Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés az irodalomtudományba

Bókay Antal (2006)

Osiris Kiadó

3. A történetifilológiai, pozitív irodalomtudomány

3. A történetifilológiai, pozitív irodalomtudomány

a) A filológia – a történeti/genetikus szemlélet háttere

Az irodalommal való szakszerű, tudományos foglalkozás kialakulása, az első irodalomtudományi modell megszületése nagyon sokrétű mechanizmus következménye volt. Kultúrtörténeti háttere a felvilágosodás utáni közösség és individuumfelfogás, a nemzeti identitás fontossága, a polgári identitás megfogalmazásának, alakításának a szükséglete. Eredete olyan szerzők írásaira vezethető vissza, mint Mme de Stael, aki a francia felvilágosodás eszméire (és utazásainak tapasztalatára) építve fogalmazza meg a tételt: az irodalom történelmi, földrajzi, etikai és vallási környezet által meghatározott jelenség. Az irodalom vizsgálata azonban ekkor még nem annyira a műalkotásértelem rekonstrukciójának célját szolgálta, hanem az egyre inkább problematikussá váló értékrendszerek, az élet értelmét biztosító kollektív jelentésrendszerek körvonalazását, az azokban történő tájékozódást jelentette. Az irodalom mintegy jele, hordozója az eltérő életformáknak és értékrendeknek. Mások mellett például Mme de Stael is írt az északi és déli életforma különbségéről, két olyan értelemszervező elvről, amelyek magyarázni, rendezni tudták az adott kor zavaróan eltérő értékrendjeit (nálunk Petőfi és Arany is írt ilyen témájú verset). Kérdésük az volt, hogyan lehetséges, hogy annyira ellentétes értékrendek nemcsak léteznek, hanem egyszerre, egymást nem kizárva fontosnak tűnnek. Homérosz a színek, fények embere, aki az optimista vidámság világát írta meg, az életöröm költője volt. Osszián, a skót dalnok másfajta értékrend képviselője, világában nincsenek éles kontrasztok, nincsenek erős színek, hanem minden elmosódott, kontraszt nélküli. Az élet kemény harc, mely aligha végződhet másként, mint a természet győzelmével. A két költői világ voltaképpen a kor két életérzése, két eltérő értékrendje. Nem elsősorban arról van tehát szó, hogy van két eltérő irodalom, amit valamilyen társadalmi értékrend meg tud magyarázni, hanem inkább arról, hogy az irodalom jó alkalom, eszköz bizonyos életérzésekről való beszédre, életmodelleket, erkölcsöket, viselkedésmódokat tesz elérhetővé. Az irodalomtudomány, az irodalommal való professzionális foglalkozás megteremtése ebben az irányban, de pár évtizeddel később valósult meg. Az irodalomtörténet kezdetleges csírái is a XVIII. századig nyúlnak vissza, a tényleges szaktudomány megszületése azonban akkor történt, amikor felismerték, hogy az emberről szóló szövegek, nyelvi emlékek sajátos rendszert alkotnak, és ez fogalmakkal megragadható, sőt a mindenkori jelen számára csak úgy képviselhetnek értéket, ha ez a rendszeres megértés, értelmezés megtörténik. Két dolog tudatosult ekkoriban: az értelmezőtől független, autonóm múlt képzete (a történelem) és az elérhető sokféle értelem kulcsaként felfogott sajátos létezésforma – a nyelv – jelentőségének a felismerése. Magyarországon a nyelvújítás mozgalma, a reformkor nemzeti identitást építő politikai és társadalmi mozgalma vetette fel az irodalom fontosságát és kényszerítette ki ennek első rendszerezéseit, szaktudományát. Toldy Ferenc rendkívül jelentős munkássága egyértelműen ezt a nemzeti célt szolgálta. Jellemző, hogy Toldy a magyar irodalomtörténetről, költészettörténetről szóló összefoglaló nagy munkái mellett írt magyarlatin orvosi szótárat, magyarnémet kéziszótárat és magyar helyesírást is. Az a tudomány, amely akkor körvonalazódott még a nyelvészettel, a néprajzzal, a történettudománnyal együtt egy rendszerben gondolkodott.

A XIX. század irodalomtudományát jelentősen meghatározta egy másik, szaktudományos tradíció, a filológia hagyománya. A filológia – különösen születése időszakában – nem egyetlen tudomány, hanem akkor még nem különálló tudományterületeket összefogó egységes szemléletmód. A filológia eszerint minden dokumentum tudománya, tehát történelem, irodalomtudomány és nyelvtudomány együtt. August Boeckh híres meghatározása szerint: a filológia „az ismert megismerése”, azaz jelekhez kapcsolódó vagy jelekből álló emberi produktumok rendszeres vizsgálatának elmélete és gyakorlata. Eredeténél kétségtelenül a nyelv fogalmának és a nyelvvel való foglalkozásnak XVIII. század végi átalakulását találhatjuk. A klasszikus periódusban a nyelv abból a szempontból volt lényeges, hogy mit ábrázolt, az elmélet azzal foglalkozott, hogy a szavak és az ábrázolt jelenségek összefüggését milyen mechanizmus biztosítja. A nyelvvel való foglalkozás modellje a klasszikus nyelvek feldolgozása volt, melyek mértéket és példát jelentettek a jelenkor nyelveivel való összehasonlításban. Kiderült azonban, hogy az addig elkülönítve kezelt nyelvek különös, rendszerszerű kapcsolatban vannak egymással. Újabb és újabb összehasonlítások eredményeként egy olyan háttérfolyamat kezdett kibontakozni, mely történeti volt, és mintegy a kollektíva és a vele kapcsolódó más kollektívák felől haladta meg, szervezte átfogóbb rendszerbe az adott pillanat nyelvállapotát. Megszületett a nyelvtörténet, felfedezték a hangtörvényeket, a ragok, jelek rendszerének változásában rejlő összefüggéseket. Jellemző, hogy a klaszszikus kor retorikai felfogásának középpontjában a referencia, a szavak valamilyen világdarabra való vonatkozása állt. A lényegi kérdés az volt, hogy hogyan lehet legjobban használni a szavakat. Az ilyen nyelvfelfogás érdeklődése a főnévre és az igére, illetve az ezeket szervező nyelvtani szerkezetekre irányul. A nyelvtörténet megszületésével azonban fontosabbá váltak a környezethez nem kötődő, a nyelvi rendszer egészét szervező jelenségek, mint például a ragozás rendszere (például a német és a szanszkrit létige ragozása) vagy egy meghatározott nyelv által jelentésépítésben használt hangok rendszere és rendszeres történeti változása (az ún. hangtörvények). A nyelvek ilyen felfogása azok belülről, a közvetlen nyelvhasználattól függetlenül történő jellemzését eredményezte, és elvezetett a nyelvek rendszerének új tényekre alapuló felfogásához, és létrejött az autonóm nyelvtudomány. Jacob Grimm 1808ban jelenteti meg Deutsche Grammatikját, Bopp 1816ban a szanszkrit ragozásról szóló munkáját. A nyelvtörténet lehetővé tette, hogy a nyelv eredetével, az adott faj, nép, nemzet gyökereivel tényszerűen foglalkozzanak, mégis olyan ideális törvényekhez jussanak, amelyek az adott közösség értelemkezelési stratégiáit történetileg meghatározzák. A pozitivizmus nyelvészete már nélkülözte a századelő nyelvtörténetének romantikus hangulatát. Hermann Paul főműve, a Prinzipien der Sprachgeschichte (A nyelvtörténet elvei) a nyelv természettudományának megalkotását tűzi ki célul. A pozitivizmus tipikus nyelvészei, az újgrammatikusok „hangtani vizsgálataikkal aratták döntő sikereiket. Fölállították a tételt, hogy amint vannak természettörvények, vannak hangtörvények is” (Thienemann).

A modern irodalmi filológia létrehozása a történetigenetikus diszkurzus egyik legmesszebbre vezető, rendkívül jelentős szaktudományos tette volt. Igazából nem irodalomtudományi találmány volt a filológia, hiszen, mint láttuk, eredete az antikvitásba megy vissza. Különösen a hellenizmus időszakában, mint a kanonikus szövegek (például a homéroszi eposzok) helyreállításának és fordításának tudománya vált rendkívüli jelentőségűvé. Később, az európai újkorban göröglatin művek és szerzők szövegeinek gondozását jelentette, és klasszikafilológiának hívták. A modern filológia legjelentősebb figurája pedig August Boeckh volt. A tan irodalomtudományi beépülését leginkább két névhez köthetjük, az egyik Wilhelm Scherer, a másik Gustav Lanson (nálunk a Schererhez kapcsolódó Heinrich Gusztáv, illetve az Egyetemes Philologiai Közlöny köre és a Lansonhoz köthető Horváth János volt talán a sok kiemelkedő tudós közül a legjelentősebb).

A filológia számára a nyelv a történeti források legjelentősebbike, historikus tartalmak hordozója, melyben a nyelvi forma, a grammatika csupán szolgálja a hordozott eszmét. A filológia korábbi változata, a klasszikafilológia még a klasszikus nyelvek és irodalmi alkotások elemzésére, rekonstrukciójára koncentrált. Ennek a munkának a háttere még nem nyelvtörténeti, hanem leíró grammatikai és retorikai, mert egyetlen nyelv rendszere áll a középpontjában. Céljának „az újjáteremtő megértést” tekintették, azt, hogy segítségével egy egységes szöveg és azon keresztül egy határozott életmegnyilvánulás lesz elérhető. A klasszikafilológia által vizsgált írások egyetlen összefüggő kultúrkör produktumai, melynek sem előzményei, sem következményei nincsenek; önmagukban jelentenek elérhetetlen, mégis követendő példát. A klasszikafilológia ebben, a példa felfogásában akart segíteni, megvilágította azt, hogy mi is volt az eredeti üzenet. Logikája az, hogy a görögrómai kor a jelölt és a szövegek a jelölők, nekünk ezt a jelöltjelölő viszonyt kell rekonstruálnunk. A modern filológia a klasszikafilológia elveit, eszméit alkalmazza a modern európai nyelvekre és irodalmakra, pozíciójából következően azonban alapvetően újat is hoz. A nemzeti irodalom korai időszaka ugyanis nem lehet olyan vitathatatlan értelemben vett egyetlen példa, mint a klasszikus irodalmak, és nem is egyetlen, koherens rendszer, hisz több nyelvet, több értékrendet fog át. Sőt nagyon gyakran a modern filológusnak be kell vallania, hogy az általa vizsgált irodalmi anyag sokkal gyengébb, mint saját kora nemzeti irodalmai. A modern filológia fő funkciója ezért nem a példakép feltárása, hanem az eredet megtalálása, annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mai érzéseink, helyünk hogyan formálódott meg a századok során. Kutatásának tárgya így nem az értékrend szerkezete, hanem az érték rend(ek) születése, vagyis egy megalapozó, történeti folyamat. A klasszikafilológia figyelmének centrumában elsősorban a legjelentősebb ókori művek állnak, a modern, nemzeti filológiák viszont akár gyenge művekkel is sokat foglalkoznak, mert más az értékkritériumuk: számukra az a fontos, ami építette a történeti értékrendet. Ezzel hajtja végre a modern filológia az irodalomtudományban is azt a fordulatot, amelyről a nyelvtörténet, a biológia és a közgazdaságtudomány kapcsán már volt szó. A modern filológia ezért történeti jelentésfenomenológia; azzal foglalkozik, hogy a történelem folyamán egy meghatározott jelentéskör (például a jó és rossz harca) milyen tartalmakban, megfogalmazásokban bukkant fel. A filológia ezen megfogalmazások története, a jelentés történeti térképe. A filológia kora az írások megszaporodásának a következménye. A XIX. század második felében olyan tömegű lett az embereket körülvevő irodalom és egyéb írásos élet, hogy köznapi élmény lett egy írásbirodalom létének a sejtése. Az írás azonban még nem magában, autonóm szemantikai tárgyként lényeges, hanem mint üzenet, nevelés, mint egy szerző produktuma. A filológia mint az írás fizikája Newton alapján áll, illetve mint történeti jelenség, kollektív nevelőerő érvényesüléseként működik.

Minden nyelvi jelenség, így az irodalmi mű is az értelemkonstrukciót a kollektív nyelvi háttér kontextusával végzi. Lanson szerint „a szavak és kifejezések jelentése a nyelv történetével, a nyelvtannal és a történeti szintaxissal állapítható meg. A mondatok jelentése pedig a homályos kapcsolatok tisztázásával, a történeti és életrajzi utalások feltárásával”. A filológia feltételezte, hogy minden szövegnek egy jelentése van, és ez a jelentés elérhető, meghatározható. Lanson szerint „nem illúzió várni azt a napot, amikorra egyetértés születik a művek jelentéséről, tartalmáról és definícióiról, és az emberek azon túl csak jó vagy rossz hatásukról, azaz affektív minőségeikről vitatkoznak csak”. Egy ilyen gondolkodásmódban élesen elkülönül egymástól az „igazi jelentés” és a „jelentés igazsága”, modern terminusokkal a jelentés és a szignifikancia. E rendszerben a jelentés megalapozó, stabil, a szignifikancia pedig járulékos, változó. Komoly tudomány tehát elsősorban, sőt kizárólagosan a jelentés tudománya lehet. A filológusok ennek az objektív jelentésnek a belső szerkezetét részben eltérő módon fogták fel. Ismétlődik azonban egy olyan hármas felosztás, amely August Boeckhtől származik. Eszerint a jelentés egyrészt történeti, azaz a szót egy meghatározott referencia, valamire vonatkozás tükrében vizsgálja, tisztázza a történeti tér és idő más forrásból ismert tárgyait, jelenségeit, és pontosítja a szöveg tartalmát. A jelentés másrészt grammatikai, azaz a közös nyelvi rendszer vonatkozásában objektíven definiálható. Minden szövegnek van egy olyan alapjelentése, amely az adott nyelvet beszélők számára objektív és vitathatatlan. Végül harmadszor a jelentés spirituális, vagyis forrása egy individuális intenció, a kifejezni akarás világos és objektív aktusa. Ez az intenció a biográfiai tények vizsgálatával határozható meg, és elsődleges a szöveghez képest. Egyszerűsítve a három összetevőt, a filológus úgy ragadja meg egy bizonyos szöveg jelentését, hogy definiálja, mit gondolhatott, milyen nyelvet használt a szerző és milyen környezet állt a rendelkezésére.

Az irodalommal való foglalkozás kettős (történelmi és nyelvelméleti) társadalomtudományi forradalomnak a produktuma, modellértékű példája. Kísérlet arra, hogy az irodalmi művek kapcsán is felfedezze azt a nyelvi/történelmi univerzumot, amely az emberi élet egyéb területeit vezérli. A nyelvi/történeti univerzumot az irodalmárok azonos módszertani alapelvek mellett, kettős irányban dolgozták ki. Az azonos módszertani elv az volt, hogy minden emberinyelvi produktumnak feltárul az általános rendszere, a lényege akkor, ha megvilágítjuk eredetének összefüggéseit. Az eredet pedig két szempontból bizonyult megragadhatónak: egyrészt mint tényleges eredet, a szerző és a kor háttere, másrészt mint nyelvieszmei eredet. Az előbbi kapcsán a műalkotások létrejöttének társas és személyes hátterét kutatták; a középpontba a szerzői szándékot helyezték. Az utóbbinál feltételezték, hogy minden szerző valamilyen hozzá képest transzcendens nyelvi univerzummal bír; ez használati módokból és nyelvileg rögzített eszmékből áll. Az irodalminyelvi univerzumot a nyelvtörténet tárgyaként felfogott nyelvek mintája szerint értelmezték. Azt gondolták róla, hogy az irodalom eszmék, elvek szabályszerű, történeti folyamata. Az interpretátornak ezért az a szerepe, hogy feltárja, az adott mű milyen nyelvieszmei univerzumot hordoz, honnan, kitől vett át gondolatokat, beszédmódokat. Az eredet kétféle szempontja általában eltérő súllyal jelent meg a különböző irodalmároknál, elméleti iskolákban. Van erőteljesebben történeti és van erőteljesebben nyelvifilológiai koncepció is. A korai pozitivizmus legnagyobb hatású művelője a szenzualizmust követő francia Hyppolite Taine. Vele és későbbi német kollégájával, Wilhelm Schererrel foglalkozunk részletesebben. Mellettük természetesen számos jelentős kutatója volt a kora modern irodalomtudomány korai szakaszának. Elképzeléseik – átalakult formában – a mai irodalmi gondolkodásban is megtalálhatók. Brunetiere kísérletet tett arra, hogy Darwin evolúciós tanára alapozva írja le a műfajok morfológiáját. Nála „az irodalmi műformák növekednek, osztódnak, alkalmazkodnak, az erősebb elpusztítja a gyengébbet a létért való küzdelemben – és mindez mintha az írók hozzájárulása nélkül történne” (Thienemann).

b) A pozitív tények irodalomszemlélete – Hyppolite Taine

Hyppolite Taine a XIX. század végén az egyik legjelentősebb hatású francia irodalomtörténész volt. Főműveként tartják számon Az angol irodalom története című sokkötetes munkáját, melynek előszava a genetikus/történeti irodalomtudományi gondolkodás egyik legjobb és legtöbbet idézett összefoglalása. Történelem és irodalomtörténet számára azonos diszciplínák, mert „az irodalmi mű nemcsak egyszerűen a képzelet játéka vagy valami forrófejű egyén magános szeszélye, hanem az uralkodó erkölcsök hű másolata és bizonyos lelkiállapotok kifejeződése”. A kreatív zsenire építő romantikus irodalomfelfogással szemben Taine szerint az irodalom történetileg megragadható közös szellemiségre, értelemkomplexumra utal vissza. Jellemző, hogy Taine – ahogy a történetifilológiai módszer általában – a műalkotásnak határozottan másodlagos státust juttat, az csak keret, tény, tárgy a számára, amely megőrzi a nem tárgyi, eszmei lényeget. Magyarázó analógiája a kagyló héja és a kagyló teste közötti viszony. Régvolt tengerek kutatói a kagyló megkövesedett héjával találkoznak csak, és abból próbálják rekonstruálni az élőlényt. Ugyanígy „az írást is csak azért tanulmányozzuk, hogy megismerjük az embert; a kagyló és az írás is csak holt maradvány, egyetlen értékük, hogy a teljes és eleven lény nyomára vezetnek”. A műalkotás és az azt létrehozó személy (illetve rajta keresztül a kor) okokozati viszonyban van. A műalkotás maga érdektelen, lényeg az azt megteremtő emberitörténelmi ok. A gondolatot egy olyan kijelentéssel zárja, amely éles kritikát kap majd a modern irodalomelmélet számos irányzatától: „Ha az írást önmagában vizsgáljuk, rossz úton járunk.”

Taine tudományának alapvető törekvése az irodalom és a társadalom közötti okozati sor feltárása. A kiindulópont az apró tények tömege, a tárgyak, a művek, a társadalmi események segítségével rekonstruálható „hajdani ember”. E mögött a „külső ember’’ mögött második rétegként kell megtalálni a „láthatatlan embert”, mert „a külső ember mögött ott rejtőzik egy belső ember’’, a kor eszméinek, erkölcsének ideája. Ha pedig az egyes művek, alkotások és életek elemzésén át kellő mennyiségű ilyen belső, láthatatlan emberi lényeghez jutottunk – harmadik lépésként –, rekonstruálhatóvá válik „egyegy nép vagy egyegy kor erkölcsi struktúrája”, amely „éppoly sajátos és egyedi, mint egy növénycsalád vagy egy állatfaj fizikai struktúrája”. A végpont egy etikaierkölcsi rendszer, ahol azonban „a bűn és az erény éppúgy termékek, mint a vitriol és a cukor”. Nagyon lényeges, hogy Taine számára ez a végső rendszer kettős jellegű: egy kollektív lélektan és egy kollektív biológiai minta, a faj rejlik mögötte. Lélektanon azonban nem a mai, hanem a XIX. századi pszichológiát kell értenünk, mely voltaképpen pedagógia és konkretizált erkölcstan volt. Az irodalomtudomány maga is nevelés, az érzékek kialakítása. Segítségével a késői utód megtanulja a társadalmi életnek értelmet nyújtó múltat, eljut a „mondanivalóhoz”, érzéke, ítélőképessége kiképződik. Ezeket az elveket a mai irodalomtanítás, irodalomtudomány (például az irodalom szerepe a hazafias nevelésben) is gyakran hangsúlyozza. A háttérben azonban sokkal átfogóbb kérdések rejlenek: annak a tradíciónak pragmatikus, helyenként vulgarizált tudományosítása, amely a felvilágosodásból eredt és az ember, a polgár életének új vezérfonalát fogalmazta meg. Eszerint az ember igazi kiteljesedése abban a felnövési folyamatban történik meg, melyben elsajátítja közössége értékeit, ízlése, érzékei megformálódnak, képes ítélőerejének megfelelő gyakorlására, az élet dolgaiban való állásfoglalásra. A kollektív etikai lélektan mellett másik összetevő a faj, az a kollektív biológiai minta, mely az adott korban végső, tárgyias, objektív értelmet próbált adni a szövegeknek. A biológia a fejlődés leghatékonyabb elméleti modelljévé vált, a születés, virágzás, elmúlás logikája illeszthetőnek látszott az irodalom fejlődésmenetére is. E biológiai hosszmetszet mellett a keresztmetszet a faj fogalma, mely kísérlet volt arra, hogy a zavaróan sokféle közösséget, társadalmat valamilyen objektív, természettudományos alapra helyezzék. A láthatatlan embert így egyszerre jellemzik a test és a lélek, az erkölcs és az akkori embertudomány végső tanulságai.

A végok és a nyomában okozatként megjelenő produktumok, Taine szerint, három szempontból értelmezhetők. E három szempont Taine legismertebb gondolata. A faj, a miliő és a pillanat a kontextus megértési módjai, értelemteremtési eszközök. A szempontok mögött igazából egy négyes rendszer rejlik: a faj és a miliő térszerű, a pillanat időtermészetű, a faj belső külvilág, a szubjektiven adott, míg a környezet az objektíven adott.

A faj fogalma romantikus eredetű; Herder néplélekeszméjét sejthetjük mögötte (vagyis nem azonos a „faj” mai, köznapi fogalmával). Fejlődésmodellt és materiális magyarázati hátteret adott a népcsoportok sejtett vagy csak vágyott azonosságának. Herder feltételezi, hogy minden népnek, fajnak létezik egy olyan öröklött minősége, amely átfogó alapként szolgál minden általa teremtett értelem létrehozásakor és megértésekor. A faj reprezentatív minőségekkel, jellemző tettekkel, történelemmel, sajátos személyekkel, hozzá illő hősökkel, önálló megismerési, tevékenységi jellemzőkkel bír. Ezt a gyakran misztikusmetafizikus fogalmat későbbi szerzők egyre erőteljesebben a politikaibb szemléletmódot érvényesítő ”nemzet”fogalommal helyettesítették. Beöthy Zsolt – Taine egyik legjelentősebb magyar követője – szerint „az irodalom a nemzeti léleknek világos és közvetlen megnyilvánulása”. A nemzeti lélek olyan szimbolikus értékű személyben (Beöthy „volgai lovasában”) nyilvánul meg, aki a magyar faji jellemzőket (például „katonai erények” vagy „ellenzéki hajlam”) olvaszt magába. Taine második értelemképző ténytípusa a miliő, a környezet. A művészet, a történelem, a közélet egészen a szalonok, kocsmák világáig meghatározó szereppel bír a létrejövő műalkotás értelmének megformálásában. Taine feltételezi, hogy maga a faj is a környezet tartós irányainak, hatásainak következményeként jött létre. Az angol irodalom történetében az angol reneszánsz dráma bemutatását Taine a színházzal kezdi. Érzékletes leírását adja a durván ácsolt építménynek, ahol a szegényebb közönségre bőven zuhog a zápor. A nézők az „előadás előtt a maguk módján mulatnak, sört isznak, diót törnek, gyümölcsöt esznek, ordítoznak, s néha ökölre is kelnek”. A durva alsó szinttel szemben ott van a valamivel kifinomultabb gazdagabbak világa, akik aranyozott cifraságba bújnak, csendesebbek, kényelmesebbek, egyszerű, de fedett színházi helyet vásárolhatnak. A dráma, Shakespeare darabja, mindezen élettípusoknak az áttekintését, integrációját kell hogy adja. A környezet azonban csak leíró értelemben kerül az értelmezés látókörébe, vagy az irodalmári mesélő fantázia, vagy az unalmas ténybogarászás jellemzi. A kor irodalmárainak még nem állt rendelkezésükre mai értelemben vett szociológia, nem volt kidolgozott politikatudomány, és a pozitivista társadalomelmélet is meglehetősen fantáziátlan tudomány volt. A harmadik elem a pillanat, a „moment”, mely az előbbi összetevő térszerűségével szemben az időt, a folyamatot képviseli. A pillanat az a pozíció, amelyet az adott szerző és mű a tradíció, az értelemhagyomány folyamatában elfoglal. Az előfutár és a követő, az új eszmét kezdeményező, és a már felfedett eszmét kidolgozó különbségei foglalkoztatják Tainet. A pillanat elve veti fel a később oly középponti szerepű hatás és a motívum fogalmát. Az erre épülő elemzési mód a műalkotásértelem meghatározását a valódi vagy vélt megelőlegező hatásokkal, tartalmitematikus vagy formai átvételekkel világítja meg. A pozitivista a hatást töredékes formájában érti csak meg, nem hatásrendszerrel foglalkozik, hanem hatáselemekkel, melyek induktíven állnak csak össze valami részleges egésszé. A művek mindig egy olyan pillanatot reprezentálnak, amelyben a múltból rendelkezésre álló sokféle hatásból, erkölcsi ismeretből valami új formálódott. Ezt az újat, az adott időben keletkezett művet úgy lehet megérteni, hogy az interpretátor rekonstruálja mindazt az eszmét, amelyet a szerző művébe építhetett.

c) A történeti nyelv pozitivitása – Wilhelm Scherer

A pozitivista eredetű irodalomtudományi gondolkodás másik – az előbbivel gyakran vitatkozó, de ugyanilyen gyakran összeolvadó – jelentős koncepciója a XIX. század hetvenesnyolcvanas éveiben Németországban alakult ki. Az értelemrekonstrukció középpontjába a pozitív értelemben vett (azaz valóságos) személy és a hasonlóan pozitív valóságos produktum, a szöveg került. A StaelTainetípusú gondolkodásmóddal szemben ez a megközelítés az irodalom értelmének, az értelmet megalapozó világképnek a szűkítését jelenti, hiszen a történeti konstrukció, a történetileg érvényes világkép helyett (vagy inkább mellett) erőteljesebben hangsúlyoz valami annál szűkebb érvényűt: a szerzői személyt. A gondolat leghíresebb megfogalmazója, gyakorlója Wilhelm Scherer német irodalomtörténész. Legismertebb gondolata éppen a fentiek értelmében párhuzamos és ellentétes is Taineével. Az irodalmi értelemkonstrukció nála az író hármas vizsgálatából tevődik össze, ezek az öröklött (das Ererbte), a tanult (das Erlernte) és a megélt (das Erlebte). Pontosítanunk kell azonban ennek az irodalmat megalapozó „személynek” a fogalmát. Nem a romantika által bevezetett zsenifogalomról, azaz nem egy misztikusegyedi értelemben vett valakiről van szó, hanem olyan valóságos személyről, aki a történelem erőinek összegéből formálódott. A pozitivista felfogásban a személy legmegfelelőbben egy kronologikus esemény és hatássorból felépülő életrajz formájában rekonstruálható. Ebben az időszakban készültek azok a híres életrajzok (a német irodalom kapcsán elsősorban Goethéről, nálunk Petőfiről), amelyek kísérletet tettek arra, hogy a szerző minden pillanatát leltárba vegyék, és ezzel a megírt műveket is pontos értelemalaphoz juttassák. Ekkoriban, illetve ekkortól kezdve íródtak „a költő ezen művében viszontagságos gyermekkorának kétségtelen hatását fedezhetjük fel” típusú tanulmányok.

Scherernél, Tainehez képest, még határozottabban megformálódott egy hangsúlyos szerepű tudományelméletimetodológiai koncepció, a kor sikertudományának, az evolúció tanát kifejlesztő, az öröklés alaptörvényeit felfedező biológiának a szemlélete. Scherer közvetlenül átemel az irodalomtudományba olyan metodológiai, tudományelméleti gondolatokat, amelyek a természettudományok kapcsán lettek fontosak. Ilyen elsősorban az, hogy feltételezi az irodalmi jelenségek kauzalitását, az irodalmi értelem genetikus, okokozati meghatározottságát és beágyazottságát. Az okozati sorok olyan objektív hatássorozatból állnak, amelyek szükségszerűen vezettek el egy meghatározott objektum (a mű vagy művek) létrejöttéhez. A másik természettudományos eredetű gondolat az előbbi metodológiai párja: az irodalom kauzális rendjét egy induktív logikájú leírással kell fogalmilag megragadni. Az irodalmi értelem rekonstrukciója a megfogható, apró (életrajzi, történelmi, nyelvi) tények alapján történhet meg (Scherer Poetik című művének, mely munkássága elméleti összefoglalása volt, felét teszi ki a költő és közönsége közötti viszony elemzése). Ezek a tények az irodalmi értelem elsődleges, konkrét létezési módját jelentik. Az átfogóbb értelemkonstrukciók ezen tények együttműködéséből vagy ezen tények részértelmeinek összekapcsolásából származnak. Ez a módszertani elv látszólag igen egyszerűvé tette az irodalmi értelem kutatójának dolgát, aki kitartó türelemmel tények tömegét gyűjti össze, ezek majd úgyis szinte automatikusan magyarázzák az irodalmi szöveget. Ebből a gondolkodásmódból egyszerre született egy olyan elméleti jellegű diszkurzus, mely az irodalom első komoly, szisztematikus értelemrekonstrukciója volt, de ebből született az értelmetlen, lélektelen adathalmozás hamis tudományossága is. Elrettentő példaként Zdenko Skreb idézi az 1894es német irodalomtörténeti bibliográfiát, mely feltünteti egy bizonyos Beyer nevű kutató „A savanyúkáposzta a költészetben és a prózában” című írását, és a bibliográfia összeállítója még sajnálkozik is, hogy ezt a kitűnő témát még nem dolgozták fel eléggé.

d) A pozitív, történeti genetikus irodalomtudomány módszertana

A pozitivista irodalomtudomány átfogó irodalomelméleti rendszer kialakítására sosem törekedett, de sokféle irodalomtudományi értelmező stratégiát dolgozott ki. Bevallott vagy csak odaértett kiindulópontja mindig egy egykor volt, eredeti társadalmi állapot, mely reprezentatív értelemkonstrukcióval bírt, az adott közösség szempontjából jelentős eszméket, elveket vallott. Ez a társadalmi állapot elsősorban a keretében megtörtént (vagy elmaradt) cselekvések és a benne létrehozott produktumok, elsősorban szövegek révén nyer megfogható alakot. A kutatás végpontja, célja pedig annak megmutatása, hogy az egyedi műalkotásban milyen módon artikulálódott a közösségi értelem. A kiindulópont eszmei, a kor szóhasználatával: „pszichológiai”, a végpont pedig a műalkotáshoz, illetve annak anyagához kapcsolódik, azaz „esztétikai”. A modernista elméletekkel szemben a pozitivista kora modern irodalomtudomány még alapjában véve „módszertani” jellegű. Nem a dolgot, a műalkotást vagy az irodalmiságot magát akarta meghatározni, hanem szabatossá kívánta tenni azokat a módszereket, amelyek világosabb összeköttetést létesítettek a kiinduló és végpont között. A tényleges kutatási folyamat természetesen fordított irányú, hiszen az irodalomtudományi vizsgálathoz nélkülözhetetlen az irodalmi szöveg. Ez azonban csak gyakorlatitechnikai kiindulópont, mert már a szöveg kiválasztása és előkészítése is az előbb említett kiinduló koncepció alapján történik. Tolnai Vilmos 1922ben megjelentetett igen színvonalas könyve, a Bevezetés az irodalomtudományba egyike azon kevés munkáknak, amelyek irodalomelméleti összegezésre törekszenek ebben a meglehetősen elméletellenes korban.

Tolnai az irodalomtudományt öt nagy területre osztotta. Az első ezek közül a (szű kebb értelemben vett) filológiai elemzés. Olyan kérdések tartoznak ide, mint hogy ki írta a művet, elérhetőe az eredeti kézirat, milyen változatai vannak, mennyire hiteles és helyes a szöveg stb. Két nagyobb részterülete van: az előbb felsoroltak a szövegtest rekonstrukcióját szolgálják és a szövegkritikához tartoznak, ezt követheti a szövegmagyarázat. Ez utóbbi lényege a forráskutatás, a mű eredetének kimutatása, a készítésekor használt anyag és minta meghatározása. A második tudományterület már a történetileg megalapozott, keletkezési pillanatában rekonstruált szöveggel dolgozik. Ez az összehasonlító vizsgálat. Lényege, hogy feltárja az időrendben egymás után következő irodalmi jelenségek okozati kapcsolatát, azaz kimutatja azokat az eszmei és stilisztikai kapcsolatokat, amelyek a történeti folyamat érvényesülését példázzák. Összehasonlítható egy mű ugyanazon szerző más művével, más szerző művével vagy éppen a kor egyéb írásos produktumaival. Az összehasonlító vizsgálat kulcsterminusa a hatás, vagyis lényege az, hogy megmutassa a tényleges történeti kapcsolódás lépéseit. A harmadik terület, a történeti vizsgálat már nem az összehasonlító módszer két elem közötti eljárása, hanem átfogó szellemi folyamatok rekonstrukciója. Ez egyrészt lehet egy külső rend rávetítése az irodalmi sorra, azaz objektív idő, az irodalomtól független történelem irodalmi megjelenéséből áll (ilyen az az eljárás, amit a hatkötetes magyar irodalomtörténet is alkalmaz, hogy társadalmi eseményekhez – 1849 vagy 1919 – köt korszakokat). Másrészt alkalmazhat egy belső, irodalmibb rendet is, ha a korszakolás irodalmi mozgalmak, iskolák, vagyis az irodalmi tradíció szerint történik. A történeti vizsgálat jellemző alapfogalma a korszak, továbbá a nemzedék, az irodalmi egyéniség. A negyedik terület a lélektani vizsgálat, a szerző öröklött és szerzett személyiségjegyeinek feltárása. Család, neveltetés, földrajzi hely, éghajlat, korszellem hatása tartozik e vizsgálati körbe, vagyis „keresi azokat a lelki tényezőket a szerzőben, amelyekből a mű eredt”. Az utolsó, ötödik vizsgálati szempont a műalkotás értékelése, az ún. esztétikai vizsgálat. Alapelve: értékes az, amit az emberek (az uralkodó irodalmi és társadalmi elit intézményei, képviselői) leginkább és hosszú időn keresztül jónak tartanak. Az esztétikai vizsgálat centrumában az áll, hogy mi a mértéke az adott mű nevelő hatásának. Az esztétikai ebben a felfogásban a nevelő hatással azonosítódik. Tolnai egyetértéssel idézi Eötvös Józsefet, aki szerint „a költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik”. Aligha kell bizonyítani, hogy ez – a kora modern irodalomfelfogás eszmei magva – mennyire ellentéte annak a szemléletmódnak, amely (Tolnaival egy időben, de gyökeresen más világszemlélettel) az avantgárd, a modernizmus művészi és elméleti irányzataiban megfogalmazódik. Azzal, hogy a modernizmus éppen a „kedves játék”ot tartja fontosnak, és egyenesen tagadja, hogy az irodalom feladata lenne „a létező hibák orvoslása”.

Horváth János egy későbbi irodalmárgeneráció képviselője, mint Tolnai. Irodalomtudományi szemléletmódja már erősebb szociológiai, társadalomelméleti hatást mutat, pozitivizmusa komplexebb. 1922ben a Minerva című szellemtudományi irányú folyóirat jelenteti meg talán legfontosabb elméleti írását, a „Magyar irodalomismeret – A rendszerezés alapelvei” című tanulmányt. „Minden rendszeres irodalomtörténet megannyi kísérlet a szintézisre” – kezdi tanulmányát Horváth. A szintézis viszont anyagát összefüggő egésznek fogja fel, valamilyen vezérelvet feltételez. A korábbi irodalomtörténeti munkákban ez a vezérelv az „irodalom” meghatározásában rejlett, és a történelem során egyre szűkült, előbb a „magyarországi, majd magyar nyelvű, nemzeti tartalmú, végül művészi” szövegeket értettek rajta. Horváth kifogása az, hogy mindegyik koncepció „a maga korának irodalmi felfogásával nézi a múltat, a jelen szempontjával ír irodalomtörténetet”. A korábbi irodalmat a későbbi irodalmi felfogás felől értékelő szemlélet azonban torzít. Egyetlen szemléletmód volt, amely egy eredeti történeti folyamatot tudott rekonstruálni: a nemzeti eszme felőli megközelítés, amely „egy olyan ösztönerő, amely műveltségi fejlődésünk egész területén érvényesül” és mégis „tárgyi igazságon alapul”. A nemzeti elvű rendszerezés azonban átfogóbb, mint az irodalom; politikai, történelmi folyamatok is beletartoznak. A valódi irodalomtudománynak (az immanens irodalomtudománynak) viszont „irodalmi elvről, önelvű rendszerezésről kell gondoskodnia”. Tárgyi hűség (pozitivitás, tényszerűség) és önelvűség, ez a két alapvető követelmény. Teljes irodalmiságot lefedő, de tárgyiasan (pozitív módon) tárgyalható témát kell tehát tudományunknak kijelölni. A kései pozitív irodalomtudomány háttereként az irodalmat ezért Horváth János úgy határozza meg, mint ami „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével”. Így az irodalmiság, a kutatás témája „egy szellemi életbeli viszony, mely írók és olvasók között az előbbiek által írt (megrögzített) szövegek közvetítésével érvényesül”.

A pozitivista irodalomtudomány jellemző interpretációs technikája ma is gyakori módszer. Találkozunk vele az iskolai tankönyvekben és a tudományos irodalomtörténetírásban egyaránt. A pozitivizmus – mint láttuk – a történelmi és közösségi értelem elsődlegességét vallja, és ezek hátterével értelmezi az egyes műveket. A pozitivista interpretációs felfogás az általános etikaitörténelmi háttér egyes műbe épülését a szerző tevékenységében fedezi fel. Ez az az archimedesi pont, ahol az egyedi mű értelemkonstrukciója megszületik. Ez az oka annak, hogy a pozitivista irodalomfelfogások intencionalista, a szerzői szándékra építő értelmezéselméletet vallanak, vagyis számukra az a lényeges, hogy „mit akart a szerző mondani”. Tolnai szerint „a helyes értelmezésnek alapfeltétele a költő – tudatos vagy tudattalan – művészi szándékának felismerése, azaz annak megállapítása, hogy mi ment végbe a költő lelkében műve megalkotásakor”. A mű értelmezésének végeredménye ezért a megalkotás hátterét adó források feltárása, a szerzőnél érvényesülő hatások vizsgálata, a szerző személyes és közösségi pozíciójának elemzése és a mű reprezentatív értéke, nevelőereje. Jól ismert elemzési mód ez, szokás szerint három nagy vizsgálati körből áll. Abból indul ki, hogy mikor keletkezett a mű, milyen társadalmitörténelmi helyzet állt fenn akkor, és hogy a szöveg hogyan jeleníti meg a szerző életének adott pillanatát. Ezután az elemzés rátér a szerkezetre, a szöveg tagolására (általában meglehetősen egyszerű, közvetlenül érzékelhető szerkezetek – például bevezetés, tárgyalás, befejezés – kibontásával), kitér a jellemző megformálási sajátosságokra (a retorikai eszközök felsorolására), nyelvtechnikai jellemzőire és verselésére. A harmadik csoport az „esztétikai” vizsgálat, mely a mű „mondanivalóját” összegzi és megállapítja, hogy a műalkotás miért értékes, hogyan építhető be az adott társadalom nevelőtevékenységébe.

A filológus logikát követi például Tolnai Vilmos Arany és Madách „arany almái” című írása, mely az Egyetemes Philologiai Közlönyben jelent meg. Tolnai egyetlen képnek a történetét nyomozza ki, mely Arany Örök zsidó című versében jelent meg:

„Gyümölcs unszol, friss balzsamu:

Kívül arany, belől hamu...”

Madách Lucifere beszél az almáról, mely „künt piros, de béle por”. Tolnai bizonyítja, hogy a két szerző egyike sem vehette át a képet a másiktól, és ez felkelti gyanúját, hogy a szövegrész értelme nem eredeti invenció, hanem egy jelentésfragmentum történeti gyökereire lehet általa kitekinteni. Ez a felismerés az igazi „filológus pillanat”, ennek alapján történhet a jelentés történeti fenomenológiájának a feltárása. Tolnai jelzi azt a kontextuális tényt (egy olvasmányt), amely mindkét szerző valószínű kapcsolódási pontja a kívül szép, belül por; hamutartalmú gyümölcs, a hivalkodó külső látszat és a rossz, romlott belső ellentmondásos történeti értelméhez: „Aranynak és Madáchnak közös kedves olvasmánya az ötvenes évek tájékán Byron volt, s valóban, ez a csalfa gyümölcs több ízben is előkerül költeményeiben”. Természetesen semmiféle olyan bizonyító adat nincs, ami ezt a közös forrást ténylegesen igazolná, tehát csak valószínűsíthető az, hogy a kép Byrontól származik. Maga Byron azonban – talán, hogy kedvében járjon a majdani filológusnak – „lelkiismeretes »poeta doctus«ként” megadja a kép értelmét, Tacitus egy szövegére hivatkozik. Tolnai, Byron útmutatása nyomán, megvizsgálja és kiegészíti Tacitus vonatkozó szövegét, és kritikai vizsgálat alá vonja Byron használatát, aki az eredeti értelmet átformálta. A tanulmányhoz fűzött lábjegyzetben még hozzáteszi, hogy megtalálta Tacitus forrását is, ez Josephus Flavius, aki a Holttenger vidékének leírásaként említ egy olyan gyümölcsöt, mely érintésre szétpattan és belőle por ömlik ki. „Íme, ennek a költői csodagyümölcsnek történeti és növénytani megfejtése” – zárja elemzését. Tolnai bravúros filológiai fejtése jól példázza a filológia eredményeit és korlátait is. Benne jól érzékelhetjük, mit jelent az, hogy a filológia csak egy jelentésfelszín leírására képes. Az értelmezés ugyanis nem tud kitérni arra, hogy Madách és Arany pontosan mit is akart kifejezni, sejtetni a képpel, sőt a két meglehetősen eltérő költői jelentést a történeti értelemfenomenológia módszerével a filológiai elemzés alaposan össze is mossa. Madách ugyanis az idézett helyen világosan arra a bizonyos paradicsomi almára utal, amely az embert az első bűnre csábította. Arany viszont egy egészen más élethelyzet, a világba vetett, elidegenedésre ítélt magányos ember figuráját rajzolja meg versében, és az alma azt a csalódást reprezentálja, ami az egyént a világhoz fűzi. Az interpretáció célja az, hogy a vers szövegében felfedezzen bizonyos eszméket, ezek tartalmát történetükkel kinyomozza és az eszmék életrajzi, kortörténeti vonatkozásait tisztázza. Az értelmezés, bár látszólag a szövegre épül, mindig meghaladja azt, mégpedig két irányban: a szerző élete és az anyagul használt korábbi, szövegekben rögzített eszmék felé. Kettős kontextus ez, egy alapvetően múltra, jelentésgenezisre épített értelemfogalom, mely a befogadót figyelmen kívül hagyja, a művet pedig, mint „a kagyló héját”, csak szellemi és közösségi eszmék foglalataként értelmezi.

A most ismertetett elméleti gondolkodásmód, a pozitív filológia a XIX. század sikertudománya volt. Addig sem és azután sem adatott meg az irodalomtudománynak, hogy a társadalom és az élet megismerésében, alakításában olyan fontos szerepet tulajdonítsanak neki. Talán ez az oka, hogy az irodalommal foglalkozók – meglehetős anakronizmussal – még ma is előszeretettel vallják magukat „filológus”nak, és irodalommal foglalkozó tanszékeket is gyakran neveznek ilyen vagy olyan filológia tanszéknek. A történetifilológiai diszkurzus által képviselt irodalomtudomány azonban nem az irodalmi mű tudománya volt, hanem az irodalmi példákon keresztül fontos társadalminevelési funkcióval bírt, az etika, a morál hordozója volt (sokan még ma is ezt várják el az irodalomtól és irodalomtudománytól). A diszkurzus ma már jól érezhető alapvető proble matikussága éppen ebből származik: a mai ember megértési pozíciója, elvárása az irodalmi művel kapcsolatban elsősorban nem a nevelődés, hanem az élmény, az élvezet, nem az emberismeret, hanem az önismeret. A diszkurzus tudományelméleti proble matikussága az indukció módszerének ellentmondásosságából és hibás irányából fakad: az értelem rekonstrukciója nem érhető el a mű létrejötte körülményeinek bármilyen szabatos vizsgálatával sem. A történetifilológiai megközelítés kontextualizmusa valószínűleg kiindulópontjaiban hibás. Bármilyen sok adatot is tudok a szerzőről, a korról, a mű értelmét mégsem határozhatom meg biztonsággal, mert egyrészt nem tudhatom, hogy adataim mind érvényesülteke a megíráskor (gondolte a szerző éppen arra) és azt sem tudhatom, hogy valóban eljutottame minden adat összegyűjtéséhez (azaz nem gondolhatotte a szerző éppen valami másra). E két hibalehetőség kizárja az induktív módszer biztonságos érvényesítésének lehetőségét, és a rekonstruált értelem csakis valószínűsíthető lehet. Felvethető egy tudománytörténetimódszertani ellenérv is. A kontextus elemzési módja a XIX. század második felében alakult ki, és felhasználta az akkor még meglehetősen fejletlen, filozofikus természetű, rokon fogalmi hátterű társadalomtudományokat. Azóta ezek a tudományok rendkívüli fejlődésen mentek át, nemcsak az ismeretanyag és metodológia, hanem a tárgyterület alapvető felfogásmódja is megváltozott. A történetifilológiai módszert követő írások azonban a kontextus elemzésekor még ma is többnyire a XIX. századi személy és társadalomfelfogást használják. Az életrajzot például a XIX. század leíróintrospektív módszerével, a nyelvi összetevőket pedig a modern nyelvészettől egyáltalán nem érintett hagyományos grammatikával vélik kezelhetőnek (érdemes ebből a szempontból kritikusan belenézni a mai tankönyvekbe és a közelmúlt irodalomtörténeteibe). Kézenfekvőnek tűnhetne az, hogy akkor nem kell mást tenni, mint ezeket az új tudományokat bevezetni, beépíteni a történetifilológiai módszer keretébe. Ez azonban azért lehetetlen, mert az említett diszciplínák nem egységes filozófiai szemléletmód lebontásából születtek, hanem különkülön formálódott meg az alapjukat alkotó eszmerendszer, és ezért integrálhatatlanok, gyakran egymással ellentétes filozófiai előfeltevéseken nyugszanak, és természetesen ellentétesek a filológia hagyományos hozzáállásával is.