Ugrás a tartalomhoz

Európa ezer éve I–II.

Klaniczay Gábor (2004)

Osiris Kiadó

Székely György– A PÁPASÁG A KORA KÖZÉPKORBAN

Székely György– A PÁPASÁG A KORA KÖZÉPKORBAN

A pápai állam kialakulása

A pápai Róma a longobárd beözönlés idején az ellenállás központja volt. Aránylag nagy területen a hódítást elkerülő helységek vették körül. A VI-VII. század során így indult meg a pápai állam területének kialakulása. A pápák a longobárdokkal szemben a keletrómai császár uralmát ismerték el, a római jog érvényét is valamelyest megőrizték. Az idők során meggazdagodva igyekeztek névlegessé tenni a Konstan- tinápolytól való függést. A keleti kereskedelmet azonban fenntartották, így jutottak például a perzsiai selymek Rómába. A pápák lassankint Itália középső részének független uralkodói lettek. Elősegítette ezt, hogy Maurikiosz bizánci császár (582602) már nem adott patrícius és exconsul méltóságot az itáliaiaknak, így a római senatus lassanként kihalt. Ez törést jelentett a Nagy Konstantin által rendszeresített késő római rendszerben is, ahol a consul méltóságot patríciusi rang követte.

A római származású I. (Nagy Szent) Gergely pápa (590-604) Róma és környéke egyházi és világi feje volt, a városi katonaságot és zsoldos hadat irányította. Róma falától messzire nyúltak a pápai birtokok, közel félmillió hektáron. Gergely megszervezte a pápai uradalmakat. Változó eredményű gabonaaratások gyarapították a pápai vagyont. Gergely magának igényelte az egész egyház feletti, jóllehet még csak névleges főséget.

Gergely pápa az antik világi művelődés ellenfele volt. 600 körül kórusiskolát alapított, az énekelt zenére antifonáriumot gyűjtetett össze. Róma iskolásai a VII. században Gergely pápa halála napjának évfordulóját választották az iskolák ünnepévé. Az egyházfő evangelizációs akciót indított a gót és más barbár határvédők (milites limitanei) körében, akik családostul telepedtek le és már ariánus keresztények vagy még pogányok voltak. 590-ben a pápa kísérletet tett a zsidók meggyőzésére: az önként áttérő zsidóknak kedvezményeket biztosított, de erőszakkal nem térítette őket.

A pápa mint városúr szembekerült a társadalmi rétegződés valóságával. A római egyházközség szegénykönyve tekintélyes méretű kötetet tett ki. 592-ben a pápa elrendelte, hogy Campania bírája hívja össze a városi elöljárókat és népet a püspökválasztásra, azt ajánlotta, hogy az egész köznép kifejezhesse egyetértését (priores vel populum civitatis; Plebs tota consentiat).

A VII. század során egyházi tekintetben a pápaság elismertette elsőbbségét az itáliai püspökökkel, de a pápaság politikai helyzete korántsem volt szilárd. Ezt jelzi a pápák nyelvi és származási hely szerinti összetétele és uralmi idejük aránytalansága. A 604 és 715 közötti 24 pápából csak 7 volt római eredetű s 6 (vagy 5) itáliai- félszigeti; 4 viszont görög, 4 (vagy 5) szíriai, 2 szicíliai és 1 dalmát volt.

Görög szerzetesek létesítették a római Aventinus-hegyen a VII. században a San Sabbas kolostort. Ebből a korból származtatható a római Sant'Agnese freskóin a bizánci hatás.

Szír szerzetesek már a perzsák elől menekültek nyugatra s Rómában a VII. században kolostorokat alkottak. A római III. Bonifác (607) még egy esztendeig sem volt pápa. Az olasz I. Honorius (625-638) hosszabb ideig uralkodott. Az ő idején tört ki a monotheléta viszály Bizáncban (630-680); ennek az iránynak hívei csak „egy akarat”-ot fogadtak el Jézusban. Bizánc és a pápa jó viszonya megromlott. Mindazonáltal Honorius pápa Szergiosz konstantinápolyi pátriárkához intézett levelében olyan szavakat használt, amelyek monothelétizmus iránti rokonszenvét fejezték ki.

A római Severinus (639?-640) rövid ideig vezethette az egyházat. A dalmát IV. János (640-642) pápasága első évében a római zsinaton a monotheléta felfogás ellen lépett fel. A ravennai exarcha 640-ben pártfogolta a Laterán kifosztását. I. Márton (649-655) görög létére is a monotheléta irányzat ellenfele volt, s a 649. évi lateráni zsinaton elítélte a monotheléta tant, valamint bírálta az erre vonatkozó két császári rendeletet, ezért a ravennai exarcha 653-ban elfogatta. Konstantinápolyba vitték, s a Krímre száműzve halt meg. 650 körül folyamatban volt a menekülő görög szerzetesek Rómába való áttelepülése. Az olasz Vitalianus (657-672) ismét tartós uralmat gyakorolt. 0 ellenezte a monotheléta áramlatot. A 660-as években II. Konstans császár néhány napos ott-tartózkodása során megdézsmálta Róma egyházi kincstárát. A római születésű Donus pápa (676-678) az elpártolt ravennai érsekséget újra a pápai főség alá vette. A görög Agathon pápa (678-681) a pápai állam gyengesége ellenére a pápai tekintély elsődlegességét hirdette a 680. évi konstantinápolyi zsinat befejezésekor: a „két akarat” apostoli eredetűnek tartott tételét az egész világon tiszta hangon kívánta hirdetni. Ilyen szellemű levelet írt IV. (Szakállas) Konstantin bizánci császárnak.

A pápaság valójában nem volt független. A VII. századi pápaválasztási mód jól érzékelteti ezt. Valamely pápa halála után három napig imádkoztak, hogy Isten világosítsa meg a választókat, majd a lateráni bazilikában összegyűltek a papok és a hívők, polgári és katonai vezetők. (Ez utóbbiak nyilván nem mulasztották el befolyásukat kifejezni.) A papság többsége döntött, a választáshoz a világiak zajos egyetértésüket fejezhették ki. A bizánci császárnak azonban jóváhagyásával kellett szentesítenie a választást: ezért a választási határozatot közölték az exarchával s a császári rendelkezést kértek. Csak amikor ez megérkezett, szentelték fel a megválasztottat a Szent Péter-templomban és ültették trónra a Lateránban. Jóllehet, az exarchához intézett választási bejelentésben a pápák Krisztus vikáriusaként címezték magukat, még ki voltak szolgáltatva a bizánci erőknek.

  1. Leó (szicíliai, 682-683), II. Benedek (római, 684-685) és Konon (görög, 686687) rövid kormányzata tanúsítja a pápai uralom ingatagságát. 685 és 715 között egymást követték az idegen, nem itáliai pápák. A hét pápa közül három Szicíliából érkezett, talán muzulmánok és eretnekek elől menekülve. Mindez azonban jelzi Róma bizánci szférába tartozását is. Még ellenpápák is felléptek (Theodorus 687, Paschalis 687-692), de a szíriai I. Sergius maradt felül (687-701). Ez a pápa Paler- móban nevelkedett. Mivel nem ismerte el a 692. évi konstantinápolyi görög jellegű zsinat egyetemességét, II. Jusztinianosz császár elrendelte letartóztatását.

A római katonák azonban megvédték a pápát s a bizánci túlkapás ellenállást váltott ki Itáliában. VI. János pápa (görög 701-705) egyik sikeres erőfeszítése arra irányult, hogy visszavonulásra bírja Gisulf beneventói herceget, aki az exarchátusra tört. VII. János (görög 705-707) a bazilikák képekkel és drága dekorációval való díszítését mozdította elő, ami erősítette Róma bizánci művészeti kapcsolatait. A szí- riai Sisinnius pápa csak hetekig uralkodott (708. január 15. – február 4.) A szíriai eredetű Constantinus pápa (708-715) volt az első, aki a monothelétizmusra visszatérő császárral szemben uralkodó elleni pápai fenyítékkel élt: nevét töröltette a liturgikus névjegyzékből. Ennek a pápának életírója egyházfői jelvényként camelaucum fejdíszt ad meg, ami eredetileg teveszőrből készült és fejhez simuló sapka volt.

A képrombolási harcoktól kimerült Bizánci Birodalom belső helyzetét kihasználva Róma 730-ban felszabadította magát a bizánci dux vezetése alól, s csak a pápa (II. Gergely, 715-731, római) tekintélyét ismerte el.

Ezzel azonban Róma nem szakította meg a görög kapcsolatait, sőt a római görög kolónia a VIII. században menekülő görög szerzetesekkel (studiták) is gyarapodott. Az egyházi újjászervezéshez tartozott, hogy a pápa 718-ban Bresciából helyezett át apátot Montecassino újjáépítésére.

  1. Gergely személyében még egy szíriai ült a pápai trónuson (731-741). Zakariással viszont ismét görög lépett a pápai trónra (741-752). Ez az egyházfő görögre fordíttatta Szent Benedeknek Nagy Szent Gergely pápa által írt életrajzát. Zakariás visszajuttatta Montecassinóba a Szent Benedek által írt eredeti regulapéldányt, amit menekülő szerzetesek 577-ben vittek Rómába, s ott a pápai könyvtárban őriztek. Montecassino szaracén pusztítás utáni újjáépítése, a birtok gazdasági újjászervezése a VIII. század során fejeződött be.

A feudális és katolikus longobárd királyság közben már magának igényelte az egész Itália feletti uralmat. Liutprand király (712-744) ostromolta Rómát. Liut- prand 729-ben II. Gergelynek átengedte Sutri városát, majd Zakariásnak Ortét más környező településekkel és a Szabin-hegyeket, míg a bizánci császár Zakariásnak adta Nimphát és Normát. Ezzel létrejött Róma erődgyűrűje és természetes határa. De ezt a területet a longobárdok fenyegették, egyes részeket uralmuk alá is vetettek.

A 749-ben trónra lépett Aistulf király ugyan megsemmisítette a Ravennai Exarchátust, de a pápaság erős ellenállást fejtett ki s egy hatalmasabb feudális államot, a Frank Birodalmat hívta segítségül, meg is nyerte Kis Pipint (751-768).

A Karoling szövetség

II. István pápa (752-757) frank területen találkozott Pipin és a leendő Nagy Károly küldötteivel, majd Ponthion palotájában személyesen tárgyalhatott velük. A könnybe lábadó szemű egyházfő segítséget kért, de ebben a megrázkódtatásában is mesterien tudta képviselni a frank védelem alatti szabadulást mind Bizánctól, mind a lon- gobárdoktól. A Liber pontificalis szerint Szent Péter és a rómaiak köztársasága ügyéről kért döntést, Pipin erre neki ígérte a Ravennai Exarchátust, valamint a köztársaság jogait vagy helyeit.

A frankok uralkodója győztes hadjáratot vezetett Itáliába, utána területeket adott át II. Istvánnak. Hálából a pápa apatricius romanorum címet adta Pipinnek és utódainak.

A „pipini adomány” (756) a pápának jutatta a Ravennai Exarchátus területeit a Pentapolisszal, összesen 23 helységet. A köztük szereplő Viterbóban a VIII. században épült a San Sisto-templom. Egy régebbi, igen elterjedt történeti felfogás II. István pápa idejére helyezte a Nagy Konstantin adománylevelének (Constitutum domini Constantini imperatoris vagy Donatio Constantini) összeállítását is.

A korabeli egyháztól semmiképpen nem volt távol Nagy Konstantin jó emléke. Rómában megmaradt két vörös porfírból készült IV. századi szarkofág gazdag farag- ványokkal: Szent Helené (Ilona) a császár anyja és Constantina, a császár lánya szarkofágja.

A hamisítvány a középkori pápák szemében újonnan nyert világi hatalmuk régiségének igazolására szolgált: Konstantin már a IV. században a pápáknak engedte volna át a Róma, Itália és a nyugati tartományok feletti örökös és korlátlan uralmat. Ezzel a pápát a császár fölé helyezte a világban, a keleti pátriárkák fölé az egyházban. A hamis oklevél a pápának adományoztatta a lateráni palotát, a római császári dia- démot más jelvényekkel; a római papokat pedig szenátori rangra emelte. Ha ez a keltezés volna helytálló, a hamisítás célja a frank királyokkal fennálló tényleges erőviszony megváltoztatása, a frank adományokból következő függés tagadása lett volna, de megfelelt a pápaság Bizánctól való elszakadása igazolásának is. Pipin 767- ben Gentillyben tartott gyűlésén a Lorschi évkönyv szerint vita folyt latin és görög egyháziak közt (inter Romanos et Graecos) a szentháromságról és a szentek képmásairól. A VIII. századi származtatást alátámasztja a Nagy Konstantintról és Szilveszterről akkor általánosan elterjedt legenda, amit a hamisítvány továbbfejleszt és amelynek fogalmazására egyes részletekben világosan támaszkodik.

A pápai állam így erősödött meg Desiderius longobárd királlyal (757-774) szemben. De már ezzel is létrejött a kapcsolat a frank királyság és a pápaság között, aminek hamarosan messzemenő következményei lettek.

Nagy Károly frank király a pápa kérésére, de saját hatalma kiterjesztésére két győzelmes és pusztító hadjáratot vezetett a longobárdok ellen. A longobárd nyomás egyik példája volt egy longobárd világi személy ellenpápaként való fellépése (Konstantin, 767-768), akit testvére, Toto Nepi hercege emelt a pápai trónra, arra alapozva, hogy főrangú volta mellett háztulajdonos volt Rómában, ami kevésnek bizonyult megválasztásához. 768-ban az antik Forumon, a San' Adriano-templom mellett az egész római népesség, a papság, a világi arisztokrácia összegyűlt pápajelölésre. A megválasztott III. István pápát (768-772) rendszeres birtokába, a Lateránba vezették. O 769-ben zsinatot tartott, amelyen jóváhagyták a szentek képeinek használatát és tiszteletét. A zsinat kimondta azt is, hogy világi személy nem lehet pápa.

A longobárd király 773-774-ben Rómát szorongatta, I. Adorján (772-795) a frankokhoz fordult segítségért. A kívánt területek azonban javarészt nem kerültek a pápaság kezére, de Perugia 774-től a pápai állam része lett.

Adorján pápa amiatt is panaszkodott, hogy a bizánciak és a nápolyiak ismét elragadták tőle Terracinát, amelyet csak nemrég szerzett vissza. Azt is felhánytorgatta, hogy a szicíliai görög patrikiosz Gaetából kiindulva meg akarja vetni lábát Campa- niában. Adorján pápa azzal hangsúlyozta önállóságát, hogy pénzt csak a saját nevével veretett.

800-ban a pápa, III. Leó (795-816) császárrá koronázta Károlyt, aki nem akart meghajolni a pápa előtt, nem vette tudomásul Bizánc igényét az egyetemes császárságra, de az ókori Római Császárság egyenes örökösének sem tekintette magát. Bonyodalmak adódtak az új, bizonytalan helyzetből, hiszen Károly rangemelkedését az érdekelt felek tartalmilag előre nem tisztázták. A kiindulási alap kétségtelenül Károly tényleges hatalma volt, ami Nyugat- és Közép-Európa legelső uralkodójává tette. Ez a frank hatalom adott esetben a longobárdok és a bizánciak ellen egyaránt képes volt megvédeni a pápaságot. De a császárrá emelkedésnek mégis Rómában kellett lejátszódnia, ezt pedig a pápaság közreműködése nélkül lebonyolítani az adott viszonyok között nem lehetett. Ebben összpontosult az érdekegybeesés, ami a császárkoronázás külsőségében formát öltött. Ez azonban nem biztosította az egyforma értelmezést, illetve az előkészített eljárást sem pótolta. A frank-longobárd király megjelenésének Rómában 800 karácsonyán nyilván volt politikai hangsúlya, de még a régi formákba is belefért. A király ugyanis már Pávia ostroma idején járt az Örök Városban s az ott vert érme tanúsága szerint római patríciusnak, a rómaiak védőurának tekintette magát. Hatalmából eredőnek tartotta, hogy Adorján pápa – mint püspök – fölött törvényt üljön.

Ezzel a hatalmi értelmezéssel szemben III. Leó pápa a maga uralmát akarta szülővárosa, Róma és az Egyházi Állam felett megerősíteni. Károly királysága idején a pápa saját nevét és Szent Péterét verette pénzére. Leó maga állította befejezett tény elé Nagy Károlyt a koronázással. A király jelen lévén a karácsonyi pápai istentiszteleten, Leó meglepte őt, fejére helyezte a császári koronát a püspökök és a nép felkiáltása közepette: „Károlynak, az Istentől megkoronázott igen jámbor, felséges, nagy és békeszerző császárnak, életet és győzelmet”. A világiak hozzájárulásának kifejezése ez a felkiáltás (acclamatio) volt, amiben a nép akarata a legkisebb szerepet játszhatta. Theophanész krónikás nevetségesnek minősítette a római püspök hiedelmét, hogy ő a koronázással és felkenéssel császárrá tehet egy nyugati fejedelmet.

800 után a pápa és Károly nevével verték a pénzt Rómában. Nagy Károly átlátta, milyen bonyodalmak adódhatnak a császárkoronázásból a pápa és a császár, illetve a görög-frank viszonyban, s nem is ment el soha többé Rómába, csupán a császári rangot tartotta meg, a római patrícius címet elhagyta.

Ujabb kutatások a 800-as évek elejére (a császárkoronázás utánra) teszik a kons- tantini adománylevél összeállítását. Annyi bizonyos, hogy a hamisítvány először a franciaországi Saint-Denis kolostorában bukkant fel, amelynek krónikája a császárkoronázást inkább a pápai felfogás szerint írja le. Filológiai vizsgálatok szerint a hamisítvány latinsága a IX. századi frank latinságnak felel meg. E szerint a felfogás szerint a hamisítás célja a vetélkedő keleti és nyugati császárok viszonyában a bizánci császárság leértékelése és a nyugati császárság felemelése, de azon az áron, hogy a pápát mintegy a császár fölé helyezi. Ez tehát a római császáreszmény kuriá- lis felfogásának kiindulópontja volna. A konstantini adománylevél szövegét talán 804-ben Aachenben mutatta be Leó pápa a császárnak, s esetleg ott szerezte meg annak másolatát Saint-Denis apátja.

A Frank Birodalom keretében az Egyházi Állam sajátos peremhelyzetet élvezett. A kapcsolat gazdasági téren is megmutatkozott: III. Leó életrajza szerint frízek fordultak meg a városban. A pápa és a frankok kapcsolata hozzájárult az egyházi befolyást növelő szentkultusz terjedéséhez. Ezt kezdetben a frank királyi hatalom is támogatta. Pipin engedélyével vitték Rómából frank földre Sándor és Hippolit vértanúk tetemét; egy frank gróf szerezte meg Genesius vértanú Jeruzsálemből Itáliába vitt ereklyéit (800 előtt). Alcuin az ereklyetiszteletben már az Isten dicsőségét érezte szükségesnek hangsúlyozni, mégis az emberi élet ereklyék segítségével való megvédésére is hivatkozva kért ereklyéket Itáliából. Caesarius ereklyéit III. Leó pápa juttatta Mainzbe. Heléna ereklyéit a IX. században vitték Rómából a reimsi egyházmegye területére, de jutott belőle Triernek is. E század elején egy római pap védnöksége alatt külön társaság működött, hogy „csodákat” szervezzen, s ezekhez fűzött kétes ereklyéket drágán adjon el a frankoknak. Ezek a jelenségek azonban hamarosan visszatetszést szültek, alkalmasak voltak Róma tekintélyének rombolására, a szentkultusz hitelének megrendülésére. Ez visszhangzott Claudius, torinói püspök 825 körül írt munkájában (Apologeticum), amely fellépett a kép- és kereszttisztelet, a pápa, a zarándoklatok ellen s az ereklyékben nem látott mást, csupán követ és fát. Claudius püspökségének templomaiból el is távolította a szentképeket, ereklyéket, talán a feszületeket is.

A pápaság és a Frank Birodalom politikai viszonyaiban a pápai igények előretörtek Jámbor Lajossal szemben, Lajos 816. évi megkoronázásakor a császárságot „Szent Péter adományának” minősítik. IV. István pápa (római, 816-817) egyenesen olyan koronát küldött a császárnak, amilyent a konstantini adománylevél ír le Szilveszternek átengedett koronaként. A Karoling császárok valójában bizonyos fokú tényleges ellenőrzést szereztek a pápaság felett, s ezt a 824. évi Constitutio romana jogilag is megszilárdította. A római püspöknek Róma népe általi megválasztását ugyanis a császár erősítette meg. A birodalom feloszlása már nem a pápaság önállóságát növelte – a növekvő feudális anarchia viszonyai közepette a választásban megnőtt a római papság és arisztokrácia szerepe. Csalóka látszat volt a IX. század közepén a pápai felségjogok és birtoklás kiterjedése Közép-Itália egészére – a valóság az egyházi államterület megoszlása különféle hűbérurak között.

Viszontagságok

Ilyen erőviszonyok mellett különösen súlyos helyzetet teremtettek a gyakori arab (szaracén) támadások. II. Sergius pápa (844-847) alatt került sor a Tevere jobb parti részeinek (Borgo, az Angyalvár és a Vatikán között) arab kifosztására: mindent, ami az aurelianusi falakon kívül esett, az egész környéket, valamint a Szent Péter- és Szent Pál-bazilikát 846-ban kirabolták. Csak nehezen lehetett a támadókat visszaszorítani, amikor a spoletói gróf csapata megjelent. IV. Leó (847-855), aki maga is római születésű volt, mindent megtett városa további pusztításának elkerülésére. Hogy a jövőben visszaverhessék az arabokat, elrendelte a Borgo fallal való körülkerítését. Arab hadifoglyait is erre a munkára fogta, így 852-ig elkészült a pápáról elnevezett Leó-város (Citta Leonina). Tömör tornyokkal erősített 12 méter magas falait ünnepélyes körmenetben szentelt vízzel hintették meg és három kapuján feliratot helyeztek el. (A falat utóbb a Vatikán nagyobbítása során részben lerombolták, de fennmaradt kerek tornya, az úgynevezett Torre dei Saraceni).

A külső ellenség elleni védekezés a római feudális családok önös érdekeit is szolgálta, amennyiben ezek házaikat tornyokká vagy tornyos erődökké építették át, s ezt csatlósaikkal megszállva a pápaság és egymás elleni támadások kiindulópontjaivá tették. A század második felében (I. Miklós pápa, 858-867) az Egyházi Állam több feudális birtokra hullott szét. Sajátos, hogy mégis éppen I. Miklós hirdette meg az egyházi hatalom elsődlegességének elvét a világi felett. VIII. János pápa (872-882) idején már csak úgy sikerült az arab veszélytől szabadulni, hogy a Rómáig hatoló araboknak évi 25 000 ezüst márka adó fizetését vállalták. A belső helyzet is zavarossá vált: a pápa 878-ban összeesküvés miatt kénytelen volt Franciaországba menekülni.

A pápai hatalom erősen függött a feudális anarchia viszonyaitól. Amikor hiányzott az erős császári hatalom, a választási rend határozatlansága lehetővé tette a viszálykodó pártok összecsapását a pápai szék betöltésénél. A VIII. század második felére újra megerősödtek a római szenátori családok. A IX. század során kikristályosodtak a római nemesség családi szövetségei, megteremtették az intrika légkörét és véres harcot folytattak a pápaság körüli hatalom birtokáért. A pápák megválasztása és uralma az ellentétes erők játékaitól függött: pápák elűzése, börtönbe csukása vagy éppen megölése nem volt ritkaság. A pápai hatalom a 882-963-as esztendőkben kaotikus állapotban volt. Ebben a nyolc évtizedben 24 pápa váltotta egymást. II. Theo- dorus pápát (897. december) húsznapos uralom végén alkalmasint meggyilkolták. IX. János pápa (898-900) elrendelte, hogy a megválasztott pápát császári megbízottak jelenlétében kell felszentelni. A császári hatalom Nyugaton ekkor formális volt, úgyhogy a rendszabály inkább a római nemesség elleni védekezés volt, mint a császári hatalom előtti meghajlás. A hatalmi villongások mögött vidéki és római nemesek befolyása állott. A pápaság birtokai is megcsappantak, azokból a nemesi pártok tagjai gazdagodtak. A legmegalázóbb időszak a pápaságra nézve a nőuralom volt, amikor nemesi családok hataloméhes asszonyai ültették kegyenceiket a pápai trónusra, ami végképp aláásta a pápai tekintélyt. Ezek a viszonyok alakították ki az állítólagos Johanna papissa (855?-857?) uralmának hírét, hagyományát. Ilyen ugyan nem létezett, abból az időből is ismerjük a férfi pápát, de a nőpápa elgondolásának volt némi történeti alapja, tudniillik a X. században jó ideig főúri asszonyok (a tusculumi grófi család tagjai) tartották kezükben Róma irányítását. A század első felében Theodora, Theophylaktosz szenátor felesége olyan nagy befolyással bírt, hogy őt senatrixnek nevezték. Beavatkozott a város és a pápaság ügyeibe, ellenfelei azonban feslett személynek tartották, ami beárnyékolta a Theodorával rokonságban lévő X. János pápa (914-928) megválasztását is, ráadásul házasságtöréssel gyanúsították kettőjüket. X. János elismerte a királyi hatalmat, s azt vallotta, hogy a püspökkinevezés kizárólagosan királyi jog. (A királyok egészen a XI. századig olyan felkenést kaptak, amit szentségnek tekinthettek, s az egyházigazgatásban mintegy püspöknek tartották: rex et sacerdos). A senatrix címet és a rossz hírt örökölték Theodora leányai, Marozia és Theodora, akiknek anyjukhoz hasonló befolyása volt. Maroziát ifjú korában III. Sergius pápa (904-911) kedvesének tartották. Ez a hírhedt pápa két letett, fogságban lévő pápát öletett meg.

Rómának meggyengülve és tekintélyt vesztve is szerepe volt az arabok elleni küzdelmekben. X. János csapatai 916-ban győzelmet arattak felettük a Garigliano partjain. Az arabok elleni harcban tűnt fel a longobárd eredetű Alberich. Feleségül vette Maroziát, s Róma kényurává lett. Alberichet 925-ben az elégedetlen rómaiak megölték, Marozia hatalma azonban tovább emelkedett, s házasságai útján az Egyházi Államon túli befolyásra tett szert.

Amikor Marozia még ellenezte provence-i Hugo itáliai királyságát, a Hugo császárságát javasló X. János pápát börtönbe vettette, ahol az egyházfő valószínűleg erőszakos halállal halt meg. Marozia második férje, toscanai Guido, harmadik pedig provence-i Hugo (931-947, Itália királya) volt. 931-ben pápává tette saját fiát, az ifjú XI. Jánost, akinek apját sokan III. Sergius pápában látták. Marozia hatalmának fia, az ifjú Alberich vetett véget: 932-ben a senatrixet börtönbe vettette (945 előtt meg is halt). Börtönbe került és rövidesen meghalt XI. János is (936).

Az ifjabb Alberichet viszont Róma szenátorává választották. Valójában néptribu- nus volt (933-954), aki élete végéig az Aventinusról kormányozta városát és közben megvédte azt Itália idegen trónigénylője, Hugo ellen. Alberichhel készségesen együttműködött II. Marinus, a római származású pápa (942-946).