Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

A SZOCIOLÓGIA IRÁNYZATAI A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI ÉVTIZEDEKBEN

A SZOCIOLÓGIA IRÁNYZATAI A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI ÉVTIZEDEKBEN

A második világháború után a szociológia – nem kis részben az amerikai szociológia hatására – nagy fejlődésen ment át. A nyugat-európai országokban újra fellendült, illetve– a volt totalitárius és autoritárius országokban – újjászületett a szociológia. Teljesen eltért ettől a kelet-európai országok helyzete: a sztálinista korszakban – Lengyelország kivételével – a szociológia tiltott tudomány volt, burzsoá áltudománynak tekintették. Az 1960-as évektől lassan, először leginkább Lengyelországban, majd Magyarországon és Csehszlovákiában is újjászületett és némileg megerősödött e tudomány, egyetemi tanszékek és kutatóintézetek létesültek, nagy adatfelvételekre került sor, a számítógépek felhasználása igen nagy mértékben kiterjesztette a feldolgozható anyagok mennyiségét, és lehetővé tette újabb és bonyolultabb matematikai módszerek alkalmazását az elemzésben. Ezekben az évtizedekben a szociológia tudománya maga is lényegesen megváltozott. A fő változási tendenciákat a következőképpen foglalhatjuk össze:

1. A szociológia „szakmává vált”, azaz professzionalizálódott. Egyre inkább eluralkodott az a felfogás, hogy a szociológusnak alapos és részletes szakismeretekkel, egyebek között széles körű módszertani ismeretekkel kell rendelkeznie; a szociológiai kutatás során nagyon pontosan meghatározott szabályokat kell követni; továbbá a kutatási eredményeket nagyon szigorúan meghatározott formában kell közzétenni.

2. A szociológia egyre inkább ágazatokra, szakszociológiákra vált szét. Ezt a folyamatot a társadalmi igény kényszerítette ki. A szociológia ugyanis legtöbbször a társadalom részéről jelentkező azon igénynek akar megfelelni, hogy jól körülhatárolt társadalmi jelenségeket, problémákat vizsgáljon, ennek alapján pontos magyarázatokat adjon (lehetőleg számszerű formában is kifejezve az ok-okozati összefüggéseket), továbbá bizonyos tendenciákat lásson előre, s szükség esetén politikákat javasoljon. A szociológia ágazatai egymás után különültek el, ahogyan a konkrét társadalmi problémák sorra jelentkeztek. Az előzőekben láttuk, hogy a nagyvárosi problémák hogyan keltették életre a városszociológiát. Az utóbbi évtizedekben kialakult ágazatok közül példaként említhetjük a pszichiátriai szociológiát, amely egyszerűen annak az igénynek a hatására jött létre, hogy a pszichiátriának segítséget nyújtson a nagyszámú elmebeteg gyógykezelésében, vagy az öregedés szociológiáját, amely a növekvő számú idős ember problémáinak kezelésében kíván a szociálpolitikának segítséget nyújtani.

3. Mindkét említett tendencia összefügg azzal, hogy az utolsó évtizedekben az empirikus szociológiai kutatás terén sokkal nagyobb eredmények születtek, mint az elméletalkotás területén. A szociológusok nagy többsége elfogadta Merton programját: középszintű elméleteket kell alkotni, s azokat empirikusan igazolni. A középszintű elmélet középen helyezkedik el a társadalmi rendszer általános elméletei és a mindennapi kutatásban használt munkahipotézisek közt. Egy-egy nagyobb társadalmi jelenséget kíván megmagyarázni egy adott társadalomban vagy egy adott történeti korszakban. Ennek példájaként éppen Merton anómiaelméletét lehet említeni.

Az ezen elveket követő szociológiai irányzatokat szokták – némileg pontatlanul és leegyszerűsítve – empirikus szociológiának nevezni. Némileg kritikusan ugyanezt neo- pozitivizmusnak is nevezik. A két világháború közötti időszakban több említett irányzat – elsősorban a chicagói iskola, a helyi közösségek kutatói, továbbá a Thomas- Znaniecki szerzőpár is – ennek előfutára volt. Ha egy személyhez akarjuk kapcsolni a kialakulását, akkor Paul Lazarsfeld (1901–1976) nevét kell említeni. Más amerikai szociológusokhoz hasonlóan Lazarsfeld a nemzetiszocializmus elől vándorolt ki a tengerentúlra, munkássága azonban csak a második világháború után bontakozott ki igazán. Lazarsfeld elsősorban a módszertan szakértőjeként ismert. Azt hangsúlyozta, hogy a szociológia tudományos fejlődéséhez szükséges vizsgálatokhoz olyan változókat szerkesszenek, amelyeket a valóságban mérni lehet. O maga például az amerikai elnökválasztások alkalmából a demokrata vagy republikánus elnökjelöltre való szavazást befolyásoló tényezőket (nem, életkor, iskolai végzettség stb.) vizsgálta. Ilyen, viszonylag szűken körülhatárolt részvizsgálatokat tartott szükségesnek ahhoz, hogy a szociológia majd valamikor általánosabb magyarázatokat fogalmazhasson meg (Lazarsfeld et al. 1948).

Az irányzat tudományfilozófiai megalapozása Karl Popper (1902–1994) nevéhez fűződik. Popper felfogása szerint minden tudománynak, a természettudományoknak és a szociológiának egyaránt úgy kell eljárnia, hogy amikor felmerül valamilyen probléma, amit az addigi tudományos ismeretek alapján nem lehet megmagyarázni vagy megoldani, akkor megfogalmaz egy új elméleti hipotézist, amelyet a valóságban ki lehet próbálni; továbbá az új hipotézist a valóság vizsgálata, mérése útján ellenőrzi.

Amíg a valóságos adatok nem cáfolják a hipotézist, addig azt átmenetileg elfogadható hipotézisnek kell tekinteni, amint azonban egy konkrét adatfelvétel megcáfolja, új hipotézist kell kidolgozni. Eszerint sohasem állíthatjuk, hogy valamit biztosan tudunk. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy közeledjünk az igazsághoz. A tudományos hipotézis vagy elmélet kritériuma tehát a megcáfolhatóság (nem az igazolhatóság). Ha valamely elméletet nem lehet megcáfolni, mert nincs úgy megfogalmazva, hogy tételeit ellenőrizni lehessen, vagy nincsenek hozzá adataink (mert például az a jövőre vonatkozó jóslatokat tartalmaz), vagy nincsenek megfelelő módszertani eszközeink, akkor azt nem lehet tudományosnak tekinteni. Ezeket nevezte metafizikai elméleteknek. Ide sorolta Hegel és Marx elméleteit is. Veszélyesnek tartotta őket, mert úgy gondolta, autoritariánus politikának adhatnak támaszt, és azt a hamis hitet kelthetik, hogy a történelem jövőbeni tendenciáit pontosan előre lehet látni, és ezeket a globális változásokat politikai eszközökkel elő lehet segíteni. Az ilyen elméletek alkotóit – Platóntól Marxig – a „nyitott társadalom” ellenségeinek nevezte, mert elméleteiknek a gyakorlatba való átültetése a szabadság megszüntetésével az elnyomáshoz, egyes embereknek a „nagy társadalmi célok” érdekében történő feláldozásához vezet. Velük ellentétben Popper a „lépésenkénti társadalomjavítás” (piecemeal social engineering) híve (Popper 1976; 1989).

Poppernek ezek a tudományfilozófiai nézetei igen nagy vitát kavartak. Elsősorban a marxisták és a Frankfurti Iskola tagjai bírálták erősen. Ezt a vitát nevezik „pozitivizmusvitának”, noha Popper magát filozófiai értelemben nem definiálta pozitivistaként (Papp 1976).

Mivel az empirikus szociológia eredményeit bemutató művek egy konkrét társadalom egy konkrét részjelenségét vizsgálják, ezeket a műveket ritkábban olvassák, mint az elméleti munkákat, és még ritkábban fordítják le őket. Ezért nem könnyű példákat említeni a magyar nyelven megjelent külföldi szakirodalomból. Nagyon jó példát lehet azonban a magyar irodalomból említeni, a Szalai Sándor vezette nemzetközi időmérleg-vizsgálat elemző tanulmányainak egy részét tartalmazó Idő a mérlegen kötetet (Szalai 1978).

Az empirikus vagy neopozitivista szociológia művelése korántsem egyenlő az elméleti igénytelenséggel, mint azt bírálói állították. Mint Popper fent elemzett tudományos eljárásából is látszik, a valóságban megfigyelt jelenségek magyarázatára mindig elméleti hipotézist kell megfogalmazni. A lényeg az, hogy ezeket az elméleti hipotéziseket össze lehessen vetni a valósággal.

Az 1945 utáni 20-30 évben három nagy elméleti irányzat uralkodott a szociológiában: a funkcionalizmus, a marxizmus és a hozzá közel álló elméletek, továbbá a weberiánus vagy pontosabban a neoweberiánus elméleteknek a két előbbinél sokkal lazább együttese.

A funkcionalizmust szokás a fő harmóniaelméletnek nevezni. A funkcionalizmus gyökerei Durkheimig nyúlnak vissza, mert ő hivatkozik arra műveiben, hogy bizonyos társadalmi intézményeknek, például a vallásnak vagy a büntetésnek vannak bizonyos társadalmi funkciói.

A funkcionalizmus egyik első és máig legszemléletesebb megfogalmazását azonban nem a szociológusok, hanem a kulturális antropológus Malinowski munkáiban lehet megtalálni. Bronislaw Malinowski (1884-1942) az Osztrák-Magyar Monarchia lengyel nemzetiségű állampolgára volt. Az első világháború alatt az Új-Guinea melletti Tro- briand-szigeteken élt és végzett terepkutatásokat a szokásos antropológiai módszerrel: megfigyeléssel, a lakosság tagjaival folytatott beszélgetésekkel. Ennek során fedezte fel, hogy e szigetek lakói egy látszólag teljesen értelmetlen kereskedelmi kapcsolatrendszerben vesznek részt, amelynek keretében a különböző szigetek lakói kagyló karpereceket és nyakláncokat cserélnek egymással, de olyan módon, hogy végül minden sziget lakosságánál ugyanannyi (de újonnan cserélt) karperec és nyaklánc marad. Malinowski kimutatta, hogy ennek a „kulakereskedelemnek” funkciója van, mert ez teszi lehetővé, hogy az óceánban szétszórt szigetek lakossága kapcsolatban maradjon egymással (Malinowski 1972). Ezért fejtette ki később Malinowski Angliában írt elméleti munkáiban, ha valamilyen szokás, intézmény, hiedelem létezik valamely társadalomban, akkor annak biztosan van valamilyen funkciója.

Az amerikai Cambridge-ben, a Harvard Egyetemen tanított. Az amerikai szociológiában, különösen a két világháború között az empirikus kutatás játszott uralkodó szerepet, viszonylag kevesebbet foglalkoztak az elméletalkotással. Emellett az európai szociológiai elméleteket alig ismerték. Parsons egyrészt a nagy európai elméletalkotók, elsősorban Durkheim, Weber és Pareto amerikai megismertetésére törekedett, másrészt az ő elméleteik alapján átfogó új szociológiai elméletet próbált alkotni. Ezt nevezik funkcionalizmusnak vagy strukturalista funkcionalizmusnak. Figyelme kezdetben a társadalmi cselekvésre, később a társadalmi rendszerre összpontosult. Elméletének lényege, hogy a társadalom jól működő rendszer kell hogy legyen, amely képes a konfliktusokat a rendszeren belül kezelni. Az amerikai társadalmat hallgatólagosan – néha kimondottan – ilyen jól működő társadalmi rendszernek tekintette. Ezért az 1960-1970-es években a nyugati marxista és általában baloldali szociológusok elutasították és a kapitalista rendszer apologé- tájának nyilvánították. Ma a parsonsi elmélet reneszánszának tanúi lehetünk.

A funkcionalizmust Talcott Parsons (1902–1979) vezette be a szociológiába (Parsons 1951; Pokol 1987). Elméletét szokás strukturalista-funkcionalistának is nevezni. Parsons vitathatatlanul a XX. századi amerikai szociológia legnagyobb jelentőségű, de egyben legtöbbet vitatott elméletalkotó szociológusa.

Abból indul ki, hogy minden társadalomnak négy feladatot kell ellátnia, azaz négy funkciója van, és ennek megfelelően minden társadalmon mint rendszeren belül négy további alrendszer működik:

2.1. táblázat -

Alrendszer

Funkció

1. Politika

A társadalom céljainak meghatározása

2. Gazdaság

Az eszközök hozzárendelése a célokhoz, vagyis a célok megvalósítása

3. Kultúra

A társadalom tagjainak, tevékenységüknek integrálása

4. Személyiség

A társadalom fennmaradásához szükséges értékek és normák átadása az egyik nemzedéktől a másiknak, szocializáció


Ehhez a sémához Parsons egy társadalmifejlődés-elméletet kapcsolt. Ebben a fejlődést a modernizációval azonosította. Ezzel a nagyigényű sémával Parsons nemcsak a szociológia korábbi klasszikusainak, elsősorban Webernek és Durkheimnek elméleteit kívánta integrálni, hanem az összes társadalomtudományt is. Parsonst bírálták fogalmainak nem kellőképpen pontos definíciója, elméletének homályosságai miatt, de legfőképpen azért, mert azt olvasták ki belőle, hogy a fennálló amerikai politikai, gazdasági, kulturális és nevelési intézményeket igazolta mint a társadalom funkcionálása számára szükségeseket.

A funkcionalizmus másik kiemelkedő amerikai képviselője, Robert Merton (19102003) nem fogalmazott meg Parsonséhoz hasonló nagy elméletet, viszont több kritikus ponton módosította és kiegészítette a funkcionalizmust, így elfogadhatóbbá tette azt a szociológusok többsége számára (Merton 1980). Így:

1. Rámutatott, hogy egy-egy fennálló intézménynek, normának, hiedelemnek nemcsak funkciói, hanem diszfunkciói (hátrányos hatásai) is lehetnek.

2. Megkülönböztette a manifeszt (nyílt) és a latens (rejtett) funkciókat, ezáltal lehetővé tette, hogy a szociológiai elemzés a jelenségek felszínénél mélyebbre hatoljon, valamint a manifeszt és a latens funkciók közötti ellentmondásokat is kutassa. Például a Veblen által leírt hivalkodó fogyasztásnak az a manifeszt funkciója, hogy bizonyos szükségletet elégítsen ki, nagy és gyors személygépkocsit például azért vásárolnak, hogy biztonságosan és gyorsan közlekedjenek. Latens funkciója azonban az, hogy láthatóvá tegye a vásárló, a tulajdonos magas társadalmi státusát.

3. Ugyanaz az intézmény, norma, hiedelem funkcionális lehet a társadalom egyik osztálya és diszfunkcionális a másik osztálya számára.

A Merton-féle funkcionalista elmélet már nem szükségképpen igazolja a fennálló társadalmi intézmények jogosultságát, szükségességét.

Az utolsó 10-15 évben a funkcionalista elméletek reneszánszát látjuk. Ennek a neo- funkcionalizmusnak egyik fő képviselője a német Niklas Luhmann (1927-1998). A funkcionalizmus új népszerűségét részben a forradalmakkal szembeni általános kiábrándultság okozza, részben azonban az is, hogy a funkcionalista felfogás szerint a társadalomban több alrendszer él egymás mellett, és a modern társadalomnak az a jellemzője (és előfeltétele), hogy ezek az alrendszerek egyre inkább differenciálódnak, egyre kevésbé avatkoznak bele egymás működésébe (például az állam nem avatkozik bele a gazdasági vagy a kulturális alrendszer működésébe). Ide sorolhatjuk még a következő fejezetben tárgyalt Jeffrey C. Alexander (1982) és RichardMünch (1984; 1993) elméleti munkásságát is.

Itt kell megemlíteni – az elnevezés hasonlósága miatt – a strukturalizmus irányzatát is. Ez nem azonos a strukturalista-funkcionalista elmélettel. A strukturalizmus a nyelvtudományban jelent meg, a nyelvekben megtalálható struktúrák kutatására helyezte a súlyt. Claude Lévi-Strauss (1908-) francia etnológus vagy kulturális antropológus vezette be a társadalomtudományokba. Lévi-Straussnak elsősorban a rokonsági struktúrák kutatása állt érdeklődése középpontjában, de ezen túlmenően a gazdasági cserekapcsolatok, az emberi kommunikáció, vagyis az emberek közötti érintkezés, valamint a mítoszok struktúrája (Lévi-Strauss 1958). Szépirodalmi igénnyel megírt tudományos önéletrajzában, a Szomorú trópusokban (1973) sok példát mutat be a modernitástól legmesszebb álló trópusi társadalmakban szerzett tapasztalataiból arra, hogy a mélyen fekvő és tartós struktúrák hogyan határozzák meg ezen társadalmak mindennapi életét. Lévi-Strauss munkáiban mindig érezhető a modern társadalmaktól való idegenkedés. Az a gondolata, hogy a struktúrák nagymértékben meghatározzák az emberek életét, és a modernitással szembeni hallgatólagos kritikája erősen befolyásolta azokat az – elsősorban francia – szociológusokat, akik a mai társadalom struktúráit próbálták feltárni. Mindezen szociológusoknál a strukturalizmusból hallgatólagosan következik a struktúrák túlhatalmának elmélete és az ember tehetetlensége ezen struktúrákkal szemben.

A kelet-európai hivatalos marxista szociológiát, ahol és amikor ilyen egyáltalán létezett, nem lehet tudományosan komolyan vehető irányzatnak tekinteni. Nyugat-Európá- ban és még inkább Észak-Amerikában, valamint némelyik fejlődő országban viszont a magukat marxistaként definiáló szociológusok sok érdekes elméletet alkottak és empirikus kutatási eredményre is jutottak, amelyek vitathatatlanul beletartoznak a második világháború utáni szociológiába. Hozzá kell tenni azonban ehhez, hogy ezeket a nyugati marxistákat többnyire nem jellemezte a Kelet-Európában annyira általános dogmatiz- mus. Sok nyugati marxista merített nem marxista szociológusok, elsősorban Weber gondolataiból, és sokan megpróbálkoztak a marxizmus továbbfejlesztésével.

A korán elhunyt C. Wright Mills (1916–1962) az amerikai szociológia „fenegyereke” volt. Bírálta Parsons fogalmi és Lazersfeld módszertani fetisizmusát, velük ellentétben a „szociológiai fantázia” szükségességét hangoztatta. Az uralkodó elitről írott munkájában az amerikai társadalomnak három részből – a gazdasági élet vezetőiből, a vezető politikusokból és a hadsereg vezetőiből – összetevődő hatalmi elitjét írta le weberi és marxista fogalmak és elméletek felhasználásával (Mills 1962). Mivel az első modern nyugati szociológiai munka volt, amely az 1960-as években Magyarországon megjelent, lényeges hatása volt a magyar szociológia indulására, a hatalom kérdésének nagy szerepére az újjászülető magyar szociológia érdeklődésében és belső vitáiban.

Az egyik legismertebb mai marxista amerikai szociológus, E. O. Wright (1985) a termelőeszközökhöz való viszonyok alapján különbözteti meg a fő osztályokat, de mellettük „köztes” osztályhelyzetekről is beszél, felhasználva az iskolai végzettség és szakképzettség weberiánus szempontjait is. Marxista osztálymodelljének érvényességét az empirikus szociológiai irányzat eszközeivel, a survey típusú adatfelvételekkel, bőséges statisztikai adatokkal és matematikai-statisztikai elemzési eszközökkel vizsgálja.

Marxistákként definiálják magukat John Westergaard és Henrietta Resler (1985) angol szociológusok az Osztály a kapitalista társadalomban című könyvükben, de az osztályokat nagyrészt az elosztás egyenlőtlenségei alapján, nem pedig a termelési viszonyokban elfoglalt hely marxista kategóriái alapján vizsgálják.

Közel állt a marxizmushoz a Frankfurti Iskola. Mint a neve is mutatja, az irányzat Frankfurtban jött létre az 1920-as években. A nemzetiszocializmus uralomra jutása után tagjai átköltöztek az Egyesült Államokba, innen 1945 után egy részük visszatért Németországa, elsősorban Frankfurtba. Az iskolához lazán tartozó társadalomtudósok – filozófusok, szociológusok, pszichológusok – nézetei fokozatosan eltávolodtak egymástól. Ha ma valaki a Frankfurti Iskolát említi, akkor elsősorban Max Horkheimerre (1895-1973), Theodor W. Adornóra (1903-1969), továbbá-a második és harmadik nemzedékből – Jürgen Habermasra (1929-) gondol. A Frankfurti Iskola elméletei és még inkább összefoglaló véleményük a modern társadalomról, azon belül a kapitalista társadalomról nagyon vonzották és vonzzák ma is azokat a politikai értelemben baloldali társadalomtudósokat, akik a marxizmusból kiábrándultak. A Frankfurti Iskola induláskori gondolkozásának két forrása a marxizmus és a pszichoanalízis volt. Megpróbálták e kettőt összeötvözni és alkotó módon továbbfejleszteni. Annak ellenére, hogy az empirikus szociológiával szemben rendkívül kritikusak voltak, Amerikában egy igen nagy hatású szociológiai adatfelvételt végeztek az antiszemitizmus gyökereiről. A Németországból emigrált tudósokat (a kutatócsoportot Adorno vezette) érthetően foglalkoztatta az a kérdés: mi lehet az oka az antiszemitizmus eluralkodásának, és elképzelhető-e, hogy más társadalmakban, például Amerikában is megerősödik az antiszemitizmus. Ez a kérdésfeltevés egyben azt is érzékelteti, hogy szemben a marxizmussal, amely általában a gazdasági viszonyokat állítja vizsgálatai középpontjába, a Frankfurti Iskolát elsősorban a tudati viszonyok érdekelték. Az interjús vizsgálatok számára megfogalmazott hipotézisük, amelyet igazolva láttak, szintén jól jellemzi elméleti felfogásukat. Az antiszemitizmus gyökerét ugyanis az úgynevezett tekintélyelvű személyiségben (authoritarian perso- nality) látták, az ilyen személyiség pedig a gyermekkorban elszenvedett különleges szülői nevelési módszerek, elsősorban az érzelmi melegséget nélkülöző, szigorú engedelmességet követelő nevelési elvek következtében alakul ki. Mint kifejtették, a tekintélyelvű személyiséget nemcsak az antiszemitizmus jellemzi, hanem általában az előítéletesség, a tekintélyek tisztelete és gondolkodás nélküli követése, a politikai és erkölcsi konzervativizmus, az újítások elítélése a társadalmi élet minden területén. Ezért minden olyan társadalomban, ahol a családoknak legalább egy részénél ilyen nevelési elvek érvényesülnek, vannak tekintélyelvű személyiségek, és ezek potenciálisan mindig hajlamosak az antiszemitizmusra (Adorno et al. 1950).

Az a tény, hogy a Frankfurti Iskola tagjai az antiszemitizmus gyökereit a személyiségben, az antiszemitizmusra hajlamos személyiség kialakulásának okát pedig a gyermekkorban kapott nevelésben keresték, mutatja a pszichoanalízis hatását a gondolkodásukra.

Az antiszemitizmus gyökereinek kutatásánál is sokkal nagyobb igényű volt a második világháború befejezte után publikált A felvilágosodás dialektikája, amelyben Horkheimer és Adorno (1990) az egész felvilágosodást bírálták. Abból indulnak ki, hogy a felvilágosodás azt ígérte, hogy az ész felszabadításával egy olyan társadalom kialakulását fogja elősegíteni, amelyben a súlyos problémák mind megoldhatók lesznek, és az emberek boldogan élhetnek. Ezzel szemben a XX. század az emberi történelemben ritkán látott szörnyűségekhez vezetett el. Ennek okát abban látják, hogy az ész egyszerűen olyan eszközzé torzult, amellyel az ember a világot, a természetet meghódítja, sőt maga alá gyűri. Elsorvadt az értelem kritikai szerepe, a művészet, az emberiség nagy problémáiról való gondolkodás, valamint az ezekről folytatott párbeszéd.

Az iskolához tartozó, de többi képviselőjétől később eltávolodó Herbert Marcuse (1898–1979) Az egydimenziós ember című könyvével a csak a fogyasztás iránt érdeklődő modern embert és az azt létrehozó kapitalista társadalmat bírálta (Marcuse 1990). Marcuse rövid ideig az 1968-as diákmozgalmak főideológusának szerepét is betöltötte, utóbb azonban éles vitába került e mozgalmak képviselőivel.

A Frankfurti Iskolából indult ki, de később összeütközött vele Erich Fromm (19001980) szociálpszichológus, aki egyrészt a nemzetiszocializmus társadalom-lélektani okairól írott munkája (melynek fő gondolata szerint a szabadságot vállalni nem képes ember mintegy belemenekül a vezértiszteletbe és a leegyszerűsített politikai tanításba), másrészt Konrad Lorenzcel folytatott vitája miatt vált híressé. O az agresszivitás gyökerét nem az emberi természetben látta (mint Lorenz), hanem a kapitalista viszonyok elembertelenítő hatásában (Fromm 1965; 1975).

Jürgen Habermas 1955 és 1959 között kutatóként dolgozott a Frankfurti Társadalomkutatási Intézetben. Összekülönbözött Horkheimer- rel, ezért kivált az intézetből. Első műve A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (1971). 1971-től 1983-ig a starnbergi Max Planck Intézet igazgatója volt, 1983-tól ismét Frankfurtban dolgozik. Igen gazdag és HABERMAS.TIF széles körű munkássága során foglalkozott a szociológia módszertanának elvi, episztemológiai kérdéseivel (1970), a késői kapitalizmus válságával (1973), a történelmi materializmus újrafogalmazásával (1976), a társadalmi kommunikációval (1981). Egyrészt mindig határozottan baloldali gondolkodásúnak vallotta magát, másrészt erősen bírálta az 1968-as diákmozgalmakat (1968). Habermas válságosnak látta a kapitalista társadalom helyzetét, de a válság leküzdését nem forradalom útján, hanem a társadalmi párbeszéd útján kereste. Egyrészt bírálta a modern társadalmat és tudományt, másrészt élesen vitatkozott a posztmodern áramlatokkal. Nagyszámú politikai esszéjében néhány olyan gondolatot vetett fel, olyan kifejezést vezetett be, amely azután széles körben elterjedt a szociológiában. Ilyen például az „új áttekinthetetlenség”, ezen az utolsó években kialakult eszmei zűrzavart értette. A közép-ke- let-európai rendszerváltozásokat „bepótló forradalomnak” nevezte, utalva arra, hogy nem valamilyen utópisztikus célt akarnak elérni, hanem a fejlett nyugati társadalmaktól való lemaradást szeretnék megszüntetni (Habermas 1985; 1990).

A Frankfurti Iskolához egy ideig közel állt, a második világháború után azonban élesen összekülönbözött vele Karl Wittfogel (1957), aki az ázsiai termelési módnak Marxnál található leírásából kiindulva Kína-szakértővé vált, és megírta az „ázsiai despotizmus" elméletét. Eszerint az ázsiai termelési viszonyok a politikai despotizmus létrejöttét segítik elő, és ennek hosszan tartó hatásai vannak ezeknek a társadalmaknak a fejlődésére.

A Frankfurti Iskola ma is élő és publikáló képviselője Jürgen Habermas (1929-). Inkább filozófus, mint elméleti szociológus, de a szociológiai gondolkodást erősen befolyásolta. Habermas vitatkozott egyrészt a pozitivista szociológusokkal (Papp 1976), másrészt a funkcionalistákkal, különösen Luhmann-nal. Gondolkodása láthatóan jelentős fejlődésen ment keresztül. A kapitalizmus éles kritikájával, legitimációs válságával kezdte tudományos életpályáját, utolsó műveiben sokkal kevésbé kritikus a Németországban és más fejlett kapitalista országban fennálló rendszerrel szemben, bár azt egy társadalmi párbeszéd kifejlesztése útján kívánja javítani. A társadalmi nyilvánosság, mondhatnánk úgy is, hogy a civil társadalom kérdései pályája kezdete óta foglalkoztatták (Habermas 1971), ennek mindig nagy szerepet tulajdonított a társadalmak életében. Könyvet írt a történelmi materializmus rekonstrukciójáról, ebben messze eltávolodott a marxizmus eredeti tanításaitól (Papp 1987). Legújabb munkásságára a továbbiakban még visszatérünk.

A funkcionalizmus és a nyugati marxizmus sem teljesen egységes irányzat, de még sokkal kevésbé mondható ez el a neoweberiánus irányzatról. Azokat a szociológusokat szokás idesorolni, illetve azok a szociológusok nevezik magukat weberiánusoknak, akik viszonylag sok gondolatot vettek át Max Webertől, sokat hivatkoznak rá, ugyanakkor nem tekinthetők sem marxistáknak, sem funkcionalistáknak. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy Weber gondolataival gyakran találkozunk mind a funkcionalisták, mind pedig a marxisták, mind a Frankfurti Iskola egyes munkáiban. Ez azt bizonyítja, hogy Weber hatása rendkívül szerteágazó, de – és ez talán munkáinak érdemeként értékelhető – elméleti gondolatai nem voltak felhasználhatók egy zárt gondolkodású iskola megteremtésére.

Mivel a harmónia- és konfliktuselméletek szintézisére törekedett, továbbá a hatalomban látta a társadalmi struktúra fő dimenzióját, a weberiánus irányzathoz sorolhatjuk Gerhard Lenski Hatalom és privilégium című nagy rétegződéselméleti munkáját (1966). Bár a konfliktust látja a társadalmi együttélés alapvető jellemzőjének, úgy gondolja, a konfliktus, a társadalmi rétegződés alján lévők kizsákmányolása nem mehet minden határon túl, mert ez a társadalmat működésképtelenné teszi, ezért a hatalmon lévő osztálynak a konszenzus és legitimáció legalább bizonyos minimumát el kell érnie, hogy a társadalmi rendszer ne omoljék össze. A társadalmi különbségek gyökerét a hatalomban, illetve a hatalomnélküliségben látja, s úgy véli, a hatalom különbségei eredményezik a privilégiumok különbségeit, ezekben nyilvánulnak meg jól láthatóan a hatalmi helyzet különbségei.

Leginkább a weberi gondolatkörhöz sorolhatjuk Raymond Aron (1905-1983) francia szociológust és politológust, annál is inkább, mert Max Weber munkásságát ő ismertette meg a francia szociológusokkal és olvasóközönséggel. Leghíresebb munkája az ipari társadalom gazdasági, társadalmi és politikai jellemzőivel foglalkozó trilógiája (Aron 1962; 1964; 1965). Ebben azt fejti ki, hogy az ipari termelés rányomja a bélyegét e társadalmak más jellemzőire is, de ezeknek mégis több változata létezik. Aron a kapitalizmust és a szocializmust egyaránt az ipari társadalom egy-egy változatának tekintette. Összehasonlította e két rendszer jellemzőit, és arra a következtetésre jutott, hogy a kapitalista rendszer demokráciával párosulva sokkal kedvezőbb feltételeket teremt, mint a szocialista rendszer diktatúrával párosulva. Ezért nem csodálkozhatunk rajta, hogy Aront nemcsak a kelet- és nyugat-európai marxisták, hanem a kommunizmussal szimpatizáló társutasok is nagyon súlyosan bírálták.

Hasonlóképpen nehéz irányzathoz sorolni a mai legnagyobb hatású francia szociológust, Pierre Bourdieu-t (1930–2002). Eredetileg Raymond Aron intézetében dolgozott, Aron nyugdíjba vonulása után ő vette át az intézet igazgatását. Igen eredeti elméleteiben keveredik Weber, Marx, Durkheim és a francia strukturalizmus (Lévi-Strauss) hatása. Bourdieu kezdetben oktatásszociológiával foglalkozott, s munkáiban kimutatta a francia oktatási rendszernek a társadalmi egyenlőtlenségeket fenntartó és igazoló szerepét. Később kiterjesztette érdeklődését a kultúra egészére, a kulturális fogyasztásban megnyilvánuló társadalmi különbségeket és azoknak egyenlőtlenséget fenntartó hatását vizsgálta (Bourdieu 1978). A háromféle tőke (vagyon, kulturális és szociális vagy kapcsolati tőke) fogalmát ő vezette be, és azt a tételt fogalmazta meg, hogy a társadalmi pozíció reprodukciójában növekvő szerepe van a kulturális és kapcsolati tőkének. Ezeket csak a családban és baráti környezetben lehet elsajátítani, az iskola nem képes az ezen a téren fennálló különbségeket kiegyenlíteni. Később különösképpen a francia uralkodó osztály különféle alcsoportjait, közöttük az egyetemi és tudományos értelmiséget vizsgálta (Bourdieu 1984).

Egyértelműen a weberi elméletekből indult ki Anthony Giddens (1938-), különösen első nagy munkájában, a fejlett társadalmak osztálystruktúrájáról (Giddens 1973) írtkönyvben. Ebben hangsúlyozza, hogy a piac alapvetően hatalmi struktúra. A tőketulajdon az egyik különleges eszköz a piaci alkuk eredményének hatalmi befolyásolására. Strukturálódásnak nevezi azt a folyamatot, amelyen keresztül a gazdasági osztályok társadalmi osztályokká válnak, amelyek az életmód, az értékek, a politikai nézetek terén eltérnek egymástól. A strukturálódásban szerepet játszik a társadalmi mobilitás, pontosabban a társadalmi mobilitási esélyek „lezárulása", tehát az egyik osztályból a másikba irányuló mobilitás esélyeinek alacsony volta. Ebben a könyvében a szocializmust nem a kapitalizmust felváltó, attól eltérő rendszernek tekintette, hanem egy eltérő útnak a fejlett társadalom felé. A többi weberiánushoz hasonlóan Giddens is messzemenően nyitott más elméleti irányzatokkal szemben, és állandóan igyekszik a weberi szemléleten alapuló elméleteit továbbfejleszteni, ez látható magyarul is megjelent bevezető jellegű tankönyvében is.

Az 1930-as években írott első könyvében a német szociológiát mutatta be, elsősorban Max Webert francia nyelven. A világháború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban. A háború után a kommunizmus ellen fordult, az „értelmiség ópiumának” nevezte a marxizmust. Ugyanakkor a szociológiaelmélet történetéről írott munkájában elismeri Marx tudománytörténeti eredményeit. Az elsők között volt Nyugaton, akik felismerték az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségét, nevezetesen azt, hogy egy fegyvertelen társadalom felkelt a totalitárius rendszer ellen, és azt néhány nap alatt megdöntötte, tehát bebizonyította, hogy a totalitárius rendszer ellen lehetséges sikeres forradalmat véghezvinni. Ezen az sem változtat, hogy a szovjet hadsereg végül is leverte a forradalmat. Aron szerint 1956 a totalitárius szovjet rendszer történetének fordulópontja, hanyatlásának kezdete. Ezen politikai nézetei miatt súlyos ellentéastbe került nemcsak a Kommunista Párthoz tartozó francia társadalomtudósokkal, hanem a társutasokkal is, köztük különösen Sartre-ral, akivel fiatalkorában együtt járt a híres École Normale Supérieure iskolába. Mivel a francia értelmiségiek között az utóbbi nézetekhez közel állók voltak túlsúlyban, Aron élete hátralévő részében intellektuális értelemben meglehetősen magányos volt. Halála után kezdték felismerni, hogy szociológiai gondolatai mennyire termékenyek, politikai állásfoglalásai mennyire időtállóak voltak.

A weberi gondolatokon alapult Ralf Dahrendorf (1929-) első nagy szociológiai munkája is az ipari társadalomban megfigyelhető osztálykonfliktusról (Dahrendorf 1959). Ebben azt fejtette ki, hogy ennek a konfliktusnak nem a magántulajdon, hanem a hatalom és hatalomnélküliség szembenállása a legmélyebb gyökere. Az egyenlőtlenség oka, hogy a társadalom tagjainak egy része kisebb vagy nagyobb hatalommal rendelkezik, nagyobb részének pedig nincs hatalma. Mint tömören megfogalmazta: az osztály a hatalomról szól, a hatalom pedig a politikáról. Később lényegesen továbbfejlesztette elméletét, a modern társadalmi konfliktus lényegét abban látta, hogy nehéz egyszerre a gazdasági jólétet növelni és mindenkinek – a szociális jogokat is magukban foglaló – állampolgári jogait egyenlően biztosítani. A szabadság és a szolidaritás megvalósítása így folyamatos ellentmondásba került. A modern társadalomban az alapvető konfliktus azok között van, akik részesednek a gazdasági fejlődés eredményeiben, és akik a gazdasági növekedés ellenére szegények maradnak, és nincsenek teljes körű jogaik, vagy nem képesek azokka élni. Elsősorban a tartósan munkanélküliek, régóta szegények, bevándorlók, etnikai kisebbségek tartoznak az utóbbi kategóriába (Dahrendorf 1994).

Szociológusként kezdte pályáját, majd politikus lett, a németországi Liberális Párt parlamenti képviselője, egy ideig Németország képviselője volt a brüsszeli Európai Közösségben, ezt követően áttelepült Angliába, hosszú ideig a London School of Economics and Political Science DAHREN TIF rektora volt. Ma inkább tekinti magát angolnak, mint németnek, bár műveit egyidejűleg szokta mindkét nyelven publikálni. Számos írását a politikai esszé műfajába lehet sorolni. A liberális gondolat következetes képviselője, ugyanakkor sok tekintetben rendhagyó liberális. Például a legnagyobb elismeréssel ír Karl Popperről, viszont sokszor kifejezte egyet nem értését Hayekkel. Az életesélyekről szóló munkájában (Dahrendorf 1979) azt fejtegette, hogy a jó társadalomhoz, a jó emberi élethez nem elég a szabadság, mellette szükségesek a társadalmi kötelékek, amelyeken egyrészt a társadalmi közösségekhez tartozást, másrészt az értékek és normák elfogadását értette. Az utóbbiak hiánya az anómia, amelyet a mai modern társadalmak egyik legnagyobb veszélyének tekint. A kelet-közép-európai rendszerváltást követően azonnal könyvvel jelentkezett, amely egy fiktív levél lengyel barátjához a rendszerváltozásról és a következő feladatokról és kilátásokról (Dahrendorf 1996). Ebben egyértelműen forradalomnak nevezte a rendszerváltozásokat, mert alapvető és gyors változásokat hoztak a struktúrákban és intézményekben. Itt fejtette ki azt a gondolatát, hogy a politikai rendszerváltozást meg lehet valósítani hat hónap alatt, a gazdasági rendszerváltozás pozitív hatásainak érezhetővé válásához hat évre lesz szükség, de a piacgazdaság és a demokrácia hatékony működéséhez és stabilitásához szükséges állampolgári kultúra kialakításához legalább hatvan évre lesz szükség. Legújabb írásaiban, interjúiban nagyon kritikus az utolsó évek európai fejleményeivel szemben. Ezt abban lehet összefoglalni, hogy „nem ilyen Európát álmodtunk”. A gazdasági konkurenciaharc elpusztítja a társadalmi kapcsolatokat, egymás támogatását, megingatja az európai értékrendet. Attól tart, hogy a társadalom egy részének leszakadása az autoritárius politikai megoldások támogatóinak táborát erősítheti, és ezáltal a szabadságot veszélyeztetheti.

Az 1968-as egyetemi hallgatói mozgalmakkal, a párizsi felkeléssel kapcsolódik össze a szociológia válsága, amely megkérdőjelezte a második világháború utáni szociológia uralkodó elméleteit, érdeklődési területeit és módszereit. A szociológushallgatók és fiatal oktatók figyelme olyan elméleti irányzatok felé fordult, amelyek már hosszabb ideje léteztek, de korábban csak viszonylag szűk körre hatottak, mint a Frankfurti Iskola, a szimbolikus interakcionizmus és a fenomenológiai szociológia. A korábbi kérdések (egyenlőtlenség, városi problémák, politikai magatartás) helyett a figyelem inkább a mindennapi élet, a kulturális jelenségek, az emberek közötti személyes kapcsolatok felé fordult. A survey-módszer helyett vagy amellett a megfigyelést, különösképpen a részt vevő megfigyelést részesítették előnyben. Mindez tulajdonképpen a pszichológiához való közeledést jelentette.

A szimbolikus interakcionizmus Mead elméletére támaszkodik (Blumer 1969). A társadalmat az emberek közötti kapcsolatok, interakciók megfigyelésén keresztül kívánja megismerni. Az úgynevezett makroszociológiai (társadalmi szerkezet, osztályok, rétegek, az intézmények változása) kérdések helyett tehát a mikroszociológiai jelenségekre, a mindennapi életre, az emberek közötti kapcsolatokra összpontosítja a figyelmét.

Ezért ebben az irányzatban nagy szerepe van a pszichológiai jelenségek vizsgálatának, általában a szociálpszichológiai szemléletnek. Módszerei között pedig a survey-módszernél sokkal lényegesebb szerepe van a megfigyelésnek, különösen a részt vevő megfigyelésnek. Az ilyen kutatások iskolapéldája Erving Goffman vizsgálata az elmekórházakról (1963). Az egész irányzat általában nagy figyelmet fordított a deviáns viselkedés vizsgálatára. A minősítési elmélet kidolgozása is hozzá fűződik. Az irányzat képviselői hangsúlyozták, hogy a deviáns viselkedés nem egyszerűen valamilyen viselkedés következménye, hanem a deviáns minősítés az interakcióknak, a társadalom többi tagjának reagálása útján kerül valamely magatartásra vagy személyre. A magyarul olvasható irodalomban Goffman könyve, A hétköznapi élet szociálpszichológiája (1981) adja a legjobb képet erről az irányzatról.

Nagyon közel áll ehhez az etnometodológiai irányzat. Az irányzat programját megfogalmazó Harold Garfinkel (1967) szerint az elnevezés arra utal, hogy azt a néprajztudományi szemléletet veszik alapul, hogy a társadalom tagjainak vannak bizonyos hétköznapi ismereteik arról, hogy hogyan kell a társadalomban viselkedni, és a szociológiának elsősorban ebből a hétköznapi tudásból következő viselkedési módszereket, metodológiát kell tanulmányoznia.

A fenomenológiai szociológia Edmund Husserl filozófiai fenomenológiájára támaszkodik, amely a jelenségek lényegének, értelmének megismerésére összpontosítja a figyelmet. Alfred Schütz (1899–1959) osztrák szociológus közvetítésével, aki a nemzetiszocializmus elől Amerikába emigrált, jutott el az amerikai szociológiába. Programjának legteljesebb kifejtése Peter Berger és Thomas Luckmann (1966) magyarul is olvasható művében tanulmányozható, amely a „valóság társadalmi konstrukciójáról” szól. Abból indulnak ki, hogy a társadalom tagjainak ahhoz, hogy el tudjanak igazodni a társadalom mindennapi életében, valamilyen képet kell alkotniuk erről a társadalomról, és a szociológiának ezt a gondolati képet kell tanulmányoznia (Csepeli 1987; Hernádi 1984).