Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

MAGYARORSZÁGI HELYZET

MAGYARORSZÁGI HELYZET

Üzem- és munkaszociológiai vizsgálatok

Már az első üzem- és munkaszociológiai vizsgálatok (Héthy-Makó 1970; 1972) azt mutatták ki, hogy a magyar vállalatok és az egész magyar gazdaság teljesen másképpen működik, mint ahogyan azt a hivatalos ideológia és propaganda állította, vagy mint ahogyan az a neoklasszikus közgazdaságtan elméleteiből következett volna. A sztálini korszakban igen nagy hangsúlyt kapott a munkások lelkesedésére, a szocializmus iránti elkötelezettségére való hivatkozás, amelytől a munkateljesítmények növelését várták. Emellett a háttérben igen széles körben alkalmaztak kényszereszközöket, fegyelmi és büntetőjogi felelősségre vonást a teljesítmény kikényszerítésére. Az úgynevezett „tervgazdaság elleni bűntett” fogalma lehetővé tette, hogy bárkit elítéljenek, aki nem az elvárásoknak megfelelő munkateljesítményt nyújtotta. Ténylegesen a lelkesítő propaganda és a kényszer nem volt képes a munka termelékenységét a kívánt szintre emelni. Az 1968-as gazdasági mechanizmus reformja után a lelkesítés és a kényszer helyére az anyagi ösztönzés lépett. Ehhez egyrészt „feszes” munkanormákat kellett megállapítani, másrészt a béreknek szigorúan arányosaknak kellett volna lenniük a munkateljesítménnyel. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy ha a bérek arányosak a munkateljesítménnyel, akkor a munkások és alkalmazottak törekedni fognak minél nagyobb teljesítményt nyújtani, hogy ezáltal jövedelmüket növeljék.

Héthy Lajos és Makó Csaba (1970) az 1970 körüli időszak egyik sikeres „mintavállalatánál”, a győri Rába egyik vagongyártó üzemében végzett vizsgálat alapján kimutatták, hogy a vállalati vezetőknek, mérnököknek és közgazdászoknak az a korábbi elképzelése, hogy az üzemek munkateljesítménye egyrészt a munka megszervezésétől, a munkanormák megfelelően „feszes” voltától, másrészt a munkások anyagi ösztönzésétől függ, nem felel meg a valóságnak. A normákat évről évre mechanikusan emelték, függetlenül attól, hogy azok valóban mennyire voltak „lazák”. A munkások nagy része ezt átlátva „taktikázott", teljesítményét egyes időszakokban visszatartotta. Ezáltal ki tudta kényszeríteni, hogy az üzem vezetése olyan időszakokban, amikor a termelés növelése a vállalat számára nagyon fontos volt, a béreket kiegészítse. A vezetés és a munkások közötti rejtett harcban nagy szerepet játszottak a munkások informális csoportjai. Ezek a csoportok több, egymással bizonyos fokig ellentétes érdekű csoportra osztották az üzem munkásait, az idős munkásokra, akik a hosszú távú fix keresetszintben voltak érdekeltek, és a fiatalokra, akik hajlandók voltak a rövid távon nagyobb bér érdekében erősen „hajtani”.

Számos más magyarországi üzemvizsgálat is kimutatta, hogy a munkások jelentős mértékben képesek ellenállni a vállalat és az üzemszervezés törekvéseinek és utasításainak. Ebben szerepet játszik egyrészt, hogy a munkaerőpiacon hosszabb időn keresztül nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, így a vállalatnak igyekeznie kellett munkásait megtartani. Másrészt szerepe volt annak is, hogy a vállalatok anyag- és alkatrészellátásának zavarai miatt a termelésben fennakadások fordultak elő, ezeket alkalmi megoldásokkal, rohammunkával kellett elhárítani vagy később bepótolni, ehhez pedig a munkások közreműködésére volt szükség.

A vezetéssel szembeni pozíció vonatkozásában nem minden munkás van hasonló helyzetben. Vannak az üzemben „kulcsmunkások". Ok a legszakképzettebbek, ők ismerik a legjobban az üzem működését, ezért elsősorban az ő közreműködésük szükséges az üzem termelési feladatainak teljesítéséhez. Így magasabb béreket és egyéb anyagi előnyöket tudnak maguknak kiharcolni. Ennek következtében érdemes tartósan a vállalat alkalmazásában maradniuk és a vállalaton belüli bérnövelést állítani stratégiájuk középpontjába. Egy másik csoport viszont, amely többnyire szakképzetlen és rövid ideje dolgozik a vállalatnál, lényegesen gyengébb pozícióban van a vezetéssel szemben. Ezért sokkal kisebb esélye van arra, hogy magasabb béreket harcoljon ki. Ezért stratégiája elsősorban abból áll, hogy – kihasználva a munkaerőhiányt – munkahely-változtatások útján próbál magasabb bérhez jutni.

A tényleges munkateljesítmény tehát nem vagy nemcsak az anyagi ösztönzés megfelelő alkalmazásától függ, hanem az üzemen belüli hatalmi viszonyoktól is.

Héthy és Makó (1972) egy gyenge gazdasági teljesítményt nyújtó építőipari vállalatnál a szervezetlenség okait és ezek között a vállalati alsó vezetés működését vizsgálták. Megállapították, hogy az alsóvezetők, közöttük a művezetők kiválasztása ténylegesen nem a teljesítményük alapján történik, hanem jelentős részben politikai megbízhatóságuk, vagyis párttagságuk, a pártszervezethez való kapcsolataik alapján. A pártszervezethez való tartozás informális kapcsolatokat hoz létre a vállalaton belül. A párttagok ugyan elvben ellenszolgáltatás nélkül, „társadalmi munkában” végzik a pártmunkát, ténylegesen azonban a pártszervezetek az előléptetésekhez való hozzászólási jogukon keresztül honorálják a párttagokat.

Több vizsgálat a szocialista magyar és a fejlett tőkésvállalatok munka- és bérviszonyait hasonlította össze. M. Burawoy és Lukács János (1987) egy-egy amerikai és magyarországi gépipari üzemet hasonlított össze. Ellentétben a közkeletű és a szakirodalomban is előforduló felfogással, hogy a magyar gyárakban a munkások nem kell hogy intenzíven dolgozzanak, megállapították, hogy a munkások legalább olyan intenzitással dolgoztak a magyar üzemben, mint az amerikaiban. Lényeges különbséget láttak viszont abban, hogy az amerikai munkásokat fenyegette a munkanélküliség, a magyar munkásokat viszont nem. A külső piaci viszonyok változása okozta munkanélküliség-veszélyt ellensúlyozta az amerikaiaknál a bérrendszer, ez ugyanis a 100 százalékos teljesítménynek megfelelő bért mindenképpen garantálta, és csak az afölötti teljesítményt jutalmazta darabbér formájában. Ezzel szemben a magyar munkás munkahelyének biztonságával bérének bizonytalansága állt szemben, az ugyanis garantált bérminimum nélküli darabbér volt. Ennek következtében az anyagellátás zavaraiból és a munka szervezetlenségéből származó munkateljesítmény-csökkenés is lenyomta a magyar munkás bérét.

Több magyar vizsgálata alapján David Stark (1988) is rámutatott arra, hogy az amerikai vállalatoknál pontosan meghatározott előreléptetési szabályok érvényesülnek, tehát a vállalatnál maradó munkás a szolgálati idő növekedésével számíthat bére emelkedésére, ezzel szemben a magyar vállalatoknál ilyent nem találtak, a vállalat az átlagbérrendszer miatt amúgy is kis lehetőségekkel rendelkezik a béremelésre, ezért túlórával, prémiummal, mozgóbérrel, a normák lazán tartásával fizeti meg a kulcsmunkásokat.

Stark megfogalmazása szerint tehát Amerikában a vállalaton kívüli munkaerőpiacon érvényesülnek a munkanélküliség miatti „kemény” piaci viszonyok, a vállalaton belül viszont pontos szabályok garantálják a biztonságot, ezzel szemben Magyarországon a munkavállalók a külső munkaerőpiacon nincsenek erős versenynek kitéve, mert munkaerőhiány van, viszont a vállalaton belül kénytelenek állandóan alkudni bérük és munkafeltételeik javítása érdekében.

A vállalatok és a kormány közötti alku

A vállalatok gazdálkodására vonatkozó gazdaságszociológiai vizsgálatok az 1980-as években indultak meg. Ezek azt mutatták ki, hogy a vállalatok a gazdasági mechanizmus reformja után sem nem a központi tervezés elvei, sem nem a piac logikája szerint működtek. Gazdálkodásuk megértéséhez Kornai János (1980) „puha költségvetési korlát” fogalmát lehet jól felhasználni. Eszerint a szocialista rendszerben a vállalatok költségvetési korlátja, vagyis a felhasználható erőforrások, pénz mennyisége „puha”, vagyis a vállalatok pénzbevétele nem szab „kemény” korlátot a kiadásoknak. A vállalat, főleg a nagyvállalat ugyanis mindig képes a kormányzattól, az állami költségvetéstől pótlólagos erőforrásokat kialkudni állami szubvenciók, hitelek formájában. Ezért a vállalati vezetés fő célja nem a nyereség maximalizálása a hatékony gazdálkodás útján, hanem a kormányzattal szembeni előnyös alkupozíció.

Minden ilyen kutatás nagy eltéréseket mutatott ki a reformcélok és a mechanizmus tényleges működése közt. Kornai János és Matits Ágnes (1987) valamennyi állami vállalat 1976 és 1982 közötti mérlegbeszámolóit feldolgozták ökonometriai módszerekkel, és megállapították, hogy az állami vállalatok nyeresége csak kevéssé és csak közvetett módon függött a tevékenységüktől és a piaci helyzetüktől, helyzetüket sokkal inkább a pénzügyi újrafelosztás és az állami szektorban érvényes árak határozták meg. A pénzügyi újrafelosztás során a nagy nyereségeket elvonták a vállalatoktól, a veszteségeket pedig kompenzálták. Ezért a vállalati dolgozók nyereségérdekeltsége illuzórikus volt. Tehát az 1968-as reform szándékai nem valósultak meg.

Laky Teréz (1982) nyolc vállalat esettanulmány-szerű vizsgálata alapján kimutatta, hogy a vállalatoknak mindig voltak a népgazdasági szintű céloktól eltérő érdekeik, továbbá a vállalati vezetők ezeket az érdekeket érvényesíteni tudták a központi szervek és a vállalatok közötti alkuban. Ezért a vállalatok helyzete és fejlődése nem a piaci viszonyoktól, az ott elért nyereségtől függött, hanem az alkukban való sikerességtől.

Szalai Erzsébet (1981) hét nagyvállalatnál végzett esettanulmány alapján arra a következtetésre jutott, hogy az 1960-as évek közepére olyan nagyvállalatok jöttek létre, amelyek hatalmi pozíciójuk következtében képesek voltak a gazdaság többi területeiről a maguk számára jövedelmeket elszívni, és a piaci viszonyok fokozottabb érvényre jutását akadályozni. Az 1980-as években a nagyvállalatok hatalma, ezáltal alkupozíciója egyre erősödött (Szalai 1989).

Sajátos kettős folyamat zajlott le. Egyrészről a kormányzat szorgalmazta a vállalatok összevonását, a nagyvállalatok kialakulását, mert – függetlenül attól, hogy a vállalatok méreteinek növelése gazdaságilag előnyös volt-e – a közvetett minisztériumi irányítást megkönnyítette az, ha kevesebb nagyvállalattal kellett tárgyalni (Laki 1983), másrészt a nagyobb vállalatok vezetőinek hatalmi pozíciója egyre erősebbé vált a minisztériumi vezetőkéhez viszonyítva. Hozzá kell tenni, hogy a párt- és kormányzati elit és a vállalati vezető réteg közötti személyi összefonódás erős volt, tehát a minisztériumi vezető számíthatott rá, hogy kormányzati funkciója megszűntével vállalati területen fog magas vezetői pozíciót kapni.

Ide kapcsolódnak azok a kutatások is, amelyeket a gazdaságszociológia egyik klasszikus témakörében végeztek Magyarországon: kik a gazdasági vezetők, milyen rétegekből származnak, milyen foglalkozásokat töltöttek be, mielőtt vezetők lettek (Lengyel 1989; 1992). Az 1980-as években a gazdasági vezetők iskolai végzettsége jóval magasabb volt a hatalmi eliten belül, és jóval nagyobb arányban származtak a társadalom privilegizált rétegeiből. Kialakulóban volt egy szűk és zárt gazdasági elit, amely nagyobb hatalomhoz jutott nemcsak a magyar gazdasági életben, hanem fokozatosan a politikában is.

A második gazdaság

A gazdasági mechanizmus reformja utáni évtizedekben a magyar gazdaságszociológia figyelmét egyre nagyobb mértékben keltette fel a tág értelemben vett második gazdaság, vagyis a szocialista gazdaság mellett működő és egyre erősödő félig-meddig magánjellegű és piaci elvek szerint működő gazdaság. Sokaknak úgy tűnt, hogy Magyarországon kialakulóban van egy sajátos „kettős gazdaság”, amelyben a szocialista szektor együtt él egy kis gazdálkodó egységekből álló magánszektorral. A kormányzat a második gazdaságot kezdetben eltűrte, majd 1972 után rövid ideig próbálta visszaszorítani, végül az 1980-as években kifejezetten ösztönözte, mert tőle várta a válságjelenségek enyhítését.

A második gazdaság először a mezőgazdaságban alakult ki, pontosabban maradt fenn a mezőgazdaságnak az 1960 körüli kollektivizálása után is. A kollektivizáláskor ugyanis – a szovjet modelltől eltérően – viszonylag nagy (némelykor 1-2 hektáros) háztáji földeket hagytak a háztartások használatában, továbbá magánhasználatban maradtak a parasztudvarokon lévő gazdasági épületek (istállók stb.). A községekben élők háztartásának túlnyomó többségében volt ilyen kis gazdaság. A gazdasági mechanizmus reformja után ezeknek a kis gazdaságoknak a termelése fokozatosan növekedett. A magyar társadalomnak közel fele olyan háztartásban élt, amelyiknek volt ilyen háztáji gazdasága. E háztartások tagjai a szocialista szektorban végzett munkájuk után meglehetősen sok időt fordítottak ezeknek a háztáji gazdaságoknak művelésére. Az 1970-es évek végétől a hasonló – munkaidőn túl végzett – második gazdaságbeli tevékenység kezdett elterjedni az ipar és a szolgáltatások területén is.

Ezek a jövedelemkiegészítő tevékenységek átlagosan meglehetősen alacsony óránkénti jövedelmet eredményeztek, de a nagy időráfordítás miatt mégis lényegesen hozzájárultak a családok jövedelmeihez.

A második gazdaságból származó jövedelmeket nehéz pontosan mérni (egyebek között azért is, mert a második gazdaság definíciója sem teljesen egyértelmű). Az ötévenkénti háztartásijövedelem-felvételek eredményei alapján azonban arra lehet következtetni, hogy ezek a jövedelmek 1967-től egy ideig lassan csökkentek, majd az 1980-as években ismét nőttek, és 1987-ben legalább a családi jövedelmek egyötödét érték el (13.1. táblázat). A változások oka az, hogy egyrészt a mezőgazdasági második gazdaságból származó jövedelem aránya lassan csökkent, másrészt viszont az 1980-as években a nem mezőgazdasági második gazdaságból származó jövedelemé nőtt. Az időmérleg-felvételek alapján arra lehet következtetni, hogy a második gazdaságban felhasznált összes munkaidő aránya ennél is nagyobb az összes munkaidőn belül. Azt lehet mondani, hogy az 1980-as évek második felében a nemzeti jövedelemnek legalább egyötöde, esetleg egynegyede a szocialista szektoron kívül képződött.

13.1. táblázat - 13.1. táblázat ♦ A különféle „második gazdaságbeli" tevékenységekből származó jövedelmek aránya a háztartások összes jövedelmén belül, 1967-től 1987-ig

Év

Háztáji és egyéni gazdaságból

Nem mezőgazdasági önálló tevékenységből -

Egyéb munkából

Együtt második gazdaságból

1967

17,3

1,6

1,5

20,4

1972

14,4

2,0

1,4

17,8

1977

13,3

1,5

1,9

16,7

1982

10,3

2,7

1,9

14,9

1987

10,5

7,0

2,9

20,4


* A nem munkából származó egyéb jövedelmekkel együtt

Egy 1980-ban végzett közvélemény-kutatás alapján Tardos Róbert kimutatta, hogy a magyar lakosság többségének (60 százalékának) az lenne a válasza a család anyagi helyzetének romlására, hogy megpróbálna többletmunkát vállalni. Amikor az 1980-as évek folyamán sok családnál ténylegesen bekövetkezett a romlás, ezek valójában a második gazdaságban végzett munka fokozásával védték ezt ki. Leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy a magyar lakosság többségénél, elsősorban a mezőgazdasági kistermelést folytató vidéki lakosságnál a Csajanov orosz közgazdász által az 1920-as években leírt stratégia érvényesült: a parasztok saját gazdaságukban nem kezelik költségként a saját munkaidejüket, tehát viszonylag igen csekély jövedelememelkedés érdekében is hajlandók igen sok többletmunkát vállalni.

Az 1980-as évek közepéig a második gazdaság a jövedelemegyenlőtlenségek csökkenéséhez járult hozzá, mert a szegényebb háztartások nagyobb arányban vettek részt benne (elsősorban a mezőgazdasági kistermelésben). Az 1987. évi jövedelemfelvétel ezen összefüggés megváltozásának jeleit mutatta: a magasabb jövedelmű családok nagyobb arányban részesültek a második gazdaságból (elsősorban a nem mezőgazdasági második gazdaságból) származó jövedelmekből, mint a szegényebbek.

A második gazdaságnak azonban a családi jövedelmek kiegészítésén és a jövedelemegyenlőtlenségek mérséklésén túlmenő hatásait is lehetett feltételezni. Szelényi Iván (1990) az 1980-as években úgy látta, hogy a mezőgazdasági második gazdaságban elsősorban azok a családok vesznek részt sikeresen, amelyek a mezőgazdaság kollektivizálása előtt a jómódú és a középparasztsághoz tartoztak, tehát a mezőgazdasági második gazdaság fejlődése a kollektivizálás által megtört paraszti polgárosodás folytatása volt, ezért tőlük lehet majd egy vállalkozó és polgári középréteg kialakulását várni (Szelényi 1990).

Vállalati gazdasági munkaközösségek

A második gazdasághoz hasonló jelenség volt az úgynevezett vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk-k) tevékenysége. Ezek létrehozását a kormányzat az 1980-as évek első felében engedélyezte azzal a megfontolással, hogy a súlyosbodó gazdasági válságjelenségek közepette ezek a vgmk-k segíteni fogják a vállalatok alkalmazkodását a piaci viszonyokhoz, ugyanakkor kiegészítő jövedelmekhez juttatják a munkavállalók egy részét, ezáltal mérséklődik a reálbérek csökkenése miatti elégedetlenség. A vgmk-k a vállalatok alkalmazottainak és munkásainak kisebb-nagyobb csoportjai voltak, akik szerződést kötöttek a vállalatokkal bizonyos munkafeladatok elvégzésére, melyeket munkaidőn kívül, de többnyire a vállalat gépeivel, az üzem épületeiben végeztek. A vgmk-k ezért a vállalattól szerződés szerinti jövedelmet kaptak, amelynek egymás közötti elosztása a vgmk belső ügye volt. D. Stark (1989) szerint a vgmk-k bevezetése újabb lényeges lépés volt a munkahelyeken belüli viszonyok átalakulása felé; nyolc magyarországi nagyvállalatnál vizsgálta a vgmk-kat 1984-ben és 1985-ben. A vgmk létrehozásánál a kormányzat célja Stark szerint egyrészt az volt, hogy a magas szakképzettségű munkásoknak, akiknek nem volt módjuk addig a második gazdaságba bekapcsolódni, lehetőséget adjon többletjövedelem szerzésére, másrészt az, hogy a kisméretű „háttéripari” egységek hiányának körülményei közt a nagyvállalatok számára rugalmas alkalmazkodási lehetőséget biztosítson azáltal, hogy bizonyos „háttérmunkák” elvégzését a vgmk-knak mint alvállalkozóknak adjanak ki.

A vgmk-k létrehozása, a munkafeladatokban és az értük járó kifizetésekben való megállapodás a vállalatvezetés és a munkáscsoportok közötti alku tárgya volt. Ezáltal erősítette a munkások helyzetét. Viszont a munkásságon belüli differenciálódást fokozta. A vgmk-kban ugyanis egyrészt a kulcsmunkások, másrészt az informális csoportokon belül jó pozícióban lévő munkások vettek részt, így ők jutottak többletjövedelmekhez, a kívülrekedteknek a munkahelyről származó jövedelme ettől lényegesen elmaradt, így számukra, ha a jövedelmüket növelni akarták, csak a vállalaton kívüli második gazdaságban való jövedelemszerzés vagy a munkahely-változtatás maradt.

A vgmk-k ugyanakkor autonóm munkacsoportok voltak. Képviselőik és a vállalati vezetés megegyezett az elvégzendő munkáról, a tagok egymás közt osztották fel a feladatokat, nem volt „főnök”, messzemenően együttműködtek, a közöttük lévő munkamegosztás nagyon rugalmas volt. Stark szerint a vgmk-kban sok műszaki újítás is született, tehát jó feltételeket teremtettek a munkások kezdeményező- és alkotókészsége érvényesüléséhez.

A rendszerváltás előtti utolsó években részben spontán módon, részben a kormányzat ösztönzésére megindult a többé-kevésbé magánvállalkozási formák szaporodása is. Gazdaságszociológusok előtt ezzel kapcsolatban az a kérdés merült fel, hogy ki fog-e ebből fejlődni egy valódi magánszektor.

Az 1982. január 1. óta engedélyezett különféle kisvállalkozási formákról (gazdasági munkaközösség, vállalati gazdasági munkaközösség, ipari és szolgáltató szakcsoportok stb.) Laky Teréz kimutatta, hogy ugyan meglehetősen sokan dolgoztak bennük (1986 végén 450-500 ezer személy, az aktív keresők 10 százaléka), de az eredetileg elérni kívánt célt, a vállalkozás elterjedését alig segítették elő, mert nagy részük igen kis létszámmal működött (2-6 személyt foglalkoztatott), nem is kívánt növekedni, továbbá tőkeszegény volt, jövedelmeiből alig ruházott be. Ennek Laky Teréz szerint az volt az oka, hogy tanulmánya megírásának idejéig korántsem volt egyértelmű, hogy a központi gazdaságpolitikai irányítás tartósan milyen feltételeket teremt a kisvállalkozások számára (Laky 1984; Laky-Neumann 1990).

A privatizáció

A rendszerváltás után a gazdálkodás külső feltételei, a gazdálkodást szabályozó jog alapvetően megváltoztak. A kormányzat kapitalista piaci viszonyokat próbált teremteni, az állami tulajdonban lévő vállalatokat privatizálni kezdték, a kisvállalkozások működésének korábbi korlátait megszüntették. Voltak olyan elképzelések mind a politikusok, mind a társadalomtudósok körében, hogy néhány év alatt a magyar gazdaság a fejlett kapitalista országok gazdaságához hasonlóan fog működni. Az azóta végzett gazdaságszociológiai vizsgálatok legalábbis megkérdőjelezik ezeket a várakozásokat.

D. Stark (1994) a privatizáció eredményeképpen létrejövő vállalati tulajdoni struktúrát vizsgálta. Arra a következtetésre jutott, hogy nem tisztán magántulajdonban lévő vállalatok jönnek létre, hanem olyan keverék vagy „rekombináns” tulajdoni formák, amelyekben az állami és a magántulajdon egyaránt szerepet játszik, mert a magánvállalatok részvénytulajdonának jelentős része állami vállalatok és állami bankok kezében van, sőt az állami vállalatok kisebb magánvállalatokat létesítenek, amelyekkel gazdaságilag szorosan együttműködnek. Így nehéz élesen elkülöníteni az állami és a magántulajdonban lévő vállalatokat, és hasonlóképpen nehéz eldönteni, hogy a vállalati vezetés az állam vagy a magántulajdonosok érdekeit képviseli-e. D. Stark szerint Kelet-Közép-Európában így a kapitalizmusnak egy különleges formája fog kialakulni, amely sem az amerikai, sem a nyugat- vagy a dél-európai, sem a távol-keleti kapitalizmushoz nem fog nagyon hasonlítani, de működőképes lesz.

Hasonlóképpen ellentmondásosnak találta a privatizáció lefolyását Tellér Gyula (1991), aki arra a következtetésre jutott, hogy ebből a folyamatból nem fog az elképzeléseknek megfelelő hatékony piacgazdaság kialakulni.

Az új gazdasági elit és a magánvállalkozók

Nyilvánvalóan érdekes kérdés az, hogy kikből áll az új gazdasági elit, az új menedzserréteg, amely a piacgazdaság feltételei között vezeti vállalatát. Egy 1993. évi felmérés szerint a menedzserek túlnyomó része 1989-ben is gazdasági csúcsvezető vagy középvezető pozícióban volt, tehát a szocialista korszak végének menedzserei jelentős részben megőrizték pozíciójukat a gazdasági elitben, új vezetők nehezen törtek be (Sági

1994).

Hasonlóan érdekes az a kérdés, hogy a lakosság mekkora része lesz magánvállalkozó és hogy kikből lesznek kis- és középvállalkozók. Szelényi Iván (1992) a rendszerváltás előtt az 1987. évi jövedelmi és mobilitási adatok együttes elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a második gazdaságban azok a személyek a legsikeresebbek, akiknek családja a mezőgazdaság kollektivizálása előtt legalább közepes nagyságú gazdasággal rendelkezett. Feltételezte, hogy a családi hagyományok, az önálló gazdálkodás családi kultúrája lényeges tényező lesz abban is, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság kiterjedése után kik lesznek sikeres vállalkozók, kikből jön létre a polgárság.

A BKE Szociológiai Tanszékének 1988. évi felvétele során feltettük azt a kérdést, gondol-e arra, hogy önálló vállalkozásba kezd. Majd megismételtük a kérdést a Magyar Háztartás Panel adatfelvétel mindegyik hullámában (Lengyel 1990; Lengyel-Tóth 1993). 1988-ban a megkérdezett felnőttek 25 százaléka állította, hogy szívesen lenne vállalkozó, ez az arány 1990-ben 44 százalékra nőtt, azóta azonban 20 százalékra csökkent. Az önálló vállalkozásba kezdést illető derűlátás és hajlandóság tehát erősen visszaesett. A fiatalabb felnőttek inkább hajlamosak a vállalkozásra, mint az idősebbek, a férfiak inkább, mint a nők, az iskolai végzettségi rétegek közül pedig a szakmunkás-végzettségű- ek állították a legtöbben, hogy szívesen lennének vállalkozók.

Nem látszik azonban olyan összefüggés, hogy a korábban a második gazdaságban, különösen a mezőgazdasági kistermelésben részt vevő személyek és háztartások lesznek sikeres kis magánvállalkozók. A mezőgazdaságban működő második gazdaság eddig nem alakult át az önálló parasztokból álló agrárszektorrá. Fennmaradt a korábbi háztáji gazdaságok jelentős része mint jövedelmet kiegészítő forrás, sőt a munkanélküliek háztartásában sok esetben mint a jövedelmek egyik lényeges forrása. Ezeknek a korábbi háztáji gazdaságoknak a piacra, értékesítésre történő termelése azonban visszaszorult. Ennek egyik oka a mezőgazdaság egészét sújtó válság, amely a mezőgazdasági termékek iránti belföldi kereslet csökkenésének és a kelet-európai exportpiacok elvesztésének a következménye.

A munkanélküliség

A rendszerváltás után a gazdaságszociológia érdeklődésének középpontjába került a munkanélküliség (Simonyi 1995; Köllő 1993). A nyilvántartott munkanélküliek száma 1992 végén érte el csúcsértékét, 663 ezer személyt. Azóta kismértékben csökkent a szám, 1994 végén 520 ezer volt. A nyilvántartott munkanélküliek közül 1994-ben 192 ezren részesültek munkanélküli-ellátásban, 34 ezren pályakezdési segélyben, 207 ezren jövedelempótló (lényegében szociális) támogatásban, 121 ezren semmilyen ellátást nem kaptak.

Ezek az adatok azonban csak hozzávetőleges képet nyújtanak a munkanélküliségről. A munkanélküliségnek többféle definíciója létezik ugyanis. A nemzetközi definíció szerint csak az számít munkanélkülinek, aki a megelőző hónapban egyáltalán nem (egy órát sem) végzett kereső tevékenységet, aktívan keresett munkát és készen áll arra, hogy azonnal munkába lépjen. E definíció szerint a munkanélküliek száma alacsonyabb, 1994-ben 451 ezer, 1995-ben 416 ezer. A Magyar Háztartás Panel felvételekben a munkanélküliség kevésbé szigorú kritériumát alkalmazták, az minősült munkanélkülinek, aki a megelőző hónapban csak 15 vagy annál kevesebb napon keresztül végzett kereső munkát és aki azt állította, hogy munkát keres. E definíció szerint a felvételben megkérdezett 16 éves és idősebb népességnek 11,8 százaléka volt munkanélküli 1995 tavaszán. A munkanélküliek aránya a fiatal felnőttek, az alacsony iskolai végzettségűek, a községi lakosok, a roma etnikumhoz tartozók között volt az átlagosnál lényegesen nagyobb. Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén és Nógrád megyében az országos átlagnál sokkal nagyobb, Budapesten, Győr-Moson-Sopron és Vas megyében sokkal kisebb a munkanélküliség.

13.2. táblázat - 13.2. táblázat ♦ A 16 éves és idősebb népesség foglalkoztatása és munkanélkülisége 1994-ben és 1995-ben

Foglalkoztatási helyzet 1994 márciusában

Foglalkoztatási helyzet 1995 márciusában

Összesen

Foglalkoztatott Munkanélküli

Inaktív

Foglalkoztatott

89,2

3,7

7,1

100,0

Munkanélküli

36,2

41,4

22,5

100,0

Inaktív

5,8

3,0

91,2

100,0

Összesen

47,8

6,5

45,7

100,0

Foglalkoztatott

88,3

27,1

7,3

47,4

Munkanélküli

6,3

52,6

4,1

8,3

Inaktív

5,4

20,4

88,6

44,4

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0


A munkanélküliség következményei és megítélése szempontjából döntő kérdés a munkanélküliség tartóssága, időtartama. Az 1995. tavaszi Háztartás Panel felvétel alkalmával összeírt munkanélküliek átlagosan 83 hete voltak munkanélküliek. 56 százalékuk már egy évnél hosszabb ideje volt munkanélküli, 22 százalékuk fél és egy év közötti idő óta, és másik 22 százalékuk fél évnél rövidebb ideje. A munkanélküliség az adott időpontban mért időtartamánál is érdekesebb információt adnak azok az adatok, amelyek összehasonlítják az összeírtak foglalkoztatási helyzetét az egy évvel korábbi helyzetükkel (13.2. táblázat). Ezek szerint az 1994. tavaszi munkanélkülieknek alig több mint egyharmada talált magának munkahelyet, több mint kétötödük munkanélküli maradt, több mint egyötödük viszont inaktívvá vált, vagyis részben nyugdíjas lett, részben háztartásbeli. Az 1995. tavaszi munkanélkülieknek pedig több mint a fele egy évvel korábban is már munkanélküli volt.

Az inaktívvá válás mint a munkanélküliségből való kilépés egyik útja felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a keresetet biztosító munkahellyel rendelkezők száma 1990-től sokkal nagyobb mértékben csökkent, mint amennyivel a munkanélküliség nőtt. A csökkenés másik tényezője, pontosabban levezetőcsatornája az inaktívvá válás, a nyugdíjkorhatárnál fiatalabb nyugdíjasok, a tanulók és nem tanuló eltartottak számának növekedése volt.

A munkanélküliség jelenségének megítélésénél nyilván a legaktuálisabb és legsúlyosabb kérdés, hogy a munkanélküliek és a munkanélkülieket tartalmazó háztartások anyagi helyzete mennyire súlyos, milyen mértékben szegényednek el. A szegénység elemzésénél (4. fejezet) láttuk, hogy a munkanélkülieknek egy jelentős része, de nem minden munkanélküli szegény.

Hogy a munkanélküli szegénységbe süllyed-e, a legnagyobb szerepe annak van, hogy van-e a háztartásban munkahellyel és rendszeres keresettel rendelkező személy. Ha van, a szegénység általi veszélyeztetettség kisebb. Ebből következik az, hogy a háztartás számára az az igazán súlyos probléma, ha a háztartásfő, a háztartás fő keresője válik munkanélkülivé. Különösen súlyossá válik a háztartás helyzete, ha a fő kereső tartósan munkanélküli.

A háztartások alkalmazkodása a gazdasági nehézségekhez

A háztartás-szociológia számára a jelenlegi helyzetben nyilvánvalóan az a legaktuálisabb kérdés, hogyan alkalmazkodnak a háztartások jövedelmeik csökkenéséhez és a szegénységhez. Az 1995. évi Háztartás Panel felvétel szerint a megkérdezett háztartásoknak 25 százaléka havonta, 10 százaléka kéthavonta, 24 százaléka ritkábban, 41 százaléka sohasem került hó végi pénzzavarba. 13 százalékuknál előfordult, hogy nem jutott elég pénz ennivalóra, 12 százalékuknál, hogy nem volt elég pénzük a lakbért, a fűtés-, villany- és gázszámlát kifizetni, 27 százalékuk pedig pénzhiány miatt kevesebbet vagy csak a lakás egy részét fűtötte. A hó végi pénzzavar előfordulása esetén az ilyen háztartások 15 százaléka tudta korábbi megtakarításait felhasználni, 37 százalék rokonaitól vagy szomszédaitól kapott segítséget, 42 százalékuk kiadásait csökkentette. Azoknak a háztartásoknak az aránya, akik nem tudták problémamentesen fedezni kiadásaikat vagy egyáltalán nem költöttek a kérdéses célra, a különböző kiadásfajtáknál a következő volt: élelmiszerek 40, ruházat 70, szolgáltatások 66, lakáskarbantartás 57, könyvek, kultúra 76, szórakozás 85, szabadság, utazás 82 százalék. A magyar háztartásoknak a többsége tehát lényeges anyagi problémákkal küszködik (Spéder 1996).