Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MÓDSZEREK

MÓDSZEREK

Statisztikai mutatók

A deviáns viselkedések vizsgálatánál az alapvető módszertani probléma gyakoriságuk mérése. Egy részükről vannak statisztikai adatok, ezek azonban nem biztosan tartalmaznak minden ilyen deviáns esetet, másik részükről semmilyen statisztikai adatunk nincsen, sőt még az sem teljesen egyértelmű, hogy milyen viselkedést kell a kérdéses deviancia körébe tartozónak tekinteni. Az alábbiakban az öngyilkosságtól – amelyről a legmegbízhatóbb információink vannak – haladunk azon deviáns viselkedések felé, amelyekről a legkevesebbet tudjuk, tehát a lelki betegségekig.

Az öngyilkossági arányszámot a statisztikai és a demográfiai évkönyvek évente közlik. A statisztika alapja a halálozási statisztikai lapon szereplő halálok. Felmerülhet a kérdés, hogy nem fordul-e elő, hogy a ténylegesen öngyilkosság következtében meghalt személyeknél valamely más halálokot írnak be, akár információhiány, akár az öngyilkosság tényének leplezési szándéka miatt. Jellegzetes példa erre Marilyn Monroe halála: a mai napig vitatják, hogy öngyilkosság, az élet befejezésének szándéka nélküli túlzott gyógyszerszedés, vagy esetleg gyilkosság történt-e. A magyar öngyilkossági statisztikai adatokat általában meglehetősen pontosaknak tartják, mert nem fűződnek erős érdekek az öngyilkosság tagadásához, ezzel szemben számos külföldi országban sokkal nagyobb kétségek vannak az adatok pontosságát illetően, mert például az életbiztosítás miatt letagadják az öngyilkosság tényét.

Sokkal bizonytalanabbak az öngyilkossági kísérletek adatai. Csak azok a kísérletek kerülhetnek a statisztikába, amelyekről az egészségügyi intézmények vagy más intézmények tudomást szereztek.

A bűnözésről négyféle statisztikai adatot közölnek a statisztikai kiadványok:

1. az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma, ez azoknak a cselekményeknek a száma, amelyeket a rendőrség nyilvántartásba vett,

2. az ismertté vált elkövetők száma,

3. a vádlottak száma,

4. az elítéltek száma.

Az utóbbi fajta statisztika a legrészletesebb. A négy adat értelemszerűen erősen eltér egymástól. Többek között azért, mert nem minden bűncselekmény elkövetőjét derítik fel, egy elkövető több bűncselekményt követhet el, és megfordítva, több elkövető vehet részt egy bűncselekmény elkövetésében, többféle ok miatt nem minden ismertté vált elkövetőt állítanak vádlottként a büntetőbíróság elé, végül a bíróságok nem minden vádlottat ítélnek el.

Hozzá kell mindehhez azt is tenni, hogy ezeket az adatokat maguk az intézmények – a rendőrség, az ügyészség, a bíróság – állítja elő, és nem lehet kizárni, hogy érdekeik befolyásolják az előállított adatokat. Például egyes korszakokban a rendőrségnek az lehet az érdeke, hogy kevés bűncselekményt mutasson ki, hogy ezáltal jó munkáját bizonyítsa, máskor abban lehet érdekelt, hogy a bűnözést nagyon elterjedtnek mutassa, mert ezáltal nagyobb költségvetési támogatást igényelhet.

Ezért nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a fent említett négyfajta adat közül melyik mutatja a bűnözés „igazi” alakulását. A szociológus jól teszi, ha mindegyik fajta adatot vizsgálja, annál is inkább, mert némelykor eltérő tendenciákat mutatnak, és az eltérések lehetséges okait így alaposan mérlegelheti.

Viktimológiai felvételek

Némely esetben úgy próbálják a bűnözés elterjedtségét felderíteni, hogy a lakosság reprezentatív mintáját kérdezik meg, hogy követtek-e el ellene egy meghatározott időn belül (például múlt évben) bűncselekményt vagy valamilyen meghatározott fajta bűncselekményt. Ezeket nevezik viktimológiai felvételeknek. A bűnözés az ilyen adatfelvételek alapján általában nagyobbnak látszik a statisztikai adatok által kimutatottnál, de a különbség elsősorban a kisebb súlyú cselekményekből (lopásokból) adódik.

Érdekességként meg lehet jegyezni, hogy külföldön néha úgy is vizsgálják a bűnözést, hogy egy reprezentatív minta tagjait kérdezik meg, hogy ők követtek-e el életük folyamán vagy meghatározott időn belül valamilyen bűncselekményeket. Ilyenkor általában kitűnik, hogy majdnem mindenki bevallja kisebb súlyú cselekmények elkövetését.

A bűnözés időbeli és nemzetközi összehasonlításánál alig leküzdhető módszertani problémákat okoz, hogy a büntetőjog korszakonként és országonként eltérő, továbbá a bíróságok ítélkezési gyakorlata is változik, végül a bűncselekmények felderítése (a felderítetlen cselekmények aránya) is változó.

Az alkoholizmus becslési módszerei

Az alkoholizmus mérésének módszertanában az első bonyolult kérdés magának az alkoholizmusnak a definíciója. Kétféle definíciót ismer a szakirodalom. Az orvosi definíció szerint az az alkoholista, akinél már kialakult az úgynevezett dependencia vagy függőség, tehát nem tud uralkodni az ivásán. Az uralkodásra való képtelenségnek is legalább két változata van: van, aki nem képes lemondani arról, hogy mindennap – az alkoholizmus előrehaladott szakaszában minden reggel – szeszes italt fogyasszon, és van, aki nem képes a teljes lerészegedésig megállni az ivásban, ha egyszer hozzákezdett.

Az utóbbinak is legalább két alváltozata van, mert vannak alkoholisták, akik nagyjából hetente-kéthetente, többnyire hétvégén részegednek le súlyosan, és vannak olyanok is, akik hosszabb ideig, néha hónapokig is képesek elkerülni a lerészegedést, amikor azonban hosszabb időszak után inni kezdenek, akkor több napig isznak, és igen súlyosan, a teljes öntudatvesztésig lerészegednek, és többnyire súlyos károkat okoznak maguknak és környezetüknek.

A szociológiai definíció szerint az az alkoholista, akinek életében – családjában, munkahelyén, lakókörnyezetében, egészségi állapotában – az alkohol fogyasztása súlyos problémákat okoz. A kétféle definíció nem minden esetben esik egybe, például jelentkezhetnek súlyos családi vagy munkahelyi problémák már a függőség kialakulása előtt is. Ezért szokás újabban a szociológiai definíció szerinti értelemben alkoholizmus helyett „alkohollal kapcsolatos problémákról” beszélni. A legtöbb esetben azonban a függőség kialakulásával (amely a rendszeres nagy mennyiségű alkoholfogyasztásnak szükségszerű következménye) együtt jelentkeznek ezek a problémák, és megfordítva: amikor a súlyos problémák megjelennek, a háttérben már ott van a függőség.

Nem tudjuk természetesen megszámlálni, hogy az országban hány alkoholista van. Az alkoholistákat gondozó intézetekben nyilvántartott alkoholisták száma csak töredéke a tényleges alkohol okozta problémákkal küszködő népességnek. A gondozóintézetekben nyilvántartottak számának emelkedése csupán az ezen intézetek tevékenységének kiterjedését, munkájának javulását jelzi. Szokás viszont reprezentatív mintákon végzett kérdőíves vizsgálatok során olyan kérdéseket feltenni a fogyasztás mennyiségére és az alkohol okozta problémákra vonatkozóan, amelyeknek alapján következtetni lehet arra, hogy a megkérdezett személy alkoholista-e. Ezeket nevezzük epidemiológiai vizsgálatoknak.

Az alkohológia nemzetközi gyakorlatában két közvetett módszerrel becslik az alkoholisták számát egy-egy országban vagy ennél kisebb népességcsoportban. Az úgynevezett Jellinek-képlet (1960) az adott évben májzsugorodásban meghaltak számából indul ki, ennek 60 százalékát tekinti alkohol okozta májzsugorodásnak. Ezt a számot szorozza meg 144-gyel, és ezt tekinti az adott népességcsoportban élő súlyos alkoholisták számának. A képlet alapja az a megfontolás, hogy a májzsugorodás okozta haláleseteknek meghatározott részét az alkoholizmus okozza (újabban a haláloki statisztika különválasztja az alkohol okozta májzsugorodást), és a súlyos alkoholistáknak meghatározott százalékos része hal meg egy adott évben májzsugorodás következtében. Az úgynevezett Ledermann-módszer (1956) az egy főre jutó összes alkoholfogyasztásból indul ki, annak alapján becsüli, hogy a népesség mekkora része súlyos fogyasztó (tehát nem az alkoholisták, hanem a súlyos fogyasztók számát becsli). Mindkét becslési módszer nyilvánvalóan több erősen hipotetikus feltevésre támaszkodik, ezért a becsült számok bizonytalanok. Az időbeli tendenciák vizsgálatára és az országok közötti összehasonlításra azonban alkalmasnak tartják mindkét módszert.

Epidemiológiai vizsgálatok

A kábítószer-fogyasztók számának mérésénél hasonló problémák merülnek fel, de még nagyobb a bizonytalanság. Bizonytalan a kábítószer-fogyasztó definíciója, mivel sokféle, különféle veszélyességű kábítószer létezik (például léteznek gyógyszer-dependenciák), és nagyon eltérő gyakorisággal és mennyiségben fordul elő kábítószer-fogyasztás. Becslési módszerek egyelőre nem állnak rendelkezésre, többek között azért sem, mert az összes fogyasztásról semmiféle adat nincsen. A lakosság megkérdezésén alapuló epidemiológiai felvételeket lehet végezni, de a letagadás esélye minden bizonnyal még nagyobb, mint az alkoholfogyasztás esetében.

A mentális vagy lelki betegségek mérése hasonlóan nehéz problémákba ütközik. Az adott évben az elme- és ideggyógyintézetekből elbocsátott betegek száma és az ambuláns pszichiátriai gondozóintézetekben gondozott (nyilvántartott) betegek száma nyilvánvalóan csak töredéke a teljes létszámnak. Problémát okoz a mentális és lelki betegség definíciója is, mert ebbe a kategóriába a súlyos elmebetegségektől (például skizofrénia) a neurotikus panaszokig igen változatos viselkedési zavarokat lehet besorolni. Az elmebetegség a legszűkebb fogalom, a mentális betegséget általában tágabb értelemben használják, a lelki betegségek fogalmába pedig ebben a könyvben beleértjük a neurózist is. Epidemiológiai vizsgálatokat lehet végezni a lakosság megkérdezése útján, ebben az esetben a különféle tünetekre szokás rákérdezni. Ezeknek a tüneteknek előfordulása alapján skálákat szoktunk szerkeszteni, és a megkérdezett személyt skálapontszáma alapján soroljuk be a lelki egészség és betegség különböző fokozataiba. Magyarországon használjuk a Juhász Pál pszichiáter professzor által kidolgozott neurózisskálát, a nemzetközi Beck-féle depresszió-kérdőív alapján készített skálát és egy, a konfliktusok megoldásának módszereire vonatkozó kérdőívet stb. (Kopp-Skrabski 1992).