Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

A családfejlődés evolucionista elmélete

A családszociológiában sokféle és sokszor egymásnak ellentmondó elméleteket találhatunk. A XIX. századi szociológiában erős volt az az ambíció, hogy a gazdasági-társadalmi rendszerek fejlődésére vonatkozó nagy elméletekhez (például a marxizmus formációelméletéhez) hasonló „nagy” elméletet fogalmazzanak meg a család történeti fejlődéséről is. Ilyen a családfejlődés evolucionista elmélete, amely Bachofen (1861) és az ő nyomán Morgan (1871) nevéhez fűződik. Eszerint az emberiség történetének kezdetén, a fejlődés első szakaszaiban a szexualitás a törzsön belül teljesen szabályozatlan volt, tehát csoportházasság létezett. Később fokozatosan korlátokat vezettek be a lehetséges nemi partnereket illetően (először a szülők és a gyermekeik és a testvérek közötti nemi kapcsolatokat tiltották). Ezt követően a többnejűség (egyes helyeken többférjűség) vált általánossá, majd a fejlettség magasabb szintjén a monogámia. Ezt az elméletet Engels is átvette, és megtoldotta azzal, hogy a burzsoá monogám házasság sem a fejlődés végső állomása, hanem a szocialista, illetve a kommunista társadalomban valamilyen közelebbről nem részletezett családforma fog uralkodóvá válni, amelyben Engels szerint megszűnik a nőknek a férfiakkal szembeni alárendelt helyzete, így a nők és férfiak egyenrangúak lesznek.

Az azóta végzett nagyszámú történeti és különböző fejlettségi szinteken lévő társadalmakra vonatkozó kulturális antropológiai vizsgálatok az evolucionista elméletet megcáfolták.

G. Murdock (1957) összegyűjtötte 575 különböző társadalomra vonatkozó, nagyrészt kulturális antropológiai vizsgálatok eredményeit, és ennek alapján megállapította, hogy a monogámia a leggyakoribb házasságtípus az emberiség történetében, de a megfigyelt társadalmak jelentős részében előfordult a poligínia is. A poligínia azonban – a nemek kiegyenlített aránya miatt – csak egy kisebbségnél valósulhat meg. Egészen ritka (Tibet- ben és az indiai toda népességnél fordult elő) a poliandria. Még ritkább a csoportházasság, ténylegesen egy társadalmat sem lehet találni, ahol ez volt a többségi házasságtípus.

Annyit lehet megállapítani a történeti fejlődésről, hogy a fejlettség alacsonyabb szintjén lévő társadalmakban gyakoribb volt a poligínia, mint a modern társadalmakban. A mohamedán kultúrájú társadalmakban, ahol a többnejűséget a Korán engedélyezi, szintén csökkenni látszik a poligínia, ahogyan gazdaságuk és társadalmuk modernizálódik.

Azt lehet tehát mondani, hogy a család valamilyen formája minden emberi társadalomban létezett, de ezek a formák nagyon változatosak voltak. Továbbá nincs olyan egyenes vonalú fejlődési törvény, amely szerint a különböző családtípusok – a csoportházasságtól a mo- nogámiáig – egymást szükségszerűen követik. Sokkal inkább arra lehet következtetni, hogy a család alapvető funkcióit különböző típusú családok is el tudják látni, és részben a külső gazdasági és társadalmi körülményektől, részben az adott társadalom kultúrájától függ, hogy melyik családtípus válik uralkodóvá.

A háztartások történeti változásai Európában

A háztartások összetételének történeti változásaira vonatkozóan is fogalmaztak meg elméleteket. Némelykor ezeket is családfejlődési elméleteknek nevezik, azonban célszerű a családokra és házasságra, valamint a háztartásokra vonatkozó elméleteket megkülönböztetni.

LePlay (1871) nevéhez fűződik annak az elméletnek első megfogalmazása, amely szerint a háztartás a többcsaládos és törzscsaládos típus uralma felől a nukleáris háztartástípus túlsúlya irányában változik a fejlett társadalmakban. Mivel ő a társadalom és a család stabilitása szempontjából a törzscsalád háztartásformát tartotta előnyösnek, ezt a tendenciát károsnak ítélte. Parsons (1955) viszont azt állapította meg, hogy a modern gazdaság és társadalom követelményeinek a családmag tagjaira korlátozódó háztartás felel meg, mert ennek a háztartásnak tagjai mozgékonyabbak, könnyebben változtatnak lakóhelyet, munkahelyet, továbbá mert bennük kevésbé érvényesül a szülők konzervativizmusa. Ennek az elméletnek egy újabb változata szerint görbe vonalú fejlődés érvényesült: a gyűjtögető- és vadásztársadalmakban a nukleáris családtípus volt az uralkodó, mert nagy mozgékonyságra volt szükség, az agrártársadalmakban a többcsaládos együttélés és együttműködés vált uralkodóvá, a modern ipari társadalmakban viszont újra a nuklearizálódási tendencia érvényesült.

P Laslettnek (1972) és munkatársainak a több évszázadra visszamenő népességösszeírásokon alapuló kutatásai azonban azt mutatják, hogy legalábbis Nyugat-Európá- ban már legalább a XVII. századtól, de valószínűleg a középkortól kezdve a nukleáris családi háztartás volt számszerű túlsúlyban. Laslett feltételezi, hogy ennek az volt az oka, hogy általában csak akkor lehetett családot alapítani, amikor az önálló háztartás létesítésének előfeltételei (saját birtok, műhely vagy más kereseti forrás) megvoltak. Nyitott kérdés, hogy Európa más részein és más földrészeken milyen háztartástípus volt túlsúlyban. Egy oroszországi történeti kutatás arra enged következtetni, hogy ott a jobbágyok közt sokkal nagyobb volt a többcsaládos háztartások aránya.

A család funkciói

Ennél átfogóbban próbálta leírni a család változásait az az irányzat, amely szerint a családnak öt fontos funkciója volt. Ezek közül lényeges volt korábban a termelési funkció, mert a legtöbb esetben maga a család volt a termelőegység (parasztgazdaság, kisipari műhely). A családnak ezek a termelő funkciói lényegesen csökkentek a nagy termelőszervezetek elterjedésével. Hasonlóképpen régebben a második funkció, a fogyasztás túlnyomó része a családban történt, a fejlett társadalmakban a fogyasztás növekvő része kerül a családon kívülre (például munkahelyi étkezés). A harmadik, a reprodukciós funkció, vagyis a gyermek szülése, a népesség fenntartása nemzedékről nemzedékre nagyrészt a család körében maradt, bár itt is fel szokták hívni a figyelmet a házasságon kívüli születések számának növekedésére egyes társadalmakban. Végül a család negyedik és ötödik funkciója, a felnőttek pszichés védelme és a gyermekek szocializációja vonatkozásában eltérő elméleti tételeket találhatunk a szakirodalomban. (A szocializációval részletesen foglalkozunk a 17. fejezetben.) Egyesek szerint az iskola átvette a szocializációs funkciók egy részét, a mentálhigiénés és hasonló intézmények pedig a felnőttek lelki védelmét.

B. Berger és P Berger (1984) szerint viszont a polgári családnak nincs semmilyen alternatívája, amely képes lenne a gyermekeknek felelős és autonóm személyiségekké neve- lődését biztosítani, továbbá amely képes lenne a felnőttek lelki egészségéhez szükséges biztonságos és elfogadó-szerető környezetet nyújtani. Ezért nevezte Ch. Lasch (1977) a családot „menedéknek egy szívtelen világban”. Ezen azt érti az idézett szerző, hogy a modern társadalomban az emberi kapcsolatok egyre felszínesebbekké válnak, elhide- gülnek, csak a család marad meg olyan elsődleges csoportként, közösségként, ahol érzelemgazdag kapcsolatok vannak az egyes családtagok között. Giddens (1992) ezt elméletibb kifejezésekkel úgy fogalmazta meg, hogy a modern társadalomban eluralkodnak az instrumentális, vagyis csak meghatározott célt szolgáló kapcsolatok, ugyanakkor az embernek változatlanul szüksége van intimitásra, amelyet csak a párkapcsolatokban és a családban találhat meg.

Másként megfogalmazva: a családok termelési és fogyasztási funkcióinak csökkenése azzal járt, hogy megerősödött a családtagok egymás közötti érzelmeinek a fontossága. E felfogás szerint a korábbi évszázadokban a házasságkötésnél is döntő szerepet játszottak a gazdasági szempontok, ma viszont a házastársak egymás iránti érzelmei játszanak szerepet a párválasztásnál. Ennek hatása van magára a házasságkötésre és a házasság felbontására nézve is: a múltban a legtöbb család különálló gazdasági egység volt, amelynek működéséhez egy-egy felnőtt férfira és nőre volt szükség, ma viszont köny- nyebben meg tud élni egy magányos felnőtt (különösen a nők kereső munkavállalási lehetőségeinek növekedése következtében) vagy egy szülő és gyermeke, ezért a házasságkötés sokkal kevésbé gazdasági kényszerűség, és a házasság felbomlása sem teremt szinte leküzdhetetlen gazdasági problémákat (elsősorban a nők számára). Ezért az érzelmek jelentősége megnőtt. Viszont az érzelmek könnyebben változnak (különösen a meghosszabbodott, potenciálisan 45-50 évi házasság alatt), így gyakrabban gyengülhet meg a házasságot összetartó leglényegesebb tényező.

A szerelem és a szexualitás történeti változásai

Újabban divatos kutatási témává vált a szerelem és a szexualitás története. Shorter (1975) „a modern család kialakulásáról” írott történeti-szociológiai munkájában azt a hipotézist állította fel, hogy a hagyományos társadalomban az érzelmek teljesen alárendelt szerepet játszottak a párkapcsolatokban, a szexualitás is többé-kevésbé érzelemmentes volt, elsősorban az utódok biztosítását, a család reprodukcióját szolgálta. Az 1700-as évek második felében indult meg szerinte Nyugat-Európában az első „szexuális forradalom”.

Ennek során az érzelmek egyre nagyobb szerephez jutottak a párválasztásban, és a szexualitásban is egyre fontosabbá vált az örömszerzés. Ezt nevezi a „romantikus szerelem” térhódításának. Feltételezi, hogy az 1960-as években újabb „szexuális forradalom” ment végbe, ennek során a fiatalok már teljesen függetlenítették magukat a szexuális kapcsolatokat korlátozó korábbi társadalmi előírásoktól, a házasság előtti szexuális kapcsolatok teljesen általánossá váltak, de változatlanul – sőt a korábbinál is hangsúlyozottabban – igen intenzív érzelmekkel kapcsolódtak össze. Míg azonban a romantikus szerelem időszakában az érzelemmel töltött szexuális kapcsolatok a házastársra, illetve a házasság előtt a jövendő házastársra korlátozódtak, az 1960-as évek óta szokásossá vált, hogy a fiataloknak (köztük a fiatal nőknek ugyanúgy, mint a férfiaknak) több egymást követő, érzelemmel teli monogám kapcsolata van a házasság előtt.

Nem annyira a tudományos családszociológiai irodalomnak, mint inkább a szenzációt kereső újságírásnak népszerű témája a „szexuális forradalom”. Eszerint az európai kultúrájú társadalmakban az 1960-as évek óta a felnőtt emberek szexuális viselkedése, szokásai alapvetően megváltoztak. A változásokat leginkább abban látják, hogy sokkal gyakoribb a nemi közösülés, sokkal több partnerrel van az átlagos felnőttnek kapcsolata élete folyamán, és sokkal fiatalabb életkorban kerül sor az első szexuális kapcsolatra. Néhány szerző feltételezi a homoszexuális kapcsolatok gyakoriságának nagyfokú növekedését is. A szexualitásra vonatkozó szociológiai adatfelvételek megbízhatóságát azonban mindig nagyon óvatosan kell kezelni. A feltételezett szexuális forradalom előtti korszakból – az 1940-es évek elején Amerikában végzett interjúkon alapuló híres Kinsey- jelentések kivételével – egyáltalán nincsenek adataink. Azt a következtetést mégis le lehet vonni, hogy a szexualitás változása a tudományos módszerekkel végzett adatfelvételek szerint sokkal kisebb fokúnak látszik, mint azt sokszor feltételezik.

Háború a család körül

A családszociológiai tudományos szakirodalom mellett – részben családszociológusok részvételével – az elmúlt évtizedekben kialakult egy heves vita a családról és annak jövőjéről. B. Berger és P Berger (1984) a vitáról beszámoló könyvüknek azt a találó címet adták, hogy Háború a családról. Három tábort különböztettek meg a vitában:

1. A kritikus tábor szerint a család a nők elnyomásának és a gyermekek személyiségfejlődése eltorzításának intézménye. Ennek az álláspontnak legszélsőségesebb feminista képviselői szerint (Firestone 1970) a nemek közötti kapcsolatok lényege a harc, a heteroszexuális kapcsolat egyenértékű az erőszakkal, az anyaság egyenértékű a rabszolgasággal. Az antipszichiátriai irányzathoz tartozó elmegyógyászok (Laing 1960; Cooper 1971) szerint a lelki betegségek, pszichiátriai problémák legfőbb okai a családban találhatóak meg. Ezért kívánatos lenne a család teljes eltűnése az emberi társadalomból.

2. A neotradicionalista tábor az előbbi tábor reakciójaként jött létre: ellenzi a családok felbomlását, a két szülő és gyermek típusú családtípustól eltérő formák elterjedését, a homoszexualitás tolerálását. Mindezen elveiknél sokkal közismertebb a művi abortusz engedélyezése elleni igen harcos fellépésük.

3. A „szakmai" (professional) tábor azokból a szakemberekből (családgondozókból, pszichológusokból stb.) áll, akiknek munkája a problematikus helyzetű családok segítése. Az ilyen foglalkozású személyeknek az az érdekük, hogy a család helyzetét úgy definiálják, hogy szolgálataikra nagy szükség van. Ezért a családok problémáit súlyosaknak és igen elterjedteknek mondják, és a családok segítését e problémák megoldásában égetően szükségesnek tartják.

B. Berger és P. Berger – mint könyvük alcímében is jelzik – a „középső területet” szeretnék képviselni a vitában. Elfogadják, hogy a családok sok tekintetben változnak a modern társadalomban és a családformák pluralizálódnak, mégis nagyon határozottan kiállnak a hagyományos – vagy ahogy ők nevezik: „polgári” – család mellett. Azon kívül, hogy ez biztosítja a gyermekek egészséges szocializációját és a felnőttek lelki egészségének, egyensúlyának védelmét a modern társadalom sok tekintetben kíméletlen körülményei között, ez a család képes volt a szabadság és annak korlátai, az egyéni önmegvalósítás és a társadalmi felelősségvállalás közötti egyensúlyt megteremteni, amely a modern gazdaság és a demokrácia alapja. Ezért olyan családpolitikát látnak kívánatosnak (az Egyesült Államokban köztudottan lényegében nincs családpolitika, mert a családdal kapcsolatos kérdéseket szigorúan magánügynek tekintik), amely elismeri, hogy a család a társadalom számára fontos intézmény, elfogadja, hogy többféle családforma létezhet, nem szól bele a családok magánügyeibe, például a házastársak szexuális viselkedésébe, anyagilag támogatja a családokat az eltartottakról való gondoskodásban, és korlátozza az állami beavatkozást a családba.

A gyermekek helyzete a családban

A családszociológia egyik alágazata a gyermekek családon belüli helyzetét kutatja. Aries (1987) a szülő-gyermek kapcsolatokban vélt történeti változásokat felfedezni: egészen a reneszánsz korszakig a szülők nem sok szeretetet éreztek gyermekeik, különösen a csecsemők és egészen fiatal gyermekeik iránt. Ezt azért sem tehették, mert a csecsemőknek és kisgyermekeknek közel fele meghalt, mielőtt a fiatal felnőttkort elérte volna, és nagyon szeretett kisgyermekek sorozatos elvesztése igen nagy érzelmi terhet jelentett volna a szülők számára.

Aries ennek bizonyítására többek között Montaigne XVI. századi híres felvilágosult francia gondolkodót idézi: „két vagy három gyermekemet vesztettem el csecsszopó korában, nem sajnálat, de keserűség nélkül”. A XIV. században láthatóak Aries szerint az első jelei annak, hogy a kisgyermek a család számára értékké válik, de csak a XVIII. század folyamán, amikor Nyugat-Európa legfejlettebb országaiban megindul a csecsemő- és gyermekhalandóság javulása, kezdett ez az érzés a társadalom szélesebb rétegeiben elterjedni.

A gyermekek értékének, az irántuk érzett szeretetnek megnövekedésével párhuzamosan Aries szerint kialakult a gyermekkor fogalma. Míg korábban a gyermekeket a csecsemőkor és az egész fiatal kisgyermekkor után mindjárt felnőttként kezdték kezelni, öltöztetni, sőt a háztartás munkájába is bevonták, a XVIII. századtól kezdve a kisgyermekkor után egy külön életszakasz alakult ki, amikor a gyermek iskolába járt, ezért nem vehetett részt a háztartás munkáiban, gyermekruhákat és gyermekjátékokat kapott.

A modern korban egyrészt a gyermek igen nagy értékké, Aries szerint „királlyá vált” a családban, másrészt a gyermekkor fokozatosan meghosszabbodott, ahol a felnőttkor kezdete egyre idősebb életkorra tolódott el. A „gyermek királlyá válása” paradox módon azzal járt, hogy a családok kevesebb gyermeket vállalnak, mert egyrészt gyermekeiknek minél kedvezőbb anyagi feltételeket akarnak teremteni, másrészt a kedvező anyagi feltételek biztosítása egyre költségesebbé vált. (A gyermekszám kérdéseivel a 8. fejezetben foglalkoztunk részletesen.)

A felnőttek és idős szüleik közötti kapcsolat

A családszociológia figyelme újabban fordult a felnőttek és az idős szüleik közötti kapcsolatokra. A család fent leírt nuklearizálódási elméletéből azt a következtetést lehet kiolvasni, hogy a felnőtt gyermekek és a külön háztartásban, tehát külön nukleáris családban élő szüleik közötti kapcsolatok meggyengülnek. Hasonlóképpen elhalványulni látták a testvérekkel és távolabbi rokonokkal fenntartott kapcsolatokat is. Már Young és Willmott (1957) kutatásai a kelet-londoni Bethnal Green városrészben arra engedtek következtetni, hogy az ilyen nagyvárosi környezetben is fennmarad a rokonsági kapcsolatok fontossága, különösen az anyák és házas-családos leányaik közötti rendszeres, kölcsönös segítésnek van igen nagy jelentősége a mindennapi élet problémáinak megoldásában.

Újabb kutatások is azt igazolták, hogy a felnőtt házas gyermekek és idősebb szüleik között sok esetben eléggé intenzív marad a kapcsolat. A szülők meglehetősen sokáig nyújtanak anyagi támogatást gyermekeiknek, a felnőtt gyermekek viszont az idős emberek számára a legfontosabb emberi kapcsolatot jelentik, és a szülők sok esetben tudnak gyermekeik gondozására is támaszkodni, amikor erre rászorulnak. Megnehezíti ezt, ha a népesség vándorlásai igen gyakoriak és nagy távolságra kiterjednek, mint az Egyesült Államokban, megkönnyíti viszont a személygépkocsi-tulajdon elterjedése és a telefon általánossá válása a legfejlettebb társadalmakban.