Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ELMÉLETEK

ELMÉLETEK

Harmónia-, konfliktus-, csere- és kényszerelméletek

A társadalmi szerkezettel kapcsolatos legalapvetőbb elméleti, mondhatnánk filozófiai kérdés, hogy az emberi társadalmakat mi jellemzi inkább: a harmónia és az együttműködés vagy a konfliktus, más szóval a csere vagy a kényszer? Ettől már csak egy lépés kell annak a kérdésnek feltételéhez, hogy jó-e vagy rossz egy-egy társadalom.

A harmóniaelméletek szerint az emberi társadalmakat alapvetően a tagok együttműködése jellemzi, a konfliktus csak kivételes és diszfunkcionális jelenség. A konfliktuselméletek szerint minden emberi társadalmat alapvetően jellemez a konfliktus, és ez nem szükségképpen káros jelenség, mert a konfliktusok viszik előre a társadalmi fejlődést. Ha nem lenne konfliktus, a társadalom változatlan állapotban maradna.

A csereelméletek szerint a társadalom tagjai egymással javakat cserélnek, éspedig nemcsak anyagi, pénzben mérhető értékű javakat, hanem eszmei, szellemi javakat is, mint a megbecsülést, engedelmességet, szeretetet, segítséget. A kényszerelméletek szerint nem a mindenki számára hasznot hozó csere, sokkal inkább a hatalommal rendelkezők által az elnyomottakkal szemben alkalmazott kényszer jellemzi a társadalmakat, a javak átadása nem egyenrangú csere útján, hanem kényszer fenyegetése alatt történik. A csereelmélet nyilván a harmóniaelmélethez, a kényszerelmélet pedig a konfliktuselmélethez áll közel.

Konzervatív és radikális elméletek

G. Lenski (1966) a harmóniaelmélet híveit nevezi konzervatívoknak, a konfliktuselmélet híveit radikálisoknak, mert az előbbiek felfogásából a status quo fenntartásának kívánatossága, az utóbbiakéból pedig a társadalom minél előbbi – akár forradalom útján történő – megváltoztatásának törekvése következik.

A radikális és a konzervatív álláspont vagy a konfliktus- és harmóniaelméletek természetesen keverednek egyes tudósoknál, mégis szemléltetőbbé teszi a szerkezetre és az egyenlőtlenségekre vonatkozó felfogások áttekintését, ha ezt az ellentétpárt felhasználjuk.

Lenski szerint a két álláspont ellentéte már az emberiség történetére vonatkozó legrégebbi írott forrásokban megjelenik. A két ellentétes álláspont világosan kirajzolódik az Ótestamentumban: a zsidó királyok és a főpapság a konzervatív álláspontot képviselték, a próféták pedig (főleg Ezsaiás, Amosz és Mikeás) radikálisan bírálták a korabeli zsidó társadalom igazságtalanságait, különösen a gazdagokat és hatalmasokat.

A görög filozófusok közül Platón a radikális állásponthoz állt közelebb, egy ideális társadalom utópiáját vázolta fel, Arisztotelész viszont konzervatív volt, ezt különösképpen az mutatja, hogy helyeselte a rabszolgaság intézményét.

A középkori kereszténység történetében az egyik oldalon állt a többnyire konzervatív főpapság, a másik oldalon a vallási és egyházi megújulás követelését többnyire igen erős társadalomkritikával összekapcsoló újítók (köztük Assisi Szent Ferenc is), akiknek egy részét eretnekként üldözték.

A társadalomtudományoknak a filozófiától való különválása idején Adam Smith a harmóniaelmélet felé hajlott, mert azt feltételezte, hogy a piac mint „láthatatlan kéz” összhangba hozza a gazdasági élet minden szereplőjének érdekeit.

A konfliktuselmélet legegyértelműbb megfogalmazói Marx és Engels voltak. Szerintük a társadalmak története az osztályharcok története, minden társadalomban az uralkodó, kizsákmányoló osztály és az elnyomott, kizsákmányolt osztály harcolt egymás ellen. Az uralkodó osztály a kizsákmányoltak jövedelmének a létminimumra szorítása útján törekedett saját jövedelmét növelni, a kizsákmányolt osztály viszont azért harcolt, hogy a munka termékeiből minél több jusson neki. A kapitalizmusban például, hogy a bére minél nagyobb legyen. Végső soron az osztályharc akörül folyik, hogy az uralkodó osztály fenn kívánja tartani az adott társadalmi-gazdasági rendszert, a kizsákmányolt osztály pedig meg akarja azt dönteni. Így az osztályharc a társadalmi változás, fejlődés mozgatóereje, s az osztályharc útján fog megvalósulni az igazságos társadalom.

Élesen konfliktuselméleti Pareto elmélete is az elitek körforgásáról, de ő Marxszal ellentétben nem az osztályok közötti harcban, hanem a hatalmon lévő régi elit és a hatalom megszerzésére törekvő új elit közötti harcban látja az alapvető konfliktust.

Az amerikai strukturalista-funkcionalista irányzat társadalmirétegződés-képe a harmóniaelmélet legjellegzetesebb megnyilvánulása talán a szociológia egész történetében. Bár alapvető gondolatai megtalálhatóak Parsons munkáiban is, a funkcionalista rétegződéselmélet iskolapéldájaként K. Davis és W. E. Moore (2004) tanulmányát szokás idézni. Eszerint a társadalomban különféle funkciók ellátásáról, munkafeladatok elvégzéséről kell gondoskodni. Ezek a funkciók eltérően fontosak a társadalom számára (például az orvos funkciója fontosabb, mint a segédmunkásé), továbbá eltérő színvonalú képességek és ismeretek szükségesek az elvégzésükhöz. Ahhoz, hogy a társadalom érdekében a legmegfelelőbb emberek kerüljenek a fontosabb és nagyobb képzettséget igénylő funkciókba, azokat jobban meg kell fizetni, jobban meg kell becsülni. Ezért a rétegek közötti jövedelemkülönbségek vagy tágabban értelmezve privilégiumkülönbségek indokoltak, „funkcionálisak”, a társadalom jó működéséhez szükségesek.

A harmóniaelmélet és a konfliktuselmélet közötti vita különösen a második világháború utáni évtizedekben jellemezte a szociológiát. A szociológusok nagy része, különösen a Max Webert követő szociológusok ebben a vitában valahol középen helyezkedtek el.

G. Lenski (1966) amerikai szociológus kifejezetten a radikális és konzervatív társadalmi elméletek közötti szintézisteremtés igényével írt könyvében a hatalmat mondja az egyenlőtlenségek alapvető forrásának. Szerinte a hatalmi különbségek következtében jönnek létre a privilégiumok különbségei (ide sorolja a jövedelmi, vagyoni és más életkörülményekbeni különbségeket) és a presztízskülönbségek. Így az egyenlőtlenség végső alapja minden társadalomban az erőszak alkalmazásának lehetősége. Ahhoz azonban, hogy a társadalom hatékonyan működhessen, és a konfliktus következtében ne omoljék össze, a hatalmat birtokló osztály kénytelen arra törekedni, hogy hatalmát legiti- mizálja. Ezért többek között a többlettermék egy részét is át kell hogy engedje a hatalom nélkülieknek, továbbá a nyílt erőszak helyére intézményesített (alkotmányos) hatalomgyakorlási formákat hoz létre, valamint propagandával és ideológiával próbálja hatalmát elfogadtatni. Ezek a folyamatok a középosztályok kialakulásához és megerősödéséhez vezetnek. A nyers erőszakon alapuló központosított hatalom, valamint a hatékony működés közötti ellentmondás különösen erősen jelentkezik az ipari társadalmakban: az elnyomó politikai rendszerű társadalom és gazdaság lemarad a gazdasági versenyben.

A társadalmi szerkezet kategóriáinak elméleti alapjai

A struktúraelmélet másik nagy elméleti kérdése, hogy minek alapján definiálják a társadalmi szerkezet kategóriáit, az osztályokat és a rétegeket.

Marx és Engels szerint a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely fő meghatározója a termelőeszközökhöz való viszony: a termelőeszközök tulajdonosai (rabszolgatartók, nagybirtokosok, tőkések) állnak szemben azokkal, akiknek nincs a tulajdonukban termelőeszköz (rabszolgák, jobbágyok, bérmunkások). E két alapvető osztály mellett további kategóriákat különböztettek meg, amikor egy-egy társadalmat konkrétan vizsgáltak, például a Forradalom és ellenforradalom Németországban című munkában a feudális nemességet, a nagy- és középparasztságot, a szabad kisparasztokat, a jobbágyokat, vagy az Osztályharcok Franciaországban és a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című művekben a kispolgárságot, a birtokos parasztságot és a lumpenproletariátust. Az osztályokon belül tehát megkülönböztettek olyan kategóriákat, mondhatnánk rétegeket, amelyek nem a termelőeszközökhöz való viszony, hanem más jellemzők tekintetében különülnek el egymástól.

Max Weber nem fejtette ki Marxhoz és Engelshez hasonló részletességgel társadalmi- szerkezet-elméletét, különböző műveiben megfogalmazott megállapításai között némelykor ellentmondásokat is találunk. Ez azonban nem akadálya, sőt talán az oka annak, hogy igen nagy a hatása mind a mai napig a társadalmi szerkezet újabb és újabb szociológiai elméleteire.

Az egyik lényeges kérdés, ahol Marx szerkezetfelfogásától eltér (úgy is felfoghatjuk, hogy azt kiegészíti), hogy a társadalmi szerkezetben nem egy, hanem három lényeges meghatározó dimenziót nevez meg. Elsőként a Marx által alkalmazott gazdasági dimenziót különbözteti meg, ebben a termelőeszközhöz való viszony mellett a munkaerő-piaci helyzetet (ahol egyebek közt a szakképzettek jobb helyzetben vannak a szakképzetleneknél) látja differenciáló tényezőnek. Az utóbbi gondolata miatt mindazon társadalmi- szerkezet-elméletek első képviselőjének tekintik, akik nemcsak a termelőeszköz-tulajdon, hanem a foglalkozás alapján is definiálták a társadalmi kategóriákat. Ezt a dimenziót nevezte Weber osztálynak vagy gazdasági osztálynak.

A második dimenzió Weber szerint a hatalom. Marx úgy látta, hogy a hatalom egyszerűen a tőketulajdon függvénye. Weber szerint a politikai hatalom nem szükségképpen függ össze a tőketulajdonnal. A XX. században egyre erősödött az a gondolat, hogy a hatalom a gazdasági dimenzióhoz hasonló, sőt annál talán még lényegesebb dimenziója a társadalmi szerkezetnek. Max Weber vitathatatlanul a mai hatalomelméletek első képviselője.

Végül a harmadik dimenziót Weber rendnek nevezi. Ennek lényege a megbecsültség. Hozzáteszi, hogy a megbecsültségnek az előkelő életvitel, életmód az alapja. E dimenzió későbbi elméleti értelmezésénél bizonyos zavart okozott a szóhasználat. Weber a rend szót használta, a feudális társadalmak vizsgálatánál használt társadalmi rend (Stand) kifejezést. A német szaknyelvben és köznyelvben azonban a mai társadalmi kategóriák megnevezésénél is szokták ezt a rend szót használni, noha nyilván nem a feudalizmus korabeli rendekről van szó. Az angol nyelvben azonban a középkori rend megjelölésére használt szót (estate) sohasem használják a mai társadalomra. Ezért amikor Max Webert angolra fordították, ehelyett a státus kifejezést vezették be a Weber-féle rend megjelölésére. Ennek következtében azonban a weberi rendfogalom értelme némileg elhomályosult. Amikor az amerikai szociológiában státusról beszélnek, akkor nem mindig értik ezen azt, amit Weber nevezett rendnek. A jelen könyvben én is másképpen használom a státus fogalmát. A Weber-féle megbecsültségfogalmat angolul presztízsnek fordították, holott We- bernél a megbecsültségnek sokkal gazdagabb értelme van, mint a presztízsnek. Ennek ellenére Max Weber az előfutára annak az irányzatnak, amelyik a presztízs alapján különbözteti meg a társadalmi kategóriákat. Ettől a későbbiekben különvált a társadalmi kategóriáknak az életmód, életstílus, életvitel alapján történő megkülönböztetése, amely különösen az utolsó években hódított tért a társadalmi szerkezet szociológiájában.

A háromdimenziós szerkezetmodell szerint tehát a társadalom tagjainak a szerkezetben elfoglalt helyzete nemcsak a termelőeszköz tulajdonától vagy annak hiányától, továbbá a munkaerőpiacon elfoglalt előnyös vagy előnytelen helyzetétől, hanem ezek mellett a hatalom birtoklásától vagy hiányától, valamint a „finom” életviteltől és az ezzel összefüggő megbecsültségtől vagy annak hiányától, sőt a megvetettségtől is függ. Ennek a háromdimenziós felfogásnak a megértéséhez hozzátehetjük, hogy Max Weber a XX. század eleji Németországban három csoportot látott a társadalmi hierarchia csúcsán: a tőkéseket, a vezető állami hivatalnokokat, valamint a régi arisztokráciát.

A három dimenzió fontossága Weber szerint a történelem folyamán némileg változik. A rend természetesen inkább a feudális társadalomra, az osztály pedig a kapitalista társadalomra jellemző. Ugyanakkor azt is mondja, hogy az osztály a gyorsan változó társadalmakban, a rend pedig a megállapodottabb társadalmakban játszik nagyobb szerepet. A modern társadalmakban a bürokrácia erősödésével párhuzamosan nő a hatalom fontossága.

Másik művében Max Weber háromféle osztályt különböztet meg: a birtok szerinti osztályt (tőkés stb.), a jövedelem szerinti osztályt (nagyobb és kisebb jövedelműek) és végül a társadalmi osztályt, amelyet úgy definiál, hogy azon belül könnyű a társadalmi helyváltoztatás, mobilitás, valamint azon belül szokásos a házasságkötés, de amelynek határát nehéz átlépni akár foglalkozási mobilitás, akár házasság útján.

Ezzel a részletesebben ki nem fejtett társadalmi osztály fogalommal Weber a társadal- miszerkezet-elméletek egy további irányzatát indította el. ♦ Parkin (1974) szerint

Weber fogalma, a „társadalmi kizárás”, vagyis az osztályhatáron való átlépés akadályozása az osztálystratégia egyik leglényegesebb része. A kívülállókkal szembeni kizárási stratégia párhuzamos fogalma az osztályon belül lévőkkel szembeni szolidarizálás. Erikson és Goldthorpe is azzal a gondolattal indították el nagy nemzetközi összehasonlításukat, hogy a mobilitásnak, pontosabban a mobilitás hiányának az osztályképződésre való hatását vizsgálják. A. Giddens (1973) a fejlett társadalmak osztályszerkezetéről írott munkájában szintén a társadalmi mobilitást, illetve kizárást tekinti az osztályviszonyokat strukturáló tényezőnek, ezáltal válnak valóságos osztállyá azok, akik azonos társadalmi pozíciót töltenek be.

A Max Weber által javasolt fogalmakkal nyilvánvalóan lényegesen bonyolultabb, több osztályból, hatalmi csoportból, rendből álló, de egyben kevésbé egyértelmű képet lehet egy adott társadalomról rajzolni. Hozzátehetjük, hogy maga Weber sohasem alkalmazta ezeket a kategóriákat egy adott társadalom szerkezetének leírására. A társadalmi szerkezet és rétegződés szociológusai azonban azóta igen sokszor használják Weber egyik vagy másik gondolatát, fogalmi megkülönböztetését. Ezért lehet egy lazán körülhatárolható weberiánus irányzatról beszélni.

Sokdimenziós társadalomszerkezet-elméletek

Az a Webertől származó felismerés, hogy a társadalmi szerkezet többdimenziós fogalom, igen fontos a szociológia további fejlődésében, mert kiindulópontját képezi a mai többdimenziós társadalmiszerkezet-modelleknek. Az utóbbiak némelykor további dimenziókat vesznek figyelembe, de a három Weber-féle dimenzió szinte mindig szerepel bennük.

Többdimenziós modell alapján állt T. Geiger (1949), a rétegződés fogalmának és elméletének kidolgozója. Szerinte az osztályfogalom elveszíti használhatóságát a fejlett társadalmak szerkezetének vizsgálatában. Helyette a rétegek fogalmának használatát javasolja. A rétegek az objektív életkörülmények tekintetében különülnek el egymástól, az egyik réteg jobb, a másik rosszabb helyzetben van. Az életkörülmények különbségeihez azonban életstílus- és gondolkodásmódok, tehát szubjektív elemek is kapcsolódnak. A réteghez tartozást meghatározó tényezők sokfajták lehetnek, mint a termelőeszközökhöz való viszony, a foglalkozás, a műveltség, a jövedelem stb. Egy adott társadalomban egyszerre többféle kritérium szerinti rétegződés érvényesül egymás mellett, ezek közül valamelyik az uralkodó rétegződési kritérium, a többiek alárendelt rétegződési kritériumok. Ilyen értelemben Geiger szerint rétegek minden történeti társadalomban voltak, a réteg mintegy a legáltalánosabb szerkezeti fogalom, az osztályok, a rendek és a kasztok konkrétabb változatai az általános rétegfogalomnak. A modern társadalomban Geiger szerint egyre nagyobb jelentőségűekké válnak a középrétegek. Tehát Geiger rétegződéselmélete szerint a rétegek nemcsak a termelőeszközökhöz való viszony, nem is csak a három Weber-féle dimenzió tekintetében, hanem mellettük sok egyéb meghatározó tényező szerint is elkülönülnek. Geiger szerint ezért a rétegfogalom alkalmasabb a XX. századi társadalmak vizsgálatára, mint a gazdasági helyzeten alapuló osztályfogalom. Geiger óta a rétegfogalmat igen széles körben használják a szociológiában.

A marxista osztályfogalomnak az európai szocialista társadalmak, sőt általában minden társadalom elemzésében való felhasználását súlyosan bírálta S. Ossowski (1957) lengyel szociológus hosszabb ideig íróasztalfiókban lévő, majd az 1956-os lengyel politikai változást követő enyhülés hónapjaiban kiadott művében. Ezt a könyvet utóbb a többi szocialista ország hivatalos ideológusai antimarxistának minősítették. Ossowski szerint az olyan társadalmakban, ahol a társadalmi pozíciók jelentős része közvetlenül függ az államtól, tehát a hatalomtól, elhibázott az az elmélet, amely a termelőeszközök tulajdona alapján kívánja a társadalmi kategóriákat definiálni. Minél inkább távolodik valamely társadalom a klasszikus szabadversenyes kapitalizmustól, annál kevésbé használhatók az eredeti marxi osztálykategóriák. Ezek a társadalmak egyenlőtlen osztály nélküli társadalmakká válnak. A marxista osztályfogalom helyett azonban nem a réteg használatát javasolja, hanem valamilyen általánosabb osztályfogalomét, amely nemcsak a termelőeszközök tulajdonát, hanem a fogyasztási javak rendelkezésre álló mennyiségét és a hatalmat is figyelembe veszi. Ossowski munkáját az tette különösen fontossá, hogy – bármennyire bírálták is a hivatalos ideológusok – a szocialista országok szociológusainak a társadalmukról alkotott képét erősen befolyásolta azáltal, hogy feltárta az egyenlőtlenségek létét, és felhívta a figyelmet a jövedelmek, az életkörülmények különbségeire és különösen a hatalom fontosságára e társadalmak szerkezetében.

Lenski (1966) szerint ma az ipari társadalmakban hétféle osztályrendszer él egymás mellett. Ezek a

1. politikai-hatalmi,

2. vagyoni-tőketulajdonlási,

3. foglalkozási,

4. iskolai végzettségi,

5. faji, etnikai, vallási,

6. nemek szerinti (férfi és nő) és

7. életkori osztályrendszerek.

Közülük a foglalkozási osztályrendszert tartja a leginkább meghatározónak.

Pénztőke, kulturális tőke, szociális tőke

Újabban a Weberéhez hasonló, nagy háromdimenziós szerkezetelméletet fejtett ki P. Bourdieu (1979; 1980; 1983). Háromféle tőkét különböztet meg: a pénztőkét, a kulturális tőkét és a szociális tőkét. A kulturális tőkén a műveltséget érti, a szociális tőkén a társadalmi kapcsolatokat. Bourdieu szerint a társadalmi hierarchia csúcsához való feljutáshoz nemcsak pénztőke szükséges, hanem kulturális és szociális tőke is. Aki nem tud az uralkodó osztály kulturális követelményeinek megfelelően viselkedni, és aki nem rendelkezik megfelelő kapcsolatokkal az uralkodó osztályban, azt nem fogadják be, nem hagyja érvényesülni az uralkodó osztály. Másik fontos gondolata, hogy e különféle tőkék egymásba „konvertálhatóak", azaz átválthatóak. Aki például jó kapcsolatokkal rendelkezik, az könnyen válik pénztőkéssé. Aki nagy kulturális tőkével rendelkezik, az – ha kívánja – könnyen jut jelentős vagyonhoz.

Hatalomelméletek

A második világháború utáni évtizedekben a hatalmi elméletek váltak egyre népszerűbbekké a szerkezetvizsgálatban. Ezek a kizsákmányoló vagy uralkodó osztály fogalma helyett általában a hatalmi elit fogalmát használják. Elsőként C. W. Mills (1962) Az uralkodó elit című könyvét említem, mert viszonylag korán megjelent magyarul, és így nagy hatása volt az újjászülető magyar szociológiára. Mills szerint egy szűk hatalmi elit uralkodik az Egyesült Államokban, amelyen belül három csoportot különböztetett meg: a gazdasági élet vezetőit és a nagyvállalatok menedzsereit, a vezető politikusokat és végül a hadsereg vezetőit. A három csoport szorosan összefonódik, gyakori ugyanannak a személynek a helycseréje az elit három alcsoportja között.

R. Dahrendorf korai műve (1953) szerint a modern társadalomban már nem a tőketulajdon, hanem a gazdasági hatalom birtokosai állnak a hierarchia csúcsán, a társadalmi konfliktus nem annyira a jövedelemért, mint inkább a hatalomért folyik. Persze a jövedelemből való részesedés a hatalmi pozíciótól függ.

A hatalmi elméletet Az új osztály című könyvében a szocialista országokra alkalmazta M. Gyilasz (1957) jugoszláv kommunista politikus, miután súlyos konfliktusba került Titóval és kizárták a politikai vezetésből. Gyilasz szerint a kelet-európai szocialista társadalmak ugyanolyan osztálytársadalmak, mint a kapitalisták, csak az a különbség, hogy a szocialista társadalmakban az állami és pártbürokrácia a termelőeszközök tényleges tulajdonosa és ezáltal az uralkodó osztály. Bár a szocialista országok hivatalos ideológiája minden más szerkezetelméletnél jobban elítélte Gyilasz újosztály-elméletét, annak mégis igen nagy befolyása volt ezen országok szociológusaira, a hatalmi elméletek hallgatólagosan igen népszerűek voltak a szocialista országok szociológusai között.

Új marxista társadalomszerkezet-elméletek

A termelőeszköz-tulajdonon alapuló szerkezetelméletek továbbéltek, sőt egyes szerzőknél lényegesen továbbfejlődtek a második világháború után. Közülük E. O. Wright amerikai marxista szociológus elméletének változásait mutatom be. Korai művében Wright (1979) abból indul ki, hogy a kapitalista társadalom három dimenzió mentén differenciálódik, háromféle tőketulajdon játszik szerepet a differenciálódásban: a termelőeszközök tulajdona, a szervezeti tőke és a szakképzettségi tőke. Ezek közül a legfontosabb a termelőeszközök tulajdona, a termelőeszköz-tőke. Ennek alapján megkülönböztet

1. olyan termelőeszköz-tulajdonosokat, akik képesek bérmunkásokat alkalmazni, és maguk így mentesülnek a munkától (burzsoázia);

2. olyan kisebb termelőeszköz-tulajdonosokat, akik bérmunkásokat tudnak foglalkoztatni, de maguk is kénytelenek dolgozni (kisvállalkozók);

3. olyan termelőeszköz-tulajdonosokat, akiknek nincs elég tőkéjük bérmunkások foglalkoztatásához, így maguk dolgoznak termelőeszközeikkel (kispolgárság);

4. végül a termelőeszközök birtokában nem lévő bérmunkásokat.

A második dimenzió a „szervezeti tőke”, itt a szervezetben lévő vezetői hatáskör, hatalom alapján különböztet meg felsővezetőket, középvezetőket és nem vezetőket.

Végül a harmadik dimenzió, a „szakképzettségi tőke” alapján megkülönböztet magas képzettségűeket, félig szakképzetteket (a „félig” jelző az angol „semi” szó fordítása, ugyanez az angol fél szó szerepel a semi-skilled worker, vagyis a betanított munkás kifejezésben) és szakképzetleneket.

Ennek alapján a mai fejlett kapitalista társadalmakban három olyan osztályt definiált, amelyek helyzete egyértelmű: a burzsoáziát, a kispolgárságot és a proletariátust.

Rajtuk kívül azonban négy további, nem egyértelmű, hanem „közbenső” helyzetű kategóriát lát:

1. a felső- és középvezetőket és technokratákat (akiknek nincs termelőeszköz-tulajdonuk, de van szervezeti hatalmuk és szakképzettségi tőkéjük, ezért a burzsoázia és a proletariátus között helyezkednek el);

2. az alsóvezetőket, művezetőket (akiknek mind szervezeti hatalmuk, mind szakképzettségi tőkéjük az előbbieknél kisebb);

3. a kisvállalkozókat (akik a burzsoázia és a kispolgárság között helyezkednek el);

4. a munkájukat önállóan végző alkalmazottakat (akik a kispolgárság és a proletariátus között helyezkednek el).

Szembetűnő, hogy Wright a weberi elméletek egyes elemeivel gazdagította a marxista elméletet. Még inkább kitűnik ez későbbi munkájából (Wright 1985), amelyben egy új formációelméletet vázol fel. Eszerint a feudalizmussal kezdődően öt gazdasági-társadalmi rendszer követi egymást a történelemben: 1. a feudalizmus, 2. a kapitalizmus, 3. az állami társadalmi rendszer, 4. a szocializmus, 5. a kommunizmus. A közöttük lévő különbségeket az 5.1. táblázat mutatja be. Látható, hogy Wright a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele után létrejövő rendszert, így a kelet-európai szocialista rendszereket nem szocializmusnak nevezi, hanem állami rendszernek, és ebben a rendszerben a menedzsereket és bürokratákat tekinti uralkodó osztálynak, a tervszerű állami redisztribúciót pedig kizsákmányolásként definiálja. Sőt a szocializmusban, ahol a szakemberek, mondhatnánk: az értelmiség, lesz az uralkodó osztály, még mindig lesz kizsákmányolás.

5.1. táblázat - 5.1. táblázat ♦ Öt gazdasági-társadalmi rendszer fő sajátosságai E. O. Wright szerint

Társadalmi

gazdasági

rendszer

Fő termelőerő, amely egyenlőtlenül oszlik el a társadalomban

A kizsákmányolás mechanizmusa

Fő osztályok

A forradalmi átalakítás fő feladata

Feudalizmus

Föld

Munkakényszer

Földesúr és jobbágy

Személyes szabadság

Kapitalizmus

Fizikai termelőeszközök

Piac

Tőkés és munkás

A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele

Állami rendszer

Szervezeti hatalom

Tervszerű kisajátítás és újraelosztás

Menedzser, bürokrata és a hatalmuknak alávetettek

A szervezeti hatalom demokratizálása

Szocializmus

Tudás, szakismeret

A terméktöbblet tárgyalásos elosztása a szakemberek és munkások között

Szakember és munkás

Lényegi egyenlőség

Kommunizmus

Nincs

Nincs

Nincs

Önmegvalósítás


Presztízs, társadalmi helyzet és társadalmi miliő

A presztízsen alapuló szerkezetelméletek elsősorban az empirikus szociológiai kutatásban játszottak szerepet, ugyanis sok országban számos presztízsvizsgálatot végeztek.

Újabban a szociológusok egy része nagy érdeklődéssel fordul a különböző osztályok és rétegek életmódjának eltérései felé, illetve egyre többször felmerül az a gondolat, hogy az életmód alapján lehetne vagy kellene a modern társadalomban a társadalmi kategóriákat megkülönböztetni.

Ehhez a hatásos indulást U. Beck (2003) tanulmánya jelentette, amelynek címe Túl az osztályon és rétegen volt. Ebben azt fejtette ki, hogy a modern társadalmak szerkezetének elemzésére sem a marxi osztály-, sem a Weberre visszavezethető és Geiger által kidolgozott rétegfogalom nem alkalmas. Azt, hogy osztály és réteg helyett milyen fogalmakkal lehetne ezeket a társadalmakat elemezni, S. Hradil (1987) dolgozta ki. Kétféle kategóriát javasolt. Az elsőt „társadalmi helyzetnek" nevezte. Egyrészt megkülönböztette azokat, akik az adott időszakban nem jelennek meg a munkaerőpiacon, mint az egyetemi hallgatókat, nyugdíjasokat. Másrészt a szegényeket, tartósan munkanélkülieket és mar- ginalizáltakat különítette el. A „normálkeresőket” aszerint differenciálta, hogy mennyire fenyegeti őket a szegénység és munkanélküliség. Végül megkülönböztetett több elitcsoportot is. Ennek alapján a következő társadalmihelyzet-kategóriákat különítette el:

1 hatalmi elit,

2. gazdagok,

3. műveltségi elit,

4. gazdasági vezetők,

5. felsőszintű szakemberek,

6. egyetemi hallgatók,

7. olyan „normálkeresők”, akiket nem fenyeget munkanélküliség és elszegényedés,

8. olyan „normálkeresők”, akiket ezek közepesen fenyegetnek,

9. az ezek által erősen veszélyeztetett „normálkeresők”,

10. nyugdíjasok,

11. tartósan munkanélküliek,

12. szegények,

13. peremhelyzetben lévő, diszkriminációt szenvedő csoportok.

Ezeknek a kategóriáknak az alkalmazását az indokolja, hogy nemcsak helyzetük, hanem érdekeik is lényegesen eltérnek egymástól, ezért viselkedésük és gondolkodásuk is különbözik. Például a nyugdíjasok vagy a tartósan munkanélküliek másképpen viszonyulnak a legkülönfélébb gazdasági-társadalmi kérdésekhez, mint a biztos munkahellyel rendelkezők.

A másik fogalom, amelyet S. Hradil javasolt, a „társadalmi miliő". Ezek elsősorban az életmód, a kultúra, az értékek által meghatározott társadalmi csoportok, mint a magas szintű konzervatív, a hagyományos munkás vagy az alternatív-baloldali miliő. (Részletesebben bemutatom e miliőket a 15. fejezetben.) A miliőkategóriák alkalmazását Hradil szerint az indokolja, hogy a mai német társadalomban ezek sokkal inkább befolyásolják az egyes emberek viselkedését, attitűdjeit, egyebek között politikai preferenciáit, mint a hagyományos osztály- és rétegkategóriák.

A társadalmi helyzet hatása az egyén életére, nézeteire

A harmadik nagy elméleti kérdés a társadalomszerkezet elméletében, hogyan befolyásolja a társadalmi szerkezetben elfoglalt pozíció, az osztályhoz, réteghez stb. tartozás az egyes emberek életét. Valójában csak akkor van értelme a társadalmi szerkezetben elfoglalt pozíciót vizsgálni, ha annak nemcsak elméleti jelentősége van, hanem a társadalom tagjainak életében megfigyelhető hatása is.

Max Weber ezt úgy fogalmazta meg, hogy a társadalmi pozíció meghatározza az egyes emberek életesélyeit. Az életesélyek annak a valószínűségét jelentik, hogy az egyén élete folyamán magas vagy alacsony jövedelemhez jut, milyen iskolai végzettséget szerez, illetve gyermekei milyen iskolai végzettséget fognak szerezni, milyen valószínűséggel kerül börtönbe (akár azért, mert társadalmi helyzetétől függ annak valószínűsége, hogy bűncselekményt követ el, akár azért, mert ettől függ az is, hogy bűncselekmény elkövetése esetén a rendőrség letartóztatja és a büntetőbíróság elítéli) stb.

Ténylegesen az életesélyeket még szűkebben és konkrétabban is értelmezhetjük, ugyanis a különböző társadalmi kategóriák tagjainak várható élettartama nagyon eltér egymástól, például egy 30 éves segédmunkás várható életéveinek száma lényegesen kevesebb, mint egy 30 éves értelmiségié. Lényegesek az osztályok, rétegek tagjainak fizikai és lelki egészségi állapotában mutatkozó különbségek is.

Ennél sokkal szélesebb körben is befolyásolja a társadalmi helyzet az egyéni életet. Amerikai szerzők (Caplowitz 1963) kimutatták, hogy a szegények ugyanazokért a javakért gyakran magasabb árat fizetnek, mint a jómódúak.

Nem igényel sok magyarázatot, hogy a társadalmi helyzet nagymértékben meghatározza, hogy az egyén kikkel barátkozik, kivel házasodik össze, Amerikában azt is, hogy melyik egyháznak a tagja. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a társadalmi helyzet igen nagy mértékben meghatározza az egyén életmódját, hogy mit olvas, milyen zenét hallgat, milyen sportot űz, hogy tölti évi szabadságát stb.

Végül, de nem utolsósorban a társadalmi helyzet egyes korszakokban és társadalmakban erősen befolyásolhatja a politikai preferenciákat. A problémát már Marx világosan megfogalmazta a magának való és a magáért való osztály fogalompárjával. A „magának való osztály", elsősorban magának való munkásosztály objektív helyzete és ebből következő valóságos érdekei alapján különül el a többi osztálytól, de nincs erős osztálytudata és nem harcol kollektívan érdekei érvényesítéséért.

A „magáért való osztály", különösen a magáért való munkásosztály viszont tisztán látja érdekeit és azoknak ellentétét a tőkésosztály érdekeivel, erős munkásöntudata van, ennek alapján kollektívan harcol érdekeiért és – az osztálytudat legmagasabb szintjén – forradalomra is hajlandó. A magáért való munkásosztály így Marx szerint a kommunista pártot támogatja, annak iránymutatását fogadja el.

A XIX. század második felében és a XX. század első kétharmadában a demokratikus politikai rendszerű országokban meglehetősen következetesen érvényesült az a tendencia, hogy a hátrányos helyzetű osztályok, elsősorban a munkásosztály tagjai a szociáldemokrata vagy szocialista pártra, esetleg – ha volt ilyen legális párt az országban – a kommunista pártra szavaztak, míg a felsőbb rétegek és középrétegek tagjai, valamint egyes országokban a parasztság a konzervatív pártokra szavaztak. Ennek az összefüggésnek az erősségét újabban sokan kétségbe vonják.

A társadalmi kategóriák száma

Végül azzal az elméleti kérdéssel foglalkozom, hogy a különböző szociológusok hány társadalmi kategóriát különböztetnek meg, melyek ezek a kategóriák, és azokat osztályoknak, rétegeknek stb. nevezik-e. A kérdés triviálisnak látszik, de egyáltalán nem az: egészen más társadalomképhez kapcsolódik a dichotóm, vagyis kétkategóriás modell, mint a nagyszámú kis kategóriát feltételező modell, végül – a kettő között – az öt-tíz nagy társadalmi tömböt megkülönböztető modell. A dichotóm modell a kibékíthetetlen osztályellentétek létét sugallja, az öt-tíz kategóriás modell érdekkonfliktusok meglétét, de egyben az osztályok közötti szövetségek lehetőségét is sugallja, végül a nagyszámú kategóriát tartalmazó modell tulajdonképpen egy erősen atomizálódott társadalom képével párosul, ahol sok kis csoport együttműködik, verseng is egymással.

A dichotóm modell klasszikus példája Marx és Engels társadalomképe a Kommunista kiáltványban: két osztály, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak harcolnak egymás ellen. Mint fent láttuk, a konkrét társadalmak elemzésében Marx is több osztályt különböztetett meg. Hasonlóképpen teljesen dichotóm Pareto társadalomképe: az elit áll szemben a hatalmának alávetettekkel, legfeljebb az utóbbiak között már készülődik az ellenelit a hatalomátvételre.

A másik végletet a presztízscsoportokon és a SES-en (társadalmi-gazdasági pontszámokon) alapuló modellek jelentik, amelyekben 30-40 vagy akár száz kategóriát is megkülönböztetnek. Ilyen sok társadalmi kategória esetében az adatfelvételi eredmények táblázatok formájában történő bemutatásának már kevés értelme van, ezért e sokkategóriás társadalmi modellek alkalmazása többnyire összekapcsolódik a matematikai-statisztikai módszerekkel végzett elemzéssel.

A neoweberiánus szociológusok többnyire öt-tíz kategóriát tartalmazó modelleket használnak. G. Lenski például az alábbi foglalkozási osztályokat különböztette meg az ipari társadalmakban:

1. tőkés vállalkozók,

2. hivatásos politikusok,

3. menedzserek,

4. katonatisztek,

5. értelmiségi szakemberek,

6. irodai foglalkozásúak,

7. kereskedelmi foglalkozásúak,

8. munkásosztály,

9. parasztok,

10.munkanélküliek és rabszolgamunkások.

F Parkin (1972) a következő hat nagy foglalkozási kategóriát különbözteti meg: 1. menedzser, értelmiségi, felső adminisztratív, 2. félértelmiségi és alacsonyabb adminisztratív, 3. rutin fehérgalléros, 4. szakmunkás, 5. betanított munkás, 6. segédmunkás.

A mai empirikus kutatásban leggyakrabban használt szerkezetmodellt R. Erikson és J. Goldthorpe (1992) dolgozta ki. A megkülönböztetett tíz osztályt pontosan – foglalkozási kategóriák szerint – definiálták, ezért azok viszonylag könnyen előállíthatók a fejlett társadalmakban végzett adatfelvételek alapján. A tíz osztály a következő:

1. tőkések, felsővezetők, értelmiségiek,

2. középvezetők és középszintű szellemi szakemberek,

3. rutin szellemi foglalkozásúak,

4. alkalmazottakat tartó kisiparosok, kiskereskedők,

5. alkalmazottat nem tartó kisiparosok, kiskereskedők,

6. önálló parasztok,

7. művezetők és üzemtechnikusok,

8. szakmunkások,

9. szakképzetlen munkások,

10. mezőgazdasági munkások.

Ebben a modellben figyelembe veszik a termelőeszköz-tulajdont (a tőkéseket azonban gyakorlatilag nem tudják az adatfelvételek alapján különválasztani, mert azok többnyire valamilyen vezető beosztást mondanak be), a végzett munkajellegét (szellemi-fizikai), az iskolai végzettség és szakképzettség szintjét, a vezetői beosztást és az ágazatot (mezőgazdaság és nem mezőgazdaság).

Hozzá kell ehhez tenni, hogy a mobilitás nemzetközi összehasonlító vizsgálatában, mivel nem álltak rendelkezésükre minden országból a szükséges adatok, összevonták az 1-2., a 4-5. és a 7-8. kategóriákat, így végül is egy 7 osztályos modellel dolgoztak.

Ezt a modellt, amely előadások, majd folyóiratban megjelent tanulmányok alapján az 1970-es évek közepe óta ismert volt, kisebb-nagyobb módosításokkal sokan felhasználták. Közülük itt a lengyel rétegződéskutatásokat említem meg. W. Wesolowski (1966) egyik első művében kifejtette, hogy a szocialista társadalmak szerkezetét egyre kevésbé lehet osztálykategóriákkal leírni. Ez nyilvánvalóan ellentétes volt a többi szocialista országban uralkodó ideológiai állásponttal, de Lengyelországban nem váltott ki kritikát. Majd a munkatársaival végzett igen részletes rétegződésvizsgálatokban (Wesolowski 1974) az alábbi társadalmi-foglalkozási kategóriákat különböztették meg:

1. vezetők és értelmiségiek,

2. technikusok és irodai foglalkozásúak,

3. önálló kisiparosok, kiskereskedők,

4. a szolgáltatások területén dolgozó félig szellemi, félig fizikai foglalkozásúak (például jegykezelők),

5. szakmunkások,

6. szakképzetlen munkások,

7. parasztok.

Ezek a kategóriák, mint látjuk, lényegében alig különböznek az Erikson és Gold- thorpe által osztálynak nevezett kategóriáktól.

Az 1970-es és 1980-as években tehát kialakult egy olyan osztály- vagy rétegkategóriarendszer, amelyet az empirikus kutatásokban, a fejlett kapitalista és a szocialista országokban végzett empirikus kutatásokban egyformán jól használhatónak tekintettek, és ezért hallgatólagosan elfogadták mint a fejlett vagy iparosodott társadalom szerkezetének modelljét.