Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Lengyel György – Szántó Zoltán)

Nemzetközi tendenciák

A beágyazottság fogalma és típusai Ha létezik a modern gazdaságszociológia (Smelser- Swedberg 1994, 2005, Guillén-Collins-England-Meyer 2002, Swedberg 2003) különböző irányzatait összekapcsoló fogalom, akkor az bizonyára a gazdaság társadalmi beágyazottsága (Szántó 1994). A kifejezés Polányi Károlytól, a szubsztantív szemléletmód vezéralakjától származik (Polányi 1975). Szerinte a gazdaság integrációs mechanizmusai meghatározott társadalomszerkezeti, illetve intézményi feltételekhez kötődnek: a primitív és archaikus társadalmak domináns gazdaságintegrációs formái – a reciprocitás és a redisztribúció – nem gazdasági viszonyokba, társadalmi kapcsolatrendszerekbe, a kultúra vagy a politika „szövedékébe” (vallási, erkölcsi, jogi vagy politikai szankciókba, rokonsági-ismeretségi viszonyokba stb.) ágyazódnak. A harmadik integrációs forma, az árucsere mögött viszont elkülönült gazdasági intézményrendszer, az árszabályozó piacok rendszere húzódik meg. Ezt az álláspontot nevezte Mark Granovetter az erős beágyazottság tételének, s egyúttal ő dolgozta ki a gyenge beágyazottság koncepcióját (Granovetter 1985, 1990, 2002, 2005). Ennek során részben bírálta, részben továbbfejlesztette Polányi elképzeléseit. Egyrészt Granovetter a gazdasági jelenségek három eltérő formáját – az intézmények mellett a gazdasági cselekvések és gazdasági eredmények beágyazottságát is – vizsgálta. Másrészt külön értelmezte a beágyazottság relációs és strukturális aspektusát. Az első a gazdasági szereplők személyes kapcsolatainak (Énkapcsolathálójának), a második a teljes kapcsolatháló szerkezeti sajátosságainak hatására utal. Felfogásában a gazdaság társadalmi beágyazottságának mértéke nem változik meg alapvetően a kapitalizmus kialakulásával. Amellett érvel, hogy a társadalmi kapcsolathálóknak a gazdasági cselekvésekre, intézményekre és eredményekre gyakorolt hatását bármilyen típusú gazdasági berendezkedés elemzésekor számításba kell venni.

Az új gazdaságszociológia egyes irányzatai külön definiálják a gazdasági cselekvések társadalmi beágyazottságának kognitív, kulturális és politikai aspektusát (Zukin- DiMaggio 1990, 14-23), utalva a gazdasági cselekvések, intézmények és rendszerek kognitív, kulturális és politikai tényezőktől való függésére.

A kognitív beágyazottság a mentális folyamatoknak azokat a szabályszerűségeit jelöli, amelyek szisztematikusan befolyásolják a racionális gazdasági kalkulációt. E korlátozó hatásokat a kognitív pszichológia, a behaviorista közgazdaságtan és a leíró döntéselmélet tárta fel, rámutatva, hogy a közgazdaságtani modellek szereplőire megfogalmazott feltevések (tökéletes racionalitás, teljes informáltság, korlátlan problémamegoldó- és számítási képesség, egycélúság stb.) a valóságban nem állják meg a helyüket. A bizonytalanság, a döntési szituációk bonyolultsága, az információszerzés és -feldolgozás költségei, az emberi elme korlátai, s lehetne még sorolni azokat a tényezőket, melyek a gazdasági szereplők – kognitív beágyazottságából fakadó – korlátozott racionalitása mellett szólnak.

A gazdasági cselekvések kulturális beágyazottságával a gazdasági célokat és stratégiákat alakító társadalmi értékek (normák) hatására utalhatunk (DiMaggio 1994). A kultúra korlátozza a gazdasági racionalitást: megtilthatja bizonyos dolgok adásvételét, meghatározhatja a csere – gazdaságilag racionálistól eltérő – arányait, előírhat bizonyos gazdasági tranzakciókat. A társadalmi normák szabályozhatják a piaci cserét vagy a pénzhasználat módját, arra késztetve az embereket, hogy intézményesült és kulturálisan elfogadott módon viselkedjenek, még akkor is, ha módjukban állna opportunista módon viselkedni, szabályszegéssel előnyökhöz jutni. A kultúra tehát kettős hatást gyakorol a gazdaságra: a) alakíthatja az önérdekű gazdasági cselekvések feltételeit; b) korlátozhatja a piaci erők szabad játékát.

A társadalom hatalmi viszonyai, jogi berendezkedése, a kollektív alku elfogadott rendszere, az állam és a politikai szféra szereplői szintén közvetlenül hatnak a gazdaságra. A gazdasági cselekvések politikai kontextusa kölcsönös kapcsolatok és várakozások összetett rendje, a kollektív célok elérésére irányuló intézmények kialakult rendszere. Az iparági gazdasági stratégiák kialakításakor az érdekeltek például nem pusztán az árakat, a béreket, a keresletet és a versenyt veszik figyelembe, hanem az országos és helyi politikai koncepciókat, a helyi munkaerő társadalmi egyensúlyát és változás iránti toleranciáját. A politikai beágyazottság a gazdasági cselekvés azon forrásaival és eszközeivel függ össze, amelyek a hatalmi egyenlőtlenségeket és a politika rendszert tükrözik (Fliegstein 1996). A nemzeti és nemzetközi gazdaságszabályozó politikai szervezetek szerepét vizsgáló kutatások például rámutattak arra, hogy a magyarországi privatizáció alakulásában az államnak, valamint a Nemzetközi Valutaalapnak és az Európai Uniónak egyaránt kiemelkedő szerepe volt. Az államszocializmus összeomlását követő időszakban az állami szereplők a hazai tőkefelhalmozást támogatták oly módon, hogy az állami vállalatokat kedvezményekkel kínálták fel a potenciális hazai tulajdonosoknak. 1995 után – részben éppen az említett szupranacionális szervezetek elvárásainak megfelelően – a politikai szereplők feladták ezt a stratégiát, s ekkor vált Magyarországon meghatározóvá az a gazdaságpolitika, amelyik megnyitotta az utat a közvetlen külföldi tőkebefektetések előtt (Hanley-King-Tóth 2002).

Társadalmi és kulturális erőforrások, bizalom A gazdasági cselekvők társadalmi kapcsolataikat és kulturális jellemzőiket sajátos módon, erőforrásként is hasznosíthatják (Or- bán-Szántó 2005). Az ilyen értelemben vett „társadalmi és kulturális tőkéjük” megkönnyítheti gazdasági célok elérését. A bizonytalanság csökkentését például szavatolhatják olyan gazdasági tranzakciók, amelyek egymáshoz meghatározott társadalmi vagy kulturális szálakkal (pl. ismeretség, bizalom, etnikum) kötődő üzletfelek között zajlanak. A gazdasági cselekvők társadalmi és kulturális erőforrásai épp olyan fontosak lehetnek a gazdasági intézmények működésében, mint tárgyi, pénzbeli vagy emberi tőkéjük. A magyarországi privatizációról szóló esettanulmányok például rámutattak arra, hogy az új tulajdonos könnyebb helyzetben van, ha a privatizálni kívánt vállalaton belül a vezetők között, a vezetők és beosztottak között, ill. a beosztottakon belül konfliktusok vannak. Ezek a konfliktusok egyfelől akadályozhatják mind a vezetői, mind pedig a munkavállalói tulajdonszerzési törekvéseket, másfelől megkönnyíthetik a külső befektetőt céljainak elérésében (Fogarassy-Szántó 1996). Sőt arra is fény derült, hogy a személyes kapcsolathálók alkalmasint nem csak a privatizációs cél elérése, hanem annak megakadályozása során is hasznosíthatók erőforrásként (Gyukits-Szántó 1988).

Bourdieu a gazdasági, a kulturális és a társadalmi tőke fogalmát, valamint az egyes tőkefajták egymásra történő átváltásának („rekonverziójának”) folyamatait definiálta (Bourdieu 1998). Túllépve a közgazdaságtan tőkefogalmán, kulturális, társadalmi és szimbolikus tőkéről értekezett. A közvetlenül anyagi tőkévé váltható gazdasági tőke, valamint a bizonyos feltételek mellett gazdasági tőkévé konvertálható társadalmi és kulturális tőke fogalmából kiindulva jut el a tőkeátváltások elemzéséhez. Felfogásában a társadalmi tőke azokat az erőfeszítéseket foglalja magában, amelyeket az egyének a társadalmi kapcsolathálók kialakítása céljából fejtenek ki. A társadalmi tőke magánvagyon, aminek révén az érintettek erősíthetik társadalmi státusukat, sőt hatalomra tehetnek szert. Coleman (1990, 1998) az emberi viszonyok széles körére kiterjesztette a társadalmi tőke fogalmát. A társadalmi tőke erőforrásként hasznosítható kapcsolatrendszer, amelynek három alaptípusa: kötelezettségek/elvárások, információs csatornák és normák/szankciók. Például a szülők és a gyermekek közti viszonyok, valamint az iskolát övező közösségek egyaránt nagy jelentőségűek az oktatás eredményessége, vagyis az emberi tőke felhalmozása szempontjából.

A társadalmi tőke fogalmát Fukuyama (1997) nyomán a társadalmi együttműködés összefüggésében a következőképpen határozhatjuk meg: az emberek közti társadalmi együttműködést (kooperációt) elősegítő, „mozgósított” informális társadalmi normák és értékek együttese, kezdve a reciprocitástól a bizalmon át egészen a valláserkölcsig. A hangsúly két kulcsszón van: együttműködés és mozgósítás. Társadalmi tőkéről, vagyis felhasználható és bővíthető erőforrásról ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha a potenciális társadalmi normákat adott társadalmi kapcsolatban (legyen az mondjuk a kölcsönösség normája egy baráti kapcsolatban, vagy a szolidaritás normája egy társadalmi mozgalomban) életre hívjuk a kölcsönösen előnyös együttműködés céljából.

A bizalom – annak feltételezése, hogy az emberek és intézmények a kölcsönös elvárásoknak és normáknak megfelelően, jóhiszeműen járnak el – a társadalmi tőkével foglalkozó szakirodalom fontos aspektusa (Coleman 1998, Fukuyama 1997). A szociológiában vita zajlik arról, hogy csökken-e a társadalmi tőke, s ha igen, ennek mi a hatása. Robert Putnam (2000) adatai szerint az amerikai civil szervezetekben való részvétel jelentősen csökkent az elmúlt húsz-harminc évben. De csökkent, éspedig számottevően az általános bizalmi szint, a templomba járás gyakorisága és a politikai választásokon való részvételi hajlandóság is. A csökkenés valószínű okaiként Putnam a kétkeresős családi modell elterjedését, a migrációval járó gyökértelenséget, s a generációs váltást jelölte meg, valamint egy passzív időtöltési forma, a televíziózás elterjedését. Más szociológusok vitatják Putnam érveit, s azt mondják, nem bizonyított, hogy a civil szervezetek sűrűsége oksági kapcsolatban állna a jó kormányzással és életminőséggel. Lehetséges, hogy olyan közös okokra vezethetők vissza, mint az iskolázottság, a gazdasági szerkezet, vagy az egyenlőségért és befogadásért folytatott korábbi küzdelmek (Portes- Mooney 2003).

Diego Gambetta (1998) a szicíliai maffiát értelmezte a hiányzó bizalmat helyettesítő formációként. A maffia kialakulásának okait kutatva három mozzanatot emelt ki. Dél-Olaszország tartós idegen megszállása következtében az emberek hagyományosan nem bíztak az igazságszolgáltatás hatékonyságában és pártatlanságában. Ezzel párhuzamosan gyökeret vert a csalárd üzletelés normája, amellyel szemben védelmet a helyi erőforrásokat monopolizáló maffiózók adhattak. Mivel a társadalmi mobilitásnak sem a közélet, sem az üzleti élet nem kínált a helyi normák szerint elfogadható teret -sa maffia azokon a területeken vert gyökeret, amelyeken a politikai és a gazdasági bizalom hiányzott, ám a mobilitásra igény volt -, a mobilitási mintát a védelmet és igazságot erőszak árán biztosító helyi koalíciókban való részvétel és előrejutás kínálta. A közhatalomba vetett bizalom hiánya, az üzleti becsület alacsony szintje, s a gyors kiemelkedés vágya egymással összefonódva vezetett tehát a maffia kialakulásához. Fennmaradásához pedig egyebek közt az járult hozzá, hogy a – gyakran önmaga által generált – veszélyekkel szemben erőszakos védelmet kínált.

A bizalom szempontjából a vállalatok közötti szerződéses viszonyokon belül megkülönböztethetők a távolságtartó szerződéses viszonyok (Arms'-Length Contractual Re- lations) és az obligációs szerződéses viszonyok (Obligational Contractual Relations) (Sako 1992). A távolságtartó típust az alacsony kölcsönös függés, a rövid távú kötelezettségek, az árra és a részletes szerződésre való összpontosítás, a fogyasztók jó hírnevébe és a szállítók kompetenciájába vetett alacsony hit jellemzi, valamint alacsony szintű technológia- és kockázatmegosztás. Az utóbbi a hosszú távú kölcsönös kapcsolatokat és bizalmat, a számottevő információ-, technológia- és kockázatmegosztást kombinálja. Az ACR inkább az angolszász, az OCR inkább a japán gazdaság sajátja volt a vizsgálatok tanúsága szerint. Tíz magyar nagyvállalat vizsgálata a kilencvenes évek első felében arra az eredményre vezetett, hogy ezen nagyvállalatok felhasználókkal való szerződéses viszonyai közelebb álltak a kötelezettségeken és bizalmon alapuló japán, mint a rövid távú terminusokra és távolságtartó kapcsolatokra építő angolszász mintához. A magyar vállalatok esetében a kölcsönös függés szintje alacsony volt ugyan, ám annak gyakorisága, hogy a gyártást már a szóbeli megállapodás megkötése után, de még az írásos szerződés aláírása előtt megkezdik, gyakoribb volt mint a japán esetben. Hasonlóan magas volt a szállítói kompetencia bizalomindexe, mivel az esetek többségében a szállítások kevesebb mint felét ellenőrizték. A fogyasztókkal való kapcsolattartás gyakorisága ugyancsak inkább a japán, mint a brit példához állt közel (Whitley et al. 1996). A magyar vállalati panelvizsgálat eredményei arra világítottak rá, hogy a cégek kétötödét jellemezte magas fokú bizalom, s az obligációs kapcsolatok különösen a kisvállalatok körében voltak jelentősek (Lengyel-Janky 2005; Csabina-Kopasz-Leveleki 2001).

Yamagishi és szerzőtársai a személyes elkötelezettségek és a bizalom közötti összefüggéseket egy japán-amerikai összehasonlítás keretébe állították (Yamagishi 1998). A vizsgálat szerint a társadalmi bizonytalanság arra ösztönöz, hogy személyes elkötelezettségeket létesítsünk, s hogy a magasabb bizalmi fokkal rendelkezők kevésbé hajlamosak ilyen személyes elkötelezettségeket létrehozni, mint az alacsony általános bizalmi szintűek. A japánok esetében a személyes kötelezettségeken alapuló családi és csoportviszonyok gátolják az általánosabb bizalom kifejlődését. Az ilyen stabil társadalmi és szervezeti kötődések csökkentik a bizonytalanságot, s ez az, ami bizalomnak tűnik. Idegenekkel szemben azonban ez nem működik, s ezért jóval nagyobb a bizalmatlanság.

Információs társadalom és globalizáció Az információs társadalom kialakulásának feltételeit Daniel Bell fogalmazta meg elsőként elméleti igénnyel a posztindusztriális társadalomról írott könyvében (Bell 1973). Ebben Bell úgy érvelt, hogy a munkaerő szektorok közötti áramlása az iparral és a mezőgazdasággal szemben a szolgáltatói szektort hozta domináns helyzetbe. Ez a termelékenység és a technológia olyan változásainak következtében állt elő, melyek az energiahordozókkal szemben az információt, a tőkejavakkal szemben a tudást állították a középpontba.

Manuel Castells háromkötetes művében (1996,1997,1998) az új információs kor kialakulását három független forrásra vezette vissza. Az egyik az információs-kommunikációs technológia (ICT) forradalma, a másik a gazdasági válság, a harmadik pedig a kulturális és társadalmi mozgalmak felvirágzása. Ezek egy kapcsolatháló alapú társadalom kialakulását, egy új gazdaság kialakulását és egy új kultúra, a „reális virtualitás” kultúrájának kialakulását eredményezték. Az informacionalizmus az új társadalom anyagi alapja. A vagyon, a hatalom és a kulturális kódok az információs technológiai kapacitáson nyugszanak. A gazdasági válság újrastrukturálta a 70-es évek közepétől a gazdaságokat: a flexibilis munka iránti igény növekedett és a szervezett munka és a jóléti állam meggyöngült. A tőke, a munka, az információ és a piacok kapcsolathálói kizárják azokat a lokalitásokat, népeket és államokat, amelyek szempontjukból nem fontosak, s így egy negyedik világ jön létre.

13.3. táblázat - 13.3. táblázat ♦ A számítógép és az internet, valamint az otthoni internet hozzáférés elterjedése néhány európai országban, 2002, 2003 (százalék)

Számítógépezett az elmúlt 4 hétben

Internetezett az elmúlt 4 hétben

Van otthoni internet-hozzáférése

Svédország 2002

70

66

66

Nagy-Britannia 2002

66

61

58

Németország 2002

59

53

50

Franciaország 2002

44

36

30

Portugália 2002

33

28

21

Észtország 2003

55

52

27

Szlovénia 2003

49

37

34

Szlovákia 2003

42

25

9

Lengyelország 2003

26

20

13

Románia 2003

22

13

4

Ny-Eu 15 2002

53

46

44

K-Eu 10 2003

29

25

13

Magyarország 2003

28

18

11


Forrás: SIBIS, empirica 2002, 2003, BKÁE, 2003.

Az innovációk elterjedése egy nyújtott S-görbére emlékeztet: kezdetben kevés a felhasználók aránya, s lassan indul növekedésnek, majd többé-kevésbé meredeken ível fel, s végül a telítettségi szint közelében a görbe ismét ellaposodik (Rogers 1995). Az ICT-eszközök közül leggyorsabban a televízió terjedt el, az Egyesült Államokban egy évtized alatt elérte a telítettségi szintet. A számítógép és az internet terjedése követi ezt a trendet, s hasonló meredekséggel ível fel, noha az ezredfordulón a kelet-európai országok a folyamatnak még csak első szakaszánál tartottak. Míg a fejlett nyugati országokban az aktív internetezés és az otthoni internet-hozzáférés adatai általában egymáshoz közeliek voltak, addig a kelet-európai országokban számottevőbb volt azoknak az aránya, akik nem otthon, hanem iskolában, munkahelyen vagy közösségi elérési pontokon jutottak a világhálóra. Érdemes utalni arra is, hogy az internetezés tekintetében a magyar adatok nem csupán a nyugati, hanem a kelet-európai átlagtól is elmaradtak.

Pippa Norris (2001) arra hívta fel a figyelmet, hogy az új információs és kommunikációs technológiák elterjedése, miközben jelentősen növeli a tudáspotenciált, új típusú különbségeket eredményezhet a társadalmak között és az egyes társadalmakon belül is. Amennyiben e társadalmi különbségek tartósnak és mélynek bizonyulnak az információs technológiákhoz való hozzáférés, a használatukhoz szükséges tudás és a tényleges használat tekintetében, joggal beszélhetünk digitális szakadékról. A digitális szakadék indexe azt vizsgálja, hogy a számítógépezés, az internetezés és az otthoni internethozzáférés súlyozott aránya miként alakul egyes rizikócsoportokban az átlagnépességhez viszonyítva. A rizikócsoportokból négyet vesz figyelembe: a nőket, az ötven év felettieket, az elemi iskolai végzettségűeket és az alsó jövedelmi kvartilisba tartozókat. A mutató 0 és 100 közé esik, minél közelebb van 0-hoz, annál kisebb a rizikócsoporton belüli arány az átlagnépességhez képest. Vizsgálatok tapasztalata szerint a nemek tekintetében nem beszélhetünk digitális szakadékról Európában, s Magyarországon sem: az arányok kiegyenlítettek.

13.4. táblázat - 13.4. táblázat ♦ A digitális szakadék indexe (DDIX) rizikócsoportonként az Európai Unióban, Kelet-Europában és Magyarországon, 2002, 2003

Ny-Eu15 2002

K-Eu10 2003

Magyarország 2003

Nők

89

91

86

50 év felettiek

54

41

27

Legf. általános iskolai végzettségűek

34

8

16

Alsó jövedelmi kvartilisba tartozók

41

33

19

DDIX együtt

53

42

37


Forrás: SIBIS, empirica 2002, 2003, BKÁE 2003.

Nagyobb eltérések vannak a második rizikócsoport, az idősek tekintetében (Magyarországon különösen), de az igazán jelentős különbségek az iskolázottság és a jövedelem dimenziójában mutatkoznak. Magyarországon ebben a tekintetben is rosszabb a helyzet mint a tíz kelet-európai ország átlagában.

A globalizáció egyik legfontosabb jelensége a nemzetközi információs hálózatok kialakulása. További ilyen jellegzetesség a pénzpiacok nemzetközivé válása, valamint az, hogy e keretben a kihelyezések révén növekvő szerephez jutnak a transznacionális vállalatok. A globalizációs elméletek előfutára a világrendszer-elmélet volt (Wallerstein 1983), mely szerint az egyes nemzetgazdaságok a centrum, a félperiféria és a periféria nemzetközi hierarchiájába illeszkednek. Ez az elmélet a centrumtól való függést állította középpontba, de nem tette lehetővé, hogy megmagyarázzuk, ha két azonos strukturális pozíciójú ország eltérő modernizációs utat választott.

Az új kutatások ezért nem a strukturális pozíció rekonstruálására irányulnak, hanem empirikusan azonosítják azokat a nemzetközi munkamegosztási tendenciákat, amelyek a globális iparágakat strukturálják. Ezek a vizsgálatok (Gereffi 1994, 2005) azt mutatják, hogy a világgazdaság valóban hierarchikus, de a nemzetek gazdasági szerepe függ a kérdéses iparágak technológiai jellemzőitől és termelési ciklusaitól, valamint az országok ipari stratégiáitól, attól, hogyan akarnak nagyobb hozzáadott érték pozíciót kivívni a globális áruláncokban (Global Commodity Chains). Ezeknek az áruláncoknak két fő típusa van: a termelő által orientált és a fogyasztó által orientált típus. A japán autógyárak egy sor beszállítót, alkatrészgyártó vállalatot vonnak üzletkörükbe, ez példa az első típusra. A márkaneves nagykereskedelmi cégek viszont példát nyújtanak a fogyasztó által orientált áruláncra. Ezek a nagy cégek gyakran nem gyártanak semmit, csak specializált üzemek tengerentúli hálózatát működtetik. A két típus a tömegtermelés, illetve a flexibilis specializáció termelési ipari formáihoz is kapcsolható. A tömegtermelés a termelő által orientált, míg a flexibilis specializáció a fogyasztó által orientált típussal hozható összefüggésbe. A termelő által orientált láncok tőke- és technológiaigényesek. Megjegyzendő, hogy a nemzetközi tőkemozgások túlnyomó hányada a fejlett országokon belül bonyolódik.

A globalizáció egyik fő problémáját a kutatók abban látják, hogy míg a tőkemozgások, az áruláncok, az információs hálózatok és az illegális üzletek nemzetközi mértékűvé váltak, a politikai irányítás és ellenőrzés döntően nemzetállami keretekben maradt. A globalizáció ellenőrzésében növekvő szerepre tesznek szert a nemzetközi szervezetek és civil mozgalmak. Ezért is fontosak azok a kutatások, amelyek a szupranacionális intézmények kialakulásával, így egyebek közt az európai integráció társadalmi feltételeivel és hatásaival foglalkoznak (Lengyel-Nagy 2000).

Piaci átmenet és társadalmi átalakulás A gazdaságszociológiai irodalomban széles körű vita bontakozott ki arról, hogy a tervgazdaságokban megjelenő piaci mechanizmusok milyen típusokba rendezhetők, s milyen társadalmi hatásokkal járnak. Victor Nee (1989) a következő tézist fogalmazta meg: ahogyan a piac felváltja a redisztributív mechanizmust, a hatalom forrásai is áttolódnak a piacra, a piac több ösztönzőt és lehetőséget biztosít. E váltással kapcsolatban feltételezte továbbá, hogy az átmenet folyamán csökken a politikai erőforrások szerepe és a kádereknek jelentéktelen vagy semmiféle előnyük nem lesz a vállalkozóvá válás során. Kínai falusi mintán végzett kutatásának eredményei cáfolták ezt a hipotézist. A kádereknek – akik a vizsgálat jellegéből következőleg főként alsó szintű vezetők voltak – nagyobb esélyük volt a vállalkozóvá válásra, mint a nem kádereknek, noha természetesen a vállalkozó háztartások döntő többsége nem káderháztartás volt. Mások arra figyelmeztettek, hogy már a tervgazdaság feltételei között is különbséget kell tenni aszerint, hogy mennyire lokális és mennyire átfogó a piacok jelenléte, mennyire terjednek ki a fogyasztási cikkekre, illetve a termelési tényezőkre (Szelényi-Kostello 1997).

A rendszerváltással, a politikai-intézményi változásokkal pedig új dimenziót kapott az elemzés. Attól függően, hogy a piaci intézmények miként kerültek bevezetésre, több típus határolható el. Van egy átalakulási típus, ahol a piaci intézmények alulról építkeznek, de nem érintik érdemben a politikai struktúrát, hibrid formákhoz vezetnek. Erre példa a kínai eset. A második változatban a piaci intézmények felülről kerülnek bevezetésre, a politikai változásokkal együtt, a patrónus-kliens viszonyok erősnek bizonyulnak, teret nyer a korrupció, s a volt káderelit jelentős előnyökhöz juthat, mint például az orosz esetben. A harmadik típus esetében a domináns ideológia neoliberális jellegű, s a helyi tőke hiányának következtében a külfőldi tőke, a multinacionális vállalatok jutnak domináns szerephez, amint erre a magyar eset kínál példát (King-Szelényi 2005).

Egy alternatív tipizálási kísérletben az esetek a rendszerváltás mértéke és a vagyonszerzés szabályozott, vagy szabályozatlan volta szerint különülnek el. A gazdasági szereplők lehetőségeit ugyanis mind a rezsimváltozás mértéke, mind pedig a tőkekisajátítás jogi és gazdaságpolitikai korlátai befolyásolják (Walder 2003). Ahol a rezsimvál- tozás mélyreható volt és a tőkekisajátítás is rendezett keretek között zajlott, ott az elitcsere mértéke magas volt, s a káderelit beáramlása az üzleti és a vagyoni elitbe mérsékeltebb. Ahol a politikai változások jelentősek voltak, de a privatizáció rosszul szabályozott körülmények között zajlott, ott az elitcserélődési ráta magas volt, s extenzív lehetőségek nyíltak a vagyonos és üzleti elitbe való beáramlásra. Ahol a rezsimváltozás mértéke jelentéktelen volt, de a gazdaságpolitikai korlátok jelentősek, ott a káderelit megtartotta hatalmát, fluktuációs rátája viszonylag alacsony maradt. Ahol pedig a re- zsimváltozás elmaradt, s ugyanakkor a kisajátítás korlátai is jelentéktelenek voltak, ott az államszocialista elit túlélte a változást, s irányította a privatizációt, kevés korlátot állítva saját vagyonszerzése elé.

Hazai tendenciák

Vállalkozói hajlandóság, vállalkozók és gazdasági elit A nyolcvanas évek végén a felnőtt népesség egynegyedét tette ki azoknak az aránya Magyarországon, akik úgy gondolták, hogy szívesen lennének vállalkozók. A többség nem akart vállalkozó lenni, de az elutasításban nem ideológiai okok játszottak szerepet, s nem is az objektív gazdasági feltételek, hanem a személyes adottságok: az életkor, a családi kötöttségek, a készségek vélt vagy valós hiánya (Lengyel 1996). A kilencvenes évek elején a potenciális vállalkozók aránya kétötöd fölé ugrott, azt követően azonban jelentősen csökkent, és másfél évtized múltán az induló szinten állt be. Nőtt azoknak az aránya, akik a körülményektől tették függővé választásukat.

A vállalkozói hajlandóság alakulásában több ok is szerepet játszott. Egyrészt behatárolta a potenciális vállalkozói kört az, hogy a tényleges vállalkozói osztály kibővült: azok, akik ki akarták próbálni képességeiket, az elmúlt másfél évtizedben megtehették. Komoly megfontolásra késztette az embereket a kilencvenes évek derekáig elhúzódó recesszió. Ekkor azok, akik nem akartak vállalkozni, többségükben már az objektív körülmények miatt utasították el a vállalkozás gondolatát, és csak egy kisebbség említette a személyes rátermettség hiányát. Befolyásolta a lakosság önállósodási hajlandóságát az is, hogy megváltozott a vállalkozó alakjának reprezentációja a médiában. Másrészt egy társadalmi tanulási folyamat is lezajlott, amelynek eredményeként reálisabban lehetett mérlegelni a vállalkozás előnyeit és hátrányait, valamint a személyes lehetőségeket.

A kilencvenes években kialakult egy magyar vállalkozói osztály (Czakó 1993, Kuczi 2000, Laki-Szalai 2004). Az ezredfordulón a bejegyzett vállalkozások száma meghaladta az egymilliót. Megjegyzendő azonban, hogy csak háromnegyedük működött ténylegesen, s a cégek döntő többsége egyéni mikrovállalkozás volt. A működő cégek többsége a kereskedelemben és a szolgáltatásban tevékenykedett. A vállalkozói osztály mind karriermintáit, mind pedig lehetőségeit és aspirációit tekintve belsőleg tagolt. A társas vállalkozások vezetői közt felülreprezentáltak voltak a szakértelmiségiek, míg az egyéni vállalkozók között a szakmunkások. A vállalkozók több mint felének a kilencvenes évek derekán nem volt önálló irodája, háztartása és vállalkozása nem vált szét. Többségük csak korlátozottan tudta kihasználni kapacitását, s ha szükséges volt, a finanszírozás során nagyobb arányban támaszkodott baráti, rokoni kölcsönre, mint bankhitelre. Nagyobb részük pusztán megélhetést, vagy családi jövedelemkiegészítést keresett a vállalkozásban, s nem kívánta érdemben fejleszteni azt. 1993 és 1996 között a vállalkozások egyharmada szűnt meg. A vállalkozói osztályon belül önmagában is tagolt réteg volt a kényszervállalkozóké. Egyik csoportját azok alkották – köztük sokan értelmiségiek -, akiket munkaadóik bújtatott alkalmazotti pozícióba kényszerítettek. A másik csoport azoké, akik munkanélküliből lettek vállalkozók, s végül a harmadik azoké, akik nem várták meg, hogy munkanélkülivé váljanak, hanem előremenekülve választottak vállalkozói stratégiát. Ez utóbbiak minden más vállalkozói csoportnál – így a piaci lehetőséget kipróbálóknál is – nagyobb eséllyel tartották fenn vállalkozásukat az évek során.

13.5. táblázat - 13.5. táblázat ♦ A vállalkozói hajlandóság alakulása, 1988-2003 (százalék)

Szívesen lenne vállalkozó?

1988

1990

1992

1994

1997

2003

Igen

25

44

27

23

20

25

Attól függ

4

*

10

11

10

16

Nem

71

56

63

66

70

59

N

2941

986

4073

3902

1405

1466


* A válaszok ekkor dichotom szerkezetűek voltak.

A gazdasági elit azokból áll, akik az üzleti életben és a gazdaságpolitikában a nemzetgazdaságot befolyásoló fontos döntéseket hozzák. A gazdasági elit cserélődése már a nyolcvanas évek végén megindult, s ez hozzájárult ahhoz, hogy az intézményi átalakulás konszolidált keretek között zajlott le. A fluktuáció különösen jelentős volt a minisztériumokban és a bankszférában, ahol – egy 1990 elején készült felmérés tanúsága szerint – a felsővezetők mintegy fele egy évnél nem régebben került pozíciójába. Az ilyenek aránya korábban egynegyed körüli volt (Lengyel 1997). Egy, a vállalati és a politikai elitre vonatkozó reprezentatív felmérés tapasztalatai azt mutatják (Szelényi-Glass 2003), hogy az 1993-as nagyvállalati vezetők mintegy háromnegyede volt már valamiféle vezetői pozícióban 1988-ban is, az új politikai elitnek pedig kevesebb mint hatvan százaléka. Egy másik felmérés tapasztalata szerint (Kolosi 2000) a kilencvenes évek derekán a piaci elit több mint kétötöde rekrutálódott a korábbi redisztributív elitből. A kilencvenes években a fluktuációs ráta fokozatosan visszaállt a korábban tapasztalt szintre, s a gazdasági elit a társadalmi bezáródás jeleit mutatta: növekedett körében a felső-középosztályi származásúak, a több diplomával rendelkezők és az intézményen belüli karriert befutók aránya.

Stark és Vedres (2006) a legnagyobb magyar vállalatok tulajdonosi szerkezetének sajátosságait vizsgálta a kapcsolatháló-elemzés és a szekvenciaelemzés módszereivel. Adatbázisuk az 1987 és 2001 közötti időszakra vonatkozó tulajdonszerkezeti adatokat tartalmazta, havi bontásban, a fent említett vállalatokra vonatkozóan. A vállalatok mind a gazdasági és politikai bizonytalanság csökkentése, mind a legitimáció- és információszerzés, mind pedig a tőkejavak megszerzése és átalakítása céljából a tulajdonosi kapcsolathálóik dinamizálásából fakadó erőforrásokat használták fel. A vizsgált periódusban a „hálózatosított” tulajdon (networked property) aránya nőtt, stabilizálódott és jelentős mértékben kibővült egy külföldi tulajdonosi szegmenssel.

A kilencvenes években jelentősen nőtt a magyar gazdaságban a külföldi tulajdon súlya. A külföldi vállalkozások száma 1990-ben meghaladta az ötezret, s egy évtized múltán több mint négyszeresére nőtt. Az ezekben realizálódó tényleges külföldi befektetés pedig több mint harmincszoros növekedést mutatott. Az ezredfordulón a nagyvállalatok és bankok körében a részben vagy egészben külföldi tulajdonban lévő cégek aránya mintegy kétharmadot tett ki. A külföldi cégek hatékonyabban működtek, s menedzsereik juttatásai magasabbak voltak, mint a tisztán hazai tulajdonú vállalatok vezetőié. Döntési jogosítványaik azonban korlátozottabbnak bizonyultak, mivel a stratégiai döntéseket a transznacionális cégek központjában hozták.

Munkaerő-piaci tendenciák és rejtett gazdaság A magyar munkaerőpiacot az ezredfordulón sajátos kettősség jellemzi (Kézdi-Horváth-Hudomiet 2004): míg a regisztrált munkanélküliek aránya nemzetközi összehasonlításban is viszonylag alacsonynak tekinthető, addig a foglalkoztatottság mértéke kirívóan alacsony. A különböző (képzettségi, földrajzi, egészségügyi stb.) okokból munkát nem kereső és nem regisztrált munkanélküli népesség magas aránya vált a legfontosabb munkaerő-piaci problémává. A foglalkoztatottsági szint ugyan kis mértékben nőtt az elmúlt években Magyarországon, 2003 végén a felnőtt népesség 51 százalékára terjedt ki, ami jóval elmarad a 60 százalékos EU-át- lagtól. A munkanélküliségi ráta 5-6 százalék között mozgott ugyanebben az időszakban (szemben az EU 7-8 százalékos átlagával). Az inaktív népesség nagysága szintén csökkent némileg, de így is meghaladta a 3,5 millió főt 2003-ban. Az inaktív népességen belül a legnagyobb munkaerő-piaci problémát a reményvesztett munkanélküliek, a rokkantnyugdíjasok, a korkedvezményes nyugdíjasok, valamint a szürke- és feketegazdaságban dolgozók jelentik. Korcsoportonként vizsgálva a jelenséget megállapítható, hogy a növekvő foglalkoztatottság és a csökkenő inaktivitás elsősorban az 55 év felettieket érinti.

13.1.ábra ♦ A foglalkoztatás, inaktivitás és munkanélküliség változása korcsoportonként, 2000-2003 (%)

13.2. ábra ♦ A foglalkoztatási arány Magyarország hét régiójában, 2000–2003 (%)

Újjelenségként megjelent a pályakezdő, sőt diplomás pályakezdő munkanélküliség is, amely hosszabb távon válhat nagyobb gonddá. A pályakezdő munkanélküliség egy részének oka azonban továbbra is elsősorban az alacsony vagy a munkaerő-piaci igényeknek nem megfelelő iskolai végzettség. További súlyos gondot jelent, hogy a munkaerő-piaci kilátásokban egyre nagyobb regionális egyenlőtlenségek tapasztalhatók: a főváros és környéke, valamint a nyugat- és közép-dunántúli régiók továbbra is minden tekintetben sokkal kedvezőbb munkaerő-piaci helyzetben vannak mint Magyarország más régiói.

A keresetek 2000 és 2003 között jelentősen, a GDP-t meghaladó arányban nőttek. Évi átlagban 8 százalékos emelkedés volt tapasztalható reálértéken. A keresetek növekedésének egyik fontos meghatározója a közszféra kereseteinek jelentős emelkedése volt (3 év alatt kb. 50 százalék reálértéken). A minimálbér emelésére kétszer is jelentős mértékben sor került a vizsgált időszakban. Ezek az emelések egyrészt csökkentették a kereseti egyenlőtlenségeket, másrészt némileg növelték a munkanélküliséget.

A munkaerő-piaci tendenciák – mindenekelőtt az alacsony foglalkoztatottsági szint jelenségei – felvetik a rejtett gazdaság magyarországi súlyának és szerepének kérdését. Az elmúlt időszakban az Elemzések a rejtett gazdaság magyarországi szerepéről című kutatássorozat kísérletet tett a rejtett gazdaság mértékének becslésére és összetevőinek empirikus vizsgálatára. A kutatások szerint a gazdasági átmenet első szakaszában a rejtett gazdaság mértéke jelentősen nőtt. Ennek okait a gazdasági visszaesésben, a piaci és szabályozási intézményrendszer kialakulatlanságában, valamint a szerződéses kapcsolatok szétzilálódásában jelölhetjük meg. A gazdasági visszaesés következtében például csökkent az adóellenőrzésre fordítható kormányzati kiadások mértéke, a vállalkozások adóterhelése magas szinten stabilizálódott, az adószabályozás és -igazgatás pedig még csak kialakulóban volt. Mindezek a tényezők növelték az adóelkerülés és adócsalás mértékét. A gazdasági visszaesés ugyanakkor megingatta a vállakozások pénzügyi helyzetét is, szétzilálta üzleti kapcsolataikat. Ez szintén ösztönzőleg hatott az adózási fegyelem lazulására, a számla nélküli értékesítésre, valamint a szürke- és feketefoglalkoztatásra. A háztartások romló jövedelmi kilátásai pedig a rejtett gazdaságban történő olcsóbb vásárlások mértékének növekedését eredményezték. A transzformációs visszaesést követő gazdasági növekedés megindulása viszont alapvetően megváltoztatta a gazdasági szereplők rejtett gazdasággal kapcsolatos magatartását. A becslések azt mutatják, hogy a rejtett gazdaság egyes szegmenseinek vonzereje fokozatosan csökken a gazdasági növekedés felgyorsulásával. A háztartások áramfogyasztásán alapuló becslések szerint (Laczkó 2000) például Magyarországon, a hivatalos GDP százalékában kifejezve a rejtett gazdaság aránya 1989 és 1993 között folyamatosan nőtt (25,3 százalékról 33,1 százalékra), míg 1994 és 1998 között folyamatosan csökkent (20,8 százalékra). Hasonló folyamatokat tapasztalhatunk a vizsgált időszakban az adózási magatartás (Semjén-Szántó-Tóth 2001, Szán- tó-Tóth 2001) és az illegális munkavállalás területén (Sík 2001). Az 1996 és 2001 közötti periódusban folytatódtak ez utóbbi tendenciák: a vállalati vizsgálati eredmények szerint például tovább nőtt az adózási és a szerződéses fegyelem. A vállalatok a számla nélküli értékesítések csökkenését észlelték, és 1998-hoz képest a becslések az adócsaló vállalatok arányának csökkenésére engednek következtetni. Végül utalunk arra, hogy ebben az időszakban jelentősen javult a vállalatok véleménye az adóigazgatásról: a megkérdezett vállalatok az adórendszer egyszerűsödéséről, átláthatóságáról számoltak be (Semjén- Tóth 2004). A rejtett gazdaság visszaszorulását a vizsgált időszakban ajavuló hosszú távú gazdasági kilátások magyarázzák, valamint az a tény, hogy a magyar gazdaság egyre jobban integrálódik az európai gazdaságba, ahol alacsonyabb a rejtett gazdaság mértéke.