Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MAGYARORSZÁGI HELYZET

MAGYARORSZÁGI HELYZET

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy az egyes deviáns magatartásformák előfordulásának gyakoriságáról nincs teljesen pontos képünk a mai Magyarországon sem, még kevésbé tudjuk a hosszabb távú tendenciát teljes biztonsággal kimutatni. Ennek oka statisztikai számbavételük nehézsége és a kérdőíves szociológiai kutatás esetében feltételezhető részleges megtagadás, leplezés. Az alábbiakban ismereteink pontossága szerinti sorrendben tárgyalom őket.

Öngyilkosság

Erről vannak a századfordulóig visszamenő, leginkább pontos adataink. Nem lehet azonban kizárni, hogy egyes öngyilkosság miatt bekövetkezett haláleseteknél más halálokot (például mérgezést, balesetet) tüntetnek fel. 1994-ben 3369 személy halt meg öngyilkosság következtében, körülbelül minden 40. ember így fejezte be az életét. Az öngyilkossági kísérletek száma legalább ötszöröse a haláleseteknek. Az öngyilkosok háromnegyede férfi. A halállal végződő öngyilkosságok gyakorisága az életkorral együtt emelkedik ugyan, de meglehetősen sok ember hal meg élete derekán, sőt fiatalkorban is öngyilkosság következtében. 1990-ben az így meghaltak 35 százaléka 60 éves és idősebb, 39 százaléka 40-59 éves, 26 százaléka 40 éven aluli. 8 gyermek (15 éven aluli) is meghalt öngyilkosság következtében. Az öngyilkossági kísérleteket elkövetők korösszetétele jóval fiatalabb.

A 100 ezer lakosra jutó halállal végződő öngyilkosságok arányszámáról az 1880-as évekig visszamenő statisztikai adataink vannak. Az ezt megelőző évtizedekről egyes egyházi anyakönyvek áttanulmányozása alapján szerezhetünk tudomást. Ezek szerint 1945-öt megelőzően már volt az öngyilkosságok gyakoriságának három nagy emelkedési időszaka, „hulláma”: az 1860-1870-es években, a századforduló körül, majd az 1930-as évek elején, a nagy világgazdasági válság éveiben. Magyarország már a század eleje óta a legnagyobb öngyilkossági gyakoriságú országok közé tartozott. A második világháború után, pontosabban 1954 után egy új, kivételesen hosszú emelkedési időszak kezdődött, ennek eredményeképpen a 100 ezer lakosra jutó öngyilkosságok száma 1983-ban 46-ot ért el, és a következő négy évben ezen a szinten maradt. 1988-ban azonban váratlanul csökkenni kezdett, és 1995-ben már csak 32,9 volt. Ez azonban még mindig a legmagasabb megfigyelt öngyilkossági arányszám a világon.

Bűnözés

A két világháború közötti korszakig visszamenően vannak összehasonlítható bűnözési statisztikai adatok.

1995-ben az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma 502 ezer, az ismertté vált elkövetők száma 128 ezer, a felnőtt vádlottak száma 86 ezer, a fiatalkorú vádlottak száma 10 ezer, a közvádas bűncselekmények miatt jogerősen elítélt felnőttek száma 76 ezer, a fiatalkorúaké 9 ezer volt. Ezek a számok érzékeltetik a különböző bűnözési statisztikai adatok nagyfokú eltéréseit.

Nemcsak a statisztikai adatok nagyságrendje, hanem időbeli tendenciájuk is eltér. Az elítéltek száma nagymértékben függ a büntetőjogtól és a bíróságok gyakorlatától. Ezzel magyarázható, hogy az elítéltek száma 1949 és 1952 között volt a legmagasabb (évente 100 ezer fölött, 1952-ben 152 ezer), ugyanis ebben az időszakban sok olyan cselekmény bűncselekménynek minősült, amely ma nem számít annak (például feketevágás), és sokszor súlyos büntetőítélettel járt. Az elítéltek száma ezt követően lényegesen csökkent, 60 ezer körül volt. 1990 után azonban kisebb növekedés következett be.

Az ismertté vált bűncselekmények száma az utolsó években erősen nőtt, 1988-ban még csak 185 ezer volt, 1995-ben 502 ezer volt. Hozzá kell tenni, hogy az ismertté vált bűncselekmények 74 százaléka az úgynevezett vagyon elleni cselekmények kategóriájába tartozik, túlnyomó részben lopás. A növekedés elsősorban ebben a kategóriában következett be. A személy elleni cselekmények száma sokkal kisebb mértékben nőtt. A legsúlyosabb bűncselekménynek minősülő emberölések száma a korábbi évtizedekben évi 200 körüli esetről 1995-ben 296-ra nőtt.

Az ismertté vált bűncselekmények számának növekedéséből levonható következtetésnél ajánlatos óvatosan eljárni. Abban szerepet játszhat az, hogy miközben viszonylag magas az infláció üteme, az az értékhatár, amely fölött a vagyon elleni cselekmény bűncselekménynek minősül, nem emelkedik az inflációval párhuzamosan, ezért például azonos tárgy lopása korábban szabálysértésnek, később bűncselekménynek minősült. A vagyon elleni bűncselekmények közül különösen a gépkocsik lopása, kifosztása, rongálása nőtt nagymértékben, de ez részben a gépkocsik száma növekedésének a következménye. Nem kétséges azonban, hogy a vagyon elleni bűnözés ténylegesen nőtt. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a cselekmények 5-10 százalékát külföldiek követik el, ezt az tette lehetővé, hogy a határok átlépése a rendszerváltás óta sokkal könnyebbé vált.

A bűnözés hirtelen megnövekedésének okait is csak találgathatjuk. Szerepe lehet a rendőrségi bűnüldözés lanyhulásának, a határok átjárhatóvá válásának, a szervezett bűnözés növekedésének, az állampolgárok tulajdonában lévő vagyon növekedésének.

Az elítéltek nagy többsége férfi, közöttük is a fiatal felnőtt férfiak vannak túlsúlyban.

Alkoholizmus

Az alkoholisták számáról nincs pontos statisztikai adatunk. Az alkoholistákat gondozó intézetekben nyilvántartott mintegy 50 ezer gondozott nyilvánvalóan csak egy töredéke a teljes számnak. 1995-ben 8496 ember halt meg májzsugorodás következtében. Ennek alapján a Jellinek-képlet szerint 744 ezer lehet az alkoholisták száma. Ha azonban nem az összes májzsugorodás okozta halálesetből, hanem csak a néhány éve külön kimutatott alkoholos májzsugorodás okozta halálesetek számából (1994-ben 7277) indulunk ki, akkor 1 millió 48 ezerre becsülhetjük az alkoholisták számát. 1994-ben az egy főre jutó évi abszolút (100 fokos szeszre átszámított) fogyasztás 10,5 liter volt. (Kétségek merülhetnek fel, hogy ez az adat tartalmazza-e a tényleges összes fogyasztást, például az illegális házi pálinkafőzésből és a magánimportból származó fogyasztást.) A Leder- mann-képlet szerint ebből körülbelül 500 ezerre becsülhetjük azoknak a számát, akik naponta 10 centiliternél (egy decinél) több abszolút szeszt tartalmazó szeszes italt (legalább 2-3 fél deci pálinkát) fogyasztanak.

A májzsugorodás okozta halálesetek 100 ezer lakosra jutó száma az 1950-es évek első felétől kezdve folyamatosan emelkedett, 1950-ben még csak 5, 1995-ben már 83 volt. Ez arra engedne következtetni, hogy az alkoholizmus rohamosan terjedt a magyar társadalomban. A bor és sör fogyasztásáról az 1920-as évektől, az égetett szeszes italok fogyasztásáról azonban csak 1951-től vannak statisztikai adataink. Ezek szerint az egy főre jutó borfogyasztás mindig magas volt (egyes években évi 30 liternél több), de nem emelkedett (1995-ben 29,2 liter). A sörfogyasztás rohamosan nőtt (1994-ben már 85 liter), az égetett szeszes italok fogyasztása ötszörösére (1994-ben 3,50 liter abszolút szesznek megfelelő mennyiségre) emelkedett. Az egy főre jutó összes szeszesital-fogyasztás abszolút szeszre átszámítva 1978 után nagyjából stabilizálódott a 11,5 liter körüli szinten, 1987-ben 11 liter alá csökkent, 1995-ben 10,5 liter. E szerint az adat szerint az alkoholizmus terjedése megállt. Nem tudjuk azonban megmondani, hogy inkább a májzsugorodás alapján becsülhető folyamatos növekedés, vagy a szeszesital-fogyasztás alapján kiszámolható kis csökkenés felel meg a valóságnak. Azt mindenesetre hozzá kell ehhez tenni, hogy a májzsugorodás okozta halálozás nem az adott évi, hanem a megelőző évtized alkoholizmusát tükrözi, mert többévi ivás szükséges a májzsugorodás kialakulásához és az általa okozott halál bekövetkezéséhez. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy – ha valóban bekövetkezett – az alkoholfogyasztás csökkenésében mekkora szerepet játszott az 1978. évi áremelés és más fogyasztáskorlátozó szabályok, az egy főre jutó jövedelem stagnálása, majd csökkenése, esetleg a társadalom szemléletváltozása, az alkohol egészségre ártalmas voltának nagyobb fokú felismerése, az egészség értékének emelkedése stb.

Az alkoholizmus a felnőttkoruk derekán lévő férfiak között a leggyakoribb (ugyanis az úgynevezett függőség kialakulásához, vagyis ahhoz, hogy az iszákos ne legyen képes uralkodni az ivásán, meglehetősen hosszú ideig tartó nagy mennyiségű fogyasztás szükséges). Úgy látszik azonban, hogy a nők körében is terjed, és az alkoholisták korösszetétele fokozatosan fiatalodik. Ezt érthetővé teszi az a tény, hogy a fiatalok körében végzett ivásiszokás-vizsgálatok szerint jelentős részük rendszeresen és nagy mennyiséget fogyaszt.

Egy, a budapesti középiskolások körében végzett kérdőíves felmérés szerint a megkérdezetteknek 43 százaléka nem fogyasztott szeszes italt a megkérdezést megelőző hónapban, 48 százalék 1-5 alkalommal, 8 százalék 6-19 alkalommal, egy százalék pedig 20-nál több alkalommal ivott (Elekes 1993). Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a magyar fiataloknak egy nem jelentéktelen kisebbsége sokat, mondhatni mértéktelenül fogyaszt, és így komoly a veszélye annak, hogy alkoholistává válik. A nagy többség azonban úgynevezett alkalmi vagy társasági fogyasztó. Egyáltalán nem fogyasztott még alkoholt életében 8 százalék, tehát a teljesen absztinensek aránya viszonylag kicsi.

Kábítószer-fogyasztás

A kábítószer-fogyasztás meglehetősen új deviáns viselkedésfajta Magyarországon, és igen kevés adatunk van elterjedéséről. Az 1960-as évek végén vette kezdetét valószínűleg a kábítószerek és a szerves oldószerek, közöttük a ragasztógőzök használata, belélegzése. 1970 és 1973 között csak Budapesten észlelték a jelenséget, majd két év alatt elterjedt az országnak szinte az egész területén. Becslések szerint az 1970-es évek elején évente 150-200, az 1980-as évek elején évi 10 ezer, az 1980-as években évi 25-30 ezer fiatal került kapcsolatba valamilyen kábítószerrel. Ezeknek többsége azonban valószínűleg csak alkalmi próbálkozó volt.

Ezek azonban csupán merész becslések voltak, amelyek igen kevéssé megbízható empirikus adatokra támaszkodtak. A kábítószer-fogyasztás elterjedtségének vizsgálatához epidemiológiai adatfelvételekre volt szükség. A BKE Szociológia Tanszék munkatársai több ilyen vizsgálatot végeztek.

1985-ben 14-18 éves fiatalok drogfogyasztását négyfajta intézményből – gimnáziumokból, szakközépiskolákból, szakmunkásképzőkből és nevelőotthonokból – kiválasztott, 489 fiatalból álló mintán vizsgálták. Azoknak, akik a szipuzást már kipróbálták, az aránya a gimnáziumokban 1,0, a szakközépiskolákban 1,5 százalék, a szakmunkásképzőkben 2,0, a nevelőotthonokban 35,0 százalék volt. Azoknak aránya pedig, akik valamilyen kábító hatású gyógyszert szedtek valamikor életükben, a gimnáziumokban 4,3, a szakközépiskolákban 3,7, a szakmunkásképzőkben 4,0 és a nevelőotthonokban 45,0 százalék volt. Ezek az eredmények azt jelezték, hogy a kábítószer-fogyasztás erősen összpontosulhat bizonyos hátrányos helyzetű társadalmi rétegekben. Mivel a vizsgálat mintáját nem lehetett szigorú értelemben reprezentatívnak tekinteni, az eredményeket nem lehetett az egész fiatal népességre kivetíteni.

1992-ben a budapesti középfokú iskolákból kiválasztott reprezentatív mintába került 4518 fiatalt kérdeztek meg a korábbinál sokkal részletesebben arról, hogy különböző kábítószereket és orvosi vényre kapható kábító hatású gyógyszereket szedtek-e a vizsgá-

latot megelőző hónapban, az elmúlt évben és életük folyamán (17.1. táblázat). A megkérdezett budapesti középfokú iskolai diákok 24,7 százaléka próbált ki élete folyamán valamilyen kábítószert vagy ilyen hatású gyógyszert orvosi javaslat nélkül. Ebből azonban nem lenne helyes azt a következtetést levonni, hogy ekkora a kábítószer-fogyasztók aránya. Mindenekelőtt a gyógyszereket orvosi javaslat nélkül fogyasztók egy része ezt öngyógyítás céljából is tehette. Az adatfelvételt megelőző hónapban kábítószert fogyasztók aránya ennél sokkal kisebb (2,9 százalék fogyasztott valamilyen tiltott drogot). Az orvosi javaslatra nem szedhető vagy tiltott drogok közül a marihuána fogyasztása a leggyakoribb. Figyelmet érdemel a nyugtatók igen gyakori szedése. Ezt a jelenséget a kábítószer-fogyasztás megjelenése előtti időszakban megfigyelték a magyar társadalom felnőtt tagjai körében is (Elekes 1993).

17.2. táblázat - 17.1. táblázat ♦ Drogfogyasztás a budapesti középfokú iskolák diákjainak körében, 1992

Drog

Megelőző

hónapban

évben

Élete folyamán

fogyasztott a megnevezett drogból, százalék

Orvosi javaslatra nem szedhető drogok

Ópiumszármazékok

0,6

2,0

3,1

Marihuána, hasis, vadkender

2,1

5,1

6,3

LSD

0,4

1,2

1,5

Kokain

0,2

0,4

0,6

Amfetamin

0,5

2,0

3,1

Szipuzás

0,5

1,3

3,4

Egyéb drog

2,2

Orvosok által felírható gyógyszerek

Nyugtatók

orvosi javaslatra

5,0

orvosi javaslat nélkül

2,9

9,2

13,0

Altatók

orvosi javaslatra

2,0

orvosi javaslat nélkül

0,9

3,8

6,4

Opiáttartalmú gyógyszerek

orvosi javaslatra

11,5

orvosi javaslat nélkül

1,3

1,6

4,5


Ezek az arányok jóval alacsonyabbak az Egyesült Államokban mért arányoknál, de hasonló szinten állnak, mint az úgynevezett Pompidou-kutatócsoport által más európai nagyvárosokban fiatalok között kimutatott arányok.

Végül 1995 tavaszán az egész ország középfokú iskoláiba járó 16 éves diákok 17 ezres mintáját kérdezték meg a kábítószerrel való eddigi próbálkozásairól. Az életük folyamán valamilyen tiltott drogot már kipróbálók aránya 5 százalék volt. A marihuána és hasis fogyasztását kihagyva az arány 1,3 százalékra csökkent. Az egyes gyakoribb drogok életprevalenciája pedig: marihuána és hasis 4,8, szipuzás 5,3, orvosi vény nélkül szedett nyugtató 8,6 százalék (Elekes-Paksi 1995).

1990 tavaszán egy, az egész 18 éves és idősebb népesség 980 főből álló mintáján vizsgálták különböző kábítószerek fogyasztásának előfordulását. A talált arányok kisebbek voltak, mint a fiatalok között megállapított arányok. Például a marihuánát és hasist a megkérdezettek egy százaléka próbálta ki eddigi élete folyamán.

A férfiak, illetve fiúk között nagyobb volt a kábítószerrel már érintkezésbe kerültek aránya, mint a leányok között. A szipuzás elsősorban a leghátrányosabb helyzetű fiatalok között fordult elő. Nem látszott nagy társadalmi különbség a többi kábítószernél, beszerzésük sokkal nehezebb, és amelyek (kivéve a gyógyszereket) sokkal drágábbak.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a kábítószer-fogyasztás az utolsó évtizedekben megjelent a magyar társadalomban, de jelenleg még nem lehet arról beszélni, hogy járványszerűen terjedne. Ennek gátat vet egyebek között az is, hogy Magyarországon nagyon szűk a fizetőképes kereslet a nemzetközi kábítószer-kereskedelemben szerepet játszó kemény drogok iránt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jövőben sem fog a kábítószer súlyos problémát okozni. Jelenleg azonban még sokkal súlyosabb és elterjedtebb a mértéktelen alkoholfogyasztás és az abból kifejlődő alkoholizmus problémája.

Lelki betegségek

Az előbbi deviáns viselkedéseknél is nehezebb helyzetben vagyunk, ha a mentális zavarok és lelki betegségek előfordulásának gyakoriságát akarjuk megbecsülni Magyarországon.

Az előfordulás gyakoriságának alsó határaként elfogadhatjuk a pszichiátriai gondozóintézetekben nyilvántartott (ambulánsan gondozott) betegek számát, ez 1994-ben 138 ezer volt. A (fekvő betegeket kezelő) elme- és ideggyógyintézetekből és ilyen kórházi osztályokról 1992-ben 181 ezer beteget bocsátottak ki. (Ez nagyjából a kezelt betegek számával azonos. Az ambulánsan és kórházban kezeltek száma között természetesen jelentős átfedés van.)

Mindkét szám lassan nőtt az elmúlt évtizedekben. Ez azonban minden bizonnyal a pszichiátriai ellátás bővülését fejezi ki, nem a népesség tényleges lelki egészségi állapotának változását.

A magyar társadalom tagjainak lelkiállapotáról azokból az epidemiológiai adatfelvételekből van információnk, amelyeket Kopp Mária és Skrabski Árpád végeztek 1983-ban, 1988-ban és 1994-ben (Kopp-Skrabski 1992). 1988-ban a Juhász-féle neurózisskála alapján a 16 éves és idősebb lakosságnak 16 százaléka súlyos és 18 százaléka kevésbé súlyos neurotikusnak minősült. A Beck-féle nemzetközi depresszióskála szerint pedig 3 százalék mutatott súlyos depressziós tüneteket, 5 százalék közepesen súlyos tüneteket és 17 százalék enyhe depressziós tüneteket. Annak illusztrálására, hogy milyen kérdések és válaszok alapján jutottak ezekhez az eredményekhez, idézek néhányat a neurózisskála 10 kérdése és a rövidített depresszióskála 9 kérdése közül.

A neurózisskála kérdései közül: hetente vagy gyakrabban van erős fejfájása 22 százaléknak, reggel nem ébred pihenten 11 százalék, indokolatlan félelmet, szorongást szokott érezni ritkán vagy gyakran 29 százalék.

A depresszióskála kérdései közül: jellemző vagy nagyon jellemző, hogy túlságosan fáradt ahhoz, hogy valamit csináljon 9 százaléknál, jövőjét reménytelennek látja 11 százalék, mindennel elégedetlen vagy közömbös 8 százalék.

1983-tól 1988-ig, majd 1994-ig a neurózisban és depressziós tünetekben szenvedők aránya folyamatosan nőtt. Ezzel párhuzamosan egyre nőttek ezeknek a lelki problémáknak a társadalmi különbségei, a szegények, különösen az utóbbi években a munkanélküliek között sokkal gyakoribbak ezek a problémák, mint a jobb módúak között. Mind a neurotikusok, mind a depressziós tüneteket mutatók aránya magasabb a nők, mint a férfiak között, és számuk az életkorral emelkedik.

A deviáns viselkedés okai Magyarországon

Nem tudjuk a deviáns viselkedések hazai alakulásának okait pontosan megmagyarázni. A fent felsorolt elméleti hipotézisek alapján azonban kaphatunk bizonyos támpontokat, hogy hol kereshetjük az okokat.

Minden magyarországi deviáns viselkedés empirikus vizsgálata kimutatta, hogy a deviáns viselkedés kezdete előtt, valamint annak folyamán akut feszültséghelyzetek fordultak elő. Öngyilkosságok hátterében kimutatták egyrészt a családi konfliktusok, másrészt az elmagányosodás gyakori előfordulását. Alkoholista férfiak esetében a nőkapcsolatok zavarai, a bennük felmerült konfliktusok, továbbá munkahelyi és karrierproblémák, végül egyes esetekben szélsőségesen nehéz „történelmi” helyzetek (háború) hatását fedezték fel (Andorka et al. 1972). A kábítószert fogyasztó fiatalok jelentős része súlyosan zilált családokban élt, vagy családon kívül nevelkedett fel. Közismert a mindennapi élet feszültségeinek hatása a neurózisok kialakulására és az elmebetegség fellépésére. Mindegyik deviáns viselkedésfajta hátterében igen nagy szerepet játszanak a családi problémák és a család hiánya. Ezt alátámasztani látszik az az adat is, hogy a nem házas felnőttek körében általában sokkal gyakoribb a deviáns viselkedés, mint a házasságban élők között.

Azokban az empirikus devianciavizsgálatokban, ahol mód volt a gyermekkorról információkat szerezni, sok esetben kimutatták a szocializációt megzavaró események, életkörülmények előfordulását. Ilyenek: a szülők elvesztése, a szülők szeretetlen magatartása stb. György Júliának (1967) a problematikus viselkedésű tizenévesekre vonatkozó vizsgálataiból különösen részletes és alapos képünk van az antiszociális gyermekek élettörténetében kimutatható ilyen szocializációs zavarokról: a szülők, különösen az anya elvesztése (haláleset, állami gondozásba vétele stb. miatt), a szülők alkoholizmusa, elmebetegsége, neurózisa, ridegsége, szeretetlensége, érzelmi elutasítása, a brutális és erőszakos nevelési módszerek (például a gyakori verés, a megalázó büntetések, az önérzet megsértése).

Az oktatási intézményekben és gyámhatóságoknál vezetnek kimutatásokat a veszélyeztetett helyzetben lévő fiatalokról. Figyelembe véve a két kimutatás közötti részleges átfedést, az ilyen fiatalok számát 1982-ben 121 ezerre becsülték, vagyis a 0-18 éves népesség 4,5 százalékára. Mindenképpen veszélyeztetettnek kell tekinteni ezenkívül a 35 ezer állami gondozottat, mert számos vizsgálat kimutatta, hogy az állami gondozásból való távozáskor, a felnőttkor küszöbén ezek a gyerekek igen nehéz helyzetbe kerülnek. Továbbá, mivel a veszélyeztetettség ténye csak az óvodában és még inkább az általános iskolában jut az előbb említett intézmények tudomására, illetve sokszor egyáltalán nem válik ismertté, a ténylegesen veszélyeztetettek aránya elérheti egy-egy fiatal nemzedéknek lényegesen nagyobb részét, talán egytizedét is.

Ezeknél a gyermekeknél legalábbis az átlagosnál sokkal nagyobb valószínűséggel fordulhat elő később, a fiatalkor későbbi szakaszában, majd a felnőttkorban valamilyenfajta deviáns viselkedés.

A magyarországi empirikus devianciakutatások azt is kimutatták, hogy az alkoholisták szülei között, és még inkább a baráti-munkatársi környezetben gyakran vannak olyanok, akik maguk is nagy mennyiségben és gyakran ittak. Vannak adatok az öngyilkosságok családi halmozódásáról is. A legismertebb példa: Teleki László, Teleki Pál és Teleki Géza: mindhárman öngyilkosság következtében hunytak el, Teleki Pál utalt is távolabbi rokonának, Teleki Lászlónak öngyilkosságára, mint bizonyos esetekben követendő példára. Hasonló példamechanizmusok minden valószínűség szerint érvényesülnek sok átlagos helyzetű magyar családban is.

A magyar társadalom egészének vagy legalábbis nagy többségének kultúrájában is ki lehet mutatni olyan normákat és értékeket, valamint nemzeti példaképeket, amelyek elsősorban a mértéktelen ivást és az öngyilkosságot, esetleg a depressziót is „támogatják”, bizonyos helyzetekben elfogadható, sőt követendő viselkedésként mutatják be.

Elég arra utalnunk, hogy a XIX. és XX. században hány, mindenki által nagyra becsült politikus és alkotó művész vetett véget életének (Széchenyi István, József Attila stb.). Így az öngyilkossághoz többé-kevésbé kimondottan a hősiesség képzete kapcsolódik. Az önkéntes halál azonban a munkásság és parasztság kultúrájában – a környezetben megismert példák hatására – szintén elfogadható bizonyos helyzetekben, sőt talán követendő megoldásként szerepel (Kézdi 1995; Zonda 1995). Feltételezhetjük tehát, hogy a „meghívott halál” a magyar társadalom kultúrájában a szorongástól való menekülés lehetséges útjaként jelenik meg.

Az ivás még inkább elfogadott, sőt kötelező viselkedés a társadalomban. Az iskolákban elsajátított kultúra is elkerülhetetlenül közvetíti. Példaképpen említhetjük a Bordalt első számú nemzeti operánkban, a Bánk bánban, vagy az Egri csillagok filmváltozatát (Dobó István lerészegedése). Szinte teljesen elterjedt a magyar társadalomban az a norma is, hogy az élet nagy fordulópontjait, mint az érettségi, a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése, a bevonulás és leszerelés, mértéktelen ivással illik megünnepelni.

Inkább csak hipotézisszerűen lehet azt megfogalmazni, hogy a magyar kultúrában elterjedt viselkedési minta a kétségbeesés, a helyzet reménytelenségének hangsúlyozása, a problémák megoldásáról való lemondás.

Az öngyilkosság esetében a makrokulturális hatásokra utal az a tény, hogy az öngyilkosság „megyei térképe”, vagyis a megyék öngyilkossági arányszámai közötti különbségek szinte teljesen változatlanok, amióta öngyilkossági adataink vannak: az öngyilkossági arányszám a századforduló óta a déli és délkeleti alföldi megyékben (Bács-Kiskun, Csongrád, Szolnok, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár) a legmagasabb, és onnan távolodva csökken, így egyrészt Győr-Sopron és Vas, másrészt Nógrád megyében a legalacsonyabb. Mivel más magyarázatunk nincs erre, csak azt feltételezhetjük, hogy a déli-délkeleti megyéknek a társadalmában erősebben élnek az öngyilkosságot elfogadó, ajánló normák.

Ezzel szemben az erőszakos bűnözés viszonylag alacsony szintjét talán azzal magyarázhatjuk, hogy a magyar kultúrában évtizedek óta (talán a „betyárvilág” megszüntetése óta) nincs „erőszakkultúra”. Azt a hipotézist is fel lehet állítani, hogy nálunk az egyénnek a feszültségek okozta agresszivitása inkább önmaga ellen fordul, szélsőséges esetben öngyilkossághoz vezet.

Az anómia és elidegenedés szintjének mérésére először Hankiss Elemér és munkatársai (1978) tettek kísérletet Magyarországon. Négy kérdést, illetve állítást fogalmaztak meg. Ezeket a BKE Szociológiai Tanszék 1990. évi felvételében megismételtük, majd felkerültek a Magyar Háztartás Panel 1994. évi felvételének kérdőívére is. A négy kérdés az anómia és elidegenedés négy dimenzióját próbálja kitapogatni, nevezetesen 1. azt az érzést, hogy a megkérdezett személy értelmetlennek, céltalannak érzi saját életét, 2. az önértékelés elvesztését, 3. az értékek és normák megrendülését, 4. a jövő perspektívahiányát (17.2-3. táblázat). Mind a négy dimenzióban nagymértékben nőtt 1978-tól 1990-ig azoknak a válaszoknak az aránya, amelyeket az anómia és az elidegenedés tüneteinek, megnyilvánulásainak tekinthetünk. 1990-től 1994-ig viszont meglepő módon nem látszik további növekedés. Ezt jelenleg nem tudjuk megmagyarázni.

A Magyar Háztartás Panel 1993. évi felvétele során a fentiektől eltérő anómiakérdé- seket tettünk fel, amelyeket a hasonló németországi háztartáspanel-felvételekből vettünk át. Eszerint a magyarországi felnőttek 39 százaléka úgy gondolja, hogy aki vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon, 25 százalék úgy érzi, hogy manapság alig tud eligazodni az élet dolgaiban, 16 százalék úgy látja, hogy gondjai többségén nem tud enyhíteni. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok nagyobb fokúnak mutatják az anómiát Magyarországon, mint Kelet-Németországban 1992-ben, és sokkal nagyobbnak, mint Nyugat-Németországban. Viszont az elmagányosodás érzése viszonylag ritka volt Magyarországon.

Az anómia és a gazdasági-társadalmi változások közötti összefüggést Moksony Ferenc (1995) úgy kutatta, hogy az elmúlt évtizedekben fejlődő, legalábbis gazdasági és társadalmi változásokon keresztülmenő községeket hasonlított össze olyan községekkel, ahol alig történt változás, illetve amelyek visszafejlődtek. A durkheimi anómiaelmélet fenti értelmezése szerint azt kellene várnunk, hogy a változó – nagyon gyorsan változó – községekben magasabb az anómia és ezért nagyobb az öngyilkossági arányszám. Mok- sony Ferenc azonban ennek az ellenkezőjét találta: az elmaradt, hanyatló községekben gyakoribb az öngyilkosság. Ezért meg kellene fontolni az anómiaelmélet olyan átfogalmazását, hogy az általános fejlődésből való kimaradás, a hanyatlás is okozhat súlyos anómiás állapotot.

Anélkül hogy az anómia és elidegenedés elméleti kérdéseiben a végső szót itt ki akarnánk mondani, azt megállapíthatjuk, hogy feltételezhető, hogy a magyar társadalomban az elmúlt évtizedekben, legalább 1941 óta, de talán már 1914 óta súlyos anómia- és elidegenedésválság alakult ki. A válság okai lehettek azok a történelmi-társadalmi megrázkódtatások, a háborús vereségek, az erőszakos, legtöbbször külső hatalmak beavatkozásának hatására végbement rendszerváltozások, amelyek 1918 óta a magyar társadalmat érték. Szerepet játszhatott azonban az 1945 óta végbement gyors, sőt erőltetett iparosítás, a nagy belső vándorlás is, amely bomlasztotta a régi kisközösségek integrációs erejét. Mivel ezeknek a gazdasági-társadalmi változásoknak sok vesztese volt, akik kimaradtak a változások előnyeiből, viszont azoknak a hátrányait súlyosan elszenvedték, az anómia különösen súlyossá válhatott a vesztes rétegekben, településeken.

17.3. táblázat - 17.2. táblázat ♦ A megkérdezett felnőttek véleményének megoszlása az életük értelméről és az önmagukba vetett hitről

Kérdés

Év

Soha

Néha

Gyak

ran

Nagyon

gyakran

Állan

dóan

Össze

sen

Milyen gyakran érzi úgy, hogy az életé-

1978

72

19

4

3

2

100

nek nincs sem célja, sem értelme?

1990

55

33

6

4

2

100

1994

47

36

9

5

3

100

Milyen gyakran érzi úgy, hogy már sem-

1978

71

22

4

2

1

100

mire sem alkalmas, hogy már nem tud

1990

53

38

4

3

1

100

hinni önmagában?

1994

60

28

6

4

2

100


Az anómia fogalmát mellőzve egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy ezek a megrázkódtatások és gyors változások gyakoribbá tettek bizonyos feszültséghelyzeteket, például családi és életpálya-konfliktusokat, amelyeket a deviáns viselkedés hátterében kimutattak.

17.4. táblázat - 17.3. táblázat ♦ A megkérdezett felnőttek véleményének megoszlása a és az eszményekről, értékekről távolabbi életcélokról

Kijelentés

Év

A megkérdezettek a kijelentéssel

Összesen

nem értenek egyet

részben egyetértenek

teljesen egyetértenek

Minden olyan gyorsan változik, hogy az ember azt sem tudja már, miben higgyen

1978

46

33

21

100

1990

13

28

59

100

1994

13

38

49

100

Az ember az egyik napról a másikra él, nincs értelme előre terveket szőni

1978

69

17

14

100

1990

17

35

48

100

1994

20

34

46

100


A mertoni anómiaelmélet alkalmazhatóságára utal az a tény, hogy a deviáns viselkedés gyakorisága Magyarországon is hasonló társadalmi különbségeket mutat: a bűnözés erősen koncentrálódik a legalacsonyabb iskolai végzettségű és társadalmi helyzetű rétegben, az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás és az öngyilkosság is gyakoribb a szakképzetlen munkások, mint – a másik végén – az értelmiségiek között. A meglévő szűkös adatok arra engednek következtetni, hogy az elmebetegség és neurózis is valamivel jobban sújtja a hátrányosabb helyzetű rétegeket. Ennek alapján a Merton-féle anómiaelmé- letet talán fel lehet használni a magyarországi helyzet magyarázatára is, különös tekintettel arra, hogy az életcélok éppen a szocialista társadalomban váltak egységesebbekké (ma – azt mondhatjuk – minden réteg tagjai hasonló életkörülményeket akarnak elérni, hasonlóan szeretnék gyermekeiket taníttatni stb.), viszont azok elérése az induló feltételektől, tehát a társadalmi helyzettől függően eltérő erőfeszítéseket követel, eltérő erősségű feszültségekkel jár, és különbözik a siker és a kudarc esélye. További vizsgálódást igényelne, hogy miért éppen a visszahúzódás típusú (a célokról és eszközökről egyaránt lemondó) devianciák gyakorisága nőtt meg nálunk.

Végül felhasználható a deviancia gyakoriságának magyarázatára az az egyszerű tény is, hogy hazánkban kevéssé fejlettek a mentálhigiénés segítséget, pszichiátriai ellátást, szociálpolitikai segítséget nyújtó állami és más társadalmi intézmények, és szegényesek a kisebb közösségek (családok, tágabb rokonság, munkahely, helyi közösség) egyént védő, támogató mechanizmusai. Ezért a feszültségeit megoldani képtelen ember sok esetben magára marad, és mivel nem kap más segítséget, valamilyen deviáns viselkedésbe „menekül” problémái elől.

Nemcsak a mindennapi életben okozott súlyos problémák, hanem a szociológia elmélete szempontjából is érdekes kérdés, hogyan alakul a deviáns viselkedések gyakorisága a gazdasági-társadalmi-politikai rendszer 1990. évi változása után. Az azóta eltelt idő azonban rövid ahhoz, hogy végérvényes következtetéseket vonjunk le. Azt biztosan meg lehet állapítani, hogy az öngyilkossági arányszám csökkent, viszont a vagyon elleni bűnözés nőtt.