Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

Az a kérdés, hogy mitől függ a társadalmi mobilitás, azaz a társadalmi felemelkedés lehetősége vagy lehetetlensége, régóta foglalkoztatja nemcsak a szociológiát, hanem a közgondolkodást is. Csak a mesében fordulhat elő, hogy pásztorfiúból király lesz, vagy a valóságban is? Csak illúzió, hogy Amerikában az egyszerű mosogatóból milliomos lehet, vagy megtörténhet ez a valódi életben is?

A társadalmi rendszerek hatása a mobilitásra

A mobilitás nagyságát és irányát befolyásoló tényezők elméleteit két nagy csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba tartozó elméletek a gazdasági-társadalmi-politikai rendszer jellegében keresik a mobilitás fő meghatározó okát. A másik csoportba tartozó elméletek inkább a struktúrákra, a társadalmi-foglalkozási struktúrára és annak változásaira, valamint a demográfiai adottságokra (a társadalmi rétegek eltérő születési és halálozási arányszámára) helyezik a súlyt. A valóságban e kétféle tényezőnek – a társadalmi rendszernek és a strukturális adottságoknak – a hatása együtt jelentkezik, a kérdés az, hogy melyik hatás van túlsúlyban.

A társadalmi rendszerek mobilitásra gyakorolt hatását a következőképpen lehet összefoglalni. A kasztrendszerű társadalmakban alig volt átlépési lehetőség az egyik kasztból a másikba, mert a társadalom tagjai a kasztokba beleszülettek, más kaszt tagjaival általában nem házasodhattak, sőt társadalmi érintkezésük is sokszor korlátozott volt, a kasztok tagjainak a foglalkozásai szigorúan elkülönültek, más foglalkozásokat nem folytathattak. Indiában ma is élnek a kasztrendszer nyomai. A rabszolgarendszerben szintén mérsékelt volt a társadalmi mobilitás, bár a rabszolgákat tulajdonosaik felszabadíthatták, így azok a szabad osztályokba léphettek át. A rendi társadalomban a rendek – arisztokrácia, közép- és kisnemesség, polgárság, jobbágyság, zsellérek – szintén nemcsak gazdasági, hanem jogi tekintetben is elkülönültek egymástól, sokszor öltözködési és más viselkedési szabályok vonatkoztak az egyes rendek tagjaira, de az uralkodók – a nekik tett szolgálatok fejében – viszonylag gyakran adtak magasabb rendi státust a társadalom egyes tagjainak, így lettek jobbágyokból (sokszor egész jobbágyfalvakból) nemesek, vagy köznemesekből arisztokraták. A papság egy másik fölfelé irányuló mobilitási csatorna volt. (Bakócz Tamás esztergomi érsek jobbágyszármazású volt, és a pápaság elnyerésére is kísérletet tett.) A polgári társadalomban megszűntek az osztályokat elválasztó jogi határok, az osztályhoz tartozás alapja a tulajdon, illetve annak hiánya lett, ezáltal a mobilitás jogi korlátai eltűntek. A szocializmus ideológusai azt hirdették, hogy a szocialista társadalomban – mivel a vagyon jelentősége a társadalmi pozíció meghatározásában megszűnt – a mobilitási esélyek teljesen egyenlőekké váltak, sőt egyes korszakokban a „tőkés” vagy „kulák” származás egyenesen hátrányt jelentett a privilegizált társadalmi pozíciók elérésében.

A strukturális tényezők hatása a mobilitásra

A strukturális tényezők hatását hangsúlyozó elméletek arra mutatnak rá, hogy a gazdaságilag nem fejlődő társadalmakban a társadalmi-foglalkozási struktúra változatlan marad, ezért nincs arra lehetőség, hogy a kedvezőtlen helyzetű osztályok, rétegek, rendek tagjai a struktúraváltozás következtében növekvő osztályokban, rétegekben, rendekben megnyíló új pozíciókba tömegesen bejussanak. Sőt a demográfiai átmenet megindulásáig a kedvezőbb helyzetű rétegek demográfiai reprodukciója általában bővített volt, gyorsabban szaporodtak, mint a szegény rétegek, mert kedvezőbb volt a halandóságuk, több gyermekük született, és közülük többen maradtak életben a felnőttkor eléréséig. Ilyen körülmények között a lefelé irányuló mobilitás gyakoribb volt, mint a fölemelkedés. A nagybirtokok aprózódásával a főúri családok gyermekei fokozatosan lejjebb süllyedhettek, a kisnemesek elparasztosodtak, a szegény osztályoknak azon gyermekei pedig, akik nem tudtak önálló jobbágybirtokhoz jutni, súlyos szegénységbe kerültek, csavargók lettek, koldulásból, némelykor bűnözésből éltek, nem tudtak családot alapítani, és a járványos betegségek, éhínségek elsősorban közülük szedték áldozataikat.

Az iparosodás megindulása után ezek a mobilitási tendenciák megváltoztak: a társadalmi-gazdasági struktúra gyorsan változni kezdett, csökkent a mezőgazdaságban dolgozók aránya, nőtt a munkásosztály és a szellemi foglalkozású réteg. Ezzel a mobilitás alapvető iránya megfordult: a társadalmi hierarchia legalján lévő föld nélküli mezőgazdasági munkás és a törpebirtokos paraszti rétegek aránya csökkent, és ha tagjaik számára a proletarizálódás, az ipari munkássá válás évtizedekig igen nagy nyomorral járt is együtt, hosszú távon mégis javult a munkások helyzete. A szellemi foglalkozású és szakértelmiségi réteg növekedése pedig – igaz, kevesek számára – megnyitotta az alsóbb rétegekből a privilegizált rétegekbe való átlépés lehetőségét. Ugyanakkor a születéskorlátozás először a „felső” rétegekben terjedt el, így az „alsóbb rétegek” kezdtek gyorsabban szaporodni, és ez azzal járt, hogy a növekvő „felső rétegekben” lassan nőtt azoknak a pozícióknak száma, amelyek nyitva maradtak az alsóbb rétegekből érkező mobil személyek számára.

Lenski (1966) egy olyan tendenciát látott a mobilitás történetében, hogy a társadalmi rendszerek változása és a strukturális tényezők együttes hatására az agrártársadalmaktól az ipari társadalmakig a mobilitás volumene nőtt és iránya megfordult, a főképpen lefelé irányuló mobilitást a főképpen fölfelé irányuló mobilitás váltotta föl.

Az „évszázados” mobilitási tendenciáktól némileg eltérő kérdés, hogyan alakult a mobilitás a XX. században az iparosodott társadalmakban.

Az „amerikai álom”

Amerikában a XIX. század második felétől egészen a módszeres mobilitásvizsgálatok megkezdéséig, azaz a XX. század közepéig az a közmeggyőződés élt, hogy ott a fölfelé irányuló mobilitás lehetőségei sokkal nagyobbak, mint Európában. Példaképpen hivatkoztak Benjamin Franklinra, aki egy szappan- és gyertyakészítő fia volt, továbbá Abraham Lincolnra, aki egy fakunyhóban született. Horatio Alger múlt századi szépíró fogalmazta meg népszerű regényeiben azt a „mítoszt”, hogy Amerikában kellő szorgalommal bárki nagy karriert csinálhat. Ezt nevezték „amerikai álomnak". Ez az álom nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy Európából bevándorlókat vonzott Amerikába, és hogy az amerikai társadalom szegény rétegei személyes helyzetük javulásában bíztak. A XX. század közepén kezdett az a vélemény elterjedni, hogy Amerika már nem a korlátlan mobilitási esélyek országa.

Mobilitás a posztindusztriális társadalmakban

Elméletileg vitatott és empirikusan vizsgált kérdés az is, hogy vajon a gazdasági fejlődés előrehaladásával, a „posztindusztriális" társadalom eljövetelével megnő-e a társadalom nyitottsága. A növekvő nyitottságot feltételezők szerint a posztindusztriális társadalomban egyre nagyobb szerephez jut a tudás, a műveltség, ez pedig kevésbé örökíthető át a családon belül, mint a vagyon. Minél nyitottabb egy posztindusztriális társadalom, annál sikeresebb az országok versenyében.

Környezet vagy öröklés

Hasonló kérdés, hogy társadalompolitikai eszközökkel, elsősorban az oktatás demokratizálásával növelni lehet-e a társadalom nyitottságát. Kormányra került szociáldemokrata pártok és az amerikai Demokrata Párt programjában sok esetben kitüntetett helyet foglalt el az esélyek egyenlőségének megteremtése, elsősorban a hátrányosabb helyzetű fiatalok közép- és felsőfokú tanulmányainak támogatása útján.

Ezek az iskolai esélyegyenlőséget elősegíteni hivatott erőfeszítések azonban az amerikai társadalom egyes köreiben erélyes visszautasítással találkoztak. Ennek a közhangulatnak talaján élénkült fel a már több évszázada folyó vita arról, hogy az egyén képességeit, teljesítményét, intelligenciáját az öröklés, elsősorban a genetikai öröklés vagy a környezet, ezen belül az iskolai környezet határozza-e meg. Amerikában e vitának egy külön leágazása az a kérdés, hogy az amerikai feketék genetikusan kevésbé intelligensek-e, mint a fehérek. Ha ugyanis a képességek genetikai okok miatt különböznek, akkor reménytelen, sőt káros lehet – állítják ennek az álláspontnak képviselői – az oktatáson keresztül egyenlő ismeretszintre felhozni próbálni a különböző képességű fiatalokat. Hozzá kell tenni, hogy az intelligencia genetikus öröklődését elsősorban egyes pszichológusok hangsúlyozták, míg a szociológusok nagy többségükben a környezeti hatások, közöttük az oktatás hatását tekintik elsődlegesnek. A vitát eddig empirikus adatok alapján nem lehetett eldönteni. Bár nem vonható kétségbe, hogy a genetikai öröklés szerepet játszik a személyek tulajdonságaiban, egyáltalán nem világos, hogy ez a hatás – különösen az intelligencia esetében – mennyire erős. Az is kétségtelen, hogy a környezeti hatások – a magzati életszakasztól a csecsemőkori gondozáson keresztül a családi és az iskolai környezetig – igen fontos szerepet játszanak a tulajdonságok, különösen az intelligencia alakulásában (Eysenck-Kamin 1981).

Mobilitás a szocialista társadalmakban

Érdekes elméleti és empirikusan is vizsgált kérdés, hogy a szocialista társadalmakban, ahol a magántulajdon átörökítése az uralkodó ideológia szerint nem játszott szerepet a társadalmi pozíció átörökítésében, egyenlőbbek-e a társadalmi mobilitási esélyek, mint a kapitalista társadalmakban. Az európai szocialista társadalmakban a szocialista átalakulás után ténylegesen megnőtt a mobilitás. Vitatott azonban, hogy abban mekkora szerepe volt a társadalom vezető pozícióiban végbement „nagy őrségváltásnak”, az egyenlőségeszmény megvalósulásának vagy a meggyorsult gazdasági fejlődésnek. Ossowski (1957) lengyel szociológus szerint a kelet- és közép-európai szocialista országokban az utóbbinak, a meggyorsult iparosításnak volt döntő szerepe.

A szocialista társadalmakban uralkodó állítólagosan nagyobb egyenlőség nem játszott szerepet a mobilitás volumenének növekedésében. Ezért szerinte ha hasonlóan gyors iparosítás ment volna végbe kapitalista viszonyok között, mondjuk a Marshall- terv elfogadásának köszönhetően, a társadalmi mobilitás teljesen hasonló lett volna, mint az erőltetett szocialista iparosítás következtében.

A mobilitás társadalmi hatásai

A mobilitás okaihoz hasonlóan érdekes a mobilitás társadalmi hatásainak kérdése is. Már Marx rámutatott a mobilitásnak a társadalmi rendszert stabilizáló hatására: „Minél inkább képes egy uralkodó osztály arra, hogy az elnyomott osztályok legjelentékenyebb embereit befogadja magába, annál szilárdabb és veszélyesebb az uralma.” Az amerikai munkásmozgalom gyengeségét, a harcos osztálytudat hiányát pedig azzal magyarázta, hogy előbb-utóbb „.. .a bérmunkások független, önmagukat eltartó parasztokká válnak. A bérmunkásfunkció az amerikai nép igen nagy része számára csak a próbaidő állapota, amelyet hosszabb vagy rövidebb idő múlva biztosan otthagynak.”

A mobilitás ezen feltételezett rendszerstabilizáló, a forradalmi törekvéseket gyengítő hatása miatt a későbbi marxista szociológusok nagy része nem tartotta kívánatosnak a társadalom nyitottságának növekedését, sőt némelykor lényegtelenként kezelték a társadalmi mobilitás egész kérdéskörét.

Max Weber felfogása szerint a társadalmi osztálynak (megkülönböztetve a tulajdoni és a jövedelemszerzési osztálytól) egyik kritériuma, hogy azon belül az egyéni és a nemzedékek közötti mozgás könnyű és gyakori, kívülről bejutni vagy az osztályból kikerülni viszont nehéz és ritka. Az osztály egy kritériuma ezek szerint az, hogy másokat „kizár” (closure).

A mobilitás és az osztályképződés közötti ezen feltételezett kapcsolat miatt a későbbi weberiánus szociológusok általában nagy érdeklődést mutattak a mobilitás témaköre iránt.

Mobilitás és társadalmi egyenlőtlenség

Végül a társadalmi mobilitás elméletének harmadik kérdése annak összefüggése a társadalmi egyenlőtlenségekkel. A mobilitási esélyek egyenlőtlenségeit korábban a cirkuláris mobilitás nagyságával mérték: minél nagyobb a cirkuláris mobilitás, vagyis minél több a „helycsere” a társadalomban, annál egyenlőbbeknek tekintették a mobilitási esélyeket. Újabban a loglineáris elemzés esélyegyenlőtlenségi hányadosaival szokás az esélyegyenlőtlenséget mérni: minél kisebbek az esélyegyenlőtlenségi hányadosok, annál egyenlőbbek az esélyek.

Azt a tényt, hogy a különböző társadalmi helyzetű családok gyermekeinek eltérő esélyük van arra, hogy kedvezőbb társadalmi pozícióba kerüljenek, vagyis különbözőek a társadalmi mobilitási esélyeik, a társadalmi egyenlőtlenségek egyik fajtájának tekinthetjük. Van olyan felfogás, amely szerint kétféle társadalmi egyenlőtlenség különböztethető meg: a pozíciók közötti különbségek (például hogy a privilegizáltabb rétegek tagjainak magasabb a jövedelme, jobb a lakáshelyzete, nagyobb a befolyása) és a pozíciókba való bejutás esélyeinek különbsége (amely a mobilitási arányszámokban jut kifejezésre). A kérdés gyakran úgy vetődik fel, hogy a mobilitási esélyek egyenlőbb volta (a valóságban azonban ezek az esélyek többnyire erősen egyenlőtlenek) elfogadhatóbbá teszi-e a jövedelmi és más különbségeket, más szóval az a lehetőség, hogy a társadalom minden osztályának és rétegének tagjai – pontosabban: gyermekei – viszonylag hasonló eséllyel remélhetik a magasabb jövedelmű rétegekbe való bejutást, csökkenti-e a jövedelmi egyenlőtlenségek miatti elégedetlenséget. Ebben a kérdésben különösen az amerikai szociológiában élénk a vita. Talcott Parsons (1970) szerint például a jobb mobilitási esélyek elfogadhatóvá teszik a nagy jövedelmi és vagyoni különbségeket, mások ezt erősen kétségbe vonják.

John Rawls (1972) nagy hatású politikai-filozófiai munkájában, Az igazság elméletében a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek elfogadhatóságának két feltételét fogalmazta meg: hosszú távon ezek az egyenlőtlenségek a leghátrányosabb helyzetűeknek is hasznára válnak (mert például elősegítik a gyorsabb gazdasági fejlődést), továbbá a kedvezőbb helyzetű pozíciók és munkahelyek az esélyek fair egyenlőségének megfelelően mindenki számára nyitva állnak. Rawls szerint tehát a mobilitási esélyek egyenlősége az igazságos társadalom egyik alapkritériuma.

A mobilitási esélyek egyenlőtlensége vagy egyenlősége kérdéskörében szokás használni a „hozzárendelés" (ascription) és „teljesítmény" (achievement) fogalompárt. A „hozzárendelés” elve azt jelenti, hogy a társadalom tagjának veleszületett tulajdonságai (neme, bőrszíne, kaszthoz tartozása, osztályhoz tartozása) jelölik ki a társadalmi pozícióját, a „teljesítmény ”-elv viszont azt jelenti, hogy mindenkinek egyéni teljesítményétől függ, milyen társadalmi pozícióba kerül. Egyes szociológusok és kulturális antropológusok úgy vélik, hogy mindkét elv szerint működőképes lehet a társadalom (Linton 1936). Mások a teljesítményelvet elengedhetetlen követelménynek tekintik a modern társadalomban, sőt – mint láttuk – a „jó társadalom” egyik ismérvének tartják.

Meritokráciának szokás nevezni az olyan társadalmat, ahol az egyén társadalmi pozíciója kizárólag a teljesítményétől, munkateljesítményétől, képességeitől, tudásától, egyszóval „érdemeitől” függ.

M. Young (1961) angol szociológus A meritokrácia felemelkedése 1970-től 2033-ig című szociológiai sci-fi regényében szellemesen mutatta be, mennyire kevéssé lenne ideális és milyen társadalmi feszültségekhez vezetne a meritokratikus elvek (versenyvizsgák az iskolai előmenetel eldöntésénél, a munkakörök betöltésénél, az előléptetésnél, nagy kereseti különbségek a különféle teljesítményű dolgozók között) teljesen következetes érvényesítése. A regény egy 2033-ban írott fiktív szociológiai munka. Először elbeszéli, hogy a Munkáspárt által bevezetett meritokrácia milyen gyors gazdasági fejlődést segít elő Angliában 1970 után, azonban 2033-ban az alacsonyabb intelligenciájú és munkateljesítményű, ezért hátrányos helyzetű rétegek nem tűrik tovább hátrányaikat, és ezért forradalom készül kitörni az igazságtalannak tartott rendszer ellen. Ténylegesen a Munkáspárt viszonylag rövid kormányzási periódusaiban az 1960-as évek óta nem valósította meg a meritokráciát, így nem tudjuk tények alapján eldönteni, hogy a meritokrá- ciának milyen társadalmi hatásai lennének.

Az ember mint vándorló lény

A vándorlás elméletének legalapvetőbb megállapítása, hogy az ember rendkívüli módon – sok állatfajnál nagyobb mértékben – vándorlásra kész élőlény.

Az emberiség történetét meg lehet írni a nagy vándorlások történeteként is. A homo sapiens vándorlások útján terjedt el az egész földön, viszonylag igen rövid idő alatt, mindenesetre gyorsabban, mint bármely állatfaj, és ellentétben a legtöbb állattal, benépesített minden földrészt a Déli-sarkvidék kivételével. Az ókori birodalmakat újra és újra meghódították külső támadók, akik bevándoroltak és uralkodtak a korábbi megtelepedett népességen. A népvándorlás, amelyet valószínűleg a belső-ázsiai legelők kiszáradása indított el, a nomád bevándorlók újabb és újabb hullámait zúdította az európai lakosságra. Először indoeurópai, majd török, végül mongol népességek özön- lötték el és részben hódították meg Európát. Ennek az (évszázadokon át tartó) hatalmas vándormozgalomnak a középső szakaszában érkezett meg a magyarság is a Kárpát-medence területére. Egyidejűleg arab népességek hódították meg a Földközi-tenger déli partját.

Az újkor kezdetén megfordult a nemzetközi vándorlások iránya: az európai népességek kezdtek kiáramlani más földrészekre és meghódítani azokat. A nyugat-európaiak elsősorban Amerika felé, az oroszok Szibéria felé áramlottak. Amerika gazdasági fellendülése az ipari forradalom után újabb, ezúttal már nem hódító jellegű vándormozgalmat indított Európából az Újvilág felé.

Végül a második világháború után Nyugat-Európa gazdasági fellendülése olyan munkaerő-szükségletet teremtett, amelyet csak az Európán kívülről, a fejlődő országokból jövő vendégmunkásokkal lehetett kielégíteni, ezek a vendégmunkások azonban részben európai lakosokká váltak.

E történeti perspektívára azért is érdemes emlékeztetni, hogy felismerjük: a nagy nemzetközi vándorlások nem kivételes folyamatok, hanem hozzátartoznak az emberiség történetéhez, ezért nem csodálkozhatunk azon, ha a következő évtizedekben is folytatódni fognak. Különösképpen valószínű, hogy ha az európai és észak-amerikai népesség alacsony termékenysége fennmarad, akkor a népesség fogyásának pótlására Európán és Észak-Amerikán kívüli területekről fognak nagy tömegek beáramlani. McNeil (1984) amerikai történész egyenesen azt állítja, hogy a gazdasági és kulturális fejlettségnek az adott korszakban legmagasabb szintjén álló népességek sok esetben nem voltak képesek a népesség egyszerű reprodukcióját biztosítani (az ókorban és a középkorban a városi központok nagy népsűrűségével összefüggő magas halandóság, járványok miatt, a XX. században – és talán a császárkori Rómában is – az alacsony gyermekszám miatt), ezért ezek az országok szükségképpen nagyszámú bevándorlót vonzottak. Az őslakosság és a bevándorlók részben külön etnikumokként éltek együtt (mint a mai Egyesült Államokban a különböző fehér etnikumok, továbbá a latin-amerikaiak és feketék), részben fokozatosan összekeveredtek, a keveredés következtében pedig újnépességek, új társadalmak, új kultúrák alakultak ki.

A belső vándorlás átmenetének elmélete

E sok ezer évet átölelő nemzetközi vándorláselmélet után említsünk meg egy elméletet, amely a belső vándorlást próbálja felvázolni a mai fejlett országok több évszázados történetében. Ezt nevezik a belső vándorlás átmenete elméletének (a demográfiai átmenet elmélete mintájára). Eszerint a vándorlás a következőképpen alakult a modernizálódás öt nagy szakaszában

1. A premodern társadalmakban a vándorlás csekély és cirkulációs jellegű, vagyis az oda- és elvándorlók mindenütt nagyjából kiegyenlítik egymást.

2. A korai átmeneti társadalomban erősen megnő a falvakból a városokba irányuló vándorlás és a falvakból a gyéren lakott határterületekre irányuló vándorlás (például az amerikai „nyugati határra” irányuló vándorlás).

3. A késői átmeneti társadalomban csökken a falvakból a városokba és a határterületekre irányuló vándorlás, viszont újra erősödik a cirkulációs vándorlás, tehát az egymással ellentétes oda- és elvándorlások.

4. A fejlett ipari társadalomban a gazdasági fejlettségi és életszínvonalbeli különbségek kiegyenlítődése következtében csökken a falvakból a városokba irányuló vándorlás, viszont megnő a városok közötti cirkulációs vándorlás, mert megfelelő munkahelyet keresve az emberek könnyebben vándorolnak. (Ez jellemzi a mai Amerikát.)

5. A posztindusztriális társadalomban a közlekedés és a hírközlés fejlődésével és a területileg egyenletesebben elosztott szolgáltatási szektor erős növekedésével lecsökken a cirkulációs vándorlás is. Az utóbbi szakasz jövőbeni bekövetkezése egyelőre csak hipotézis.

Viszont feltételezik azt is, hogy a közlekedés tökéletesedésével és az urbanizáció de- koncentrációs fázisának megjelenésével párhuzamosan növekedni fog az ingázás.

A vándorlások mindig szelektívek, vagyis a vándorlók nem és életkor szerinti és társadalmi összetétele nem egyezik meg sem a kibocsátó, sem pedig a befogadó ország vagy terület népességével. Ez a tény mindenféle súlyos társadalmi problémákat okozhat. Az elvándorlásban, különösen az elmaradt területeken és kisfalvakban, többnyire a magasabb képzettségű és tetterősebb fiatal felnőttek vesznek részt, és ez a helyben maradt közösség számára súlyos veszteségeket okozhat, gyorsíthatja a település hanyatlását. A bevándorlási ország vagy város szempontjából a bevándorlás jelenthet „fölévándor- lást” vagy „alávándorlást”. „Fölévándorlásnak” nevezik azt az esetet, amikor a bevándorló népesség az új lakóhely társadalmának legkedvezőbb helyzetű rétegeibe kerül, vagy oda emelkedik fel, például amikor tőkés vállalkozók vándorolnak be egy országba. Ebben az esetben társadalmi feszültségek léphetnek fel a régi privilegizált réteg és a bevándorlók közt. „Alávándorlásnak” nevezik azt az esetet, amikor a bevándorlók az újlakóhely társadalmának a legalacsonyabb szintjére kerülnek, például a fekete rabszolgák Amerikában, a vendégmunkások Nyugat-Európában vagy a latin-amerikai bevándorlók az Egyesült Államokban. Ebben az esetben a hátrányos helyzetű bevándorolt réteg előbb-utóbb erősen elégedetlenné válhat helyzetével és fellázadhat.

A nemzetközi vándorlások átmenetének elmélete

A demográfiai átmenet elméletével (lásd a 8. fejezetet) összefüggésben megfogalmazták a nemzetközi vándorlások átmenetének elméletét is (Chesnais 1986). Eszerint a demográfiai átmenet második és harmadik szakaszában, amikor a születési arányszám a halálozási arányszámnál lényegesen magasabb, és ezért a népesség gyorsan szaporodik, erős a kivándorlás az adott országból, a negyedik szakaszban, amikor a két arányszám kiegyenlítődik, és még inkább az esetleges ötödik szakaszban, amikor a népesség fogyni kezd, erős bevándorlás indul meg az adott ország felé. Mindenesetre alig elkerülhető, hogy ha egy fejlett ország népességszáma csökkenni kezd a halálozásoknak a születések fölötti többlete következtében, akkor a szegényebb és gyorsan szaporodó népességű országokból oda nagyszámú bevándorló érkezzék.