Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

TÁRSADALOMPOLITIKA

TÁRSADALOMPOLITIKA

Minden emberi közösség, társadalom gondoskodott szegény tagjairól, vagy legalábbis megpróbált róluk gondoskodni. Különböző társadalmakban egymástól eltérő intézményes megoldásokat alkalmaztak. Nevezetes közöttük az 1572. évi angol szegénytörvény. Ez arra kötelezett minden helyi közigazgatási egységet – várost, falut -, hogy az ott született és ott élő szegényekről gondoskodjék. Ezzel a központi kormányzat elejét akarta venni a szegények vándorlásának, a koldulásnak, a közrend megzavarásának. Bár kétségtelen, hogy ezek a nem éppen szegénytámogatási indítékok szerepet játszottak a szegénygondoskodás rendszerének létrehozásában, az angol társadalom vitathatatlanul – ha nagyon szegényes szinten is – gondoskodott legnyomorultabb tagjainak létfenntartásáról. Ehhez képest mindenképpen visszalépésnek lehet tekinteni ezen szegénytörvény eltörlését a szélsőséges liberálisok követelésére 1832-ben, akik szerint a szegénytörvény akadályozta a szabad munkaerőpiac érvényesülését. John Stuart Mill a XIX. század második felében viszont már azt az álláspontot képviselte, hogy a liberalizmus számára az egyenlőség hasonlóan fontos érték, mint a szabadság, ezért a szegények támogatása mellett szállt síkra.

A szegényekről, a különböző okok miatt hátrányos helyzetbe kerülőkről való gondoskodás a XIX. század második felétől kezdett elterjedni Európában. Az egyik úttörő lépés a Bismarck által bevezetett kötelező munkás-társadalombiztosítás volt. A nagy fellendülés azonban csak a második világháború után következett be. A háború utáni évtizedekben jött létre ugyanis a szociális gondoskodásnak az a széles körű rendszere, amit jóléti államnak szokás nevezni. Úttörő szerepet játszott benne a második világháború alatt Churchill megbízása alapján kidolgozott és a háború után megvalósított Be- veridge-terv.

A jóléti állam kiépülése

A jóléti állam felépítésének elméleti alapját T. H. Marshall (1950) fogalmazta meg. Szerinte az állampolgárrá válásnak három lépcsőfoka van: először a magánpolgári szabadságjogokat (egyesülési szabadság, vallásszabadság) vívják ki a polgárok, majd a politikai jogokat (szavazati jog stb.), végül a gazdasági és szociális jogokat. A teljes jogú állampolgárnak a fejlett társadalmakban mindháromfajta jogokkal kell rendelkeznie.

A jóléti állam azt jelenti, hogy az állam növekvő részt vállal az állampolgárok jólétében, nyugdíjat biztosít, családi támogatásokat ad, betegségi, baleseti, munkanélküliségi támogatást nyújt, továbbá ingyenes egészségügyi ellátást biztosít. Némely országban az ingyenes oktatás is a jóléti állam része.

Ezek a jóléti programok eltérő időpontban és eltérő mértékben majdnem minden fejlett országban kiépültek a második világháború után. (Az Egyesült Államokban nincs mindenkire kiterjedő ingyenes egészségügyi ellátás, és csak a legszegényebbek kapnak családi támogatást.) Az egyes országok között azonban elég lényeges eltéréseket lehet megállapítani. Ezért szokták a jóléti államokat vagy jóléti rendszereket különböző típusokba sorolni.

Titmuss (1958) megkülönböztette a következő jóléti modelleket:

1. reziduális modell (Egyesült Államok), ebben csak azoknak nyújtanak támogatást, akik képtelenek a piacon megfelelő jövedelemhez jutni;

2. a teljesítménymodell (Németország), ebben a támogatásokat – elsősorban a nyugdíjat – a korábbi járulékbefizetésekhez kötik és azok arányában adják;

3. az intézményes modell (Svédország) minden állampolgár életkörülményeit és életesélyeit kívánja az egyenlőség felé közelíteni univerzális (mindenkinek alanyi jogon adott) támogatásokkal.

G. Esping-Andersen (1990) újabban szintén három típust különböztetett meg, ezek többé-kevésbé hasonlítanak Titmuss típusaihoz:

1. liberális modell, a rászorultsági elven alapul, elsősorban segélyezésre támaszkodik, viszonylag csekély összeget oszt el újra;

2. a konzervatív modell, a foglalkoztatottak jövedelmi helyzetét védi különböző azt veszélyeztető körülmények (betegség, nyugdíjazás) előfordulása esetén, elsősorban a társadalombiztosításra támaszkodik, közepesen nagy összeget oszt el újra;

3. a szociáldemokrata modell célja, hogy az életkörülményeket az egyenlőség felé közelítse, állampolgári jogon nyújtja a támogatást, meglehetősen nagy összegeket oszt el újra.

Viták a jóléti államról

A jóléti állam létrehozása óta folyik a vita arról, hogy a kiterjedt szociális célú jövedelem-újraelosztás segíti vagy hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ellenzői azt állítják, hogy a jóléti támogatások egyrészt nagy megterhelést jelentenek a gazdaság számára, és fejlesztésre, beruházásra szánt összegeket kötnek le, másrészt gyengítik az egyének munkateljesítményük növelésére való hajlandóságát, kezdeményezőkészségét és egyéni felelősségvállalását. A jóléti állam hívei viszont azt állítják, hogy a nagy tömegű és szélsőséges szegénység sok közvetett költséget jelent a társadalomnak, másrészt a szegénység és egyenlőtlenség mérséklése csökkenti a társadalmi konfliktusok élességét, és ezáltal elősegíti a gazdasági fejlődéshez szükséges társadalmi együttműködést.

Az 1970-es évek második felétől kezdve mindenesetre olyan helyzet alakult ki, amely a jóléti állam további kiépítését gátolta. Úgy látszott, hogy a jóléti szolgáltatások elérték megvalósítható felső határukat (Flora 1986; 1987). Ennek három okát említhetjük:

1. A kapitalista gazdaságoknak a második világháborút követő nagy fellendülési korszaka véget ért, a gazdasági növekedési ütem a fejlett piacgazdaságokban lelassult; a fordulópont – utólag tekintve – az 1973. évi olajválság volt. A lassan növekvő GDP-ből nehezebb növekvő összegeket jóléti szolgáltatásokra kihasítani.

2. A gazdasági növekedés lelassulásával és a korábbinál mélyebb gazdasági depressziók jelentkezésével megnőtt a munkanélküliség. A munkanélküliek támogatása jelentős többletmegterhelést jelent a jóléti rendszerek számára.

3. A fejlett országok népessége öregedni kezdett, az idős korú, nyugdíjjogosult népesség aránya megnőtt, a munkaképes korú kereső és ezáltal jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékot fizető népesség növekedése viszont lelassult, néhol megállt, s a közeljövőben is csökkenni fog. Ezáltal kevesebb állampolgár járulékaiból kell növekvő számú állampolgár juttatásait kifizetni.

Hozzá kell azt is tenni, hogy az 1970-es években lényeges szemléletváltozás következett be a fejlett piacgazdaságokban és ezzel a kormánypolitikákban is. Míg a 60-as években a „szociáldemokrata konszenzus” uralkodott a közvéleményben, a 70-es évek második felétől megerősödtek az állami újraelosztással szembeni ellenséges vélemények. Ennek következtében olyan pártok és politikusok kerültek kormányra, akik a jóléti állam leépítését tűzték ki célul. Az ilyen politikai irányzatok legjellegzetesebb képviselői Ronald Reagan és Margaret Thatcher voltak. Bár majdnem minden nyugat-európai ország rákényszerült a jóléti programok korlátozására, a jóléti állam egészének leépítésére eddig sehol sem került sor.

A magyar jóléti rendszer

Magyarországon a szocialista korszakban igen kiterjedt jóléti rendszer alakult ki. Ezt azonban hiba lenne jól működő jóléti államnak nevezni, mert a szociális védőhálóból sokan kiestek, nem kaptak támogatást vagy csak igen alacsony támogatást kaptak, így szegények maradtak; a támogatások jelentős részét nem a szegények, hanem a jómódúak kapták, bizonyos támogatásfajták (például az állami bérlakások alacsony bére) egyenesen főképpen a jobb módúaknak jutottak; a támogatások elosztási rendszere egyes területeken (például az egészségügyben) pazarláshoz vezetett (Tóth 1994; Andorka- Kondratas-Tóth 1995).

A következő programokat szokás a magyarországi jóléti rendszerhez, a szociális kiadásokhoz sorolni:

1. nyugdíj,

2. családi támogatások (családi pótlék, gyes stb.),

3. táppénz,

4. munkanélküli-segély,

5. szociális segély,

6. egészségügyi ellátás, ezen belül gyógyszerár-támogatás,

7. oktatás,

8. lakás (építési támogatás és a reálisnál alacsonyabb lakbér az állami bérlakásokban),

9. fogyasztói ártámogatások.

A rendszerváltás után egyrészt csökkent a GDP, másrészt szükségessé vált az állami költségvetés GDP-n belüli arányának mérséklése, ezért élesen jelentkeztek az elosztható összeg korlátai, másrészt megjelent és megnőtt a munkanélküliség, nőtt a szegénység, ennek következtében megnőttek a támogatási igények. Ezek a tények kikényszerítik a jóléti rendszer reformját. A különböző reformjavaslatok tárgyalására itt nincs mód (Andorka-Kondratas-Tóth 1995), csupán két elvi álláspontot fogalmazok meg:

  1. 1. A jóléti rendszer reformja, nem pedig a leépítése szükséges; egy, a magyarországi lehetőségeknek megfelelő korszerű jóléti rendszert kellene felépíteni.

  2. 2. Minden egyes jóléti támogatásfajta reformját külön-külön kell megvizsgálni, figyelembe véve, hogy a reform kiket érinthet hátrányosan, milyen messzemenő hatásai lehetnek, és a várt megtakarítások mellett milyen többletköltségeket okozhat (például a jövedelemigazolások ellenőrzése).

Kívánatos lenne, ha az állami szociálpolitika mellett nem állami szervezetek, intézmények (egyházak, egyesületek) is minél nagyobb részt vállalnának a szegénység enyhítésében. Végül, de nem utolsósorban a családok változatlanul igen nagy szerepet játszanak a szegénység különféle formáinak enyhítésében, így szükséges lenne a családokat ebben segíteni.