Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Spéder Zsolt)

Az 1990-es évek elejéhez hasonlóan ma is komoly jelentősége van annak, hogy az államszervezeti keretek között élő népességnek milyen a nemzeti, etnikai összetétele, hogyan jellemezhető a kisebbség és a többség viszonya. A globalizáció, a nemzeti keretek fölötti együttműködés (pl. EU) nem oldja fel a nemzeti hovatartozás és a kisebbségi azonosság tudatát, sőt inkább azt mondhatjuk, hogy a világ kitágulása, a tágabb közösségekhez való kapcsolódás erősíti ezt a korábban természetesnek tartott kötődést (Hondrich 1999), és nem egységesíti Európa népességét. A mindent átfogó piac sem szünteti meg a különböző csoportok közötti egyenlőtlenségeket. A modern társadalmaknak tehát feltétlenül pontos képpel kell rendelkezniük a kisebbségek fennmaradásáról és (újraképződésről, a kisebbségi lét objektív körülményeiről (a kisebbségek strukturális helyzetéről) és szociálpszichológiai jellemzőiről (kisebbségi azonosságtudat, többségi előítéletek stb.). A következőkben esősorban a kisebbségek objektív körülményeivel fogunk foglalkozni, és csak érinteni tudjuk a szociálpszichológia folyamatok olyan aspektusát, mint az előítéletesség.

Helyzetük értelmezése céljából az Európában ma élő kisebbségeket három nagy csoportba érdemes sorolni. Egyesek közülük évszázadok óta ugyanazon térségben élnek, ám történelmi változások (nemzetállamba szerveződés, háborús konfliktus folytán megváltozó államhatárok stb.) következtében, de akár tudatos választás nyomán is kisebbségi helyzetbe kerültek (svédek Finnországban, tiroliak Olaszországban, magyarok Romániában, illetve németek Magyarországon stb.). Más kisebbségek az elmúlt évtizedek, évek vándormozgalmai nyomán alakultak ki, lévén Európa az 1960-as évek óta befogadó kontinens. Végül külön kutatás tárgyát képezi a zsidó és roma kisebbség. A nemzetközi tendenciákat illetően a migránsokra (első, második generációs migránsokra) összpontosítunk, a magyarországi viszonyokat illetően a roma népesség helyzetét tárgyaljuk részletesen. Néhány az idegenellenességgel kapcsolatos változási tendenciát is jelezni fogunk.

Nemzetközi tendenciák

Az elmúlt évtizedek bevándorlói alkotta etnikai kisebbségek integrációja és beilleszkedése ma Európa legtöbb országának égető társadalmi és politikai problémája. Mind eltérő nemzeti, etnikai, vallási hovatartozásuk, mind különböző létszámarányuk folytán a kisebbségek más-más tennivalókat generálnak Európa különböző államaiban. Franciaországba főképpen a Maghreb-országokból (Algéria, Tunézia, Marokkó), Németországba és Ausztriába Törökországból és a volt Jugoszláviából, az Egyesült Királyságba, Indiából és Pakisztánból, Svájcba a volt Jugoszlávia országaiból és Olaszországból érkezett a legtöbb bevándorló. E kisebbségek helyzetének alakulását korábban az asszimiláció fogalomkészletével, annak egyes fokozataival írták le, ma azonban az új szempontú megközelítés megnyilvánulásaként az integráció dimenziói (gazdasági, kulturális, civil, identifikációs) és problémái (konfliktusok) uralják mind a szakmai diskurzust, mind pedig a politikai programok kimunkálását. Az integráció ugyanis magában foglalja a kölcsönösséget, azt, hogy a többségi társadalom elfogadja a kisebbségi létezés egyes önálló elemeit (szokások, vallás) és nem kívánja meg a teljes azonosulást (Heckman 2000). Az önállóság és az alkalmazkodás határai természetesen nem adottak, sőt éppen ezek kijelölése (pl. csadorhasználat, ünnepek) okoz éles konfliktusokat egyes országokban.

Az európai országokba bevándorolt kisebbségek tagjainak ma általában az átlagosnál alacsonyabb az iskolai végzettsége, hátrányosabb a munkapiaci helyzete, főképpen alacsonyabb jövedelemmel járó és bizonytalanabb pozíciókat foglalnak el, magasabb körükben a munkanélküliség. Ez részben annak következménye, hogy munkavállalóként elfogadják a többségi társadalom tagjai által üresen hagyott, marginális státusokat. Ezek a munkahelyek nem csak alacsony presztízsűek, de kevés mobilitási lehetőséget is kínálnak. Foglalkoztatási szintjük alacsony, ami abból adódik, hogy a munkavállalókat időközben családtagjaik is követték, akik körében viszont igen magas az inaktívak aránya. Az első generációs migránsok gyenge, illetve féloldalas integrációja érthető jelenség. Igen sokan csak ideiglenesen, átmeneti céllal érkeztek a fogadó országba, felnőttként tanulták meg annak nyelvét, és lehetőségeik is korlátozottak voltak a kulturális minták elsajátítására. Az „idegen környezetben” végzett munka után otthonukban tehát a kibocsátó országban élt életüket vitték tovább. Mindez elégséges magyarázat arra, hogy az elfogadható gazdasági integrációjuk mellett, mind azonosságtudatuk, mind társadalmi részvételük elégtelen.

Ma a kutatások döntően azokra a második generációs migránsokra koncentrálnak, akiknek szülei még külföldön, de ők a fogadó országban születtek. Ez a nemzedék ugyanis már születésétől fogva a befogadó ország intézményrendszerében él, azt használva nő fel, így elvben lehetősége van arra, hogy a többségi társadalom tagjaihoz hasonló státusokat szerezzen meg. Az erre irányuló vizsgálatok még nem fejeződtek be, így csak néhány részeredmény ismert. A második generációs migránsok általában jobb helyzetben vannak, mint szüleik, de létfeltételeik az eredeti népességétől általában elmaradnak (Seifert 1999). Hoffmann-Novotny és kutatócsoportja hasonló eredményre jutott, amikor török és olasz második generációs migránsok iskolai végzettségét és munkapiaci státusát hasonlította össze svájci szülők gyermekeinek státusával (Hoffmann-Novotny et al. 2001). Elemzésük az integráció egy igen fontos mechanizmusát tárta fel: a hátrányos helyzet (relatív depriváció) az olasz és török interjúalanyok körében deprivációs és orientációs anómiát, frusztrációt vált ki. Az érintettek erre a konfliktusra háromféle módon reagálnak: erősödik bennük a diszkrimináltság érzése, saját etnikai csoportjuk felé fordulnak (befelé forduló szegregálódás) és felmerülhet bennük a visszavándorlás gondolata. A törökök között inkább az első kettő, az olaszoknál a harmadik lehetőség kerül előtérbe. Egy etnikai kisebbség hátrányos helyzete következtében tehát olyan adaptációs mechanizmusok alakulhatnak ki, amelyek révén erősödhetnek az etnikai különbségek (reetnicizálódás).

Természetesen számos egyéb tényezőtől függ az, hogy a kisebbségi etnikum tagjai milyen módon kapcsolódnak be a többségi társadalomba; teljesen átveszik-e a befogadók mintáit, nyelvét, kultúráját vagy bizonyos téren megtartják etnikai különbségeiket. Bizonyára szerepet játszanak ebben a többségi társadalomban uralkodó előítéletek, a kisebbségi etnikum azonosságtudatának összetevői, az országokként eltérő befogadási politikák, a többségi és kisebbségi kultúrák távolságának következményei, a kisebbségi motivációk (Heckmann 2001). Ez utóbbira az ázsiai etnikumok gyors amerikai integrációját, foglalkozási karrierjüket szokás példaként említeni. És nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a törökök németországi integrálódása konfliktusokkal sokkal inkább terhelt folyamat, mint a volt Jugoszláviából bevándoroltaké.

Hazai tendenciák

Nemzettudat, előítéletesség Magyarországon Az 1990-es évek elején Magyarországon több olyan kutatás folyt, amely átfogóan mérte és értékelte a népesség előítéletességét, xenofóbiáját, cigányellenességét, nemzettudatának alkotóelemeit. E felmérések többségét az ezredfordulón megismételték, így képet kaphatunk arról, hogy a rendszerváltozást közvetlenül követő időszakban jellemző beállítódások, tudattartalmak mennyire formálódtak át. Az eredmények többsége állandóságot jelez. Csepeliék megállapítják, hogy a nemzettudat alapvető szerkezete, alkotóelemei alig változtak, esetleg némi modernizálódásról beszélhetünk (Csepeli et al. 2004). A nemzetközi összehasonlításból pedig az derül ki, hogy a magyarok nemzettudatának szerkezete összhangban van azzal, amit más közép-kelet-európai népeknél tapasztalhatunk (Csepeli-Örkény 1998).

Az idegenekkel szembeni ellenérzés Sik vizsgálatai szerint az 1990-es években hullámzó volt, amire a kutatók nem találtak magyarázatot. Azt viszont ki tudták mutatni, hogy az idősebbek, az alacsonyabb végzettségűek és a munkaerőpiacról kivonulók között erősebb a xenofóbia. E társadalmi csoportok ugyanis jobban tartanak attól, hogy a bevándorlók veszélyeztetik jóléti helyzetüket, veszélyt jelentenek számukra a munkapiacon. Ezt a jelenséget szokták „jóléti sovinizmusnak” nevezni.

Lényegesen visszaszorult ugyanakkor az előítéletes attitűd. A magyar társadalmat az

  1. es évek elején jellemző cigányellenesség – Enyediék kutatásai szerint – az elmúlt évtizedben egyértelműen mérséklődött (Enyedi et al. 2004). A szerzők negatív, pozitív és semleges állítások segítségével szondázták a jelenséget. Megszerkesztettek egy összevont, 0-tól 100-ig terjedő skálát is, amelyen mérve 1994 és 2002 között a cigányellenesség 56-ról 44 pontra csökkent. Ugyanakkor az egyes állításokkal egyetértők arányát tanulmányozva természetesen kitűnik, hogy élnek még olyan képek a népességben, amelyek cigánysághoz (mint etnicitáshoz) negatív tulajdonságokat kötnek, ugyanakkor örvendetes ezek térvesztése (vö. 10.3. táblázat).

Az antiszemitizmus ugyanezen időszak alatt kevesebbet változott: nyílt formája az adatok szerint némileg csökkent, de ez alig járt együtt a jelenséget elítélők részarányának növekedésével. A kutatók azt is megállapítják, hogy hat nemzetiséget/etnikumot összevetve – ezek: arab, cigány, kínai, romániai magyar, romániai román, zsidó – a cigányokkal szemben a legnagyobb a társadalmi távolság. Legkevésbé őket szeretnék a kérdezettek munkatársnak, szomszédnak, közeli rokonnak.

A roma népesség helyzetének alakulása Magyarországon A romák népességen belüli arányairól nincsenek pontos adataink, így becslésekre kell hagyatkoznunk. A népszámlálásokban viszonylag kevesen, így 1991-ben 143 ezren, 2001-ben pedig 190 ezren vallották magukat cigány nemzetiségűnek. Más számok adódnak a gondos mintavételen alapuló adatfelvételekből. Ezek során azokat tekintik romának, akiket egyrészt a környezetük annak tart, másrészt akik nem utasítják vissza, hogy egy romavizsgálatban részt vegyenek. Eszerint 1993-ban 455 ezer, míg 2003-ban 570 ezer volt a roma népesség nagysága (Kertesi-Kézdi 1999; Kemény et al. 2005). Lélekszámuk növekedése döntően magasabb gyermekvállalási hajlandóságuknak köszönhető, becslések szerint a 2003-ban született gyermekek 15 százaléka a roma etnikumhoz tartozott. Regionális és települések szerinti elhelyezkedésük egyenetlen. 2003-ban vélhetően négy megyében volt tíz százalék fölötti a népességen belüli arányuk (Békés: 10,9 százalék; Borsod: 13,3 százalék; Heves: 16,0 százalék; Nógrád: 14,0 százalék), a Dunántúlon pedig két déli megyében (Baranya: 7,1 százalék; Somogy: 8,8 százalék) haladta meg az átlagot. Területi sajátosság még, hogy a roma népesség az aprófalvas területeken koncentrálódik (Havas 1999).

10.3. táblázat - 10.3. táblázat ♦ A romákkal kapcsolatos lakossági vélemények – az adott állítással egyetértők aránya az összes megkérdezett körében, 1994–2002 (%)

Állítások

1994

1997

2000

2002

A cigányok minden szempontból érettek arra, hogy saját dolgaikban dönthessenek

37

-

38

44

A cigányoknak több segítséget kellene adni, mint a nem cigányoknak

15

10

15

12

A cigányokat teljesen el kell különíteni a társadalom többi részétől, mivel képtelenek az együttélésre

33

-

25

18

A cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni

89

-

85

88

A cigányok ne akarjanak úgy tenni, mintha nem lennének cigányok

76

-

68

64

A cigányokat rá kell szoktatni arra, hogy ugyanúgy éljenek mint a magyarok

78

-

81

82

Csak helyeselni lehet, hogy még vannak olyan szórakozóhelyek, ahová a cigányokat nem engedik be

46

47

38

33

A cigány lakosság számának növekedése veszélyezteti a társadalom biztonságát

70

-

63

55

A cigányok között ugyanannyi a bűnöző, mint a hasonló körülmények között élő nem cigányok között

-

59

-

46

A bűnözési hajlam a cigányok vérében van

64

-

55

53

Esetszám

988

3857

1521

1022


Forrás: Enyedi et al. 2004, 393. p.

Minden szempontból hátrányos helyzetük egyik kulcseleme az alacsony iskolai végzettségük. Az ezredfordulón végzett vizsgálatok szerint (Havas et al. 2002; Kemény- Janky 2004) a roma fiatalok egyötödének általános iskolai végzettsége sincs. Az 1990-es években az iskolai férőhelyek növekedése és a csökkenő gyerekszám folytán – a 8 osztályt végzettek körében – erőteljesen növekedett a továbbtanulók hányada, ám a középiskolát elvégzők aránya igen alacsony (5 százalék). A roma fiatalok közül ugyanis igen sokan (kétharmadnyian) hagyják abba középfokú tanulmányaikat. Felsőfokú végzettséget száz roma fiatal közül egy szerez. A kutatók szerint az alacsony iskolai teljesítményt több tényező is magyarázza. A 3-5 éves roma gyereknek háromötöde nem jár óvodába, és így sokuk életéből kimarad az iskolára szocializálás időszaka, ami megnehezíti intézményi integrációjukat. Hátrányos számukra a szabad iskolaválasztáson alapuló versenyző iskolarendszer is, amely az intézményeket abban teszi érdekeltté, hogy a jó teljesítményre képes gyermekeket megszerezzék és megtartsák, az elvárásoknak megfelelni nem képeseket pedig kisegítő osztályokba és kisegítő iskolákba „tereljék”. (Erről részletesebben a 12. fejezetben lesz szó.) A szelekciós folyamatok következménye, hogy a roma fiatalok 18-22 százaléka csökkentett tananyagot oktató kisegítő iskolákban végzi általános iskolai tanulmányait, illetve túlkorosan, 16-17 évesen fejezi be azt. Ilyen feltételekkel nehezen indítható sikeres középiskolai pálya. Mindez közvetlenül befolyásolja az érintettek munkapiaci integrálódását, hiszen általános iskolai végzettséggel nem könnyű elhelyezkedni.

A romák foglalkoztatási szintje az 1990-es években folyamatosan igen alacsony volt: az aktív korú férfiaknak alig több mint a negyedére (28 százalék), az aktív korú nőknek pedig az egyhetedére (15-16 százalék) terjedt ki (vö. 10.4. táblázat). Az okokat Kemény és Kertesi négy tényezőre vezeti vissza: az érintettek iskolázatlanságára, regionális elhelyezkedésükre, jellegzetes foglalkozásaik piaci sajátosságaira és diszkriminációjukra. Az iskolai végzettség problémaköréhez – az eddig elmondottakon túl – azt kell hozzáfűzni, hogy a szocializmusban (hiánygazdaságban) jellemző munkapiaci túlkereslet a tanulatlan munkaerőt minden mennyiségben felszívta és ezzel konzerválta a cigányok elégtelen tudástőkéjét. Ami a roma népesség regionális elhelyezkedését illeti, az erős átfedést mutat a leépülő kistérségekkel. Ahogy a táblázatunk is mutatja, az ország keleti és északi megyéiben az aktív korú romáknak sokkal alacsonyabb a foglalkoztatási aránya, mint a budapesti régióban vagy a Dunántúlon. Vegyük azt is észre, hogy az ország különböző régióiban élő cigányok elhelyezkedési esélyei és munkanélküliségi kockázatai közötti különbségek fokozódtak: a Budapesten élők helyzete egyértelműen javult, az északi és keleti területeken élőké romlott. A szektorális hatás abban érhető tetten, hogy a romák főképpen az építőiparban voltak foglalkoztatva, és a leépülés ebben az ágazatban volt a legerőteljesebb. Végül Kemény és Kertesi úgy látja, hogy a munkapiaci hátrányokhoz a diszkrimináció is hozzájárul, azaz feltételezik, hogy ha ugyanarra a munkahelyre egy roma és egy nem roma jelentkezik, akkor az előbbinek kisebb az esélye az állás megszerzésére.

Az 1993-as és a 2003-as romafelvétel számtalan igen lényeges megállapításából még két jelenségcsoportot emelünk ki: az egyik a roma identitás és nyelvvisszaváltás, a másik a szegregáció. Míg az 1970-80-as években csökkent a cigány anyanyelvűek aránya, addig Keményék az 1990-es években ezzel ellentétes tendenciát mutattak ki: hányaduk 4,4-ről 7,7-re nőtt. Eszerint egyfajta nyelvi visszaváltásnak lehetünk tanúi. A fentiekkel párhuzamosan visszaszorult a roma népességen belül magukat kizárólag magyarnak vallók aránya (56,2 százalékról 37,8 százalékra) és nőtt a kettős identitást („magyar cigány”), illetve a cigány identitást választók aránya. Ebben negatív oldalról szerepe lehetett annak, hogy a többségi társadalom kevesebb integrációs lehetőséget, mobilitási esélyt tudott számukra felkínálni, pozitív oldalról pedig annak, hogy a roma politikai és civil szervezetek és kisebbségi önkormányzatok léte nagyobb teret nyitott az etnikai azonosulásának.

10.4. táblázat - 10.4. táblázat ♦ A roma foglalkoztatottak aránya nemek, régiók, és iskolai végzettség szerint 1971, 1987, 1993, 2003

1971

1987

1993

2003

Nemek

Férfiak

85

74

29

28

Nők

30

49

16

15

Régiók

Budapest és környéke

90

74

40

58

Dunántúl

89

74

37

31

Alföld

82

72

24

24

Észak-Magyarország

91

81

23

20

Kelet-Magyarország

75

68

18

14

Iskolai végzettség

0-7 osztály

-

68

17

17

8 osztály

-

86

35

35

Magasabb

-

88

48

44


Forrás: Kemény et al. 2004.

Végül azt a kérdést kell feltennünk, hogy jellemző-e, illetve erősödött-e a roma népesség szegregációja (Kemény), kirekesztettsége (Kertesi) vagy gettósodása (Ladányi-Sze- lényi). Keményék önbevalláson alapuló válaszok alapján (a közvetlen környezetben „kizárólag”, „túlnyomórészt” romák élnek stb.) arra a megállapításra jutottak, hogy az etnikum térbeli elkülönültsége, szegregáltsága növekedett. Havas Baranya megye aprófalvas településeinek közelmúltbeli történelmét és népesség-összetételét vizsgálva azt a következtetést vonta le, hogy a cigány többségű aprófalvak létrejötte („elcigányoso- dás”) az elmúlt évtizedek olyan politikai intézkedéseinek a következménye, mint a kitelepítés, lakosságcsere, telepek felszámolása, a tsz-ek és iskolák körzetesítése. Ladányi és Szelényi a borsodi Csernyéte társadalomtörténetét elemezve és részben Havas munkájára alapozva állítja, hogy az aprófalvak elcigányosodása a centralizált településfejlesztés – körzetesítés – révén indult el. E politika ugyanis létfontosságú közösségi funkciókat (oktatás, helyi gazdaságirányítás) vont el a kistelepülésektől, elvándorlásra késztetve, kényszerítve a falvak elitjét és középrétegeit. A rendszerváltozást követő recesszió is e kistelepüléseket érintette leginkább: az itt élők megélhetése került leghamarabb veszélybe, hiszen a leépítések a vidéki üzemek innen kikerülő ingázó munkavállalóival kezdődtek. A belső vándorlás – a még anyagi forrásokkal rendelkezők elköltözése, „elmenekülése” – pedig tovább fokozta a szegénység koncentrálódását ezeken a területeken. Ladányiék szerint ez a mechanizmus igencsak hasonlatos az amerikai nagyvárosokban megismert, Wilson (1987) által leírt gettósodáshoz, és csak annyiban különbözik, hogy itt vidéki jelleget ölt, aprófalvakra összpontosul. A szegregáció tehát strukturális okokra (településfejlesztés, munkapiaci lehetőségek megszűnése, vándorlás) vezethető vissza, ám Szelényiék szerint ez mára egyes vidékeken a „szegénység kultúrájának” kialakulásához vezetett, rontva a helyzet felszámolásának helyi esélyeit. (E feltételezés értelmezéséhez tanulságosak azok az esettanulmányok, amelyek a kutatás által elindított gazdaság- és közösségfejlesztési programok kudarcairól szólnak.)