Ugrás a tartalomhoz

Európa ezer éve I–II.

Klaniczay Gábor (2004)

Osiris Kiadó

9. fejezet - V. A KÖZÉPKORI CIVILIZÁCIÓ FÉNYKORA (A HOSSZÚ XIII. SZÁZAD)

9. fejezet - V. A KÖZÉPKORI CIVILIZÁCIÓ FÉNYKORA (A HOSSZÚ XIII. SZÁZAD)

Tartalom

Klaniczay Gábor – A KOLDULÓRENDEK ÉS AZ EGYHÁZ
Assisi Szent Ferenc – „alter Christus”
Evangélium és keresztes hadjárat – Szent Domonkos missziója
A koldulórendek diadala: városok, egyetemek, udvarok
Problémák: spirituálisok, flagellánsok, új eretnekmozgalmak, gyanús misztikusok
Sz. Jónás Ilona – EGYETEMEK, SUMMÁK, KATEDRÁLISOK
Az egyetemek
Enciklopédiák, summák
Katedrálisok
Népi nyelvű irodalom
Molnár Péter – „ÁLLAMÉPÍTÉS” ANGLIÁBAN ÉS FRANCIAORSZÁGBAN: ESEMÉNYEK ÉS INTÉZMÉNYEK
Háborúk Franciaországban
A Plantagenet monarchia és intézményei
A Magna Carta, a parlament és a reformmozgalmak
I. Edward hódításai és a századforduló politikai válsága Angliában
A Capeting monarchia felemelkedése
Erőpróbák a XIII-XIV. század fordulóján
Szép Fülöp és a francia monarchia kormányzata
Molnár Péter – CSÁSZÁRSÁG, PÁPASÁG ÉS AZ ITÁLIAI NAGYPOLITIKA
A XII. század öröksége
A Pápai Állam(ok) kialakulása
II. Frigyes szicíliai állama és német királysága
II. Frigyes és a pápaság szembekerülése
II. Frigyes öröksége és Anjou Károly
A Pápai Állam(ok), Nápoly és Szicília a XIII. század végén
Molnár Péter – AZ ITÁLIAI VÁROSÁLLAMOK A KONSTANZI BÉKÉTŐL A XIV. SZÁZAD ELEJÉIG
A városi fejlődés gazdasági és társadalmi közege
A comune és a podestá
A popolo felemelkedése
Guelfek, ghibellinek és egyéb városi pártok
A comune kormányzati rendszere
Velence – La Serenissima
Firenze
A signoria kezdetei
Molnár Péter – AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET A KERESZTÉNY HEGEMÓNIA KITELJESEDÉSÉNEK KORSZAKÁBAN
A reconquista előretörése
León-Kasztília
Portugália
Navarra
Aragónia és Katalónia
Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA ÁTALAKULÁSA A MONGOL TÁMADÁS UTÁN
A Mongol Birodalom
Az orosz fejedelemségek
A Baltikum népei és a lovagrendek
A lengyelek
Csehország fejlődése
Bizánc és a Balkán népei
Szerbia
Magyar István Lénárd – A LATIN CSÁSZÁRSÁG ÉS BIZÁNC RESTAURÁCIÓJA
Uj államalakulatok Bizánc területén
A kilikiai Kis-Örményország: Armenia in exilio

Klaniczay Gábor – A KOLDULÓRENDEK ÉS AZ EGYHÁZ

Amikor a római arisztokrata családból származó Lotario da Segni III. Ince néven pápa lett 1198-ban, az egyház – Georges Duby szavaival élve – olybá tűnt, mint egy ostromlott vár. VI. Henrik császár (1190-1197) idején kiújult a harc a császársággal, Dél-Franciaországban egyre fenyegetőbb ellenegyházzá alakult a kathar eretnekség és gondot okoztak az ugyancsak népszerű „lyoni szegények” Valdes követői. Velük szemben éppoly kevéssé számíthatott támogatásra az egyre frivolabb világi kultúrát (trubadúrköltészetet, pazar divatokat, rafinált etikettet) kifejlesztő királyi-nemesi udvarokban, mint a gazdasági súlyuk miatt hirtelen óriásira duzzadt városok polgárai között, akiknek bántotta szemét az egyház arisztokratikus pompaszeretete, harcias keresztes ideológiája, számtalan pazarló építkezése. Újféle problémát okozott a „szellemi elit”, a városi értelmiség is: egyre kérdésesebbnek tűnt, hogyan lehet a hitet és az értelmet összeegyeztetni, s hogy összehangolható-e a keresztény tanításokkal a XII. században újra előkerült, latinra fordított nagyszámú „pogány” klasszikus szerző, mindenekelőtt Arisztotelész, akit az arab Averroes (1126-1198) kommentárjai jegyében kezdtek értelmezni?

Nem is olyan rég, a XII. század második harmadában, Clairvaux-i Szent Bernát és a ciszterci rend energiája, majd a kánonjogot 1140 körül rendszerező Gratianus Decretumára támaszkodó jogászpápa, III. Sándor (1159-1181) sikeres egyházszervezői és politikusi tevékenysége révén úgy tűnt, hogy a pápaság hatalma tetőpontjára ért. Bűnbánatra kényszerítette II. Henrik angol királyt, mert a hívei 1170-ben meggyilkolták Becket Tamást, s a mártír püspököt a pápa 1173-ban szentté avatta. 1176- ban az észak-itáliai városok segítségével legyőzte nagy ellenfelét, Barbarossa Frigyes császárt. 1179-ben Lateránban – a XII. század folyamán immár a harmadik alkalommal – ökumenikus zsinatra hívta össze az általa irányított egyház képviselőit. De ez a diadal csak látszólagos volt. Valójában az Európában kibontakozó gazdasági, társadalmi és kulturális átalakulások elavulttá tették az egyház hatalmát alátámasztó XII. századi struktúrákat.

A latin kereszténységben átfogó hatalmat kiépítő pápaság legfőbb támasza, a reform-szerzetesség, a Cluny majd a ciszterci rend által létrehozott monasztikus hálózat épp az egyre fontosabbá váló városokat hagyta figyelmen kívül, és nem számolt kellőképpen a királyi és főúri adminisztráció új központjaival, az udvarokkal sem. Miközben a pápaság e nagybirtokos kolostorok hálózatára támaszkodva sikerrel függetlenítette az egyházat számos világi hatalom befolyásától, a XII. század végére ez egyúttal elzárkózást is jelentett a gazdasági és kulturális fellendülés legdinamikusabb új színtereitől. Egy olyan korban, amikor az egyházreform világiakat is bevonó vitái, a lovagságnak magasztos célt adó militia Christi, a keresztes hadjáratok nagyszabású vállalkozása, és általában az evangéliumok üzenetének elterjedése a laikusok egyre szélesebb köreiben keltette fel az érdeklődést a vallási megmozdulásokban történő aktívabb részvételre, az egyház ettől egyre fokozódó gyanakvással zárkózott el. Az „ál-prófétákat” mind gyakrabban eretnekként ítélte el. Már Gratianus Decretuma leszögezte 1140 táján: „klerikus jelenlétében laikus ne hirdessen tanítást, hacsak az előbbi erre külön föl nem kéri”. E merev, elutasító attitűd újabb és újabb akadályokat állított a XII. század utolsó évtizedeiben egyre szélesebb körben fellépő laikus vallási kezdeményezések elé.

Eretneknek bélyegezték a vagyonát szétosztó lyoni kereskedő, Valdesius által 1170 után alapított, önkéntes szegénységben, koldulásból élő „lyoni szegények” közösségét; a Flandriában felbukkanó beginák, a munkával-meditációval töltött közös életet folytató laikus „vallásos asszonyok” (mulieres religiosae) csoportjait; a hozzájuk nagyon hasonló, szintén közös szövőmunkával párosított bűnbánó életet folytató, maguk közé családos embereket is befogadó milánói humiliati közösségeit. Pedig e csoportok kezdetben mind az egyház kebelén belül próbáltak tevékenykedni, engedélyezésüket kérték, és elutasításuk után is népszerűek maradtak. A városi polgárok vagy akár a kisebb-nagyobb nemesi udvarok laikus – de korántsem vallástalan – miliői bennük látták az „igazi” kereszténység meggyőzőbb képviselőit. Ebben a konfliktus-helyzetben, amikor épp az evangéliumi ideálok követőit kezdte üldözni a római egyház, megnövekedett azok száma, akik a legjobban szervezett eretnekmozgalom, a kathar ellenegyház képviselőit tartották az üdvözülés leghitelesebb közvetítőinek. A XII. század reform-szellemiségéhez jól illeszkedett, hogy a katharok az eredeti, őskeresztény egyház autentikus örökösének tekintették magukat. Mindenkinél szigorúbb aszketikus elvek szerint élő perfektjeik, a házról házra járó boni homines vagy boni christiani a Szentírás, az evangéliumok kívülről megtanult szövegeit szegezték szembe az őket bírálni próbáló egyházi emberekkel. A római egyház hibáinak és általában koruk társadalmának ők voltak a legkérlelhetetlenebb bírálói, hiszen tanaik szerint az egész anyagi világ, s annak minden hatalma a „Gonosz”, a Sátán műve.

Az evangéliumi, apostoli szegénység követelménye, az eretnek radikalizmus, a katharok kérlelhetetlen következetessége azonban, minden szuggesztivitása ellenére, épp ezen a ponton került ellentmondásba kora mentalitásával. A XII. században dinamikusan szaporodó, gyarapodó, városiasodó nyugat-európai világban ugyan heves viták folytak saját „modern” világuk problémáiról, de a katharok alapvetően pesszimista, elutasító nézetei túl messzire mentek. A korban egyre többen hangoztatják a teremtett világ jóságát, szépségét (a XII. századi reneszánsz értelmiségi képviselőitől vagy a Carmina Buranát szerző vágáns diákoktól a trubadúrokig), továbbá hinni kezdenek a „haladásban”. Clairvaux-i Szent Bernát hagiográfusai büszkén hangoztatják, hogy e „modern” szent tökéletessége túlszárnyalta még a sivatagi atyákat, az antik szerzeteseket is.

Egy calabriai ciszterci apát, az 1196-ban III. Crelestin pápa engedélyével önálló rendet (ordo florense) alapító Joachim de Floris (Gioacchino da Fiore – 1135-1202) „Az Új- és az Ótestamentum egyezéseiről” (Liber de concordia novi et veteris Testa- menti) és az Apokalipszis könyvének magyarázatáról (Expositio in Apocalypsim, Enchi- ridion super Apocalypsim, Psalterium decem chordarum) írt kommentárjai egy alapvetően új történelemképet fogalmaznak meg, mely a jövőtől történelmi haladást, jobb korszakot vár. A bonyolult szimbolikájú, a Szentháromság allegorikus magyarázatából kiinduló profetikus iratok lényege, hogy az Atya jegyében eltelt ótestamentu- mi korszakot, melyben létezett már a Törvény, a Tízparancsolat, de melyben a test szerint, házasságban éltek az emberek, illetve az Egyház, s a Krisztus eljövetele óta tartó, a Fiú jegyében eltelt újtestamentumi korszakot, melyben már a Megváltó hatására sokan (az egyháziak, különösen a szerzetesek) az evangéliumi elvek szerint élnek, követni fogja majd egy hamarosan eljövendő újabb korszak, az Örök Evangélium kora, amelyben a Szentlélek érvényesül és mindenki a lélek szerint, szerzetesként él majd. Joachim de Floris műveivel születik meg a jövőbe vetített utópia gondolata.

A XII. század vége tehát felvetette azt az igényt, hogy a népszerű evangéliumi eszményeket valaki összeegyeztesse ezzel az optimista történelemszemlélettel, mely alapvetően jónak látta a teremtett világot, bizakodott a fejlődésben és a haladásban. Erre vállalkozott Assisi Szent Ferenc, Szent Domonkos és a vezetésükkel megalakuló két koldulórend. Sikerük azonban nem lett volna lehetséges, ha a római egyház vezetése épp ebben a pillanatban nem egy olyan pápa kezébe kerül, mint III. Ince.

III. Ince elődeinél sokkal nagyobb megértéssel fordult a laikus vallási mozgalmak által hirdetett aszketikus ideálok felé. Erre részben saját munkássága tette nyitottá: bíboros korában traktátust írt az emberi lét nyomorúságáról (De miseria humanae conditionis), mely részben a korban elterjedt, az evangéliumokból kiinduló kultúr- kritikát visszhangozta. Míg III. Lucius pápa válasza a laikus vallási mozgalmakra az 1182-ban kiadott Ad abolendam („Eltörölni!”) bulla volt, III. Ince e téren látványos változtatással kezdte pápai pályafutását. 1199-ben visszafogadta az egyház kebelébe a humiliati csoportjait. A számukra kidolgozott propositum hármas csoporttá szervezte őket: az önmegtartóztató férfiak és nők rendje mellé – mintául szolgálva a jövendő „harmadrendeknek” – befogadta azon laikusok közösségét, akik a vallásos életforma előírásait úgy követték, hogy közben meg kívántak maradni házasságukban, családjukban. Ugyancsak 1199-ben, pápasága második évében a kézműveskereskedő városi polgárság laikus vallásosságának adott új pápai támogatást az első I. Ince pápa által kezdeményezett szentté avatás: a kegyes életű laikus, a „haszon” bűnös követése helyett bőkezűen adakozó cremonai posztókereskedő, Homobonus kanonizációja.

Hasonló átalakulást figyelhetünk meg ugyanezekben az években Németalföldön a beginák megítélésében, akiknek III. Ince bíborostársa, Jacques de Vitry személyében tekintélyes pártfogójuk akadt. Jacques de Vitry III. Incéhez hasonló nyitottsággal karolja fel az új típusú laikus vallási kezdeményezéseket. Ő írja majd a beginák leghíresebb képviselője, Marie d'Oignies (1178-1207) legendáját, aki 14 évesen ment férjhez, férjével együtt beköltözött egy kis lepráskórházba, s minden vagyonáról lemondva, „a mezítelen Krisztust mezítelenül követve” tizenöt éven át odaadóan ápolta a betegeket. Ellentétben a néhány évtizeddel korábban bizalmatlanul szemlélt hasonló kezdeményezésekkel, most a nagy tekintélyű bíboros őt állította prédikációiban, írásaiban a kor gazdag patríciusasszonyai elé.

Békejobbot nyújtott III. Ince később az eretneknek bélyegzett valdens mozgalom azon képviselőinek is, akik a pápai jóváhagyásért cserébe hajlandóak voltak bizonyos kompromisszumokra. Durandus de Huesca és Bernard Prim vezetésével 1208- ban és 1210-ben megalakultak e csoportokból a „szegény katolikusok” (pauperes catholici), illetve a „visszafogadott szegények” (pauperes reconciliati) egyházilag jóváhagyott közösségei, melyek ettől kezdve a kathar eretnekek legkíméletlenebb bírálójaként léptek fel: az eretnekbélyeget korábban velük együtt viselő Durandus még eretnekként írt katharellenes traktátusa (Liber antiheresis) nyomán egy újabb vitairatban (Liber contra manicheos) támadta őket. A „szegény katolikusok” ugyanakkor megtartották eredeti kolduló életformájukat, apostoli viseletüket; külön paragrafus rögzíti az egyházi jóváhagyásban az apostolokra emlékeztető saruviseletüket, amiről sandaliati néven is emlegették őket.

A kiegyezés, az egyházi tanításokkal összehangolható reformtörekvések befogadása mellett azonban, ne feledjük el, III. Ince másik, ezzel szorosan összefüggő reakciója az egyház szorongatott helyzetére a támadás volt. O volt az, aki a keresztes háború fegyverét, mely addig a „hitetlenek”, a muzulmánok ellen mozgósította a latin kereszténységet, alkalmazni kezdte az egyház kereszténységen belüli ellenfeleinek legyőzésére is. Ennek első példája az 1204-es IV. keresztes hadjárat volt, mely a Szentföldre indult ugyan, de amelyet menetközben Velence érdekei a pápaság beleegyezésével „eltérítettek” a „skizmatikus” Bizánc meghódítására (és szégyenletes kifosztására). Ugyanezt a fegyvert fordította III. Ince az albigens eretnekek ellen is (ez lett a dél-franciaországi kathar és valdens eretnekekre ez időben elterjedő általános elnevezés), miután a ciszterciták vezette eretnekellenes missziók nem hozták meg a várt eredményt (Pierre de Castelnau ciszterci legátust az eretnekekkel szimpatizálók 1208-ban meggyilkolták, s ezért III. Ince VI. Raimund toulouse-i grófot tette felelőssé). 1208-ban pápai felhívásra az északfrancia nemesi csapatok Simon de Montfort vezetésével alig leplezett hódító szándékkal megtámadták a délfrancia területeket. Egy híres epizód, a Béziers 1209-es ostroma utáni mészárlás jól szemlélteti a keresztesek mentalitását: Arnaud Amaury, Citeaux apátja, a keresztesekkel tartó ciszterci legátus a következő választ adta arra, amikor a keresztesek megkérdezték, miről ismerik meg majd a város lakói között az eretnekeket: „Tuez-les tous, Dieu reconnaitra les siens!" (Öljétek meg mindet, Isten majd megismeri az övéit!)

A kiegyezés és a kíméletlen leszámolás kettős fegyverével szállt szembe tehát I. Ince a XIII. század eleji egyház problémáival. Ebben a helyzetben lépett fel a koldulórendek két – nagyon különböző – megalapítója, Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos.

Assisi Szent Ferenc – „alter Christus”

Assisi egyik leggazdagabb posztókereskedője, Pietro di Bernardone fia, Ferenc (1181/ 82-1226) úgy kezdte életét, mint sok más szépreményű itáliai polgárifjú. A város fiataljainak vezéregyénisége volt, dalokat szerzett, kitűnt a nagyvonalúságban, lovagi hőstettekről ábrándozott, a nemesség soraiba vágyott. Assisi pártharcai ebben az időben a császárpárti (ghibellin) nemesség száműzéséhez, a néppárt (popolo) győzelméhez vezettek, majd a szomszédos Perugiába menekült száműzöttekkel folytatott háborúba torkollottak. Ferenc is részt vett e harcokban, 1202-ben fogságba esett, és kiszabadulása után, egy 1204-ben bekövetkezett súlyos betegség nyomán lemondott a lovaggá válás ábrándjáról. Vallásos látomásai lettek: egyik legendája szerint a romos San Damiano-templom oltárán látható festett feszületről maga Krisztus szólította fel egyháza helyreállítására. Ferenc vagyonát osztogatva jótékonykodni kezdett. Apjával emiatt heves konfliktusba keveredett, ezért 1206-ban drámai jelenettel szakított családjával: Assisi főterén anyaszült meztelenre vetkőzött, levetett ruháit döbbent édesapja kezébe adta, jelezve, hogy lemond minden vagyonáról, örökségéről. Meztelenségét a jelen lévő püspök fedte el köpenyével, mintegy az egyház (a mennyei Atya) védelme alá fogadva Ferencet (más legendaváltozatok szerint a jelen lévő leprások rongyaiba burkolózott), majd szakadozott ruhát öltő, mezítlábas követőivel önkéntes szegénységben élő (a „Szegénység Úrnővel” házasságot kötő) vallási közösséget alapított.

1209-ben tizenketted magával Rómába megy, hogy életmódjához jóváhagyást kérjen III. Ince pápától, aki először gyanakvással fogadja a szakadozott ruhában hozzá forduló Ferencet és laikus társait. A madaraknak mondott prédikáció híres epizódja, mely később Ferenc újszerű pozitív természetszemléletének a szimbóluma lett, feltehetőleg ahhoz a pillanathoz köthető, amikor a pápai Kúriától eltanácsolt, csalódott Ferenc az ég madarainak magyarázza el – jobb híján – vallási üzenetét.

I. Ince azonban végül mégis fogadja őket, és – már bemutatott nyitottsága jegyében – hamar felismeri, hogy ez a kezdeményezés az egyház támasza lehet, s engedélyezi életformájukat és morális prédikációikat.

A magát Ferenc „kisebb testvéreinek” (fratres minores) nevező rend rohamos fejlődésnek indul. Legfőbb újdonsága, hogy nemcsak egyénileg mondanak le a tulajdonról, mint a korábbi szerzetesek, hanem kollektíve is: népszerű és szaporodó csoportjaik a társadalom számkivetettjeinek életét osztják, ők Krisztus „igazi” szegényei, ahogy a németalföldi beginák pártfogója, Jacques de Vitry mondja róluk. Másik fontos újítás, hogy a rend vulgáris nyelven mondott morális prédikációjával hidat épít az egyház és a laikusok kultúrája közé, tettekbe és közérthető szavakba foglalt szimbólumokkal terjeszti az evangéliumok üzenetét. Ferenc sikerének egyik jele, hogy megalakul a rend női ága. Ferenc ifjúkori barátja, Klára, egy Assisi nemesember, Favarone di Offreduccio lánya, 1211/1212-ben megszökik otthonról és csatlakozik Szent Ferenc kolduló barátainak közösségéhez, elveti családja rangját, gazdagságát. 1215-ben a ferences barátok által helyreállított San Damiano templomában önálló közösséget alapít, melybe belép anyja, Ortolana és két testvére, Ágnes és Beatrix is. Ferenc és társai nemcsak Itália városaiban térítenek, hanem 1214-ben Marokkóban, 1219-ben Egyiptomban és valószínűleg a Szentföldön is. 1217-ben tartják központjukban az Assisi melletti Porciunkulában első általános káptalangyűlésüket. Ferenc világmegváltó, profetikus ambícióit jelzik ebben az időben született episztolái a hívőkhöz, a klerikusokhoz, „a népek vezetőihez” (ad populorum rectores).

A rend növekedése során Ferenc konfliktusba került az eredeti szigorú ideáltól eltérő rendtársaival – ennek emlékét őrzi az igazi és tökéletes boldogságról (De vera et perfecta laetitia) című történet. Ferenc inkább veszélynek, mint örömnek tartotta a nagy sikert, hogy egyetemi doktorok, főpapok is beléptek a rendbe, hogy királyok kezdik pártfogolni, mindez valóban oda vezetett, hogy a rend eltért a szigorú önkéntes szegénység ideáljától. A viták során, melyekbe a rend bíboros protektora, Ugo- lino d'Ostia, a majdani IX. Gergely pápa is egyre erőteljesebben beleszólt, 1220-ban Ferenc lemondott a rend vezetéséről. Ezt előbb Cataniai Péter majd 1221-ben Cor- tonai Illés veszi át tőle, s az utóbbi valóban a hatalmi szerepvállalás felé vezeti a rendet, és pompázatos rendházat (convento) építtet Assisiben. A konfliktus részben a rend új regulája körül zajlott, amelyben Ferenc nem akarta a meglevő hierarchikus szerzetesi szabályzatokat követni, ragaszkodott ahhoz, hogy ez csak egy általános életforma-útmutatás legyen. Ebből lett 1221-ben a „meg nem erősített regula” (Regula non bullata), mely kitűnt azzal, hogy nem tett különbséget klerikusok és laikusok között a rendben. A viták nyomán, 1223-ban ennek a rend szervezeti formáira vonatkozó kiegészítésekkel ellátott átdolgozását (Regula bullata) fogadták végül el, s noha itt már körvonalazódott az időközben hatalmasra duzzadt rend szervezete, a legfőbb vezetőt minister generalis, a provinciák vezetőit minister (szolga) néven nevezték, s a konventek vezetőinek a szerény gvárdián elnevezést adták.

Élete utolsó éveiben a visszavonult Ferenc fontos szimbólumokkal egészítette ki a rend vallási üzenetét. 1223-ban karácsonykor Greccióban jászolt épített, hogy életszerűen rekonstruálja Krisztus születésének körülményeit, és ezzel megalapozta a gyermek Krisztus újszerű tiszteletét, utat mutatott arra, hogy a ferencesek a népszerű új médiumokkal hirdessék vallási üzeneteiket, például misztériumjátékokkal. A szinte remeteéletet folytató Ferenccel 1224-ben Alverna hegyén történt legnagyobb csodája. Egy látomás közben, eksztatikus elragadottsága állapotában megjelentek testén Krisztus szent sebei (stigmatizáció). Derűs, optimista világszemlélete töretlen marad mellőzöttsége, egyre súlyosbodó szem- és gyomor-betegsége ellenére is – ezt szemlélteti legnagyszerűbb irodalmi alkotása, a reneszánsz természet-szemléletet megelőlegező Naphimnusz, amelyet Szent Klára kolostorában San Damianóban írt 1225-ben, miközben betegen ápolták. Fontos útmutatások olvashatóak Ferenc két végrendeletében, melyben újfent óvta rendjét attól, hogy bármiféle pápai privilégiumot elfogadjon, és kikötötte, hogy a regulát betű szerint, minden hozzáadás vagy elvétel nélkül tartsák be – mindez előrevetíti a Ferenc öröksége körül hamarosan fellobbanó heves vitákat. 1226-ban halt meg, ekkor hirdette ki Cortonai Illés a „különös és hallatlan csodát”, hogy egy ideje kiütköztek testén a stigmák. Az önkéntes szegénység új prófétájában, az assisi „Poverellóban” rendtársai és hamarosan egész kora egy új Krisztust (alter Christus) kezdtek tisztelni. Noha I. Incétől kezdve a szentté avatást egyre bonyolultabb kánonjogi szabályok által meghatározott szentté avatási vizsgálat kellett hogy megelőzze, IX. Gergely pápa és bíborosai 1228-ban úgyszólván közfelkiáltással nyilvánították szentté Ferencet. Erre az alkalomra készült Celanói Tamás első legendája, amelyet a XIII. században még számos további életírás követ, annak a konfliktusnak a sodrában, amely Szent Ferenc üzenetének, „eredeti” szándékainak az értelmezése körül kibontakozott, s amelyre még visszatérünk.

Evangélium és keresztes hadjárat – Szent Domonkos missziója

Míg Assisi Szent Ferenc fellépését az evangéliumi ihletésű XII. századi vallási mozgalmak betetőzésének tekinthetjük, a kasztíliai Szent Domonkos (T1221) rendalapító kezdeményezése ettől nagyon különböző. A caleruegai kisbirtokos Guzmán családból származó Domonkos az osmai katedrális kanonokja volt és püspöke, Die- go kíséretében több utazást tett Észak-Európába – a pogány frízek megtérítésére indított missziók itt ültethették el benne a hittérítés iránti szenvedélyes elkötelezettséget. így lett neki kedves a pogány kunok megtérítésének gondolata, 1206-ban püspökével, Diegóval ebből a céíból keltek ismét útnak, de útközben elakadtak: Dél- Franciaországban a térítés sürgetőbb feladataira bukkantak és bekapcsolódtak a ciszterci legátusok albigensek elleni missziójába. Ettől kezdve Domonkos itt tevékenykedett vándorprédikátorként, s az aszketikus, próféta külsejű eretnek perfek- tekkel folytatott vitákban gyakran alulmaradó ciszterci prédikátorok kudarcaiból okulva maga is szegényes apostoli öltözetet öltött, hogy érveit morális példával is alátámassza. Lehet, hogy III. Ince pápa hívta fel arra a figyelmét, hogy csak úgy szegülhet szembe sikerrel az eretnekekkel, ha saját maga is az apostoli szegénységet gyakorolja (fennmaradt a pápa ilyen értelmű, hozzá intézett levele). Annyi bizonyos, hogy nála és társainál a tulajdon nélküliség, a kétkezi munkából és koldulásból tengetett élet, az önkéntes szegénység nem a legfőbb életcél volt, mint Ferencnél, hanem a hatékony eretnekellenes prédikáció nélkülözhetetlen kelléke. Domonkos sikerét jelzi, hogy hamarosan követői akadnak: útmutatásaival 1206 végén Prouille- ban női vallási közösség alakul a kathar eretnekségtől visszatérített (addig perfecta státusban élő) nők számára, prédikációinál pedig az ő evangéliumi normáit követő társak veszik körül.

Domonkos eretnekekkel folytatott vitáinak állít emléket a „könyvcsoda” híres története (egy Fanjeaux nevű dél-francia városkában tűzpróba formájában mérték egymáshoz tanaik igazságát, és míg az eretneké elhamvadt, Domonkosé sértetlenül emelkedett ki a tűzből), mely egyúttal jelzi, hogy a teológiához, a tanuláshoz is másképp álltak hozzá, mint a ferencesek. Míg Ferenc magát Isten együgyű dalnokának tartotta, akinek életmódja és nem tudománya a fontos, és kifejezetten eltanácsolta követőit a hívságos egyetemi tanulmányoktól, Domonkos nagyon fontosnak tartotta, hogy az eretnekellenes vitákban követői a tanult írásmagyarázat fegyverzetét alkalmazhassák. Domonkos folytatta prédikációját az 1208-ban megkezdődő albi- gens keresztes háború idején is, 1210-1211-ben főleg Toulouse-ban, ahol Foulques püspök támogatásával 1215-ben megalapította a Prédikátor Testvérek első közösségét, amit a III. Ince pápa is hamarosan jóváhagyott.

Az 1215-ban megtartott IV. lateráni zsinat, melyen nehezen igazolható legendák szerint nemcsak Domonkos, de Ferenc is részt vett (itt találkozhatott tehát személyesen a XIII. századi kereszténység két nagy megújítója) a III. Ince által megkezdett egyházreform megkoronázását jelentette. Egy sor fontos szabályban rögzítette a laikusok vallásosságára vonatkozó előírásokat (például a fülbegyónás új rendjét), a győzelemre álló albigens keresztes háború szellemében kidolgozta az eretnekségek üldözésének intézményes formáit, és az új laikus vallási mozgalmak vezetői körül kialakuló kultuszok egyházi felügyelete céljából pápai monopóliummá tette és szigorú kánonjogi vizsgálathoz, „szentté avatási perhez” kötötte új szentkultuszok létesítését.

Minthogy a IV. lateráni zsinat egyebek mellett újra elrendelte, hogy az ismét nagyszámban alakulni készülő új rendek a meglevő regulák közül válasszanak maguknak szabályzatot (a ferenceseknek épp ez jelentette a későbbiekben a problémát), a korábban is kanonokként élő Domonkos az Ágoston-regula mellett döntött, melyhez hamarosan gondosan kidolgozott statútumok sora kapcsolódott. A Domonkosrend terjeszkedésének első jele, hogy Domonkos a prédikátor testvérek képzése céljából követőit 1217-ben Párizsba és Bolognába, a két legnagyobb egyetemi városba küldte konventet alapítani. A Szajna bal partján, az egyetemi negyedben letelepedő domonkosok Szent Jakab konventjét megszervező Reginald nagy sikerét egy sor csatlakozó diák és egyetemi magiszter tanúsítja. Itt lépett be a rendbe Szászországi Boldog Jordán (Jordanus de Saxonia), aki Domonkos halála után, 1222-ben átveszi a rend irányítását. Bolognában szintén az egyetemi városrészbe költöztek, Szent Miklósnak szentelik itteni konventjüket, melynek egyik kiemelkedő tagja a kánonjog-szakértő Paulus de Hungaria, a magyar domonkos rendtartomány majdani megalapítója volt.

Egy másik fontos kérdés a vallásos életet folytató nők irányítása volt. Akár a ferences rend, a domonkosok is felfigyeltek arra, hogy a nők, különösen a városi polgárasszonyok a korábbinál sokkal intenzívebben kívánnak bekapcsolódni a vallási életbe. Domonkos első alapítása Prouille-ban is egy női bűnbánó közösség volt. 1219- ben a pápa megbízásából Rómában alapít új apácaközösséget a Santo Sistóban. A XII. században elterjedt „kettős kolostorok” ideálja (Fontevrault, gilbertinusok) azonban nem volt problémátlan, sok klerikus és szerzetes szerint a morális botlás túlzott veszélyeivel járt, ezért a két legnagyobb XII. századi rend, a ciszterciek és a premontreiek épp a XII. és a XIII. század fordulóján zárkóztak el attól, hogy rendjükön belül újabb apácakolostorok alakuljanak vagy hogy egyáltalán újabb apácákat vegyenek fel. A ferencesek a „második rend”, a majdani klarisszák megalakításával hamar eldöntötték, hogy nyitnak ebbe az irányba, és Domonkos kezdeményezését követte Szászországi Boldog Jordán is, aki Bolognában alakított apácakolostort (Sant'Agnese), melynek Diana d’Andalo, lelkes követője és levelezőtársa lett az első főnökasszonya. S noha a későbbiekben néhány évtizedig haboztak, mennyire nyissák ki a rend kapuit a belépni szándékozó nők irányába, végül náluk is megalakult és igen fontos lett a „második rend”.

Az új rend 1220. május 17-én tartotta első generális káptalangyűlését Bolognában, ahol több új provincia megalapítását határozták el. Ebben egyebek között Domonkosnak a hittérítés, a misszió iránti változatlan elkötelezettsége szabott irányt: újra napirendre került a kunok és a frízek és megtérítése, ez motiválta Domonkost a magyar és a dán provincia megalakításában, és ez figyelhető meg a litvánok megtérítését célzó lengyel domonkos provincia identitásában is. Maga Domonkos is mindenfelé folytatta intenzív prédikáló tevékenységét, ez felőrölte energiáit, és 1221. augusztus 6-án meghalt.

Domonkos halála után a rend fejlődése töretlen maradt a Domonkos számára fontos mindhárom területen. Az eretnekek elleni harcban – az albigensek elleni keresztes háború fő szakaszának a befejeződése, VI. Raimund behódolása után – 1229-ben a toulouse-i zsinat pontosította az eretnekekre váró büntetéseket, majd 1231-től kezdve az eretnekségek folyamatos üldözésére szolgáló félelmetes inkvizíció hivatalának megszervezését és vezetését IX. Gergely pápa a domonkos rendre bízta. Az eretnekségek elleni harc dogmatikai vetületénél is a leginkább a domonkosokra számíthatott a pápa: ezt tükrözte a toulouse-i egyetem 1229-es megalapítása, melynek dogmatikai hátterét jelzi, hogy itt, a domonkos magiszterek felügyelete alatt – kivételszerűen – a pápa engedélyezte Arisztotelész műveinek tanulmányozását, amit 1210-ben III. Ince betiltott a párizsi egyetemen az Averroesről folyó viták nyomán.

A koldulórendek diadala: városok, egyetemek, udvarok

Assisi Szent Ferenc 1228-as perugiai szentté avatása egy új kor eljövetelét jelezte az egyház történetében: a koldulórendek korszakát. Egymással versengve újabb és újabb városok tömegei mozdultak meg az új próféták hívó szavára. Ferenc életének utolsó éveiben a ferences rend új csillaga, Páduai Szent Antal Észak-Itáliában aratta babérjait. A Lisszabonból származó barátot az 1220-ban Marokkóban mártírhalált halt ferencesek hősiessége nyert meg a rendnek, s azután hamar az egyik legnagyobb hatású prédikátor lett. 1222-ben Milánóban és Riminiben a katharok ellen mondott prédikációival kiérdemelte az „eretnekek pörölye” (martello) címet. 1227- ben a Romagna rendtartomány ministere lesz. 1230-ban pápai engedélyt kap arra, hogy bárhol prédikáljon. 1230-1231-es padovai nagyböjti prédikációi akkora tömegeket vonzottak, hogy a bazilikából ki kellett vonulnia a nyílt térre. 1231. júniusi halála után nem egészen egy évvel, rekordsebességgel, 1232 májusában már szentté avatták.

Azt, hogy az itáliai városok mennyire fogékonyak voltak a koldulórendek üzenetére, a legjobban az 1233-as „Alleluia” mozgalom szemléltetheti. A mozgalom 1233 tavaszán vette kezdetét Pármában egy laikus prédikátor, egy bizonyos Fra Cornetto (Trombita testvér) néven ismertté lett Benedek utcaszínházszerű prédikációival, melynek emlékét megőrizte a ferences krónikás, Salimbene de Adam színes beszámolója. A prédikációk hatására kibontakozó népmozgalom fő célja a guelf-ghibel- lin, egyházhű-eretnek és egyéb vitáktól megosztott városi frakciók összebékítése volt. Bár nem ők kezdeményezték, a kolduló barátok ennek a futótűzként városról városra terjedő mozgalomnak azonnal az élére álltak. A két legfontosabb népvezér a ferences Gherardo da Modena és a domonkos Giovanni da Vicenza lett. Az előbbi Pármában vette kézbe a Fra Cornetto által elindított mozgalmat. Két hónapos teljhatalmú döntőbírói megbízást kapott a városi pártviszályok elsimítására, és hamarosan a podesta méltóságára emelték és felkérték a városi statútumok megreformálására, amit néhány hét alatt végre is hajtott, hogy azután továbbmenve más városokban lásson hozzá hasonló átalakításokhoz.

Giovanni da Vicenza sikersorozata Bolognában kezdődött, ahol egyebek között nyilvános gyógyításaival, csodáival hívta fel magára a figyelmet, majd sikerült népmozgalmat szerveznie rendje alapítója, a már több mint egy évtizede halott Domonkos szentté avatási eljárásának megindítására. Emellett prédikációi kiterjedtek a gazdasági problémákra – lincshadjáratot szervezett a városi uzsorások ellen –, a luxus bírálatára, Bologna belső és külső háborúskodásainak a megszüntetésére, s végül a város statútumainak a megreformálására. Az év második felében hasonló célkitűzésekkel bejárta Veneto és Észak-Itália több városát. Padova után Veronában tett szert a legnagyobb hatalomra, itt rector méltóságot ítéltek oda neki. Béketeremtő reformjai az év második felében egyre inkább központi kérdéssé tették az eretnekellenes harcot. Az ezzel kapcsolatos intézkedéseket bevették a megreformált statútumokba, azzal a céllal, hogy e városok fogadják be a joghatóságukat egyébként nyilvánvalóan keresztező inkvizíció újonnan felállítandó hivatalát. Az „Alleluia” mozgalom prédikátoraként bukkan fel Milánóban a domonkosok legismertebb inkvizítor egyénisége, Veronai (Mártír) Péter, akit később épp az e téren mutatott rendkívüli buzgalma miatt gyilkoltak meg az eretnekek. Az inkvizíció pártfogolása Giovanni da Vicen- za népszerűségének is megártott, az év vége felé megkopott karizmatikus tekintélye, ellenségei Vicenzában rövid időre börtönbe is tudták záratni.

Az „Alleluia” népmozgalma egyféle messianisztikus-utópikus felbolydulás volt, mely látványos formát adott annak, amit a kolduló barátok mindig is hirdettek: közeleg egy olyan kor, amikor mindenki az evangéliumi normák szerint fog élni. Ezt a tendenciát fejezte ki elemi erővel az ugyanebben az időben megalapuló számtalan testvérület, confraternitas (a legrégebbi propositum 1221-ből maradt ránk), mely a kegyes lelkületű laikusok közös hitéletének adott keretet. E többnyire családos emberekből álló csoportok statútumai előírják a luxus, a szerencsejátékok, a fegyverviselés elutasítását, a festetlen anyagból készült egyszerű ruha viseletét, az évi legalább háromszori gyónást és áldozást, a jótékonykodást, a hét kánoni óra szerinti mindennapi közös imádkozást (melyhez előbb-utóbb saját oratóriumot építenek), olykor közös bűnbánó gyakorlatokat, ezekből a csoportokból fejlődnek ki a XIII. század második felében az „önkorbácsolók” (disciplinati) testvériségei. E túlnyomórészt városi testvériségek gyakran (nem utolsó sorban az őket ellenőrzés alatt tudni kívánó püspöki ösztönzésre) valamelyik koldulórend irányítása alá kerülnek (hiszen ideáljaikban igen közel állnak hozzájuk), annak harmad-rendjeként kezdenek funkcionálni.

A XIII. század derekára elmondható, hogy a vallási mozgalmak, az új szentkultuszok, a harmadrendi vagy független testvérületek, s hallatlan tömegeket vonzó ferences és domonkos prédikátorok hatása alatt a koldulórendek lettek a legmeghatározóbb tényezői az itáliai (és bizonyos mértékig a francia, angol, német, közép-európai) városok vallási életének, kultúrájának, sőt politikájának. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a koldulórendek prédikációikban új módon, társadalmi kategóriák szerint differenciáltan (sermones ad status), jól használható példabeszéd- és legendagyűjteményekkel a kézben, a jól kihasznált városi tereken olykor látványos színjátékot rendezve, ugyanakkor mégis a városi polgárság számára hitelesnek tűnő puritán életmóddal hirdették üzenetüket. Másfelől: a koldulórendek tudatosan telepítették kolostoraikat a városokba (önkéntes szegénységük jegyében rendszerint a városok peremére, a falak, városkapuk közelébe). Mint Humbert de Romans, aki 1254 és 1263 között töltötte be magister generalis tisztségét a Domonkos-rendben, kifejtette, azért érdemes a városokba telepedni, mert itt több embert lehet a prédikációval elérni, mint másutt, több a bűn is, és a város megnyerésével hatni lehet a vidékre, hiszen az a várost utánozza. Végül, nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a koldulóbarátok itt több alamizsnára, adományra számíthatnak. (A városok és a koldulórendek e szembetűnő kapcsolata alapján vetette fel az 1970-es években a francia történész, Jacques Le Goff, hogy egy-egy késő középkori település város státusát a leginkább az jelezheti a ma történészei számára, ha több koldulórendi kolostor van benne, mert ez érzékenyebben tükrözi a kortársak ítéletét, mint a már kész helyzetet szentesítő királyi-püspöki privilégiumok).

Külön figyelmet érdemelnek a városokon belül az egyetemek, ahol nemcsak az eleve feléjük orientálódó domonkosok, hanem a ferencesek is igen népszerűen lesznek. Közülük kerülnek ki a XIII. századi teológia nagy megújítói, az arisztotelészi filozófia és a keresztény világmagyarázat összeegyeztetői: a domonkos Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás, a ferences Alexander Halensis, Bonaventura, Roger Bacon. Sikerük ugyanakkor hosszan elhúzódó viták sorát is kiváltja a réguliers (a koldulórendi tanárok) és a séculiers (a világi magiszterek) között. (Minderről a tankönyv egyetemekről szóló fejezete számol be részletesebben.) Itt csupán annyit fontos kiemelni, hogy az iskolák, az írásmagyarázat, a filozófia e korban korántsem problémátlan területén sikerült olyan megoldásokkal fellépniük, amelyek egyként megfeleltek a kor világi társadalmából érkező elvárásoknak és az egyház érdekeinek.

A városok mellett egy másik fontos színtere is lett a koldulórendek tevékenységének, amelyet furcsamód kevésbé szokás hangsúlyozni: a királyi, fejedelmi udvarok. A teljesség igénye nélkül két példát említenék itt: IX. (Szent) Lajos és vele ré- gensként uralkodó anyja, Kasztíliai Blanka francia királyi udvarát, és a közép-európai királyi és hercegi udvarokat.

A gyerekkorában trónra kerülő IX. Lajos vallási neveltetése részben anyjának, Kasztíliai Blankának köszönhető, részben magának a történelmi helyzetnek, a Lajos apja által épp ekkor győzelemre vitt albigens keresztes háborúnak, illetve az ennek nyomán felemelkedő koldulórendeknek. A kormányzást 1235-től a régensként mellette uralkodó anyjától saját kezébe vevő Lajos – nyilván nem függetlenül az udvarban levő koldulórendi gyóntatók és egyetemi doktorok hatásától – törvényhozásában nagy figyelmet szentel a vallási kérdéseknek. A más hitűek kereszténységre térítésének céljából koldulórendi misszionáriusokat küld a mongol udvarba (Wil- helmus de Rubruk). Elrendeli a királyságában élő zsidók erőszakos áttérítését vagy kiűzését és 1242-ben szekérszámra égetteti el a királysága területén összegyűjtött Talmud példányokat. 1244-ben felveszi a keresztet és Egyiptomba megy keresztes hadjáratra. Vállalkozása kudarccal végződik, 1249-ben fogságba esik, ahonnan csak hatalmas váltságdíj fejében szabadul ki.

A Szentföldről 1254-ben hazatérve nagy hatást gyakorol rá egy spirituális ferences próféta: Hugues de Digne. Sorra kiadott rendeleteiben (ordonnance) számos olyan elemet figyelhetünk meg, ami a hatalom gyakorlására vonatkozó koldulórendi ideálokra vezethető vissza. Ilyen a (zsidó és lombard) uzsorások elleni fellépés, a káromkodás, a feudális magánháborúk, a bírósági párbaj tilalma. Megreformálta az igazságszolgáltatást, szabályozta a párizsi céhek működését (Livre des métiers), rendszeresen összehívta a parlamentet. Az új vallásosságot hirdeti, hogy a király rendszeresen jótékonykodik, előszeretettel gyakorolja a francia „királyi csodát” a scrofulum (görvélykór) betegségében szenvedők kézrátétellel történő gyógyítását. A Szentföldről hazahozott ereklyéknek megépítteti Párizsban a Sainte-Chapelle-t, s emellett anyjával együtt számos kolostort alapít: a „családi” monostor a ciszterci Royaumont lett; kolostorba vonuló Izabella húga számára alapította Longchamp klarissza monostorát. Saját gyerekeinek neveléséért a népszerű Domonkos-rendi enciklopédista, Vincent de Beauvais volt felelős (aki erről De eruditione filiorum nobilium címmel külön királytükörszerű traktátust írt), de hozzászólt a gyerekek neveléséhez az udvarában a ferences Robert de Blois is. Lajost nemcsak koldulórendi gyóntatói látták el tanácsokkal, de eljutottak hozzá a királyi hatalom működéséről író teológusok – így Aquinói Szent Tamás – erről szóló nézetei is. Ennek a koldulórendi befolyástól átitatott (ugyanakkor a gazdasági és hatalmi sikereket sem nélkülöző) királyságnak méltó befejezése lett IX. Lajos második keresztes hadjárata, melynek során, 1270-ben Tuniszban lelte a halálát.

Míg Franciaországban a koldulórendek befolyása egymással párhuzamosan bontakozott ki a városokban, s azokon belül is az egyetemeken, valamint a királyi udvarban, Közép-Kelet-Európában a király és hercegi udvarok lettek elsősorban az új rendek működésének színhelyei (minthogy a városok nem is voltak elég fejlettek, hogy egy ilyen vallási megújulás kiindulópontjai lehessenek). A példát a türingiai birodalmi grófi udvar adta, a Minnesanger-kultúra jelentős központja, ahol az udvari dalnokok – köztük Walther von der Vogelweide és Wolfram von Eschenbach – a XII. század elején a híres Wartburgkrieg elnevezésű dalversenyben mérték össze képességeiket. IV. Lajos birodalmi gróf idején alapvető változás következett be: feleségét, Árpád-házi Szent Erzsébetet (1207-1231) a német földön 1224-1225 táján felbukkanó ferences barátok egyike, Rodeger megnyerte az új vallási ideál képviselőjének. Erzsébet azután – szigorú gyóntatója, a rendhez nem tartozó, magányos keresztes prédikátor, Marburgi Konrád irányításával – látványosan megtagadta a grófi udvar frivol kultúráját, fényűzését, jótékonykodni kezdett, élelmet osztott éhínség idején, saját kezűleg ápolta a betegeket, és miután a keresztes háborúba vonult férje útközben meghalt, özvegyi járandóságából Szent Ferencnek ajánlott lepráskórházat alapított Marburgban, és ott töltötte élete hátralevő néhány évét. Erzsébet példája igen nagy hatással volt környezetére és egész Európára: hatalmas győzelemnek számított a királyi rangját, vagyonát, fiatalságát megtagadó hercegnő csatlakozása az új vallási ideálhoz. Igen hamar szentté avatták (1235), az új szentté avatási eljárások szabályait tulajdonképp az ő szentsége körül folytatott vizsgálatok tapasztalata alapján rögzítette IX. Gergely pápa Dekretália-gyűjteményében.

Szent Erzsébet példája népszerűvé tette egész Közép-Európában ezt az új koldulórendi-hercegnői életideált. Követte őt a már korábban is igen kegyes életet folytató Sziléziai Szent Hedvig (1174/78-1243), az Erzsébet hatására 1234-ben klarissza kolostort alapító Csehországi Szent Ágnes (1205-1282), nővére, Anna (1203-1265), aki előbb Sziléziai Szent Hedvig menye lett, majd özvegyen, Boroszlóban szintén klarissza kolostorba vonult. Ezt a sort folytatta a Domonkos-rendi Árpád-házi Szent Margit (1242-1270), Krakkóba házasodott nővére, Szent Kinga (1234-1292), NagyLengyelországba férjhez ment nővére, Boldog Jolánta (t1298), vagy IV. Béla öccsé- nek, Kálmánnak lengyel származású özvegye, Szent Szalóme (1211-1268) akik ugyancsak klarissza nővérként végezték életüket. A királyi-hercegi udvarokból kivonult hercegnők, akik a kolduló barátok tanácsait követve, az udvari pompáról velük együtt lemondó arisztokrata hölgyektől körülvéve éltek az udvarok szomszédságában épült klarissza vagy domonkos kolostorokban (mint valamiféle „mennyei udvarban”), nagy tekintélyre tettek szert alázatos vallásos életmódjukkal. Paradox módon így gyakran nagyobb beleszólást kaptak a politikába (a családon belüli dinasztikus viszályok elrendezésébe, egyes bírósági ügyekbe), mint amilyenre az arisztokrata nőknek korábban lehetőségük lehetett. Fontos látnunk, hogy ez egyúttal koldulórendi gyóntatóik, lelki vezetőik politikai befolyását is jelentette, a kegyes hercegnők az udvarban az ő elveik szószólói lettek.

Érdemes külön hangsúlyozni a koldulórendeknek a női vallásosság felkarolásában mutatott megkülönböztetett figyelmét. Az új vallási ideál e téren kiteljesítette a XII. században – Robert d'Arbrissel, Szent Norbert, Clairvaux-i Szent Bernát idején – már megkezdődő fejlődést. A nőket a korábbi idők szemlélete Éva „bűnös lányainak” tartotta, akik a földi élet, a testiség csábításai miatt sokkal nehezebben érhetik el a vallási tökéletesség állapotát, mint a férfiak. Az új szemlélet viszont épphogy értőbb, a természetfeletti üzenetekre érzékenyebb közvetítőt látott bennük, akik a világi hatalmi szereptől elzárva könnyebben tudják megtestesíteni az új vallási eszményt. A Szűz Mária- és Krisztus-központú kegyességben a vallásos nők Krisztus „jegyeseként” (sponsa Christi), a bűnbánó Mária Magdolna vagy épp Szűz Mária odaadó követőiként, koldulórendi lelki vezetőik irányításával megkapó szimbólumokban mutatták be az új, érzelemtelibb vallásosság motívumait. Gyakori böjtöléssel, szigorú aszkézissel, önsanyargatással párosult lemondásuk, a Krisztus testét számukra közel hozó Oltáriszentség iránti eucharisztikus devóciójuk, misztikus elragadtatásaik, próféciáik csodaszámba mentek környezetükben és már életükben szentként tisztelték őket.

A szent életű közép-európai vagy francia, spanyol hercegnőkkel egy időben hasonló hírnévre tettek szert a női szentség polgári származású képviselői Németalföldön, Németországban és Itáliában. Az előbbi területeken a diadalmasan terjedő beginamozgalom és a ciszterciek tovább tartó befolyása mellett egyre jelentősebbé vált a domonkosok és a ferencesek szerepe. Németalföldön a begina költőnő Hade- wijch és a ciszterci Názáreti Beatrix (t1267) a legismertebbek, ugyancsak begina volt a helftai domonkos kolostorba belépő Magdeburgi Mechtild (T1282/94), aki látomásait Das Fliessende Licht der Gottheit (Az istenség kiömlő fénye) címen fogalmazta meg, ugyanitt élt Nagy Szent Gertrúd és Hackerborni Mechtild is. Beginák alkotják majd, 1310 táján Kölnben és Erfurtban a legnagyobb domonkos misztikus, Eckhart mester közönségét is.

Itáliában ugyanebben az időben a a női vallásosság képviselői a koldulórendek patronátusával lesznek népszerűvé. A már említett Assisi Szent Klára és a domonkos „második rend” egyik első képviselője, Diana d’Andalo mellett a század első felében a legfontosabb a ferencesek által patronált firenzei Umiliana dei Cerchi (1219-1246), egy bankár lánya, aki özveggyé válva, a laikus életformát fenntartva, szülei házának toronyszobájába bezárkózva próbálta megvalósítani az önpusztító aszkézissel párosított új vallási eszményeket. A városában nő létére prédikáló, laikus prófétaként fellépő Rosa da Viterbo (1233-1251), majd néhány évtizeddel később a misztikus látomásaival és látványos nyilvános bűnbánatával híressé lett Cortonai Szent Margit (1247-1297), valamint a XIII. század végi legjelentősebb itáliai látnok-misztikus, Angela da Foligno (1248/9-1309) mind a ferences rend vonzáskörében lett híressé.

Problémák: spirituálisok, flagellánsok, új eretnekmozgalmak, gyanús misztikusok

A koldulórendek egész társadalmat megtéríteni próbáló törekvéseit a XIII. század derekán egy igen népszerű prófécia, Joachim de Floris már említett eszkatologikus történetfilozófiája támasztotta alá, mely azt jövendölte, hogy hamarosan eljön a Szentlélek kora, melyben az egész társadalom a szerzetesi eszmények szerint fog élni. A ferencesek, különösen az 1233-as „Alleluia” mozgalom felemelő tapasztalatának a birtokában e próféciákat magukra vonatkoztatták és Joachim műveihez egy Gherardo da Borgo San Donnino nevű minorita 1254-ben táján ilyen értelmű kommentárt írt, és számításai szerint a „harmadik” korszak hamarosan, 1260 körül vette volna kezdetét. E próféciák különösen népszerűek voltak a ferencesek radikális nézeteket valló csoportjaiban, a spirituálisok körében (akiknek a neve is utal az eljövendő Szentlélek korára). Az ő mozgalmuk az 1230-as évek végén, a nagyhatalmú, a díszes assisi conventót felépíttető, II. Frigyes császárral szövetkező Cortonai Illés generális 1239-es lemondatását elérő szerveződésből indul ki, mely egyúttal Szent Ferenc eredeti útmutatásait, és az ehhez hűségre buzdító, szigorú végrendeletét kéri számon a nagyhatalmi pozícióba emelkedett renden. E viták tükröződtek részben a Celanói Tamás legendájának értékelésével nem teljesen egyetértő, és Szent Ferenc „hitelesebb” képét felidézni próbáló legendák elszaporodásában: ekkor jön létre a Perugiai legenda, a Három társ legendája, a Speculum perfectionis (A tökéletesség tü- köre). Szent Ferenc „hivatalos” értékelésének kidolgozására a spirituális és a konven- tuális irányzatokat kibékíteni próbáló generális, Bonaventura di Bagnoregio minister generalis (1257-1274) irányítása alatt kerül sor. 1260-ban Bonaventura Ferenc általa írt nagy és kis legendájának elfogadásakor a ferences rend vezetői elrendelik alapítójuk minden más legendájának a megsemmisítését.

A spirituálisok mozgalma azonban ezzel nem ért véget. Bonaventura egy párizsi tanítványa, Petrus Iohannes Olivi (1247-1298) Dél-Franciaországban jelentős befolyásra tesz szert és tovább terjeszti, kommentálja Joachim három korszakra vonatkozó történetfilozófiáját. Félelmetes ellenfele azoknak, akik el akarnak térni a Ferenc által hirdetett radikális szegénységtől. Két tanítványa, Ubertino da Casale (1259-1338) és Angelo Clareno (Í1337) folytatja az általa megkezdett térítő munkát.

A fűtött eszkatologikus hangulatról tanúskodik az 1260-ban, a ferences-joachi- mita kommentárokban jósolt világvége évében Perugiában kirobbanó flagelláns mozgalom. Hasonlóan az 1233-as „Alleluia” mozgalomhoz, de – attól eltérően – most már nem koldulórendi támogatással, ez a mozgalom is egyik városról a másikra terjedt, és a bűnbánatból önkorbácsolók körmenetbe gyűjtött csapatait mozgósította. Az egyház ezt a mozgalmat – eretnekgyanúsként – nagy bizalmatlansággal szemlélte.

Ugyanebben a kontextusban, a flagelláns mozgalmak évében alakult egy új, a ferences mozgalom eredeti radikális eszményeit képviselni próbáló, apostolkülsővel fellépő, nyilvánosan prédikáló mozgalom Észak-Itáliában, a Gherardo Segarelli vezette „Apostol-testvérek” mozgalma, mely a XIII. század utolsó évtizedeiben jelentős népszerűségre tett szert. A ferences krónikás, Salimbene de Adam ellenszenvtől csöpögő beszámolója jelzi, mekkora változáson mentek át Szent Ferenc követői a XIII. század folyamán. Az üldözések célpontjává váló és 1296-ban elfogott Segarellit 1300-ban megégetik. Ezután a novarai Fra Dolcino veszi át a szekta irányítását és őt csak többéves fegyveres összecsapás nyomán sikerül legyőzni, elfogni és máglyára küldeni.

A XIII. század vége felé felbukkanó új típusú eretnek törekvések egy másik példája Milánóban a magát a Szentlélek inkarnációjának (és a cseh király lányának) hirdető, csodatévő stigmatizált prófétanő, Guglielma kultusza, akinek halála után (1279) hívei külön egyházat szerveznek, egy Manfreda da Pirovano nevű női pápával. Később az inkvizíció vizsgálatot indít ellenük, és 1300-ban eretneknek ítéli őket, Guglielma maradványait is exhumálják és megégetik, akár a szekta vezetőit. Ez a sors vár Marguerite Porete vallon beginára is, akit 1310-ben Párizsban a Greve téren égetnek meg, a középkor egyik legmegkapóbb misztikus traktátusa, a Krisztus iránti szerelmet érzéki alaphangú dialógusba foglaló Miroir des ames simples (Egyszerű lelkek tükre) megírásáért.

Az Istennel kialakított személyes kapcsolat, a szenvedő Krisztus és a csodált Szűz Mária felé megfogalmazott misztikus, személyes fohászok, s az ezzel kapcsolatos látomásélmények a XIII. század végén egyre problematikusabbnak tűntek az egyház képviselői számára, hiszen e személyes Isten-élmény végső soron fölöslegessé tette magát az egyházi, papi közvetítést. Ennek a bizalmatlanságnak lesz a szülötte a XIV. században az a szűklátókörűség, mely a középkori keresztény misztika legnagyobb képviselőit, Eckhart mestert, Svédországi Szent Brigittát és Sienai Szent Katalint is hajlamos volt az eretnekség gyanújába fogni.