Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az irodalomtudományba

Bókay Antal (2006)

Osiris Kiadó

5. A feminista irodalomtudomány

5. A feminista irodalomtudomány

Az az elmélet, amelyet ebben részben tárgyalunk már nevében, megnevezésében is leküzdhetetlen problémát jelent a magyar nyelvben. Egy olyan posztmodern megközelítésről van szó, amely az irodalmi szöveg jelentéskonstrukciójának dinamikus változását egy az olvasás során elengedhetetlenül működő külső különbségből, a nemi differenciákból származtatja. Úgy gondolja, hogy a férfi és női eltérő vágy és hatalomfolyamatai a látszólag stabil grammatikai konstrukciókat megzavarják, a retorikát kimozdítja és a jelentést folyamatosan megváltoztatja, sokszor. Minden olvasatunk valamilyen mértékben alá van vetve a nemi különbségeknek, hiszen minden olvasó, minden szerző vagy férfi, vagy nő, és a művekben megjelenített világ, az általuk használt nyelv és forma is mindig tartalmaz valamilyen érzékelhető vagy éppen mélyen elrejtett, de kivédhetetlenül aktív mozzanatot a vágy férfiúi vagy éppen női irányából. Az irányzat korábbi neve „feminizmus” volt, ennek azonban egyrészt erős politikai, mozgalmi felhangja van (ami persze egyáltalán nem áll távol e diszkurzus képviselőitől), másrészt meg a nemi különbség kérdését a női nemre korlátozza. A mozgalmi jelleget visszafogta az amerikai egyetemeken elterjedt „női tanulmányok” (women’s studies) elnevezés, de az igazán sikeres új, mostanában használt név, az, amely magyarul nem mondható, ez a „gender studies”. A kimondhatatlanság abból fakad, hogy az angol két szóval utal arra, amire mi egyetlen szóval (’nem’): a „sex” biológiai irányú, a „gender” pedig társadalmi, a két nem szerepeinek, társadalmi megítélésének különbségét jelzi. Ez utóbbi már kevésbé kapott mozgalmi jelleget és tud utalni a két nem különbségeire, vagy éppen a férfiakra is. Magyarul – megfelelő fordítás híján – a „társadalmi nem” vagy éppen a „nemi szerep” kifejezéseket használják. A fejezetben a feminizmus, nemi szerep és társadalmi nem kifejezéseket azonos jelentésűként próbálom használni.

Ugyancsak már a kezdetben probléma az, hogy úgy tűnik, feminista irodalomtudomány mint olyan, nem lehetséges, mert nincs két külön elmélet, egy férfi elmélet és egy női elmélet, a nemi különbség egy olyan modalitás, amely a kulturális folyamat minden elemében fellelhető, de önálló teoretikus konstrukcióként nem jelenik meg. Az irodalomtudományi feminizmus ezt a sajátos modalitást artikulálja, amely nem egyszerű dolog, mert a feminizmus egyik meghatározó tapasztalata és tézise az, hogy az európai kultúra, az irodalom és az irodalom tudománya is egy patriarchális tradíció terméke, amelynek csak a peremén, a visszáján tudott a nőiség megjelenni, ha egyáltalán lehetőséget kapott a megmutatkozásra (mint látni fogjuk Hélene Cixous pontosan ezt a nőiséget akarja a nők kreativitásán keresztül megteremteni).

Az irodalmi, kulturális vonatkozású feminista gondolkodás persze jóval korábban indult, mint a feminista irodalomtudomány, 1924es Virginia Wolf könyve, az A Room of One’s Own (A saját szoba). Wolf már képviseli a később annyira alapvető kettős irányt, a feminista társadalomkritikát, politikát egyik oldalon, és megpróbálja kibontani azt a sajátos esztétikai attitűdöt, amit a női szerzők sajátos női diszkurzus formájában gyakorolnak. Wolf szerint a női írást elsősorban témája formálja meg, nem pedig „a papíron, a lapon túli árnyék”, valami másfajta koherencia, ego, ami a férfi írás stratégiájára jellemző. A textuális alinearitást és plaszticitást javasolja, szemben a férfi írás he gemonikus és rigid természetével. A könyv címe, a „saját szoba” is hangsúlyozza ezt a kettősséget, a gazdasági önállóságot és egy privát teret, egy körülölelő bensőséget (jellemző Wolf életdefiníciójára: „ragyogó fényudvar, egy félig áttetsző burkolat, mely körülvesz minket a tudatosság kezdetétől a végéig”. A másik jelentős mű Simone de Beauvoir 1949ben megjelent könyve, A második nem. Beauvoir könyve a modern feminizmus társadalomelméleti megalapítását jelentette, centrumában a nő marginális pozíciójának elemzése áll. Alapvető tézise az, hogy ha egy nő meg akarja határozni magát, azzal kell kezdenie, hogy „Nő vagyok”, a férfi nem teszi ezt, hiszen az ő léte, identitása ember voltával együtt adott (számos európai nyelvben a férfi és az ember szó ugyanaz). A Biblia szövegétől kezdve megalapozódott az az ideológia, hogy férfi az, aki van, a nő pedig a Másik.

Az irodalomtudományi feminizmus története persze messze korábban kezdődött, mint a posztmodern elmélet megjelenése. Pontosan úgy, ahogy a marxista irodalomtudomány esetében beszélhetünk kora modern, modern és posztmodern feminizmusról, nemiszerepkutatásról. Az irodalomtudományi feminizmus az USAban született meg a hetvenes évek politikai válságának viszonya között. Catherine Belsey, a mai brit feminista irodalomtudomány kiemelkedő képviselője írja, hogy 1970ben, ebben az egyetlen évben három forradalmi könyv jelent meg: Germaine Geer The Female Eunuch, Eva Figes Patriarchal Attitudes és a legismertebb: Kate Millet Sexual Politicsa. Millet egy olyan iránynak a radikális képviselője, amely a nőkről, szexualitásról szóló irodalmi művek értékelését egy erősen politikai irányú feminista felfogás felől végezte el. A könyv centrális problémája a patriarkális szemlélet megjelenése az irodalomban, kultúrában, politikában. A patriarkalitás egy olyan átfogó társas stratégiaként értelmeződik, mely hosszú történeti háttérre épül, hierarchikus intézményesítése a két nem egyenlőtlen státusának, társadalmi szerepének. Egy férfi dominanciára épülő ideológia, mely pszichológiai, érzelmi, társas, gazdasági, jogi leképeződésekkel jár és közvetlenül vagy rejtetten jelentős mértékben korlátozza a nők érvényesülését. Az irodalom, Kate Millet szerint, ennek az ideológiának része és sok száz éve járul hozzá a patriarkális tudat fenntartásához. A férfi írók reprodukálják írásaikban a valós világ ilyen viszonyait és ezek az egyenlőtlen erőviszonyok megjelennek az irodalmat körülvevő hatalmi kontextusban, lehetőségekben is. Millet négy szerző, D. H. Lawrence, H. Miller, N. Mailer és J. Genet írásainak szexuális leírásait elemzi. A feminista kritikus megmutatja a „szexizmus” példáit, és mint kulturális forradalmár megpróbálja megszabadítani a szöveget a patriarkális torzításoktól. Millet és a hozzá hasonló korai politikai feministák támadták a társadalomtudományi kutatások olyan irányait, amelyek bizonyos nőinek vélt tulajdonságokat (például a passzivitás) biológiai és nem társadalmi eredetűnek fogták fel. A politikai feminizmus irodalomtudományi módszere ekkor még abszolút konzervatív, parafrazáló, az ideológiai tartalmak leírására törekedett, sem a fik cionalitást, sem a forma szerepét nem vette figyelembe. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra, hogy az irodalom nem ártatlan, hanem olyan szöveg, amely alapvetően a társadalmi folyamatok szervezésében, meghatározó ideológiai elvek disztribúciójában.

A nemiszerepkutatás következő fázisa azt az átfogó írásmódot, azokat a tipikus tartalmakat keresi, amelyek a női írás, önkifejezés jellemzői. A kutatás ebben a fázisban már nem a férfi ideológia kritikájára koncentrál, hanem azt a kérdést teszi fel, hogy vane, és ha van, milyen jellegű a nők által írt, önmagukat és a világot megjelenítő irodalom. A nőiíráskutatás, az ún. gynokritika a hetvenes évek végén jelentkezett, a nyolcvanas években teljesedett ki. Ennek az időszaknak a végén kezdődik meg a feminista irodalomtudományi kutatás intézményesülése, az USA számos egyetemén „Wo men Studies” tanszékek, kutatócsoportok jönnek létre.

E második szakasz talán legismertebb képviselője Elaine Showalter. Szerinte a feminista kritika két jelentős irányra bomlik, az egyik a nőt mint olvasót vizsgálja (ez voltaképpen az előbb Kate Millet kapcsán ismertetett felfogás), a fogyasztóját egy férfi teremtette irodalomnak, egy olyan olvasót, aki megváltoztatja az adott szöveg érzékelési módját, megmutatja a szexuális kódok jelentőségét, a nőkről megformált képeket, sztereotípiákat, a férfi teremtette irodalomtörténet töréseit. A másik feminista kritikatípus a nőt mint írót vizsgálja, a jelentéssel bíró szöveg teremtőjét, műfajok, formák témák kiötlőjét. A témák között olyanok vannak, mint a női kreativitás pszichodinamikája, a női nyelv problémája, az egyéni és kollektív női irodalmi karrier lehetőségei. Ennek a kutatásnak, irodalmipolitikai elméletnek a megnevezésére használta Showalter la gynocri tique francia fogalom angolosított változatát, a gynocritics kifejezést. A gynokritika célja már nem a férfi írások kritikája, hanem az, hogy a nők által írott művek olvasatain keresztül egy elnyomott, elnémított női létélményt rekonstruáljanak, „a női kultúra frissen láthatóvá vált világát” mutassák be.

Shoewalter a feminista irodalomkritika kereteinek megalapítása mellett egy sajátos irodalomtörténetre is javaslatot tesz, mely a női irodalom múltjának a rekonstrukciójára épít, egészen más jellegű, mint a szokásos irodalomtörténeti vonulat. Célja a női tradíció átfogó történeti formáinak a bemutatása, melynek ritmusa sokkal inkább a szubkultúrák történeti formájára hasonlít, nem pedig a „nagy” történelem kronológiai sorozatára. Három jelentős fázis különíthető el, a feminin, a feminista és a női (female) fázis.

Az 1840 és 1880 közötti időszakra tehető a feminin fázis, amikor jelentős női szerzők, költők és főleg regényírók jelentek meg, de alapvető céljuk az irodalmi érvényesülés közben az volt, hogy úgy írjanak, mint a férfi írók, hogy befogadja őket a férfi kultúra. Gyakori volt, hogy férfi álnéven jelentek meg vagy éppen (amerikai írónők) kihívóan, önironikusan játékos női álneveket vettek fel.

A feminista fázisban a női írók autonómmá váltak, saját néven szólaltak meg, hogy elmondják a női nemmel kapcsolatos sérelmeket, szenvedéseket. Ekkor keletkeztek – a realitás kilátástalansága ellenében – jelentős fantáziák, utópiák (Amazon Utopias) a tökéletes női közösség, társadalom megteremtéséről.

A harmadik fázisban (female) a nők elutasítják az utánzás és a protestálást egyaránt, és ehelyett az autonóm művészet forrásaként felfogott női tapasztalat felé fordulnak, megpróbálják az eddig szótlan női létélményt aktualizálni, megfoghatóvá, működővé tenni. Egy olyan élményalkotó megjelenítésére törekednek, amely alapvetően más, mint a világgal kapcsolatos férfi viszony. A feminista irodalomtudomány igazából ezen a ponton lép át a posztmodern gondolkodásba.

Az 1980as évek elejétől kezdve a feminista elmélet egy igen erős és filozófiai, elméleti szinten rendkívüli újdonsággal kidolgozott iránnyal gazdagodott, ezt összefoglaló néven francia feminizmusnak nevezik. Legfontosabb képviselői Julia Kristeva és Heléne Cixous. Munkásságukkal a praktikus irányú, átpolitizált amerikai irodalomtudományi feminizmus komplex teoretikus eszmerendszerré alakult, óvatosabban bánt a politikával és fontos új diszciplínákat kapcsolt be módszertanába. Mindhárom szerző forrásai között előkelő helyen találjuk Jacques Lacant, általában véve a pszichoanalízist, és olyan kortárs szerzőket, mint Roland Barthes vagy Jacques Derrida.

Kristeva posztstrukturalizmusáról korábban már volt szó. Ennek kulcsa a jelentés, az irodalom személyes, dekonstruktív mechanizmusának feltárása volt, az, hogy magában a nyelvben, nyelvhasználatban egy olyan heterogén kettősség különíthető el, amely egy energia természetű identitást idéz fel egy másik, jel természetű identitás mögött. A két jelhasználati réteget Kristeva szemiotikusnak, illetve szimbolikusnak nevezi. A szimbolikus a külső rend nyelven keresztüli artikulációja, egyfajta apai rend elfogadása. A társadalom, a közösség úgy épül fel, hogy minden résztvevő valamilyen módon integrálja, összeegyezteti vagy belekényszeríti létének szemiotikai rétegét a szimbolikus rendbe. Kristeva feminizmusa azért különös, és talán azért igen elmélyült, mert nem a nők felszíni társadalmi integrációját (pl. a politikai egyenjogúságot) vizsgálja, hanem a női nem, a nő sokkal személyesebb, tudattalan komponensekkel kapcsolódó beépülését a rendbe, azt kérdezi a nőkről, hogy „hol lehet a helyük a szimbolikus szerződésben?” A szimbolikushoz való kapcsolat persze tartalmaz társadalmi hatásokat éppúgy, mint abszolút személyes tudattalan komponenseket is. Egy bizonyos történetileg megformált pszichoszimbolikus struktúra kapcsán a „nők úgy érzik, hogy vissza vannak utasítva, ki vannak hagyva a társadalmiszimbolikus szerződésből, a nyelvből, mint alapvető társadalmi kötelékből. Nem találják meg benne az érzelmeket, mint ahogy nem találják meg azoknak a kapcsolatoknak a folyékony és végtelenül kicsi jelentéseit sem, amelyek saját testük, a gyermek testének vagy egy másik nő, illetve egy férfi testének természetével állnak fenn.” A szimbolikus renddel megformálódott ellentét sokkal bonyolultabb annál, minthogy megszűnne azáltal, ha egy nő bekerül a társadalom, a hatalom magasabb szintjére. Kristeva érdekes megfigyelése az, hogy a nők társadalmi szerepvállalása nem változtatja meg a szimbolikus hatalom természetét, pozícióját: a hatalomhoz jutott nő stabilizálja a hatalom szerkezetét. A másik út az, amikor a nő visszautasítja a fennálló renddel kapcsolatos azonosulást és ellentársadalmat alkot, mely harmonikus, tiltások nélküli, örömteli világ. Szembe vele a bűnös: az idegen, a tőke, a más vallás, a másik nem. Egyáltalán nem véletlen, hogy az apai társadalom, a szimbolikus elleni lázadás jegyében az európai terrorizmus kötelékeiben igen sok nő található. Hasonló reakció az anyaság elutasítása és ezzel az apai funkció kikerülése. Kristeva jelzi, hogy a nők önkifejezési vágya ezzel egyidejűleg a művészet, és különösen az irodalom felé fordul, a „Bovaryné én vagyok” kijelentést sok nő úgy olvassa, hogy „Flaubert én vagyok”. A nő az irodalommal a társadalmi szerződés, a szimbolikus áldozati terheit megkönnyítik és társadalmainkat egy hajlékonyabb, szabadabb diszkurzussal látják el, „egy olyan diszkurzussal, amely még sohasem volt a közösségben való áramlásnak a tárgya: a test, az álmok titkait, a második nem titkos örömeit, szégyeneit és gyűlöleteit”. Kristeva egy harmadik feminista generációt fedez fel, olyat, amely már kevésbé politikai, kevésbé hisz az esszenciális nőiségben és annak bináris ellentétében. Egy személyes és szexuális identitásban találja meg önmagát.

Kristeva későbbi munkásságában három jelentős nőíró analízisét végzi el, könyvet írt Hannah Arendtről, a kiemelkedő politikai filozófusról, Melanie Kleinről, a Freud utáni pszichoanalízis egyik legjelentősebb alakjáról és Colletteről, a botrányos életű írónőről. Colette a szexuális élvezetet ünnepelte és feltalált egy nyelvet hozzá akkor, amikor ez a téma még irodalmi tabu volt. Írt a női szexualitásról, saját férfi és nő szeretőiről, szétválaszthatatlanul összeolvasztva műveiben a fantáziát és a valóságot. Colette Kristeva számára a vágy női formájának a megjelenítője volt, új misztikusként, a biszexualitás királynőjeként elérte, reprezentálta, nyelvben megjelenítette a szemioti kai bizonyos aspektusait.

A francia feminizmus másik nevezetes képviselője H. Cixous munkássága rokon és el is tér jelentősen attól az úttól, amit Kristeva követ. Cixous nem szisztematikus, hanem irodalmi, fantáziatermészetű eszét ír (vannak regényei és színpadi művei is), egy poétikai nőfilozófiát hoz létre. Legismertebb írása „A medúza nevetése” című esszéje. Nőfogalma radikálisan esszencialista, hisz az abszolút nőben (Kristeva sokkal integrál tabbnak és főleg sokfélének gondolja a női nemet): „Mikor azt mondom, „nő”, arról a nőről beszélek, aki elkerülhetetlen harcban áll a „klasszikus férfival” és egy olyan univerzális nőszubjektumról, aki hozzásegíti a nőket saját érzékeikhez és történelmükhöz.”. Egy olyan diszkurzust akar létrehozni és megteremtetni a nők által, amely „megszabadul a régitől, a feminin a maszkulintól”. A női kreativitás centrumában egy radikálisan új testfogalom és testérzés áll, „ez a világ a test működéseinek szisztematikus kitapasztalásából, valamint az erogén zónák pontos és szenvedélyes vallatásából kiinduló keresés”, mely „fantasztikusan gazdag, invenciózus gyakorlat – főként a masztur bációé –, mely formák megteremtésében, egy igazi esztétikai tevékenység kialakításában teljesedik be. A női írás – Cixous számára – egy olyan média, amely eljut az ösztönök szintjéig, megérinti a szabályok, szintaxis nélküli nyelv mélyét, pontosan emiatt nehezen látható: a nő a testével, az anyatejjel, „fehér tintával ír”. Cixous olvasatai olyan művek, szerzők, akiknél megragadható ez a láthatatlan vagy alig látható tintával írt szöveg. „Itt az ideje, hogy a nő nyomot hagyjon az írott és beszélt nyelvben”, és ez az alkalom „fogja a nőt másként megerősíteni, mint a szimbólumban és a szimbólumban neki rendelt helyén, vagyis csöndben”. Itt a kapcsolat Kristevával, mindketten a létregiszterként felfogott (lacani) szimbolikus mentén határozzák meg a legátfogóbb női küldetést, csak míg Kristeva a szimbolikusba való bonyolult és önmegőrző belépést próbálja végiggondolni és példáiban bemutatni, Cixous egy totális leválást és egy abszolút értelmű, bár még láthatatlan (fehér tintával írt) és meghallhatatlan (csendbe térő) utópikus nőiséget feltételez.

A feminizmus jelenkori trendjei, változatai rendkívül sokfélék. Egyrészt megmaradt az irány mozgalmi, politikai jellege is, sőt a filozófiai, posztstrukturalista elméletek alkalmazóival szemben az új generáció gyakorta említi azt a vádat, hogy a francia szerzők a magas teóriával feloldották az irányzat mozgalmi élét. Új és igen fontos területként jelentkezett a „test” materialitásának középpontba állítása egy olyan elméleti pozíció felépítése, amely a nőiséget, a szexualitást a test sajátos meghatározási lehetőségeként értelmezi. Ugyancsak kibővítették a feminizmus hagyományos témáit a nemi választás, a leszbikus és a homoszexuális pozícióból fakadó vágy és hatalomkülönbségek leírásai (Judith Butler könyvei a testről a homoszexualitásról és ezek filozófiai relevanciájáról szólnak). Jelentős, és most már meglehetősen hosszú múltra tekint vissza a pszichoanalízis és feminizmus kapcsolata. A korai feministák egyik legélesebben támadott alakja volt Freud, akit a patriarkális rend, gondolkodás megrögzött kodifikáto raként kritizáltak. Freud nőiségről vallott nézetei (a péniszirigység fogalma, a nő mint hiány koncepciója, a passzivitás mint női jellemző feltételezése, és egyes eseteinek – például az 1905ös Dóraesetnek – patriarkális felhangjai) erre a kritikára jó alapot adtak. Gyorsan kiderült azonban, hogy pontosan a test fontossága, a szexuális különbség eszméje, a női vágy kidolgozása nem történhet meg a pszichoanalízis nélkül. A feminizmus egyik legerősebb trendje lett ezért a pszichoanalitikus feminizmus (Nancy Chodorow, Shoshana Felman, Juliet Mitchell, Jessica Benjamin csak néhány a téma fontos képviselője közül).

A posztkulturális kritika nagyon átfogó és sokszínű diszkurzusában olykor elválaszthatatlan az itt különkülön felsorolt három nagy irányzat. A posztkoloniális elmélet gyakran kapcsolódik a feminizmushoz (például Spivak írásaiba), a kulturális materializmus olykor feminista témákkal foglalkozik (Catherine Belsey ilyen határterületi szerző) és a kulturális materializmus gyakran a posztkoloniális elmélettel olvad össze.