Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

A XIX. században nemcsak a szociológusok, hanem a közvélemény számára is nyilvánvaló volt a szegénység megléte. Csupán az volt vitatott, hogy a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan csökkenni fog-e a szegénység, illetve hogy létre lehet-e hozni egy olyan gazdasági-társadalmi rendszert, amely majd megszünteti ezt a társadalmi jelenséget. Ezt a rendszert többnyire szocializmusnak nevezték.

Az 1930-as évek nagy világgazdasági válsága ismét rádöbbentette a társadalomtudományokat arra, hogy a szegénység még a legfejlettebb, leggazdagabb országokban is súlyos probléma.

A második világháború után a szegénység iránti érdeklődés lecsökkent. Ez talán azzal magyarázható, hogy a háború után a fejlett nyugat-európai és észak-amerikai országok történetük leggyorsabb és leghosszabb ideig tartó gazdasági növekedési periódusát élték át, s arra lehetett derűlátón számítani, hogy a szegénység az életszínvonal-emelkedés következtében fokozatosan eltűnik. Kiépültek az ún. jóléti államok, amelyektől azt remélték, hogy a mégis előforduló szegénységet kezelni tudják.

A fejlődő országok szegénysége azonban újra felkeltette a figyelmet, majd az 1960-as évektől kezdték a fejlett országokban is felismerni, hogy nem sikerült a szegénységet megszüntetni. A fejlődő és a fejlett, a szegény és a gazdag országok szegénysége azonban sok tekintetben különbözik, ezért az alábbiakban külön-külön tárgyaljuk őket.

Szegénység a fejlődő országokban

Miközben a fejlett országok 1945 után nagy prosperitási korszakot éltek át, a fejlődő országokban az egy főre jutó GDP és ezzel az átlagos életszínvonal alig emelkedett. Ebben szerepet játszott az a tény, hogy a fejlődő országok népessége gyorsan növekedni kezdett (lásd a 8. fejezetet), és a GDP volumenének növekedéséből jelentős részt kötött le a növekvő népesség eltartása, élelmiszerrel és alapvető létszükségleti cikkekkel történő ellátása. Így ezek az országok beruházásra, a gazdaság fejlesztésére a GDP-nek csak igen csekély részét tudták fordítani. Továbbá a fejlett országokban végbement látványos életszínvonal-emelkedés még inkább szemmel láthatóvá tette a fejlődő országokban uralkodó nyomort. Az egy főre jutó GDP és életszínvonal különbsége a leggazdagabb országok és a szegény országok között abszolút értelemben egyértelműen nőtt. Vitatható kérdés, hogy a relatív fejlettségi különbség (vagyis az, hogy a fejlett országok egy főre jutó GDP-je hányszorosa a szegény országokénak) nőtt-e.

A fejlettség és az életszínvonal különbségeit érzékelteti a következő néhány adat az egy főre jutó GDP-ről dollárban kifejezve 1991-ben:

4.2. táblázat -

Legszegényebb országok

egy főre jutó évi GDP, dollár

Mozambik

80

Tanzánia

100

Etiópia

120

Közepes jövedelmű országok

Jordánia

1 050

Peru

1 070

Thaiföld

1 570

Leggazdagabb országok

Svédország

25 110

Japán

26 930

Svájc

33 610


Ezen adatok szerint (amelyeket természetesen a nemzetközi GDP-összehasonlítások számos nehézsége miatt csak hozzávetőlegeseknek szabad tekinteni) egy svájci állampolgárra 420-szor akkora jövedelem jutott, mint egy mozambiki állampolgárra.

A szegénység definiálásának fent említett problémái miatt nehéz megállapítani, hogy a Föld népességének mekkora része szegény, és egy-egy országban mekkora a szegények aránya. A szegénység nagyságrendjét mégis jól szemlélteti a Világbank egy elemzése, amelyet az 1990. évi A világ fejlődése című jelentésben tett közzé (World Bank 1990). Két szegénységi küszöböt használtak: egy főre jutó évi 275 dollárt és 370 dollárt (1985. évi dollárértéken). Az előbbinél kisebb jövedelműeket nevezték szélsőségesen szegényeknek, az utóbbi alatt élőket szegényeknek. A 275 dolláros szegénységi küszöb az Indiában ma általánosan használt szegénységi határ. Ez sokkal alacsonyabb, mint a fentiekben Magyarországra 1996 elején becsült havi 18 ezer forintos létminimum. Csak az arányok érzékeltetésére említem, hogy ez a magyarországi létminimum az 1996 eleji dollár/forint árfolyam szerint körülbelül évi 1500 dollárnak felel meg. Ezen szegénységi küszöbök szerint 1985-ben a fejlődő országok népességének 18 százaléka volt szélsőségesen szegény és 33 százaléka szegény, beleértve a szélsőségesen szegényeket is. A szegény népesség száma és aránya Dél-Ázsiában, azon belül Indiában a legmagasabb. Alig kisebb a szegények aránya a Szaharától délre fekvő ún. Fekete-Afrikában. A Világbank elemzése három további szegénységmutatót számított ki a fejlődő világ régióira vonatkozóan: a 0-5 éves gyermekek halandóságát, vagyis azt, hogy ezer megszületett csecsemő közül hányan halnak meg 5 éves életkoruk előtt; a születéskor várható átlagos élettartamot, továbbá az általános iskolába járók arányát a megfelelő életkorú népességben (lásd 4.2. táblázat). Ezek az adatok jól érzékeltetik, hogy a szegény régiók mennyivel rosszabb képet mutatnak az életszínvonal e dimenzióiban is. Másrészt azt is érzékeltetik, hogy a Szaharán túli Afrika talán még rosszabb helyzetben van, mint Dél-Ázsia.

A Világbank jelentése abban az értelemben mérsékelten derűlátó, hogy a szegények aránya az elmúlt évtizedekben csökkent, hiszen a fejlődő országokban mind az egy főre jutó GDP átlaga, mind a születéskor várható átlagos élettartam, mind pedig az általános iskolai beiskolázási arányok emelkedtek. A szegények arányának csökkenése azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a számuk is csökkent, mert ha a népességszám erősen nőtt, akkor a szegények kisebb aránya ellenére nőhetett a szegények abszolút száma.

Az 1980-as években a szegénység a világ egyes régióiban és országaiban igen kedvezőtlenül alakult. Az évtized egészében együttvéve az egy főre jutó GDP erősen csökkent a Szaharán túli Afrikában és kissé csökkent Latin-Amerikában.

4.3. táblázat - 4.2. táblázat ♦ Szegénység a fejlődő országokban régiónként, 1985

Rió

Szélsőségesen szegény 275 dollár/fő alatt

Szegény (a szélsőségesen szegényekkel együtt) 370 dollár/fő alatt

0-5 évesek halandósága, ezer főre

Születéskor

várható

átlagos

élettartam,

Alsófokú

beisko

lázás,

%

millió

a

millió a

év

népesség

%-a

népesség

%-a

Szaharán túli Afrika

120

30

180

47

196

50

56

Kelet-Ázsia

120

9

280

20

96

67

96

ebből: Kína

80

8

210

20

58

69

93

Dél-Ázsia

300

29

520

51

172

56

74

ebből: India

250

33

420

55

199

57

81

Kelet-Európa

3

4

6

8

23

71

90

Közép-Kelet és Észak-Afrika

40

21

60

31

148

61

75

Latin-Amerika és Karib-térség

50

12

70

19

75

66

92

Összes fejlődő

633

18

1116

33

121

62

83


Szegénység a fejlett országokban

A fejlett európai és észak-amerikai országokban az empirikus szegénységkutatás előfutárai Charles Booth és Seebohm Rowntree voltak. Booth (1899) 17 kötetben publikálta londoni szegénységvizsgálatának eredményeit, londoni szegény háztartásokat keresett fel, igen sokoldalú kérdőívre vette fel adataikat, és egy általa meghatározott létminimumhoz viszonyítva határozta meg, kik a szegények. Rowntree (1901; 1941) York városában hasonló módszerrel vizsgálta a szegénységet, és ezt az adatfelvételt négy évtized múlva megismételte.

A második világháború után először Amerikában ébredt fel az érdeklődés a szegénység iránt. A szocialista politikai meggyőződésű M. Harrington (1981) A másik Amerika című könyvében 1963-ban mutatott rá arra, hogy Amerikában, amely akkor a világ leggazdagabb országának számított, a népesség jelentős része szegény. A szegénység elleni küzdelem ezen az úton került bele John F. Kennedy elnöki programjába is. Első megközelítésként évi 3000 dollárban jelölték meg azt a jövedelmet, amely egy család évi létminimumához szükséges (a családtagok számától függetlenül). Az 1960. évi amerikai népszámlálás szerint, amely a családi jövedelemre vonatkozó kérdést is tartalmazott, a népesség 17,8 százaléka élt 1959-ben ennél kisebb jövedelemből. Utóbb 124 különböző családtípusra vonatkozóan külön-külön végeztek létminimum-számítást, és ezzel a finomabb módszerrel valamivel (közel 1 százalékkal) nagyobbnak találták a létminimum alatt élők arányát.

Kennedy elnök utóda, Lyndon Johnson 1966-ban meghirdette a szegénység elleni háborút, hogy ezzel a programmal mozgósítsa az amerikai társadalmat. Bár kétségtelen, hogy számos lényeges szociálpolitikai eszközt vezettek be a szegénység mérséklése érdekében, az eredmények a reméltnél sokkal szerényebbek voltak.

Az Egyesült Államokban 1960-tól rendszeresen kiszámítják a fenti módszerrel meghatározott létminimumnál kisebb jövedelemből élők számát. Arányuk 1960-tól lassan csökkent, az 1980-as években azonban ismét emelkedni kezdett.

Angliában egyrészről a szociális segélyezésnél alkalmazott hivatalos szegénységküszöböt kezelték szegénységi küszöbként, az ennél alacsonyabb jövedelműeket tekintették szegényeknek. Másrészt a Munkáspárthoz közel álló szociológusok, R. Titmuss (1976) és Peter Townsend (1979) a relatív szegénység fogalmát használták. Townsend az 1960-as évek végi vizsgálatában egy sok változóból összeállított indexet használt fel a szegénység mérésére, tehát egy kifejezetten sokdimenziós depriváció- vagy szegénységfogalmat alkalmazott. Mind ezek az összetett mérőszámok, mind a jövedelemkiegészítő állami segély megadásának kritériumaként alkalmazott jövedelemszint alatt élők arányának egyszerű mutatója a szegények arányának növekedését mutatták az 1970-es évek közepe óta. Ezt a Konzervatív Párt kormányzása alatt hozott intézkedéseknek, valamint demográfiai okoknak (az idősek számának emelkedése, az egyszülős családok arányának növekedése) tulajdonították.

Mindkét országban az volt a szegénység növekedésének közvetlen oka, hogy az egy főre jutó jövedelem országos átlagának emelkedésével egyidejűleg a jövedelmek egyenlőtlensége nőtt, úgyhogy a társadalom legalacsonyabb jövedelmű részének helyzete nem javult, hanem inkább romlott. A háttérben lévő ok pedig az volt, hogy mind a Köztársasági Párt, mind a Konzervatív Párt kormányai tudatosan arra törekedtek, hogy adópolitikával és a társadalmi juttatások megnyirbálásával átformálják a jövedelemeloszlást.

Svédországban, ahol a hosszú szociáldemokrata kormányzás tudatos politikája következtében a jövedelmi egyenlőtlenség a fejlett tőkés országok között a legkisebb, egy 1968-ban végzett szegénységvizsgálatban egy olyan sokdimenziós szegénység- vagy hátrányoshelyzet-fogalmat alkalmaztak, amelyben külön-külön felmérték, hogy hányan vannak hátrányos helyzetben

1. a jövedelem,

2. a munka jellege és munkakörülmények,

3. a lakásviszonyok,

4. az iskolai végzettség,

5. az egészségi állapot,

6. a táplálkozás,

7. a társadalmi és családi kapcsolatok hiánya

8. a szabadidő eltöltése,

9. a politikai befolyás teljes hiánya miatt (Johansson 1972).

A vizsgálatokat azóta a Statisztikai Hivatal rendszeresen megismétli. Például az 1984–1985. évi felvétel során azt találták, hogy 375 ezer személy, azaz a lakosság 4,5 százaléka élt a hivatalos létminimumnál alacsonyabb jövedelemszinten (Vogel 1981).

Németországban is használják egyrészt a szociális segélyezésnél használt hivatalos szegénységküszöböt, másrészt egy relatív szegénységfogalmat: az átlagos egy főre jutó jövedelem 50 százalékát (némelykor kiegészítően annak 40 és 60 százalékát is). Nyu- gat-Németországban a szegények aránya 1984-től az 1990-es évek elejéig lassan csökkent, 1992-től azonban kissé nőtt. Kelet-Németországban, ahol az egyesülés után kezdtek hasonló empirikus vizsgálatokat, a relatív szegénység kisebb, de 1990 óta erősen nő (Hauser-Neumann 1993; Habich-Krause 1994). Mivel a relatív szegénység fogalmát használják, a növekedés oka, hogy a jövedelemegyenlőtlenség nőtt.

Általában azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy a fejlett országokban egyre inkább relatív szegénységi küszöböket használnak, többnyire a valamilyen súlyozással kiszámított ekvivalens egy főre jutó jövedelem 50 százalékát. Luxemburgban összegyűjtötték a számos fejlett ország jövedelmi felvételeit, és ezeket együtt és egymással összehasonlítva elemzik. Innen származnak legjobb nemzetközi összehasonlító adataink.

L. Rainwater (1993) a népesség megkérdezésén alapuló szegénységi küszöböt javasolt: a megkérdezettek azt mondják meg, hogy mekkora az a jövedelem, amiből még éppen „ki lehet jönni”. Az így meghatározott szegénységet nevezte szociális szegénységnek. Mivel az így kiszámított létminimum magasabb a hivatalos létminimumnál, a szegények aránya (1989-ben 19 százalék) is magasabb a hivatalos statisztika által számítottnál.

A luxemburgi adatok szerint az 1980-as években az átlag 50 százalékánál alacsonyabb jövedelme van például az Egyesült Államokban a népesség 16,6 százalékának, Angliában 11,7 százaléknak, Németországban 4,9 százaléknak, Svédországban 5,0 százaléknak (Smeeding 1990). Ha az Egyesült Államok létminimumát veszik alapul minden országban, akkor szegény az Egyesült Államokban 12,7 százalék, Angliában 11,8 százalék, Németországban 8,3 százalék, Svédországban 5,6 százalék (Smeeding et al. 1990). Ezek a szegénység-arányszámok azt érzékeltetik, hogy minden fejlett országban – a Magyarországnál lényegesen jobb módúakban is – 5 és 20 százalék közötti szegénységet mutatnak ki, persze a magyarországinál lényegesen magasabb szegénységi küszöb alapján.

Ezeknél az arányszámoknál is érdekesebbek a vizsgálatoknak azon megállapításai, hogy kik a szegények. Elsőként kell kiemelni a munkanélkülieket. A munkanélküliség, különösen a tartós munkanélküliség, súlyosan veszélyezteti a munkanélkülit és egész háztartását, hogy szegénységbe süllyed. A legtöbb ország adatai továbbá arra engednek következtetni, hogy a gyermekek között nemcsak több a szegény, mint a felnőttek között, hanem évtizedek óta nő közöttük a szegénység. Ezzel szemben az idős emberek között általában csökkent a korábban igen elterjedt szegénység. A gyermekek ezen hátrányos helyzete indította S. Preston (1984) amerikai demográfust arra a kijelentésre, hogy az amerikai állampolgárnak meg kell gondolni, csak a saját jövőjével törődik-e, ebben az esetben ugyanis érthető, ha csak az érdekli, hogy idős korában jó anyagi helyzetben legyen, vagy azzal is törődik, hogyan alakul a társadalom, a közösség jövője, mert az utóbbi esetben minden erővel arra kell törekedni, hogy a gyermekek elszegényedésének tendenciája megforduljon, és minden gyermek elfogadható anyagi körülmények között nevelkedjen fel. Az átlagosnál sokkal magasabb a szegények aránya azokban a háztartásokban, ahol csak egy szülő – legtöbbször az anya – él gyermekeivel. Egyes országokban a nők között magasabb a szegények aránya, mint a férfiak között. Elsősorban az egyedül élő idős nők között gyakori a szegénység. Végül az átlagosnál gyakoribb a szegénység az etnikai kisebbségek, bevándorlók és vendégmunkások között. W. J. Wilson (1987) az amerikai nagyvárosok belső kerületeiben kialakuló szegénygettókra hívta fel a figyelmet. Ezekben a kerületekben a lakások és az infrastruktúra általában leromlik, a jobb módú lakosság elköltözik, megszűnnek a munkahelyek, sorvad a kereskedelem és a szolgáltatás. Így végül a lakosság majdnem kizárólag szegényekből (Amerikában általában fekete szegényekből) áll.

A szegénységgel kapcsolatban tudományos és szociálpolitikai szempontból egyaránt fontos kérdés, hogy mennyire tartós a szegénység. Elsősorban Németországban vetődött fel az a gondolat, hogy kialakul az ún. kétharmad- vagy háromnegyed-társadalom. Eszerint a társadalomnak kétharmada vagy háromnegyede viszonylag jómódú és részesül a gazdasági fejlődés, az életszínvonal-emelkedés gyümölcseiből, de egy leszakadó egyharmad vagy egynegyed rész tartósan és reménytelenül szegény marad. Ahol és amióta paneladat-felvételek állnak rendelkezésre a jövedelemről, vagyis ugyanazon háztartások jövedelmét éveken keresztül figyelemmel kísérik, elemezni lehet a szegénység tartósságát. A panelfelvételek többnyire azt mutatják, hogy a szegénység nagyobb része nem tartós: a háztartások egy-két évre szegénységbe süllyednek, azután nagyobb részük képes a szegénységből kiemelkedni (Duncan 1984; Habich-Headey-Krause 1991). A szegénységbe süllyedés oka egyrészt a munkanélküliség, másrészt demográfiai események, mint a gyermekek születése a háztartásban, a nyugdíjkorhatár elérése, özvegyülés, válás stb. Az új munkahely találásakor, illetve kiegészítő jövedelemforrások szerzésekor a szegénység általában megszűnik. Ennek a megállapításnak másik oldala azonban az, hogy a népesség többsége élete folyamán egy ideig kénytelen szegénységben élni.