Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

A KLASSZIKUSOK KORTÁRSAI

A KLASSZIKUSOK KORTÁRSAI

Azt a tényt, hogy az iparosodás és kapitalizálódás, valamint az ismétlődő forradalmak a XIX. század közepére erős társadalmi szükségleteket teremtettek a társadalmi törvényszerűségek megértését célul kitűző tudomány iránt, Marx és Engels, Durkheim és Weber munkássága mellett az is bizonyítja, hogy munkásságuk évtizedeiben, tehát a XIX. század közepe és az első világháború közt sok más jelentős, bár hozzájuk nem mérhető szociológus működött Európában, majd Amerikában. Egy részük a maga korában széles körben ismert volt, de mára majdnem teljesen feledésbe merült. Másik részük iránt a közelmúltban újra felébredt az érdeklődés.

Herbert Spencer (1820-1903) angol szociológus, Marx kortársa, az állami beavatkozás nélküli tőkés iparosodás híve volt, s ezt támasztotta alá szociológiai elméletével. Elmélete szerint a társadalmak ugyanazon törvényszerűségek szerint fejlődnek, mint ahogyan azt Darwin a fajok eredetéről és fejlődéséről írt munkájában kifejtette. Ha az állam nem avatkozik be az evolúcióba, akkor a fejlődés spontán módon kiselejtezi az alkalmatlan társadalmi intézményeket és egyéneket, és segíti a legalkalmasabbak és legrátermettebbek túlélését. Ezért ellenzett mindenféle szociálpolitikát: a szegények megérdemlik, hogy szegények maradjanak. Ezt nevezzük szociáldarwinizmusnak. Antimilita- rista volt, és abban bízott, hogy az evolúció egy békés, háborúkat nem folytató, hódító ambíciókat nem tápláló ipari társadalomhoz fog vezetni. Spencer tehát a liberalizmusnak szélsőségesen individualista változatát képviselte a szociológiában. A maga korában nagy hatása volt, mára szinte teljesen elfelejtették tanításait.

A svájci olasz származású Vilfredo Pareto (1848–1923) Durkheimnél és Webernél idősebb volt, de szociológiai munkássága az utóbbiak működésének csúcspontjával esik időben egybe. Tudományos pályáját közgazdászként kezdte, Walras utóda volt a lausanne-i egyetemen, és Walrashoz hasonlóan a közgazdaságtani egyensúlyelmélettel foglalkozott. Nagy szociológiai művét, A szociológia általános elméletét (1916) a közgazdaságtani tanulmányai után írta. Ebben egy „nagy” társadalomfejlődési elméletet próbált megfogalmazni, amely valójában Marxszal vitatkozik. Míg Marx szerint a történelem az osztályharcok története, Pareto szerint a hatalmi elitek körforgásának története. Ezzel az elmélettel Pareto a hatalmi elméletek egyik első képviselője. Úgy véli, hogy az elitek kicserélődése értelemszerűen keveset változtat a társadalom igazságtalan voltán, s az új elit ugyanúgy elnyomja a társadalom nagy többségét, mint a régi. Pareto elméletéből az következik, hogy a történelemben – Marx és Spencer felfogásával ellentétben – nincs semmiféle fejlődés valamilyen jobb társadalom felé. Valószínűleg ez a nagyon kiábrándító, sőt cinikus jövőkép is hozzájárult ahhoz, hogy a mai szociológiában hivatkoznak ugyan Paretóra, de követőjére nemigen lehet találni. Ugyanakkor az elit fogalma, az elitkutatás és azon belül különösen az elitek önreprodukciója, illetve kicserélődése a mai napig a szociológia érdeklődésének középpontjában áll.

Pareto nagy szociológiai művének csak kisebb részét teszi ki a fent bemutatott elit- körforgás-elmélet. A mű nagy része az emberi cselekvés mozgatóerőivel foglalkozik. Pareto fő mondanivalója, hogy a racionális megfontolások mellett az embereket irracionális ösztönök (ezeket nevezi reziduumoknak) és az irracionális cselekedeteket igazoló ideológiák (ezeket nevezi derivátumoknak) is mozgatják. Szerinte a racionális cselekvéssel a közgazdaságtan foglalkozik, az irracionális cselekvéssel pedig a szociológia. Ezt a munkamegosztást a mai szociológia nem fogadja el, mivel a racionális cselekvéssel ugyanúgy kíván foglalkozni, mint a nem racionális motívumok által vezérelt cselekvéssel. (Lásd Weber cselekvéselméletét.)

Paretóval ellentétben a Max Weber baráti köréhez tartozó Georg Simmel (1858-1918) iránt hosszú ideig kevés érdeklődés mutatkozott a szociológiában, az utolsó években azonban sok szociológus kezdett munkáival foglalkozni. Míg Weber egyetemi karriert futott be, Simmelnek csak élete vége felé sikerült egyetemi professzori állást kapnia, mindaddig „magántudós” maradt. Tudománytörténészek szerint ebben szerepe volt annak is, hogy Simmel apja zsidónak született és később keresztelkedett ki, de annak is, hogy Simmel mindig erősen hangsúlyozta intellektuális önállóságát. Ellentétben a német gazdaságtörténeti iskolához közel álló szociológusokkal, közöttük Max Weberrel,

Simmel nem a konkrét történeti társadalmak vizsgálatát tartotta a szociológia feladatának, hanem az emberek közötti társadalmi kapcsolatok közös formáinak (például konfliktus, fölé- és alárendeltség, intimitás és távolságtartás) feltárását. Szerinte a szociológiának a társadalomtudományok geometriájává kellene válnia, így lehetne a többi társadalomtudomány részeredményeit összefoglaló tudomány. Ezáltal az úgynevezett „formális szociológia” előfutára volt.

Simmel egyik leghíresebb munkája A pénz filozófiája (1973). Ebben a művében azt fejti ki, hogy a pénzgazdálkodás elterjedése nagymértékben megváltoztatja az emberek közötti interakciókat (amelyeket a társadalom lényegének tekint). Az érzéseken alapuló személyes kapcsolatok helyére meghatározott célt szolgáló személytelen, „absztrakt” kapcsolatok lépnek. Ezzel együtt meggyengülnek a rokoni és baráti kapcsolatok. Sim- mel – Weberhez hasonlóan – bizonyos kétségekkel szemlélte a modern fejlődést, s úgy látta, hogy az emberek belefagynak bizonyos társadalmi funkciókba, kreativitásuk elsorvad, a külső körülmények tökéletesedésének ára az emberi lélek elsorvadása.

Hasonló problémával foglalkozott Ferdinand Tönnies (1855-1935), Weber és Simmel kortársa és kollégája a közösségről és a társadalomról írott munkájában (Tönnies 1983). Eszerint a modern társadalomban háttérbe szorulnak a személyes kapcsolatokon alapuló közösségek, és a szerződéseken és személytelen kapcsolatokon alapuló társadalmi típusú szerveződések uralkodnak el. A közösségek szerepe, illetve elsorvadása a modern társadalomban az utóbbi években ismét a szociológia érdeklődésének középpontjába került.

Az európaiak után három amerikai szociológus életművét kell még megemlíteni, akiknek munkássága ugyan átnyúlt az 1920-as évekre, de fő műveiket akkor írták, amikor Durkheim és Weber még élt és alkotott.

Thorstein Veblen (1857-1929) az amerikai társadalomtudományok igen eredeti „fenegyereke” volt. A szegény közép-nyugati parasztcsaládból származó tudóst taszította az amerikai újgazdagok viselkedése, gátlástalansága és fényűzése. Elutasította Marx tanításait. Veblen gondolatai nagymértékben befolyásolták az amerikai szocializmus eszméit.

Az újgazdagokkal szembeni kritika a háttere a dologtalan osztályról szóló könyvének (Veblen 1958). Ebben azt fejti ki, hogy az ember nemcsak vagy nem elsősorban minél nagyobb jövedelemre törekszik, hanem azt akarja, hogy az emberek tiszteljék, megbecsüljék, felnézzenek rá, és elismerjék. Ennek egyik eszköze a bőséges, sőt pazarló, vagy ahogy Veblen nevezte, a „hivalkodó” fogyasztás. Másik eszköze a sok szabadidő, ezért nevezi a gazdagokat „dologtalan” vagy pontosabb fordítás szerint „szabadidős” osztálynak.

Veblen nemcsak szociológus, hanem közgazdász is volt. Ebben a minőségében az intézményes közgazdaságtannak, az elméleti közgazdaságtan szociológiához legközelebbi irányzatának egyik első képviselője. Szerinte az ember gazdasági tevékenységében nem az utilitarizmus, vagyis a klasszikus és neoklasszikus közgazdaságtan alapjául szolgáló filozófiai hipotézis szerint viselkedik, nem egyszerűen a hasznát kívánja maximalizálni, hanem az emberek, az emberi közösségek a technológiai és gazdasági körülményeknek megfelelő szokásokat, viselkedéseket, gondolkodásmódot alakítanak ki, s ezek intézményekben kristályosodnak ki. Ezen intézmények Veblen szerint a társadalmi közösség által jóváhagyott szokások, habitusok együttesei. A társadalom tagjai ezek szerint járnak el gazdasági és nem gazdasági tevékenységük során egyaránt. Az intézményes közgazdaságtan ma is, sőt ma újra aktuálissá vált, mert ezen keresztül lehet a közgazdaságtani és a szociológiai szemléletmódot és kutatási eredményeket szintetizálni.

Veblennel ellentétben Cooley és Mead a legszabályosabb egyetemi karriert futották be, Cooley Ann Arborban, Mead Chicagóban. Mindketten az amerikai liberalizmust képviselték a szociológiában. Szociológiai elméleteik sok rokonságot mutatnak.

Charles H. Cooley (1864-1929) az elsődleges csoportok, a család, a játszótárscsoportok, a szomszédság fontosságát emelte ki az emberi személyiség fejlődésében és általában az ember „jólétében”. Az elsődleges csoportokban nem az önérdek, hanem a szolidaritás uralkodik. Az emberiség haladását abban látta, hogy az elsődleges csoportokra jellemző emberi szimpátiaérzések kiterjednek a helyi közösségre, a nemzetre, végül az egész emberiségre (Cooley 1964).

Cooley-hoz hasonlóan George Herbert Mead (1863–1932) is, aki alapvetően pszichológus volt, az emberi személyiség fejlődését vizsgálta (Mead 1973). Szerinte a szociológiai kutatások középpontjába az emberek közötti kapcsolatokat kell állítani, ezért tekinthetjük őt a szimbolikus interakcionizmusnak nevezett irányzat egyik ősének. Az egyes emberek szocializációja ugyanis a másokkal való kapcsolatokon keresztül történik. A más emberektől kapott visszajelzéseken keresztül tanuljuk meg, hogy milyen szerepet várnak el tőlünk. Különösen fontosak ebben egyes személyek, akiket Mead „szignifikáns má- sok”-nak nevez, továbbá a referenciacsoportok, amelyeknek véleményét különösképpen figyelembe vesszük, amikor önmagunkat értékeljük, és amikor attitűdöket, értékeket, normákat sajátítunk el. Mead kétféle „én”-t különböztet meg, az „I”-t és a „me”-t. (Mivel a magyar nyelvben nincs az „én” megjelölésére két külön szó, az „I”-t „reaktív én”-nek, a „me”-t „felépített én”-nek fordította a könyv magyar kiadásának fordítója.) A „me” a személyiségnek az a része, amely a szocializáció során alakul ki, és amely az egyén viselkedését előreláthatóvá és konformmá teszi. Ezzel szemben az „I” általában figyelembe veszi a „me”-t, amikor cselekszik, de nem minden esetben, ezért az emberi viselkedés egy része egyedi, előreláthatatlan és innovatív. Az emberi személyiségnek a szocializáción keresztül történő kialakulása és a szocializációnak Mead által leírt mechanizmusai ma a szociológia legalapvetőbb és mindenki által elfogadott ismeretei közé tartoznak. Különösen intenzíven használják ezeket a fogalmakat a deviáns viselkedés szociológiájában.

Végül két olyan szociológust említek még ebből a korszakból, akik nem elméleti munkáikkal, hanem empirikus kutatásaikkal váltak a szociológia úttörőivé.

Frédéric Le Play-t (1806-1882), a katolikus beállítottságú szociológust elsősorban a szociális kérdések, a munkás- és parasztcsaládok életszínvonala, gazdálkodási stratégiái érdekelték. Mint bányamérnök ismerte fel a munkások nyomorát. Ezeket a kérdéseket monografikus módszerrel, a háztartási bevételek és kiadások feljegyzésével, tehát a mai háztartás-statisztika „ősével” tanulmányozta. Kutatásai alapján reformjavaslatokat dolgozott ki Franciaországban. Mint sok más országban, Magyarországon – Hatvanban – is gyűjtött adatokat. Eredményeit a Tiszamenti jobbágy címen publikálta (Le Play 1903).

Charles Booth (1840-1916) az angliai, londoni szegénységet vizsgálta. Testvére volt annak a William Boothnak, aki az elsősorban a szegények megsegítését célul kitűző vallási jellegű szervezetnek, az Üdvhadseregnek alapítója volt. Charles Booth londoni szegény családokat keresett fel, életkörülményeikről gyűjtött adatokat, hogy az így kimutatott nyomorral meg tudja győzni a törvényhozókat a szegénységet mérsékelő törvények meghozatalának szükségességéről. Adatfelvételeinek eredményeit 17 kötetben tette közzé (Booth 1891-1903). Le Play és Booth a mai empirikus szegénységkutatás előfutára, sőt sok tekintetben példaképe.