikus államrendet tehát demokráciává alakítják, s a közügyek gondját bizalomteljesen ők maguk alakítják. Mindaddig, amíg még élnek azok, akik átélték az előbbi elnyomó uralmat, elégedettek is a fennálló állapottal, és mindenekfölött őrködnek a jogegyenlőségen és szólásszabadságon. De új nemzedékek nőnek fel, a demokrácia őrzése az alapítók gyermekeinek gyermekeire száll, s ezek a megszokás következtében már kevésre becsülik a jogegyenlőséget és szabadságot. Ők maguk akarnak a tömegek fölébe kerekedni; leginkább pedig azok, akik gazdagságukkal tűnnek ki. Amikor azután ezek vezető szerepre törekednek, s azt a maguk erejéből és saját erényeik segítségével nem képesek elnyerni, vagyonukat eltékozolják arra, hogy a tömeget bármi módon elámítsák és megrontsák. Esztelen hajszájuk a hírnév után a tömeget rászoktatja ajándékaik elfogadására és mohó élvezetére, ebbe pedig most már a demokráciának kell belebuknia. A népuralom helyébe az erőszak és ököljog lép. A nép ugyanis már hozzászokott a mások javainak élvezéséhez, és reményét abba helyezi, hogy mások rovására éljen meg; ezért olyan nagyra törő és merész vezért választ, akit szegénysége kizárt a köztiszteletben álló tisztségekből. Az ilyen vezér az ököljogot segíti uralomra. Összegyűlik hát a nép; gyilkol, száműz és földet oszt, és elvadultságában végül önmaga emel maga fölé despotát és zsarnokot. Ez hát az államrendek körforgása, ez a természetnek ama rendje, amely szerint az államok élete változik, átalakul, hogy végül is mindig önmagához térjen vissza.

Aki ezt jól ismeri, az egy állam jövőjéről beszélve talán nem tudja pontosan megmondani az átalakulás időpontját, abban azonban ritkán téved majd, hogy az állam fejlődésének vagy hanyatlásának melyik fokára jutott, és hogy milyen államformába fog átalakulni, legalábbis ha elfogultság és rosszindulat nélkül formálja meg a véleményét. Éppen a római állam esetében érthetjük meg ennek az elméletnek a segítségével igen jól, hogyan jött létre, fejlődött és bontakozott ki teljesen, nemkülönben a jövőben bekövetkező, ezzel ellentétes irányú átalakulását is.

Ha ugyanis, mint minden más állam, ahogy mondtam, a római is a természet rendje szerint jött létre és gyarapodott, akkor a természet rendje szerint bekövetkezik majd ellentétes állapotba való átváltozása is. Beláthatjuk majd későbbi fejtegetések alapján.

H. I. – K. I.