Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Spéder Zsolt)

Az 1990-es években mind itthon, mind pedig külföldön a politika és a szélesebb nyilvánosság fokozott érdeklődését váltották ki a nemzetközi vándorlás kérdései. Ehhez minden bizonnyal hozzájárultak az időszak eseményei („a vasfüggöny” lebontása, a délszláv háború, majd az Európai Unió bővítése), az ezekhez köthető migrációs hullámok és az általuk generált lakossági félelmek. Minden bizonnyal szerepet játszott itt az is, hogy a globalizáció következtében a nemzetközi erőforrásmozgások (tőke és munka) intenzívebbé váltak, hogy több országban erősödtek a konfliktusok a migránsok és az őslakosok között, és valószínűleg az is, hogy az európai társadalmak öregedésére és fogyására reagálva a migráció komolyan szóba jött a népességcsökkenés megállításának eszközeként. A társadalmi mobilitás nemzetközi kutatásában relatíve kevesebb történt. Nem csak azért, mert lanyhább volt a közérdeklődés, hanem azért is, mert ez a terület a szociológia legérettebb ága: rögzültek a mindenki által elfogadott kérdésfelvetései, módszerei, hagyományai. Erre nézve tehát inkább a kialakult eszköztár alkalmazásának lehettünk tanúi. Ezek a körülmények indokolják, hogy a következőkben a nemzetközi migráció kérdéseivel és hazai vonatkozásaival foglalkozunk részletesebben.

Klasszikus értelmezés szerint azok tekinthetők migránsoknak, akik lakóhelyüket elhagyva más országba költöznek, ott tartósan megtelepednek, a befogadó (vagy célország) állandó népességének részévé válnak. Ma e definíciónak az egyik eleme, a lakóhely- és országváltás tartóssága kérdésessé vált. Megnövekedett ugyanis azoknak az eseteknek a száma, amikor az érintettek (eredeti szándékuk szerint) csak átmeneti jelleggel választanak másik országot, ám ez az állapot – ha nem is minden esetben -, tartóssá válhat. Gondoljunk például arra, hogy a külföldön ösztöndíjjal tanulók közül nem kevesen helyben dolgozni is kezdenek, majd családot alapítanak, vagy arra, hogy egy adott célt (pl. otthoni lakásépítést) szolgáló külföldi munkát gyakran nehéz feladni, a helyzet állandósul, a végkimenet esetleg a kivándorlás lesz. Mindezekre tekintettel egy meghatározott országban, egy adott időszakban élők közül azok tekinthetők migráns- nak, akik tartósan ott élnek, és nem az adott országban születtek. (A kritériumként kezelt időtartam országonként különbözhet, van, ahol három hónap, van, ahol egy év.)

Nemzetközi tendenciák

Közismert, hogy az európai államok évszázadokon keresztül kibocsátó országok voltak, és döntően az 1960-as évek gazdasági növekedése hozott ebben fordulatot, ekkor váltak befogadóvá. A bevándorlás első hullámaival érkezők az adott országok munkaerőhiányát voltak hivatva pótolni, majd a későbbiekben – ha sikeresen tudtak integrálódni – a házastársak és családtagok is követték őket. A gazdaságilag motivált migrációt tehát a családformálódás és egyesítés szándékával történt mozgások kísérték. A migráció motivációs keretét – nemek szerint erősen eltérő súllyal – ma is döntően e két tényező alkotja. Ugyanakkor politikai okok, háború vagy természeti katasztrófa is arra kényszerítheti az embereket, hogy átmenetileg vagy tartósan más országba vándoroljanak, ám részarányuk Európában az összes vándorlóhoz képest alacsony.

1990 és 2000 között Európában emelkedett a migránsok létszáma (Münz 2003; World Migration Report 2005). Ez a folyamat az 7.9. táblázatban számszerűleg is jól megmutatkozik: a vizsgált 18 országban 16 millióról 20 millióra növekedett az adott időpontban külföldiként tartósan ott tartózkodók részaránya. A számok alábecsülik a migráció mértékét, hiszen nem tartalmazzák a honosítottakat (azokat, akik külföldön születtek, de mára már új állampolgárságot szereztek), pedig a World Migration Report szerint 1992 és 2002 között 5,8 millió embert honosítottak az Európai Unió akkor 15 országában (World 2005, 141). Közöttük igen nagy hányadot képviseltek a volt szocialista országokból Németországba visszatelepülő német nemzetiségűek.

A táblázatból az is jól látszik, hogy a külföldiek eloszlása nem egyenletes az egyes nyugat-európai országokban. A két törpeállamot nem számítva Svájcban, Németországban, Ausztriában és Belgiumban a legmagasabb az arányuk. A legtöbb külföldi pedig Németországban, az Egyesült Királyságban és Franciaországban él. Az elemzők szerint Nyugat-Európába irányuló migrációnak az 1990-es években bekövetkezett növekedése több forrásból táplálkozott. Az időszak elején a délszláv háború emberek százezreit üldözte el otthonukból, hazájukból. Úgyszintén szerepe volt a transzformációs országokban tapasztalható recessziónak, a megélhetés súlyos nehézségeinek is. Ugyanakkor az évtized második felében a gazdaságszerkezeti változások és a későbbiekben részletesen tárgyalandó mechanizmusok (családegyesítés) tartották fenn a migrációt. Érdekes jellegzetességeket vehetünk észre, ha megfigyeljük, hogy a kibocsátó országokból milyen célországokba vándorolnak leginkább (outflow), illetve hogy az egyes befogadó országokba milyen más országokból érkeznek (inflow) a legtöbben. Az 1990-es évek végének adatai szerint a volt Jugoszláviából kivándoroltak 60,2 százaléka, a török migránsoknak pedig 74,1 százaléka Németországot választotta. A volt jugoszlávok körében Svájc a második (15,5 százalék), Ausztria pedig a harmadik legnépszerűbb befogadó ország (10,1 százalék). A törökök esetében Franciaország (6,0 százalék) és Ausztria (4,9 százalék) áll a második és harmadik helyen. Az algériaiak 92,6 százaléka és a tunéziaiak 71,3 százaléka Franciaországba vándorol ki. Végül az Egyesült Királyság a befogadója a migráns indiaiak 59,3 százalékának, az irakiak 54,3 százalékának és a pakisztániak 45 százalékának (Salt 2001). Az egyes országok között tehát jellegzetes migrációs csatornák alakulnak ki, amelyekben folyamatos az áramlás, és ahogy azt Salt állítja, ezek a kapcsolatok és mozgások alig változnak. Természetesen egy-egy esemény megnövelte az adott országból egy adott időszakban elvándorlók számát (például délszláv háború), de a migráció iránya ekkor is leggyakrabban a korábbi gyakorlat szerint alakult.

7.11. táblázat - 7.9. táblázat ♦ A külföldiek száma és a teljes népességen belüli aránya 18 nyugat-európai országban, 1990–2000 (ezer fő)

Ország

1990

Összesen

%

1999–2001

Összesen

%

Ausztria

482

6,2

730

9,1

Belgium

903

9,0

853

8,3

Dánia

161

3,1

259

4,9

Finnország

26

0,5

88

1,7

Franciaország

3 607

6,3

3 263

5,6

Németország

5 338

8,4

7 297

8,9

Görögország

173

1,7

166

1,6

Írország

81

2,3

127

3,3

Olaszország

469

0,8

1 271

2,2

Liechtenstein

11

38,1

11

34,3

Luxemburg

109

28,2

153

35,6

Hollandia

692

4,6

652

4,1

Norvégia

143

3,4

179

4,0

Portugália

108

1,1

191

1,9

Spanyolország

279

0,7

801

2,0

Svédország

484

5,6

487

5,5

Svájc

1 127

16,7

1 459

20,1

Egyesült Királyság

1 904

3,3

2 298

3,9

Nyugat-Európa összesen

16 096

4,5

20416

5,2


Forrás: Münz 2003.

A nemzetközi vándorlás elméleteiről Massey és munkatársai adnak átfogó értelmező és értékelő elemzést (Massey et al. 2001). A kibocsátó ország taszító, illetve a befogadó vagy célország vonzó tényezői („push and pull factors”) mind a migráció megindulásában, mind pedig fenntartásában lényeges szerepet játszanak. A megélhetés hazai biztosításának kilátástalansága (magas munkanélküliség, alacsony bérek, a földtulajdon elvesztése, a krízishelyzetek gyakori ismétlődése) arra kényszeríti az érintetteket, hogy máshol keressenek boldogulást. Úgyszintén erre ösztönöz a munkaalkalom, a magas bérek ígérete a szóba jöhető célországokban. Nem hiába állítják tehát a klasszikus elméletek, hogy a két ország közötti jelentős bérkülönbségek a migráció strukturális előfeltételét képezik. Sok-sok ok miatt azonban nem mindenki hagyja el az alacsonyabb bérköltségű országot. Akinek otthon biztos munkahelye és elismert foglalkozása (társadalmi presztízse) van, az kevésbé érzi a kényszert. Az is gátja a vándorlásnak, hogy a migráció igen magas ráfordításokkal jár: itt nem csak a lakóhely-változtatás, az informálódás költségeit kell figyelembe venni, de a befogadó ország kulturális mintáinak (pl. nyelvismeret megszerzése, oklevelek tanúsítása stb.) elsajátításával járó anyagi terheket is. Ezek csökkentésében igen sokat segítenek a kapcsolathálózatok, amelyek a migráció fenntartásának igen fontos, láthatatlan intézményei. A célországban élő rokonok és ismerősök pontos információval látják el a potenciális migránsokat a számba jövő munkaalkalmakról, a letelepedési esélyekről, a lakókörnyezetről, és segítséget nyújtanak a befogadó ország jogrendjében való eligazodásban, vagyis egyfajta szociális infrastruktúrát létrehozva csökkentik a kivándorlás költségeit és kockázatát (Sík 2001; Gödri 2005). Nem véletlen, hogy azok körében nagyobb a vállalkozó kedv, akiknek rokona, közeli ismerőse él a célországban. Formális kormányzati és üzleti intézmények is segítik a vándorlást. A német vendégmunkásigény kielégítésére még az 1970-es években is 6-700 toborzóiroda működött Törökországban (Portes-Böröcz 2001). Ma pedig számtalan olyan cég létezik, főképpen a kibocsátó országokban, amelynek fennmaradása, illetve profitja attól függ, hogy tud-e elég munkaerőt külföldre irányítani. Ma a migráció „üzlet”, ahogy azt John Salt megállapítja. A folyamat fennmaradását, ahogy már említettük, az is segíti, hogy egyes országok között tipikus migrációs csatornák alakultak ki. Ezek kialakulásában szerepet játszik a földrajzi közelség, a tradicionális államközi kapcsolat (történelmi örökségek, gyarmati múlt), a kulturális közelség, etnicitás (a visszatelepü- lők körében), a befogadó országok szelektív migrációs politikája, és a már említett kapcsolatháló önfenntartó és bővülést elősegítő mechanizmusa (Massey et al. 2001; Portes- Böröcz 2001).

Számtalanszor felmerül az a kérdés, hogy vajon a fogadó vagy a kibocsátó országnak előnyös-e a migráció? A kibocsátó országokban leggyakrabban az „agyelszívás” jelenségét említik hátrányként: a jól képzett emberek képzésének költségeit az ő közösségük finanszírozta, míg a migránsok által hajtott haszon a befogadó országot gazdagítja. A befogadó országokban pedig az a félelem fogalmazódik meg, hogy a bevándorlók növelik a versenyt a munkapiacon, ezzel „elveszik” az őslakosok elől a munkahelyet, lenyomják a béreket. Valójában igen nehéz meghatározni a költségek és a hasznok egyenlegét, illetve azt, hogy ezek hol jelentkeznek és milyen mértékűek. Mert igaz, hogy a migránsok képzését a kibocsátó ország fedezte, de az érintettek valószínűleg azért vándoroltak ki, mert megélhetésüket otthon nem tudták biztosítani (csak a munkanélküliek számát, a szociális kiadások mértékét növelték volna, esetleg alacsony bérért kellett volna dolgozniuk), vagy elképzeléseiket nem tudták valóra váltani (a hasznot hozó tervek az otthoni környezetben talán meg sem születtek volna). Ami pedig a befogadó országot illeti, ott nyilvánvalóan volt kereslet a bevándorló alacsonyabb bérigényű munkájára, hiszen ha van hazai munkaerő, akkor a munkaadók nem keresik azt külföldön. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy legkésőbb a letelepedés második fázisában rendszerint a bevándorló családtagjai is megérkeznek, és ők a befogadó ország szociális rendszerét terhelik. Mérlegelendők azok a konfliktusok is, amelyek a bevándorlók és hazai lakosok között nemritkán kialakulnak. (A migránsok integrációjának nehézségeiről a 10. fejezetben a kisebbségi problémák tárgyalásánál lesz szó.) Számtalan további előny és hátrány is felsorolható, vagyis a bevándorlás/kivándorlás megítélésekor igen alaposan végig kell gondolni a hosszú és rövid távú költségeket és hasznokat.

Hazai tendenciák

Migráció Noha hazánk és nyugati szomszédai között a szocializmus időszakában „vasfüggöny” húzódott, és a szomszédos szocialista országok felé sem voltak nyitottak a határok, Magyarországról a becslések szerint évente 5-8 ezren telepedtek át véglegesen, főképpen nyugati államokba (Tóth 2003,447). A bevándorlás sem 1990-ben indult el: a rendszerváltozást közvetlenül megelőzően, mintegy annak előszeleként egyre többen, főképpen a szomszédos országból érkezett magyar nemzetiségűek tartózkodtak hosszú ideig és letelepedési (családegyesítési) céllal Magyarországon. A rendszerváltozást követő határnyitás és a személyek szabad áramlása természetesen új időszakot nyitott a nemzetközi vándorlásban, Magyarország fokozatosan részévé vált az európai migrációs térségnek. A nyugati államokhoz hasonlóan érintik a nemzetközi krízisek következtében kialakuló vándorlási hullámok (délszláv konfliktus). Mi is számba vehető célországgá váltunk, és a külföldön megélhetést kereső vagy arra kényszerülő magyaroknak sem kell azzal számolniuk többé, hogy ennek következményeként nem térhetnek vissza az anyaországba. Igen nehéz megbecsülni a tőlünk kivándorlók és a bevándorlók számát és a kettő különbségéből adódó vándorlási egyenleget, illetve azonosítani azokat a mechanizmusokat és motivációkat, amelyek a nemzetközi vándormozgalom hazai szegmensét mozgatja.

Az eredeti és a szerzett állampolgárságú magyarok tartós külföldi tartózkodásáról, illetve új állampolgári státusok megváltozásáról a fogadó országok bevándorlási és statisztikai jelentéseit folyamatosan végigkísérve és standardizálva, juthatnánk számszerű ismeretekhez, de ez igen nehéz és néha megoldhatatlan feladat. (Ausztriára vonatkozóan például nem rendelkezünk ilyen rendszeres adatokkal, pedig ez az ország a magyar kivándorlásban mindig lényeges szerepet játszott.) A Tóth Pál Péter által végzett becslés szerint 80-100 ezer főre becsülhető az a népesség, amely a rendszerváltozás és az ezredforduló között hagyta el az országot és tartósan külföldön él. A magyar vándorlóknak is megvan a maguk, hagyományos migrációs csatornája: döntő többségük (50-60 ezer fő) Németországban él, és nem lehet elhanyagolható Ausztria szerepe sem. A magyarok kivándorlási hajlandósága a hozzánk hasonló helyzetű volt szocialista országokhoz (pl. Lengyelország, Csehország, Románia) képest viszonylag alacsony, akár a terveket, akár a gyakorlatot tekintjük.

Pontosabb ismereteink vannak az országunkba belépő és tartózkodási, illetve letelepedési (2001-ig bevándorlási) engedéllyel rendelkezőkről és arról is, hogy közülük há- nyan hagyták el Magyarországot (lásd 7.10. táblázat).

7.12. táblázat - 7.10. táblázat ♦ Azon külföldi belépők és kilépők száma és országcsoportok szerinti összetétele, akik tartózkodási, bevándorlási engedélyt kaptak, illetve egyéb állandó itt-tartózkodási státussal rendelkeztek az 1990-2000 közötti időszakban

Országcsoportok

Belépők

Kilépők

Szomszédos országok

162 352

69,9

52 977

53,0

Az Európai Unió országai

21 625

9,3

14 509

14,3

USA és Kanada

6 027

2,6

4 293

4,2

Egyéb országok

42 401

18,2

29 464

29,1

Összesen

232 417

100,0

101 243

100,0


Forrás: Tóth 2003, 454. p.

Jól látszik, hogy a migráció fő forrását a szomszédos országok – és döntő mértékben az ott élő magyarok – képezik, és ebben országcsoportban az átlagosnál alacsonyabb a kilépők aránya. A Magyarországra érkezők több mint fele Romániából jött, ezenkívül két ország, Ukrajna és a volt Jugoszlávia részesedik még lényeges, 10 százalék körüli hányaddal. Az is kitetszik, hogy a tartósan Magyarországon élők egy része tovább- vagy visszaköltözik, tehát nem minden belépő marad végérvényesen az országban. Sőt tudjuk, hogy státusuk az itt-tartózkodás folyamán is változhat (átmenetiből tartóssá, illetve megfordítva).

Nyilvánvaló, hogy a Magyarországra irányuló vándorlás okai a különböző országcsoportokban eltérőek. Az EU régebbi tagállamaiból érkezők többsége a globalizációnak és az európai integrációnak köszönhetően kialakuló gazdasági kapcsolatokat szándékozik kihasználni, munkát akar vállalni. A szomszédos országokból érkezők migrációját a munkavállalási, családi és etnikai vonatkozások együttesen motiválják. Erről átfogó képet ad egy reprezentatív vizsgálat, amelyet a környező országokból érkezett, 2001-ben bevándorlási státust kapott személyek körében végeztek (Gödri-Tóth 2005). A kutatás megállapította, hogy a vándorlásban lényeges szerepet játszott a magasabb magyarországi életszínvonal („szívó hatás”), a kibocsátó ország kilátástalannak ítélt gazdasági és politikai helyzete, illetve az elszenvedett kisebbségi hátrányok („taszító erők”). Lényeges és egyre erősödő szerepet játszott a kapcsolatháló: az érintettek mindegyikének volt a kibocsátó országból Magyarországon letelepedett rokona és barátja, továbbá többségük Magyarországon született rokonnal és ismerőssel is tartott fenn kapcsolatot. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a magyar nemzethez és kultúrához való tartozás, az anyanyelv hibátlan ismerete megkönnyítette a vándorlást, és a szokásostól eltérő értelmezéshez is teret engedett (nem hiába használják az érintettek az át- település fogalmát). Ezeknek a körülményeknek a költség- és kockázatcsökkentő, az integrációt megkönnyítő hatása nyilvánvaló. (Érdekes itt megemlíteni az 1945 után kitelepített sváboknak azt a tapasztalatát, hogy archaikus, az irodalmi némettől jelentősen eltérő nyelvhasználatuk miatt Németországban „magyar cigányoknak”, „»barbár« magyaroknak” nevezték őket. – Bindorfer 2001, 88. skk.) A vándorlás (át)értelmezésében (jelentéstulajdonítás) pedig az nyilvánul meg, hogy a lakóhely-változtatás egyfajta „belső vándorlásként”, és különösen Budapestre és környékére költözés esetén a centrumba irányuló társadalmi mobilitásként, „felemelkedésként” fogható fel, hiszen az érintettek körében Magyarország és Budapest sohasem szűnt meg releváns vonatkoztatási rendszerként működni.

Jóllehet az érintettek körében a „jövőbeli bizonytalanságok kiküszöbölése”, az „életszínvonal emelése”, a munkavállalás, a „menekülés a nehéz gazdasági körülmények és kisebbségi feszültségek közül”, a „családi kapcsolatok rendezése” mind a migráció megindulásakor (1987-1992), mind pedig az ezredfordulón megjelenik magyarázó faktorként, némi hangsúlyeltolódás bekövetkezett. A kezdeti időszakban nagyobb szerepet kaptak a kisebbségi feszültségek és a nemzeti azonosulás új lehetőségei, illetve a kilátástalan gazdasági körülmények, az ezredfordulón már a nemzetközi migráció mindenütt ismert mozgatórugói a – gazdasági és a családi okok – kerültek a középpontba.

A kutatók a klaszterelemzés módszerével az ezredforduló bevándorlóit motivációik szerint négy nagy típusba sorolták (vö. 7.11. táblázat). Etnikai migránsnak (18 százalék) nevezték azokat, akinél a kisebbségi helyzet jelentette a vándorlás kiváltó okát. (Az esetleges félreértést elkerülendő: a vizsgálat alanyai döntően a magyar etnikumhoz tartoztak.) A gazdasági migránsok alkották a legnagyobb csoportot (28 százalék), ide azok kerültek, akiket leginkább az életfeltételek javításának szándéka, a gyerekek jövője iránti aggodalom késztetett vándorlásra. A karriermigránsokat (25 százalék) a képességeik jobb kihasználásának, a szakmai előrejutásuknak a lehetősége motiválta leginkább; az ő esetükben tehát a felfelé irányuló mobilitás perspektívája lehetett a meghatározó késztető erő. A családegyesítő migránsok (27 százalék) a szekunder migráció alanyai: követik a családból elvándorolt, a fogadó országba sikeresen integrálódott személyeket.

Társadalmi mobilitás Részben adathiány, részben elméleti problémák megoldatlansága gátolja, hogy pontos és átfogó képet adjunk az 1990-es években végbement mobilitási folyamatokról. Ami az előbbit illeti: az ezredforduló első éveiben elmaradt a társadalmi mobilitásról évtizedek óta elvégzett rendszeres társadalmi adatfelvétel, így a témával foglalkozó kutatóknak más célra kialakított, szempontunkból korlátozott érvényű adatgyűjtésekkel kellett beérniük. A megoldatlan elméleti problémák közül, itt legfőképpen arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a mobilitást feltáró elemzések a foglalkozási csoport szerinti hovatartozáson alapulnak. Ugyanakkor a foglalkozási státus a modern ipari társadalmakban („kockázati társadalom”) és még inkább az átmeneti társadalmakban a gyakori változások folytán egyre nehezebben azonosítható, hiszen a foglalkozási pályák gyakrabban törnek meg (vö. 5. fejezet). Emlékezzünk, arra a bevett eljárásra, hogy a munkahellyel nem rendelkezőket (munkanélküli, inaktív, nyugdíjas, háztartásbeli személyeket) az utolsó foglalkozás alapján soroljuk csoportokba, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy például egy tartós munkahellyel rendelkező, illetve egy másfél évtizede nem dolgozó betanított munkás helyzete milyen lényegesen különbözik. Amennyiben ezek a körülmények nem változnak, akkor a jövő egyik leglényegesebb kutatási feladata lesz a munkapiacról kiszorult, illetve a pozíciójukat gyakran változtató személyek státusának meghatározása. A fentiek ellenére sok tanulsággal szolgálnak és szolgálhatnak a klasszikus mobilitási elemzések, ám jelezni kell azon kísérleteket is, amelyek a jelenséget szélesebben értelmezik.

7.13. táblázat - 7.11. táblázat ♦ A migrációs motivációk megoszlása (említések aránya) az összes bevándorló, körében, illetve az egyes migrációs típusba tartozók körében

Migrációs motiváció

Teljes

Bevándorlótípusok

minta

Etnikai

migráns

Karrier-

migráns

Gazdasági

migráns

Család

egyesítő

migráns

Magyarként így látta biztosítva a jövőjét

54,8

61,9

37,2

73,0

50,0

Saját, illetve a család életfeltételeinek javítása

50,2

25,4

45,6

77,3

44,0

A gyermekek jövője miatti aggodalom

48,3

30,9

30.4

85,5

38,3

Családegyesítés

35,2

41,4

13,2

5,0

81,9

A gazdasági helyzet kilátástalan- sága

35,6

47,0

33,6

55,7

11,3

Nem akart kisebbségben élni

29,6

67,4

19,2

19,5

24,8

Rokonok, barátok, ismerősök hatása

27,9

20,4

24,4

19,5

45,4

Magyarország vonzása, a róla kialakult kép

28,3

48,1

38,0

25,5

12,4

Saját ismeretek, képességek jobb felhasználása

25,7

9,9

84,4

7,1

2,1

A szakmai előrejutás lehetőségének hiánya

19,2

7,2

46,0

20,9

1,8

Házasságkötés

13,9

2,8

16,0

8,2

25,2

A magyar tannyelvű oktatási intézmények hiánya

12,3

6,6

21,2

19,5

0,7

A saját otthoni feltételei

10,6

10,5

8,8

17,0

5,3

Iskolai tanulmányok

11,1

0,0

32,0

7,4

3,5

Kilátástalan politikai helyzet

10,7

33,7

6,4

7,8

2,8

Konkrét egyéni/közösségi emberi jogi sérelem

6,1

20,4

2,4

5,3

1,4

Félelem (pl. etnikai problémák miatti félelem)

5,7

19,9

0,4

5,3

2,1

A bevándorlótípusok aránya az összes bevándorló között (%)

98,0

17,9

24,7

28,0

27,4


Forrás: Gödi–Tóth 2005, 101. p.

Az elmúlt évezred utolsó évtizedében érdemi fordulat állt be a nemzedékek közötti mobilitás trendjeiben (Bukodi 2001; 2002). A teljes mobilitási arányszám a teljes népesség és a fiatal férfiak körében egyértelműen csökkent, a fiatal nők körében viszont tulajdonképpen nem változott (vö. 7.12. táblázat). Ebből az következne, hogy az ezredfordulón a társadalom zártabbá vált. Ez részben így is van, ám árnyaltabb képhez jutunk, ha figyelembe vesszük a struktúra változása által generált mobilitás mértékét. A mobilitás ugyanis most alapvetően azért alacsonyabb, mert 2000-ben a gyerekek és a szülők foglalkozási szerkezete kevésbé tért el, mint 1992-ben. A cirkuláns mobilitás nem csökkent, sőt egyes esetekben valamelyest nőtt is. (Felhívjuk a figyelmet, hogy ezek az adatok nem vethetők össze a 7.6. táblázat adataival, mivel Bukodi EGP foglalkozási rétegekkel számolt, és ez nem felel meg az Andorka által alkalmazott munkajellegcsoportnak. Erről bővebben Andorka 1990.)

7.14. táblázat - 7.12. táblázat ♦ A teljes és minimálisan szükséges (strukturális) mobilitási arányszámok, 1992, 2000

1992

2000

20–69 évesek

Férfiak

Teljes

72,7

65,8

Strukturális

25,3

15,1

Nők

Teljes

76,1

73,9

Strukturális

40,0

32,7

20–34 évesek

Férfiak

Teljes

65,5

60,5

Strukturális

15,3

9,4

Nők

Teljes

72,3

73,4

Strukturális

32,2

34,7


Forrás: Bukodi 2001 és saját számítás

Hogy a teljes mobilitási arányszám milyen mozgásokból áll össze, azt megkapjuk, ha részletesen elemezzük a belépési (honnan érkeznek az egyes társadalmi csoportba tartozók) és kilépési (mivé váltak egy adott foglalkozási csoportba tartozó apák gyermekei) mobilitási arányszámokat. Itt két olyan foglalkozási csoport, a vezetők-értelmiségiek- hivatalnokok és a nem mezőgazdasági önállóak (vállalkozók) belépési arányszámaira koncentrálunk, amelyek sokak számára a felemelkedés célcsoportjai. Az elsőt tekintve azt látjuk, hogy az újratermelődés gyakorisága emelkedett, hiszen míg 1992-ben az ide tartozó gyerekek 28,7 százalékának édesapja származott ugyanebből a csoportból, addig 2000-ben az arányuk négytizedes (41,1 százalék) volt (vö. 7.13. táblázat). A vállalkozók társadalmi csoportjának újratermelődése szintén erősödött, a részarányt tekintve 6,9-ről 12,1 százalékra, ám itt igen alacsony volt az indulási arány. A vállalkozók döntő többsége más társadalmi csoportból származik: legtöbbjük szülei szakmunkások és betanított munkások, de nem jelentéktelen a vezetői-értelmiségi háttérrel rendelkezők aránya sem (vö. 7.13. táblázat). A 90-es évek jellemző tendenciája, hogy növekedett a szakmunkás szülővel rendelkező vállalkozók részaránya. Az eredeti adatbázisok felhasználásával az Andorka által bemutatott loglineáris módszerrel kiszámíthatjuk, hogyan változott egy adott foglalkozási csoportból a vállalkozóvá válás esélye. A vezetőértelmiségi-hivatalnok, illetve a szakmunkás státusú szülői háttér következményeit összehasonlítva azt állapíthatjuk meg, hogy míg 1992-ben a két csoporthoz tartozók gyerekei közel ugyanolyan valószínűséggel váltak vállalkozóvá (1,07-es esélyhányados), addig 2000-ben az utóbbiak esélye az értelmiségiekhez képest másfélszeres (1,49) lett.

7.15. táblázat - 7.13. táblázat ♦ A vezető-értelmiségi-hivatalnok és a vállalkozó (nem mezőgazdasági önálló) rétegek rekrutációja (belépési mobilitási arányok) 1992; 2000; 20–69 éves férfiak

Az apa foglalkozási rétegek szerinti helyzete

Vezető-értelmiségi-

hivatalnok

Nem mezőgazdasági önállóak (vállalkozók)

1992

2000

1992

2000

Vezető-értelmiségi-hivatalnok

28,1

41,1

13,8

12,8

Egyéb szellemi

4,0

2,6

1,6

1,3

Nem mg.-i önálló

8,4

5,8

6,9

12,1

Mezőgazdasági önálló

7,8

3,2

5,3

4,4

Szakmunkás

23,9

23,3

29,4

35,9

Szakképzetlen munkás

18,3

16,4

29,0

22,5

Mg.-i fizikai

9,5

7,6

14,0

11,0

Összesen

100,0

100,0

100,0

100,0


Forrás: Bukodi 2001, 19. és 23. p.

Klasszikus módszereket használó átfogó elemzés a nemzedéken belüli (intragene- rációs) foglalkozási mobilitásról a vizsgált időszakot tekintve nem készült, pedig közismert tény, hogy a rendszerváltás során és annak következtében sokan kényszerültek foglalkozásváltásra, de ne feledkezzünk el arról sem, hogy sokan tudtak élni is a piac működése kínálta kedvező lehetőségekkel. Ha azonban a mobilitás kategóriáját az eddig alkalmazottnál szélesebb értelmezésben használjuk (pl. jövedelmi vagy anyagi helyzet szerinti mobilitás; belépés a munkaerőpiacra, kilépés, kivonulás a munkapiacról; nyertessé vagy vesztessé válás stb.), akkor számtalan részelemzéssel rendelkezünk (pl. Bukodi-Róbert 2002; Habich-Spéder 1998; Kolosi-Sági 1998). A 4. fejezetben már részletesen bemutatott Magyar Háztartás Panel adatrendszere ugyanis számtalan lehetőséget ad a tárgykör feltárására. A viszonylag rövid, 1991-1997 közötti időszakban az érintettek számtalan státusváltáson estek át. Közel egymillióan kerültek ki kényszerűen és véglegesen a munkapiacról (nagyrészt nyugdíjba), akik ezt a fordulatot döntően státusvesztésként élték meg. Ha a munkaviszonyban állókra szorítkozunk, akkor az 1991-ben foglalkoztatottaknak és 1997-ben még nem nyugdíjazottak kevesebb mint egytizede (9,5 százalék) nem élt át státusváltást, közel egyötödük (23 százalék) mind a munkanélküliséget, mind pedig a foglalkozási mobilitást megtapasztalta, a csak munkahelyet változtató háromötöd közül igen keveseknek (8 százalék) nem módosult a státusa, a többiek többségének pedig a lefelé és felfelé irányú elmozdulásban is része volt (Bukodi-Róbert 2002). Ezek a mozgások pontosan leképeződnek a jövedelmi mobilitásban, hiszen egy ötéves időszakot tekintve az érintettek minden második évben jövedelmi osztályt váltottak.

A rendszerváltozás utáni időszak az ipari társadalmakban szokásosnál nyilvánvalóan intenzívebb mobilitási periódus volt: többen szenvedtek el végérvényes státusvesztést, kevesebben tudtak az új helyzetet kihasználva töretlenül emelkedni. A legtöbben lefelé és felfelé irányuló státusváltást is átéltek. A mobilitás és a státusváltás dinamikája a 1990-es évek végére minden bizonnyal mérséklődött, ám az intenzív munkapiaci fluktuáció és az új foglalkoztatási viszonyok (határozott idejű foglalkoztatás) terjedése vélhetőleg gyakorlattá teszi a státusok instabilitását, amellyel a jövőbeli intragenerá- ciós/mobilitási vizsgálatoknak számot kell vetniük.