Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MAGYARORSZÁGI VÁLTOZÁSOK

MAGYARORSZÁGI VÁLTOZÁSOK

Magyarországon a második világháború vége óta hasonlóan nagy társadalmi változások történtek, mint Németországban, de nálunk a változások viharosabb körülmények között, megszakításokkal terhelten és irányváltozásokkal mentek végbe. E változások lényegének megismerése nemcsak számunkra érdekes, hanem a külföldi társadalomtudósok számára is sok tanulsággal szolgálhat. Ezért nem meglepetés, hogy a nemzetközi szakirodalomban, különösen a rendszerváltás óta, meglehetősen nagy az érdeklődés a magyarországi (és általában kelet-közép-európai) változások iránt. Tankönyvünknek ebben az alfejezetében nem vállalkozhatom arra, hogy a fent bemutatott német könyvhöz hasonlóan átfogó képet próbáljak adni. E tankönyv egyes fejezeteiben amúgy is érzékeltettem, amit a szociológia mondani tud az elmúlt évtizedek társadalmi változásairól. Ezért itt csak néhány különösen fontos társadalmi változási tendenciát emelek ki. Ezeket abból a szempontból elemzem, hogy közelebb vittek-e egy modern társadalomhoz, vagy ellenkezőleg, attól eltávolítottak. Elsősorban a rendszerváltás óta bekövetkezett változásokat vizsgálom, de – ezeknek megértéséhez – visszatekintek az elmúlt évtizedekre, ahol lehet, egészen az első világháború utáni évekig, tehát megkísérlem az egész „rövid huszadik századot” az elemzés körébe bevonni (Andorka 1995).

Ezt az elemzést az új modernizációs elmélet keretébe helyezem. Felfogásom szerint a modernizáció legelsősorban a következőket jelenti:

  1. hatékony piacgazdaság és magas életszínvonal, 2. társadalmi integráció, 3. az emberi erőforrások magas szintje, 4. többpártrendszerű politikai demokrácia, 5. modern gondolkodás, mentalitás.

Modernizációs kísérletek, 1825–1945

Valójában A. C.Janos (1982) nyomán Magyarország egész gazdasági, társadalmi és politikai történetét 1825-től 1945-ig úgy értelmezhetjük, mint meghiúsult kísérletek sorozatát arra, hogy felzárkózzunk a nálunk fejlettebb nyugat-európai társadalmakhoz. Ezek a modernizációs kísérletek A. C. Janos szerint

– aXIX. század első felében a reformkor, amely az 1848-1849. évi szabadságharc leverésével végződött,

– az iparosodás „nekirugaszkodásának” vagy „fellendülésének” korszaka, amely az 1867. évi kiegyezéssel kezdődött, az első világháborúban elszenvedett vereséggel és a trianoni békekötéssel végződött,

– a két világháború közötti konzervatív rendszer felemás stabilizációs és modernizációs kísérlete, amely a második világháborús katasztrófába vezetett.

A szocialista modernizációs kísérlet kudarca

1945-ben Magyarországon alapvető változások következtek be: leépültek a rendszer feudális jellemzői, alkotmányjogi értelemben politikai demokrácia jött létre, a földreform alapvetően megváltoztatta a falusi társadalmi viszonyokat. A strukturális és az intézményi változások mélysége és gyorsasága alapján forradalmiaknak nevezhetnénk e változásokat. Az is vitathatatlan, hogy az említett változásokat a társadalom többsége támogatta. A változások mindennél hatalmasabb mozgatóereje azonban a Szovjetunió uralkodó befolyása, a szovjet hadsereg jelenléte volt. A változások ezeknek hatására rövid idő alatt olyan irányba fordultak, amely ellenkezett a magyar társadalom kívánságaival, s a szovjet vezetés által kikényszerített jellegzetesen totalitárius rendszer jött létre. A totalitárius tendenciák a német megszálló hadsereg uralma alóli felszabadításkor azonnal jelentkeztek, például Demény Pál 1945. februári letartóztatásával, és 1946-1947 fordulóján az úgynevezett Magyar Közösség-perrel nyilvánvalókká váltak. A totalitárius rendszer a későbbi évtizedekben lassan és hullámzásokkal autoritáriussá puhult. Ha ezt a változást lehet egyáltalán évszámhoz kötni, akkor az az 1963. évi úgynevezett „nagy amnesztia” éve.

A totalitárius időszakban, 1956 októberében és novemberében forradalomra került sor. Az akkori események a szociológia forradalomdefiníciói mindegyikének megfelelnek. A társadalom tömegei békés tüntetéssel, majd a hatalmi elit és a szovjet hadsereg erőszakos fellépése után fegyveres erővel néhány nap alatt megdöntötték a rendszert. Ezzel bizonyították, hogy a társadalom egy totalitárius rendszer ellen felkelhet és megdöntheti azt. A társadalom célja a rendszer alapvető megváltoztatása volt: a totalitárius diktatúra helyére többpárti demokratikus rendszert kívántak állítani, a szélsőségesen központosított és a termelőeszközök magántulajdonát megsemmisíteni törekvő parancsgazdaság helyére vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaságot kívántak állítani. A forradalmi tömegek meg kívánták szüntetni a szovjet megszállást és helyre kívánták állítani az ország függetlenségét. Ebben az értelemben – ugyanúgy, mint 1848-1849-ben – szabadságharcra is sor került. A szociális problémák enyhítése mellett, azoknál nagyobb mértékben a szabadság kivívása volt a forradalom fő célja, mozgatóereje. A forradalom végül is azért bukott el, mert a szovjet hadsereg fegyveres erővel leverte. Bukása ellenére azonban közép- és hosszú távon döntően befolyásolta a magyar társadalom fejlődését, sőt az egész európai szocialista rendszer 1989-1990 körüli összeomlásának egyik lényeges előzményévé vált.

A forradalom emléke volt a legfontosabb motívuma annak, hogy a rendszer az 1960-as években puhulni kezdett, létrejött egy hallgatólagos kompromisszum a hatalmi elit és a magyar társadalom között, amelynek keretei között a hatalmi elit tartózkodott attól, hogy az állampolgárok magánéletébe beleszóljon, legfőképpen eltűrte, hogy azok – elsősorban a második gazdaság révén – életszínvonalukat emeljék és ezáltal függetlenedjenek az államhatalomtól, a társadalom viszont hallgatólagosan eltűrte a hatalmi elit uralkodását.

Az egész 1947 és 1990 közötti szocialista korszakot, különösen az 1960-as évek közepétől kezdődő időszakot modernizációs kísérletként, a Nyugat-Európához való gazdasági felzárkózás kísérleteként értelmezhetjük. Magának a hatalmi elitnek legitimációs retorikájában, propagandájában fokozatosan háttérbe szorult a szocializmus felépítésének célja, és növekvő szerepet kapott a nyugat-európai életszínvonal elérése. Bár egyes dimenziókban sikerült bizonyos fokú modernizációt elérni, például az ország iparosodott, városiasodott, az iskolai végzettség emelkedett, az életszínvonal javult, a lakáskörülmények szintén stb., ez a felzárkózási kísérlet is tévútnak, kudarcnak bizonyult. Az 1980-as évekre világossá vált, hogy a szovjet modellt követve a Nyugat-Euró- pa és Magyarország közötti távolság nem csökken, hanem növekszik. Bebizonyosodott, hogy politikai demokrácia és modern mentalitás nélkül nem lehet a gazdasági modernizációt, az emberi erőforrások magas szintjét és a társadalmi integrációt megvalósítani. Ennek a ténynek a felismerése volt a szocialista rendszer összeomlásának közvetlen alapvető oka.

Ha elfogadjuk a forradalomnak Dahrendorf (1990)-féle definícióját, vagyis azt, hogy a forradalom lényege a gyors és radikális strukturális és intézményi változások, tehát nem tekintjük a forradalom kritériumának a tömegek felkelését és a véres konfliktusokat, akkor 1990-ben Magyarországon forradalomra került sor.

Rendszerváltozás Magyarországon

A következő évek alapos politikatörténeti és társadalomtörténeti kutatásai alapján lehet majd megállapítani, hogy a rendszerváltásban mekkora szerepe volt a régi szocialista hatalmi elitnek, pontosabban az elit növekvő részének, amely hajlandó volt a rendszerváltást elfogadni; az aktív, de Magyarországon elsősorban egy szűk értelmiségi elitre korlátozódó politikai ellenzéknek; és a társadalom nyomásának; végül mint külső tényezőnek, a világpolitikai helyzet változásának. Anélkül, hogy a kérdést itt el akarnám dönteni, utalok arra, hogy az 1980-as években végzett és közzétett adatfelvételek arra engednek következtetni, hogy a magyar társadalom egészében nagyfokú volt és fokozatosan nőtt a fennálló rendszerrel szembeni elégedetlenség és a változások igénylése.

A hatalmi elit, amely – ha nem is beszélt erről – traumatikus élményként emlékezett vissza az 1956-os forradalomra, mindenáron el akarta kerülni annak megismétlődését, az elégedetlenség fokozódásától félve jobbnak látta az autoritárius politikai rendszerről a többpárti demokráciára való áttérés elfogadását. A politikai ellenzéknek az adott súlyt, hogy sejteni lehetett: adott esetben az elégedetlen tömegeket mozgósítani tudja. Ezért értelmezésem szerint a rendszerváltás legfontosabb tényezője – a világpolitikai helyzet változása, az úgynevezett „Gorbacsov-effektus” mellett – a magyar társadalomban tömegesen elterjedt elégedetlenség volt.

A rendszerváltás óta eltelt néhány évet újabb modernizációs kísérletnek tekinthetjük. Ezúttal a nyugati, gazdaságilag fejlett piacgazdaságok és politikai demokráciák mintáját követve próbálkoznak a magyar társadalom és a kormányzatok a modern gazdaság és társadalom fent megadott öt dimenziójában előrehaladni, a nyugati társadalmaktól való lemaradást csökkenteni.

Életszínvonal

A szovjet modellt követő modernizációs kísérlet kudarca a hatékony gazdaság, a magas életszínvonal területén volt a leglátványosabb, tehát éppen azon a területen, ahol nagy eredményeket ígért. Az 1960-as évek elején sokaknak – mind Magyarországon, mind a nyugati országokban – úgy tűnt, hogy a szocialista országok, közöttük Magyarország a GDP magasabb növekedési ütemét éri el, mint a fejlett kapitalista országok, ezért gazdasági fejlettsége azokhoz közeledni fog. Az 1970-es évek közepétől viszont egyértelműen lemaradt az ország a gazdasági fejlődésben. A GDP szintjét és növekedési ütemét közismerten nehéz mérni és még nehezebb összehasonlítani. Magyarország elmaradottságát és a nyugati piacgazdaságoktól elválasztó olló növekedését azonban minden GDP-összehasonlítás kimutatja. Közülük itt Ehrlich Éva számításaira utalok, amelyek fizikai, természetbeni mutatók alapján becsülik a GDP összehasonlítható szintjét (Ehrlich 1991; Ehrlich-Révész-Tamási 1994). Eszerint Magyarország gazdasági fejlettsége, egy főre jutó becsült GDP-je „történetileg”, tehát a két világháború között és valószínűleg az első világháború előtti évtizedekben is az ausztriai szint 67 százaléka körül helyezkedett el, az 1980-as évek végére azonban annak 50 százalékára esett vissza.

A magyar gazdaság növekedése először az 1960-as évek második felében lassult le, a gyorsabb növekedésre való visszatérés érdekében vezették be az úgynevezett gazdasági- mechanizmus-reformot. Átmeneti gyorsabb növekedés után az 1970-es évek közepén a növekedés újra lelassult. Ebben három körülmény játszhatott közre:

– 1972-1974-ben a piac fokozottabb szerepét elősegítő reformokat leállították, egy részüket visszavették;

– a magyar gazdaság nem volt képes az 1973. évi olajválság után kialakult újvilággazdasági viszonyokhoz rugalmasan alkalmazkodni;

– a magyar gazdaság olyan fejlettségi szintet ért el, ahol a központi tervezés módszerei szükségképpen gátolták a további fejlődést, a gazdasági újítást, a gyorsan változó gazdasági feltételekhez való alkalmazkodást.

A hatalmi elit egy ideig külföldi kölcsönök felvételével próbálta a gazdasági növekedés lelassulását kivédeni, az életszínvonal emelkedését fenntartani, hogy a hatalmi elit és a társadalom közötti hallgatólagos kompromisszumnak az elit által legfontosabbnak tartott eleme, az életszínvonal-emelkedés ne szenvedjen csorbát. 1978-ban azonban jelentkezett az első nemzetközi fizetési válság, a magyar gazdaság a fizetőképtelenség közelébe került. Ennek hatására a kormány gazdaságpolitikát váltott, visszafogta a gazdasági növekedést és az életszínvonal emelkedését. Ettől fogva a gazdaság és az életszínvonal lényegében stagnált. A lakossági jövedelmek egészen szerény mértékű növekedése szinte teljes mértékben a második gazdaságban végzett tevékenységekből származott.

A hatékony piacgazdaság és az életszínvonal dimenziójában tehát a szocialista modernizáció a nyugati országoktól való lemaradást fokozta.

A rendszerváltás utáni gazdasági visszaesés a vártnál lényegesen mélyebb és hosszabb volt. A GDP 1989-től 1993-ig körülbelül 20 százalékkal esett vissza. Az egy főre jutó reáljövedelem 1995-ben körülbelül 15 százalékkal, a reálbérindex körülbelül 14 százalékkal volt alacsonyabb 1995-ben, mint 1989-ben. 1996-ban az utóbbi két mutató csökkenése minden valószínűség szerint folytatódott. A visszaesés sajátossága, hogy a GDP 1993-ig lényegesen gyorsabban esett vissza, mint az életszínvonal mutatói, ezzel szemben 1994-től lassan emelkedni kezdett, míg az egy főre jutó reáljövedelem és a reálbér az 1994. évi átmeneti emelkedés után 1995-ben és 1996-ban tovább csökkent.

Az életszínvonal-csökkenés közvetlen oka az infláció (pontosabban az a tény, hogy a nominális béreknek és a társadalmi jövedelmek nominális értékének emelkedése elmaradt az inflációtól), továbbá a munkanélküliség, pontosabban a foglalkoztatás visszaesése volt. A munkanélküliségi arányszám növekedése 1993-ban 13 közelében tetőzött, ezt követően kissé csökkent. A foglalkoztatottak, vagyis a munkahellyel és munkából származó keresettel rendelkezőknek az aránya sokkal nagyobb mértékben csökkent, mint amennyivel a munkanélküliség nőtt, elsősorban a nyugdíjba vonulás, ezen belül a korhatár előtti nyugdíjba vonulás és a háztartásba való visszahúzódás következtében. A munkanélküliek száma 500 ezer körül stagnál, a foglalkoztatottak száma viszont 1989 óta 1,4 millióval csökkent.

Az átlagjövedelem csökkenésével párhuzamosan nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége. Míg a szocialista korszakban a jövedelmek egyenlőtlensége az akkori skandináviai egyenlőtlenséghez volt hasonló (tehát korántsem volt egyenlőség), ma elérte a nyugat-európai országok, például Németország szintjét. Az évente végzett Magyar Háztartás Panel adatfelvételek szerint a jövedelemegyenlőtlenség további növekedés jeleit mutatja. Ha a növekedés folytatódik, elérjük az amerikai egyenlőtlenségszintet, ha pedig még tovább, akkor a latin-amerikai országok felé közeledünk. Érdemes megemlíteni, hogy az ázsiai „kis tigris” országokban a jövedelemegyenlőtlenség jóval kisebb, mint La- tin-Amerikában, viszont a kis tigrisek gazdasága sokkal gyorsabban fejlődik. A nagy jövedelemegyenlőtlenség tehát nem előfeltétele a gyors gazdasági növekedésnek.

Az átlagos reáljövedelem csökkenése és az egyenlőtlenség növekedése következtében nőtt a szegények aránya. Vitatkozni lehet a szegénység definícióján, és ezért a szegények számára vonatkozó becslések is eltérőek. Kevesebb mint 1 milliótól közel 4 millióig terjednek. Az eltérő számokat úgy értelmezhetjük, hogy egymillió körül lehet a súlyosan szegények száma, viszont a négymilliót megközelítő szám mindazokat magában foglalja, akik a magyar társadalom körülményei között még elfogadható jövedelemszint alá süllyedtek. Hozzá kell tenni, hogy ennél is nagyobb, a magyar társadalom legalább kétharmadát alkotja azoknak az aránya, akiknek az egy főre jutó reáljövedelme 1989 óta csökkent, tehát akik – köznapian, de nem egészen pontosan szólva – „elszegényedtek”. Az utolsó években egyre inkább láthatóvá válik az a tendencia, hogy a középrétegek jövedelmi helyzete fokozatosan leszakad a legjobb módú félmillió-egymillió magyar állampolgárétól. Ezt a fél-egymillió embert tekinthetjük a rendszerváltás nyertesének. Némileg enyhíti ezt a sötét képet a Magyar Háztartás Panel felvételeknek az az eredménye, hogy a magasabb és alacsonyabb jövedelmi kategóriák közötti mozgás még igen nagy, sokan képesek egyik évről a másikra jövedelmi helyzetükön javítani, de persze – mivel az átlag eddig állandóan süllyedt – még többen szenvednek el egyik évről a másikra reáljövedelem-csökkenést. Ugyanakkor kezd kialakulni egy stabil „felső” réteg, jövedelmi elit, amely mindig a jövedelmi hierarchia csúcsán helyezkedik el, és egy ennél nagyobb tartósan szegény réteg, amely nem képes a legalacsonyabb jövedelmi kategóriákból felemelkedni.

Az életszínvonal tekintetében a szocialista korszakban kialakult, a nyugati modern társadalmaktól való lemaradás a rendszerváltás után egyelőre erősödött. Mégis meg lehet kockáztatni azt a némileg derűlátó feltételezést, hogy mivel a gazdasági növekedés már megindult és rövidesen valószínűleg felgyorsul, ez maga után fogja húzni az átlagos életszínvonal emelkedését is, így belátható időn belül Magyarország visszatér „történeti” fejlettségi szintjére, vagyis Ausztria szintjének 67 százalékára.

Társadalmi szerkezet

A társadalmi integráció kritériuma a társadalmi szerkezet fogalmaira lefordítva azt jelenti, hogy a társadalom nem szakad szét egymástól szélsőségesen eltérő helyzetű osztályokra, rétegekre, csoportokra. A szocialista társadalomban – mint a többi totalitárius és autoritárius társadalmakban – egy egészen szűk hatalmi elit kezében igen nagy hatalom volt és e hatalmon keresztül az anyagi jólétnek minden olyan eleméhez hozzájuthatott, amelyet megkívánt. Hozzá képest a társadalom összes többi rétege hátrányos és atomizált helyzetben volt, lényegében semmi hatalma sem volt. A magyar társadalomban az 1960-as években kezdtek kialakulni a társadalmi rétegek közötti jövedelem- és életszínvonal-különbségek, amelyek sok hasonlóságot mutattak a más ipari társadalmakban megfigyelhető különbségekhez.

A rendszerváltás idején számos társadalomtudós úgy képzelte, hogy Magyarországon a nyugat-európaiakhoz hasonló „középosztályi” társadalom fog kialakulni. Ez következett Szelényilván (1992) elemzéseiből a vidéki Magyarországon az 1980-as években végbemenő polgárosodásról: a második gazdaság megerősödésével folytatódik a mezőgazdaság kollektivizálásával megszakított parasztpolgárosodási folyamat, a hajdani parasztpolgárok utódaiból kifejlődik az erős magyar kis- és középvállalkozó réteg és polgárság. Az 1990-et követő első években a szociológiai adatfelvételek eredményei is arra engedtek következtetni, hogy a középrétegek – értelmiségiek, önálló, irodai foglalkozásúak és a szakmunkásoknak legalább egy jelentős része – a gazdasági visszaesés körülményei között is képesek relatív jövedelmi helyzetüket a magyar társadalmi hierarchiában megtartani. Az utolsó évek adatai azonban arra engednek következtetni, hogy a legfelső réteg – a társadalom felső 10 vagy még inkább 5 százaléka – és a középrétegek közötti jövedelmi olló szétnyílik, a középrétegek nemcsak abszolút, hanem relatív értelemben is a gazdasági válság vesztesei közé tartoznak.

Az egyenlőtlenségek a rendszerváltáskor ugrásszerűen, utána lassan, de biztosan nőttek. Miközben a 2-9. decilisek reáljövedelmei 1992-től 1995-ig csökkentek, a legfelső decilis reáljövedelme nagyjából változatlan maradt, tehát a legjobb módú egytized és a társadalom többi része közötti távolság nőtt. A felső „egymillión” belül Kolosi szerint a „felső tízezer” kiugróan magas jövedelmet ért el (Kolosi-Sági 1996). Ennek az az oka, hogy a legfelső decilishez, azon belül a „felső tízezerhez” olyanok tartoznak, akik a nemzetközi piacon is érvényesülni tudnak – nagyvállalkozók, külföldi tulajdonban lévő vállalatok menedzserei és kulcspozícióban lévő szakemberei, az értelmiségiek egy kis része -, ezért nyugati kollégáikéhoz hasonló (bár attól még elmaradó) jövedelmet tudnak a magyar gazdaságban is elérni.

19.2. táblázat - 19.2. táblázat ♦ A felnőttek jövedelmi pozíciójának változása négy egymást követő évben, 1992-1995

Jövedelmi pozíció

Százalék

Stabil felső (mindig 5. kvintilis)

16,2

Stabil felső közép (4-5. kvintilis)

15,5

Stabil alsó közép (2-3. kvintilis)

15,4

Stabil alsó (1-2. kvintilis)

10,5

Felfelé mobil (magasabb kvintilisbe lépett)

5,8

Lefelé mobil (alacsonyabb kvintilisbe lépett)

7,4

Változó

29,2

Összesen

100,0


Kolosi szerint viszont nem szakadt le 1992-től 1995-ig a legalsó decilis, a legszegényebb egytized rész a nála kedvezőbb társadalmi helyzetű rétegektől, sőt a legalsó decilis reáljövedelme kevésbé csökkent, mint a 2-7. deciliseké. Ezt Kolosi annak tulajdonítja, hogy a szociálpolitika némileg megvédte a legszegényebbeket a társadalomból való teljes kiszakadástól. A vesztesek tehát elsősorban a középrétegek, a 2-8. decilis. (A 9. decilis jövedelme valamivel kedvezőbben alakult, de mégis messze elmaradt a legfelső decilis jövedelmétől.) A jövőben ezek a tendenciák megváltozhatnak: a meginduló gazdasági növekedés ugyanis automatikusan javítja a középrétegek helyzetét, de a legszegényebbek esetében a növekedés körülményei között is csak tudatos társadalmi beavatkozás érhet el javulást.

Az egyes személyek és háztartások jövedelmi pozíciója még erősen változhat. A Magyar Háztartás Panel felvétel első négy hullámában elfoglalt relatív jövedelmi pozíció alapján a megkérdezett felnőttek 16 százaléka tartozott mindig a felső kvinitilisbe (20 százalékba), őket nevezte Kolosi stabil felső rétegnek, 11 százaléka pedig mind a négy évben a legalsó vagy az eggyel fölötte lévő, vagyis 1-2. kvintilisbe, őket nevezte stabil alsó rétegnek. A megkérdezettek 29 százalékának jövedelmi helyzete viszont összevissza ingadozott (19.2. táblázat).

A rendszerváltás egyértelmű nyertesei tehát az elit tagjai. Az elitben elfoglalt pozíciók a legutolsó években stabilizálódni is látszanak, tehát fokozatosan nehezebb az elitbe bejutni, és kisebb annak az esélye, hogy az elit tagja elveszíti privilegizált helyzetét.

Ferge Zsuzsa (1996) „az átalakulás társadalmi költségei” elnevezésű nemzetközi adatfelvétel alapján némileg másképpen ítéli meg a társadalmi szerkezetben végbemenő változásokat. Abból indul ki, hogy nem veszítették érvényüket a hagyományos osztály- és rétegkategóriák. Ezért úgy gondolja, hogy a menedzserek uralma átadja a helyét a tőkések uralmának. A tőke egyelőre nem mer a nyilvánosság elé lépni, társasági tulajdonnak álcázza magát, a tulajdonos megtartja biztonságosabb menedzseri pozícióját, de amint a viszonyok biztonságosabbá válnak, leveti álarcát, nagytőkés lesz. A jelenleg lecsúszó középosztály egy részével a hatalom előbb-utóbb szövetségre lép, így annak helyzete javulni fog. A munkások helyzete azonban hátrányos marad, a tartósan munkanélkülieket és hajléktalanokat pedig a tartós leszakadás veszélye fenyegeti.

A korábbi és jelenlegi jövedelmi és társadalmi helyzetre vonatkozó kérdés alapján megkülönbözteti a változások nyerteseit és veszteseit. Az objektívan rosszabb helyzetűek – az alacsony jövedelműek, alacsony iskolai végzettségűek, a munkások, különösen a szakképzetlen munkások – között az átlagosnál sokkal többen vesztesek, míg a magas jövedelműek, iskolai végzettségűek, a nagyvállalkozók, vezetők és értelmiségiek között az átlagosnál sokkal többen vannak a nyertesek. Tehát az egyenlőtlenségek erősen nőnek, a korábban privilegizált pozícióban lévők közül kerülnek ki a változások nyertesei, és a korábban is hátrányos helyzetben lévők túlnyomó része a változás vesztesei közé tartozik. Tehát a magyar társadalomban nem egyszerűen folyamatos hierarchia érvényesül, hanem szakadások is mutatkoznak: egyrészt a társadalom felső egyötöde-egytizede és a többi része között, másrészt a társadalom alsó egyötöde és a középrétegek között. Tehát kialakul a nyertesekből a jómódú „felső rész”, a nagy vesztesekből a leszakadó „alsó rész” és egy veszélyeztetett „középső rész”.

Ezek az elemzések mind azt a perspektívát vetik fel, hogy nem a nyugat-európai típusú modern társadalmi szerkezet felé megyünk, ahol nagy létszámú és erős középrétegek állnak szemben viszonylag nagy létszámú, de nem kiemelkedően nagy hatalmú és a társadalom többi részénél sokszorta jobb anyagi helyzetben lévő felső réteggel, emellett a szegénység nem nagy tömegű és nem szakad ki a társadalomból, hanem a latin-amerikai típusú társadalom felé, ahol egy igen szűk, nagy hatalmú és igen gazdag felső réteg mellett viszonylag kis létszámú és gyenge középrétegek és nagy tömegű szegény rétegek élnek.

A magyar társadalomtudósok körében nagy érdeklődést váltott ki az utolsó években az a kérdés, hogy kik alkotják a hatalmi elitet vagy (marxista kifejezéssel) az uralkodó osztályt. A szocialista korszakban – Gyilasz és mások alapján – a párt- és állami bürokráciát tekintettük az uralkodó osztálynak vagy hatalmi elitnek. Az 1970-es évek közepén Konrád és Szelényi (1989) ennek a felfogásnak alternatívájaként fogalmazta meg elméletét az értelmiségről, amely útban van afelé, hogy ő váljék az uralkodó osztállyá. Az 1980-as évek második felében Szelényi (1990) felülbírálta korábbi elméletüket és azt állapította meg, hogy lebecsülték a párt- és állami bürokrácia ellenálló erejét, mert annak sikerült végül is meghiúsítani az értelmiség kísérletét a hatalom átvételére. A rendszerváltás idején viszont úgy látta, hogy „a posztkommunizmus” első politikai elitje majdnem mindegyik korábban szocialista kelet-közép-európai országban az ér telmiségből, azon belül is elsősorban a humán és társadalomtudományi értelmiségből került ki, hozzátette azonban, hogy az értelmiségiek uralma valószínűleg átmeneti lesz (Szelényi 1992). Később Konrád Györggyel együtt írt tanulmányában három elitet különböztetett meg a társadalmi hierarchia csúcsán: az állami bürokráciát, a burzsoáziát (tőkéseket) és az értelmiséget, és ezek között hatalmi egyensúlyt látott kialakulni, amelyben az értelmiségnek nagyon fontos közvetítő szerepe lesz, kezében tarthatja a „kasszakulcsot”, vagyis a „legfőbb úr” pozíciójában maradhat (Konrád-Szelényi 1992).

Szalai Erzsébet (1990) már 1989-ben ettől eltérően látta a hatalomért folyó harc résztvevőit. Szerinte a párt- és állami bürokrácián belül két csoport harcolt egymással: a régi „rendpárt” és a technokrata reformer réteg. Az utóbbi a felvilágosult, jól képzett menedzserekből és vállalkozókból áll, azok érdekeit képviseli. Elsősorban az üzleti élet, azon belül is a pénzügyi világ, a bankok vezető pozícióit foglalták el. Úgy látta, hogy a rendszerváltás ennek a technokrata elitnek – amely néhány évvel korábban még a technokrata elit második-harmadik szintű vezetői pozícióit foglalta el és az 1980-as évek végén tört elő a felső gazdasági elit pozícióiba – a győzelmét fogja magával hozni a régi „rendpárti” bürokrata elittel szemben. A rendszerváltás után írott munkáiban tovább finomította ennek az új elitnek a jellemzését: a késő kádári technokrácia második és harmadik vonalából kikerült új elit konzervatív-liberális, pragmatikus, technokrata értékrendszert vall magáénak, demokráciaigénye nem tejed túl az „okos” emberek szabadságának igenlésén, a szociális problémák iránt érzéketlen. Gazdasági tevékenységében sem a tiszta piaci versenyelv vezeti, hanem az érdekcsoportok közötti küzdelem, amelyben a politikai hatalommal való kapcsolatok döntő szerepet játszanak. A potenciális versenytársat képező közép- és kisvállalkozások megerősödését igyekszik megakadályozni.

Az új technokrata elit szövetségese a rendszerváltás előtt egyrészt a kutatóintézetekben elhelyezkedő reformértelmiség volt, amely a szocialista rendszer megreformálását kívánta, de nem folytatott nyílt ellenzéki tevékenységet, másrészt az ellenzéki-liberális reformértelmiség. A rendszerváltás után ezeknek az értelmiségi csoportoknak a tagjai, amennyiben nem léptek át a gazdasági vagy a politikai elitbe, alárendelt helyzetbe kerültek a technokrata elittel szemben.

Az 1990 után kormányra került politikai elit először megkísérelte a főhatalmat megszerezni, hamar be kellett azonban látnia, hogy ki kell egyeznie a gazdasági élet vezető pozícióit elfoglaló technokrata elittel. Az 1994. évi parlamenti választás után a technokrata elit hatalma tovább nőtt, és egyre inkább főhatalomra jut a vele fokozatosan összefonódó politikai elittel szemben is (Szalai 1994; 1996).

Szalai Erzsébetnek a rendszerváltás előtt megfogalmazott megállapításait nagymértékben alátámasztani látszanak Gazsó Ferenc kutatásai (1990) a nómenklatúrához tartozók összetételéről. Ezek szerint az 1980-as években nagyfokú kicserélődés ment végbe a párt- és állami bürokrácia csúcsán: az alacsonyabb iskolai végzettségű idősebbek helyére magasabb iskolai végzettségű és fiatal személyek kerültek.

1995 őszén Szelényi Iván – Szalai Erzsébet munkáira hivatkozva – új elmélettel állt elő a posztkommunista társadalmi szerkezet csúcsán lévő elitről (Szelényi-Eyal- Townsley 1996). Menedzser-kapitalizmus alakul ki, ebben a menedzserek, éspedig mind az állami, mind a magánszektor menedzserei, valamint a bankárok állnak a hatalom csúcsán, a politikai elit egyre inkább tőlük függővé válik, az értelmiségi elit pedig vagy hajlandó kiszolgálni ezt a menedzserelitet, mert egyedül tőle várhat lényeges anyagi erőforrásokat az alapítványokon keresztül, vagy visszavonul a hatalomtól távol álló értelmiségi pozíciókba. Ezt az új elméletet színezik Szelényi kutatási eredményei az elitek reprodukciójáról (Szelényi-Szelényi 1996), amelyek szerint az új elitnek jelentős része a régi elit második és harmadik vonalából származik.

Szelényi rámutat arra, hogy a menedzserkapitalizmus elméletének több évtizedes hagyománya van a kapitalista társadalmakban, azonban az elmélet képviselőinek várakozásaival ellentétben a menedzserek ténylegesen nem váltak a mai tőkés társadalmak uralkodó osztályává, mert a tőkéseknek sikerült hatalmukat megtartaniuk. Ezzel szemben – nagytőkések hiányában – a volt szocialista társadalmakban a menedzser rétegnek sikerült a legfőbb hatalmat megszereznie. Mindenesetre hozzáteszi, hogy ez a hatalmi pozíciójuk esetleg csak átmeneti lesz.

A társadalmi szerkezet vázolt változási tendenciái – mint a középrétegek lecsúszása, mint a nagy tömegű szegénység kialakulása, mint a szűk hatalmi elit kialakulása – nem az észak-amerikai és főképpen nem a nyugat-európai modern társadalmak szerkezetének irányába mutatnak.

Emberi erőforrások

Kevésbé látványos, de adatokkal még jobban alátámasztható a magyar társadalomnak a nálunk fejlettebb országoktól való lemaradása az emberi erőforrások területén. Az iskolai végzettség az 1970-es évek elejéig látványosan emelkedett, ezt követően azonban az érettségivel végződő, tehát továbbtanulást lehetővé tevő középiskolákba beiskolázottak és az egyetemekre-főiskolákra beiskolázottak aránya alig emelkedett. A rendszerváltás után – a kormányzati szinten meghatározott iskolai létszámkorlátok feloldásával – megindult a beiskolázási arányok növekedése. Ugyanakkor a legutóbbi időben veszélyforrások is jelentkeztek. Ha a kisebb települések – az anyagi erőforrások szűkössége miatt – 8 osztályos helyett csak 6 osztályos általános iskolákat fognak fenntartani, fennáll annak a veszélye, hogy e településeken a fiatal nemzedékek a célul kitűzött 10 év helyett csak 6 évig fognak iskolába járni. Felsőfokon a tandíj felemelése – ha nem vezetik be párhuzamosan a hallgatói hiteleket – és a tanulással járó költségek növekedése visszatarthatja a szegényebb családok gyermekeit a továbbtanulástól. Végül a mennyiség mellett az oktatás minőségének megtartására, sőt javítására is nagy szükség van, az oktatási intézmények rendelkezésére álló anyagi erőforrások nagyfokú szűkülése viszont elkerülhetetlenül a minőség romlásához fog vezetni.

Az oktatással együtt a tudományos kutatás fontos mozgatóereje a modern gazdaság fejlődésének. A számos magyar Nobel-díjas és más sikeres magyar tudós bizonyítja, hogy a XIX. század második fele óta Magyarországon a tudományos pályára lépésnek kiváló felkészülési lehetőségei nyíltak, és a pályakezdés feltételei is jók voltak. Az a tény, hogy legtöbb Nobel-díjasunk külföldi munkásságáért kapta a díjat, annak a következménye, hogy a XX. századi totalitárius és autoritárius politikai rendszerek az ország elhagyására késztették, némelykor kényszerítették a tudósokat. Ma nem kell politikai okok miatt elmenekülni Magyarországról, de fennáll annak a veszélye, hogy a tudományos felkészülés és pályakezdés feltételei, a kutatási támogatások szűkös volta indítja a legtehetségesebb tudósokat és tudósjelölteket az ország elhagyására.

A tudás mellett az emberi erőforrások másik legfontosabb eleme a társadalom tagjainak egészségi állapota.Talán semmilyen más mutató nem bizonyítja annyira egyértelműen a szocialista rendszer csődjét, mint az egészségi állapot romlása, amely a születéskor várható átlagos élettartammal mérhető. A férfiak születéskor várható átlagos élettartama, amely 1964-ben elérte a 67 évet, ezt követően visszaesett 65 év alá. A nőké csak igen lassan, 72-ről 74 évre emelkedett. A 40-59 közötti korévekben mindkét nemnél lényeges romlás következett be, a 40 éves férfiak még várható életéveinek átlagos száma ma kevesebb, mint 1930-1931-ben. Így ma egy magyar férfi 8, egy magyar nő 6 évvel rövidebb élettartamra számíthat, mint az osztrák férfiak és nők, pedig az 1960-as évek első felében még nagyjából azonosak voltak a várható élettartamok. A rossz egészségi állapotnak és halandóságnak valószínűleg több oka van: az egészségtelen táplálkozás, a túlzott alkoholfogyasztás és dohányzás, az egészségtelen és túlfeszített életmód, az egészségi ellátás némely hiányossága. Szükség van az egészségi ellátás reformjára is, de ha ez csak azzal jár, hogy az egészségügyre fordított anyagi erőforrások csökkennek, akkor ez az egészségi állapot további romlását fogja okozni. Ez tragikus lenne, mert örülnünk kell annak, hogy a rendszerváltás óta a halandóság nem romlott, miközben a tőlünk keletebbre fekvő volt szocialista országok egynémelyikében egészen katasztrofális romlás következett be. Oroszországban például 1994-ben 58 évnél alacsonyabbra süllyedt a férfiak születéskor várható átlagos élettartama.

Nem lehet kétséges, hogy a sikeres modernizációnak elengedhetetlen előfeltétele a társadalom műveltségi színvonalának lényeges emelése és egészségi állapotának javulása.

Modern mentalitás, értékek, normák

A gazdaság és az életszínvonal, valamint az emberi erőforrások területén örökölt válságnál is súlyosabbnak látom a korszerű piacgazdaság és a demokratikus rendszer működéséhez szükséges modern mentalitás hiányát a magyar társadalomban. Ezt azonban sokkal nehezebb statisztikai és szociológiai adatokkal bizonyítani, egyáltalán mérni, mint a gazdasági, az életszínvonal és az emberi erőforrások területén jelentkező válságjelenségeket.

A magyarországi értékvizsgálatok azt sugallják, ha nem is bizonyítják egyértelműen, hogy a magyar társadalomban viszonylag kisebb fontosságot tulajdonítanak azoknak az értékeknek – a szabadságnak, felelősségvállalásnak, egyéni kezdeményezésnek -, amelyek a modern gazdaság és társadalom sikeres működéséhez szükségesek. Egy fokkal meggyőzőbbeknek látszanak az elidegenedés és anómia nagyfokú elterjedtségére utaló adatok. Ezek szerint a szocialista korszak évtizedeiben fokozatosan, de feltartóztathatatlanul fejlődött ki a súlyos elidegenedés- és anómiaválság. Ennek okát elsősorban abban láttam, hogy a totalitárius és autoritárius rendszerek azt a jogos érzést váltották ki az állampolgárokban, hogy ki vannak szolgáltatva rajtuk kívül álló, általuk ellenőrizhetetlen erőknek, ezért saját életük alakulását sem tudják megtervezni, cselekedeteikkel érdemlegesen befolyásolni. A kiszolgáltatottságnak és tehetetlenségnek ez az érzése nyilvánvalóan ellentétes a modern mentalitással.

Továbbá mind a modern piacgazdaság, mind a politikai demokrácia működéséhez szükséges az állampolgárok kölcsönös bizalma, legalábbis minimális szolidaritása, más szóval az üzleti élet szereplőinek bízniuk kell abban, hogy üzletfelük megtartja a szerződéseket, a politikai élet szereplőinek nem kell politikai versenytársaiktól félniük. Ehhez az szükséges, hogy a társadalom tagjai megtartsák az alapvető viselkedési normákat. Ebből a szempontból különösen figyelemreméltó, hogy az 1996. évi háztartáspanel-felvétel során a megkérdezett felnőttek 42 százaléka teljesen egyetértett, 38 százaléka részben egyetértett azzal a megállapítással, hogy „aki manapság vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon”. Ezért érthető, ha a gazdasági és a politikai életben alacsony a partnerek közötti bizalom.

Meg lehet azt a hipotézist fogalmazni, hogy a súlyos elidegenedés- és anómiaválság gátolja a modernizációt. Nehéz eldönteni, hogy ez a válság a rendszerváltás óta hogyan alakult. Kopp Mária és szerzőtársai (1996) kutatásai szerint 1988-tól 1995-ig a lelkiállapot problémáinak tünetei erősödtek, különösképpen a rendszerváltás vesztesei, közöttük a munkanélküliek körében. Ugyanakkor a háztartáspanel-adatfelvételek szerint az elidegenedés és anómia egyes megnyilvánulása 1990-től 1994-ig nem nőttek, sőt 1996-ban a lelkiállapot problémáinak egyes tünetei, mint a kimerültség, idegesség, gyakori fejfájás, valamint az az érzés, hogy a megkérdezettnek nincs szerencséje, kissé csökkentek. Itt kell megemlíteni, hogy az öngyilkosság gyakorisága, amelyet az anómia klasszikus tünetének tartanak, 1988 óta lassan, de folyamatosan csökkent. Némi derűlátással arra lehet következtetni, hogy az autoritárius rendszer eltűntével a kiszolgáltatottság érzése és ezzel az anómia csökkenni kezdett.

Nem várhatjuk azonban, hogy a leírt válságjelenségeket hamar le fogja küzdeni a társadalom. Az életszínvonal emelkedésére és a szegénység csökkenésére még mindig hamarabb számíthatunk, mint a testi és lelki egészségi állapot javulására, az elidegenedés- és anómiaválságból való kiemelkedésre. Pedig mindezek szükségesek a piacgazdaság hatékony működéséhez és a demokratikus politikai viszonyok stabilitásához. Égető kérdés az, hogy az ország nem kanyarodik-e vissza valamilyen „parancsgazdasági” és félig vagy teljesen autoritárius politikai rendszerhez, még mielőtt a társadalmi válságot leküzdi.

Demokrácia

Formailag, jogilag demokrácia van Magyarországon: a lakosság békés úton, választáson leválthatja a hatalmon lévő kormányt, és ez már kétszer – 1990-ben és 1994-ben – megtörtént. Különböző politikai-szociológiai vizsgálatok azonban arra engednek következtetni, hogy nem lehetünk teljesen biztosak a demokratikus politikai rendszer stabilitását illetően. Ugyanis nemcsak a piacgazdasággal, hanem a demokrácia működésével szemben is nagy az elégedetlenség. Ugyanakkor csak egy kisebbség utasítja el a demokratikus rendszert: 19 százalék látná jónak a visszatérést a kommunista rendszerhez és 26 százalék helyeselné a parlament feloszlatását és a többpárti választás megszüntetését. Ez a helyzet két veszélyt rejt magában: megnőhet az autoritárius rendszerhez való visszatérés híveinek aránya, továbbá a demokráciát elvben támogató többség annyira kiábrándul, apatikussá válik, hogy nem hajlandó aktívan támogatni azt.

A parlamenti választásokon való részvétel közepesen magas volt: magasabb, mint például az Egyesült Államok utolsó elnökválasztásán, de alacsonyabb, mint a nyugat-európai parlamenti választásokon lenni szokott, és mint Csehországban és Szlovákiában volt a rendszerváltozás utáni választásokon. A parlamenti választások második fordulójában már lényegesen alacsonyabb volt a részvétel, és még kisebb volt a részvétel az időközi pótválasztásokon. A parlamenti választások között a részvételre vonatkozó kérdésre szintén kevesebben állítják, hogy biztos részt vennének. A részvétel, illetve távolmaradás nagyon határozottan összefügg a megkérdezettek társadalmi jellemzőivel.

Szelényi Iván az 1990. évi választások után már megfogalmazta azt a tételt, hogy a szegényebb rétegek tagjai nem látnak olyan pártot, amely érdekeiket képviselné, ezért nem vesznek részt a választáson, más szóval „a szociáldemokrata szavazóbázis képviselet nélkül maradt” (Szelényi-Szelényi 1991). Az 1993. évi kelet-európai rétegződésvizsgálat adatai szerint a felsővezetők és értelmiségiek 83 százaléka állította, hogy biztosan vagy valószínűleg részt venne a parlamenti választáson, ha arra jövő vasárnap kerülne sor, de ez az arány csak 65 százalék volt a segédmunkások és 64 százalék a mezőgazdasági munkások között (Andorka-Lehmann 1996). Az átlagosnál jóval kisebb a résztvevők aránya azok között is, akik azt mondták, hogy életük lényegesen romlott 1988 óta. Viszont a volt párttagok között jóval magasabb a részt venni szándékozók aránya, mint az átlagnépességben.

A részvétel és a társadalmi helyzet közötti összefüggés iránya és erőssége az 1994. évi parlamenti választáson sem változott. Ez a jelenség arra figyelmeztet, hogy a magyar társadalomban létezik egy viszonylag nagy, hátrányos helyzetű és ezért elkeseredett tömeg, amely adott esetben mozgósítható, esetleg szélsőséges programmal is.

Az 1994. évi parlamenti választáson részt vettek megkérdezése az úgynevezett exit-poll módszerével, vagyis a szavazást követően, azt mutatta, hogy igen gyenge a választóknak a pártokhoz való kötődése. Ezt az 1990. és 1994. évi tényleges szavazat, valamint egy további kérdés alapján lehet igazolni, amelyben a választott párthoz való kötődés erősségét kérdezték. A választáson részt vevők közül csak 10 százalék szavazott 1990-ben és 1994-ben ugyanarra a pártra és állította azt, hogy ehhez a párthoz erősen kötődik; 27 százalék ugyanarra a pártra szavazott, nem kötődik hozzá erősen; 10 százalék erősen kötődik ahhoz a párthoz, amelyre 1994-ben szavazott, de 1990-ben más pártra adta szavazatát; végül 53 százalék más-más pártra szavazott és nem kötődik erősen semmilyen párthoz (Stumpf 1996).

Még alacsonyabbnak látszik a „párthűség” a háztartáspanel-adatok alapján is. 1992- től 1995-ig – 1994 kivételével – minden adatfelvételi hullámban feltették a kérdést, hogy egy feltételezett jövő vasárnapi parlamenti választáson kire adná szavazatát, továbbá 1992-ben megkérdezték, hogy 1990-ben melyik pártra szavazott, és 1995-ben azt, hogy melyik pártra szavazott 1994-ben. Tehát egymást követő évből állt rendelkezésre információ a megkérdezettek pártpreferenciájáról. A megkérdezetteknek 5 százaléka mondta mind az öt alkalommal, hogy nem venne vagy nem vett részt a választáson, ez a legkövetkezetesebb választói magatartást mutató csoport. Mindössze 4 százalék nevezte meg mind az öt esetben ugyanazt a pártot. A pártpreferenciák hullámzása tehát igen nagyfokú volt (Fábián 1996). Ez arra enged következtetni, hogy nem lehet kizárni a pártok támogatottságának földcsuszamlásszerű változását. Ez egyértelműen veszélyezteti a demokrácia stabilitását.

A párthűség alacsony szintjének egyik magyarázata, hogy a pártok szavazóbázisának társadalmi réteg, iskolai végzettség, jövedelmi helyzet szerinti összetétele alig különbözik. Gazsó Ferenc és Stumpf István (1995) szerint a szavazóbázisok rétegek szerinti differenciálódása az 1994. évi választáson kissé erősödött, Stumpf István (1996) azonban hozzáteszi, hogy 1995-re a pártok és társadalmi rétegek közötti kapcsolat ismét gyengült. A pártpreferenciának egyetlen nagyon lényeges meghatározója mutatható ki: a volt párttagok ma is az átlagosnál sokkal nagyobb arányban szavaznak a Szocialista Pártra Nem feltétlenül szükséges, hogy a demokratikus politikai rendszerben a politikai pártok erősen kötődjenek társadalmi rétegekhez. Az azonban előnyös, ha valamilyen stabil kötődés van a pártpreferencia és a választók valamilyen jellemzői (társadalmi helyzete, világnézete stb.) között. Ennek hiányában igen erős lehet a pártok támogatottságának hullámzása.

Ezek az adatok arra engednek következtetni, hogy a magyar társadalomban még nem alakult ki az az állampolgári politikai kultúra, amely a demokrácia stabilitásának és zökkenőmentes működésének végső biztosítéka. Ezen azonban nem csodálkozhatunk, hiszen korábban évtizedeken keresztül éltünk totalitárius és autoritárius politikai rendszerek uralma alatt.

A modern társadalomnak mind az öt fent leírt kritériuma terén mutatkoznak tehát olyan jelenségek, amelyek arra engednek következtetni, hogy a szocialista modernizációs kísérlet ezekben a dimenziókban eredménytelen volt, sőt eltávolított a moder- nitástól, és a rendszerváltás óta végbement változások sem egyértelműen mutatnak a modern társadalom irányában.