Ugrás a tartalomhoz

Európa ezer éve I–II.

Klaniczay Gábor (2004)

Osiris Kiadó

Sághy Marianne –A KÉSŐ KÖZÉPKORI NEMZETÁLLAMOK ÉS A RENDISÉG NYUGAT-EURÓPÁBAN

Sághy Marianne –A KÉSŐ KÖZÉPKORI NEMZETÁLLAMOK ÉS A RENDISÉG NYUGAT-EURÓPÁBAN

A nemzetállam és a rendiség középkori történetét a XIX. századi polgárság fedezte fel. A polgári állam nemcsak a reneszánsz kultúráját eszményítette, hanem a középkorét is, melynek szellemét politikai szempontból sokkal közelebb érezte magához. Amikor a nacionalizmus és polgári állam szellemi őst, történelmi előzményeket keresett, ezt nem a zsarnokok uralta reneszánsz udvarokban találta meg, hanem a középkori nemzetállamban, a képviseleti jogban és rendi szabadságokban. A nemzet jelképei és fogalmai a középkorból származtak ; a középkor találmánya volt a konszenzus és a képviselet intézménye, mely nélkül a modern képviseleti demokrácia nem születhetett volna meg. A királyi egyeduralommal szemben kivívott rendi szabadságjogok, a képviseleti állam kialakulásának középkori történetét a francia Francois Guizot, a német Otto Gierke és az angol Edward Stubbs írta meg. A polgári (whig) történelemszemlélet a hatalom duális megosztására fektette a hangsúlyt az uralkodó és a rendek között, kiemelve a rendek „haladó” szerepét a királyi szuverenitás ellen. Ez a beállítás tendenciózus: a rendiség kialakulása a királyi központosítással párhuzamosan ment végbe, a rendek összehívásában a királynak döntő, többnyire kezdeményező szerepe volt. Az ország ügyeit eredetileg a királyi tanács (curia regis) tárgyalta, ebből fejlődött ki a rendekkel való egyeztetés. A rendek legitimitásukat és kiváltságaikat a királynak köszönhették, érdekük távolról sem a királyság megszüntetése, hanem kiváltságaik garantálása és kibővítése volt, amit csak az uralkodótól remélhettek. A rendek nem az „országot” képviselték, hanem kizárólag saját érdekeiket: az „országra” való hivatkozás közismert retorikai fogás volt. Az „állam,” „ország” és „nemzet” fogalmai nem a rendek, hanem a király kezdeményezésére a királyság körül kristályosodtak ki.

A modern demokráciákkal ellentétben a középkori alkotmányosság és korporációs képviseleti rendszer nem az egyén, hanem az azonos jogú közösségek számára biztosította az autonómia, a választás, a döntés és a beleszólás jogát. A középkori társadalom par excellence „jogállam” volt, azaz az egyforma jogállású személyek rendeket (ordines) és testületeket (universitates) alkottak és mint ilyenek vívtak ki maguknak a szokásjogon alapuló autonóm jogokat (ius commune) az uralkodótól. Nemcsak a nemesség és a városi polgárság szerzett kiváltságokat, hanem a parasztság is: így alakultak ki, Bibó István kifejezésével a „szabadság kis körei”. A privilégiumok írásban való rögzítése az európai középkor vívmánya és egyedi jellemzője: az Európán kívüli civilizációkban az írásbeliségnek a kiváltságok szempontjából nem volt társadalmi jelentősége. A középkori nyugat-európai társadalom tiszteletben tartotta a személyiség elvét és kiépítette ennek intézményes garanciáit. E. Kanto- rowicz és J. R. Strayer ezért hangsúlyozza, hogy a modern állam alapjait a középkori nemzetállamok, a rendi monarchiák fektették le. Először vizsgáljuk meg, hogyan fonódott össze territórium és nemzet, és hogyan alakult ki az állam elvont fogalma.

Status, patria, natio

Miért érzünk hűséget, szeretetet, ragaszkodást egy darab föld iránt? Hogyan válhat identitásunk egyik legfőbb meghatározójává születésünk földrajzi helye? A középkorban sem az „állam” (status) elvont fogalma, sem a „nemzet” (natio) modern meghatározása nem létezett. Az emberek azonosságtudatát elsősorban vallásuk, másodsorban közvetlen környezetük határozta meg, nem pedig „nemzetiségük” vagy az az „ország,” ahol születtek. Mai értelemben vett „nemzetállamokról” a középkorban nem beszélhetünk, az egy nyelvet beszélő népcsoport által lakott meghatározott földrajzi terület azonban középkori eredetű képződmény és az állam legfontosabb, legszentebb jelképei – a nemzeti színek és az állami címer –, szintén a ekkor alakultak ki. Az V. században Orosius még az „állam” értelemben használta a status kifejezést, utána azonban ez az értelem ezer évre feledésbe merült. A szó egyszerűen „állapotot” jelölt, de jelentése gazdagodott: az angolban például három értelme lett: status (társadalmi helyzet); estate (vagyon); state (állam). A középkori források – a királyi kancellária által kibocsátott oklevelek, egyházi dokumentumok, teológiai értekezések, krónikák, egyetemi regisztrumok – a status helyett a status regni, reg- num, corona regni, res publica kifejezést alkalmazzák az „állam”, a gens és natio kifejezéseket pedig „nemzet” jelölésére, de e kifejezéseknek sokkal közvetlenebb jelentésük volt, mint ma. A nemzetállamot a király teremtette meg azáltal, hogy a saját személyét helyezte a politikai lojalitás központjába és ekképpen érzelmi jelentéssel töltötte fel az „államhoz”, egy adott földdarabhoz való viszonyt. Az államot a király testesítette meg, a nemzet szimbólumaivá a királyi jelképek váltak.

A nemzeti állam létrejöttének feltételei az egységes államterület és az egységes nemzeti piac, a nemzeti nyelv, a központi királyi hatalom, a központosított kormányszervek és a hadsereg. Ezek mindegyike hosszú évszázadok során alakult ki, a XIV. századra azonban elemeik többé-kevésbé már kimutathatók Európa szinte valamennyi országában. Az új, nemzeti monarchiák megalkotásában a legnagyobb jelentősége a királyi politikának, a központosításnak és a terjeszkedő háborúknak volt. Jászi Oszkár a nemzeti államok kialakulásáról 1912-ben írt könyvében megállapította, hogy „a nyelvi egység, miként az állami, eredetileg nem geográfiai határokon, nem is etnográfiai s nem is mindig gazdasági egységen alapszik, bármennyire kihatnak is ezek a tényezők az államalakulatokra, hanem a centralizáló dinasztia katonai és politikai erején.” A territoriális nemzetállam kialakulásának mintapéldája Franciaország.

A földrajzi terület összekapcsolása egy adott etnikummal nem egyértelmű feladat. A mai Franciaország területén a X. századtól különböző népcsoportok – germán frankok és burgundok, kelta bretonok, normannok és a gallo-rómaiak leszármazottai – éltek. A latin Francia név Frankóniát, a frankok földjét jelölte, de frankok nemcsak a mai Franciaország területén, hanem keletebbre, a Német-római Birodalomban is éltek (a német Frankföld egyik központja Frankfurt volt). A frank hagyományra hivatkozva Capet Hugónak és utódainak sikerült fokozatosan saját királyi birtokaik – íle-de-France – nevét az általuk meghódított területre kiterjeszteniük, létrehozván az egységes legitimációs és kormányzati teret és megteremtve a királyság politikai teológiáját.

Szülőföld (patria propria) és haza (patria communis) fogalma az ókortól kezdve szétvált, a kereszténység pedig a „közös hazát” egyértelműen a mennybe helyezte át: a királyság és haza fogalmát tehát egyesíteni kellett. Ebben nagy szerepet játszott a Capeting királyi hatalom szakralizációja, melyet a saint-denis-i apátság egyházi történetírói dolgoztak ki. A patria communis azonosult a regnummal: a regnum pedig éppolyan corpus mysticum volt, mint az egyház. Ez az organikus szemlélet, mely a társadalmat az emberi test (corpus) felépítéséhez hasonlította, tette lehetővé a XIII. századtól a korporációk és rendek elméleti beillesztését a római jog és az arisztote- lészi tanok által befolyásolt középkori politikaelméletbe. A római jog „jogi személy” (personaficta) fogalma és az arisztotelészi társadalomelmélet vezetett azután lassanként a személyektől független „állam” (corona regni, res publica) absztrakciójához.

A királyhoz és „frank hazához” való hűség a jórészt francia vezetésű keresztes hadjáratok idején kristályosodott ki. A francia király ekkor vált Európa legkeresztényibb uralkodójává (rex christianissimus), aki a patria christianorumért küzdve megkövetelheti alattvalóitól, hogy meghaljanak a hazáért (pro patria mori). Ekkorra már kialakult a főváros, illetve a királyság szimbolikus központjainak hármasa: Párizs volt a kormányzat központja, Reims a koronázóváros, Saint-Denis a királyok temetkezési helye.

A francia országlakosok (regnicolae) IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) uralkodása alatt döbbentek rá, hogy életüket immár egy elvont, személyek fölötti eszme, az „állam” kezdi irányítani, melynek szervei egyre mélyebben és egyre váratlanabbul nyúlnak bele mindennapjaikba. Az „állam,” ha érdeke úgy kívánja, kényszerítheti őket arra, hogy rendekként gyűljenek össze, amikor a király éppen a pápát akarja letétetni trónjáról; amikor újabb és újabb rendkívüli adókat akar megszavaztatni; amikor arra akarja rávenni őket, hogy elítéljék Bernard de Saisset püspököt vagy a templomosokat. Figyelemre méltó, hogy ekkor a nemzetek feletti egyházból is kiszakad a „francia egyház,” mert a francia papság két részre oszlik: az egyik csoport a királyhoz, a másik a pápához való hűséget helyezi előbbre. Fülöp és tanácsadói elképzelése szerint a „nemzetegyháznak” függetlenednie kellett volna a pápaságtól, ami azt jelentette, hogy az egyházi adót immár nem Szent Péter utódjának, hanem Fülöpnek fizették volna be; az állam bármikor rendkívüli adókat vethetett ki rájuk; és az egyháziakat királyi bíróságok elé lehetett volna idézni. A francia politikai gondolkodás „a király királyságában császár” (rex est imperator in regno suo) jogi maxima alapján ekkor dolgozta ki az uralkodói szuverenitás elvét és a jogászok már nemcsak francia „császárról” beszéltek, hanem arról is, hogy az uralkodó a törvények felett áll (princeps legibus solutus). A világi államot azzal is egy szintre akarták emelni a szellemi hatalommal, hogy az eddig csupán vallásos szerepet játszó, az egyház hatalmát erősítő szenteket az állam is „beépítette” történelmébe: az első francia király, IX. Lajos kanonizációjára 1297-ben került sor.

A francia nemzetállam fejlődésének második nagy korszaka a XIV. század közepe, V (Bölcs) Károly uralkodása (1364-1380). Lovagkirály elődeinek a százéves háborúban elszenvedett látványos kudarcai után Károly hadsereg- és adóreformmal, valamint az állami intézmények átszervezésével modernizálta országát és dicső lovagi győzelmek helyett inkább józan kompromisszumokat keresett. Ő volt a nemzeti hivatalnokállam egyik megteremtője, akinek a személye körül nyilvánult meg a nép lojalitása uralkodója iránt. Károly uralkodása alatt jelennek meg az első francia patrióta verses művek, melyek nemcsak kifigurázták az angol ellenséget, hanem önjellemzést is adtak a franciákról. Károly latin filozófiai műveket fordíttatott franciára, francia tudósokat patronált, és ami még fontosabb, jogászaival összegezte és egységbe foglalta a francia monarchia alaptörvényeit és alapmítoszait: Klodvig meg- keresztelése, a szent ampulla, az oriflamme, a liliomos címer, a király csodálatos gyógyító ereje, a száli frank törvény ekkor áll össze a francia királyság ideológiájává.

A nemzeti ideológia gyors elterjedését bizonyítja Jeanne d'Arc fellépése: a lotha- ringiai pásztorlány „hangjai” és törekvése azt mutatja, hogy a „nemzeti” eszmék erre az időre már széles körben ismertté váltak, vagyis nemcsak egy szűk udvari rétegre vagy művelt jogászok csoportjára korlátozódott. Már a vidéki parasztlány is tudja azt, amit V. Károly tudósai dolgoztak ki egységes tanná: hogy a királyt Reims- ben kell felkenni a galamb által Szent Remigiusnak adott csodálatos ampullában őrzött soha ki nem fogyó krizmával; hogy itt kell őt megkoronázni, mert a koronázás csak akkor lesz érvényes. Jeanne-t magányában Szent Katalin, Szent Margit és Szent Mihály vigasztalja és buzdítja – ők a század új, "divatos” szentjei. Koronázása után

  1. Károly új védőszentet választ a francia seregeknek: a régi, Szent Dénes püspök túl „fejetlen” és túl „egyházi” ahhoz, hogy sikerre vihesse a francia ügyet az angolok fiatal, atletikus lovagszentjével, Szent Györggyel szemben, ezért Károly egyenesen a mennyei seregek örökifjú, dinamikus vezérét, Szent Mihályt választja saját és országa védőszentjéül. Feltűnő, hogy Jean Fouquet, a király festője az 1450-es években Szent Margitot pásztorlányként ábrázolja – talán Jeanne d'Arc-ra emlékezve.

A francia monarchiának a XV. századra sikerült egyetlen eszmerendszerbe foglalni területet, királyságot, királyi hatalmat és gens Francorumot. A franciák korán kialakult nemzetállami öntudata vezetett a nemzeti nyelv irodalmi használatához és európai elterjedéséhez. A francia lett a középkori elitkultúra, a lovagság nemzetközi nyelve (lingua franca): minden magára valamit is adó királyi udvar a francia etikettet utánozta és a francia lovagregényeket olvasta.

A francia nemzeti fejlődés ellenpontja a Német-római Birodalom története. Franciaországban „integrációs modellről”, a birodalomban „mellérendeltségi modellről” beszélhetünk. Itt patria és natio, tér és etnikum nem olvadt össze. A birodalom éppoly egyetemes képződmény volt, mint az egyház: a Reich az államok felett állt, és nem tudott patriává válni. A központosítás nagy munkáját a császárság nem tudta végbevinni. A birodalomnak nem volt sem fővárosa, sem központja, sem egységes nyelve, sem császári dinasztiája: a császár egy volt a fejedelmek közt, aki választással került hivatalába. Nemzet és állam fogalma elkülönült: az Imperium a XV. századig kizárólag római (Romanum) volt, nem német. A politikai lojalitás középpontjában nem a császár állt: a hűség szétszóródott a terrritoriális fejedelemségekben, melyekben a franciához hasonló nemzeti fejlődés ment végbe: a szász, bajor, cseh királyságok és fejedelemségek lakói hasonlóan kötődtek „nemzeti” földterületükhöz és hűséggel tartoztak uralkodójuknak. A fejedelmi territorializmus a maga számára sajátította ki a helyi és dinasztikus hazafiságot, melynek következtében a patria és regnum kifejezések párhuzamosan fejlődtek a fejedelemségekben, illetve a császárságban.

A nemzetek feletti birodalomban kialakuló nemzeti tudat sok rétegből táplálkozott: erre a legjobb példa maga a császár, IV. Károly (1316-1378). A Luxemburg- házból származó herceg Prágában született és a cseh nemzet nagy szentjéről eredetileg Vencelnek keresztelték. 1323 és 1330 között Franciaországban élt, ahol IV. Károly király (1322-1328) bérmanévként a saját nevét adta neki. Az ifjú fejedelem ezt a nevet tartotta meg, és párizsi mintára építette fel fővárosát, a gótikus Arany Prágát, ahol megalapította az első közép-európai egyetemet. Aeneas Silvius Picco- lomini egyértelműen cseh érzelműnek tartotta Károlyt, a német krónikások viszont németnek, mert németül beszélt a legszívesebben. Károly ugyanakkor az 1356. évi Aranybullában előírta a választófejedelmeknek, hogy több nyelven taníttassák fiaikat, mivel a birodalmat különböző népek alkotják:

Cum sacri Romani celsitudo imperii diversarum nacionum moribus, vita et ydiome dis- tinctarum leges habeat (...) Quapropter statuimus ut illustriumprincipum (...) electorum filii vel heredes et successores, cum verisimiliter Theutonicum ydioma sibi naturaliter indi- tum scire presumantur et ab infancia didicisse, incipiendo a septimo etatis sue anno in gramatica, Italica ac Slavica lingwis instruantur. (Mivel a fenséges Szent Római Birodalmat különböző erkölcsű, életvitelű és nyelvű népek alkotják... elrendeljük, hogy a méltóságos választófejedelmek fiaikat, örököseiket és utódaikat, akik anyanyelvüket, a német nyelvet feltételezhetően gyermekkoruktól fogva tanulják, hetedik életévüktől kezdve nyelvtanra, valamint olasz és szláv nyelvekre oktassák.)

A császár tehát nem egységes nemzeti nyelvet akart létrehozni – noha maga a német nyelv sem volt egységes, a különböző dialektusokat beszélők alig értették meg egymást –, hanem hagyta a különböző nyelvek egymás mellett élését. Az irodalmi német nyelvet majd csak a Luther-féle bibliafordítás teremti meg.

Angliában a nemzettudat a normann-francia főurakkal szembeni ellenállás formájában jelentkezett elsőként, majd a franciákkal vívott százéves háború alatt alakult ki. Simon de Montfort, a délfrancia kathar eretnekeken diadalmaskodó főúr fia 1265-ben az első parlamentbe is többek között azért hívja össze a köznemességet, hogy tiltakozzanak a király francia báróinak uralma ellen. A főnemesek ugyanis franciák voltak és normann-franciául beszéltek, míg az angolszász nép és köznemesség angolul. Noha a törvényeket a XVI. századig franciául írják, a kormányzatban fokozatosan az angol is helyet kap: az „angolosodás” folyamata III. Henrik (1216-1272) alatt megkezdődik, amikor a bárók 1258-ban „angol közösséget” alkotnak és Henry de Bracton 1260 táján De legibus et consuetudinibus Angliae (Anglia törvényeiről és szokásairól) című művében kodifikálja az angol szokásjogot. Az angol a XIV. század folyamán válik politikai és irodalmi nyelvvé. A krónikás Robert Manning szerint már a főurak sem mind értettek franciául; ennek az új közönségnek a számára John Wyclif bibliafordítása, William Langland Piers the Ploughman (Paraszt Péter) és Geoff- rey Chaucer (1343-1400) Canterbury mesék című művei teremtik meg az irodalmi angolt. A késő-középkori angolnak kevés köze volt a normann hódítás előtti tisztán germán óangolhoz (old english): a normann-francia és az angolszász keveredéséből alakult ki, tele volt francia kifejezésekkel és francia gondolkodásmód jellemezte.

Akárcsak Franciaországban, itt is a királyság intézményesítette a nemzeti jelképeket – a vörös alapon három fekvő arany leopárdot ábrázoló címert, Szent György kultuszát – és dolgozta ki a nemzeti ideológiát. Az angol királyság vallásos és történeti legitimációját III. Henrik alakította ki: felkarolta angolszász őse, Hitvalló Ed- ward kultuszát, fiát is róla nevezte el. A királyság szimbolikus központját a Szent Péternek szentelt Westminster apátságba helyezte, melyet Hitvalló Edward építtetett 1065-ben. Ez lett az angol királyok koronázó temploma és egyben temetkezési helye, míg a közeli London az ország kereskedelmi központjából a kormányzat székhelyévé, királyi fővárossá vált.

Corpus, ordo, universitas

A középkorban a hatalom az uralkodó és az alattvalók szerződésén alapult. A főhűbéresek hűségesküt tettek a királynak, viszonzásképpen a király maga is esküvel ígért jó kormányzatot és a szerződések megtartását. A római magánjogban elfogadott elv volt, hogy „mindenkit érintő dolgokról csak mindenki beleegyezésével lehet dönteni” (quod omnes tangit, ab omnibus approbetur). A római jog XII. századi újjászületésével először a kánonjogászok használják ezt a maximát az egyházi zsinatokon, majd II. Frigyes császár 1244-ben. Innen kezdve a gondolat megállíthatatlanul terjed és mindenki erre hivatkozik abban a folyamatban, melynek során a kora középkori hűbéri, illetve patrimoniális államot a rendi monarchia váltja fel.

A rendiség Angliában, Spanyolországban és Franciaországban jelentkezett a legkorábban vagy a legjellegzetesebb formában a királyi központosító törekvések ellenpárjaként. Az uralkodó és a rendek törekvéseinek egyeztetése konszenzuson alapuló „demokratikus” hatalommegosztáshoz vezetett. A Német-római Birodalomban csak később alakult ki, a lengyel és magyar rendi szervezet viszont nagyon hasonlított az angolra. Közép-Itáliában ugyanebben az időben nem rendi államok, hanem városállamok jöttek létre, a rendiségnek csak Északon (Savoya, Piemont, Friuli) és az Anjou, illetve aragón uralom alatt álló Nápoly-Szicíliai Királyságban volt szerepe. A Balkán-félszigeten és Oroszországban nem alakult ki rendi képviselet: talán erre vezethető vissza, hogy itt még a legújabb korban is talajtalan maradt a demokratikus gondolkodásmód, a demokrácia intézményei nem tudtak gyökeret ereszteni.

A középkori társadalmat a XI. század elején Adalbero laoni püspök három funkcionális csoportra osztotta: imádkozókra (oratores), harcosokra (bellatores) és földművesekre (laboratores). Ez a felosztás feladataik, nem jogaik alapján különítette el az embereket. A „rend” (ordo) jogi kifejezés olyan társadalmi csoportot jelöl, melyhez a hierarchia azonos fokán álló, azonos jogokkal, kiváltságokkal rendelkező emberek tartoznak, akik közös érdekeik érvényesítése érdekében közösen lépnek fel. Ebben az értelemben a katolikus egyház volt a középkori társadalom első „rendje.”

Az egyház a IV. századtól különleges helyet foglalt el a késő antik és a középkori társadalomban. Az egyház „mesterséges család,” tagjai, a klerikusok az egyházon belül azonos jogokkal rendelkeztek, miközben fokozatosan kiváltságokat – „szabadságokat”, (libertates) – vívtak ki maguknak a világi hatalommal szemben. A XII. századra az egyház egész Európát behálózó nemzetközi szervezetté vált. A klérus (ordo clericorum, ordo ecclesiae) olyan hierarchikusan szervezett, autonóm érdekérvényesítő csoportot alkotott, hogy Sir Richard Southern A nyugati társadalom és az egyház a középkorban című művében egyenesen azt állapította meg, hogy a középkorban az egyházi társadalom volt a társadalom.

Az egyház a lelki hatalom (auctoritas spiritualis) jogaiért küzdött, vagyis azért, hogy függetlenítse magát a világi kormányzattól (potestas regalis). Egyház és császárság harca nem obskúrus ideológiai viszály volt, hanem olyan küzdelem, melyben a klérus jogi eszközökkel elérte individuális és kollektív kiváltságainak biztosítását: 1. csak saját egyházi elöljáróiknak engedelmeskedtek és csak egyházi bíróság ítélkezhetett a klerikusok felett (privilegium fori); 2., a klerikus személye és birtoka kiváltságolt volt, adót nem fizettek (privilegum immunitatis). Az európai kereszténységet tehát nem a császár (cezaropapizmus) vagy a pápa (teokrácia) irányította, hanem két különálló szervezet, a világi és a lelki hatalom. A két hatalom korai szétválasztása Walter Ullmann szerint az európai demokrácia kialakulásának feltétele.

Ahol erre a szétválasztásra nem került sor (mint Bizáncban és Oroszországban), ott demokratikus képviseleti intézmények sem alakultak ki.

Az egyházat belülről is demokratikus elvek irányították. A hierarchikus középkori társadalomban ez volt az egyetlen csoport, melyben nemesek és nem nemesek egy és ugyanazon szabadságot élveztek (una eademque libertas). Az egyházi vezetőket választották: a modern választás „kétharmados” elvét a Cluny bencés rend dolgozta ki a XI. században az apátválasztás szabályozására.

A „rendi mozgalom” az egyházon belül is jelentkezett a XIV-XV. században, méghozzá a zsinati mozgalom formájában. A nagy egyházszakadás idején Pierre d'Ailly francia bíboros, tanítványa, Jean Gerson, a párizsi egyetem kancellárja, és a páduai Franciscus Zabarella kánonjogász kijelentette, hogy a zsinat az egyház törvényes hatalmának letéteményese, a pápa felett áll, teljhatalommal rendelkezik (plenitudo potestatis), és pápai összehívás nélkül is joga van összeülni. A zsinat dönti el, ki legyen a pápa és megszabja, hogyan éljen pápai hatalmával. A konciliarizmus rövid életű volt és ez már előrevetítette, mi vár a világi rendiségre. Míg a konstanzi zsinaton (1415-1418) még úgy tűnt, hogy egyedül a konciliarizmus oldhatja meg az egyház válságát, a baseli zsinat (1431-1449) már a zsinati mozgalom végét és a monarchikus pápai hatalom visszaállítását jelezte. Nicolaus Cusanus a közmegegyezéssel érvelt, amikor azt vallotta, hogy a hívek egysége fölötte áll a pápának. V. Márton pápa megválasztása után azonban átállt a pápapártiak oldalára. Az egyház egységének visszaállításával ugyanis a zsinati mozgalom értelmét veszítette. Ugyanez következett be a keresztény királyságokban is a XVI. században: a két évszázadig tartó rendi mozgalmak, és a tartományúri hatalom széthúzása után a király állította helyre az egységet országában.

A keresztény Európában nemcsak az egyház, hanem a városok is fokozatosan autonóm közösségi jogokat vívtak ki maguknak a világi uralkodóval szemben. A városon belül más jogok érvényesültek, de az egyes városok jogrendszerei is különböztek egymástól. A klérus mellett a XII. századtól a városok is kiváltságolt communitast alkottak. A katonai szolgálattal tartozó nemesség eközben örökletes nemességgé vált, melynek az uralkodók nemcsak birtokokat, hanem immunitást is adományoztak (adómentesség, adóbeszedés, bíráskodás, pallosjog). A nagyhűbéresekből tartományurak lettek, akik már csak ímmel-ámmal engedelmeskedtek a királynak, sőt külön politikát folytattak. A tartományúri hatalom megerősödése és a királlyal való versengése jellemzi a XIII-XV. századot. A nemesség rendként való fellépése e hatalmi harc legjelentősebb eseménye, melyre országonként más-más körülmények között és más formában került sor.

Anglia és Franciaország

Az angol és francia rendiség történetét az előző fejezetekben mutattuk be. A százéves háború és a rózsák háborúja a középkori hűbériség utolsó fázisa. E belháború- kat a királyság nagyhűbéresei vezették, céljuk a főhatalom megszerzése volt. A rendi állam valójában „bárói” állam volt: a nagyurak hatalmi küzdelme az állam megsemmisülésével fenyegetett. Ez a jelenség Magyarországon a Károly Róbert uralkodását megelőző „kiskirály”-uralomtól Mohácsig tartott, amikor a bárók önös érdekeiket előbbrevalónak tartották az ország fennmaradásánál.

A XIV-XV. század során a királyi hatalom védői, illetve bírálói a hatalom és az állam új elméletét alkották meg Angliában és Franciaországban, mely már a kora újkori állam alapjait fektette le. A bárói belviszályokba belefásult, gazdaságilag kivérzett országok a XV. században mindenekelőtt a nemzetet is jelképező erős királyt akartak a trónon látni: Angliában VII. (Tudor) Henriket, Franciaországban pedig XI. Lajost.

Angliában az erős királyi hatalmat a XIV. században kezdték ki a rendek, fellázadva II. Edward (1307-1327) korrupt kormányzása és III. Edward (1327-1377) francia háborúja ellen. A százéves háború és a „fekete halál” megváltoztatta a termelési módot Angliában: a pestis megtizedelte a népességet, alig volt munkaerő, így a földesurak bekerítették (enclosure) és birkalegelőkké alakították át termőföldjeiket. Anglia ekkor vált az európai gyapjútermelés és kereskedelem központjává. A gazdasági felvirágzás a lordok politikai kezdeményezőkészségét is megnövelte. II. Richárd (1377-1399) önkényuralmi szeszélyei láttán az uralkodót egyszerűen lemondatták, és helyébe maguk közül választottak királyt Bolingbroke (IV.) Henrik személyében. A király lemondatása (majd megölése) nem az angol rendiség csúcspontja, hanem a főurak hatalmi politikájának kezdete volt, mely veszélyes precedenst teremtett. Ettől kezdve mindenki szabadon magának követelhette a trónt, ha jogot formálhatott rá és elég erős volt ahhoz, hogy követelésének érvényt szerezzen. A rózsák háborúja a XV. században már nem a rendek küzdelme a királyi szuverenitás korlátozásának érdekében, hanem a nagyurak nyílt, nyers harca a hatalomért.

Az angol politikai gondolkodást a XIV-XV. században az arisztotelészi politikaelmélet befolyásolta és a korporációk jogi és politikai szerepének elemzése, valamint a rivális joghatóságok – mint például királyság és egyház – problémája alakította ki. Figyelemre méltó, hogy a politikai elméletek királypártiak voltak, az uralkodói akarat hatáskörét tágították ki. A XV. század legnagyobb angol „politológusa” egy gyakorló ügyvéd és bíró, Sir John Fortescue (1395-1477), aki 1442-től 1461-ig királyi főbíró volt. Fortescue Lancaster VI. Henrik pártjára állt, amikor a York-házbeli IV. Edward letette a királyt, és a királyi családdal együtt Franciaországba menekült, ahol a trónörökös nevelője lett. A kis herceg számára írta De laudibus legum Angliae (Anglia törvényeinek dicsérete) című művét 1470 táján, mely csak VIII. Henrik alatt jelent meg. 1471-ben részt vett a Lancasterek restaurációs kísérletében, ennek ellenére IV. Edward bevette a királyi tanácsba. Ugyanebben az évben írta Difference between an Absolute and Limited Monarchy (Az abszolút és az alkotmányos monarchia közötti különbség) című munkáját, melyet 1714-ben adtak ki először On the Laws and Governance of England (Anglia kormányzása) címmel. Ebben elemzi a Lancaster- rezsim felépítését, megállapítja, miért bukott el, és az alkotmányos monarchia mellett érvel. Fortescue elítéli a a zsarnokságot és leszögezi, hogy a király nem lesz erősebb azáltal, ha alattvalóit elszegényíti. A francia uralkodó keményen adóztatja népét: a franciák gyávák és tűrik ezt, viszont a bátor angolok már rég fellázadtak volna a király ellen. A jogi érvelést is átszövik a nemzeti szempontok a százéves háború idején. Fortescue legnagyobb újítása az, hogy az Ockham által ignorált íratlan szokásjog védelmére kelt. A szokásjog mai napig az angol jog legnagyobb erőssége és legsajátosabb jellemzője. Az angol jogi és nemzeti gondolkodás tehát egy időben jelenik meg és mindkettő a franciáktól való különbséget hangsúlyozza. Ez abban is megnyilvánul, hogy miközben a francia világi jog sokat átvesz a római jogból (ius civile), az angol jogászok csak a XVI. században kezdenek érdeklődni eziránt, de a római jog gyakorlatilag alig hat az ekkorra már megszilárdult, szokásjogon alapuló angol joggyakorlatra.

Franciaországban Capet Hugó mint első az egyenlők között (primus inter pares) emeltetett a királyi méltóságba, következésképp a XI-XII. században a királyi hatalom is – Angliával ellentétben – rendkívül gyenge volt és csak kis területre, a Cape- tingek Párizs környéki magánbirtokaira korlátozódott. Ügyes birtokpolitikájuknak, ügyvédeiknek és a Capeting királymisztika ideológiájának hála a XIII. századtól a királyi hatalom megszilárdult, és a XIV-XV. századi súlyos megpróbáltatásokból, amikor az uralkodó főhűbéresei és az apanázsbirtokos tartományurak az angol hódítókkal szövetkeztek a százéves háborúban, végeredményben megerősödve került ki. A király egy ideig látszólag a rendekkel együtt kormányzott, de a rendek szerepe mind jelentéktelenebbé vált és egyre kevésbé befolyásolta vagy ellensúlyozta a királyság túlnyomó hatalmát.

A francia politikai gondolkodás és nemzettudat a XIV. században a pápasággal folytatott harc idején kristályosodott ki és ezért eleve egyetemesebb, mint az elsősorban lokális érdekekkel foglalkozó, empirikus angol politikai filozófia. A francia nemzeti eszme térhódítását és ambícióit Pierre Dubois írásai is bizonyítják. A szerény normann ügyvéd 1306-ban írt a Szentföld visszafoglalásáról (De recuperatione Terre Sancte). Ambiciózus pamfletjében kijelenti, hogy a keresztényeknek a francia király, IV. Fülöp vezetésével kell a Szentföldet visszafoglalni a szaracénoktól. Ennek érdekében az európai uralkodók között békére van szükség, valamint a pápaság világi hatalmának megszüntetésére: a pápa a francia király javára mondjon le birtokairól, minek fejében évjáradékot kap. Dubois „franciává teszi” az univerzális keresztény monarchia gondolatát, amikor kijelenti, hogy Európát és a Szentföldet a francia király jogara alatt kell egyesíteni.

IV. Fülöp tanácsadóit, a legistákat mindenki gyűlölte: a hatalomhoz közelálló Gervais du Bus 1310-14 -ben írt szatirikus regénye, a Roman de Fauvel („A szamár regénye”) éppoly kegyetlenül kigúnyolja őket, mint a polgári körökben keletkezett Roman de Renart („A róka regénye”).

Az uralkodó mind több feladatot delegált a rendi gyűlésre: a legfontosabb a hadiadó megszavazása volt, melyről addig a királyi tanács döntött. Ellentétben Angliával, az adómegszavazás átengedése a rendi gyűlésnek a királyi akarattól függött, nem valamiféle „alulról jött” követelés eredménye volt. 1309-ben a király megerősítette az 1303-as ordonnance-ot, 1313-ban pedig a városok képviselőit is meghívta adómegajánlás céljából.

A kormányzásból a polgári szakértők javára kiszorított arisztokrácia Norman- diától Languedocig ligákba tömörült érdekeinek elismertetése érdekében. Ezeket a mozgalmakat partikuláris jellegük miatt könnyű volt kijátszani egymás ellen. Szép Fülöp halála után utóda, X. Lajos egyszerűen kiszolgáltatta a népharagnak a mindenható minisztert, Marignyt, akit egy kirakatper után bitófára húztak. A liga követelései teljesültek: a helyi privilégiumokat írásba foglalták, megerősítették és kiterjesztették. Az apanázsbirtokosok különutas politikája a XIV-XV. századon végighúzódó százéves háborúban nyilvánul meg a legvilágosabban.

A Német-római Császárság

A birodalom területén 1250 óta a birodalmi curia tagjai, a választófejedelmek, bárók és tartományurak rendelkeztek a legnagyobb hatalommal. A német rendiség mindazonáltal sokkal fejletlenebb volt, mint az angol, a spanyol vagy a magyar. A választófejedelmek nem intézményes, képviseleti rendszer útján küzdöttek a császári főhatalom ellen: az uralkodó és az arisztokrácia viszonyát még a XIV. században is a Karoling-kori „megegyezés” (consensus) jellemezte.

1347-ben IV. Luxemburgi Károly foglalta el a német trónt, aki aktív politikát folytatott, megszerezte Sziléziát is. Károly szívesebben volt cseh király, mint német császár: nem vállalta magára a birodalom szerkezetének átalakítását, a központosítást, hanem az 1356-ban kiadott, a bizánci császárok chrysobullosaira emlékeztető német Aranybullában megelégedett a status quo szentesítésével amely a vesztfáliai békéig meghatározta a birodalom működését.

Az Aranybulla kimondta, hogy a császárt a választófejedelmek (Kurfürsten) – a brandenburgi és a szász herceg, a cseh király, a rajnai palotagróf, a kölni, a trieri és a mainzi érsek – választják egyszerű szótöbbséggel a Majna-parti Frankfurtban, azaz nem a primogenitúra elvén alapuló dinasztikus rend érvényesül. A birodalmi törvényhozó szerv a rendi gyűlésnek is felfogható birodalmi gyűlés (Reichstag), melyet a császár hív össze. Tagjai az egyház képviselői, a tartományurak, a fejedelmek, a városok és a lovagok képviselői. Az Aranybulla törvényesítette a birodalom széttagoltságát, engedélyezve a tartományok önálló gazdasági és politikai életét. A birodalom nem volt egységes, a 300 kisebb állam laza szövetséget alkotott, a császárnak csupán jelképes szerepe volt. A rendiség az egyes német államokon belül érvényesült: minden fejedelemségnek (Lander) megvolt a maga rendi szerkezete és rendi gyűlése (Landtag).

A német tartományok: Ausztria

A Német-római Császárságban az igazi hatalom a tartományurak kezében volt. 1231-1232-ben a rájuk is kiterjesztették az egyháziak privilégiumait: ez azt jelentette, hogy a tartományi fejedelmek függetlenültek a császári hatalomtól: a császár nem szedhetett adót és vámot birtokaikon, nem építehetett új városokat, bíráskodási és pénzkibocsátási jogát is a fejedelmekre ruházza (immunitas). A tartományúri hatalom roppant összpontosítása – és ezzel párhuzamosan az „állam” eltűnése – magyarázatot követelt: a német jogászok a XVIII. században kidolgozták a patrimo- niális állam elméletét, miszerint a tartomány a fejedelem magánvagyona (patrimo- nium), amivel azt csinál, amit akar; a XIX. századi német történészek pedig Otto Gierke munkássága nyomán a „patrimoniális állam” elméletét kiterjesztették az egész császárságra, melyben minden egyes fejedelem, a császárt is ideértve, mint „földbirtokos” jelenik meg, az „állam” pedig e földbirtokosok szabad egyesülése (freie Einung). Georg von Below „felülről” bírálta Gierke elméletét, mondván hogy a tartományurak hatalmukat nem „önmaguktól”, hanem a császártól nyerik, a bárók a császár „kreatúrái”: a császár és az arisztokrácia kapcsolata nem szabad egyesülés, hanem alattvalói viszony (Untertanenverband). Akárhogy is nézzük, a Német-római Császárság a XIII-XIV században „föderatív állam” lett: a német tartományok (Bajorország, Szászország, Frankföld, Baden-Württenberg stb). önállósága 1945 után is fennmaradt, ahogy ezt a Német Szövetségi Köztársaság elnevezése jól érzékeltette.

A francia és a német államfejlődés és állameszme közötti középkori eredetű alapvető eltérés ma is érezhető az Európai Unióban: a franciák úgy félnek a „föderáció” kifejezéstől, mint ördög a tömjénfüsttől, mert ez alatt az állam szuverenitásának feladását értik; a németek számára viszont egyedül a föderáció, a szabad birtokosok szabad társulása (Gemeinwesen) hozhatja létre az államközösséget (Gemeinde), ezért egyedül ez lehet minden „állam”, minden „unió” alapja.

A tartományok államot alkottak az „államban”, sőt ezek az államok idővel önállósulhattak is, mint ez Ausztria esetében történt. 1156-ban Barbarossa Frigyes hercegség rangjára emelte Ausztriát, mely így különálló, a birodalomtól úgyszólván független egység lett. „Jasomirgott” Henrik herceg tette fővárosává Bécset, fia, V. Li- pót pedig 1198-ban egyesítette Ausztriát és Stájerországot. Az utolsó Babenberg, Harcias Frigyes 1246-ban a magyarok ellen vívott csatában halt meg, örökségét 1251- ben a cseh herceg, II. Premysl Ottokár (1253-1278) nyerte el az osztrák rendek (Landherr) meghívására. A XIII. századtól kiépülő Habsburg hatalom is a rendek támogatására épült: 1312-ben Szép Frigyes herceg uralkodói szerződésében széleskörű kiváltságokban részesítette a rendi gyűlés (Landrecht) tagjait, az egyházi és világi nagybirtokosokat.

Közép-európai királyságok: Csehország, Lengyelország, Magyarország

A cseh „politikai nemzet” fogalma a XII. századtól Szent Vencel kultuszában fejeződött ki, melyet egyes kutatók rendi, mások királyi ideológiának tartanak. A rendi gyűlés a XIII. század során itt is, mint a legtöbb európai királyságban, a királyi tanácsból (curia generalis) fejlődött ki. II. Premysl Ottokár megerősítette a királyság intézményeit és háttérbe szorította a rendi gyűlések kezdeményeit, melyek amúgy is fejletlenebbek voltak, mint Magyarországon. Ottokár 1278-ban a morvamezei csatában vesztette életét az egyesült német-magyar sereggel vívott csatában. Utóda, Habsburg Rudolf már a cseh oligarchia egyetértésével (de consensu baronum Bohe- miae) kormányzott, kialakult egyfajta rendi dualizmus, melyet az 1310-1437-ig tartó Luxemburg-házi királyok igyekeztek korlátozni: bár törvényeikben gondosan kiemelték a rendek „hozzájárulását”, a valóságban megakadályozták a nemesség összefogását és rendszeres tanácskozását, a királyhű városokat és a lovagi rendet viszont támogatták. A cseh nagybirtokos arisztokrácia erejét mutatja mindenesetre az a tény, hogy megbuktatták Luxemburgi IV. Károly császár és cseh király (13461378) nagyszabású törvénytervezetét, a Maiestas Carolinat. A XV. században kibontakozó vallási reformtörekvést, a huszita mozgalmat, melyben a cseh nemzeteszme fejlődése kétségtelen szerepet játszott, a cseh nemzeti egyház megalapítására vonatkozó kísérletnek szokás tartani. A legnagyobb cseh nemzeti király, Podjebrád György (1458-1471) a magyar Mátyás király kortársa volt, és hozzá hasonlóan ő is az erős központi hatalom megteremtését tűzte ki célul. Huszita érzelmei miatt a pápa kiátkozta, a cseh királyságot előbb Mátyás, majd a lengyel Jagellók szerezték meg.

A XIV. században a lengyel királyok hatalmas területeket (Nagy- és Kis-Lengyel- ország, Galícia, Pomeránia, Kujávia stb.) egyesítettek jogaruk alatt, újra egy politikai egységbe foglalva a Ferdeszájú Boleszláv halála után (1138) territoriális államokra (ziemia) szétszakadt királyságot, ahol a Piast-házbeli hercegek uralma alatt kialakultak az első rendi gyűlések (wiec). A XIII. századi széttagozódás során a német hódító törekvésekkel szemben alakul ki az elsősorban a nemzeti nyelven alapuló lengyel nemzeti öntudat: a lengyel nyelv védelméért Jakub Swinka gnieznói érsek vezetésével az egyház tette a legtöbbet. Ugyanekkor a jól szervezett és céltudatos német lovagrend balti terjeszkedése ellen a lengyel királyság felvette a harcot.

A lengyel királyság és a lengyel rendiség virágkora 1306-tól 1572-ig tartott. A Piast- házbeli Lokietek Ulászló (1306-1333) és különösen III. (Nagy) Kázmér (1333-1370) egyesítették a királyságot, harcoltak a Német Lovagrenddel és a pogány litvánokkal, kiváltságokkal halmozták el a városokat, Kázmér pedig 1364-ben megalapította a krakkói egyetemet. Ekkor már kettős rendi gyűlés alakult ki Lengyelországban: a helyi, territoriális gyűlések mellett a nemesség (szlachta) országos tanácskozásokra (sejm) is összeült. Kázmér halála után veje, a magyar király, Nagy Lajos foglalta el a lengyel trónt, de nevében Erzsébet anyakirályné kormányzott. 1374-ben a kassai privilégiumlevélben biztosította a nemesek, az egyháziak, a lovagok és a városok jogait. Lajos lányát, Hedviget 1385-ben a pogány Jagelló Ulászlóhoz adta feleségül: Ulászló és népe keresztény hitre tért és ezzel, az önmagukat immár a királyság képviselőinek (communitas regni) tartó rendek beleegyezésével megalakult a lengyellitván állam. A sejm a lengyel parlamentarizmus kezdetét jelenti, adómegajánlási joga a XV. század során vált jelentőssé. A Jagelló-ház kihalása után a szabad királyválasztási jog a rendekre szállt vissza, de erős nemzeti király híján az ország századokra rendi anarchiába süllyedt, míg a XVIII. században a három környező nagyhatalom, Oroszország, Poroszország és Ausztria fel nem darabolta egymás között.

A magyar rendiség szervezetét és jelentőségét tekintve egyenrangú az angol és aragón rendiséggel. A rendi szervezkedés korán megindult és már a XIII. század elején kiváltságokat biztosított magának a királyi hatalommal szemben: az 1222- ben kiadott Aranybulla a köznemesség jogait rögzítette. A magyar rendi gyűlések Európa legrégebbi parlamentjei közé tartoznak. A nemesség az ország képviseletében (communitas regni, status regni) lép fel, az „államot”, illetve az ország közösségét jelképező korona (corona regni) nagyon korán megjelenik. A magyar nemesi öntudat a hódításon alapszik: a nemesek a honfoglalás kori vezérek leszármazottainak (de genere) tekintik magukat, földbirtokaikért ezért senkinek nem tartoznak hűséggel. A rendi ideológia szerves részét képezte a krónikások által megalkotott történetszemlélet: már Anonymus és az V. István-kori geszta is szerződésen alapuló szövetségnek (universitas) ábrázolja az ősmagyar törzsi szervezetet, a Kézai Simon-féle hun-történet pedig végleges formába önti a nemesi egyenlőség (communitas), valamint a király és a nemesség közötti szerződés elméletét. A nemesség jelentőségét mutatja, hogy az Európában szokásos három renddel szemben Magyarországon csak két rend, a fő- és köznemesség rendje alakult ki. A hűbériség Magyarországon sajátos formában (familiaritas) jött létre, a hűbérbirtok is a király szolgálatáért jutalmul kapott birtok (honor) volt, melyet csak meghatározott időtartamra élvezhetett a javadalmas. A magyar rendiség a XV. században élte virágkorát, amikor a köznemesi párt jelöltje, a törökverő kormányzó fia, Hunyadi Mátyás (1458-1490) szerezte meg a trónt és erős központi hatalmat hozott létre. Fényes uralkodása után még nagyobbnak tűnt a hanyatlás: a központi hatalom gyengülése, a rendi partiku- larizmus, a nemesi széthúzás megerősödése, mely nem tudta feltartóztatni a török előrenyomulást és 1526-ban a középkori magyar állam bukásához vezetett.

Összegzés

A rendi monarchiát a XVI. század elején Európában az abszolút királyi monarchiák váltották fel. A rendi gyűlés, a hatalom kényelmetlen, de nélkülözhetetlen partnere elvesztette jelentőségét: a király a regálék (bányák, új ipari tevékenységek, felfedezések, kereskedelem, az Amerika felfedezése után beözönlő arany) útján új jövedelmekhez jutott, hivatalnokai révén pedig szakszerűbben tudta irányítani a kormányzat adminisztrációs menetét. Franciaországban 1439-ben szavaz meg utoljára adót a rendi gyűlés; a languedoci rendek ugyan továbbra is összegyűlnek tárgyalni, de az adómegszavazásba nem szólhatnak bele. A Német-római Birodalomban a Land- tage a XV. század végére a territoriális fejedelmek eszköze lesz: 1505-ben a bajor rendek először üléseznek együtt, de ez a fejedelem érdeme és azt szavazzák meg, amit ő akar. Angliában a parlament egészen a király befolyása alá kerül: 1435-től az Alsóház szónokát (speaker) a király jelöli ki és a király fizeti. 1459-1483 között alig hívják össze az országgyűlést, Fortescue nagy munkájában szinte meg sem említi.

Mi a hanyatlás oka? Az egyik legfőbb ok éppen a nemzeti egység kialakulatlansága: a király vagy a császár uralma alá tartozó területek még nagyon különböznek egymástól szokásaikat és érdekeiket tekintve, az ország egységesülésének folyamata még nem teljes. A teljesen más kívánalmakkal érkező küldöttek, akik gyakran más nyelvet beszélnek és nem is értik egymást, egy idő után feleslegesnek tartják a költséges utat az országos gyűlésre, ha érdekeiket jobban tudják érvényesíteni úgy, hogy közvetlenül a királyhoz fordulnak. A rendi gyűlések az alattvalók szemében költségesek, az uralkodó számára veszélyesek. A látványos, de eredménytelen rendi gyűléseket a királlyal való megegyezés új formája váltja fel. Az egyes európai országok nemzeti egységét az abszolút monarchiák teremtik meg a XVII. század végére. Ahol nem jött létre nemzeti abszolutizmus, mint Magyarországon és Lengyelországban, a rendi partikularizmus és a rendi anarchia a XIX. századig késleltette a nemzeti állam, a nemzeti ipar és nemzeti piac kialakulását.