Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a társadalomtörténetbe

Bódy Zsombor, Ö. Kovács József (2006)

Osiris Kiadó

Szijártó M. István– A MIKROTÖRTÉNELEM

Szijártó M. István– A MIKROTÖRTÉNELEM

A mikrotörténelem egy viszonylag jól körülhatárolható kisebb egység (legtöbbször egyetlen esemény, egy falu közössége, egy család vagy egy egyén) intenzív történeti vizsgálatát jelenti, ugyanakkor célkitűzéseiben több egy esettanulmánynál, mely sokszor ugyanezt végzi el. Ahogy Charles Joyner mondja, „a mikrotörténelem a nagy kérdésekre kis helyeken keresi a választ” (idézi Shifflett 1995). Szűkebb értelemben véve megegyezik az olasz microstoria iskolával (először ezt vizsgáljuk majd meg), mely világszerte jelentős hatást gyakorolt a társadalomtörténetre, különösen az Annales körére és a német kollégáikra, ugyanakkor a mikrotörténelem tágabban is értelmezhető. Szélesebben értelmezve szorosan összefonódik a történeti antropológiával. Jelenleg a mikrotörténelem a vele rokonítható new cultural historyval együtt a társadalomtörténet vezető irányzata. Érdemes külön kitérnünk azokra az ígéretes távlatokra, melyeket a történeti megismerés terén nyitott. Magyarországi recepciója a kilencvenes években indult meg – ennek vázolásával zárul ez a rövid áttekintés.

A microstoria

A mikrotörténelem elnevezést saját munkájára alkalmazva már 1959-ben használta George R. Stewart amerikai és 1968-ban Luis Gonzales y Gonzales mexikói történész egy csata egyetlen mozzanatának igen részletes bemutatását, illetve egy kis falu 400 éves történetét értve alatta. Fernand Braudel, az Annales második nemzedékének kiemelkedő egyénisége az eseménytörténet (histoire évenementielle) megbélyegző fogalmának szinonimájaként használta, majd Raymond Queneau francia író A kék virágok című írásában ironikus, de már pozitív töltéssel bukkant fel. Primo Levi olasz író közvetítésével tőle vették át önelnevezésként azok a marxista gyökerű olasz történészek, akik a torinói Einaudi kiadónál 1981 és 1991 között megjelenő Microstorie című sorozat és az 1966-tól megjelenő Quaderni Storici című folyóirat körül csoportosultak. Ez a folyóirat az erősen átpolitizált olasz tudományos életben pártsemleges maradt, s fórumot nyújtott a kisebbségi vélemények kifejtésére. Edoardo Grendi egy 1977-ben megjelent írásában „mikrovizsgálaton” alapuló kuta-

tási programot javasolt, s a „mikrotörténelem” ezen terminus helyébe lépett. (Ginzburg 1993, 170-4; Muir 1991, ix; Levi2000, 128; Revel 2001, 5). Programját két évvel később Carlo Ginzburg és Carlo Poni A név és az eljárás című közös cikkükben körvonalazták.

Olaszországnak csodálatos levéltárai vannak, írták, de a kvantitatív kutatásokhoz nem áll rendelkezésre elegendő pénz és megfelelően szervezett kutatók hálózata. Másrészt a hosszú idősorok vizsgálatai torzítanak, az élet valóságát kilúgozzák a történelemből, és a makrotörténelmi módszerek iránt amúgy is növekszenek a kétségek. A szerzők ezek alkalmazása helyett más megközelítést javasoltak: „rendkívül jól körülhatárolt jelenségek – egy falu közössége, néhány család, sőt egy egyén – különösen közelről történő vizsgálatát”, a történelem közelítését az antropológiához. A levéltári útvesztőben a történész Ariadné fonalaként a nevet kövesse, és így a vizsgált személyt vagy az egyének egy csoportját „különböző társadalmi kontextusokban” (az egyházi anyakönyvekben születőként és meghalóként, gyermekként és szülőként, a birtokösszeírásokban bérlőként és tulajdonosként, a bírósági forrásokban peres félként vagy tanúként) fogja megtalálni, s kirajzolódik az egyén társadalmi kapcsolatainak hálója (Ginzburg-Poni 1991, 2-5).

Elméleti szövege viszonylag kevés van a microstoriának (lásd még Ginzburg 1993; Levi 2000), inkább gyakorlati kutatási eljárásnak tekinti önmagát. Kézenfekvő ezért néhány híres munka ismertetésén keresztül megközelítenünk. Két fő ága a társadalomés a kultúrtörténeti irányultságú (Muir 1991, xv; Rosental é. n., 71; Szekeres 1999, 3). Az előbbi alapműve Giovanni Levi magyarul is megjelent Egy falusi ördögűző és a hatalom című könyve. Levi abból indul ki, hogy 1697-ben az egyház vizsgálatot folytatott a santenai vikárius, Giovan Battista Chiesa ördögűzései ügyében. Levi Chiesa életét és a falu társadalmát rekonstruálja. A mezőgazdasági népesség elitjét alkotó nagybérlő réteg (massari) együttműködő rokonok alkotta nagycsaládjainak férfi tagjai külön háztartásban éltek ugyan, de közösen birtokoltak és béreltek földet. A saját tulajdonú föld csak a biztonsági tartalék szerepét játszotta, a súlypont a bérelt földekre esett. A családfő 20-30 felnőttet is irányított, s köztük a parcellák a demográfiai eseményeknek megfelelően mozogtak. A massarók a családi együttműködés révén törekedtek a biztonság megteremtésére, mely a gazdagodásnál fontosabb cél volt.

Ezt tükrözték a földbirtokpiac hatalmas árkülönbségei is: érdekes módon minél közelebb volt a vevő az eladóhoz, annál magasabb volt az ár. A rokonok közti ügyletben ugyanis a vétel a segítségi láncban csak az utolsó szem szerepét játszotta. A magas ár részét képezték a múltban nyom nélkül folyósított segélyek is. (Ezt bizonyítja, hogy éppen ebben a kategóriában volt igen magas azoknak az ügyleteknek az aránya, amelyekben nem történt készpénzfizetés.) A másik végletet a külső vevő képviselte. Ezekben az ügyletekben az ár erősen nyomott volt, mert eladási kényszer érvényesült, és rokoni vagy szomszéd vevőt nem tudott az eladó találni, mást is alig. Igen gyakran előkelők vagy nemesek szívességből vették meg a parasztok kis parcelláit.

A falu előkelői szintén összehangolt nagycsaládokban tevékenykedtek. A köztük is rangelső Tesiók közt például a családtagok foglalkozásukat (gabonakereskedő, orvos, patikus vagy pap) nemzedékről nemzedékre (és főleg nagybácsiról unokaöcsre) örökítették. Minden generációban volt egy vagy két személy, akinek a kezében koncentrálódott a föld. (Például a pap kezében, ha az ő családjukból került ki, mert a pap adómentességet élvezett.) A parcellák a családban gyorsan mozogtak, és annak, hogy éppen kinek a nevén szerepeltek, nem sok köze volt ahhoz, hogy ki művelte őket. Miként a nagybérlő családoknál, itt is erős endogámiát figyelhetünk meg. Tekintve, hogy a presztízst drága lett volna mindenkire nézve fenntartani, a család egyes egyedeket (elsősorban rosszul kiházasított és elfeledett lányokat) „feláldozott”. Másrészt egyes képviselőiket „futtatták”, azaz ők a család erőforrásaiból aránytalanul nagyobb részt kaptak, majd magasra feljutva a társadalmi hierarchiában családjukat onnan segítették, mintegy maguk után húzták, és a háttérben maradókra felőlük presztízs, biztonság és erőforrások háramlottak.

A Giovan Battista Chiesa által végzett ördögűzés világosan illeszkedett a parasztok gazdasági kockázatminimalizálási stratégiájához: ennek révén igyekeztek ellenőrzésük alá vonni testi és lelki bajaikat. Chiesa páciensei esetében már kudarcot vallott egy vagy többféle orvosság, illetve orvos, s nemegyszer ők maguk küldték Chiesához a beteget. Mivel az általános vélekedés szerint a betegséget természetes okok, természetfelettiek, társadalmiak és egyéniek egyaránt okozhatták, ugyanazt a betegséget más személyeknél más és más terápiával kellett gyógyítani, s az orvosok maguk is elismerték hatókörük korlátozott voltát. Chiesa sikerét az hozta meg, hogy a betegségek kilencven százalékára egyetlen okot adott: a démonokat, s ezt a magyarázatot a betegek megértették és könnyen elfogadták, mivel külső ok volt, mely találomra sújtott le, és nem kellett magukban keresni a betegség okát. Chiesa esetleges sikertelensége nem csökkentette presztízsét: a gyógyítást, a démon kiűzését akkor is sikeresnek tekintették, ha a páciens helyre nem hozható egészségkárosodást szenvedett. Mindez azonban a gyógyítás keretei közt maradt, Chiesa nem tett csodát: a környéken azt a „műfajt” egy kézrátétellel gyógyító pap és egy csodatévő Szűz Mária-képmás képviselte.

Levi a santenai bíró és közjegyző, Giulio Cesare Chiesa, vagyis Giovan Battista apja pályafutásán keresztül azt mutatja meg, hogyan uraltak egy falut a 17. század végén Piemontban. Ot a földesurak tanácsa nevezte ki Santena podesztájának és közjegyzőnek, és sikerrel közvetített a parasztok, a földesurak és a központi hatóságok közt. A közösségnek biztonságot nyújtott. Ebben az időszakban Santena megpróbált kibújni Chieri városának joghatósága alól. Az eset nem volt világos, Santena privilégiuma hiányzott, de az önálló város szerveivel rendelkezett. Az évtizedes vita idejére mindenesetre a sikerrel manőverező Giulio Cesare Chiesa eltüntette a várost az adólistákról. Ot magát nem érdekelte a föld, ingóságain kívül presztízsébe és társadalmi kapcsolataiba invesztált, leányainak nagy hozományt adott, fiait taníttatta. Gyermekeire társadalmi helyzetét hagyta örökül. A gazdasági helyzet romlása, a háború, a földesurak vitái következtében azonban a a család pozíciója megrendült, s Giovan Battista Chiesa nem volt képes megőrizni az apjától örökölt hatalmat és presztízst. Az ördögűzés részéről kétségbeesett kísérlet volt ennek visszaszerzésére, és az egyház közbeavatkozása végleges kudarcát jelentette (Levi 2001).

A társadalomtörténeti microstoria egyéb jeles munkái közé tartozik Edoardo Grendi könyve Cervóról és Osvado Raggio munkája Fontanabuonáról: mindkettő a modern állam kialakulását vizsgálja Genova környékén, arról a korábbitól teljesen eltérő képet festve: nem a központi intézményeket, hanem a helyi politikát állítva a középpontba, helyi társadalom és központi hatalom kölcsönhatását vizsgálva. Ugyanitt kell még említenünk a fiatalabb történészek közt Angelo Torre és Franco Ramella munkásságát (Szekeres 1999, 3-5; 2001; Torre 2001).

Az olasz mikrotörténelemben a nemzetközileg ismertebb, a kultúrára összpontosító megközelítést Carlo Ginzburg neve fémjelzi. Leghíresebb munkája, A sajt és a kukacok magyarul is megjelent. Ebben inkvizíciós iratok alapján kísérli meg rekonstruálni Menocchio, egy 16. századi eretnek molnár világképét. Menocchio gondolatainak robbanóelegyét a népi és a magas kultúra találkozása hozta létre. Ez világképe alapjában véve nem könyveiből származott, érvel a szerző, mert olvasáskor olyan, az orális kultúrából származó „szemüveget” használt, amely szinte a felismerhetetlenségig eltorzította az olvasmányaiból kiemelt elemeket, s ez felelt az inkvizítorokat megdöbbentő egyéni világképért. Így Ginzburg a tragikus sorsú molnárban a mintegy repedésen felszínre törő ősi hagyomány, az orális népi kultúra képviselőjét látja (Ginzburg 1991). Kiadás előtt áll Carlo Ginzburg első könyvének magyar fordítása is, mely az éjjelente a boszorkányokkal a termés védelmében rituális harcra kelő benandatékról íródott, szintén inkvizíciós források alapján (Ginzburg 1966).

Noha Ginzburg lett a microstoria leghíresebb képviselője, hatásában mégis annak társadalomtörténeti vonulata bizonyult jelentősebbnek. Különösen nagy hatással volt a francia és a német társadalomtörténetre, s ennek a recepciónak a története mutat legjobban rá arra, melyek voltak az olasz mikro-társadalomtörténet újdonságai.

Az Annales körében is új szakasz kezdődött az 1960-as, 70-es évek fordulóján. Nouvelle histoire (új történelem) címke alatt új törekvések jelentkeztek: a társadalomtudományok közül az antropológia tett szert a legnagyobb befolyásra, a gazdaságtörténet helyett a kultúra és a mentalitás vizsgálata került előtérbe. A vizsgált témák megsokszorozódásával mintegy kitágult a történelem, ugyanakkor szinte szét is esett morzsákra (histoire en miettes). A francia társadalomtörténetben a figyelem a nagy társadalmi csoportokról az egyének interakciója, a társadalmi kontextus vizsgálata felé fordult. Az Annales-t útkeresése elvezette az olasz mikrotörténelemhez (Czoch-Sonkoly é. n., 13-23). A kvantitatív társadalomtörténet valódi hősei nem egyének, hanem társadalmi csoportok voltak – ezeket tulajdonképpen a történész konstruálta meg. Innen kiindulva a változás első lépcsőjében a vizsgált kor saját kategóriái felé nyitottak a társadalomtörténészek, majd ezután a kortársi kategóriarendszer létrejötte került a figyelem középpontjába, az, hogy milyen viszonyok hozták azt létre (Czoch 1999, 22). E koncepció megvalósítására a legjobb példa egy Párizsban dolgozó olasz mikrotörténész, a Levi-tanítvány Simona Cerutti könyve a 17-18. századi Torinóról.

Cerutti abból indul ki, hogy mivel a társadalom leírására alkalmazott korábbi kategóriák idegenek a társadalmi szereplők tapasztalataitól, az ő nyelvhasználatukra kell támaszkodni. De nemcsak át kell vennünk az egykori kategóriarendszert, hanem azt is rekonstruálnunk kell, hogy ez miként jött létre. Ahhoz pedig, hogy a társadalmi csoportokat le tudjuk írni, előbb kapcsolataikat kell elemeznünk. Nem szabad evidensként kezelnünk azt, hogy az egyének bizonyos társadalmi csoportokhoz tartoznak. Kapcsolatait kell szemügyre venni, megállapítandó, hogy miként hoznak létre szolidaritást, szövetségeket, miként konstituálnak végül is társadalmi csoportokat. A hálózatelemzés módszerét kell tehát alkalmaznunk. Az a vizsgálandó, miként alakul ki a csoport az egyéni racionalitás és a sokféle élettapasztalat kiindulópontjaiból.

A 16-17. században a torinóiak egyszerűsített társadalomképet alkottak városuk lakosságáról: a hadsereg, a főhivatalnokok és a főnemesség alkotja az elitet, a plebejusokat a városi tanács képviseli, külön legfeljebb a nők és a fiatalok jelentek meg. Ezzel szemben a 18. század elején hirtelen kibővült és differenciálódott a céhrendszer, és a torinóiak mesterségi-foglalkozási kategóriákkal kezdték leírni önmagukat: a város lakosságáról alkotott addig egységes képe fragmentálódott. Ennek okát keresve Cerutti a céhek és a többi szerveződési lehetőség történetét összevetve ad választ. Cerutti a tapasztalatok és életutak sokféleségéből és az egyéni racionalitásból kiindulva vizsgálja, miképpen konstituálódik a társadalmi csoport, hogy az egyéni racionalitás milyen kapcsolatban áll a kollektív identitással (Cerutti 1990, 8-23).

Érdemes külön rámutatni, hogy vezető francia társadalomtörténészek mit hangsúlyoznak az olasz mikrotörténelem jelentőségét méltatva. A társadalmi struktúra az interperszonális viszonyokon keresztül tárható fel, mondja Edoardo Grendi (Czoch 1999, 25), és a francia társadalomtörténészek elsősorban azt emelik ki a microstoria megközelítéséből, hogy az egyéni viselkedésekből indul ki, s innen halad a társadalmi szintű aggregátumok feltárása felé. A hagyományos társadalomtörténeti monográfiában az általános síkon megfogalmazott elmélet igazolására lokálisan tesznek kísérletet. A mikrotörténelem megközelítésében ezzel szemben minden történeti szereplő részt vesz különböző szintű folyamatokban, s nem feszül ellentét a helyi és a makroszintű történelem közt. A mikrotörténelem nem a társadalmi valóság valamely korlátozott értékű helyi változatát adja, hanem valami mást, mutat rá Jacques Revel (Revel 1996, 222-228). Csak egy mikrovizsgálatban lehetséges a hit-, értékés reprezentációs rendszerek és a társadalmi hovatartozás kapcsolatát determinista redukció nélkül megérteni, írja A sajt és a kukacok kapcsán Roger Chartier (Ginzburg 1993, 181). Az Annales negyedik nemzedékének egyik vezető személyisége, Jean-Yves Grenier egy előadásában arra helyezte a hangsúlyt, hogy a makroszintű megközelítés csak a hatásokat képes érzékelni, az okok mikroszinten érhetők tetten. Feltűnő mindazonáltal, hogy francia mikrotörténelmi munkák alig születtek (kivételképp lásd Farge-Revel 1988), a Franciaországban született mikrotörténelmi megközelítésű munkák nagy része ott dolgozó olasz történészek tollából született. Cerutti mellett mindenképpen említést érdemel Maurizio Gribaudi könyve a 20. század első felének torinói munkásosztályáról vagy Sabina Lorigáé a 18. századi piemonti hadseregről.

A microstoria igen nagy hatást gyakorolt a német társadalomtörténészekre is, különösen a göttingeni Max Planck Történeti Intézet korai iparosodással foglalkozó munkacsoportjának tagjaira. Hans Medick és Jürgen Schlumbohm bizonyos értelemben máshová érkeztek meg, mint ahová elindultak. Eredetileg az iparosodás korai fázisát tanulmányozták, de mire nagy monográfiáik elkészültek, másként, mikrotörténelemként értelmezték ezeket. Mind a kutatás logikája, mind a változó divat efelé terelte őket. Medick a protoindusztrializáció egy esettanulmányának szánt monográfiája elméleti bevezetésének a Távoli történelem? Helytörténet mint mikrotörténelmileg megalapozott egyetemes történelem címet adta, ami jól jelzi az új koncepciót. Véleménye szerint ugyanis az egyetemes történelem összefüggéseit csak a mikrotörténelmileg feltárt helytörténeten át lehet vizsgálnunk, és ha ily módon lokalizáljuk és kontextualizáljuk a történeti tudást a mikrotörténeti eljárással akkor új képet kapunk a történeti összefüggésekről. Medick arra törekedett, hogy két megközelítés előnyeit egyesítse: ne vesszenek el se a „megélt élet”, se a statisztikus megközelítés előnyei. Az első lépésben létrehozott adatbázis kijelöli a cselekvő ember számára reálisan adott adott lehetőségek szféráját. Fontos az is, hogy először a teljes forrásanyag kerüljön összegyűjtésre, s a történész csak ezt áttekintve kezdjen értelmezésének megalkotásához. Ez a munkamódszer lehet Medick szerint a Clifford Geertz-féle „sűrű (vagy tömény) leírás” társadalomtörténeti megfelelője (Medick 1996, 15–36).

A göttingeni csoport egy másik tagja, Jürgen Schlumbohm monográfiája egy helyi társadalom átalakulásának történetét kis egységekben (családok, életpályák) vizsgálja: elsősorban a birtokos és a föld nélküli parasztok viszonyát, konfliktusaikat elemzi. Az egyedi eseményekből az életpályákat, az életpályákból a családok és háztartások történetét, ezekből pedig a nagyobb egységek kapcsolatát rekonstruálta. Ez a mikrotörténelem, amely nem rendkívüli, hanem szokványos tömeges források alapján egyszerre elmesélve és elemezve rekonstruálja a hétköznapi emberek életét, „termékeny párbeszédre” hívja ki a makrotörténelmet: a korábbi társadalomtörténet és a történeti demográfia hiába fordult a tömegek felé, azok a kvantifikációban némák maradtak, míg a mikrotörténelem új dimenziót ad a történelmi folyamatnak, és megjeleníti a saját célokkal és stratégiákkal rendelkező cselekvő egyéneket. Ugyanakkor a mikroperspektívában nemcsak a részleteket látjuk pontosabban, de más lényeges aspektusok is előtűnnek. Schlumbohm érvelésében a bizonyítás terhe nemcsak a gondolatmenet kvantitatív részére nehezedik, hanem azt részben a kvalitatív vizsgálatok viselik, melyek tehát nem pusztán illusztrációk. Az esettanulmányok finomabb összefüggéseket tesznek láthatóvá, mint a számok és a statisztikai táblák, és csak ezek visznek közelebb a megélt élethez (Schlumbohm 1994, 19-29, 621).

A szélesebb értelemben vett mikrotörténelem

A microstoria tehát a kvantitatív társadalomtörténettel, és általában a makroszkopikus modellekkel szembeni elégedetlenségből nőtt ki (például Ginzburg 1993, 174-176), de ez végül is nem volt olasz specifikum: ez a helyzet másutt is fennállt, és általában ez szülte a modern társadalomtörténeti törekvéseket. Amikor a Le Monde hasábjain 1969. január 25-én Emmanuel Le Roy Ladurie azt jósolta, hogy „perspektivikusan a történelem nem lehet tudományos, csak amennyiben kvantifikálható” (Le Roy Ladurie 1973, 22), a kvantitatív társadalomtörténet már hegemóniájának végóráit élte, s ennek egyik sírásója maga Le Roy Ladurie lett 1975-ben megjelent (és 1997 óta magyarul is olvasható) Montaillou című könyvével. Nem egyedül ő lépett ekkor új útra: egész irányzat jelentkezett egyszerre. Lawrence

Stone 1979-ben a Past and Present hasábjain adott minderről először hírt A narratíva újjászületése című tanulmányában. A változás három oka az antropológia hatása és a kvantifikáció sikertelensége volt, valamint az, hogy a történészek szélesebb olvasóközönséghez akartak fordulni. Az új történetírás Stone szerint abban különbözik a korábbi, struktúrákat vizsgáló társadalomtörténettől, hogy egyfelől inkább leíró, mint elemző, másfelől középpontjában nem a körülmények állnak, hanem az emberek. Ezért tárgya inkább egyedi és konkrét, mint közösségi és statisztikai jellegű (Stone 1987, 74, 83-87, 94).

Georg G. Iggers szerint kettős kihívás érte a kvantitatív megközelítésű társadalomtudományos történelem szemléletét, és ez vezetett a hetvenes évektől a történelem jelzett átalakulásához. Egyfelől gazdasági-társadalmi átalakulás történt, mely magával hozta a nagy elbeszélésekbe, metanarratívákba (például a marxi társadalomfejlődési modellbe) vetett hit megrendülését. Saját történelmet követeltek maguknak a volt gyarmati népek, az etnikai és egyéb kisebbségek vagy a nők. Az elmúlt két-három évtizedben így a történelem tematikájában rendkívüli mértékben kiszélesedett.

Az utóbbi két évtized történetfilozófiai, történetelméleti vitáit a második kihívás határozta meg, mely a nyelvészet és az irodalomelmélet területén kifejlődött posztstrukturalista (posztmodern) felfogás részéről érte a történelmet. Eszerint nincs objektív történeti vizsgálat, és a történelem inkább az irodalomhoz tartozik, mint a tudományhoz. A történetkutatás nem objektív, mert nincs a történelemnek objektív tárgya. A történész saját világának rabja, nyelvének kategóriái meghatározzák gondolatait és prekoncepcióit. A nyelv formálja a valóságot, és nem tükrözi azt. Jacques Derrida egyenesen úgy fogalmaz, hogy a nyelv hozza létre a valóságot, mert „nincs semmi a szövegen kívül.” Roland Barthes vagy Hayden White rámutatott a történelmi szövegek irodalmi jellegére és a bennük elkerülhetetlenül rejlő fikcióelemekre. Szerintük végső soron nincs különbség történelem és irodalom közt. Ezt a posztmodern hatást jól összegzi Frank Ankersmit, aki szerint a posztmodern történetírást (szembeállítva a modernnel) az jellemzi, hogy leszámolt azzal az illúzióval, hogy a történész prózáján kívül is létezik történelem, s tudja, hogy minden történelmi szöveg metaforikus. Ez a gondolatkör viszont inkább a francia és az amerikai irodalomelméletet uralta, mutat rá joggal Iggers, s képviselői nem nagyon foglalkoztak történeti forrásanyaggal (az úgyis csak nyelvi konstrukció). A posztmodern kritika így ugyan komoly kiigazításokat eszközölt a történelem elméletét és gyakorlatát illetően, de nem változtatta meg azt radikálisan. A gyakorló történészek sem hitüket nem adták fel abban, hogy vizsgálódásukkal a valóságot ragadják meg, sem tudományos ethoszukat (Iggers 1997, 6-16).

A társadalomtudományos történelem elleni legfőbb érv az, hogy az megfosztja a történelmet minőségi aspektusaitól, és az emberi arc nélkül marad. A történész figyelme mindezen sokféle változás eredőjeképpen így a társadalmi struktúrákról és folyamatokról a mindennapi élet kultúrájára irányult, a makroszintű folyamatok helyett egyének és kis közösségek mikrotörténelmére, az emberi élet különféle aspektusaira, ismét egyénekre, mint valaha, de immár nem királyokra és hadvezérekre, hanem az átlagemberekre, az ő tapasztalataikra. A történelem szoros kapcsolatba került az antropológiával. Az új társadalomtörténet központjába a kultúra és a kisemberek tapasztalatai, megélt élete kerültek (Iggers 1997, 13-14, 97, 116). Sokfogalom született az új társadalomtörténet megjelölésére, és az irányzatok ezen belül világosan nem válnak szét. A nyolcvanas években talán a történeti antropológia, a kilencvenes években a mikrotörténelem terminusok voltak a leginkább elterjedtek. E kettő részint összemosódik, mert az antropológiai vizsgálat igen sokszor mindig valamely jól körülhatárolt kisebb tárgy intenzív tanulmányozását jelenti, és az antropológia ösztönzése a mikrovizsgálatok felé terelte a történelmet. Hans Medick, akinek a mikrotörténelem melletti elkötelezettségét már láttuk, kollégáival „etnográfiai módszerek” meghonosítását javasolta a társadalomtörténetben, majd 1993-ban Historische Anthropologie néven indította el a modern társadalomtörténeti irányzat németországi folyóiratát. Ugyanakkor a történeti antropológia szélesebb kategória is a mikrotörténelemnél, hiszen antropológiai szemlélettel nemcsak kis léptékű vizsgálatok keretében lehet szemlélni a múltat.

Születésének körülményei azt sugallják, hogy könnyen kapcsolható a mikrotörténelem a posztmodern világképhez. Ankersmit szerint a posztmodern történetírás jellemzője a kis tárgyakra irányuló vizsgálat, mely irodalmi jellegű, elbeszélő formát ölt, eredményeit egymással nem lehet összemérni, s már feladta a múlt megismerésére való törekvést (Ginzburg 1993, 189-190). A mikrotörténelem-posztmodern kapcsolatot a microstoria (Levi, Ginzburg) általában hevesen tagadja, a posztmodern szkeptikus-agnosztikus ismeretelméleti álláspontja miatt, s ez a szembenállás az Annales számára könnyebben elfogadhatóvá tette Leviék megközelítését. Nemcsak diskurzus van, a valósággal foglalkozik a történelem, állítják egybehangzóan.

A microstoria nem titkolja az antropológiához fűződő kapcsolatait. Ginzburg és Poni 1979-ben „éles fókuszú etnográfiai történelmet” javasolt, mely számol azzal, hogy „a 16. századi Róma vagy Bologna lakói annyira különböznek tőlünk, mint az új-guineai felföldön élő törzsek” (Muir 1991, ix, xi). Peter Burke szerint a történeti antropológiai munkák egyik jellemzője az, hogy mikroszkopikusak (Burke 2000, 17), Levi pedig úgy véli, hogy a mikrotörténelem közel áll a geertzi „sűrű leíráshoz” (Levi 2000, 132). Nagyon sok munkát lehet ugyanolyan joggal mikrotörténelminek minősíteni, mint történeti antropológiainak: Martin Guerre visszatérésének története, Ralph Josselin családi életének rajza, a salemi boszorkányeset elemzése vagy David Warren Sabean esettanulmányai ilyenek, s Le Roy Ladurie legtöbb könyve is: a Montaillou, a romans-i karneválról szóló és a gascogne-i boszorkány, Frangouneto története.

Alan Macfarlane angol antropológus Ralph Josselin, egy 17. századi angol puritán lelkész naplóját dolgozta fel. Ez a kivételes részletességű napló egyszerre rögzíti a kiadásokat és bevételeket, megörökíti a fontos eseményeket, és vallásos napló is egyben. Mint gazdálkodó, Ralph Josselin a weberi protestáns etika megszemélyesítőjének tekinthető: keményen dolgozott, nagyon takarékos volt, ritkán folyamodott kölcsönhöz, óvatosan tervezett, és a haszon jelentős részét visszaforgatta: vagy földbe vagy gyermekei nevelésébe fektette. Macfarlane a jövedelmeket és a kiadásokat az egész életciklus hosszában próbálja meg felmérni, és a folyó kiadások és bevételek mellett figyelme a tőkemérlegre is kiterjed.

Ralph Josselin családi életét meglepően modernnek találjuk. Egész életében számára a legfontosabb kapcsolat a feleségéhez fűződő viszony volt. Valószínűleg minden feladatot együtt láttak el, nemcsak a munkát osztották meg, de a döntéseket is együtt hozták. Viszonyuk gyermekeikkel a szeretetre épült, s a korai elválás és a földrajzi távolság ellenére is egész életükben közeli és szeretetteljes kapcsolatban maradtak majdnem mindegyikükkel. A párválasztás inkább a fiatalok, mint a szülők kezében volt, miképp Ralph Josselin házassága is a kölcsönös vonzalom alapján jött létre. Naplóbejegyzései tanúsága szerint viszont rokonai nem álltak különösebben közel hozzá. Helyettük szükség vagy betegség esetén barátokhoz és szomszédokhoz fordult segítségért. Személyisége hasonlóan modern volt: naplója aggodalmait, a kísértés ellen vívott önmarcangoló csatáit tárják elénk (Macfarlane 1970).

Paul Boyer és Stephen Nissenbaum Salem Village közösségének történetéről hatalmas társadalomtörténeti forrásanyagot dolgoztak fel, és könyvük tárgya nem a boszorkányság, hanem egy megosztott közösség. Gazdasági tényezőkből indultak ki. Az ezekből fakadó ellentétek Salem Village önállósága kapcsán manifesztálódtak, és legjobban a két vezető család ellentétében kristályosodtak ki. A krónikus konfliktushelyzet puskaporos hordójába egy új lelkész megjelenése vetette a szikrát, aki a település pártharcát a jó és a rossz küzdelmeként állította be. 1692-ben párthívei, akik frusztrációjukat politikai téren nem tudták feloldani, archaikusabb módszerrel éltek, és ellenfeleiket erkölcsileg fenyegető egyének összességének állították be. Tehát nem arról volt szó, hogy a közösség uralkodó helyzetű, felívelőben lévő pályájú frakciója vádolta volna meg boszorkánysággal a versenyben lemaradó szegényeket, hanem a boszorkányüldözési eset inkább egy visszavonulóban lévő, s hosszabb távon majd vereséget szenvedő társadalmi erő ellencsapása volt: a boszorkányvád segítségével a „puritánok” megkíséreltek leszámolni az „individualistákkal” (Boyer-Nissenbaum 2002).

A sokáig Göttingenben dolgozó amerikai történész, David Warren Sabean egy sorozat tanulmányban azt vizsgálta, hogy miként reagált a kora-újkori délnémet népi kultúra a felülről érkező beavatkozásra. Sabean a kultúrát a hatalom gyakorlásának kísérleteként értelmezte. Az uralom kapcsán hol azt az aspektusát vizsgálta, hogy vallási intézményeket hogyan használtak a hatalom megerősítésére, hol pedig azt, hogy ugyanezen intézményeket, szertartásokat hogyan próbálták a parasztok saját értelmezésükkel megtölteni, tehát hogyan harcoltak értük a felsőbbséggel. Egy pap halálának esetét vizsgálva Sabean megállapította, hogy a falut egy félelemmátrix határozta meg. A tisztviselők és a nagybirtokosok alkotta hatalmi csoport a félelem révén uralkodott a faluban. Az új pap is attól tartott, hogy úgy végzi, mint elődje. Ebben a helyzetben a lelkiismeret fogalma volt az ő aduja: a parasztokban az evilági félelmet túlvilági ijesztgetésekkel igyekezett ellensúlyozni, hogy kiálljanak a hatalom ellen. A szegények ugyanakkor lelkiismeretükre való hivatkozással szólhattak bele egyáltalán a dolgokba. Sabean tanulmányainak gerincét a fogalomelemzés alkotja. Nem törekszik feltárni az esetet a maga teljességében: a hangsúly az értelmezésen, a kultúra, kommunikáció vagy az evés interpretációján van (Sabean 1984, illetve két tanulmánya magyarul: Vári 1989 110-191).

A Montaillou megjelenése előtt két évvel írta meg Georges Duby, az Annales harmadik generációjának kiemelkedő alakja Bouvines-i vasárnap című könyvét, mely a mikrotörténelem egyik előfutárának vagy akár korai példájának is tekinthető. A mű középpontjában egyetlen nap áll: 1214. július 27-e, a bouvines-i csata napja. Duby mindazonáltal nemcsak magát az összecsapást eleveníti fel egy résztvevő leírása alapján, s a mögötte álló politikai szövevényt világítja meg, hanem ennek kapcsán bemutatja egyrészt azt, hogy mit is jelentett a háború, a béke és a csata a 13. században, másrészt azt, hogy miként fejlődött ki, s milyen formákat öltött azután „Bouvines legendája” (Duby 1973).

Emmanuel Le Roy Ladurie 1979-ben megjelent könyve, A romans-i karnevál már jóval tisztábban mikrotörténelmi munka. Az egyedi esemény nemcsak ürügy, hanem valóban a középpontban áll. A délkelet-franciaországi Dauphiné tartományban 1560 óta tartó polgárháborúban a nemesség vallási alapon megosztott volt. A bizonytalan helyzetben parasztok nagy tömegei álltak fegyverben, és harcoltak a vidéket terrorizáló martalócok ellen. Környéke rebellis falvaihoz 1579 februárjában Romans városa is csatlakozott. Szent Balázs napján a karneváli felvonuláson megválasztották a posztókereskedők milíciájának kapitányának, gyakorlatilag az egész város politikai vezetőjének a Paumier-nek nevezett Jean Serve-et. Leváltottak egyes tisztségviselőket, megszerezték a város kulcsait. Paumier uralta a milíciát, a falakat, kapukat, egyes negyedeket, és mellette álltak a tanács frissen kooptált rendkívüli tagjai. A város kormányzati szerveit azonban átvennie nem sikerült: a tanács és a konzulok többsége ellene volt. Egyfajta kettős hatalom állt fenn egy évig, a következő karneválig, amikor az ünnepségek, főleg a farsangi királyságok (reynage) keretet adtak ahhoz, hogy Antoine Guérin királyi bíró megszervezze a patríciusokat és szövetségeseiket, s azután véres puccsal visszavegye a hatalmat. A narráció mindazonáltal nem szorítja ki a könyvből az elemzést, sőt a könyv jó részét hagyományos társadalomtörténeti elemzések teszik ki. Az egyes kerületek pártállását a szerző a lakosság által fizetett adó és a foglalkozási összetétel alapján igyekszik meghatározni, a karnevál szimbólumainak elemzésénél viszont az antropológia fegyvertárát veti be (Le Roy Ladurie 1979, illetve egy fejezete magyar fordításban: Sebők 2000, 217-247).

Le Roy Ladurie Jasmin boszorkánya című könyve egy helyi szóbeli hagyomány alapján született 19. századi költeményből indul ki, majd bemutatja a kora újkori gascogne-i boszorkány sajátosságait. A konkrét esetet illetően egyes adatok aprólékos vizsgálata eredményeképpen kronológiai helyesbítést tesz: Frangouneto története a valóságban nem a 16. század derekán játszódott, mint a költeményben, hanem körülbelül 1660 és 1700 közt. Le Roy Ladurie helynevek és anyakönyvi adatok alapján konkrétan levezeti a legenda útját a költemény szerint Frangounetót feleségül vevő Pascal családtól egészen addig a személyig, akitől Jasmin, a 19. századi költő gyűjtötte a történetet, s megállapította ennek a családnak s leszármazottainak kapcsolatát a II. világháborúig álló, a környékbeliek által Frangouneto házaként ismert épülettel. Az első kiadást ért kritikák hatására végül a második kiadás epilógusában megteszi az utolsó lépést, és az egyik Pascal felesége, Marie Sordes személyében rámutat magára Frangounetóra (Le Roy Ladurie 1983).

A széles értelemben vett mikrotörténelem és a történeti antropológia közt tehát erős összefonódások mutathatók ki, az 1970-es és 80-as években sok munka született, melyeket mindkét irányzathoz ugyanolyan joggal be lehet sorolni. Ha viszont a szűk értelemben vett, azaz olasz mikrotörténelem és a történeti antropológia kapcsolatát vesszük szemügyre, azt láthatjuk, hogy az ellentétek dominálnak. Egyes, főleg a Geertz interpretatív antropológiáját követő munkákkal (például Darnton 1984) határozottan szembefordulnak a microstoria egyes képviselői. A Clifford Geertz nyomdokain haladó történeti antropológia egy mindenkire kiterjedő kulturális univerzumot tételez fel, „mely felölel mindenfajta kifejezési formát” (Cerutti 1990, 13-14), valamint az interpretatív antropológia érvelése körkörös: a szöveg tükrözi a kulturális kontextust, és a kontextus kölcsönöz értelmet ennek a szövegnek, állítják. A szövegként felfogott kultúra jelentésének keresése ráadásul nem hagy mozgásteret az autonóm társadalmi szereplőknek. A mikrotörténelem a folytonossággal szemben a változást hangsúlyozza, s középpontjában a múltbéli cselekvők világa áll a történész értelmező tevékenysége helyett (Lepetit 1995, 146). Elutasítja az átfogó egynemű kontextus létét, és ahelyett, hogy ebből kiindulva értelmezne, fordítva jár el: több kontextust tár fel, mert minden történelmi szereplő egyszerre sok, több szintű folyamatban vett részt (Revel 1995, 227-228). Ily módon a mikrotörténelem abban különbözik az interpretatív antropológiától, hogy a nyilvános jeleknek nem egyöntetű jelentést tulajdonít, hanem azok sokféleségéből indul ki. S míg a geertzi antropológiai elemzés a társadalomtörténet küszöbén torpan meg, a microstoria a társadalmi különbségeket vizsgálja, melyek egyéni interakciók eredményei (Levi 2000, 136-138).

Az a nézet, hogy a mikrotörténelem nem szűkíthető le az olasz microstoriára, nem áll ellentétben az olasz mikrotörténészek saját felfogásával. Az Einaudi említett sorozatában megjelent 21 kötet közt találunk fordításokat is, köztük Paul Boyer és Stephen Nissenbaum könyvét a salemi boszorkányokról, Martin Guerre visszatérésének történetét Natalie Zemon Davis tollából, Anton Blok könyvét egy szicíliai falu maffiájáról, Gregory Bateson, Alain Boureau és Jean-Claude Schmitt egy-egy művét, valamint egy válogatást E. P. Thompson tanulmányaiból. Az olasz mikrotörténelmi iskolát bemutató reprezentatív kötet előszavában pedig Edward Muir a nem olasz mikrotörténelmi munkák közt említi többek közt Jonathan Spence könyvét egy 17. századi kínai parasztasszony meggyilkolásáról, Stephen Ozment bőséges kommentárral kísért válogatását egy 16. századi nürnbergi házaspár levelezéséből, Gene Brucker munkáját egy firenzei pár titkos házasságáról, illetve az előfutárok közt Georges Duby Bouvines-i vasárnap című könyvét vagy Le Roy Ladurie Montaillouját és A romans-i karnevált (Muir 1991, xxii-xxiii). Idézzünk most fel két példát a nem olasz, de nem is kimondottan történeti antropológiai jellegű mikrotörténelem terméséből.

Natalie Zemon Davis egy könyvében megismerteti az olvasót három 17. századi női sorssal: egy hamburgi majd Metzben élő kereskedőasszonyéval, aki a legrégibb ismert zsidó önéletrajz szerzője, egy Kanadába költöző, s ott irokéz indián nőknek iskolát nyitó francia apácáéval és egy Suriname-ba utazó világhírű német festő-botanikus-zoológus élettörténetével. Ezek mintegy annak a mozgástérnek a határait rajzolják ki, mely egy kora újkori nő előtt megnyílt (Davis 1995).

Bizonyos értelemben ugyanerre példa Richard L. Kagan könyve Lucrecia de Leonról. Ezt a szegény fiatal madridi nőt követői prófétának tekintették, és 1587 és 1590 közt több mint 400 álmát írták le. Ezek lényegében II. Fülöp uralmát bírálták politikai és társadalmi tekintetben. Lucrecia őt állította be minden rossz kútfejének, és megjósolta politikájának kudarcát és dinasztiájának bukását. Lucrecia nevét akkor kapta szárnyára a hírnév, mikor nyolc hónappal előre megjósolta a Győzhetetlen Armada vereségét és 24 nappal előre parancsnokának, Santa Cruz márkinak halálát. Lucrecia nemcsak arról álmodott, hogy Spanyolországot elözönlik ellenségei, és természeti katasztrófák sora történik, hanem arról is, hogy ő maga fogja követőivel viszszaállítani a királyságot. A II. Fülöp kormányzatával elégedetlen udvaroncok egy csoportja Lucreciát választótta szócsövéül, és mikor a király számára veszélyessé vált a belpolitikai helyzet, maga rendelte el Lucrecia de Leon letartóztatását lázítás vádjával.

Az amerikai történész rámutat, hogy a 15. századtól az egyház ellenségessé vált a női látnokok iránt, mégis mindig voltak ilyenek, mert ez volt a nők előtt álló igen kevés lehetőség egyike, hogy valódi beleszólást nyerjenek a dolgokba. Mivel Lucrecia nem apáca volt, hanem fiatal férjezetlen nő, s mivel álmai explicite politikai tartalmúak voltak, eleve kudarcra volt ítélve. Mégsem hagyott fel az álomlátással, mert álmai fontos személyiséggé tették, arisztokrata szalonokba nyert bebocsáttatást, azaz hatalmat kapott a kezébe. Az inkvizíció tízéves vizsgálata során azután sikerrel tagadta a szerzőséget, megjátszva az együgyű és műveletlen nőt (Kagan 1990).

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a kvantitatív társadalomtörténettel való elégedetlenség következtében az 1970-es évekre a mikrotörténelem mintegy a levegőben volt. Ha a történész mikroszkópot vesz a kezébe, akkor a kis dolgokra való fókuszálás nagy intenzitást kölcsönöz az ilyen vizsgálatoknak. Sigfried Kracauer már korábban, a hatvanas évek végén javasolta ezt a megközelítést, ha ez visszhang nélkül maradtis (Kracauer 1971, 103-132). Olasz történészek microstoria név alatt tették ismertté irányzatukat, de a hetvenes években Le Roy Ladurie és mások is írtak hasonló megközelítéssel, Lawrence Stone pedig egy egész irányzat születését látta. Az új társadalomtörténet jelentős részét lehet mikrotörténelminek nevezni a fogalom szélesebb értelmezésével. Akárhogy is értelmezzük, tágan vagy szűken, amikor az olasz microstoriával azonos, a mikrotörténelem mindenképpen az antropológia nagy hatását mutatja.

A mikrotörténelem újdonságai

Érdemes sorra venni a mikrotörténelem által hozott vagy reflektorfénybe állított általános elméleti vagy megközelítésbeli problémákat, melyek nemcsak az irányzat hozadékát mutatják, de egyben bizonyos értelemben felvázolják a mikrotörténelem perspektíváit: korlátait és a továbblépés lehetőségeit. Sajátos az a mód is, ahogy néhány történész kutatása gyümölcseit az olvasóknak tálalja, s feltétlenül szót kell ejtenünk az intencionalitás kérdéséről, a „kivételesen normális” koncepciójáról, a léptékváltásról és az indexparadigmáról, s általában a reprezentativitás problémájáról.

A mikrotörténelem sok munkája elbeszélő formát ölt, de a narratíva alkalmazása természetesen nem tekinthető az irányzat sajátjának. Az már jóval inkább, hogy több munka is arra törekszik, hogy az olvasót mintegy bevonja kisebb vagy nagyobb mértékben a kutatás folyamatába (Schulmbohm 2000, 175). Jó példa erre Ginzburg könyve Piero della Francesca három fő művéről, melyben nyomozás izgalmait élheti át az olvasó, ahogy a szerző a kis részletek vizsgálatán és a keletkezéstörténeti kontextus feltárásán át azonosítja a megrendelőket és a festményeken ábrázolt korabeli személyeket, majd megfejti az egyik kép rejtélyét (Ginzburg 1981).

Lepetit a társadalomtörténeti irányultságú microstoriával kapcsolatban experimentális történelemről beszél, melyben nem válik el egymástól a társadalmi változás és ennek bemutatása a modell keretei közt, s a kutatás lépései nyilvánvalóvá teszik, hogy tárgya is konstruált. A modell elemeit helyileg empirikusan kell ellenőrizni, s az egész modellt is össze kell vetni a társadalmi változás megfigyelt jelenségeivel. Ha a modell helyesen jelezte a társadalmi változást, akkor helyileg empirikusan is ellenőrzött magyarázó elvei alkalmazhatók a társadalmi működésre (Lepetit 1995, 147).

Általában jellemző az új társadalomtörténet megközelítésére a szimpátia és az érdeklődés az elnyomottak és a társadalom perifériájára szorítottak iránt, a törekvés arra, hogy mindezen csoportokat beemeljék a történelembe, de nemcsak kuriózumként, hanem egyenrangú résztevőjeként a múltbeli folyamatoknak. A mikrotörténelem kezdettől törekedett arra, hogy a múlt korábban figyelmen kívül hagyott lényeges jelenségeit megjelenítse, s emellé az a törekvés társult, hogy a múlt embereit megértse, méghozzá aktív és saját célokkal és stratégiákkal rendelkező szereplőkként értse meg (Schlumbohm 2000, 174). A hangsúlyt a mikrotörténelem általában a cselekvő egyénre, az intencionalitásra helyezi, az egyén lehetőségeire, mozgásterére. Olyannyira, hogy Jürgen Schlumbohm a kis léptékű vizsgálat mellé ezt állítja a megközelítés második kritériumaként: a mikrotörténelmen „azt a megközelítési módot” érti, „amellyel egy mikroszkóphoz hasonlóan végezzük a vizsgálatokat; amely a múlt embereit cselekvő egyénekként fogja fel; viselkedésmódjukat és kapcsolataikat állítja a középpontba” (Pozsgai 2000, 163). Nemcsak Schlumbohm helyez nagy hangsúlyt a történeti szereplők önállóságára, aktivitására. Giovanni Levi szerint a mikrotörténelem általában arra törekszik, hogy a korábbinál realisztikusabb leírását adja az emberi viselkedésnek, mégpedig oly módon, hogy az ember viszonylagos szabadságát hangsúlyozza a korlátozó normatív rendszereken belül, s ennek határait vizsgálja (Levi 2000, 128-129). Ezen megközelítés háttereként Fredrik Barth norvég antropológus hatását szokták említeni. Barth a strukturalista és a funkcionalista antropológia magyarázatait meghaladva modelljében aktív és racionális individuumot ábrázol, aki sokféle kényszer és korlát mellett, bizonytalanság közepette dönt (Rosental é. n., 74-77; Lepetit 1995, 147).

Egy korlátozott tárgy intenzív történeti vizsgálata esetében viszont nem kerülhető meg az a kérdés, hogy mi is ennek a hozadéka, mit tudunk meg a vizsgált konkrét egyedi esetből valamely általánosabb dologról, azaz milyen kapcsolat áll fenn mikroés makroszint közt: hogyan lehet az előbbiből az utóbbiba átlépni. Ez lényegében a reprezentativitás problémája, amely Ricoeur szerint ismeretelméletileg máig megoldatlan (Ricoeur 2000, 276-277). Schlumbohm szerint statisztikai reprezentativitás híján összehasonlító perspektívában ítélhető meg a vizsgált eset reprezentativitása (Schlumbohm 2000, 163). A microstoria válasza erre a kihívásra más. Carlo Ginzburg és Carlo Poni már az irányzat programját felvázolva szembenéztek azzal a kérdéssel, hogy amikor a részletes vizsgálatokat a nem az elitekre összpontosító megközelítéssel ötvözik, akkor a történeti vizsgálat sohasem lehet teljes. Hogyan válasszák akkor ki a releváns és szignifikáns eseteket? Válaszuk erre a kérdésre Edoardo Grendi koncepciója, az „eccezionalmente normale". A „kivételesen normális” Ginzburgék szerint kettős értelmű. Egyrészt arra utal, hogy a preindusztriális társadalmakban bizonyos normák áthágása jelentette a szabályt, amiről látszólag kivételes dokumentumok tanúskodtak. Másfelől abban a helyzetben, amelyben a források hallgatnak az alsó társadalmi rétegekről vagy társadalmi valóságukat szisztematikusan eltorzítják, egy valóban kivételes dokumentum, a marginális eset egy rejtett valóságot tárhat fel (Ginzburg-Poni 1991, 7-8). Ez a második – fontosabb – értelmezés nem különbözik érdemben Victor Turner társadalmi dráma fogalmától, amelyet a történeti antropológia oly szívesen használ: „egy hosszabb esettanulmány” létrehoz „egy korlátozott átlátszó felületet a szabályos, eseménytelen társadalmi lét egyébként homályos felszínén. Ezen keresztül a társadalmi szerkezet létfontosságú elveit működésükben láthatjuk” (idézi Macfarlane 1981, 24).

Ricoeur szerint azt mutatja a „kivételesen normális” koncepciója, hogy a mikrotörténelem nem vállalja a kvantitatív történetírás statisztikai reprezentativitás-koncepcióját (Ricoeur 2000, 277). Hans Medick ugyanezt mondja, s hozzáteszi, hogy később tovább bővült a „kivételesen normálisnak”, mint a statisztikai reprezentativitással általánosságban szembeállított fogalomnak a jelentése, és már azt jelzi, hogy az egyedi esetek mély, a történeti összefüggéseket kontextualizáló vizsgálata bepillantást enged a felszín alá, és feltárja, hogy mikor mi volt emberileg lehetséges (Medick 1994, 46).

A léptékváltás gondolata szintén mikroés makroszint viszonyának problémájához kapcsolódik. Jóllehet Edward Muir úgy véli, hogy Ginzburg indexparadigmája mellett a vizsgálati lépték lekicsinyítése volt a microstoria másik nagy újdonsága (Muir 1991, viii), és Ginzburg is úgy emlékszik vissza, hogy mikor 1977-ben vagy 1978-ban először hallotta Giovanni Levitől azt, hogy „mikrotörténelem”, egyszerűen csak leszűkített vizsgálati mezőre gondolt (Ginzburg 1993, 169), Levi és a társadalomtörténeti irányú microstoria recepciója általában más véleményt vall: ami valóban fontos, az nem a vizsgálat kis léptéke, a mikrotörténelem nem egyenlő a vizsgált tárgy mikroszintű voltával, a hangsúly a történészi módszeren van, a lépték változtatásán: „A mikrotörténelem gyakorlata alapvetően a megfigyelés léptékének lekicsinyítésén, a mikroszkopikus elemzésen, a dokumentációs anyag intenzív vizsgálatán alapul” – azaz ő az itt eddig használt mikrotörténelem-definícióhoz (kis léptékű intenzív történeti vizsgálat) egy harmadik elemet kapcsol: a léptékváltást. Ez a vizsgált tárgy dimenzióitól függetlenül is alkalmazható, és szerinte egyenesen a lényegét jelenti a mikrotörténész eljárásának (Levi 2000, 127, 129-131). A microstoria francia fogadtatásának kulcsfigurája Bernard Lepetit, aki szintén a léptékváltásra helyezi a hangsúlyt. Egyik léptéknek sincs kiváltságos helyzete, egy kis léptékű vizsgálat eredménye nem valóságosabb egy nagy léptékűnél, a mikrojelenségek nem valóságosabbak a makrojelenségeknél. Ami új ismeretekhez juttat bennünket, az „a vizsgálati léptékek ellenőrzött megsokszorozása” (Lepetit 1995, 155). Ugyanígy vélekedik Jacques Revel is (Revel 1996, 237).

A gond ott van, hogy az egyes léptékekkel végzett vizsgálatok eredményeit nem lehet egymással szembeállítani vagy összesíteni (Lepetit 1995, 155; Kracauer 1971, 128), az egyik szinten talált eredményeket nem lehet automatikusan átvinni egy másik szintre -se mögött az az ontológiai feltevés húzódik meg, hogy a realitás heterogén, és nem érvényesül benne kontinuitás (Ginzburg 1993, 185). Ami ebből következik, az az egyes szintek relatív önállósága és egyenrangúsága. Ugyanazt a jelenséget több nézőpontból vizsgálják, a mikroszintnek nincs kitüntetett szerepe. Ezt nem mikrotörténelmi, hanem multiszkopikus történeti megközelítésnek nevezi Paul-André Rosenthal, kinek véleménye eltér idézett francia kollégáiétól. Szerinte a microstoria ugyan a mikroszintből kiindulva több eltérő vizsgálati szintet alkalmaz, de ezek közt megkülönböztetett jelentősége van a mikroszintnek, „mert itt játszódnak le a hatékony oksági folyamatok”, és a kutatás célja „az egyes emberek döntésein keresztül az összes oksági kapcsolat feltárása, melyek a vizsgált társadalmi formákat létrehozzák” (Rosental é. n., 71-72). Sok mikrotörténész vallja, hogy a valódi folyamatok mind mikroszinten zajlanak, s csak a mikrovizsgálat léptéke valós, s a mikrotörténelem elegendő önmagában is. Ahogy a terminus első ismert alkalmazója írta a gettysburgi csata 15 órás döntő epizódját, egy sikertelen déli roham rekonstrukcióját bemutató könyvében: „Úgy közelítsünk tehát a rohamhoz, mint egy mikrokozmoszhoz. Így egy pár órás időszakot pontosan és gondosan megfigyelve olyan világosan láthatjuk a háborút, mintha hosszan és homályosan négy évet tekintenénk” (Stewart 1959, xii).

Edward Muir a történeti vizsgálat léptékének redukciója mellett a microstoria másik nagy újdonságának Ginzburg koncepcióját tartja a történeti bizonyítékok értékelésére, melyet „következtetésen alapuló paradigmának” vagy talán inkább „jelvagy indexparadigmának” („un paradigma indiziario") nevezett el (Muir 1991, viii). Parányi nyomok alapján megérteni egy másként hozzáférhetetlen valóságot: Ginzburg szerint ez közös a művészettörténész Morelli, a detektív Sherlock Holmes (azaz Conan Doyle) és Freud módszerében. Mindhárom modellje az orvosi szemiotika volt, mely régi hagyományt őrizve szemben állt a Galilei (vagy Descartes) óta uralkodó tudományos paradigmával. Nem ismétlődő jelenségek kvantitatív vizsgálatával foglalkozik ugyanis, amikor a felállított hipotézist statisztikai vizsgálattal kell igazolni, hanem egyedi jelek alapján következtet. Ginzburg szerint a konkréthoz kötődő történetírásnak is ezt az utat kellene követnie (Ginzburg 1998, 52, 54-55).

Ez a paradigma, mely szerint ismeretlen dolgokat egyedi, látszólag jelentéktelen jelek által lehet megismerni, nem pedig kvantifikálható megfigyelésekből leszűrt törvények alkalmazása révén, közeli rokonságot mutat az amerikai pragmatista filozófus, Charles S. Peirce abdukció-fogalmával. Az abdukció azt jelenti, hogy a tényekből kiindulva keresünk elméletet. Tulajdonképpen találgatunk, de nem vaktában, hanem az intuíció érvényesítésével, mely tulajdonképpen a nem tudatos információk hirtelen összerendeződése egy új formában. Az ily módon megfigyelt tényekre alapozott hipotézis jobb, mintha a véletlen irányítaná a találgatást. Abdukció nélkül nincs előrelépés, mondja Peirce, hisz csak ennek révén jön létre új hipotézis (Muir 1991, viii, xvi-xix; vö.: SebeokUmiker-Sebeok 1990).

Amikor Ginzburg azt írja, hogy „a történész ahhoz az orvoshoz hasonlít, aki kórleírásokat használ, mikor egy adott betegséget vizsgál a betegben. Ahogy az orvosé, a történész tudása is közvetett, feltevéseken alapul”, és hogy ez egy konkrét tapasztalatban gyökerező, minden esetben gazdagabb tudás (Ginzburg 1998, 59), akkor igen közel van ahhoz, amit Geertz is javasol: feladatunk az, hogy mint a klinikai diagnózisban, ne „az esetektől elvonatkoztatva, hanem ... az esetekben általánosítsunk.” Ne általános törvényt próbáljunk meg kivonni a megfigyelésekből, hanem érthető keretekbe próbáljuk helyezni az észlelt jelentésteli jeleket (Geertz 1988, 52; vö.: Levi 2000, 133).

A megfigyelt tényben általánosítani, a megfigyelt egyedi eset kontextusrendszereit kibontani – talán ez lehetne az a megfogalmazás, mely közös platformra hozza az itáliai mikrotörténészeket és olyan kollégáikat, akiket csak a széles értelmezés talaján nevezhetünk a mikrotörténelem képviselőinek. Ahogy Osvaldo Raggio is mondja: „az esemény – a kis események éppúgy, mint a nagyok – amennyiben kontextualizáljuk, szétboncoljuk ezt, és részeiben kerül közeli, aprólékos vizsgálatra, oly lencsévé alakulhat, amely képes a valóság tisztább képét, mélyebb és általánosabb struktúrák képét adni” (idézi Szekeres 1999, 15). De a léptékváltásról a legtisztább gondolati modellt adó Lepetit is így véli: „A léptékváltoztatás feladata azoknak a kontextusrendszereknek az azonosítása, amelyek a társadalmi játszmák kereteit alkotják.” (Lepetit 1995, 148). Clifford Geertz is egészen hasonlóképp jelölte meg a „sűrű leírás” értelmét: „Célunk, hogy jelentős következtetéseket vonjunk le jelentéktelen, ám igen sűrű szövésű tényekből” (Geertz 1988, 55). Úgy vélem, végül mégiscsak erősebbek a modern társadalomtörténet egyes irányzatait, a történeti antropológiát, a microstoriát, illetve a széles értelemben vett mikrotörténelmet összekapcsoló szálak, mint az ezeket egymástól elválasztó tényezők. Meg kell továbbá jegyeznem, hogy magyar történészek örvendetes módon eredeti megfigyelésekkel járultak hozzá a mikrotörténelem episztemológiai vitáihoz (K. Horváth 2003, Lugosi 2001).

A mikrotörténelem Magyarországon

Klaniczay Gábor szerkesztésében 1988 és 1993 közt hat kötettel jelent meg a Magvető kiadó Mikrotörténelem sorozata. Ezek a következők voltak: Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten, Endrei Walter: Patyolat és posztó. Ruházati alapanyagok a régi Magyarországon, Fügedi Erik: Az Elefánthyak. A középkori magyar nemes és klánja, Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakásmúltja, Szabó Péter: A végtisztesség. A főúri gyászszertartásmint látvány a XVII. században és Tímár Lajos: Vidéki városlakók. Debrecen társadalma, 1920-1944. Ez a sorozat világosan jelezte a törekvést az új társadalomtörténet áramába való integrálódásra, és részint annak hatását is: inkább a történeti antropológiáét, mint a microstoriáét. A mikrotörténelem magyarországi recepciója ismertetésekkel és fordításokkal jórészt a kilencvenes évek elején-közepén indult meg (Gyáni 1992; Aetas 1996/4.). A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi konferenciájának témája a mikrotörténelem volt. Magyar társadalomtörténészek széles köre volt kész arra, hogy témáját, mint mikrotörténelmet fogalmazza újra. (Az előadások nagy részét közzétevő kötet megjelenés előtt áll. Ezek közül három elméleti tanulmány olvasható a Századvég 1999. évi téli számában.) Néhány korábban íródott rövidebb lélegzetű hazai munkát már szigorúbb mércével is mikrotörténelminek, kis léptékű intenzív történeti vizsgálatnak lehet tekinteni: különösen Benda Gyula elemzését Parraghy László gazdálkodásáról és Tóth Zoltán egyes munkáit, például a Schiszler Károly kádármester háztartásáról írottat (Benda 1984; Tóth 1977). Szakály Ferenc Mezőváros és reformáció című kötetében esettanulmányok sorozatában prezentálta témáját (Szakály 1995). Míg korábban a lokális vizsgálatok az alacsony presztízsű helytörténet szintjére voltak szorítva, lassanként elismertséget nyerhetnek nálunk is. Ennek jele, hogy már született doktori disszertáció is a társadalomtörténeti irányultságú microstoria mintáitól megihletve (Husz 2002). Benda Gyula doktori értekezése a társadalomtudományos történelem módszereinek és a mikrotörténelem szemléletének összeházasítása miatt Medick és Schlumbohm idézett munkáival rokonítható (Benda 2002). Megjelenés előtt áll Erdélyi Gabriella kiváló disszertációja egy 16. századi körmendi kolostorperről. Ez a munka a legszigorúbb mércével mérve is remek mikrotörténelemnek minősíthető (Erdélyi 2002).

1999-ben újraindult a Mikrotörténelem sorozat az Osiris kiadónál. Három klaszszikus mű fordítása jelent meg eddig (Natalie Zemon Davis Martin Guerre visszatérése című munkája Levi könyve a santenai ördögűzőről, valamint Boyer és Nissenbaum klasszikusa a salemi boszorkányokról), illetve két magyar könyv: előbb Fügedinek az Elefánthy családról írott monográfiájának második kiadása, majd Für Lajos könyve: A berceli zenebona (Für 2000). Giovan Battista Chiesa nem tudta megőrizni „nem anyagi örökségét”, az elszegényedőben lévő Bessenyei család viszont a dicső múltra hivatkozva maga mögé tudta állítani Tiszabercel parasztjait, mikor konfliktusba keveredett egy rivális földbirtokossal.

*

Az angol nyelvű könyvkínálatban az ezredforduló éveiben érezhetően megnőtt a kisebb tárgyakat, többnyire érdekes eseteket feldolgozó munkák aránya. Ezek többnyire a „népszerű történelem” címkéje alá nyernek besorolást, mint például Ann Wroe könyve egy 14. századi francia kereskedőről, aki elfelejtette, hova is ásta el az aranyát (Wroe 1995). Mintegy a Montaillou történetét folytatja René Weis az utolsó katharokról szóló könyve (Weis 2000). John Brewer nemcsak egy 18. századi szerelmi gyilkosságról ír, hanem – és még inkább – arról is, miként ábrázolták ezt ekkor és a későbbiekben – tulajdonképpen olyanformán, mint Duby a bouvines-i csatáról szóló művében (Brewer 2004). Brewer könyvét Darnton incidenselemzésnek nevezi, amely az események értelmezése iránt érdeklődik, megkülönböztetve ezt nemcsak az olasz microstoriától, hanem a csupán a szenzációéhséget kielégítő népszerű történelemtől is (Darnton 2004). A magam részéről mindezeket a munkákat besorolhatónak érzem az esettanulmányok és a mikrotörténelem fogalompárja alá annak függvényében, hogy a körülhatárolt tárgy vizsgálata kapcsán törekszik-e átfogó „nagy kérdések” megválaszolására. Van olyan darabja is ennek a friss termésnek, amely nemcsak kiérdemli, de maga is vállalja mikrotörténelem voltát, mint Paul Kléber Monod könyve egy 18. századi angol kisvárosról (Monod 2003).

Végül azt a kérdést kell feltennünk, hogy mire jó a mikrotörténelem? Érdekes, élményszerű és valódi történeteket mesél el, és esetleg meg tud birkózni a reprezentativitás problémájával. Elegendő ez ahhoz, hogy a történeti diszciplínán, s különösen a társadalomtörténeten belül nagy jövőt jósoljunk neki?

A mikrotörténelem előretörése bizonyos értelemben már csak praktikus szempontokból is szükségszerű. Nem valószínű, hogy ötven év múlva az Európai Unió történelemkönyvei továbbra is az egymást elválasztó dolgokra helyeznék a hangsúlyt (hogyan sikerült a hős franciáknak visszaszerezniük a gaz németektől Elzászt és Lotaringiát vagy miként „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”), pedig az államokat, nemzeteket vagy osztályokat figyelme középpontjába állító makrotörténelmi megközelítés szükségképpen azokat az elemeket hangsúlyozza, amelyek ezeket az államokat, nemzeteket és osztályokat egymástól megkülönböztetik, egymással szembeállítják. Az egyes egyének és közösségek mindennapjainak bemutatása, annak ábrázolása, hogy miként élték életüket (például a 17. századot egy német kamasz, egy zsidó kereskedőasszony vagy egy puritán angol lelkipásztor), sokkal inkább illenek majd oda. Minden valószínűség szerint fél évszázad múltán jórészt ilyen szemléletű történelemkönyvekből tanulnak a nebulók: több társadalomtörténetet, mint ma és talán jórészt mikrotörténelmet.

Irodalom

Benda Gyula 1984. Egy Zala megyei köznemesi család és gazdaság a XVIII. század közepén (Parraghy László hagyatéka). Agrártörténeti Szemle, 26. évf. 1-2. sz.

Benda Gyula 2002. Zsellérből polgár – társadalmi változás egy dunántúli kisvárosban. Keszthely társadalma 1740-1849. Ph.D. értekezés. Kézirat.

Blok, Anton 1974. The Mafia of a Sicilian Village, 1860-1960. A Study of Violent Peasant Entrepreneurs. New York etc., Harper and Row.

Boyer, Paul – Nissenbaum, Stephen 2002. Boszorkányok Salemben. A boszorkányság társadalmi gyökerei. Budapest, Osiris.

Brewer, John 2004. Sentimental Murder. Love and Madness in the Eighteenth Century. London, Harper Collins Publishers.

Brucker, Gene 1986. Giovanni and Lusanna. Love and Marriage in Renaissance Florence. Berkeley etc., University of California Press.

Burke, Peter 2000. Mi a történeti antropológia? In Sebők Marcell (szerk.) Történeti antropológia.

Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, Replika Kör.

Cerutti, Simona 1990. La ville et les métiers. Naissance d’un langage corporatif (Turin, 17e-18e siecle). Paris, Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales.

Czoch Gábor – Sonkoly Gábor (szerk.) é. n. Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Debrecen, Csokonai.

Czoch Gábor 1999. A társadalmi rétegződés mikroés makrotörténelmi vizsgálata. Századvég, új folyam 15. szám tél.

Darnton, Robert 1984. Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Két epizód a francia kultúrhistória köréből. Budapest, Akadémiai.

Darnton, Robert 2004. Egyik este. Buksz, 3.

Davis, Natalie Zemon 1995. Women on the Margins. Three Seventeenth-Centrury Lives. Cambridge, Massachusetts etc., Harvard University Press.

Davis, Natalie Zemon 1999. Martin Guerre visszatérése. Budapest, Osiris.

Duby, Georges 1973. Le dimanche de Bouvines. Paris, Gallimard.

Erdélyi Gabriella 2002. Egy kolostorper interpretációja. Társadalom és vallás a 15-16. századi Magyarországon. Ph.D. értekezés. Kézirat.

Farge, Arlette – Revel, Jacques 1988. Logiques de lafoule. L’affaire des enlevements des enfants. Paris 1750. Paris, Hachette.

Fügedi Erik 1999. Az Elefánthyak. A középkori magyar nemes és klánja. Budapest, Osiris Kiadó.

Für Lajos 2000. A berceli zenebona, 1784. Kísérlet a történelmi pillanat megragadására. Budapest, Osiris.

Geertz, Clifford 1988. Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In Vári András (szerk.): Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. Budapest, 1989, Akadémiai.

Ginzburg, Carlo – Poni, Carlo 1991. The Name and the Game: Unequal Exchange and the Historiographic Marketplace. In Edward Muir – Guido Ruggiero (eds.): Microhistory and the Lost Peoples of Europe. Baltimore-London, The Johns Hopkins University Press.

Ginzburg, Carlo 1966.1 benandanti: ricerche sulla stregoneria e sui culti agrari tra Cinquecento e Seicento. Torino, Einaudi.

Ginzburg, Carlo 1981. Indagini su Piero: il Battesimo, il ciclo di Arezzo, la Flagellazione di Urbino. Torino.

Ginzburg, Carlo 1991. A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Budapest, Európa.

Ginzburg, Carlo 1993. Mikro-Historie. Zwei oder drei Dinge, die ich von ihr weiss. Historische Anthropologie, 1. évf.

Ginzburg, Carlo 1998. „Fülcimpák és körmök”: a következtetésen alapuló paradigma gyökerei. Café Bábel, 4. szám

Grendi, Edoardo 1993. Il Cervo e la repubblica. Il modello ligure di antico regime. Torino, Einaudi.

Gribaudi, Maurizio 1987. Itinéraires ouvriers. Espaces etgroupes sociauxa Turinau début duXXe siecle. Paris, Éditions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales.

Gyáni Gábor 1992. A mikroés makrotörténet vitája, Buksz, 4.

K. Horváth Zsolt 2003. Az ötök jele. Nyom, nyomozás, értelemképzés a microstoria látószögéből. In K. Horváth Zsolt – Lugosi András – Sohajda Ferenc (szerk.): Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére. Budapest, Hermész Kör – Osiris.

Husz Ildikó 2002. Család és társadalmi reprodukció a 19. században. Budapest, Osiris.

Iggers, Georg G. 1997. Historiography in the twentieth century. From scientific objectivity to the postmodern challange. Hanover, New Hampshire etc., Wesleyan University Press.

Imhof, Arthur E. 1992. Elveszített világok. Hogyan győzték le eleink a mindennapokat – és miért boldogulunk ezzel mi oly nehezen... Budapest, Akadémiai.

Kagan, Richard L. 1990. Lucrecia’s Dreams. Politics and Prophecy in Sixteenth-Century Spain. Berkeley etc., University of California Press.

Kracauer, Sigfried 1971. Geschichte – Vor den letzten Dingen [= Schriften. Band 4]. Frankfurt am Main, Suhrkamp.

Le Roy Ladurie, Emmanuel 1973. Le territoire de l’historien. Paris, Gallimard.

Le Roy Ladurie, Emmanuel 1979. Le carnaval de Romans. Paris, Gallimard.

Le Roy Ladurie, Emmanuel 1983. La sorciere de Jasmin. Paris, Seuil.

Le Roy Ladurie, Emmanuel 1995. Le siecle des Platter 1499-1628. Tome I: Le mendiant et le professeur. Paris, Fayard.

Le Roy Ladurie, Emmanuel 1997. Montaillou. Egy okszitán falu életrajza. Budapest, Osiris.

Lepetit, Bernard 1995. Építészet, földrajz, történelem. A lépték használatai. Aetas, 4. sz.

Levi, Giovanni 2001. Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, Osiris.

Levi, Giovanni 2000. A mikrotörténelemről. In Sebők Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, Replika Kör.

Loriga, Sabina 1991. Soldats. Un laboratoire disciplinaire: l’armée piémontaise au XVIIIe siecle. Paris, Mentha.

Lugosi András 2001. A tünetektől az interpretációig. Esszé a homeopata jellegű történetírói gyakorlatról: a mikrotörténelemről. Szociológiai Figyelő, II. folyam 5. évf. 1-2. sz.

Macfarlane, Alan 1970. The Family Life ofRalphJosselin. A Seventeenth-Century Clergyman. An Essay in Historical Anthropology. Cambridge etc., Cambridge University Press.

Macfarlane, Alan 1981. The Justice and theMare’sAle. Law and Disorder in Seventeenth-Century England. Cambridge etc., Cambridge University Press.

Medick, Hans 1994. Mikro-Historie, In Schulze, Winfreid (Hrsg.): Sozialgeschichte, Alltagsgeschichte, Mikro-Historie. Eine Diskussion. Göttingen, Vadenhoeck & Ruprecht.

Medick, Hans 1996. Weben und Überleben in Laichingen 1650-1900. Lokalgeschichte als Allgemeine Geschichte. Göttingen, Vadenhoeck & Ruprecht.

Monod, Paul Kléber 2003. The Murder ofMr. Grebell. Madness and Civility in an English Town. New Haven etc, Yale University Press.

Muir, Edward – Ruggiero, Guido (eds.) 1991. Microhistory and the Lost Peoples of Europe. Baltimore-London, The Johns Hopkins University Press.

Muir, Edward 1991. Introduction: Observing Trifles. In Edward Muir – Guido Ruggiero (eds.): Microhistory and the Lost Peoples ofEurope. Baltimore-London, The Johns Hopkins University Press.

Ozment, Stephen 1986. Magdalena and Balthasar: An Intimate Portrait of Life in SixteenthCentury Europe Revealed in the Letters of a Nuremberg Husband and Wife. New York, Simon and Schuster.

Ozment, Steven 1990. Three Behaim Boys. Growing Up in Early Modern Germany. New Haven etc., Yale University Press.

Pozsgai Péter 2000. „.én az általános eseteket állítottam munkám középpontjába”. Beszélgetés Jürgen Schlumbohmmal. Aetas, 4. sz.

Raggio, Osvaldo 1990. Faide e parentele. Lo stato genovese visto dalla Fontanabuona. Torino, Einaudi.

Ramella, Franco 1983. Terra e telai: sistemi diparentela i manufattura nel Biellese dell’Ottocento. Torino, Einaudi.

Revel, Jacques 1996. A mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. Aetas, 4. sz. és Czoch-Sonkoly (szerk.) é. n. 51-70.

Revel, Jacques 2001. Történelem földközelből. In Levi, Giovanni: Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, Osiris.

Ricoeur, Paul 2000. La mémoire, l’histoire, l’oubli. Paris, Seuil.

Rosental, Paul-André é. n.: A „makro” felépítése a „mikroszinten” keresztül. Fredrik Barth és a microstoria. In Czoch-Sonkoly (szerk.): Társadalomtörténet másképp. Új utak a francia társadalomtörténetírásban. Debrecen, Csokonai.

Sabean, David Warren 1984. Power in the blood. Popular culture and village discourse in early modern Germany. Cambridge, Cambridge University Press.

Schlumbohm, Jürgen 1994. Lebenslaufe, Familien, Höfe. Die Bauern und Heuerleute des osnabrückischen Kirchspiels Belm in proto-industrieller Zeit, 1650-1860. Göttingen, Vadenhoeck & Ruprecht.

Schulmbohm, Jürgen 2000. Mikrotörténelem – makrotörténelem. Aetas, 4. sz.

Sebeők, Thomas A. – Umiker-Sebeők, Jean 1990. Ismeri a módszeremet? Avagy: a mesterdetektív logikája. Budapest, Gondolat.

Sebők, Marcell (szerk.) 2000. Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, Replika Kör.

Shifflett, Crandell 1995. Könyvismertetés a Gary W. Gallagher (ed.): The Fredricksburg Campaign: Decision on the Rappahannock, Chapel Hill – London, 1995. című könyvről, H-CivWar, 1995. szeptember.

Spence, Jonathan 1978. The Death ofWoman Wang. New York, Viking.

Stewart, George R. 1959. Pickett’s Charge. A Microhistory ofthe Final Attack at Gettysburg, July 3, 1863, Boston, Houghton Mifflin.

Stone, Lawrence 1987. The revival ofthe narrative: reflections on a new old history. In uő: The past and the present revisited. London etc., Routledge and Kegan Paul.

Szakály Ferenc 1995. Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Budapest, Balassi.

Szekeres András 1999. Mikrotörténelem és általános történeti tudás. Századvég, új folyam 15. sz. tél.

Szekeres András 2001. Mikrotörténészek és az antropológia: egy diszciplínák közötti transzfer mibenléte. Aetas, 3-4. sz.

Torre, Angelo 1995. Il consumo di devozioni: religione e communita nelle campagne dell’ancien regime. Venezia, Marsilio.

Torre, Angelo 2001. Társadalmi antropológia és történeti kutatás. Aetas, 3-4. sz.

Tóth Zoltán 1977. Schiszler Károly kádármester Szekszárdon. Egy kisvárosi mesterember gazdasági-társadalmi viszonyai a századfordulón. In uő: Szekszárd társadalmi a századfordulón. Történelmi rétegződés és társadalmi átrétegződés a polgári átalakulásban. Budapest, 1989, Akadémiai, VII. fejezet.

Vári András (szerk.) 1989. Misszionáriusok a csónakban. Antropológiai módszerek a társadalomtörténetben. Budapest, Akadémiai.

Weis, René 2000. The Yellow Cross. The Story oftheLast Cathars 1290-1329. NewYork, Viking

Wroe, Ann 1995. A Fool & His Money. Life in a Partitioned Medieval Town. London, Jonathan Cape