Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

ÖSSZEFOGLALÁS

ÖSSZEFOGLALÁS

A szociológia három klasszikusának vagy „alapító atyjának” Karl Marxot, Émile Durk- heimet és Max Webert tekintik. Mindhármuk gondolatai a mai napig megtermékenyítik a szociológiát, habár elméleteik, magyarázataik és előrejelzéseik nagy része megcáfolódott.

Karl Marx vezette be többek között a szociológiába az alábbi, ma is használt fogalmakat és gondolatokat: a társadalmi-gazdasági formációk, közöttük különösen a feudalizmus és a kapitalizmus; a társadalmi osztályok; a konfliktusok, mint a társadalom lényegéhez tartozó jelenségek; az elidegenedés; a gazdasági alap és a felépítmény viszonya. Az a jóslata, hogy a kapitalista rendszert szükségképpen felváltja a szocialista rendszer, teljesen tévesnek bizonyult.

Émile Durkheim a hagyományos társadalmakban uralkodó mechanikus szolidaritásról a modern társadalmakra jellemző organikus szolidaritásra való áttérésben látta a társadalmi fejlődés lényegét. Az organikus szolidaritáson a kiterjedt munkamegosztás keretében különböző feladatokat ellátó egyének együttműködését értette. Attól tartott, hogy ez a modern fejlődés a társadalmi integráció gyengüléséhez, az anómia, vagyis a normaszegés elterjedéséhez vezethet, és ezáltal a társadalmak stabilitását veszélyezteti.

Max Weber igen szerteágazó munkásságából a legnagyobb hatású gondolatok: a társadalmi szerkezet háromdimenziós (gazdaság, hatalom, életmód és megbecsülés) modellje, a hatalom és legitim uralom megkülönböztetése, valamint a racionalizmus és a bürokrácia térhódítása a modern társadalomban. Vallásszociológiai munkáiban arra a kérdésre keresett választ, hogy a különböző vallások tanításai mennyiben segítik elő, illetve gátolják a modern piacgazdaság és racionális gondolkodás kialakulását. Úgy látta, hogy a protestáns etikának lényeges szerepe volt a kapitalizmus kifejlődésében.

A szociológia a második világháborút követő évtizedekben élte át a klasszikus korszak utáni második virágkorát. Kifejlődtek a kutatási módszerei, igen sok nagy empirikus vizsgálatra került sor, a fejlett országok tudományos közösségeiben és az egyetemi oktatásban teljesen elfogadott tudománnyá vált, kialakultak a nemzetközi kapcsolatok, megindultak a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok. A szociológiai irodalom nagy részét empirikus kutatások eredményei képezték, ezek többnyire a surveymódszeren és a pozitivista tudományfelfogáson alapultak. Az utóbbi szerint az elméleti hipotéziseket empirikus vizsgálatokkal kell ellenőrizni, csak az tekinthető tudományos megállapításnak, amely a valóság vizsgálatán alapul. Ezekben az évtizedekben két világosan körülhatárolható elméleti iskolát lehet megkülönböztetni, a marxizmust, a strukturalista funkcionalizmust és egy lazább irányzatot, a neoweberianizmust. Élesen szemben álltak egymással. A marxista szociológusok szerint a mai társadalmak alapvető jellemzője az osztályharc, amely a kapitalizmus eltűnéséhez vezet. A strukturalista funkcionalizmus szerint a társadalmat az együttműködés jellemzi, különböző alrendszereket lehet benne megkülönböztetni – a gazdaságot, a politikát, a kultúrát és a személyiséget -, ezeknek az alrendszereknek világos funkciójuk van, és mindegyik szerepe szükséges a társadalom megfelelő működéséhez. E két elméleti iskolánál sokkal kevésbé körülhatárolható, „iskolaszerű” a Max Weber gondolataira támaszkodó, azokat továbbépítő neoweberiá- nus irányzat. Fő jellemzőiként lehet említeni, hogy többdimenziós társadalmiszerke- zet-modelleket használ; nagy figyelmet fordít a hatalomra; fontosnak látja a kultúra hatását a gazdaságra és politikára. Az empirikus szociológiai kutatások nagy része a neo- weberiánus elméleteket vette alapul.

Az 1980-as évek óta lényeges változások látszanak kibontakozni a szociológiai gondolkodásban. A társadalmi struktúrákkal szemben nagyobb figyelmet fordítanak az egyéni cselekvőre, hangsúlyozzák, hogy az egyéni cselekvést nem határozza meg teljesen a struktúra, sőt valójában a társadalom tagjai egyéni cselekedeteikkel hozzák létre és módosítják a struktúrákat. Kétségek merültek fel, hogy a szociológia által korábban feltételezett érték- és normakonszenzus létrejöhet-e a modern multikulturális társadalmakban, viszont kérdés, hogyan működhet ilyen konszenzus hiányában a társadalom. Megnőtt az érdeklődés a mikrotársadalmi jelenségek és ezzel összefüggésben a makro- folyamatok és a mikrojelenségek közötti összefüggések iránt. A korábban uralkodó konfliktuselméletek mellett a harmóniaelméletek reneszánszát, ezzel összefüggésben a funkcionalizmus iránti érdeklődés megerősödését lehet megfigyelni. A társadalmi változások elméletének területén újra nagy érdeklődés mutatkozik a modernizációs elmélet iránt.

Az 1960-as évek előtt háromszor történt kísérlet a magyarországi szociológia létrehozására: az első világháború előtt a Huszadik Század folyóirat körül kialakult szerzőgárda, a két világháború között a szociográfiai irányzat, végül 1945 után rövid ideig az ELTE-n a Szalai Sándor vezette Szociológiai Tanszék adott alapot ahhoz a reményhez, hogy belőlük létrejön a magyar szociológia. Mindhárom kísérlet elhalt többé-kevésbé politikai okok miatt. Az 1960-as évek első felében, amikor a totalitárius rendszer kezdett autoritáriussá puhulni, újjászületett a magyar szociológia. Igen sok politikai és ideológiai nehézség ellenére ezúttal életben is maradt. A rendszerváltás után a magyar szociológia sok tekintetben új helyzetbe került: egyrészt anyagi nehézségek veszélyeztetik a tudományos és oktatómunkát, másrészt az ideológiai akadályok eltűnése és a tabutémák megszűnése új lehetőségeket nyitott arra, hogy a nemzetközi szociológia színvonalára emelkedjék.