Ugrás a tartalomhoz

Európa ezer éve I–II.

Klaniczay Gábor (2004)

Osiris Kiadó

4. fejezet - Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE

4. fejezet - Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE

A korai középkor (IV–IX. század)

A KÉSŐ RÓMAI BIRODALOM NÉPESEDÉSI VÁLSÁGA (IV–V. SZÁZAD)

A Római Birodalom nyugati részének mintegy 26,5 millió lakosa volt 200 körül. 400 körül a becslések szerint Gallia lélekszáma 5,5 millió, a mai Itáliának megfelelő területnek 3,5 millió, az Ibériai-félszigetnek pedig 6-9 millió lakosa volt. Ezen a területen jelentős népmozgások zajlottak le a IV. században és a lakosság helyzetét minden szempontból a bizonytalanság, az instabilitás jellemezte. Ez egyrészt azt lehet jelenti, hogy háborúk, egyéb válságok következtében viszonylag nagy volt a mozgás az egyes földrajzi régiókban, illetve azok között, másrészt pedig a halandóság és a termékenység mutatói erősen ingadoztak. A IV. századi Észak-Galliában például különösen kegyetlen háborúk és pusztítások dúltak. I. Valentinianus császár 370 körül a sok fenyegető külső támadás, barbár betörések, majd a barbárok letelepedése miatt elrendelte, hogy a provinciák lakosai nem házasodhatnak össze a barbárokkal. Ez tehát sajátos diszkriminatív politika volt, amely nem járt következmények nélkül. A gyengeség és a bizonytalan helyzet jellemzői közé sorolhatjuk azokat a bonyodalmakat, amelyeket az ún. bagaudak okoztak ebben az időben. A bagauda kifejezés régi kelta szóra vezethető vissza, és a mai breton „Bogad” kifejezés is innen eredeztethető. Emberek csoportosulását, tömörülését jelzi, a gyakorlatban azokat a terhek elől menekülő parasztokat és egyéb olyan törvényen kívül helyezkedő embereket jelenti, akik műveletlen és erdős vidékekre húzódtak az adószedők és katonák sanyargatásai elől. Három jelentősebb bagauda övezet alakult ki ekkoriban, egyrészt az Armorikai-félsziget a Loire torkolatánál, továbbá a Dél-Pireneusok térségében és az Alpokban is létesültek ilyen törvényen kívüli személyek által – viszonylag – sűrűn lakott területek.

A késő Római Birodalom elitjére jellemző volt, hogy kevés gyermek született az örökség jobb eloszthatósága miatt. A római házasság intézménye egyébként gyakorlatilag elválasztotta a szexualitást és a termékenységet egymástól. Igazi házasság csak egyenrangú helyzetű személyek között születhetett, amelynek megkötésében döntő volt a szülők akarata. így természetesen különleges hangsúly esett a vagyonra és annak sorsára, örökítésére. A vagyon elkülönítése a házasfelek között a római jog alapján történt, ami azt jelentette, hogy a leánygyermeknek jelentős hozományt kellett adni. Mindez odavezetett, hogy az elit körében, illetve általában a városi környezetben nem volt különösebben csábító dolog házasságot kötni. Mai szóval elterjedt az élettársi kapcsolat, illetve „vadházasság”, amelynek a jelentőségét növelte az is, hogy a római jog szerint a válást egyébként is mindig lehetővé tette a kölcsönös beleegyezés. A vadházasságból született gyermekek azonban nem kaphattak vagyont. E korszak sajátosságai közé tartozott, hogy a nők igen fiatalon mentek férjhez, már gyakran a 12 éves törvényes korhatár alatt is. Sok fogamzásgátló eljárást ismertek, ráadásul a fiatal nők körében igen magas volt a halandóság. Mindez, vagyis a házasság sajátos római intézménye, valamint a vadházassággal kapcsolatos problémák erősen korlátozták a termékenységet.

A kereszténység egyik nagy újdonsága a népesedés szempontjából éppen az volt, hogy a házasság nem pusztán a szülők akaratán nyugodott, hanem mindenekelőtt a kölcsönös beleegyezésen. Ez azért volt fontos, mert egy eddig nem ismert, új szempont merült fel, ami a nemek egyenlőségét jelentette. Hosszú távon ennek igen komoly szerepe lett, de már a kereszténység kezdeti időszakában megfigyelhető, hogy csökkent a korán kötött házasságok száma, és hogy a változásnak, amelyet a kereszténység hozott, általában a nők voltak a kedvezményezettjei. Az ezzel kapcsolatos információkat elsősorban a különböző halotti epitáfiumok, sírfeliratok adják. Igen sok sírfeliraton megtalálható az elhunyt életkora, illetve más, az életében fontos szerepet játszó esemény megnevezése. Ezek alapján megállapítható, hogy a keresztényeknél a IV. század közepén 16-17 éves korban mentek férjhez a lányok, miközben korábban ez az életkor 15 év alatt volt, de az V. század első felében a házasságkötés átlagos életkora a nőknél már a 18-19 évet is meghaladta.

A IV-V. századra összefoglalóan elmondható a lakosság térbeli megoszlásáról, hogy a városok lélekszáma csökkent. Válság idején azonban mentsvárakként szolgáltak, azaz a vidék lakossága a biztonságot nyújtó falak mögé menekült. Háborúk és más súlyos fenyegetések, így járványok idején elsősorban a vidék lélekszáma csökkent, majd a válság elmúltával az elnéptelenedett vidékeket nehéz volt újratelepíteni. Ez a kormányzat számára korántsem elhanyagolandó szempont a gyakorlatban csak úgy volt megvalósítható, ha legyőzött barbárokat telepítettek a kiürült területekre. Ugyanakkor, mint láttuk, a rómaiak és barbárok vegyes házassága tilos volt, ám a népesedési problémákat jelzi, hogy egyre jobban hiányoztak a fegyverképes férfilakosok, vagyis a felnőtt férfilakosság számában is csökkenés következett be, amelynek egyenes következménye a hadsereg létszámának a csökkenése volt. A társadalom szerkezete és a jogrend sem kedvezett a házasságok megszilárdulásának, így a házasság intézménye, különösen pedig a régi római típusú házasság intézménye válságba került. Mindent összevetve, a népvándorlás sokkhatása olyan időpontban következett be, amikor az európai lakosság komoly népesedési válságnak nézett elébe.

A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A PESTISEK AZ V–VIII. SZÁZADBAN

A barbárokkal kapcsolatban a késő római szerzők egyértelműen utalnak az antropológiai különbségekre. A jövevények jóval magasabbak voltak a bennszülött lakosságnál, hajuk szőke, a bőrük fehér. 375 körül zajlott le az a sorsdöntő folyamat, amikor is a hunok elözönlötték a délorosz sztyeppét és a Római Birodalom felé szorították az ott élő gótokat. A vizigótok átkeltek a Dunán, elfoglalták és földúlták Rómát, majd 418 körül Aquitániában telepedtek le. Húszezer katona vett részt ebben a hadjáratban a vizigótok oldalán. Egy másik gót törzs, a burgundok Savoyában találtak otthonra; 43 6-ban 80 ezer lehetett a létszámuk. Körülbelül ugyanennyien voltak a vandálok, amikor átkeltek a Gibraltári-szoroson. A barbárokkal kapcsolatos további lélekszámadatok közül ki kell emelni, hogy a hunok uralma alatt az Ukrajnától a Dunáig terjedő területen körülbelül 500 ezer nomád élt a catalaunumi ütközet idején (451). Ez végeredményben azt jelenti, hogy a hódítók létszáma a helyi lakosság 2-5 százalékát tehette ki Galliában. Ám a hódítók érkezésével komoly változások következtek be. Mindenekelőtt új nyelvhatárok alakultak ki, amely megváltoztatta a romanitás jellegét. A városi magok továbbra is latinok maradtak, mint például Metz, Trier vagy Augsburg esetében történt. A vidéken azonban megnőhetett az őslakosokkal kevert jövevények száma. Érdemes megjegyezni, hogy Bajorországban latin falvak különültek el, akiknek lakóit walcheneknek nevezték.

A pestist és a leprát, e két súlyos betegséget a Nyugatrómai Birodalom területére érkező bizánci csapatok hurcolták be 542 után. A betegségek a tengeri útvonalak mentén törtek ki, elsősorban tehát az ezekhez közel lévő településeket pusztították, a gyéren lakott szárazföld belsejébe a járványok kevésbé hatoltak be. De a járvány csak a mai Spanyolország területét, továbbá Neustriát és Aquitániát kímélte meg. Ez az úgynevezett a „justinianusi pestis” kevésbé sújtotta a germánokat, a baszkokat és a bretonokat, ami további népesedési átrendeződéshez, sőt mondhatni szakadáshoz vezetett egyes területeken.

A pogány germánoknál úgynevezett matrilineáris rendszer volt, amely éppen ekkoriban alakult át patrilineárissá. Az anya mondta meg a hagyományok szerint, hogy a megszületett gyermek a nemzetségből származik-e. Ha valóban a nemzetségből származott, akkor az apa elismerte. A germánoknál a házasság lényegében politikai aktus volt. A férj például házasságot köthetett a fegyveres konfliktusok megakadályozása céljából, és a vérkeveredést a létrehozandó szövetség indokolta. Ebben a világban, a pogány germán világban a férfinek lehetett egy elsőrendű, hivatalos felesége, de lehettek további, másodrendű feleségei is, akik csak élettársaknak számítottak. Az élettársaktól született gyermek pótolhatta a gyermekhiányt, ha az elsőrendű feleség nem volt termékeny.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az egyszerű tömegek körében ez a rendszer nem igazán működhetett és a gyakorlatban mindenképpen a születések erős korlátozásához vezetett. A pogány germán rendszer tehát, hasonlóképpen a rómaihoz, nem igazán kedvezett a termékenységnek. A kereszténység ezeknek a népeknek a körében is stabilizálta a házasság intézményét, mert egyrészt közéleti, másrészt hivatalos jelleget adott neki. A kereszténység nem helyeselte a vadházasságot, az élettársi kapcsolat helyett a házasság intézményét támogatta és terjesztette. Sőt, tiltotta a rokonok házasságát is. Hosszú ideig negyedízig, ám később hetedíziglen tiltották a vérkeveredést. Ekkor bukkant fel tehát tartósan immár a szétválaszthatatlan mo- nogám házasságon alapuló családi sejt, döntően a kereszténység tanításainak jóvoltából. Ebben az időszakban azonban az efféle, a későbbiekben oly nagy szerepet játszó házassági rendszerek még kisebbségben voltak a társadalomban.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a jövevények száma viszonylag csekély volt a helyben lakó lakosság létszámához képest. A keleti germánok különböző társadalmi, politikai okok következtében gyökerüket vesztették és beleolvadtak a környezetükbe, kivéve a vizigót és a longobárd arisztokráciát, amelynek az összeolvadása, eltűnése valamivel később következett be. A nyugati gótok, így a frankok, bajorok, vegyes házasságaik révén jóval tovább maradtak fent. A népvándorlás következtében komoly népesedési változások következtek be Nagy-Britannia területén, Türingiában és a Kárpát-medencében. Ugyanakkor a pestis és a lepra a régóta honos császárkori lakosság körében pusztított elsősorban. A népesedési válságot megelőzte, majd a zavaros időkben határozottan növelte a házasság intézmények válsága is, amely egyformán jellemző volt a germánok és a késő rómaiak körében. Az V-VII. századi temetőkben azonban megjelentek már az európai viszonyok között annyira jellemző magcsaládok nyomai, miközben ugyanezekből a temetőkből származó adatok azt is mutatják, hogy legalábbis a falvak népesedési viszonyaira a mai, harmadik világéhoz hasonló drámák voltak a jellemzők, magas halandósággal, a halandósági arányok tekintetében nagy kilengésekkel, illetve magas születési aránnyal. A VII. század végétől lélekszám-növekedés nyomai voltak tapasztalhatók az Appenninektől Lyonon át a Nantes-ig vezető vonaltól északra. A lakosság eloszlása azonban igen egyenetlen volt, változékony és instabil, a kevésbé lakott övezetek mellett sűrűn települt részek fordultak elő.

AZ UTOLSÓ VÁLSÁGOK ÉS AZ EURÓPAI NÉPESSÉG SZERKEZETVÁLTOZÁSA (VIII–X. SZÁZAD)

Nagy Károly birodalma körülbelül 1 200 000 km2-en terült el. Ezen belül a mai Franciaország területének lélekszáma egyes becslések szerint 14-15 millió lehetett. Mások ezt túl magasnak tartják, és a legújabb becslés alapján úgy tűnik, hogy az egész Nagy Károly-féle birodalomnak csupán 15-18 millió lakosa lett volna. Ez azt jelenti, hogy a kevéssé művelt területeken a népsűrűség négyzetkilométerenként tíz fő körül lehetett, a megművelt területeken pedig mintegy harminc fő. A nagy, Ka- roling-kori apátságokban olyan birtokösszeírások és más iratok készültek, amelyekben olykor családösszeírások is vagy más demográfiai szempontból hasznosítható statisztikai adatok fordulnak elő. Ezek az úgynevezett polyptichonok jól használhatóak a gyermekszám megállapításánál. A legjelentősebb ilyen összeírások Saint- Germain apátságából származnak. Kiderül belőlük, hogy a Karoling-korban családonként több, mint két gyermek fordul elő (átlagosan 2,3), Provence-ban a gyermekszám 2,9. Másrészt megállapítható az is, hogy Champagne-ban és Provence-ban egy-egy asszony átlagosan öt gyermeket szült. Ezek az adatok mind magas termékenységet jeleznek. A lakosság két-három nemzedék alatt képes volt arra, hogy lélekszámát megduplázza.

A VIII. század második felétől megszaporodtak a különböző újabb válságok, amelyek portyázó, pusztító és rabló idegen etnikumokkal voltak összefüggésben. Sza- racén rabszolga-kereskedők ebben az időben kezdték rendszeres rablásaikat, amelynek során keresztényeket hurcoltak el és adtak el a Földközi-tenger térségeiben rabszolgaként. A magyar kalandozások nyomán elnéptelenedtek a vidékek a morváknál, Bajorországban, Frankföldön és Szászországban. A viking betörések sorozata 840 és 940 között gyakorlatilag destabilizálta az érintett területeken élő népességeket.

A normannok és a magyarok dúlásainak azonban jóval kisebb volt a hatása, mint az V-VI. századi népvándorlásnak. Ezt azért kell leszögezni, mert a portyázók már demográfiai értelemben kedvezőbb helyzetben lévő népességekkel találkoztak. A növekedést ezek a hadjáratok kétségtelenül visszavetették, és az is kétségtelen, hogy a háborús események az egyes társadalmi rétegeket különbözőképpen érintették; a csaták elsősorban a nemesi elitet tizedelték meg. A pusztító akcióknak tehát egyszerre voltak társadalmi és lélekszámbeli következményei.

II. Ottó császárságának 981-ben 12 millió lakosa lehetett, ami mindenképpen magasabb, mint a Karoling-kori lélekszám. Azaz a terület lakossága a bajok ellenére növekedett. A frankok Capeting királyságában azonban a császári birodalomhoz képest korszerűbb volt a társadalom szerkezete, mert ott nem volt nyoma már többé az antik rabszolgaságnak. Ezzel szemben Ottó birodalmában még komoly súlya volt a pogány szlávok köréből szerzett rabszolgák sokaságának.

Itt meg kell jegyezni, hogy a feudális viszonyok lassú megszilárdulása a tájat is átalakította. Az újrainduló növekedéssel egyidejűleg megfigyelhető, hogy Európában északtól egész Itáliáig elszaporodtak a magaslatra épült lakótornyok, amelyek a földesúri családok erődített lakhelyei voltak. A X. század második felében, Flandriában, két-három ilyen torony is előfordult egy-egy plébánia körzetében. Délen ezt a folyamatot nevezték incastellamentónak. A táj átalakult és vele módosult a lakosság szerveződése is. Az átalakulóban lévő társadalomban a nép a várak környékén létrejövő falvakba tömörült.

A másik fontos fejlemény, hogy immár a Római Birodalom egykori határain kívüli, így például szláv területeken, továbbá Írországban is megjelennek a városok. A szlá- voknál ezt grodnak nevezik. A város itt fallal erődített helyet jelentett, amelynek erődítése mögé a lakosság egy része is behúzódott, vagyis, az efféle váras helyeknek a rendszere más volt, mint a lakótornyokkal jellemezhető részeken. Az efféle grodok- nak a száma a XI. századi Európában már száz felett volt. A korszak jelentős fejleményének tekinthetjük, hogy a magcsalád már túlsúlyban volt a korábban látott germán és késő római családformákkal szemben. Az egyház a nő megbecsülését, a termékenység és a gyermek tiszteletét tanította, és tanításainak általános elterjedése ezt a fajta családformát erőteljesen támogatta.

Mindent egybevetve megfigyelhető, hogy ebben a korszakban a ritkábban lakott részeken népesedési gócok keletkeztek, amelyek igen dinamikusan növekedtek. Ennek következtében egy-egy tájegységen belül a népsűrűség négyzetkilométerenként 10 és 50 között váltakozott. A VIII-X. századi változások nagyon fontos mozzanata volt az is, hogy a korábban hódító, kalandozó magyarok, valamint a skandinávok letelepedtek és helyhez kötve éltek immár a szlávok is. A feltárt temetők tanúsítják, hogy ebben a korszakban is magas halandósági és születési mutatók az uralkodóak, amikből mindenképpen következik, hogy igen magas volt a születési és a csecsemőkori halandóság. A Karoling időszakban következhetett be az az összhang, amely azt követően hosszú időre jellemzője volt a keresztény Európának. Ez az egyensúly a szexualitás, a termékenység és a házasság intézménye között, amelynek természetes kerete a magcsalád, ami a népesség növekedésének döntő tényezőjévé vált.