Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az irodalomtudományba

Bókay Antal (2006)

Osiris Kiadó

3. Az írás fogalma

3. Az írás fogalma

Saussure logocentrikus, a langue racionális alapstruktúráját feltételező nyelvfelfogásának volt egy Derrida számára fontos további aspektusa, a beszéd és írás hierarchikus felfogása. „A nyelv – írta Saussure – és az írás két különböző nyelvrendszer; a második létezésének egyetlen értelme az, hogy az elsőt ábrázolja; a nyelvi objektumot nem a leírt szó és a kiejtett szó együttese határozza meg; az utóbbi önmagában alkotja az objektumot”. Sőt felfedezhető Saussurenél egy határozott írásellenesség: „az írás eltakarja a nyelv képét: nem ruha, hanem álöltözet”. A langue, a nyelviség lényegi strukturáltsága tehát egyértelműen és hangsúlyosan fonikus, hangzó természetű, a nyelv reprezentatív létmódja a beszélt, a hangzó nyelv, melynek az írás csak másodlagos lejegyzése. A hangzó nyelv, e szerint a feltételezés szerint, közvetlen és természetes kapcsolatban áll a jelentéssel, maga az üzenettel telített kimondás. Derrida ezt az elvet nevezi fonocent rizmusnak, mely a dekonstruktív kritika fő célpontja. A posztstrukturalista nyelvelméletben ugyanis a fonikus langue helyébe az írás lép, és ezzel a nyelvet és a szubjektivitást megalapozó rendszer alapvetően átalakul. A fonocentrizmus az írást a beszéd szennyezett vagy korlátozott formájának tekinti. Amikor beszédet hallunk, jelenlétet tulajdonítunk neki, amely hiányzik az írás esetében. A szónok, a politikus, a színész beszéde jelenlétet hordoz, megtestesíti a beszélő lelkét. Az írás félrevezető, saját rendszerét relatív állandósággal bíró és a szerzőtől elszakadt fizikai jelekkel kényszeríti ránk. Az íráshoz nem szükséges a szerző jelenléte, a beszédhez igen. A beszéd hangjai eltűnnek a levegőben, és nem hagynak nyomot, ezért nem szennyezik, csak szolgálják az eredeti gondolatot, mely új és új kimondások során szabadon megjelenhet. Az írás mögül viszont mintegy kikopik az eredeti gondolat, és egy idő után, a kimondó jelenlétének megszűnése után, az írás mögé – bizonyos korlátokon belül – bármi oda gondolható. Az írás ezért mintegy visszavetítődik, rátelepszik az eredeti gondolatra.

Elősorolt fonocentrikus érveink alapján nem könnyű az írás védelme, hiszen látszólag valóban azt írjuk le, amit kimondunk. Ez azonban csak egy késői időszakban, a fonetikus írás, a betűírás kialakulásától kezdve van így; az írás igazi természetét jobban mutatná az olyan ősi írásmód, mint a képírás. Derrida számára nem is a fonetikus írás a modell, hanem sokkal inkább a rébuszok, a képrejtvények írása. Az ilyen különös írások esetében jobban érzékelhető, hogy az írás nem egyszerűen gondolatok kimondásának szolgai rögzítése, hanem benne átsejlik valami a világ szerkezetéből, olyan kép, amely gondolatainkhoz képest elsődleges. A világ írva van, mielőtt mi benne beszélni, hangzós nyelvet használni kezdenénk.

Az írás nem kötött a levegő hangrezgéseinek pillanatnyiságához, és nincs szüksége létrehozójának a jelenlétére, sőt természetéhez tartozik, hogy a létrehozó valami lényegi értelemben hiányzik. Az írás, születésétől kezdve elárvult és elszakadt az apa autoritásától, akadályozza az intenció érvényesülését, mert leválasztja az intenció megannyi jelét, és olyan többértelmű objektumot teremt, amely elengedhetetlenné teszi az olvasást/értést. Az írás természetét talán egy példával lehetne jobban megvilágítani. Az inskripció, a sírfelirat esetében meglehetősen nyilvánvaló az írás igazi arca. A kőbe vésett, bronzba öntött szöveg nem arra szolgál, hogy valamilyen informatív kijelentést lejegyezzen, nem valakinek az üzenete, hanem érzelmek, tettek és akaratok egy bizonyos konstellációjának megteremtődése, átélése rögzül benne. Az írás ilyenkor mintegy létrehoz, testet ad homályos, megfoghatatlan folyamatoknak. Nem az események jutnak kijelentéshez, hanem a kijelentés nyomán lesz súlya, léte az eseményeknek. Az írás egy fix jelölőrend a kimondhatatlan retorikus szintjén.

Derrida persze tisztában van azzal, hogy mindenki előbb beszélni tanul meg, aztán írni, és a szó előbb volt az emberiség történetében, mint az írás. Az írás történetileg kétségtelenül későbbi, de Derrida tagadja, hogy az, ami előbb volt, szükségszerűen meg alapozóbb természetű. Az írás tényét megelőzi a beszéd ténye, de az írás ideája elsődleges a beszéd ideájához képest. Radikális elválasztása ez a történeti és a fogalmi prioritásnak. Az írás logikailag megalapozó feltétel, olyan, amely a nyelvben mindig benne foglalt volt. A nyelv megvalósult azzal, hogy írássá és a benne foglalt idea ténnyé vált, kifejlődött, realizálódott a fonetikus írás megjelenésével. Minden nyelvi jelenség mögött így nem a beszélt nyelvre épülő langue, hanem az írás, pontosabban egy ősírás, egy archiécriture rejlik. Amikor beszélünk, akkor valami rajtunk, mint szerzőkön túli nyelvben, az írásban veszünk részt. Minden kijelentésünk több, mint amit vele mondani szándékozunk. Az írás ezzel a mélységgel, többlettel ruházza fel a nyelvünket, és bár azt hisszük, hogy csak erről vagy arról szólunk, szavainkban, szóhasználati módjainkban számos értelmet megérintünk: minden nyelvi egységnek van így valami meta forikussága. A textualitás éppen ez: a jelenlét és távollét játéka, annak megérzése, hogy az írás nemcsak lehetőséget nyújt, hanem rákényszerít a nyelvi objektumok határainak meghaladására, arra a meggyőződésre, hogy minden tényleges nyelvi egységen, kijelentésen túl egy átfogóbb szöveg működik, és annak az átfogóbb szövegnek is szöveg részeként teremtődik értelme. Az írás egy önmagára támaszkodó, de megragadhatatlan, azaz körbejáró és nyitott rendszer, amely mögött nem rejlik jelen lévő kifejezési szándék. Nagyon nehéz természetesen pontosan megmondani, hogy hol is rejlik az írás: valahol a jelölő működésének, használatának terében, de ez a tér nemcsak kollektív (azaz nemcsak a használatok valamilyen összeadódása), hanem egyszerre és elválaszthatatlanul személyes, önteremtő, azaz az én éppen itt és most történő használatom is. Minden olvasat, olvasás textualizálja a nyelvet, új jelölő viszonyok közé, új használati pozícióba teszi a szót, létét a zárt struktúra térbeliségéből temporálissá, átélési, retorizálási folyamattá változtatja. Az írás a parttalan különbségek játéka, egy olyan nyelvi lét, amelyben minden írott, minden szöveg különbségek lezárhatatlan láncolatát indítja el, mert a különbség nem a beszélő múltbeli szándékaiban, hanem az írás jövőt felnyitó hatalmában, lehetőségeiben rejlik. Az írás ismételhető és nyitott, újra és újra van, működik és az új működések során új különbségekhez jut. Gondolatmenetünk szempontjából tehát az írás a különbség kimeríthetetlen rendszere. A jelentés sosem egyszerűen önmagában adott, hanem benne mindig nyomok, kontrasztok sejle nek fel, új és új asszociációk lehetősége formálódik meg.

Az írás továbbá alapvetően interpretatív természetű. Nem ismeretelméleti szempontból, vagyis az interpertáció nem az egyébként adott, olvasott, átélt szöveg jobb megismeréséhez szükséges, hanem az írás létezéséhez tartozik. Az írás egy olyan hermeneu tikát követel, melyben nincs esélye a spontán megértésnek, a szöveggel való szisztematikus foglalkozás elsődleges és szükségszerű lesz. A szöveg nem engedi át az olvasónak azt a kényelmet, hogy titokban a háttérben álló beszélő hangjára füleljen. Az írás azzal kezdődik, hogy kikényszeríti az interpretációt, és a megértés csak az interpretáción keresztül történhet meg. Az interpretativitás ilyen elsődleges, nyelvi létet meghatározó szerepe a posztmodern művészetnek is sajátossága.

Derrida sokféle terminust vezet be a nyomok interpretációs feltárásának megalapozására. Ezek közül talán a legfontosabb, az intertextualitás elsősorban a heterogén szövegvilág természetéről szól, arról, hogy a dekonstrukció kiindulópontja igazából nem a szöveg, hanem valami, ami a szövegek között és előtt van, és a szövegek csak ehhez relatíven, e kereten belüli játékban léteznek. Az intertextualitás tehát nem egy régebbi hierarchiának (textualitás és kontextualitás) a megfordítása, hanem a hierarchia felbontása, a szövegközi nyelvi tér meghatározó szerepének a felfedezése. A retoricitás pedig az egyes szövegekkel kapcsolatosan irányítja figyelmünket arra, hogy a szöveg az interpretációk során nyomokat hagy, használati formákat hoz létre, amelyek azután később új használati formákkal váltódnak fel. Ebben a befogadói retorikában áll fenn és teremtődik a szöveg értelme.

Az intertextualitás kapcsán először is tovább kell pontosítanunk a dekonstrukció szövegfogalmát: „a szöveg immár nem egy befejezett korpusza az írásnak, nem valamiféle tartalom, amely egy könyvbe vagy annak margói közé van zárva, hanem egy elkülönböző (differenciális) hálózat, a nyomok szövete, amelyek vég nélkül valami önma gukon túlira, más elkülönböző nyomokra utalnak. Így a szöveg meghaladja mindazt a határt, amit eddig neki kijelöltek – minden határt, mindent, amit az írással szemben állítottak fel”. Az ilyen szöveg vagy poliszemikus, ezért allegorikus, sok jelentése van és egy vele párhuzamos másik világot (szöveget) sejtet, vagy aszemikus, azaz olvashatatlan, ironikus, kifejezi a szöveg értelmetlenséghez elvezető határtalanságát. Mindez nem csupán elméleti váltás, hanem ilyen szövegek egyre gyakrabban születnek is a XX. század irodalmában.

Az új szöveg és a szövegekkel kapcsolatos új gondolkodás tehát egyszerre születik. A „régi szövegnek” van eleje és vége, van címe, szerzője, körülhatárolható egysége és korlátozott tartalma. A szöveghez rendelve ott található a referencia által kijelölt, szövegen kívüli, nem szövegszerű természetű világ. Sokszorosan határok közé állított, kijelölt, lezárt. Az „új szöveg” áthatol a határokon és a kereteken. Megkülönböztető nyomok láncolatából áll, melyek nem egyszerűen szétrombolják a határokat, hanem egy sokkal komplikáltabb folyamat keretében meghaladják azokat. Az „új szöveg” a határokon, a felnyitáson, az elkülönböződésen keresztül létezik. Nem arról van tehát szó, hogy az „új szöveg” egyszerűen a szövegkifejezés metaforikus és átgondolatlan kiterjesztése mindenre úgy, hogy szövegnek neveztetik ezentúl az egyes ember élete, gondolkodása, társadalma stb. Derrida írja, hogy „sosem kívántuk kiterjeszteni a szöveget az egész szövegen kívüli területre és nem akartuk a világot egyfajta könyvtárrá változtatni (...), sokkal inkább a határok, a margók elméleti és gyakorlati jelentőségét kerestük”. A derridai textualitáselv felfedezése annak, hogy a korábban olyan pontosnak hitt határok, keretek egyáltalán nem pontosak, mivel a szövegek használatának aktusai másként is működhetnek, mint ahogy éppen akkor és éppen ott teszik. Az intertextua litás kimeríthetetlen – ellentétben a pozitivista felfogással, amely minden mű kapcsán feltételezett egy leírható, kimeríthető textust és kontextust. A referencia nem biztos kötés, nem titkos jelenléte a valóságnak, hanem a jelenlét hiánya, eltűnése, megfoghatatlansága, azaz nyom. A szöveg ilyen felfogása nem arra koncentrál, ami biztos és lényeginek látszó, hanem azokra a mechanizmusokra, amelyek az értelemkonstrukció biztosnak tűnő, de mindig felszakadó, bizonytalanná váló természetét vezérlik.