Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

A gazdasági élet szereplőinek motivációi

A gazdaságszociológiában a szociológia egyéb ágainál is aktuálisabb kérdés, hogy az egyén milyen motivációk alapján dönt és cselekszik, más szóval melyek a „gazdasági élet szereplőinek motivációi", közérthetőbben: milyen indítékok, megfontolások alapján dönt és cselekszik a gazdálkodó ember mint munkavállaló, vállalkozó, fogyasztó. A kérdést a gazdaságszociológiában különösen érdekessé teszi az, hogy ezen a területen nyilvánul meg a leghatározottabban a közgazdaságtan és a szociológia emberképe, a „homo oeconomicus” és a „homo sociologicus” közötti különbség (lásd az 1. fejezetet).

A homo oeconomicus teljes mértékben individualista, csak a saját hasznát keresi, senki mással nem törődik. A homo sociologicus közösségi ember, mert egyetlen célja, hogy megfeleljen közössége elvárásainak, normáinak.

Adam Smith politikai gazdaságtani elméletének alapja a homo oeconomicus modellje. Meg kell azonban jegyezni, hogy Az erkölcsi értelmek elmélete című, 17 évvel A nemzetek gazdasága előtt írott munkájában erősen hangsúlyozta az erkölcsi törvények – elsősorban az igazságosság és a szeretet – fontosságát a társadalom és gazdaság jó működéséhez.

A nem az önérdek, hanem a normák által vezérelt ember gondolata Durkheimre megy vissza. A második világháború után Dahrendorf (1958) fejtette ki a legrészletesebben a „homo sociologicus”-modell alapfeltevéseit. Max Weber a cselekvés mindkét motívumát figyelembe vette, mert a „célracionális" viselkedés fogalma megfelel a homo oecono- micus feltételezett viselkedésének, az „értékracionális viselkedés" viszont az értékeket megvalósítani kívánó és ebből fakadó normákat követő viselkedés leírása, a „tradicionális” viselkedés pedig egyszerűbben a hagyományos normákat követő viselkedés. Weber szerint a kapitalista gazdasági fejlődés a célracionális viselkedés túlsúlyba jutása irányában halad.

A mai közgazdaságtanban és a szociológiában két ellentétes irányzatot lehet látni: egyes társadalomtudósok megpróbálják a homo oeconomicus modell alapján magyarázni a nem gazdasági viselkedést, például a házasságkötési és gyermekvállalási döntéseket is a haszon maximalizálására törekvő racionális motívumokkal magyarázzák (chicagói iskola, G. Becker 1981), vagy a választási és általában a politikai magatartást is a haszon maximalizálására való törekvésre vezetik vissza; mások a gazdasági viselkedésben is kimutatják a nem racionális motívumok érvényesülését; az utóbbiak között a legismertebb H. Simon (1982) „korlátozott racionalitás”-elmélete. Eszerint a gazdasági döntéseknél a racionalitás nem érvényesül teljes mértékben, hanem csak bizonyos korlátok között, és ezeket a korlátokat a társadalmi feltételek határozzák meg. Mások elkezdték az ízlések vagy preferenciák alakulásának társadalmi hátterét vizsgálni, tehát egy olyan problémakört, amelyet a közgazdaságtanban hagyományosan adottnak vettek, mondván, hogy „az ízlésről pedig nem vitatkozunk” (de gustibus non est disputandum).

A közelmúltban Max Weberéhez hasonló szintézist próbált megfogalmazni A. Sen (1982) indiai-amerikai közgazdász és filozófus. Háromféle indítékot különböztet meg az emberek viselkedésében: az önzést; a szimpátiát (mások ezt altruizmusnak nevezik), amikor az egyén haszonfüggvényében nemcsak a saját jövedelme, fogyasztása stb. szerepel, hanem azon más embertársaié is, akik iránt szimpátiát érez (ez lehet végső soron az egész emberiség is); végül az elkötelezettséget, amikor az egyén úgy dönt valamilyen cselekvés mellett, hogy nincs tekintettel arra, hogy annak következményei hogyan befolyásolják a saját egyéni hasznát, hanem kizárólag bizonyos elvek, értékek megvalósítása vezeti.

A szociológiában a racionális választás elméleti irányzatához tartozó S. Lindenberg (1990) fogalmazta meg a „homo socio-oeconomicus” emberkép hipotézisét. Eszerint az egyén racionálisan választ (mint azt a racionális választás elmélete feltételezi) bizonyos döntésialternatíva-tartományon belül, de ennek a tartománynak a határait az adott társadalomban elfogadott és az egyén által követni kívánt normák és értékek határozzák meg. Más szóval nem kívánja hasznát, nyereségét olyan cselekvésekkel növelni, amelyek ellentétben állnak a normákkal és értékekkel.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy az ember bizonyos tevékenységeiben (elsősorban a gazdálkodásban) és bizonyos határok között homo oeconomicusként viselkedik, más területeken (például a családban) általában messzemenően félreteszi az individualista racionalitást, és erkölcsi értékek, elsősorban a más emberek iránt érzett szolidaritás alapján dönt. A gazdaságszociológia számára érdekes elméleti és empirikus kutatási kérdés, hogy egy adott társadalomban és kisebb közösségben, egy meghatározott tevékenységi területen és egy adott korban milyen súllyal jutnak szerephez a racionális ha- szonmaximalizálási motívumok, valamint a norma- és értékkövetési motívumok.

Gazdasági mechanizmusok: reciprocitás, redisztribúció, piac

A gazdasági aktor motivációinak elméleti kérdésével mintegy párhuzamosan merül fel az a „makroszintű” elméleti kérdés, hogy milyen mechanizmusok alapján működik a gazdaság. Polányi Károly (1976) három ilyen mechanizmust különböztetett meg. Ezek: a kölcsönös adományok, ajándékok (reciprocitás), a termékek központi begyűjtése és elosztása (redisztribúció), és végül a piac.

A reciprocitás példájaként többek a Trobriand-szigeteknek Malinowski által leírt kulakereskedelmét említi, a redisztribúció példájaként a XVIII. századi Dahomey-i Királyságot. A piaci gazdaság mintapéldája a kapitalista gazdaság. Mindhárom forma érvényesül azonban a mai társadalmakban egymás mellett. Családtagok és barátok között nagy szerepe van az ajándékozásnak, a kölcsönös, azonnal ellenszolgáltatás nélküli segítségnek. A jóléti rendszer redisztribúciót valósít meg. A piac érvényesült egy bizonyos fokig még a legszigorúbb központi tervezés idején is (ha másképpen nem, a feketepiacon).

Hasonló kérdéseket kutatnak azok, akik az anyagi ellenszolgáltatás nélküli segítségnyújtás, a tág értelemben vett informális gazdaság jelentőségét emelik ki a modern társadalmakban a jólét megteremtésében. W. Zapf (1984) német szociológus szerint bizonyos területeken a piac, más területeken a jóléti állam mondott csődöt, nem képes a társadalom tagjainak szükségleteit megfelelően kielégíteni. Ennek következtében egyrészt a család és háztartás, másrészt a kis informális csoportok szerepe nőtt meg (például a házilagos javításban, a betegápolásban stb.).

Vita a szocialista gazdaságról

A különféle gazdasági mechanizmusok egymáshoz viszonyított szerepével és működésük összehasonlításával kapcsolatos szakirodalom egyik leágazása a központi tervezésen alapuló szocialista gazdaság működőképességéről folyó vita az elmúlt évtizedekben, melyben elsősorban elméleti közgazdászok vettek részt. A vita a két világháború közötti korszakban, mindjárt a szovjet forradalom után megkezdődött. Az osztrák közgazdásziskolához tartozó Mises (1935) azt állította, hogy központi tervezés esetén lehetetlen a racionális gazdálkodás. O. Lange (1936-1937) viszont azt, hogy elképzelhető olyan központi terv, amely a szűkös erőforrásokat racionálisan osztja el a különböző javak és szolgáltatások előállítása között.

Az 1940-es években J. Schumpeter (1975) Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia című könyvében azt mondja, hogy a kapitalizmus gazdasági szempontból nagyon is sikeres rendszer, a szocialista gazdaság is működőképes, a kapitalizmus azonban önmaga társadalmi bázisát ássa alá, ezért fog megszűnni, a szocializmus viszont nagy valószínűséggel a demokráciát ássa alá, és az meglassítja a gazdasági fejlődést.

E. von Hayek (1944) volt Út a szolgasághoz című könyvében a legerélyesebb képviselője annak az álláspontnak, hogy a központosított tervgazdálkodás gazdaságilag működésképtelen és szükségképpen elvezet a diktatúrához, a szolgasághoz.

A vita a második világháború utáni évtizedekben és a kelet-közép-európai rendszerváltások után is folytatódott. A. Nove (1990) úgy érvelt, hogy megvalósítható lenne egy működőképes szocialista gazdaság, vegyes tulajdoni formákkal és demokratikus politikai rendszerrel. Kornai János 1980-ban bizonyította, hogy a szocialista tervgazdálkodásban szükségképpen hiány van mind a lakosság által megvásárolható áruk piacán, mind a munkaerőben és a beruházásokra felhasználható tőkében. Újabb munkájában (Kornai 1993) pedig nemcsak azt bizonyította, hogy a hiány szükségszerű következménye a központi tervgazdálkodásnak, hanem azt is, hogy a központi tervgazdálkodásról nem lehet áttérni a racionálisabb gazdálkodást lehetővé tevő piaci gazdálkodásra, amíg a termelőeszközök állami tulajdonban vannak; a termelőeszközök állami tulajdonát pedig nem lehet leépíteni, amíg fennáll az egypártrendszerű diktatúra és amíg uralkodik a hivatalos marxista ideológia. Kornai János érvelése az új intézményes közgazdaságtan fogalmait és szemléletét használja, ezáltal igen közel kerül a szociológiai gondolkodáshoz. Munkáinak nagy hatásuk volt a magyar gazdaságszociológiai kutatásokra.

A „menedzserek forradalma”

A kapitalista gazdaság működésével kapcsolatos sok évtizedes elméleti kérdés, hogy a nagy bürokratikus gazdasági szervezetek, a „korporációk” (részvénytársaságok) növekvő súlya megváltoztatja-e a gazdasági mechanizmus működését. A XIX. századi egyéni és családi tulajdonban lévő tőkésvállalatokat a XX. században egyre inkább ezeknél nagyobb társaságok váltják fel. E társaságok tulajdonosai a részvényesek, adott esetben igen sok részvényes, akik nem vagy csak kevéssé vesznek részt a vállalati politika meghatározásában. A részvénytársaságok sokkal nagyobb méretűekké képesek válni, mint az egyéni vagy családi tulajdonban lévő vállalatok. Az utolsó évtizedekben kialakultak az úgynevezett multinacionális vállalatok, amelyek több országban működtetnek termelőüzemeket, és az egész világra kiterjesztik értékesítésüket, ezáltal világméretekben alakítják ki üzleti politikájukat. Egyes multinacionális vállalatok ma már olyan méretűek, hogy termelésük értéke nemcsak sok fejlődő ország GDP-jét haladja meg, hanem a kisebb fejlett országokét is.

Az ilyen nagyvállalatokat, részvénytársaságokat ténylegesen a vállalati vezetők, a menedzserek vezetik, ők hozzák meg az üzleti döntéseket (Berle-Means 1968). A menedzserek számára nem a vállalat nyereségének a maximalizálása a legfontosabb cél, hanem a vállalat növelése, hatalmának, gazdasági befolyásának erősítése (Burnham 1962). Ezáltal, állítják ennek az elméletnek a képviselői, a kapitalizmus működési mechanizmusa alapvetően megváltozott. Ezt nevezik a „menedzserek forradalmának”. Mások kétségbe vonják ezt az elméletet, és azt állítják, hogy a menedzserek (mivel legtöbbször maguk is lényeges tőketulajdonosok) a tőkések érdekeit képviselik, a klasszikus korszak tőkéseihez hasonlóan vezetik vállalataikat.

A bürokratikus szervezetek

A gazdaságszociológián kívül a szervezéstudománynak is egyik központi elméleti kérdése a bürokrácia, a bürokratikus szervezetek sajátosságai, a bürokrácia előnyei és hátrányai. Max Weber fogalmazta meg azt a tézist, hogy a modern fejlődés egyik legfontosabb jellemzője a szervezetek fokozódó bürokratizálódása. Ez azt jelenti, hogy a szervezetek méretei nőnek, a nagy szervezeteket egyre inkább bürokratikusan igazgatják, és egyre több ember dolgozik bürokratikus szervezetekben, sőt a modern ember életének egyre nagyobb része telik el bürokratikus szervezetekben.

Mit jelent a bürokrácia?

1. A bürokrácia mindenekelőtt azt jelenti, hogy a munka szakismereteken alapuló munkamegosztás szerint szerveződik.

2. Másrészt, hogy a bürokratikus szervezetben egyértelmű uralmi hierarchia van, pontos szabályok mondják meg, hogy ki kinek adhat utasítást, ki kinek tartozik engedelmességgel.

3. A bürokratikus szervezetben pontos szabályok szerint történik az előrelépés.

4. Az ügyeket pontosan megfogalmazott szabályok szerint intézik.

5. Az ügyintézésről írásos dokumentumok készülnek.

6. A bürokraták teljes munkaidős állásban és kereset fejében dolgoznak.

7. A bürokratikus ügyintézésben a kapcsolatok személytelenek.

Ezek a jellemzők megkülönböztetik a bürokratikus ügyintézést például a feudális monarchiák ügyintézésétől. Ott az államhatalom képviselői többnyire nem fizetésért dolgoztak (ezért az ügyfelektől próbáltak jövedelmeket kicsikarni), tetszésük szerint döntöttek, így személyi szempontjaikat messzemenően érvényesítették (ezért elterjedt a protekció), a munkakör ellátásához nem feltétlenül volt szükséges speciális szaktudás. Ezért Weber szerint a bürokrácia fejlettebb, racionálisabb szervezési és ügyintézési forma, mint a korábbiak.

Ugyanakkor Weber már látta és az azóta végzett szociológiai kutatások még inkább feltárták a bürokrácia hátrányait. Ezek a következők:

1. A bürokrácia természetében rejlő alapvető tendencia, hogy növekedésre törekszik: minél nagyobb a beosztottak száma, annál nagyobb a bürokratikus vezető tekintélye.

2. Az előléptetési szabályok ahhoz a képtelen helyzethez vezethetnek, hogy mindenki addig emelkedik a hierarchiában, míg olyan szintre nem jut, ahol már nem tud megfelelni a feladatnak.

3. A bürokrácia a szervezet eredeti célja helyett saját bürokratikus céljait követi, maga a működés válik céllá.

4. A bürokráciában „benne van” az oligarchizálódási tendencia.

5. Mindezekért a bürokratikus szervezetek merevekké válnak.

A bürokratikus szervezetekkel kapcsolatos további szociológiai probléma, hogy hogyan lehet a bürokrácia előnyeit biztosítani úgy, hogy a hátrányait elkerüljük. A bürokrácia hátrányos jellemzőinek ellensúlyozását a gazdaságszociológusok egy része a munkásönkormányzattól, annak kiterjesztésétől reméli.

A gazdasági fejlődés társadalmi korlátai

Végül a makrogazdaság-szociológia által felvetett újabb elméleti kérdések közül az egyik legérdekesebb, hogy meddig mehet a gazdasági fejlődés. Közismertek – elsősorban a Római Klub írásaiból – a gazdasági növekedés ökológiai korlátai. F. Hirsch (1976) angol közgazdász ezeken túl néhány társadalmi jellegű korlátozó tényezőre hívta fel a figyelmet. Ezek közül itt hármat említek meg:

1. Ahogyan a társadalom kiemelkedik szegényes állapotából, egyre több jószág válik „pozicionális jószággá”, tehát olyan jószággá, amelynek haszna nem vagy nemcsak önmagában van, hanem attól is függ, hogy mások birtokolják-e. Minél többen tudnak valamely pozicionális jószághoz hozzájutni, az annál inkább veszít az értékéből. A pozicio- nális jószág példája a kiváló márkájú drága személygépkocsi. Amíg csak néhány személy tulajdonában van ilyen személygépkocsi, addig igen nagy a szubjektív értéke, amint azonban a nagy többség a birtokába jut, elveszíti azt a jelentőségét, hogy a tulajdonos kivételezett helyzetét demonstrálja, és ezzel csökken szubjektív értéke.

2. A gazdasági fejlődéssel, különösen piaci viszonyok közt, együtt jár a kommer- cializálódás, vagyis az a jelenség, hogy mindent meg lehet vásárolni, és egyre inkább vásárlás útján kívánnak mindenhez hozzájutni. A kommercializálódás és a vele együtt járó időhiány pedig lerontja az élet sok elemének értékét, példaként Hirsch az emberi kapcsolatokat említi.

3. A piaci rendszerű gazdaság fejlődése azon alapul, hogy a gazdaság minden szereplője önérdekét követi, a saját hasznát kívánja maximalizálni. Ez háttérbe szorít minden más erkölcsi normát. Pedig semmilyen társadalom sem, egy fejlett társadalom pedig a legkevésbé képes bizonyos erkölcsi normák széles körű elfogadottsága nélkül úgy működni, hogy tagjainak jólétét emelkedő szinten biztosítsa. Hirsch példaként az igazságszolgáltatást említi: ha a bírák nem becsületesek, hanem az önérdek elve által vezettetve megvásárolhatóak, akkor ez az egész társadalom jólétére nézve súlyos károkat okoz.