Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

Az állam

Az állam és a kormányzat szociológiájával kapcsolatos alapvető elméleti kérdés, hogy mi az állam és a kormányzat funkciója. Két szélsőséges álláspont található a szociológiai irodalomban. Karl Marx és a marxisták szerint az állam és a kormányzat egyszerűen az uralkodó osztály érdekeit szolgálja ki, a fennálló társadalmi rendszer fenntartására törekszik, éspedig akár a szegényebb rétegeket támogatja a szociálpolitikán keresztül, akár pedig az elégedetlen tüntetők közé lövet. Az ellentétes felfogás szerint az állam messzemenően független a gazdasági uralkodó osztálytól, annak érdekeitől. Az állam arra törekszik, hogy a társadalom tagjai minél nagyobb részének megelégedésére kormányozzon, az érdekellentéteket kiegyenlítse, a közrendet biztosítsa, a társadalomnak a külső erőktől való függetlenségét elősegítse és a külső beavatkozástól megvédje. A valóságos helyzet – országonként és korszakonként nagy eltérésekkel – a két szélső álláspont között van. Minél demokratikusabb a politikai rendszer, annál inkább kell, hogy az állam és a kormányzat figyelembe vegye a többség érdekeit és kívánságait.

Abban a kérdésben, hogy kinek a kezében van a hatalom, ki határozza meg vagy befolyásolja az állami döntéseket, szintén két elmélet áll egymással szemben. A pluralista elmélet szerint (Riesman 1968) sok különböző érdekcsoport közötti vitában és versenyben alakul ki a végső döntés. Az elitelmélet szerint (Mills 1962) viszont egy szűk elit hozza meg a döntéseket, ez az elit szoros személyi kapcsolatban áll, hasonlóan gondolkodik, hasonló érdekeket képvisel. Emlékezetes ebből a szempontból a leköszönő Eisenhower amerikai elnök nyilatkozata, amelyben arról beszélt, milyen veszélyt jelent az amerikai társadalomra nézve a „katonai-ipari komplexumnak”, vagyis a hadsereg és a hadiipari vezetés erősen összefonódott csoportjának növekvő hatalma.

C. Offe (1972) és J.Habermas (1973) fejtették kia késő kapitalista állam legitimációs válságának elméletét. A kapitalizmus késői szakaszában az állam az osztálykonfliktus mérséklése érdekében egyre nagyobb jóléti feladatokat vállalt magára, azaz létrehozta a jóléti államot. A jóléti állam szolgáltatásai azonban egyre többe kerülnek, ugyanakkor a gazdasági növekedés lelassulása következtében az állami költségvetés és a társadalombiztosítás bevételeinek növekedése lassul, így az állam és a társadalombiztosítás nem képes korábbi jóléti kiadásai vállalásának maradéktalanul eleget tenni. (Az állami költségvetés a legtöbb országban garantálja a társadalombiztosítási juttatások kifizetését, tehát a társadalombiztosítási pénztárak hiányát magára vállalja.) Ez az állampolgárok körében az állam legitimációjának csökkenéséhez vezet, súlyos politikai konfliktusok alakulnak ki a gazdaság érdekében a jóléti kiadások csökkentésére törekvő állam és kormányzatok, másrészt a jóléti juttatásokban részesülők között, akik ellenállnak azok csökkentésének. Vitathatatlan, hogy Habermas és Offe írásainak megjelenése óta egyre akutabbá válik az a probléma, hogy a jóléti kiadásoknak a népesség öregedése és a tartósan magas munkanélküliség miatti növekedése egyre nehezebben finanszírozható, ezért a fejlett országoknak szinte mindegyikében kísérletek történtek azok csökkentésére vagy legalább növekedésük megállítására, de ennek következtében eddig még nem alakultak ki súlyos politikai válságok.

A nemzetállam

Az állam szerepével kapcsolatos másik elméleti kérdés, hogy a nemzetállam változatlanul fennmarad-e vagy fokozatosan háttérbe szorul, veszít hatalmából, hatásköréből egyrészt a nemzetállam fölötti szervezetekkel, Európában elsősorban az Európai Unióval, másrészt a nemzetállamnál kisebb regionális egységekkel szemben. Míg a nemzeti összetartozás érzése, a nemzettudat, mint a „mi-tudat” egyik fajtája, valószínűleg már évszázadokkal ezelőtt kisebb-nagyobb intenzitással létezett és nem mutatja az eltűnés jeleit, a nemzetállam eszméje a XVIII. században, legkorábban a XVII. században jelent meg a történelemben. A nemzetállam eszméjén azt az elképzelést, politikai célt értjük, hogy egy nemzetnek minden tagja legyen egy adott nemzetállam alattvalója, és hogy egy állam minden polgára legyen az államalkotó nemzet tagja. E két célból következik, hogy a nemzetállam ki kívánja kiterjeszteni fennhatóságát, területét minden, az adott nemzet tagjának tekintett személyre, továbbá az állam minden polgárát akár erőszak árán is az államalkotó nemzet tagjává akarja tenni, be kívánja olvasztani a többségi nemzetbe. Az ilyen típusú nemzetállam változatlan fennmaradását a jövőben több szociológus kétségbe vonja. Egyrészről Közép- és Kelet-Európában, nem is beszélve más világrészekről, fennmaradtak olyan államok, amelyekben több nemzet és nemzetiség él együtt. Ezeknek teljes egységesítése, a többségi nemzetbe történő asszimilációja illuzórikusnak tűnik. Másrészt elsősorban Európában, az Európai Unió fokozatos erősödése és kiterjeszkedése következtében egy nemzetállam fölötti politikai egysége jön létre, így a tagállamok szükségképpen egyre több hatáskört engednek át az Európai Uniónak. Másrészt a nemzetállamokon belül megerősödik a régiók szerepe. A régiók némelykor több állam területére terjednek ki (például a Bázel környéki régió). Egyetérthetünk Smelserrel (1994), hogy a társadalomtudósoknak fel kell adniuk azt az illúziót, hogy az ország, a nemzet és a kultúra fogalmai természetszerűen azonos egységekre vonatkoznak. Egy másik kritika szerint a modern társadalmakban mind a piac, mind az állam csődöt mondott bizonyos problémák megoldásában, ezért a jólét megteremtésében ismét egyre nagyobb szerephez jutnak a különféle kisebb-nagyobb közösségek (a családtól és rokonságtól az egyesületekig és szomszédsági közösségekig).

Demokrácia és gazdasági fejlettség

S. M. Lipset (1995) Homo politicus című könyve óta élénken foglalkoztatja az a kérdés a szociológusokat, hogy a demokrácia és a gazdasági fejlettség szintje között van-e – mint Lipset állítja – és ha igen, milyen szoros a kapcsolat. Más szóval lehet-e arra számítani, hogy a gazdasági fejlettség magasabb szintjének elérése után minden totalitárius és autoritárius rendszer demokratikussá alakul át.

Ezzel rokon másik kérdés az, hogy vajon van-e a világ társadalmaiban egy általános tendencia a demokrácia és a piacgazdaság irányában. Az 1970-es években három európai autoritárius rendszer – a spanyol, a portugál és a görög – változott át demokratikussá. Az 1980-as években több latin-amerikai országban történt hasonló politikai rendszerváltozás. Végül 1989-ben és 1990-ben Kelet-Közép-Európában a korábbi autoritárius és totalitárius szocialista rendszerekben következett rendszerváltozás a demokrácia irányába. Ez indította F. Fukuyama (1994) amerikai politikatudóst annak a tételnek a megfogalmazására, hogy „itt a történelem vége”, nem lesznek többé a különféle rendszerek és ideológiák közötti harcok, mert a politikai demokrácia és a piacgazdaság egyértelműen és visszafordíthatatlanul bebizonyította felsőbbrendűségét, és visszafordíthatatlanul győzött. Tétele nagy vitát váltott ki, sokan ellentmondtak neki.

Állampolgári kultúra

A demokrácia létrejöttének és fennmaradásának másik fontos elmélete a demokratikus vagy állampolgári kultúra meglétében látja a legfontosabb tényezőt (Almond-Verba 1963). Ez a politikai kultúra azt jelenti, hogy az állampolgárok tájékozottak és elkötelezettek a politikai kérdésekben, aktívan részt vesznek a politikai vitákban, racionálisan gondolkodnak a politikai kérdésekről. Az elithez nem tartozó állampolgárnak ellenőriznie kell a politikai elit tevékenységét, ezért ki kell hogy fejezze a véleményét, adott esetben kritikai véleményét, és ki kell tudnia kényszeríteni, hogy az elit vegye figyelembe szempontjait. Ugyanakkor az sem előnyös, ha az állampolgárok túlságosan aktívak minden politikai kérdésben, az aktivitás mellett érvényesülnie kell a kormányzati intézkedések elfogadásának is. Az állampolgárok tehát egyrészt érvényesíthessék érdekeiket, másrészt szükség van bizonyos fokú érzelmi kötődésükre a politikai rendszer iránt.

Totalitarizmuselméletek

A demokrácia feltételeire vonatkozó kérdés ikerpárja az a kérdés, hogy milyen feltételek segítik elő a totalitárius és az autoritárius rendszerek létrejöttét és fennmaradását, még élesebben fogalmazva: milyen erők, körülmények okozzák a demokratikus rendszerek bukását és autoritárius, sőt totalitárius rendszer által való felváltásukat. Ez a kérdés különösen a második világháború után foglalkoztatta a társadalomtudósokat azzal a konkrét kérdéssel kapcsolatban, hogy miért váltotta fel Németországban a nácizmus, Olaszországban a fasizmus a megelőző többé-kevésbé demokratikus politikai rendszert. A kérdést 1945 után különösen aktuálissá tette az az aggodalom, hogy a második világháború után a győztes hatalmak által létrehozott demokratikus rendszerek ebben a két országban nem fognak-e újra elbukni szélsőséges autoritárius mozgalmak nyomása alatt.

Ma a kérdés hasonlóképpen aktuális a rendszerváltozás után a közép- és kelet-európai országokban: megerősödnek és fennmaradnak-e a demokratikus politikai rendszerek, vagy milyen erők hatására következhet be a visszatérés valamilyen félig-meddig autoritárius rendszerhez, a Gurr (1991) és Beyme (1994) által „anokráciának" nevezett „keverék" rendszerhez, amelyben a demokrácia és az autokrácia elemei egyaránt megtalálhatók, sőt – a legrosszabb szcenárió esetén – a visszatérés a totalitárius rendszerhez.

A legegyszerűbb totalitarizmuselméletek – elsősorban a nemzetiszocialista Németország története alapján – a piacgazdaságokban bekövetkezett súlyos gazdasági válsággal, igen nagy tömegek munkanélküliségével és gazdasági lecsúszásával magyarázzák a totalitárius rendszerek hatalomra jutását. Az elkeseredett, a piacgazdaságból és a demokráciából kiábrándult emberek számára a totalitárius rendszer anyagi biztonságot, munkahelyet ígért, ezért támogatták azt legalább ideig-óráig. Ehhez kapcsolódik az a magyarázat is, amely a gazdasági válság mellett a nemzeti kudarc- és megaláztatásélmény, például háborús vereség szerepét emeli ki. Ezek a kudarcok hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom számos tagja hajlandó legyen egy erős vezetőt támogatni, aki a kudarc leküzdését helyezi kilátásba.

Elméletileg igényesebb az a magyarázat, amely a totalitárius rendszert a sikertelen vagy a megkésett modernizációval hozza összefüggésbe azokban az országokban, ahol nem volt kellőképpen erős a polgárság ahhoz, hogy a modernizációt demokratikus politikai rendszerben valósítsa meg. Barrington Moore (1967) szerint a megkésett diktatórikus modernizációnak két változata lehetséges. (Moore nem használja a totalitarizmus fogalmát.) Az első változatban az uralkodó földbirtokos osztály koalíciót köt az ipari és kereskedelmi tőkésekkel, és plebejus antikapitalista retorika alkalmazása mellett lényegében a társadalmi struktúra megváltoztatása nélkül kísérli meg a konzervatív modernizációt. Ez a nemzetiszocialista Németország útja. A második változatban egy forradalmi hatalmi elit a nagy tömegű parasztság segítségével összetöri a korábbi társadalmi szerkezetet, elsöpri az uralkodó földbirtokos osztályt, utóbb azonban a parasztság ellen fordulva próbálja az erőltetett iparosítást kikényszeríteni. Ez a Szovjetunió és Kína útja.

A két világháború között elterjedt volt az a gondolat, hogy a totalitarizmus a tömegtársadalom következménye. Az eltömegesedés, az elgyökértelenedés kétféleképpen is érthető, egyrészt úgy, hogy az iparosodás és városiasodás következtében nagy tömegű parasztszármazású és vidéki lakos költözik be a nagyvárosokba, ahol társadalmi értelemben atomizálódnak. H. Arendt (1958) egyenesen azt állítja, hogy a gyökértelenedés egyik következménye a hagyományos munkásosztály meggyengülése. Ezért ezek a tömegek nem a hagyományos munkáskötődések szerint foglalnak állást politikai kérdésekben. A gyökértelenedés másik értelme az, hogy a gyors gazdasági és társadalmi változások következtében a társadalom nagy része elveszíti hagyományos közösségi kapcsolatait, értékeit, normáit, ezért különösen fogékonnyá válik a totalitárius eszmék iránt.

Közel állnak ehhez azok a totalitarizmusmagyarázatok, amelyek a marginalizálódott értelmiségiek teljes értékvesztésére, nihilizmusára hivatkoznak.

Végül ott vannak a pszichológiai magyarázatok. Ezek közül az egyik legkorábbi és egyben ma is sokat hivatkozott elmélet szerint a totalitarizmus – elsősorban az eredeti elmélet szerint a fasizmus – iránt egy különleges személyiségtípus, az autoritárius személyiség fogékony (lásd a 10. fejezetet). Szintén a második világháború alatt fogalmazta pszichológiai jellegű totalitarizmusmagyarázatát E. Fromm (1941). Eszerint a modern társadalomban megnövekedett szabadság és individualizmus a társadalom tagjainak egy része számára súlyos lelki problémákat okoz. A múlt gyakorlatával ellentétben ugyanis nem tudnak a hagyományos kulturális sémák alapján dönteni életük kérdéseiben. „A szabadság elől menekülnek" egy olyan mozgalomhoz, vezérhez, ideológiához, amely leveszi a vállukról a terhet és helyette biztos, egyértelmű útmutatást ad arról, hogyan kell viselkedniük, mit kell gondolniuk.

Demokrácia és piacgazdaság

A rendszerváltás előtt elsősorban Kelet-Közép-Európában, de a világ más részein is égető kérdés volt a demokrácia és a piacgazdaság összefüggése. A kérdést két részletre bonthatjuk fel:

1. Szükséges-e a piacgazdaság működéséhez a demokrácia, vagy pedig autoritárius politikai rendszer mellett is képes a piacgazdaság működni? Vagy másképpen fogalmazva: a központilag tervezett gazdaságból a piacgazdaságba való áttérésnek demokratikus vagy autoritárius politikai rendszer mellett van-e nagyobb esélye a sikerre? Több példa van arra, hogy a piacgazdaság autoritárius politikai rendszerben is működni képes. A totalitárius politikai rendszer azonban Kornai János szerint nem egyeztethető össze a piacgazdasággal.

2. Szükséges-e a politikai demokrácia működéséhez a piacgazdaság, vagy egy központilag tervezett és/vagy legalább részben a termelőeszközök állami tulajdonán alapuló gazdaságban is működhet demokratikus politikai rendszer, más szóval lehetséges-e szocialista demokrácia? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz a szakirodalomban.

Végül mindig érdekes, de a mai napig eldöntetlen kérdés maradt, hogy a társadalom egyes tagjai milyen indítékok alapján támogatják a különböző pártokat. A magyarázatoknak három nagy csoportját lehet megkülönböztetni: az objektív, elsősorban gazdasági érdekek, a társadalomban elfoglalt helyzet határozzák meg a politikai állásfoglalásokat; a világnézet befolyásolja legerősebben a pártok támogatását; végül pedig az egyéni személyiség pszichológiai jellemzői döntik el, hogy az egyén milyen típusú pártokat támogat.