Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

13. fejezet - 13. fejezet │ GAZDASÁG

13. fejezet - 13. fejezet │ GAZDASÁG

Minden társadalom életének egyik legfontosabb területe a gazdálkodás, vagyis a társadalom tagjai szükségleteinek kielégítését szolgáló javak és szolgáltatások előállítása. Ezért azt várhatnánk, hogy a szociológiának mint a társadalom egész működését vizsgáló tudománynak egyik legfőbb és egyben legfejlettebb kutatási területe a gazdaságszociológia. Noha a klasszikusok, elsősorban Marx és Weber munkásságában fontos helyet foglalnak el a gazdaságra vonatkozó gondolatok, mégis számos szociológusnak az a véleménye, hogy a gazdaságszociológia jelenlegi állapota sok kívánnivalót hagy maga után (Swedberg 1987). Ennek két lehetséges okát említhetem meg. Az egyik, hogy a gazdálkodás vizsgálatára még a szociológia megszületése előtt száz évvel külön tudomány jött létre, a közgazdaságtan. A mai napig nem tisztázott a közgazdaságtan és a gazdaságszociológia egymáshoz való viszonya. A másik ok pedig az, hogy a gazdasági életben felmerült igények hatására a gazdálkodás számos jelenségének, részterületének kutatására létrejöttek gazdasági szakszociológiák, mint az agrárszociológia vagy a munkaszociológia, ezek sok fontos és a gazdálkodás gyakorlatában jól használható eredményt hoztak, de ezekből a részterületekre vonatkozó eredményekből nem állt össze a gazdálkodás egészének szociológiai elmélete és magyarázata.

ALAPFOGALMAK

A közgazdaságtan és a gazdaságszociológia viszonya

A gazdaságszociológia viszonya a közgazdaságtanhoz nem volt mindig teljesen problémamentes. A közgazdaságtan előbb fejlődött önálló tudománnyá, ezért amikor a XIX. század végén és a XX. század elején a szociológia is önálló tudományként jelentkezett az egyetemi és tudományos életben, a közgazdászok egy részében megfogalmazódott egy olyan nézet, hogy a szociológia ne foglalkozzék a gazdasági jelenségekkel, hanem csak azokkal a társadalmi jelenségekkel, amelyekkel a közgazdaságtan és a többi, már kialakult társadalomtudomány nem foglalkozik, tehát legyen a „maradékok” (leftovers) tudománya. A szociológia ezzel szemben az összes társadalmi jelenség tudományaként definiálta önmagát, és ezek között helyük volt a gazdasági jelenségeknek is. Nehéz lenne elképzelni azt, hogy a szociológia úgy vizsgáljon bármely társadalmat, hogy közben ne legyen tekintettel a gazdaság működésére.

A közgazdaságtan és a szociológia közötti időnkénti nézeteltérésekben a XX. században lényeges szerepet kapott az is, hogy a közgazdaságtan neoklasszikus irányzata abból az alapfeltevésből indult ki, hogy az egyén vagy a gazdasági egység (tervhivatal, vállalat, háztartás stb.) minden gazdasági döntésnél racionálisan jár el, azaz maximalizálni kívánja hasznát, vagyis minél kisebb ráfordítással minél nagyobb eredményt kíván elérni. A szociológia társadalmicselekvés-elméletei viszont éppen azt emelik ki, hogy a döntéseknél a rövid távú profitmaximalizáláson kívül más motívumok is szerepet játszanak.

A közgazdaságtan és a szociológia ezen szemléleti különbsége ellenére számos nagy közgazdász és szociológus próbálta egyesíteni a két tudomány nézőpontjait munkásságában.

Adam Smith munkásságát a közgazdaság-tudományhoz szokás sorolni, de abban sok helyütt megjelennek szociológiai kérdésfeltevések is. Smith egyrészről igyekezett kimutatni, hogy a szabad verseny a társadalom egésze és minden egyes tagja számára optimális (vagy legalábbis az állami beavatkozásoknál jobb) végeredményhez vezet el, másrészt azt vizsgálta, hogy milyen intézmények szükségesek ahhoz, hogy a piac ilyen eredményhez vezessen, vagyis hogy az egyének önérdeke és a társadalom egészének érdeke egybeessen, az önérdek a társadalom számára optimális gazdasági eredményhez vezessen el.

Marx munkásságában a politikai gazdaságtani és szociológiai nézőpontok és gondolatok szorosan összekapcsolódnak, mivel a gazdaság és társadalom fejlődését a termelőerők és a termelési viszonyok, vagyis a társadalmi intézmények közötti ellentmondások és kölcsönhatások eredményeként értelmezte. Hangsúlyozta, hogy ezek a termelési viszonyok változnak, éspedig nagyrészt forradalmak útján, és a megváltozott termelési viszonyok, vagyis társadalmi intézmények között a gazdaság működése is alapvetően megváltozik.

Max Weber párhuzamosan oktatta egyetemi tanárként a szociológiát és a közgazdaságtant, írásainak a halála után kiadott Gazdaság és társadalom című gyűjteménye már címével is jelzi, hogy elsősorban a gazdasági élet társadalmi feltételei érdekelték. E feltételek között a termelési viszonyok mellett igen nagy súlyt helyezett a tudati viszonyokra.

A termelési viszonyok területén a bürokrácia, a tudati viszonyok területén a racionalizá- lódás állt kutatásainak középpontjában.

J. Schumpetert (1975) közgazdászként tartjuk számon, de mind a konjunktúraciklus és a gazdasági fejlődés elmélete, mind a kapitalizmus jövőjéről írott munkája egy szociológiai elemre, a vállalkozók osztályára helyezi a hangsúlyt. Véleménye szerint a gazdaság fejlődésének mozgatóereje a vállalkozók osztálya, mert ez a réteg hozza össze a termelési tényezők új kombinációit, ez vezeti be a fejlődéshez szükséges újításokat a gazdaságba. A konjunktúraciklusok fellendülő ágát az újítások időbeni felhalmozódása okozza, a hanyatló ágat pedig annak szükségessége, hogy a vállalkozók újításai révén létrejött új gazdasági egységek mintegy „teremtő rombolás” útján kiszorítsák a piacról az elavult gazdasági egységeket. Azért jósolja meg a kapitalizmus átmenetét a szocializmusba, mert a vállalkozói osztály az egyre ellenségesebbé váló társadalmi környezet (többek között az értelmiség oldaláról érkező éles kritika) miatt háttérbe szorul, s vállalkozó kedve csökken.

Polányi Károly fő tétele, hogy a gazdaság nem a társadalomtól függetlenül, hanem a társadalomba „beágyazottan” működik. A piaci rendszer és a kapitalizmus jövőjét azért látta veszélyeztetve, mert úgy ítélte meg, hogy ezek fokozatosan megsemmisítik a társadalom emberi és természetes szubsztanciáját.

Parsons és Smelser (1956) gazdaságszociológiájában a gazdaság mint a négy társadalmi alrendszer (gazdaság, politika, kultúra, személyiség) egyike a másik hárommal kölcsönhatásban működik.

Az elmúlt években a közgazdaságtanban is jelentkezett egy olyan irányzat, a neoins- titucionalista vagy új intézményes közgazdaságtan (North 1990), amely a gazdaságszociológiai szemlélethez közeledett. Ez az iskola abból indul ki, hogy a neoklasszikus feltevések a gazdálkodó emberek viselkedéséről – a haszon vagy profit maximalizálására való törekvés mint egyetlen motívum feltevése – hasznosak a piaci viselkedés elméleti modelljeinek megfogalmazásához, de távol álllnak az emberek valóságos viselkedésétől. Ennek oka, hogy a gazdálkodó személyek információi hiányosak, tehát nem tudják biztosan felmérni döntéseik gazdasági következményeit, továbbá hogy a termékek és szolgáltatások költségei nemcsak a felhasznált termelési tényezők (tőke, munka, természeti erőforrások) költségeiből állnak, hanem a gazdasági ügyletek létrehozásának és érvényesítésének költségeiből is. Az utóbbiakat nevezik tranzakciós költségeknek. Ide tartoznak többek között a bankügyi, biztosítási, kereskedelmi költségek vagy például a könyvelési és a jogászi kiadások. Az információhiány okozta bizonytalanság és a tranzakciós költségek csökkentése érdekében a társadalmak és szervezetek intézményeket hoznak létre. Az intézmények azok a játékszabályok, amelyek szerint a gazdasági ügyleteket lebonyolítják. Ezek a szabályok megkönnyítik a döntést olyan helyzetekben, amikor az alternatívák racionális összehasonlítása nem lehetséges az információhiány és a tranzakciós költségek miatt. Az intézmények tehát formális és informális szabályokból állnak, amelyek meghatározzák a gazdasági szereplők viselkedését. Ezeket a szabályokat a helyes viselkedésre, az értékekre vonatkozó elképzelések támasztják alá. Az intézmények (például a tulajdonjog) társadalmanként eltérőek lehetnek, ez a magyarázata annak, hogy az egyik társadalom miért gazdálkodik sikeresebben, mint a másik.

A szociológiában is megjelent egy új elméleti irányzat, a racionális választás elmélete (Coleman 1990; Elster 1995), amely a társadalmi jelenségek, ezeken belül a gazdálkodás magyarázatában a közgazdaságtanhoz hasonló eszközöket, elsősorban az egyén racionális döntéseinek feltevését használja.

A fent említett társadalomtudósok munkássága alapján megfogalmazhatjuk azt a tanulságot, hogy a gazdaságot és társadalmat nem helyes egymástól elszakítva vizsgálni, mert a gazdaság működésének és változásának megértéséhez látni kell a társadalmi környezetét és annak változását, a társadalom megértéséhez pedig ismernünk kell a gazdaság működését.

Informális, második, szürke- és feketegazdaság

Az ennek a felismerésnek alapján kifejlődött makroszintű gazdaságszociológia az egész gazdaság működését vizsgálja a különböző társadalmakban. A közelmúltban különös figyelmet fordított arra, hogy a „hivatalos” vagy „első” gazdaság mellett az egyes társadalmakban különböző mértékben és formákban működnek további gazdaságok is. Az ezekre alkalmazott fogalmak átfedik egymást, de nem teljesen azonosak, ezért pontosan definiálnunk kell őket. Magam az alábbi definíciókat használom ebben a könyvben, de meg kell jegyezni, hogy nem mindenki fogadja el őket.

Informális gazdaságnak szokás nevezni a szociológiai szakirodalomban azokat a többnyire kismértékben folytatott gazdasági tevékenységeket, amelyek nem jelennek meg a nemzetijövedelem-számításokban, de növelik a társadalom jólétét. Ilyenek például a törpegazdaságokban, háztáji kertekben előállított mezőgazdasági termékek, amelyeket a háztartások maguk fogyasztanak el vagy a piacon értékesítenek, a kis javítási munkák, továbbá tágabb értelemben a háztartási munka és az altruista alapon (azonnali ellenszolgáltatás nélkül) nyújtott kölcsönös segítség, például a betegápolás.

Magyarországon az 1980-as években vezették be a második gazdaság fogalmát (Gá- bor-Galasi 1981). Ebben a könyvben a második gazdaságon a jövedelemkiegészítés céljából végzett legális melléktevékenységeket értem, amelyek a társadalom jólétét növelik. Ide sorolom tehát a háztáji és kisegítő gazdálkodást, a főmunkaidőn kívüli kisipari és szolgáltatási munkát, a magánlakás-építésbe és -karbantartásba fektetett családi, továbbá a vállalati gazdasági munkaközösségekben és más hasonló formákban végzett munkát. Nem sorolom ide a főfoglalkozású magánszektort, a háztartási munkát, a borravalóból származó jövedelmet és az illegális tevékenységeket. Meg kell jegyezni, hogy a rendszerváltás után ez a fogalom már nem alkalmazható.

Szürkegazdaságnak nevezem azokat a gazdasági tevékenységeket, amelyek nem kifejezetten tiltottak, de a személyi jövedelemadó alól való kibújás miatt nem is teljesen legálisak. A nemzeti jövedelemből ezért többnyire kimaradnak (vagy csak megbecsülik globális értéküket). Értéket termelnek, a társadalom tagjainak jólétét növelik.

Feketegazdaságnak nevezem a jólétet nem növelő, kifejezetten illegális, bűnözés jellegű haszonszerző tevékenységeket.

Szervezet, intézmény, bürokrácia

A gazdaság működésének egészét vizsgáló erős elméleti igényű makrogazdaság-szociológia mellett kialakultak a gazdálkodás egyes részterületeivel, jelenségeivel foglalkozó, kifejezetten alkalmazott jellegű gazdasági szakszociológiák. Ezek: 1. a munkaszociológia, amely a munkatermelékenységet meghatározó tényezőket vizsgálja és a termelékenység emelésének lehetőségeihez ad tanácsokat; 2. az ipari és az agrárszociológia, amely az ipari, illetve a mezőgazdasági termelés speciális sajátosságaival foglalkozik, például a gépesítés, az automatizálás hatásával, az agrárstruktúra átalakulásával; 3. az üzemszociológia, amely a munkahelyen, a vállalaton belüli társadalmi kapcsolatokat, azoknak gazdasági hatásait kutatja; 4. a háztartás-szociológia, amely a háztartáson belüli termelő- és fogyasztó tevékenységeket vizsgálja. Mindezek a szakszociológiák sok tekintetben átfedik egymást, ezért ebben a kötetben kutatási eredményeiket együtt tárgyalom. Végül a gazdaságszociológiához közel áll a szervezetszociológia, amely minden (nem csak gazdasági) szervezet szociológiai sajátosságait vizsgálja. Közel áll a szervezéstudományhoz, amely a jó szervezet kialakításához és vezetéséhez ad tudományos tanácsokat.

A szervezet az emberek többé-kevésbé személytelen kapcsolatokra felépülő nagyobb csoportja, amelyet konkrét cél megvalósítására hoznak létre. A szervezetnek struktúrája van, tehát szabályozza tagjai tevékenységét; a feladatokat felosztják egymás közt, pontosan meghatározott hierarchikus viszonyok alakulnak ki közöttük, vagyis világos, hogy ki kinek a fölérendeltje, alárendeltje, ki kinek adhat utasításokat. Az ilyen csoportosulást némelyek formális szervezetnek nevezik, és megkülönböztetik az informális szervezettől, ahol a tagok közötti kapcsolatokat nem formálisan szabályozzák, hanem íratlan szabályok, normák irányítják. A modern ember egész életében szervezetekkel találkozik, szervezetekben (kórházban) születik, tanul (iskolákban), keresi jövedelmét (vállalatok stb.), szervezetektől szerzi be a létfenntartásához szükséges javakat stb.

A szervezettől meg kell különböztetni az intézményt. A köznyelvben ugyanis a szervezetet és az intézményt sokszor egymás szinonimájaként használják. A szociológia definíciója szerint a szervezet egy konkrét csoport, például a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem. Az intézmény viszont az emberi tevékenységek bizonyos területére vonatkozó normák és értékek együttese, amelyek előírják, milyen viselkedést várnak el a társadalom tagjaitól e tevékenységekben. Intézmény például az egyetem mint olyan, az egyetemi oktatóktól, hallgatóktól elvárt viselkedési normák együttesen.

A modern társadalmakra jellemző nagy szervezetek bürokratikusak. A bürokrácia olyan szervezet, amelyben az ügyintézés pontosan meghatározott szabályok szerint történik.