Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

2. fejezet - 2. fejezet │A SZOCIOLÓGIA TÖRTÉNETE

2. fejezet - 2. fejezet │A SZOCIOLÓGIA TÖRTÉNETE

A társadalomról való gondolkodás az emberiséggel egyidős, már a legkezdetlegesebb körülmények között élő embereket is foglalkoztatták azok a kérdések, amelyek a többiekkel való együttélésből adódtak. Mindenesetre a ránk maradt művek már az írásbeliség kezdetekor nemcsak hogy foglalkoztak a társadalmi élet kérdéseivel, hanem az egymástól eltérő álláspontok is kirajzolódtak. Példaként utalhatunk Platón és Arisztotelész társadalmi nézeteinek lényeges különbségeire.

A társadalomra vonatkozó, szociológiainak nevezhető gondolatokat találhatunk a későbbi évszázadokban többek között a társadalmi utópiák szerzőinek (Thomas Morus, Campanella), a XVIII. századi politikai filozófusoknak (Hobbes, Locke, Rousseau), a társadalomfejlődési modelleket felvázoló (Vico) és nagy nemzetközi társadalmi összehasonlításokat végző (Montesquieu) művek szerzőinek gondolatai közt.

A szociológia mint önálló, saját témakörrel, elméletekkel és módszertannal rendelkező tudomány megszületése azonban csak a XIX. századra tehető. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a XIX. század első felében az akkor gazdaságilag legfejlettebb országokban világossá vált, hogy a gyors iparosodás, urbanizáció, a hagyományos társadalom intézményeinek, gondolkodásmódjának, értékeinek és normáinak rohamos változása nemcsak pozitív eredményekkel jár, hanem súlyos társadalmi problémákkal is, mint például a munkásosztály nagy részének igen alacsony életszínvonala és embertelen munkakörülményei az iparosodás első évtizedeiben, továbbá a nagyvárosok szegénynegyedeinek nyomora, a bűnözés, a prostitúció, az alkoholizmus terjedése, a családok felbomlása stb. Az első szociológusok ebben a társadalmi környezetben jelentek meg, ezeknek a problémáknak felmérésére és magyarázatára vállalkoztak, és egy részük megpróbált javaslatokat is kidolgozni mindezeknek a bajoknak megszüntetésére vagy enyhítésére.

Tudományfilozófiai és politikai vélemények, preferenciák is szerepet játszanak abban, hogy egy-egy szociológiatörténész Saint-Simont, Comte-ot, Tocqueville-t vagy Marxot mondja-e az első szociológusnak. Nagyobb az egyetértés abban a kérdésben, hogy a szociológia három nagy klasszikusa vagy „alapító atyja” Marx, Weber és Durkheim. Ezt azért is indokolt hangsúlyozni, mert a mai szociológiai irányzatok közötti eltérések, viták gyökereit e három klasszikus munkásságáig vezethetjük vissza.

Ebben a fejezetben először bemutatom az előfutárokat. A három klasszikus után a kortársaikkal, majd a szociológusok következő nemzedékével foglalkozom, akik a századforduló körül és a két világháború között munkálkodtak. A második világháború utáni korszakot nem szociológusonként, hanem irányzatokra tagolva mutatom be. Ezt követően foglalkozom a szociológiában ma mutatkozó főbb változásokkal. Végül az utolsó részben a magyar szociológia történetéről írok. A mai magyar szociológiáról a könyv függeléke ad tájékoztatást.

AZ ELŐFUTÁROK

Durkheim szerint Claude Henri Saint-Simon (1760–1825) volt az első szociológus, mert törvényszerűségeket keresett a társadalmak fejlődésében. Gondolatainak történeti hátterét a francia forradalom és a restauráció adta. Szerinte két erő mozgatja a társadalmakat: a megszokás ereje, amely a szokásokban és intézményekben ölt testet, valamint az újításra való hajlam, amely a változtatásra irányuló kollektív aspirációkban testesül meg. Ezért változnak a történelemben a stabilitás időszakai és a kritikus időszakok, amikor is a nagy változások végbemennek.

Saint-Simon három nagy társadalmi típust különböztetett meg: a teológiai, a katonai és az ipari társadalmat.

A fejlődés az ipari társadalom irányában halad. Ezért Saint-Simont az ipari társadalom elmélete első megfogalmazójának tekinthetjük. Az ipari társadalomban szerinte az emberek kormányzását fel fogja váltani a dolgok adminisztrációja. A gazdasági és társadalmi folyamatokat tervezni fogják. Szerinte korának társadalmi feszültségeit, a nagy francia forradalmat az okozta, hogy a katonai eredetű régi uralkodó osztály és a dologta- lan osztály nem volt hajlandó átadni a társadalom vezetését a dolgozóknak, a tudósoknak, az iparosoknak.

Ugyanabból a francia arisztokrata családból származott, mint a XIV. és XV Lajos-kori Franciaországot bemutató híres visszaemlékezések írója, Louis Saint-Simon. A szociológus Saint-Simon azonban szembefordult az arisztokrácia uralmát biztosító „ancien régime”-mel, részt vett az amerikai forradalomban, s Franciaországba visszatérve spekulációkkal hatalmas vagyont szerzett, majd tönkrement. Ezt követően kezdte társadalomtudományi műveit írni. Élete végén egy új ateista vallás alapítására tett kísérletet, az „új kereszténységről” írt könyvet. Még életében mozgalmat alapított, amely halála után is tovább működött egy ideig, és erősen befolyásolta a korabeli társadalomkritikus gondolkodást. Karl Marx az utópista szocialisták, tehát a szocializmus előfutárai közé sorolta (Saint-Simon 1823; 1963).

Pályája kezdetén Saint-Simon titkára volt, de hamarosan összekülönbözött vele, mert Saint-Simon Comte egy írását a sajátjaként publikálta. Ezt követően élete végéig magántudósként munkálkodott, egyetemi állást sohasem kapott, különféle „szellemi segédmunkákból” tartotta el magát. Bár szerette volna, sohasem sikerült nagyobb mozgalmat alapítania, de néhány elkötelezett híve volt. Élete végén egyre inkább egy új vallás alapításán fáradozott, körleveleit mint „az univerzális vallás alapítója, az emberiség főpapja” írta alá. Comte tudományos gondolkodásában keverednek a liberális eszmék (republikánus volt, John Stuart Mill-lel kölcsönösen tisztelték egymást), a konzervativizmus (igen nagy súlyt helyezett az erkölcsre, a vallásra, a közösségekre) és bizonyos, a szocializmushoz közeli eszmék, amelyeket Saint-Simontól vett át (Comte 1979).

Az ipari társadalomban a vezető osztály szerinte tudósokból, bankárokból, ipari vállalkozókból, mérnökökből fog állni. Tehát „a menedzserek az uralkodó osztály” és „az értelmiség az uralkodó osztály” mai elméletei egészen Saint-Simonig nyúlnak vissza.

Auguste Comte-ot (1798-1857) elsősorban azért szokták az első szociológusnak tekinteni, mert ő fogalmazta meg a szociológiának mint önálló tudománynak az igényét, valamint tőle származik a „szociológia” elnevezés is. Comte először társadalmi fizikának nevezte ezt az új tudományt, csak amikor értesült róla, hogy Quetelet belga statisztikus a statisztikai, azon belül is elsősorban a társadalomstatisztikai, vagy ahogy ő nevezte, „morálstatisztikai” (például öngyilkossági) adatok tudományos elemzését nevezte társadalmi fizikának, akkor találta ki a szociológia nevet. Comte szerint a szociológiának a természettudományokhoz hasonló tudománnyá kell válnia, mert a társadalmat – ugyanúgy, mint a természetet – determinisztikus törvények uralják. Következésképpen a szociológia képes előre látni a szükségszerűen bekövetkező változásokat, így a szociológiának az a feladata, hogy előremozdítsa, könnyebbé és kevésbé fájdalmassá tegye a fejlődést. A természettudományokkal való hasonlóság hangsúlyozása miatt nevezte magát Comte pozitivistának, és tekintik ma is ezen irányzat első képviselőjének. Ugyanakkor ma is vita tárgya a szociológián belül, hogy a szociológia és a természettudományok azonos típusú vagy pedig egymástól eltérő tudományok, továbbá a társadalom tanulmányozható-e ugyanolyan vagy hasonló módszerekkel, mint amilyeneket a természettudományok használnak. A vitában többek között Karl Popper képviselte a pozitivizmushoz közeli álláspontot, a Frankfurti Iskola az azzal ellentétes álláspontot (Papp 1976).

Saint-Simonhoz hasonlóan Comte is megfogalmazta az emberiség fejlődésének elméletét, de ebben a gondolkodásra, a filozófiára helyezte a hangsúlyt. Ő is három korszakot különböztetett meg: a teológiai korszakot, amelyben isteni lényeg beavatkozásával magyarázzák a jelenségeket; a metafizikai korszakot, amelyben elvont gondolatokkal magyarázzák őket; végül a pozitív korszakot, amelyben természettudományos módszerekkel kimutatott törvényekkel magyarázzák őket. A pozitív korszakban a filozófusok és tudósok, különösképpen a társadalomtudósok kormányozzák a társadalmat. Az egyik korszakból a másikba való átmenet a társadalom összezavarodásával, anarchiával jár. Ilyen korszaknak látta saját korát a nagy francia forradalom óta. Kívánatosnak tartotta, hogy az anarchia minél kevésbé uralkodjék el és minél rövidebb ideig tartson. Ehhez nyújt szerinte segítséget a szociológia tudománya. A pozitív korszakban az ipar válik a legfontosabb gazdasági ággá, és az iparosok, vállalkozók játszanak majd fontos szerepet. Tehát Comte is az ipari társadalom elméletét vallotta. Véleménye szerint ebben a pozitív vagy ipari korszakban mindenki a neki megfelelő és megérdemelt társadalmi pozícióba kerül, ezért ez a társadalom igazságos lesz. Így Comte a meritokratikus társadalom eszméjének is előfutára.

Alexis de Tocqueville-t (1805–1859) számos korábbi szociológiatörténeti munka nem sorolta az első szociológusok közé. Nem is könnyű eldönteni, hogy mennyiben volt szociológus és mennyiben politológus, esetleg történész. Vannak azonban olyan mai és közelmúltbeli szociológusok, közöttük Raymond Aron, akik a legfontosabb és a mai szociológusokhoz közel álló előfutárnak tekintik. Tocqueville nem nagy átfogó elméletet fogalmazott meg a társadalmi fejlődésről, mint Saint-Simon, Comte vagy Marx, hanem a valóságos társadalmi jelenségek (például az Egyesült Államok esetén) megfigyeléséből és elemzéséből, valamint történeti-szociológiai kutatásokból (Franciaország a forradalom előtt és után) indult ki, és ennek alapján keresett választ az általa feltett kérdésekre. Érdeklődésének középpontjában a demokrácia állott, amely az amerikai, illetve francia forradalmak következtében jött létre, és amelynek fennmaradását, továbbfejlődését elkerülhetetlennek tartotta. Tocqueville szerint a demokratikus rendszer lehet liberális, mint Amerikában, és lehet despotikus, mint Franciaországban (ebben az ítéletében nyilván a jakobinus diktatúra befolyásolta). Tocqueville arra a kérdésre kereste a választ, hogy minek köszönhető, ha a demokrácia a liberális irányban fejlődik és liberális is marad. Az egyenlőséget, az erre való törekvést a demokratikus társadalmak alapvető jellemzőjének tartotta. Úgy látta azonban, hogy az egyenlőség megvalósítása a szabadság elnyomásával járhat, ezért azt kutatta, milyen tényezők segíthetik elő a szabadság megőrzését az egyenlőséget kívánó társadalmakban. Az egyenlőség Tocqueville értelmezésében azt jelenti, hogy megszűnnek a rendek és osztályok közötti jogi különbségek, de ez nem jelenti az anyagi helyzet, a jövedelmek egyenlőségét. Jelenti viszont azt, hogy társadalmi pozíciók nem öröklődnek, így minden foglalkozás, pozíció nyitva áll minden állampolgár előtt. A szabadság az ő értelmezésében a hatalom törvények szerinti gyakorlását, az önkényeskedés hiányát jelenti.

A magas francia arisztokráciából származott. Apját és anyját a jakobinus terror időszakában bebörtönözték, és csak Robespierre bukása mentette meg őket a vérpadtól. Az 1830-as forradalom után az orlé- ans-i ághoz tartozó királysághoz csatlakozott. A francia kormány megbízásából közel egy éven keresztül az Egyesült Államokban tanulmá- TOCQUE.TIF nyozta a börtönrendszert, ennek a tanulmányútnak tapasztalatai alapján írta meg A demokrácia Amerikában (1983) négy kötetét. Parlamenti képviselő lett. 1848-ban röviddel a forradalom kirobbanása előtt mondott beszédében figyelmeztetett arra, hogy „egy tűzhányón alszunk”. A forradalom után 1849-ben rövid ideig külügyminiszter volt. A politikai életből való visszahúzódása után igen alapos levéltári kutatások alapján írta meg A régi rend és a forradalom című munkáját. Tocqueville ma elsősorban azon szociológusok körében örvend nagy tiszteletnek, akik a klasszikus mérsékelt liberalizmushoz állnak közel.

Számos olyan jogi intézményt, társadalmi szokást, valamint a gondolkodás, a vallás, a kultúra számos olyan elemét mutatja be, amely megfigyelései szerint a liberális demokráciát és a szabadságot erősíti. Ilyen például az állami hatalom decentralizációja, konföderációs jellege, az állampolgárok önkéntes társulásainak, egyesületeinek aktivitása, amit ma civiltársadalomnak nevezünk. Nagy súlyt helyez a társadalomban elfogadott értékekre, a szabadság tiszteletére, az egyéni függetlenség és felelősség értékelésére. Kiemeli, hogy az amerikai demokrácia számára mennyire fontos az a tény, hogy a puritán egyházak erősen vallották ezeket az értékeket, ugyanakkor morális fegyelmet kívántak meg híveiktől. Ezeknek a hiányában látja annak az okát, hogy Franciaországban a régi rendszer (ancien régime) nem tudott békésen demokratizálódni, és a nagy francia forradalom utáni évtizedekben nem tudott egy szabad és demokratikus rendszer stabilizálódni. Érdekes és sokat idézett megállapítása, hogy a forradalmak nem akkor törnek ki, amikor a gazdasági helyzet a legrosszabb és a politikai elnyomás a legélesebb, hanem amikor a helyzet javulni kezd, ezáltal reményeket ébreszt a társadalomban, de nem javul olyan gyorsan, mint ahogyan azt a lakosság elvárná.