Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

Urbanizációs tendenciák

A város- és faluszociológiában felvetődő elméleti kérdésekre nem mindig tudunk egyértelmű válaszokat adni a fejlett országokban végzett szociológiai vizsgálatok alapján. Még az urbanizáció tendenciájának viszonylag egyszerű kérdésében is nagy a bizonytalanság. A fejlett országokban a városi népesség aránya körülbelül 1960-ig folyamatosan nőtt.

Az 1960 körül és után tartott népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy a fejlett országok legtöbb nagyvárosának lakossága nem nőtt tovább, sőt sok helyütt csökkenni kezdett. Először a szuburbanizáció jeleit figyelték meg: a városközpontok lakossága, éspedig elsősorban annak jómódú része, kiköltözött a környező kertes, családiházas övezetekbe. Az utolsó 10–15 évben azonban új tendencia jelentkezett: nemcsak a nagyvárosok körüli falusias területek népessége növekedett gyors ütemben, hanem a távolabbiakban is megállt a lakosság csökkenése, sőt kisebb növekedés is mutatkozott, mert a korábbi nagyvárosi lakosok kezdtek ide is kiköltözni. Nem teljesen világos, hogy mik voltak ennek okai. A kiköltözők között vannak nyugdíjasok, gyermekes családok, akik a falusias környezetet kedvelik, a városi társadalomból „kihullott” marginális helyzetű emberek. Biztosnak csak az mondható, hogy e tendencia megjelenésének előfeltétele a falusi életkörülmények, az ellátás közeledése a városiakhoz, továbbá a személygépkocsi elterjedése (ezért a tendencia nyilván függ az üzemanyag árának alakulásától is).

Az 1980-as években viszont újra az urbanizáció megerősödésének jeleit vélik felfedezni Észak-Amerikában, sok nyugat-európai országban és Japánban is, bár a városok növekedésének üteme nem annyira gyors, mint az 1950-es években. Ennek a tendenciaváltozásnak okát még kevésbé tudjuk megmondani, mint az 1970-es évekbeni dezurba- nizációs jelenségekét. Van olyan feltevés, hogy az 1970-es évekbeni dekoncentráció csak átmeneti jelenség volt. Mások szerint a városnövekedésnek egy hosszú, 55 éves ciklusa van (a Kondratyev-ciklussal párhuzamosan), és a gazdaság nagy depreszsziós szakaszaiban (a nagy világválság és az 1970-es évek olajválsága idején) visszaesik a városnövekedés. Ismét mások szerint a nagyvárosok növekedésének leállása azzal függött össze, hogy az ott megtelepedett hagyományos iparágak hanyatlásnak indultak, és a gazdasági struktúraváltás eredményes végrehajtása vezetett az urbanizáció újabb felgyorsulásához. Mivel nem tudjuk, hogy melyik magyarázat közelíti meg legjobban a valóságot, azt sem tudjuk megmondani, hogy az urbanizáció tendenciája milyen lesz az elkövetkező években, és hogy ezek a tendenciák és váltások érvényesülnek-e minden fejlett országban, így például Magyarországon.

Ugyanakkor a fejlődő országokban a városodás tendenciája egyértelműen folytatódik. Ezeknek az országoknak a népessége gyorsan nő, a népsűrűség némelyik országban már igen magas, a mezőgazdaságban és a falvakban nem képes a növekvő népesség minden tagja munkát, jövedelemforrást találni, földhöz jutni, ezért a falusi szegénység elől sokan a városokba menekülést választják, ahol alkalmi munkákból remélnek megélni.

Szegregáció és slumosodás a nagyvárosokban

A városokba áramló népesség többnyire az európai és észak-amerikai állampolgárok számára elképzelhetetlen nyomor körülményei között él, kunyhókban, sátrakban, sokszor a városi utcákon, megfelelő ivóvíz és csatorna nélkül. Egyes fejlődő országbeli város lakossága már hatalmas méretűvé duzzadt. Jelenleg a világ 20 legnagyobb népességű városa közül 17 a fejlődő országokban van. A világ öt legnagyobb népességű városa ma sorrendben: Mexikóváros, Sáo Paulo, Tokió, Kalkutta és Bombay.

A városokon belüli egyenlőtlenségek, a szegregáció és a slumosodás vonatkozásában meglehetősen nagy különbségek mutatkoznak a fejlett országok között. Az Egyesült Államok nagyvárosaiban különösen szemmel látható a szegregáció és a szegények lakta városrészek leromlása. Ennek okát sokan abban látják, hogy a városépítésben teljes mértékben érvényesülnek a piaci viszonyok. A nyugat-európai nagyvárosokban tudatos városépítési politikával próbálták elejét venni a slumosodásnak és a szegregációnak. Stockholmban például nem lehet slumosodó városrészt látni. Párizsban sikerült az átmeneti övezethez tartozó Marais városrészt felújítani és vonzó lakóhellyé, sőt kulturális központtá tenni. (Ide építették például a Pompidou Központot.) Hasonlóképpen Rómában a korábban meglehetősen leromlott Trastevere városrész elsősorban értelmiségiek, művészek kedvelt lakóhelyévé vált.

A volt szocialista országokban a városi lakásállomány állami tulajdonban volt és elvben erélyes várostervezést alkalmaztak. Ez azonban elsősorban az olcsóság érdekében a nagy előre gyártott lakótelepi épületek építéséből állt a nagyvárosok egyes körülhatárolt, többnyire külső részeiben. Az ötven-száz évvel ezelőtt épült városrészek felújítására viszont, annak költségessége miatt, kevés gondot fordítottak, ezért azok leromlottak.

Az emberi kapcsolatok és a lelki egészség

A nagyvárosok anómiás viszonyairól, az emberi kapcsolatok elszemélytelenedéséről nincsenek megbízható vizsgálati bizonyítékok. Egyrészt közismert az, hogy egyes amerikai és nyugat-európai nagyvárosok slumövezeteiben (nyomornegyedeiben) súlyos társadalmi problémák koncentrálódnak, a szegénységtől a bűnözésen keresztül a kábítószer-fogyasztásig, másrészt amikor kérdőíves vizsgálatok segítségével próbálták mérni a nagyvárosi, kisvárosi és falusi lakosok elégedettségét, a hatalomnélküliség érzését vagy az elmagányosodás érzését, továbbá a lelki stresszek erősségét, nem találtak nagy és következetesen érvényesülő különbségeket, amelyek arra engedtek volna következtetni, hogy a kisvárosokban és a falvakban lakók ezekben a vonatkozásokban minden esetben jobb helyzetben lennének. Főképpen a hanyatló falvakban találták magasnak a különféle lelki problémák gyakoriságát.

A városi népesség lelki egészségi állapotának kutatásában úttörő Midtown-Man- hattan (Manhattan belvárosa New Yorkban) vizsgálatban (Langer-Michael 1963) azt találták, hogy a felnőtt lakosságnak 82 százaléka szenved valamilyen lelki betegségben (neurózisban vagy ennél súlyosabb betegségben). Srole (1972) hasonlóan igen magas arányokat mutatott ki amerikai falusi környezetben.

Mivel ezek a kutatások többnyire csak egy-egy városrészre vagy falura terjedtek ki, és eltérő módszerekkel mérték a lelki betegséget, nehéz az eredményeket általánosítani. Azt a következtetést azonban levonhatjuk, hogy nem annyira a városi és a falusi életmód között mutatkozik különbség, hanem egyes városok és községek, valamint városrészek között lehet meglehetősen eltérő életmódot megfigyelni, és ezzel összefüggésben nagy különbségeket felfedezni a lelki egészség terén is.