Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MAGYARORSZÁGI HELYZET

MAGYARORSZÁGI HELYZET

A szocialista korszak utolsó éveiig nem rendelkezünk politikai szociológiai adatfelvételekkel Magyarországról. Ennek az az oka, hogy a politikai viszonyok vizsgálata tilos volt, vagy pedig az eredményeket titkosították.

Az 1980-as évek második felében készült adatfelvételek arra engedtek következtetni, hogy a rendszerrel való elégedetlenség gyorsan nőtt és magas szintet ért el. Egy 1986. évi felvétel alapján Vásárhelyi Mária (1988; 1989) szerint a felnőtt lakosságnak még 39 százaléka inkompetensnek mutatta magát a reformokat illetően, nem tudott vagy nem akart a feltett kérdésekre felelni. Csupán egynegyed rész tartozott a radikális gazdasági és politikai reform hívei közé. Ezzel szemben egy azonos kérdéseket feltevő 1988. évi felvételben a megkérdezettek 76 százaléka gyökeres gazdasági változásokat látott szükségesnek, a politikai rendszer reformját 40 százalék nagyon szükségesnek és 44 százalék szükségesnek mondta, és hasonló arányban tartották szükségesnek a szociálpolitika reformját. Tíz százaléknál kisebb volt azok aránya, akiknek nem volt véleményük ezekről a reformokról és 10 százalék körül volt azoknak az aránya, akik egyik területen sem látták nagyon szükségesnek a változást, a reformot. Ebből arra lehet következtetni, hogy a magyar társadalom nagy többsége változást kívánt, a korábbi rendszer elvesztette legitimációját (Andorka 1990).

A piacgazdaság és a demokrácia támogatottsága

A rendszerváltás után lehetőség nyílt politikai szociológiai adatokat gyűjteni, az adatfelvételek száma gyorsan nőtt. Ezeknek egyik legaktuálisabb kérdése az volt, hogy mekkora az 1990 után létrejött piacgazdasági rendszer és a demokratikus intézmények támogatottsága a társadalomban. Azt tudjuk, hogy az egyéni jövedelemmel, életkörülményekkel szembeni elégedetlenség igen nagy (lásd a 19. fejezetet). Kérdés az, hogy ez mennyire függ össze az ország gazdasági és politikai rendszerével való elégedetlenséggel. A rendelkezésre álló adatok némileg ellentmondóak. Az ÚjDemokráciák Barométer adatfelvétel sorozat (Rose-Haerpfer 1996) során számos kérdést tettek fel tíz kelet-közép-európai és kelet-európai országban a rendszer megítéléséről (14.1. táblázat). Amikor +100 és –100 közötti skálán értékeltették a rendszerváltás előtti, a jelenlegi és az öt év múlva várható gazdasági és politikai rendszert, Magyarország azon kivételes esetek közé tartozott, ahol nemcsak a jelenlegi gazdasági rendszer megítélése volt kedvezőtlenebb a rendszerváltás előttinél, hanem a szocialista politikai rendszert is valamivel pozitívabban értékelték, mint a jelenlegit. Igaz, az öt év elmúltával várható gazdasági és politikai rendszert a jelenleginél kedvezőbben ítélték meg. Nem tudunk meggyőző magyarázatot adni arról, hogy miért ilyen nagyfokú éppen Magyarországon az elégedetlenség a jelenlegi rendszerrel, hiszen más volt szocialista országokban a piacgazdaság és a demokrácia lényegesen rosszabbul működik, mint Magyarországon.

14.1. táblázat - 14.1. táblázat ♦ A demokrácia és a piacgazdaság társadalmi támogatottságára utaló adatok, Magyarország és néhány kiválasztott kelet-közép-európai ország, 1995. ősz

A támogatottságra utaló kérdés

Magyarország

Bulgária

Csehország

Szlovákia

Lengyelország

Románia

Szlovénia

Horvátország

A szocialista gazdasági rendszer átlagos

értékelése

25

38

-3

31

-14

4

6

-5

A jelenlegi gazdasági rendszer átlagos értékelése

-22

-40

19

-9

14

-12

8

-3

Az 5 év múlva várható gazdasági rendszer átlagos értékelése

7

26

45

25

38

27

33

13

A szocialista politikai rendszer átlagos értékelése

11

11

-24

7

-34

-23

-5

-11

A jelenlegi politikai rendszer átlagos értékelése

0

19

29

13

24

17

18

-2

Az 5 év múlva várható politikai rendszer átlagos értékelése

20

47

48

36

42

33

34

24

Egyetértene a kommunista uralomhoz való visszatéréssel, százalék

19

29

11

19

8

12

12

6

Helyeselné a parlament feloszlatását és a pártok betiltását, százalék

26

22

16

22

32

12

20

18


Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar társadalom többsége vissza akarna térni valamilyen totalitárius vagy autoritárius rendszerhez. A kommunista rendszerhez való visszatéréssel csak a megkérdezettek 19 százaléka értene egyet, a parlament feloszlatását és a pártok kiiktatását pedig csak 26 százalék helyeselné. Ezek nem jelentéktelen arányok, de mégis kisebbségek. Emlékeztetni lehet arra, hogy 1939-ben a szélsőjobboldali pártok és 1947-ben a Kommunista Párt a szavazatoknak körülbelül 20 százalékát kapta. Ezek voltak a legnagyobb szavazati arányok, amelyeket Magyarországon viszonylag szabad választáson totalitárius pártok elértek. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar társadalomban évtizedek óta létezik egy nem jelentéktelen kisebbség, amelyet megfertőztek a totalitárius eszmék, de a társadalom többsége a XX. században eddig nem volt hajlandó totalitárius pártokat támogatni.

A pártok szavazótáborának összetétele

Sokan foglalkoztak a politikai szociológia legközkeletűbb kutatási kérdésével, hogy ki melyik pártra szavaz, melyik pártot támogatja. Kevés azonban a megbízható adatforrás, mert a rendszeresen végzett politikai közvélemény-kutatások nem közlik a különböző pártokra szavazni kívánók társadalmi összetételét. Az 1992. évi Háztartás Panel adatfelvétel során tudakolták, hogy a megkérdezett személy 1990-ben az országgyűlési választáson kire szavazott (14.2. táblázat). Az ilyen visszatekintő adatokat azonban mindig többféle hibaforrás torzítja. Ez ebben az esetben már abból is látszik, hogy a megkérdezettek visszatekintő pártpreferenciái erősen eltérnek a választások első fordulójában ténylegesen megnyilvánult szavazati arányoktól. Ennek ellenére néhány következtetést le lehet vonni az adatokból: a választáson részt nem vettek aránya, valamint azok aránya, akik nem emlékeztek vagy nem akartak emlékezni, hogy kire szavaztak, nagyon határozottan összefüggött a társadalmi helyzettel: a privilegizáltabb rétegek tagjai sokkal nagyobb arányban vettek részt a választáson és emlékeztek, hogy melyik pártra szavaztak; továbbá a parlamentbe bejutott pártok szavazóinak összetétele nem különbözött lényegesen. Az MDF szavazói között az értelmiségiek és parasztok, az SZDSZ szavazói között a vezetők, a Kisgazdapárt szavazói között a parasztok, az MSZP szavazói között a felsővezetők, a Fidesz szavazói között az értelmiségiek és alsóvezetők voltak némileg „felülreprezentálva”.

Szelényi Iván és Szelényi Szonja (1991) az 1990. évi parlamenti választás után végzett kisebb adatfelvétel alapján próbálta a pártok szavazóbázisát elemezni. Az adatok azt mutatják, hogy ez a szavazóbázis a különböző szociológiai ismérvek szerint nem mutatott lényeges különbségeket. A Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt az átlagosnál valamivel alacsonyabb iskolai végzettségű és szegényebb (munkás és paraszt) szavazóbázissal rendelkezett. A Magyar Szocialista Párt szavazói mögött voltak a legkisebb arányban munkások és parasztok. A Szabaddemokraták Szövetségének és a Fiatal Demokraták Szövetségének szavazói között az átlagosnál valamivel többen voltak az értelmiségiek és magasabb iskolai végzettségűek. A Magyar Demokrata Fórum szavazóbázisa volt a legközelebb az országos átlaghoz, ők voltak a legkevésbé „osztálypárt”. A leghatározottabb kimutatható különbség azonban az volt, hogy a parlamenti szavazáson részt nem vevők lényegesen alacsonyabb iskolai végzettségűek és szegényebbek voltak, mint a résztvevők. Tehát a nyugat-európai választásokon többnyire szociáldemokratákra szavazók közül sokan nem vettek részt a választásokon. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Magyarországon az 1990. évi választásokon a szociáldemokrata szavazóbázist hitelesen képviselő párt nem volt.

Magasabb elméleti szinten ezt azzal magyarázták, hogy a magyar társadalomban három világosan elkülönülő osztály kezd kialakulni: az értelmiségi elit, a vállalkozók, végül a bérből élő munkások; és három politikai pártcsoport alakult ki: a nemzeti-keresztény, a liberális, a szocialista. A három osztály és a három politikai csoport azonban nem kapcsolódott egymáshoz. A nemzeti-keresztény csoport egyrészt a vállalkozókra, másrészt a munkásokra, a liberális csoport egyrészt az értelmiségre, másrészt a vállalkozókra, a szocialista pártok egyrészt a régebbi káderértelmiségre, másrészt (de csak retorikában) a munkásságra próbált támaszkodni. Végső következtetésüket, hogy e három poli tikai pártcsoport próbáljon a jövőben egy-egy osztályra támaszkodni, sokan erősen vitatták.

Ugyanezen adatfelvétel alapján Kolosi Tamás (1990) és munkatársai a különböző pártokra szavazóknak a konkrét politikai kérdésekről, programokról alkotott véleményét és kívánatosnak tartott általános társadalomképét elemezték. Fő következtetésük, hogy a pártok szavazóinak véleményei nagyon kevéssé térnek el. Ennek egyik példája, hogy a demokratikus szocializmus társadalomképét a kereszténydemokrata szavazóknak alig kisebb része mondta kívánatosnak, mint a szocialista szavazóknak.

Az 1993-ban végzett kelet-európai rétegződésvizsgálat ad lehetőséget arra, hogy a pártpreferenciák hátterét alaposabban megvizsgáljuk, mert számos rétegződési és attitűdváltozóval kombinálva lehet elemezni az arra a két kérdésre adott válaszokat, hogy ha jövő vasárnap lenne parlamenti választás, elmenne-e szavazni, továbbá ha biztosan vagy valószínűleg elmenne szavazni, akkor kire szavazna (Andorka-Lehmann 1996). Az adatok elemzésénél figyelembe kell venni, hogy a bemondott pártpreferenciák messzemenően eltérnek az egy évvel későbbi 1994. évi parlamenti választás szavazati arányaitól (1993 tavaszán még a Fidesz volt a legnépszerűbb párt). Csak négy parlamenti párt híveinek száma volt elég nagy ahhoz, hogy összetételüket elemezzük (14.3. táblázat). A szavazáson való részvételi szándék ebben a felvételben is igen erős összefüggést mutatott a társadalmi helyzettel, jövedelemmel, iskolai végzettséggel. A privilegizáltabb rétegek tagjai sokkal nagyobb arányban állították, hogy részt vesznek a választáson. Tehát változatlanul nagyszámú választópolgár volt Magyarországon, aki nem kötődött erősen valamely párthoz, másképpen fogalmazva nem látott olyan pártot, amelyet egyértelműen támogatna. A társadalmi réteghelyzet és az iskolai végzettség szerinti összetétel adatai azt mutatták, hogy az MSZP potenciális szavazói között voltak a legtöbben, akik felsővezetők voltak és akik felsőfokú végzettséggel rendelkeztek, és akik nagy könyvtárral (több mint 200 könyvvel) rendelkeztek. A munkás szavazók ekkor még nem az MSZP mögé sorakoztak fel.

14.2. táblázat - 14.2. táblázat ♦ Visszatekintő információ az 1990. tavaszi országgyűlési választáson való szavazásról társadalmi rétegenként, 1992

Nem vett részt a választáson

MDF

SZDSZ

FKgP

MSZP

Fidesz

KDNP

Más párt

Nem emlékszik, nincs információ

Össze

sen

listájára adta szavazatát, százalék

Felsővezető

12

22

25

2

18

4

2

4

11

100

Értelmiségi

15

28

18

2

8

13

5

4

5

100

Alsóvezető

22

18

21

5

9

13

1

3

8

100

Irodai

21

26

18

5

4

12

4

5

5

100

Önálló

23

26

14

5

5

11

2

7

7

100

Szakmunkás

33

21

16

5

2

9

2

4

8

100

Szakképzetlen munkás

39

16

13

6

2

8

1

3

12

100

Paraszt

26

25

6

15

1

9

0

5

13

100

Nyugdíjas

21

24

8

10

7

3

5

8

14

100

Munkanélküli

42

13

17

4

2

8

0

4

10

100

Eltartott

42

12

8

8

3

5

2

5

15

100

Tanuló

89

2

3

0

0

4

0

0

2

100

Összesen

30

20

12

7

5

7

3

4

12

100

Tényleges szavazat- arányok a pártlistákra választás első fordulójakor

37

16

13

7

7

6

4

10

100

A parlamenti képviselők megoszlása 1990-ben

_

43

24

11

9

5

5

2

_

100


14.2. táblázat ♦ Visszatekintő információ az 1990. tavaszi országgyűlési választáson való szavazásról társadalmi rétegenként, 1992

Az életkori összetétel azt mutatta, hogy a Fidesz választói között van a legtöbb fiatal és az MDF választói között a legtöbb idős ember. Az MSZP támogatói között voltak a legtöbben és az MDF támogatói között viszonylag a legkevesebben, akik azt mondták, hogy a rendszerváltás után nehezedtek az életkörülményeik. Tehát az MSZP maga mögé állította az elégedetleneket. A legvilágosabb összefüggés azonban a korábbi párttagság és az MSZP iránti szimpátia között mutatkozott. Viszont az aktív vallásos személyek túlnyomó részben az MDF-et és az akkori másik két kormánypártot támogatták.

Gazsó Ferenc és Stumpf István (1995) elemezték az 1994. évi parlamenti választás eredményeit a különböző pártok szavazóinak összetétele szempontjából. Közismert, hogy a választások előtti körülbelül hat hónapos időszakban a pártpreferenciák erősen módosultak, a Fidesz támogatottsága erősen lecsökkent, az MSZP támogatottsága viszont erősen megnőtt. Ennek okait kutatva Gazsó és Stumpf arra a következtetésre jutottak, hogy ezekben a hónapokban a munkások, elsősorban a szakképzetlen munkások jelentős része (akiknek 1993 tavaszán még nem volt világos pártpreferenciájuk) az MSZP választói közé állt. Felhívták a figyelmet arra, hogy így az MSZP választói táborában két egymástól eltérő érdekekkel rendelkező nagy tábor van: a vezető réteg, ezen belül a gazdasági vezetők jelentős része, továbbá a szakképzetlen munkások. Az előbbiek a gyors piacosításban érdekeltek, az utóbbiak viszont abban, hogy a piacosítás veszteseit az állam megvédje. A választott párthoz való kötődés erősségére és az 1990. évi választáson támogatott pártra vonatkozó kérdések alapján a választáson részt vetteket négy csoportba sorolták attól függően, hogy erősen vagy gyengén kötődtek az 1994-ben támogatott párthoz, és attól függően, hogy ugyanarra a pártra szavaztak-e 1994-ben (konzekvens) vagy nem. A szavazáson részt vevőknek csak 10 százaléka tartozott az „erősen kötődő konzekvens szavazó” csoportba, hasonlóképpen 10 százaléka az „erősen kötődő, nem konzekvens szavazó” csoportba, 27 százalék a „gyengén kötődő konzekvens” és 53 százalék a „gyengén kötődő nem konzekvens” csoportba. A választás előtti hónapokban bekövetkezett pártpreferencia módosulást az okozta, hogy a korábban a FIDESZ-t támogató „gyengén kötődő nem konzekvens” választók jelentős része átállt az MSZP oldalára. Hozzá lehet tenni, hogy ez utóbbi csoport nagy részétől a következő években sem lehet stabil pártpreferenciára számítani.

14.4. táblázat ♦ Pártpreferenciák alakulása 1990 és 1995 között

A pártpreferenciák ingadozásának mértékéről még részletesebb képet nyújtanak a Magyar Háztartás Panel évről évre végrehajtott adatfelvételei (Fábián-Tóth 1995; Fábián 1996). 1992-ben, 1993-ban és 1995-ben megkérdezték az aktuális pártpreferenciát, 1992-ben visszatekintőleg az 1990. évi választáson támogatott pártot és 1995-ben az 1994. évi parlamenti választáson támogatott pártot. Így öt különböző időpontból vannak pártpreferencia-adatok (14.4. táblázat). Kitűnik mindenekelőtt, hogy a választásokon ténylegesen többen vettek részt, mint ahányan a választások között azt állították, hogy részt fognak venni. Ez a bizonytalan részvételi szándékú – vagy bizonytalan párt- preferenciájú -, de a választásokon mégis részt vevő csoport elég nagy ahhoz, hogy a választás eredményét erősen befolyásolja. Látható, hogy az egyes pártok támogatóinak aránya évről évre erősen ingadozott. Az ingadozók igen nagy aránya még világosabban kitűnik, ha azonos személyeknek két egymást követő évben bemondott pártpreferenciáját hasonlítjuk össze (14.5. táblázat). Az egyes pártok 1994. évi tényleges szavazóina jelentős része 1995 tavaszára már nem ugyanazt a pártot jelölte meg. Az elpártolok nagy része a „nem szavazó” csoportba lépett át. A vizsgált személyeknek mind az öt vizsgált időpontbani pártpreferenciáját összehasonlítva kitűnt, hogy a szavazópolgároknak alig néhány százaléka jelölte meg mind az öt alkalommal ugyanazt a pártot. Mindez arra enged következtetni, hogy a politikai vélemények a magyar társadalomban még kevéssé kristályosodtak ki, ezért a következő években nemcsak a pártok szavazóinak száma, hanem általában a politikai vélemények alakulása is nagy meglepetéssel szolgálhatnak.

14.5. táblázat ♦ Az 1994-es pártpreferencia módosulása: 1995-ös „kilépési” arányok

A mozgalmakat és a tiltakozásokat Szabó Máté (1993; 1995) vizsgálta Magyarországon. Az 1980-as években az egypártrendszer idején a megszülető politikai mozgalmak lényeges szerepet játszottak a rendszerváltozás előkészítésében, a pártok későbbi megalakításában. Nyugati típusú mozgalmak, mint a környezetvédő, a béke-, az antinukleá- ris vagy a nőmozgalom viszont nem vagy alig jöttek létre Magyarországon, és ma sem játszanak lényeges szerepet. A viták és tiltakozások ma elsősorban gazdasági és hatalmi kérdések köré szerveződnek.

Közvélemény a jóléti juttatásokról

A jóléti juttatások reformjának kérdései a rendszerváltás óta nemcsak a hazai társadalomtudományok, hanem a közvélemény érdeklődésének is középpontjába kerültek. A szocialista korszakból örökölt szociálpolitika jóléti szolgáltatási rendszere nagy összegeket osztott el, ezek az összegek jelentős részben nem a leginkább rászorulóknak jutottak, és a rendszer számos eleme pazarlásra ösztönzött vagy legalábbis nem állta útját a pazarlásnak. A jóléti szolgáltatások korlátozásának gondolata két egymástól nagyon eltérő forrásból táplálkozott:

1. A nyugati társadalmakban az 1980-as években megerősödött neoliberális felfogás szerint a társadalom tagjai felelősek saját sorsuk alakulásáért, ezért az állami újraelosztás minél kisebb számú állampolgárnak nyújtson juttatásokat, az állampolgárok a piacon vásárolják meg az egészségügyi ellátást, fizessenek tandíjat, kössenek magánpénztárakkal nyugdíjbiztosítást. Bár sokan képviselik ezt az álláspontot mind a politikában, mind a társadalomtudományokban, korántsem lehet ezt általánosan elfogadottnak tekinteni.

2. A szociális kiadások, azokon belül a jóléti kiadások aránya a GDP-n és az állami költségvetésen belül (amelybe itt beleszámítjuk a társadalombiztosítást is) olyan mértékben megnőtt, hogy finanszírozásuk nagy nehézségekbe ütközik. Ez különösképpen érvényes Magyarországra, mert a rendszerváltást követő gazdasági válság, a munkanélküliség megnövekedése és a nagy tömegű nyugdíjazás következtében megnőttek a kiadások, miközben az állami költségvetés és a társadalombiztosítás bevételei csökkentek. Ezért, tetszik vagy nem tetszik, szükségesnek látszik a jóléti szolgáltatások csökkentése vagy legalábbis növekedésük megállítása.

Korántsem világos azonban, hogy a magyar társadalom tagjai mit kívánnak a jóléti szolgáltatások vonatkozásában. Ezeknek a kívánságoknak a felmérésében játszhat szerepet a szociológia. Könnyen belátható, hogy ha a lakosságtól azt kérdezik meg, hogy fenn kívánja-e tartani a jelenlegi nyugdíjrendszert vagy az ingyenes egészségügyi ellátást, akkor a nagy többség igennel fog válaszolni. Csontos László, Kornai János és Tóth István György (1996) abból indultak ki, hogy az állampolgárok nincsenek tisztában azzal, mibe kerülnek a jelenlegi juttatások, ezért másképpen fognak válaszolni, ha közlik velük, hogy minden magyar adófizető állampolgártól mekkora jövedelmet kell elvonni a jelenlegi jóléti juttatások fenntartásához. Az 1996 elején végzett adatfelvétel mindenekelőtt megállapította, hogy a társadalom tagjai kevéssé vannak azzal tisztában, hogy a különböző állami szolgáltatásoknak mekkora az „adóára”, mennyi adót kell ezért fizetni. Amikor a megkérdezettekkel közölték a különféle szolgáltatások (ingyenes felsőoktatás, ingyenes egészségügyi ellátás, nyugdíj) „adóárát”, akkor a megkérdezetteknek egy része kívánatosnak mondta azok korlátozását (azzal a feltételezéssel, hogy az így megtakarított összeggel nőnek az egyéni keresetek). De az „adóárak” közlése után is sokan úgy foglaltak állást, inkább vállalják a magasabb adókat és társadalombiztosítási járulékokat annak érdekében, hogy a jóléti juttatások ne csökkenjenek vagy legalább részben megmaradjanak. A magyar társadalom többsége tehát nem támogatná az állam teljes kivonulását a jóléti szolgáltatások területéről és azoknak teljes piacosítását, privatizálását.