Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Spéder Zsolt)

A nem és az életkor a szociológiai elemzés minden területén releváns tényező, ma valamennyi empirikus elemzésben a kötelezően megvizsgálandó „kontrollváltozók” közé tartoznak. Nem véletlen tehát, hogy ezekről a faktorokról és az általuk meghatározott csoportokról más fejezetekben is részletesen esik szó. Önálló és kiemelt kezelésüket az indokolja, hogy az ide kapcsolódó kérdésekkel ma már önálló szakszociológiák foglalkoznak, továbbá hogy a társadalompolitikai intézkedések középpontjában állnak, és éppen emiatt rendszeresen készülnek ezeket tárgyaló ún. társadalmi jelentések (Zapf 2004). Különösen nagy visszhangja volt például az UNICEF jelentéseinek az átalakuló társadalomban élő gyermekek gyors szegényedéséről (UNICEF 1993, 1994, 1995, 2001), Magyarországon pedig az 1997-től a nők (és férfiak) helyzetéről kétévente publikálásra kerülő Szerepváltozások című köteteknek (Lévai-Tóth 1997). Az említett szakszociológiák átfogóan tárgyalják az így megkülönböztetett társadalmi csoportok helyzetét, sőt a nemek szerinti hovatartozás problémáit tárgyaló kutatások egyes képviselői a társadalom újratermelődésének, szerkezetének mechanizmusait is ebből a perspektívából kívánják átfogóan megvilágítani. Mi itt sokkal szerényebb célt követünk: azt kívánjuk néhány szempontból – a munkapiachoz való kapcsolódás, az anyagi helyzet, a belső tagolódás stb. – bemutatni, hogy az 1990-es években milyen lényeges változások következtek be ezen a téren.

Nemzetközi tendenciák

Európában az elmúlt évtizedekben a nők foglalkoztatottsági szintje folyamatosan emelkedett és megközelítette a férfiakét. A volt szocialista országokban az extenzív iparosításból következően szinte kielégíthetetlenné vált a kereslet, ezért a nyugati országokhoz képest igen rövid idő alatt a nők hatalmas tömege lépett a munkaerőpiacra, nem feltétlenül személyes érdekektől vezéreltetve. Nyugaton a szolgáltatási szektor fokozatos bővülése, a jóléti állam kiterjedése volt a fő mozgatóerő, így maga a folyamat sokkal mérsékeltebben zajlott le. Ugyanakkor mindennek előfeltétele Keleten és Nyugaton egyaránt a gyermekeket ellátó intézményrendszer bővülése volt és marad. Ma tehát Európában – a világ más térségeihez viszonyítva – magas és általános a nők foglalkoztatottsági szintje, ám a konkrét mértéket és a jellegzetességeket illetően kontinensünk e tekintetben is sokszínű (vö. 9.9. táblázat). Egyrészt vannak olyan országok, amelyekben szinte alig van különbség a férfiak és nők foglalkoztatási arányszámai között (pl. skandináv országok), máshol (pl. déli országok) viszont szignifikánsan alacsonyabb a nők részvétele a munkapiacon, Törökországban pedig atipikusan csekély. Másrészt jelentős eltérés van részfoglalkozásuk elterjedtségében: míg Hollandiában a nők több mint fele (58,8 százalék), Dániában pedig egyharmada (32,4 százalék), addig Olaszországban egyötöde (23,5 százalék) Magyarországon pedig egyhuszada (4,3 százalék) vállal munkát ilyen formában. A részfoglalkoztatás különösen fontos szerepet játszik abban, hogy az érintettek összehangolhatják a munkahelyi és a családi feladataikat.

A sokszínűség azonban nem homályosíthatja el azt a tagadhatatlan tényt, hogy a nők és a férfiak munkapiaci esélyei nem egyenlők, bár ezen a téren is jelentős az országok szerinti szóródás. A nőknek nem csak a foglalkoztatásra kisebb az esélyük, de a vezetői pozícióra is (Nagy 2005), és kereseteik is elmaradnak a férfiakétól. Az Európai Közösség Háztartás Panel (ECHP) adatai szerint az 1990-es évek végén az EU akkori 15 országában a nők (egy órára jutó) keresete átlagosan 16 százalékkal maradt el a férfiakétól, szoros összefüggésben azzal, hogy az előbbiek alacsonyabb bérszínvonalú szektorokban, ágazatokban és foglalkozási ágakban koncentrálódnak (többen dolgoznak az állami szektorban, a személyes szolgáltatási ágazatokban, kevesebb közöttük a vezető) (vö. Social Situation in Europe 2003).

A munkapiacon mutatkozó nemek szerinti különbségekre számtalan magyarázat létezik, amelyről a fejezet elején Andorka beszámol. Azokat kiegészítendő érdemes még értelmezni azt a fenn említett jelenséget, hogy a nők nagy tömegben a szolgáltatói szektorba és foglalkozásokba áramlottak, és koncentrációjuk ténye erőteljes szerepelvárásba – „női és férfi foglalkozások” – fordult át (Nagy 2005). Ostner amellett érvelt, hogy a nőknek otthoni, háztartási, ellátó-gondozó tevékenysége nyomán olyan speciális tudástőkéjük alakult ki, amely a szolgáltatói munkák elnyerését segítette (Ostner 1982). A konfliktuselméleti és még inkább a feminista megközelítések természetesen arra helyezik a hangsúlyt, hogy a nők hátrányos helyzete egyfajta társadalmi méretű „patriarchátus” következménye, amelyben a nemek közötti hatalmi különbségek jutnak kifejezésre. A nemek szerinti szegregáció koncepciója pedig latens mechanizmusokban látja annak akadályát, hogy a nők magasabb keresettel járó pozíciókat szerezzenek meg, illetve ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért kapják. A közgazdasági logikát képviselő Fuchs ezzel azt állítja szembe, hogy ha az alacsony bér a női mivolthoz lenne köthető, akkor a többségében férfiakat foglalkoztató vállalkozóknak érdemes lenne dolgozóikat nőkkel felváltania, hiszen így extraprofitra tennének szert (Fuchs 2003. Fuchs szerint a különbségek oka az, hogy a nők életcéljai között a családi értékek, a „gyermek iránti vágy” erősebb, és ennek realizálása érdekében hajlandók az adott, a családi teendőkkel jobban összeegyeztethető foglalkozásokban alacsonyabb bérért is munkát vállalni.

A keresőmunkán kívül a háztartási (és fizetetlen) munkákat illetően is mutatkoznak nemek szerinti különbségek. Közismert, hogy a nők által végzett otthoni munka mennyisége sokkal kevésbé csökkent, mint ahogy részvételük és aktivitásuk a munkapiacon nőtt. A foglalkoztatott nők összességében több időt töltenek munkával, mint a foglalkoztatott férfiak, és a kereső- és otthoni fizetetlen munka összeegyeztetése néha

9.10. táblázat - 9.9. táblázat ♦ A 15-64 éves nők és férfiak foglalkoztatottsága és a női részmunkaidős foglalkoztatás aránya Európában 2002-ben

Ország

Foglalkoztatottsági ráta

Részmunkaidős foglalkoztatás

a foglalkoztatott nők százalékában

férfi

férfi

Ausztria

75,9

61,1

3,1

26,2

Belgium

68,1

51,1

6,0

32,4

Csehország

74,2

57,1

1,4

4,9

Dánia

80,2

72,6

10,3

23,0

Egyesült Királyság

79,3

66,3

8,9

40,1

Finnország

69,2

66,1

7,5

14,8

Franciaország

68,6

55,8

5,2

24,1

Görögország

71,7

42,7

2,9

10,0

Hollandia

82,9

65,9

14,7

58,8

Írország

74,7

55,2

7,2

33,2

Izland

85,7

79,8

10,2

31,2

Lengyelország

57,0

46,4

7,5

16,7

Luxemburg

75,5

51,5

2,3

28,1

Magyarország

62,9

49,8

1,7

4,3

Németország

71,7

58,8

5,5

35,3

Norvégia

80,2

73,9

9,2

33,4

Olaszország

69,2

42,0

4,9

23,5

Portugália

75,7

60,8

5,7

14,4

Spanyolország

73,9

44,9

2,4

16,3

Svájc

86,1

71,6

7,7

45,3

Svédország

76,3

73,4

7,5

20,6

Szlovákia

62,5

51,4

1,0

2,3

Törökország

66,9

26,6

3,8

13,5

Forrás: OECD Employment Outlook 2004.


szinte megoldhatatlan feladat számukra, nem beszélve arról, hogy a magasabb munkaterhek miatt kevesebb szabadidővel rendelkeznek.

Minderről az időmérleg-vizsgálatok alapján tudunk olyan átfogó képet adni, amely egyidejűleg számol a foglalkoztatottként végzett, és az otthoni munkákkal (Falussy

.2003) Ezekre nézve külön-külön és összesítve is végeztünk számításokat (9.10. táblázat). Ahogy az várható volt, a férfiak keresőmunkára, a nők pedig a háztartásra (és a kisgazdaságra) fordítottak több időt. A megállapítás egyformán érvényes minden vizsgált országra, jóllehet közülük némelyikben (például a volt szocialista országokban vagy Angliában) nagyobb a specializáció, másokban pedig (pl. Dániában) kisebb. Az összes munkával töltött időt tekintve egyértelmű különbség mutatkozik a hat nyugat-európai ország és a volt szocialista országok között. Az utóbbiakban a nők több mint egy órával (59-83 perccel), átlagosan 15-20 százalékkal több időt fordítanak munkavégzésre, mint a férfiak. A vizsgált nyugat-európai országokban a nemek szerinti differenciák csekélyebbek: létezik olyan ország is (pl. Norvégia, Anglia), ahol a nők kicsit kevesebb időt töltenek munkával, míg máshol (pl. Dánia) csak kevéssel többet, és csupán két országban (Franciaország és Finnország) dolgoznak sokkal többet, mint a férfiak.

Az egyes országok közötti különbségek magyarázataként az eltérő jóléti berendezkedésre (bölcsődék és óvodák elterjedtsége és jellege, adózási formák, az újraelosztás jellege stb.) és a nemi szerepeket illető elképzelésekre és elvárásrendszerekre kell gondolnunk. Az országokon belüli differenciákat illetően érdekes eredmény, hogy a magasabb iskolai végzettség általában együtt jár a kiegyenlítettebb családon belüli munkamegosztással (Huber-Spitze 1988). A háztartási munka technicizálódásától – azt feltételezve, hogy a férfiak technikaszeretete a háztartási kisgépek iránt is megnyilvánul majd – sokan várták a terhek nemek szerinti kiegyenlítődését (Gershuny 1983), ami azonban a vártnál kisebb mértékben valósult meg. Hochchild nagy hatású művében, melynek címéül – a háztartási munka helyzetére utalva – a Second shift [Második műszak] címet adta, a nemi szerepekre vonatkozó elvárásoknak a központi szerepét emeli ki. Kétkeresős, főképpen középosztályi párkapcsolatokat mélyinterjúk és a részt vevő megfigyelés eszközeivel vizsgálva fogalmazza meg, hogy noha a tanulmányozott párok strukturális helyzete igen hasonló, a nemek közötti munkamegosztás és főképpen a háztartási munka elvégzésének gyakorlata nagyon is eltérő (Hochchild 1997). Arra a következtetésre jut, hogy a szerepelvárások, pontosabban a nők és férfiak (házas)társi szerepükre vonatkozó elvárásai és ezek kölcsönös megfeleltetése, konfliktus esetén pedig ennek feloldási gyakorlata dönt arról, hogy egy párkapcsolatban milyen munkamegosztás alakul ki.

Az Európai Unióban a nemek egyenlő esélyeinek (Equal Opportunity for Women and Men) a megteremtése az ezredforduló egyik legfontosabb társadalompolitikai célja. E program keretében a tagországokban javaslatok készülnek arról, hogy miként fokoz ható a nők részvétele a döntéshozatalban, a politikában (pl. fokozatosan bevezetett kvótarendszer), hogyan lehet törekedni a nők munkavállalásának megkönnyítésére (pl. a gyermekellátó intézmények kiterjesztésével), hogyan oldható a foglalkozási szegregáció, és hogyan lehet mérsékelni a nők és férfiak keresetének különbségét.

9.11. táblázat - 9.10. táblázat ♦ A nők és a férfiak munkával töltött ideje (perc) és a nők által végzett munka aránya (százalék) egyes európai országokban az ezredfordulón, napi átlagos idő

Országok

Keresőmunka

Háztartásban, kisgazdaságban végzett munka

Összes munka

Férfi Perc

Nő Perc

Nő/Férfi %

Férfi Perc

Nő Perc

Nő/Férfi %

Férfi Perc

Nő Perc

Nő/Férfi %

Anglia

334

233

69,8

112

205

183,0

446

438

98,2

Dánia

324

269

83,0

134

193

144,0

458

462

100,9

Finnország

324

247

76,2

119

201

168,9

423

448

105,9

Franciaország

342

270

78,9

113

220

194,7

455

490

107,7

Svédország

312

238

76,2

144

213

147,9

456

451

98,9

Norvégia

302

219

72,5

132

199

150,7

434

418

96,3

Észtország

295

249

84,4

136

241

177,2

431

490

113,7

Magyarország

319

275

86,2

129

233

180,6

448

508

113,4

Románia

286

203

70,1

126

292

231,7

412

495

120,1

Szlovénia

328

279

85,0

132

250

189,4

460

529

115,0


Forrás: Falussy 2004, saját számítás.

Hazai tendenciák

Nők és férfiak Az 1990-es évek közepén a nyilvánosságban gyakran felmerült, hogy a nők a rendszerváltozás vesztesei (Neményi-Tóth 1998). A munkapiacon tapasztalt változások kevéssé támasztják alá ezt a feltételezést. A munkahelyek radikális (1,1 milliós) csökkenése mindkét nem tagjait hasonlóan érintette (Frey 2001). A munkavállalási korú férfiak foglalkoztatottsági rátája 22,8 százalékkal, a nőké pedig 21,9 százalékkal csökkent (vö. 9.1. ábra). A munkanélküliség a férfiakat sújtotta inkább: rátája esetükben folyamatosan magasabb volt, mint a nők körében. Mindezek ellentétesek a többi volt szocialista országban tapasztaltakkal. Döntően erre vezethető vissza az a tény is, hogy a szegények között a nők aránya Magyarországon körülbelül azonos a férfiakéval, és így a „szegénység feminizálódásáról” sem beszélhetünk. Az egyszülős családok körében ugyan találunk egy a szegénységtől erőteljesen veszélyeztetett női csoportot, a hajléktalanok között viszont a férfiak hányada a magasabb.

Hogy miért sikerült a nőknek megtartani munkapiaci pozícióikat és miért nem szorultak ki onnan nagyobb arányban, arra a gazdaságszerkezeti változások jellege ad magyarázatot. A rendszerváltozás ugyanis legérzékenyebben az ipari üzemeket, és a mezőgazdaságot érintette, ezek az ágazatok viszont többségében férfiakat foglalkoztattak. A nők terrénumának számító szolgáltatási szektor messze nem zsugorodott olyan mértékben, mint az ipar, és 1997 után a foglalkozatás bővülése is ezen a területen következett be. (Arra is mutatnak jelek, hogy e szektorban növekszik a férfi foglalkoztatottak aránya.)

9.1 ábra ♦ A nők és a férfiak foglalkoztatottsági rátájának és munkanélküliségi rátájának alakulása, 1990-2002

A részletesebb vizsgálatok szerint a nőknek a férfiakénál alacsonyabb foglalkoztatottsági szintje ma elsősorban a gyermeknevelés feladatainak ellátásához köthető (Galasi 2001). Míg a férfiak körében növeli, addig a nők esetében csökkenti a munkavállalás valószínűségét, ha kis- vagy iskoláskorú gyermekük van. A magasabb gyermekszám pedig egyenes arányban csökkenti a női munkavállalók arányát. (1990 előtt, a „túlkeresletes” munkaerőpiacon jobb volt a sokgyermekes nők helyzete!) 2002-ben a teljes munkaidőben foglalkoztatott nők havi átlagos nettó keresete 72 185 Ft, a férfiaké 83 121 Ft volt. Anők keresete, tehát a férfiakénak 86,8 százalékát tette ki. Ugyanakkor az 1990-es években a kereseti olló záródásnak indult, hiszen az évtized elején még 80 százalék körül volt ez a hányados (Galasi 2001).

A nemzetközi tendenciák tárgyalása során bemutattuk, hogy a volt szocialista országokban, így Magyarországon is, nagyon alacsony hányadot tesz ki a nők részmunkaidős foglalkoztatása. Pedig egy 1999-ben végzett vizsgálat szerint a nők közel fele (48,8 százalék) ebben a formában is dolgozna, és háromötödük (58 százalék) ezt azért preferálná, mert így több ideje jutna családjára (Frey 2001). Egyharmaduk viszont csak jobb híján vállalna részfoglalkoztatást.

A háztartási munkából, ahogy már láttuk, Magyarországon, a volt szocialista országokhoz hasonlóan, a férfiak kevéssé veszik ki részüket. Ugyanakkor az 1990-es években, ha csak minimális mértékben is – 18 százalékkal -, nőtt a férfiak aktivitása, és így az összes munkavégzést tekintve is valamelyest mérséklődtek a nemek szerinti különbségek.

Az 1990-es évek végén néhány olyan területen is megindult a nemek közötti egyenlőtlenségek vizsgálata, amelyekre eddig kisebb figyelmet fordítottak, tabutémának számítottak, és mely tárgykörökben kevesebb empirikus kutatást végeztek. Különösen nagy érdeklődés kísérte a házasságon belüli erőszak problémáját (Tóth 1999), a nők áldozattá válását (Fehér 1997) és a nők politikai részvételét (Lévai-Kiss 1997) taglaló munkákat. Részben a piaci logika kiterjedése következményeként értékelik, hogy a nők védtelenebbekké váltak, és nemcsak mint a munkahelyi sérelmek vagy a kriminalitás elszenvedői, hanem mint az árucikkek „reklámhordozói” is (Neményi-Tóth 1998). Az áldozattá válást illetően ismert, hogy a sértettek többsége férfi, ugyanakkor vannak olyan bűncselekménytípusok – szexuális erőszak, családon belüli erőszak -, amelyeknek szinte kizárólag nők a szenvedő alanyai (Fehér 1997). Tóth Olga alapos, módszertanilag és tematikailag is úttörő kutatása szerint a családon belül, a (házas)társak között nem szűnt meg az agresszió. A 18 évesnél idősebb nők közel egyötöde (18,1 százalék) félt már attól, hogy „partnere/házastársa megveri”, és az összes megkérdezett 13,4 százaléka mondta azt, hogy „előfordult, hogy férje, élettársa, udvarlója megverte” (Tóth 1999, 195). Nem meglepő, hogy arányuk az elváltak között a legmagasabb. Nem könnyű magyarázatot találni a nőkkel/házastársakkal szembeni agresszióra. Két közelítést jelzünk ezek közül. Az egyik szerint a nőkkel szembeni agresszió tanult viselkedés – nagyobb valószínűséggel követik el azok, akik származási családjukban láttak ilyet, illetve akiket gyermekkorukban vertek -, és az agresszióban a férfi társadalmi dominanciája jut kifejezésre. Egy másik közelítés szerint az agresszió az általános frusztációból eredeztethető.

Azok, akik céljaikat nem tudják elérni, feszültségeiket másokon, a gyengébb nemen kitöltött agresszióval oldják fel (vö. Cherlin 2002, 407. skk.).

A nemek közötti egyenlőtlenségek feltárása és magyarázata további kutatásokat igényel, és fenntartással kell kezelni azokat a magyarázatokat, amelyek az egyes jelenségeket egy mindent átfogó sémával kívánják értelmezni.

Idősek, nyugdíjasok A félreértések elkerülése végett különbséget kell tennünk idősek és nyugdíjasok között. Időseknek tekintjük azokat, akik meghaladtak egy meghatározott életkort, nyugdíjasnak pedig azokat, akik folyamatosan részesednek a társadalombiztosítási jövedelmekből, nyugellátást vesznek igénybe. A két kategória tagjai között persze igen nagy, de nem teljes az átfedés. Egyrészt számtalan ötvenes évekbeli rendelkezik nyugdíjjövedelemmel, másrészt a hatvan évesnél idősebbek között is találunk szép számmal munkapiaci értelemben aktívakat. S. Molnár Edit és munkatársai az idősek életmódjának és életminőségének elemzésekor fogalmazták meg, hogy az öregedés során három nagy, „sorsfordító veszteséget” szenvedünk el (S. Molnár 2004, Dobossy et al. 2003). Ezzel párhuzamosan általános visszahúzódás tapasztalható a mindennapi aktivitást, az igényszintet, és az életstílust illetően egyaránt.

Az első veszteség a foglalkoztatotti státus megszűnése. Jóllehet a nyugdíjkorhatárhoz közeledve az érintettek többsége (63,3 százalék) nyugállományba vágyik – mert „elfáradt” (39,6 százalék), végre „szeretne családjával foglalkozni” (23,8 százalék), mert „egészsége megromlott” (8 százalék) -, a nyugdíjba vonulás azonban aktivitás- és jövedelemcsökkenéssel jár együtt, ami sokakban utólag tudatosul. Azok számára persze, akik már középkorúként elveszítették munkájukat, a nyugdíjba vonulás bizonyos egzisztenciális biztonságot hoz magával. A munkapiacról való kilépésről azt kell tudnunk, hogy ez az érintettek többsége esetében a hivatalos nyugdíjkorhatár elérése előtt következik be. Egyik változata ennek a rokkantnyugdíjasi státus, a másik a korengedményes és az előnyugdíjazás. A másik veszteség a családi együttélés szerkezetében következik be: a házas/élettárs halála következtében lezárul a párkapcsolati életszakasz. A várható élettartam nemek szerinti különbségei következtében általában a nő marad egyedül (9.11. táblázat). A társ elvesztése lelki, anyagi és gyakorlati terhekkel jár. Egyszerre kell feldolgozni a pszichikai hiányt, pótolni a kieső (nyugdíj)jövedelmet, és olyan gyakorlati feladatok sokaságát kell ellátni, amelyet eddig a házastárs végzett. Az idősödés harmadik nagy traumája az egészségi állapot romlása. A hatvanadik életévtől kezdődően növekszik a kisebb-nagyobb szervi betegségek gyakorisága, és azt is megállapíthatjuk, hogy ezzel párhuzamosan sokasodnak a lelki problémák is. E folyamatot jól szemléltetik a testi akadályoztatás mérésére szolgáló, a nemzetközi gyakorlatban is folyamatosan feltett kérdésre – Mindennapi tevékenységei ellátásában gátolja-e valamilyen egészségi probléma, betegség? – kapott válaszok, valamint a gyógyszerszedés gyakorlata (9.2. ábra). A nőknél tapasztalható magasabb arány a betegeskedés nemspecifikus normáival lehet kapcsolatban: a társadalom kevésbé tűri, illetve várja el a férfiaktól, hogy betegek legyenek, betegségről panaszkodjanak. A fenti folyamatokkal párhuzamosan a „napi rendszerességgel végzett tevékenységek” területén az aktivitáscsökkenés, az igényszintet tekintve pedig a lemondás válik jellemzővé, vagyis általános „visszahúzódásnak” lehetünk tanúi (S. Molnár 2004).

9.12. táblázat - 9.11. táblázat ♦ A családi együttélés típusai a 60-75 éves válaszadók között korcsoport és nemek szerint, 2001-2002-ben

A családi együttélés típusai

60-64 éves

65-69 éves

70-75 éves

férfi

férfi

férfi

Egyszemélyes háztartás

10,2

25,9

11,6

33,9

16,9

47,4

Párkapcsolatban házastárssal

52,0

42,4

60,1

39,2

62,1

27,3

Párkapcsolatban, három vagy több személyes háztartásban

31,3

17,4

22,6

10,7

17,2

4,7

Párkapcsolat nélkül, többszemélyes háztartásban

6,5

14,3

5,7

16,2

3,8

20,7

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

100,0

N

(504)

(682)

(462)

(623)

(407)

(702)


Forrás: Dobossy-S. Molnár-Virágh 2003.

Az idős emberek életkörülményeinek, anyagi és jövedelmi helyzetének társadalmi megítélése számos problémát vet fel. A közvéleményben makacsul tartja magát az a leegyszerűsítés, hogy az idősek vagy a nyugdíjasok szegények. Hogy ez mennyiben volt a múltban igaz vagy hamis, és mennyiben az ma, azt az idősek anyagi helyzetének részletesebb áttekintésével tisztázhatjuk.

A rendszerváltozást követően az idősek relatív anyagi helyzete egyértelműen javult (Medgyesi et al. 1999; Spéder 2000). Ebben kulcsszerepet játszott, hogy a nyugdíjak jobban tartották reálértéküket, mint bármelyik más társadalmi jövedelem. Ezt többek között az magyarázza, hogy az érintetteket a politikai döntéshozók köztudottan fontos szavazói rétegként tartják számon, minthogy erős a részvételi hajlandóságuk és domináns érdekeik egyöntetűek. Így az 1990-es évek elején a nyugdíjak az infláció alakulásának megfelelően, majd 1997-től a „svájci indexálás” (az infláció és a béremelkedések átlaga) szerint emelkedtek. Ennek következtében reálértékük 1990-ben az átlagos nettó nominálkeresetek 66,1, 1995-ben 61,9, 2000-ben 59,1, 2002-ben pedig 57,3 százalékát tette ki. Természetesen érzékelhető a nyugdíjak értékvesztése, de ez a családi támogatások vagy a munkanélküliségi-ellátások területén sokszorosan erősebb volt.

9.2. ábra ♦ A mindennapi tevékenységben egészségi állapotuk által gátolt személyek és (az orvos által felírt) gyógyszerek rendszeres fogyasztóinak aránya nemek és korcsoportok szerint, 2001

Gyakran elfelejtjük azt, hogy az idős és/vagy nyugdíjas népesség életkörülményeit tekintve semmiképpen nem tekinthető homogénnek. Noha a hatvan évesnél idősebbek száma alig több kétmilliónál, a nyugdíj jellegű ellátásban részesülők száma a hárommilliót is meghaladja. 2002-ben 1 654 ezren kaptak öregségi nyugdíjat, majdnem nyolcszázezren rokkantsági nyugdíjat (ebből 445 ezren voltak a nyugdíjkorhatár alattiak) és sokan más egyéb nyugdíj típusú ellátásban részesültek. Indokolt tehát megvizsgálni a csoport belső differenciáltságát. Szűkebben a nyugdíjasokat tekintve három tényezőt kell kiemelnünk Egyrészt fontos, a korábbi munkapiaci karrier kifutása, az ennek lezárásáig elért foglalkozási státus. Minél előnyösebb az utóbbi, annál kedvezőbb jóléti pozíció várható nyugdíjaskorban. (Ez a státus erősen korrelál az iskolai végzettséggel.) Másrészt lényeges annak a szerepe, hogy a nyugdíjas milyen háztartásban, egyedül vagy másokkal él együtt: hátrányos anyagi helyzetben az egyedül élők vannak. Harmadrészt a lakóhely településtípusának a hatása az előbbi két tényező kontrollálása után is számít: a budapestiek előnyösebb helyzetben vannak, mint a falusiak. Az időseket vizsgálva, nyilvánvalóan erősen különbözik a még aktívak (foglalkoztatottak) és a nyugdíjból élők anyagi jóléte, az előbbiek javára. Mindent összevetve: noha az idősek és/vagy nyugdíjasok relatív helyzete a rendszerváltást követően javult, vannak közöttük olyan csoportok, amelyek tagjainak igen kedvezőtlenek az anyagi viszonyai: tipikusan ilyenek az alacsony végzettségű, faluban és kisvárosban lakó nők, akik megözvegyültek és egyedül élnek.

A magyar nyugdíjrendszer problémái döntően abból fakadnak, hogy egy ellátottra kevés kereső jut (2002-ben 1:1,25 volt az arány), és a fedezet ma a keresők befizetéseiből származik. Ha csak az öregségi, illetve korbetöltött rokkantsági nyugdíjasokat tekintjük, akkor sem éri el ez az érték a 2,0-t. A gondok fokozódásában egyaránt szerepe van a nyugdíjrendszernek, a foglalkoztatási rendszernek és a népességfejlődésnek.

Fiatalok Noha a rendszerváltozás révén bekövetkező intézményi és szerkezeti változások a társadalom minden csoportját érintették, számtalan mechanizmus eltérő módon és mértékben gyakorolt hatást a különböző generációkra, és talán a fiatalok életét határozzák meg legerősebben az új feltételek, lehetőségek és kényszerek. Gábor (2004) nem hiába fogalmaz úgy, hogy az új ifjúsági korszak hozzánk is elérkezett.

Meghatározó mozzanat az oktatási rendszer átalakulása, azon belül is a felsőoktatási rendszer expanziója. (Erről részletesen a 12. fejezet szól.) Ma sokkal több fiatal és sokkal hosszabb ideig tanul, azaz a 18-28 évesek között sokkal magasabb a tanuló státusúak aránya, mint a rendszerváltozás előtt. Az iskolai végzettség általános emelkedése ellenére azonban a korosztályban számottevően maradnak alulképzettek is.

9.3. ábra ♦ A fiatalok (18-29 évesek) megoszlása gazdasági aktivitásuk szerint, nemenként, 2001

A munkapiac radikális átrendeződése is a fiatalokra hatott ki a leginkább, integrálódásuk ma több súrlódással jár. Így általánossá vált, hogy a munkavállalók elsőként megszerzett állása instabil, a munkaszerződések határozott időre szólnak. A munkanélküliség is különösen érzékenyen érintette őket: a 20-24 éves férfiak munkanélküliségi rátája 1992-től négy éven keresztül 20 százalék körül mozgott, 2002-ben pedig 11,9 százalék volt, képzettség szerint erős szórással. Például a 8 általános végzettséggel rendelkező, iskolába nem járó 15-28 éves fiataloknak 44 százaléka volt csak foglalkoztatott 2000- ben (Gábor 2002). Ezzel egy időben a munkapiac felértékelte a jól képzett fiatalokat, ami a korspecifikus bérekben egyértelműen megmutatkozik (Köllő 2000). Míg a rendszerváltozást megelőzően a bérek nagysága az életkorhoz kötődött, azzal párhuzamosan emelkedett, addig az 1990-es évek második felében a bérkülönbségek sokkal erősebben kapcsolódtak a végzettséghez és a képzettséghez. A fiatalok (25-32 évesek) közül is különösen a felsőfokú végzettségűek, de még a középfokú végzettséggel rendelkezők is jelentős kereseti előnyt könyvelhettek el az idősebbekhez viszonyítva (Köllő 2000). Az elemzések szerint a jelenség hátterében termelékenységi különbségek és a munkaerő rek- rutációja során az időseket hátrányosan érintő szelekció áll.

A rendszerváltást követően a lakásszerzés módjai is megváltoztak. A privatizációs program nyomán gyakorlatilag megszűnt a bérlakásszektor, így az ezredfordulón csak vásárlással és építéssel lehet új otthonhoz jutni. Az 1990-es évek elején megszűnt, illetve összezsugorodott a fiatalok lakáshoz jutását támogató rendszer, az ezredfordulóra viszont újra központi kérdéssé vált (Székely 2002). Általánosságban úgy fogalmazhatunk, hogy a fiataloknak a szóban forgó érvizedben a korábbiaknál nagyobb anyagi erőre volt szükségük ahhoz, hogy belépjenek a lakáspiacra.

A tanulás időszakának megnyúlása, a munkapiaci integráció súrlódásai és a lakáshoz jutás megnehezülése következtében a fiatalok ma tovább maradnak a szülői házban, mint ahogy az tizenöt évvel korábban jellemző volt, de az sem elhanyagolható tényező, hogy sokan kényelmesnek tartják az „otthonmaradást”. Ugyanezek az okok játszanak döntő szerepet abban is, hogy később vállalják első gyermeküket (erről részletesen szóltunk a 8. fejezetben). Nehéz pontosan megmondani, hogy ma mikor válik teljesen önállóvá a fiatal. Egészen biztosan előfeltétele ennek az iskolai tanulmányok lezárása, az anyagi önállóság, az önálló jövedelem és az önálló lakhatási körülmények megteremtése. Mindez hosszú, súrlódásokkal teli, differenciált folyamat eredménye. Valószínű tehát, hogy ez idő szerint a fiatalok szülőktől való (anyagi) függése tartósabb. Ugyanakkor olyan motivációk is érvényesülnek, amelyek a fiatalok önállóságát, szülőktől való függetlenedését előrébb hozzák, illetve hangsúlyozzák. Például az első szexuális kapcsolatot – ami a felnőtté válásnak úgyszintén lényeges eleme – ma valamivel korábban létesítik (Tóth é. n.) A felnőtté válás egyes eseményeinek előrehozatala, illetve mások halasztása önálló életszakaszt hív életre. Ezt az elkülönítést erősíti a fogyasztói piacnak és a szórakoztatóiparnak az a törekvése is, hogy a fiatalokat önálló fogyasztói (cél)csoport- ként erősítse meg. Ennek érdekében hangsúlyozza függetlenségüket, megkülönbözteti őket mind a gyerekektől, mind pedig a felnőttektől. Egy relatíve hosszú életszakasz ékelődik tehát a gyermeki lét és az önálló felnőtt lét közé – Vaskovics László ezt a periódust nevezi posztadoleszcenciának -, amelynek strukturális jellemzője a függés és a függetlenség. A „fiatalkort” a fejezet fogalmai között korhatárokkal definiáltuk. A bemutatott összefüggések folytán azonban ezek a határok elmozdulnak, aminek következtében a posztadoleszcencia egyes személyek életútjában hosszabb, más személyek életútjában rövidebb időszakot tesz ki. Ezeket a megszorításokat tekintetbe véve is fiatalnak leginkább a húszas éveikben járókat szokás tekinteni.

Már a fentiek alapján is kézenfekvő azt leszögezni, hogy a fiatalok társadalma ma tagolt, és ebben bizonyára lényeges szerepet játszik az aktivitási státus: a tanulói/hallgatói, foglalkoztatotti, munkanélküli és inaktív pozíciók különböző helyeket jelölnek ki, illetve tesznek elérhetővé a társadalmi hierarchiában. Minthogy a szórakoztató- és a szabadidőipar termékeinek fogyasztása a fiatalok életében kitüntetett szerepet játszik, gyakran vizsgálják ennek alapján az életmódbeli különbségeket. A kulturális fogyasztás differenciáló hatása különösen a tanuló/hallgató státusúak között lényeges, és tagadhatatlan a szerepe a szubkulturális „mi” tudat kialakulásában. Mégis úgy látjuk, hogy a fiatalok életlehetőségeinek különbségei elsősorban a jól ismert, „klasszikus” tényezőkre vezethetők vissza. Az a meghatározó körülmény, hogy a fiatal milyen hosszan maradhat az iskolarendszerben, milyen végzettséget tud elérni, erőteljesen függ a szülői erőforrásoktól (lásd az oktatásról szóló fejezetben). Bauer és társai ennél tágabban fogalmaznak, amikor azt mondják, hogy a tudástőkéhez való viszony (iskolai végzettség, különóra, számítástechnikai ismeretek, nyelvtudás, szülők iskolai végzettsége) erőteljesen determinálja a fiatalok életlehetőségeit, az előnyös munkaerő-piaci pozíció megszerzését (Bauer et al. 2004). Természetesen ez nem úgy értendő, hogy az egyéni képességeknek és erőfeszítéseknek nincsen ebben szerepe, de tudnunk kell, hogy a hátrányból indulóknak számtalan – leginkább latens mechanizmusok képezte – akadályt kell leküzdeniük, hogy előnyös társadalmi helyzetbe kerüljenek. Az idézett elemzés, amelyet 2000-ben felvett adatokon végeztek, a fiatalok körében 22 státust különít el, három nagy csoportba – nyertesek, köztesek és vesztesek – sorolva őket. A szülői erőforrások és az iskolai végzettség meghatározó szerepén kívül érdemes kiemelni azt a tényt, hogy a vesztes csoportokba tartozók szinte kizárólag a vidéki Magyarországról (falvak) rekru- tálódnak, a nyertesek pedig elsősorban budapestiek és nagyvárosiak.