Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Kapitány Balázs)

Fejezetünkben először röviden bepillantunk a szekularizációs elmélet és a nemzetközi összehasonlító vallási témájú vizsgálatok körül kialakult újabb vallásszociológiai irányzatokba. Ezután áttekintjük a több mint negyven év után ismét rendelkezésre álló felekezeti hovatartozásra vonatkozó népszámlálási adatokat. Majd bemutatjuk azokat a főbb nehézségeket amelyeket felvet a vallásosságnak – mint társadalmi jelenségnek – a szociológiai módszerekkel való vizsgálata.

Nemzetközi tendenciák

Az ezredforduló éveiben továbbra is a vallásszociológia egyik központi kérdése maradt a szekularizáció problémája. Van-e egyáltalán akármilyen létjogosultsága a szekularizáci- ós elméletnek, amikor egyre nyilvánvalóbb, hogy az empirikus vizsgálatok nem támasztják alá a folyamatos szekularizáció tézisét. A kutatások több irányban is keresik azt az elméleti hátteret, amely illeszkedik az empirikus adatokhoz, trendekhez.

Eredendően a híres tudásszociológus Thomas Luckmann korai műveihez (1963, 1967) köthető a vallás individualizálódásának és privatizálódásának tézise. Luckmann a klasszikus szekularizációs elméletekkel szemben úgy véli, hogy a modern korban valójában nem szekularizációról, hanem a vallás személyessé válásáról beszélhetünk, amikor is ki-ki saját maga alakítja ki nem intézményes, hagyományos keresztény eszméktől sok esetben távol eső privát vallását. Így egy – legalább – hárompólusú vallási térről beszélhetünk, amelyben a (1) hagyományos intézményes vallásosság helyett (2) az individualizált vallásosság kerül előtérbe, miközben természetesen jelen van (3) egy nem vallásos csoport is. Több társadalomban, több vizsgálatnak empirikus úton sikerült is elkülönítenie ezeket a pólusokat. A 90-es évek elméleti és empirikus vallásszociológiájának egyik kérdése, vajon mennyire állja meg a helyét ez a luckmanni megközelítés, a szekularizációval konkuráló, azt csupán kiegészítő, esetleg teljesen téves elméletről van-e szó (pl. Pollack-Pickel 2003).

Szintén fontos tendencia, hogy összetett matematikai-statisztikai módszerek előtérbe kerülésével a kilencvenes évtizedben ismét előtérbe kerültek a vallásosság többdimenziós elemzései (Huber 2003). Ezek a megközelítések Charles Glock 50-es évekbeli munkásságához nyúlnak vissza (Glock 1954), aki a vallásos viselkedést, hiteket nem egységesen kezelte, hanem öt önálló dimenzióra bontotta fel, melyeket külön-külön vizsgált. A vallásosság többdimenziós vizsgálata rámutat arra, hogy az egyes dimenziókban az egyes társadalmakban, vallásokban eltérő folyamatok érvényesülhetnek, a formális vallásgyakorlás és a személyes hit között nincs egyértelmű együttmozgás.

A többdimenziós elemzés másfelől nyilvánvalóvá teszi a vallások közötti összehasonlítások nehézségét. Hiszen az egyes vallások, „igényei” saját híveikkel szemben is igen eltérőek lehetnek a vallásosság egyes dimenzióiban. Például míg a katolikus hívek felé egyházi elvárás a szentmisék heti rendszerességű látogatása, a hinduizmusban ehhez hasonló elvárás a vallási rendezvények ilyen rendszeres látogatására vonatkozóan nincs. Ugyanakkor a hindu vallás sokkal részletesebben és szigorúbban szabályozza a mindennapi viselkedést (az étkezési szokásoktól a társadalmi érintkezésig), mint a katolicizmus. Annak, hogy európai keresztény szemmel az iszlám hívei általában igen buzgó vallásgyakorlónak tűnnek, jelentős részben az az oka, hogy az iszlám a mindennapi életvezetés szintjén sokkal komolyabb elvárásokat (napi öt ima, étkezési előírások stb.) fogalmaz meg hívei felé, mint a kereszténység, ugyanakkor iszlám szemmel nézve a keresztény hittételek számítanak igen bonyolultnak.

Az európai kontinensen a 90-es években felgyorsuló politikai és gazdasági egységesülési folyamatok még inkább feltűnővé teszik, hogy a vallásosság, vallási magatartás terén továbbra sem beszélhetünk sem egységről, sem egyértelmű trendekről, még Európán belül sem.

Az 1998-as, több mint 30 országra kiterjedő vallási tematikájú ISSP-vizsgálat eredményei szerint, míg például Lengyelországban, Írországban vagy Portugáliában a válaszadók több mint kilenc tizede istenhívő volt, addig ugyanez az arány a volt NDK területén 26, Csehországban 46, Franciaországban 52 százalékra tehető. Míg például a svédországiak 14, a lengyelek 57 százaléka imádkozik legalább hetente többször (lásd a 18.6. táblázat). Az istenhívők aránya egyes európai országokban nőtt a 90-es években (Spanyolország, Svédország), másutt viszont csökkent (Franciaország).

Ezek az adatok is megerősítik, hogy egyértelmű és visszafordíthatatlan szekularizáci- ós folyamatról még az európai kontinensen sem lehet beszélni. Az is tény, hogy az istenhit, vagy a vallásos szertartásokon való részvétel visszaszorulása nem jelenti feltétlenül valamiféle racionális gondolkodás előretörését. A fent említett ISSP-vizsgálat eredményei szerint több volt szocialista országban például többen hisznek a csillagjegyekben (a horoszkópban), mint Isten létében.

Ugyanakkor bármily kockázatos is a kultúraközi összehasonlítások eredményeinek értelmezése, az feltételezhető, hogy más kontinensekhez viszonyítva Európában az emberek kevésbé érzik a vallás hatását életvezetésükre, és meglehetősen gyengének tűnik az egyházak befolyása is az emberek életére.

Hazai tendenciák

A felekezeti adatok kapcsán a legjelentősebb új információforrás Magyarországon, hogy a 2001. évi népszámlálásba – nem kötelező jelleggel – bekerült a felekezethez való tartozást tudakoló kérdés (lásd 18.1. ábra). A nem válaszolás lehetőségével a válaszadók 10,8 százaléka élt. 14,5 százalék sorolta magát a felekezethez, egyházhoz nem tartozók közé. Ezen csoportok figyelembevételével is megállapítható, hogy Magyarország lakosságának többsége katolikus. Római katolikus 51,9 százalék, görög katolikus pedig 2,6 százalék. A második legnagyobb felekezet a református (15,9 százalék), míg az evangélikusok aránya jelentősen csökkent, jelenleg 3 százalék. Izraelitának kevesebb mint 13 000-en vallották magukat, bár feltételezhető, hogy a válaszolni nem kívánók között felülreprezentáltak lehetnek a zsidó vallásúak. A magyarországi unitáriusok száma mintegy 6500 fő volt, míg az ortodox egyházak hívei összesen már csak mintegy 15 000 főt tettek ki 2001-ben

Az összes többi – több mint száz – egyház híveinek együttes száma kevesebb mint százezer fő, közülük a legnépesebb a Jehova tanúi egyház mintegy 22 000 hívővel. Még ha feltételezzük is, hogy a válaszolni nem kívánó és az „ismeretlen” csoportokban is vannak hívei a kis méretű egyházaknak, az adatok arra utalnak, valójában a híveik nem tehetnek ki többet, mint a lakosság egy-másfél százalékát. Így tehát, ha nőtt is a kisegyhá- zak, szekták szerepe, azok méretük alapján még mindig nem jelentősek a társadalomban.

18.7. táblázat - 18.6. táblázat ♦ Az Istenben hívők és a hetente többször imádkozók aránya néhány országban

Az Istenben hívők aránya (a kérdésre válaszolók arányában, súlyozatlan adatok)

A hetente többször, vagy gyakrabban imádkozók aránya (a kérdésre válaszolók arányában, súlyozatlan adatok)

Ciprus

97

28

Lengyelország

95

57

Írország

94

45

Portugália

92

47

Észak-Írország

89

46

Olaszország

88

45

Spanyolország

82

29

Ausztria

81

30

Svájc

73

35

Szlovákia

72

36

Lettország

72

21

Nagy-Britannia

68

21

Magyarország

66

36

Szlovénia

63

21

Németország (volt NSZK)

62

25

Bulgária

60

16

Oroszország

60

17

Hollandia

59

30

Norvégia

58

20

Dánia

57

17

Franciaország

52

21

Svédország

46

14

Csehország

46

18

Németország (volt NDK)

26

8

Chile

96

55

Fülöp-szigetek

95

80

Egyesült Államok

92

60

Izrael

81

27

Kanada

76

30

Ausztrália

65

31

Új-Zéland

59

28

Japán

43

27


A népszámlálási adatok igen erős egyházi kötődést mutatnak, ha azokat összevetjük kérdőíves vizsgálatok adataival, amelyekben rendszerint csupán 13-16 százalék a magukat az egyház tanítását követőknek mondók aránya.

18.1. ábra ♦ Magyarország vallási megoszlása, 2001

Például a 2001/2002-es Életünk Fordulópontjai vizsgálatban a 18-75 éves válaszadók 16,4 százaléka mondta magát vallásosnak „az egyház tanítása szerint”, 54,6 százalék sorolta magát a „maga módján vallásosak” közé. 5 százalék volt azok aránya, akik nem tudták eldönteni, hogy vallásosak-e, 22,9 százalék nevezte magát nem vallásosnak (1,1 százalék nem kívánt, vagy nem tudott válaszolni).

Azonban azt a feltételezést, hogy a magukat a „maguk módján” vallásosnak nevezők többsége egyáltalán nem kötődne felekezethez, valláshoz cáfolják az egyes vallási „szertartások” igénybevételi adatai. Ha áttekintjük az egyes felekezetek rendelkezésünkre álló belső statisztikáit, ezekből kiderül, hogy ma a magyar állampolgárok többségét megkeresztelik, a meghaltak többségét egyházi temetéssel temetik el. Emellett bérmálók/konfirmálók és a házasodók között az egyházi esküvőt kötők aránya is elég magas lehet, bár minden valószínűség szerint nem éri el az 50 százalékot.

Az adatok tehát arra utalnak, hogy az, hogy valaki élete főbb fordulópontjain igénybe veszi egy egyház „szertartásait”, magát egy valláshoz tartozónak vallja, még nem jelent feltétlenül az egyház tanításához kötődő vallásosságot. A másik oldalról nézve, ez viszont azt is jelenti, hogy a „maguk módján” vallásosak többsége is fontosnak, lényegesnek érzi, hogy igénybe vegyen egyes egyházi „intézményeket”.

Láthatjuk, hogy a használt meghatározástól nagymértékben függ az, hogy a magyar társadalom mekkora arányát sorolhatjuk a vallásosak közé. Ebből a szempontból a legérdekesebb az a csoport, amely a „maga módján” vallásosnak vallja magát, és amelyhez a társadalom mintegy fele tartozik.

Tomka Miklós (1998) feltételezése szerint az ebbe a csoportba tartozók az egyházakat mint az időnként felmerülő vallási szükségleteiket (keresztelés, hittantanítás, öreg szülök lelki gondozása stb.) kielégítő személytelen vallási szolgáltatókat képzelik el. „Számukra az egyház a vallási szolgáltatások intézménye. Mint ahogyan a Keravill a technikai cikkek árusításának az intézménye. Időnként szükség van rá. A vevő bemegy, vásárol, fizet s tovább nem törődik a bolttal. De bosszantaná, ha a lakása közelében minden műszaki boltot megszüntetnének.” – vélekedik Tomka.

18.8. táblázat - 18.7. táblázat ♦ Egyházi „intézmények” igénybevételének fontossága egyes csoportokban. 2001/2002 (Életünk Fordulópontjai vizsgálat N:16394)

Mennyire fontos az újszülött megkeresztelése? (átlagos osztályzat)

Mennyire fontos az egyházi esküvő? (átlagos osztályzat)

Mennyire fontos az egyházi temetés? (átlagos osztályzat)

Vallásos vagyok, az egyház tanítását követem

4,7

4,7

4,8

Vallásos vagyok a magam módján

4,1

3,7

4,2

Nem tudom megmondani, hogy vallásos vagyok-e

3,3

2,9

3,5

Nem vagyok vallásos

2,5

2,2

2,7


András Imre (1997) ezzel szemben ugyanennél a csoportnál inkább a vallási ismeretek hiányára helyezi a hangsúlyt, amikor kiemeli, hogy a „maguk módján” vallásosak között sokan lehetnek azok, akik a szocializmus alatt meggyengített egyházi tudás miatt egyszerűen nem ismerik annyira az egyházi tanítást, hogy azt állíthassák, hogy az egyház tanítása szerint vallásosak lennének.

Végül Rosta (2002) szintén erről a csoportról írva nyugat-európai minták nyomán felveti, hogy itt kaphat szerepet egy olyan individualizált vallásossággal rendelkező alcsoport is, amely tudatosan saját magának „barkácsol össze” össze egy – az egyházaktól független – saját vallást.

A kérdőíves kutatások adatai azt mutatják, hogy a magukat vallásosnak vallók aránya – a nyolcvanas évtizeddel szemben – a 90-es években nem nőtt jelentősen. Így például, ha a fentebbi 2001/2002-es adatokat összevetjük a rendszerváltás környékén mért eredményekkel (lásd a 18.7. táblázat) nem figyelhetünk meg igen jelentős elmozdulást, bár a maguk módján vallásosak aránya kicsit emelkedett a nem vallásosak rovására.

Egyes kutatók (pl. Hegedűs 2001a) azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a látszólag változatlan arányok mögött átstrukturálódás figyelhető meg: míg korábban az egy- házias vallásosság elsősorban az idős, alacsony társadalmi státusú falusi nőkre volt jellemző, addig az ezredforduló éveire egyre jelentősebb arányban jelentek meg a fiatal, magas státusú vallásos csoportok is. Noha egyértelmű fordulatról nem beszélhetünk, azt a legtöbb kutatás megerősíti, hogy a – különféleképpen meghatározott – vallásosak aránya iskolai végzettség szerint egyre inkább U alakot vesz fel, vagyis a legmagasabb és legalacsonyabb iskolai végzettségű csoportokban magasabb arányú, mint a szakmunkások és a középfokú végzettségűek csoportjaiban. Ezek az eredmények nem mondanak ellent annak, hogy a magasabb végzettségű, illetve fiatal csoportokban átlag feletti a kifejezetten vallástalanok aránya is. A 90-es években tehát ebből a szempontból a diplomás (és a részben a fiatal) csoportok polarizációja felerősödött.

A népszámlálás területi adatainak vizsgálatából első pillanatra úgy tűnik, hogy a katolicizmus területi terjedése figyelhető meg 1949 és 2001 között az egykori alföldi evangélikus területeken és a református vallási tömb szélein. Például az 1949-ben evangélikus többségű Békéscsabán, vagy a református Hódmezővásárhelyen 2001-ben már a katolikus a legnépesebb felekezet. Azonban ezekben a városokban valójában arról van szó, hogy az itt igen jelentős vallástalanodás erőteljesebben érintette a protestáns egyházakat. Így nem a katolikus egyház erősödése, hanem inkább a reformált gyülekezetek gyengülése okozta a felekezeti arányok megváltozását. Összességében azt mondhatjuk, hogy a szocializmus alatt nem rendeződött át jelentősen az ország vallási térképe.

A történelmi egyházak híveinek elkülönülése azonban jelentősen csökkent. A református férjek 46, az evangélikusok 63 százaléka felekezetileg vegyes házasságban él 2000-ben. A híveiket általában nem beleszületéssel, hanem betéréssel gyűjtő kisegyhá- zak ebben a tekintetben jóval zártabbak. Például a jehovista férjek 88 százalékának jeho- vista a felesége is.

A magukat felekezethez nem tartozóknak vallók földrajzi eloszlása érdekes képet mutat: kiemelkedő egyes alföldi területeken, elsősorban Békés megyében (31 százalék), illetve Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar megyék egyes részein. Budapest egykori munkáskerületeiben (Csepelen, Újpesten 25 százalék) is meglehetően magas a magukat egyházhoz, felekezethez nem tartozónak vallók aránya, de alacsonyabb a fent említett alföldi területeknél. Ezeken a tradicionálisan református alföldi területeken található az a tucatnyi – sok esetben 1950 után alakult – hazai település, melyek lakóinak többsége felekezeten kívülinek vallotta magát.

Míg a kilencvenes években a vallásosság mértéke összességében és jelentős mértékben nem változott, mégis bekövetkezett egy az egyházakhoz kötődő fontos társadalmi jelenség: jelentősen nőtt az egyházak társadalmi szerepvállalása.

A rendszerváltást követő években visszakapván egykori ingatlanvagyonuk nagy részét a történelmi egyházak jelentős intézményrendszert építettek ki/építettek újra. Az oktatás területén mind a katolikus, mind a református egyház a teljes vertikumban jelen van az óvodától a tudományegyetemig, és a kisebb egyházak is jelentős számú oktatási intézményt üzemeltetnek. A 2003/2004-es tanévben 151 általános iskola 21 szak- és 26 szakközépiskola, több mint egy tucat felsőoktatási intézmény volt egyházi fenntartásban. Ennél jelentősebb szerepet játszanak az egyházak a gimnáziumi oktatásban, a 91 egyházi fenntartású gimnáziumban tanult a gimnazisták 16 százaléka.

A köz- és felsőoktatás mellett szociális és egészségügyi intézményeket is jelentős számban üzemeltetnek egyházak. A növekvő társadalmi szerepvállalás sok szempontból új feladatokat jelentett az egyházaknak mint szervezeteknek, elég itt csupán arra utalni, hogy az egyházak igen komoly munkaadókká váltak, intézményeikben tízezerszámra dolgoznak munkavállalók, ingatlanvagyonuk, költségvetésük igen felduzzadt. Az egyházaknak ez a növekvő társadalmi szerepvállalása azonban még mindig alacsonynak számít európai összevetésben, és töredéke a szocializmus előttinek.

Az egyházi intézményrendszer kiépítése vegyes társadalmi környezetben zajlott le. Egy 1995-ös felmérés eredményei szerint (Tamás 1997, Tomka 1997) a társadalom többsége az állami mellett egyházi szerepvállalást is elfogadott a szociális ellátás, az oktatás, az egészségügy területén. Azonban ekkor a társadalomnak csupán megközelítőleg fele helyeselte az „egyházi jelenlét fokozását az általános iskolákban” (48 százalék), újabb egyházi gimnáziumok nyitását (47 százalék), egyházi egyetemek létrehozását (44 százalék).