Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a szociológiába

Andorka Rudolf (2006)

Osiris Kiadó

SZOCIOLÓGIAI KUTATÁS ÉS POLITIKAI CSELEKVÉS

SZOCIOLÓGIAI KUTATÁS ÉS POLITIKAI CSELEKVÉS

Ezzel elérkeztünk a szociológia tudománya és a politikai cselekvés közötti viszony kérdéséhez, amely szinte szükségszerűen felvetődik minden szociológusnál. A szociológiai kutatások eredményeinek óhatatlanul – akár akarja ezt a szociológus, akár nem – politikai következményei vannak. A társadalomban megfigyelt jelenségek és folyamatok feltárása nyilvánvalóan befolyásolja a mindenkori kormányzat megítélését a közvéleményben, mert leleplezheti a kormányzat céljai és propagandája, valamint a valóság közötti ellentmondásokat. Ezt néha úgy szokták kifejezni, hogy a szociológiának leleplező (debun- king) funkciója is van. Ezt a jelenséget a politikusok talán még jobban ismerik, mint maguk a szociológusok. Nem véletlen, hogy Hitler és Sztálin egyaránt tiltotta a szociológiai kutatásokat. De a demokratikus politikai rendszerekben is előfordul, hogy a kormányon lévő pártok bírálják a szociológiát, elég csak Reagan elnök azon emlékezetes megjegyzésére utalni, amelyet az amerikai szegénységvizsgálatok bírálataként fogalmazott meg, nevezetesen, hogy szerinte „Amerikában csak azok éheznek, akik fogyókúrázni akarnak”.

Max Weber (1970a; 1989) vizsgálta talán a legmélyebben a tudósi és a politikusi tevékenység, magatartás közötti különbségeket. Weber maga is ingadozott élete folyamán a tudományos munka és a politikai szerepvállalás között. A tudományt szakmának, hivatásnak tartja a ténybeli összefüggések felismerése szolgálatában, s véleménye szerint a tudósnak arra kell törekednie, hogy megállapításait, ismereteit, módszereit – szemléletes példája szerint – a hívő katolikus és a szabadkőműves egyformán felhasználhassa. A tudós tehát ne próféta, hanem elsősorban szakember legyen. Érdemes megemlíteni, hogy a szakszerűség követelménye és az „ádáz prófétaság” elvetése Bibó Istvánnál is előfordul. Ennek a bibói gondolatnak alapján írta Bertalan László (1991) a Bibó-emlék- könyvben azt a tanulmányát, amelyben az akkori – 1980 körüli – helyzetben is a próféta- ság helyett a tárgyilagos tudományos elemzést, az ésszerű dialógust és a toleranciát ajánlja. Tanácsai ma is érvényesek a szociológusok számára.

A tudós számára tehát a legfőbb érték, hogy a tudományos igazságot kimondja, legalábbis közeledjen afelé. A politikus ezzel szemben arra törekszik, hogy hatalomra jusson, a hatalmat megtartsa, vagy – Max Weber fennköltebb megfogalmazásában – politikai céljait, eszményeit a társadalomban megvalósítsa. Ezt az ellentmondást fogalmazta meg Weber absztraktabb szinten az „érzületetika" és a „felelősségetika" szembeállításával. Az érzületetika azt jelenti Webernél, hogy az egyén kizárólag az általa elfogadott morális elveket követi, nincs tekintettel arra, hogy azok milyen következményekkel járnak, egyáltalán megvalósíthatók-e. A felelősségetika viszont számol a cselekedetek előrelátható következményeivel, azok megvalósíthatóságával, ezért hajlamos olyan kompromisszumokat kötni, amelyek ellentétben állnak a magas etikai elvekkel. Ezért, mint Weber (1989, 83) mondja: „Aki saját lelki üdvét és mások lelkének megmentését keresi, az ne a politika útján keresse azt, hiszen a politikának egészen más feladatai vannak, olyanok, amelyek csak erőszakkal oldhatók meg. A politika géniusza vagy démona belső feszültségben él a szeretet Istenével...” Weber ezen következtetéseit, amelyek – mint jeleztem – belső lelki küzdelmeiből is származtak, nem mindenki fogadta el, nekünk sem szükséges azokat teljes mértékben irányadóknak tekintenünk. Elég csak arra utalni, hogy az alapvető morális elvek elvetése – a „cél szentesíti az eszközt” – milyen politikai és történelmi katasztrófákat okozott, valamint arra, hogy a társadalomtudósok sem tekinthetnek el attól, hogy tudományos megállapításaik milyen politikák igazolására használhatók fel, adott esetben akaratuk ellenére is. Tehát megkívánhatjuk a politikustól is a morális elvek követését, a szociológustól pedig a munkájának hatásai iránti felelősségérzést.

A SZOCIOLÓGIAI KUTATÁSOK OBJEKTIVITÁSA

Szorosan összefügg a fentebb mondottakkal a szociológiai kutatások objektivitásának, tárgyilagosságának kérdése. Kézenfekvőnek látszik, hogy a tudománynak objektív megállapításokat kell megfogalmaznia, s a tudományt nem befolyásolhatják a kormány, a pártok, a különböző társadalmi csoportok, de még a kutató saját politikai nézetei, érdekei sem. Ha ugyanis ezek a nézetek és érdekek befolyásolják a tudományos munkát, akkor az nem érdemli meg a tudomány elnevezést, hanem egyszerűen ideológiáról van szó, vagyis egy olyan világképről, amely az emberek egy részének érdekeit szolgálja. Ha a szociológia a fennálló társadalom politikai rendszerének védelme érdekében tér el a valóság tárgyilagos bemutatásától, akkor joggal beszélhetünk apologetikáról.

Az objektivitás követelményét azonban korántsem egyszerű a szociológiai munkában érvényesíteni. Karl Marx szerint a tudóst, ugyanúgy, mint minden más embert, döntően befolyásolják társadalmi helyzetéből következő érdekei. A burzsoáziához tartozó, abból származó tudóst a burzsoázia érdekei befolyásolják, tudományos megállapításaival ezért a kapitalista társadalmi rendszert kívánja igazolni, alátámasztani. Csak a proletariátushoz tartozó, ehhez a társadalmi osztályhoz csatlakozó tudós képes az objektív igazságot kimutatni, mert a proletariátusnak ez az érdeke. Mert Marx szerint az objektív igazság, törvényszerűség a kapitalizmus válsága, majd annak megdöntése és a szocialista társadalom létrehozása a proletariátus érdekében áll.

Max Weber (1970b) sokkal árnyaltabban és sokkal kevésbé „pártosan” értelmezte ugyanezt a problémát. Egyrészt nagyon következetesen kiállt az objektivitásra törekvés követelménye mellett; véleménye szerint a tudósnak az a kötelessége, hogy hideg fejjel nézzen szembe a mindenkori uralkodó eszményekkel, és szükség esetén szembe kell helyezkednie azokkal. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy illúzió azt képzelni, hogy ez könnyen megvalósítható feladat, hiszen a tudóst már a téma megválasztásánál, a kutatni kívánt kérdések megfogalmazásakor is befolyásolják az általa elfogadott értékek, továbbá még erősebben érvényesülhet ez a befolyás a következtetések levonásánál. Ezért a tárgyilagosság követelményének érvényesítése állandó önvizsgálatot és önkontrollt követel a tudóstól.

Mannheim Károly (1953) Marxszal ellentétes álláspontot foglalt el abban a kérdésben, hogy melyik tudós képes objektív maradni. Szerinte sem a burzsoázia, sem a proletariátus pártján álló tudós nem képes erre, mert az osztályérdekek befolyása alól egyik sem tud megszabadulni. Viszont a „szabadon lebegő értelmiségi”, aki nem kötődik osztályhoz és párthoz, objektívan tárhatja fel a valóságot, ezért a függetlenséget ajánlotta az értelmiségnek. Számomra elég kézenfekvő az a gondolat, hogy Mannheim Károlyt ennek az álláspontnak kialakításánál erősen befolyásolták fiatalkorának magyarországi élményei, elsősorban az 1918-1919-es forradalmak és ellenforradalom tapasztalatai. Mann- heimet marxista oldalról igen élesen bírálták ezért az álláspontjáért.

Gunnar Myrdal (1972) egy egész könyvet szentelt az értékek szerepének vizsgálatára. Fő következtetését úgy lehet összefoglalni, hogy a társadalomtudós nem tudja az általa elfogadott értékektől függetleníteni magát a kutatásban, ezért leghelyesebb, ha ezeket az értékeket világosan kimondja, mint ő maga is tette az amerikai fekete népességről írott nagy munkájában (Myrdal 1944). Ebben a munkájában abból indult ki, hogy az amerikai társadalomnak egyik alapvető értéke az emberek közötti egyenlőség, tekintet nélkül a fajra, nemre stb. Ezt az értéket ő is teljes mértékben elfogadja. Ezért művében azt mutatja ki, hogy az egyenlőség hol és milyen mértékben nem érvényesült az 1930-as évek amerikai társadalmában a fehérek és feketék helyzetében.

Nehéz tehát kész receptet találni a szociológiai irodalomban arra, hogyan is viselkedjék a szociológus az objektív tudományos kutatás és a politikához való viszony konkrét dilemmáiban. Egyes szociológusok forradalmi mozgalmakhoz csatlakoztak, mások reformista politikákat támogattak, ismét mások igyekeztek magukat az aktív politizálástól távol tartani. Egyes szociológusok hajlamosak azt állítani, hogy csak bizonyos értékeket, politikai álláspontokat elfogadó szociológusok képesek a valóságot feltárni, az igazságot megismerni, ezért a más értékekhez, álláspontokhoz közel állókat nem tekintik tudósoknak. Jellemző példa erre Talcott Parsons kirekesztése, elutasítása a baloldali szociológus körökben az 1970-es években. Mások igyekeztek a szociológiai értékítéleteket a politikai állásfoglalásoktól függetleníteni.

Néhány fontos következtetés mégis megfogalmazható:

1. A szociológusnak tisztában kell lennie azzal, hogy minden társadalomtudós munkásságát, így az övét is szükségképpen befolyásolja a saját társadalmi helyzete, politikai állásfoglalása. Ez a befolyás már abban is megmutatkozik, hogy milyen problémákat vizsgál, hogyan fogalmazza meg a kérdéseket, milyen módszerekkel gyűjti és elemzi az adatokat, végül és leginkább, hogy milyen következtetéseket von le belőlük.

2. Mindennek dacára a szociológusnak arra kell törekednie, hogy kutatásait minél kevésbé befolyásolják a saját értékei, minél inkább az objektív igazság, a valóság feltárását szolgálja. Ezért lehetőleg külön kell választania az eredmények közzétételénél a megállapított tényeket és a belőlük levont következtetéseit, a hozzájuk fűzött értékelést és az esetleges politikai javaslatokat. Amikor a tények közlésén túl saját véleményét mondja el, célszerű azt is közölnie, hogy milyen értékeket fogad el, milyen értékek alapján fogalmazta meg következtetéseit és javaslatait.

Joggal igényli ezek után könyvem olvasója, hogy én magam is fogalmazzam meg értékeimet. Nos, ezeket az értékeket nehéz lenne egy rövid szóval jellemezni vagy akár egy mondatban összefoglalni. Az egyik legfőbb értéknek tekintem – nem utolsósorban saját élettapasztalataim alapján – a szabadságot, továbbá az ember méltóságának tiszteletben tartását. Ennyiben a klasszikus liberális elveket vallom. Azt hiszem azonban, hogy az egyéni szabadságnak korlátot szab embertársaink szabadságának, méltóságának tiszteletben tartása, ezért – véleményem szerint – a szabadságnak felelősségérzettel és kötelezettségekkel kell párosulnia. A mai liberálisokkal szemben fontosnak tartom a közösségeket, közöttük a nemzeti közösséget. Ennyiben a „nemzeti szabadelvűséghez” állok közel. Az emberi közösségekben érvényesülnie kell a szolidaritás értékének, általában az erkölcsi értékeknek. Ebben az értelemben a zsidó-keresztény vallási értékeket vallom. Végül visszataszítónak és hosszú távon igen károsnak tartom, ha az adott közösségben, társadalomban, sőt világméretekben igen nagy jövedelmi és más egyenlőtlenségek alakulnak ki. Ennyiben – de csak ennyiben – vitathatatlanul befolyásolnak a XIX. század szocialista értékei (de nem azoknak a marxizmus-leninizmus által megvalósított torzulásai). Ezért a magyar társadalomtudósok közül Bibó István gondolkodásához állok a legközelebb.

3. A fent említett nehézségek ellenére azt lehet állítani, hogy a társadalmi valóság tárgyilagos szociológiai feltárása szükségszerűen elősegíti a társadalmi viszonyok javulását. Ezt különösképpen szeretném hangsúlyozni ma, amikor a szociológia ilyen hatásába vetett hit nemcsak a közvéleményben, hanem sokszor a szociológusok körében is megingott. A megingásban persze, s ezt önkritikusan be kell vallani, szerepet játszottak egyes szociológusok tévedései is.

4. A szociológus már kutatási kérdéseinek megfogalmazásakor, de még inkább az eredmények közzétételekor és elemzésekor semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy tudományos megállapításait milyen célra, milyen ügyek alátámasztására lehet felhasználni. Jó példa erre a szegények vizsgálata. Már azzal, hogy a kutató ezt a témát választja, nyilvánvalóan állást foglal politikailag is, legalábbis abban az értelemben, hogy a szegénységet társadalmi problémának látja. Mégis törekednie kell arra, hogy a kutatás eredményeit tárgyilagosan mutassa be. Helyes például, ha nemcsak egyetlen szegénységfogalmat használ, hanem többet, amelyek a szegénységet eltérően definiálják, továbbá a szegénységi küszöböt különböző magasságokban határozzák meg. Nem feledkezhet meg arról sem, hogy a kimutatott eredmények és még inkább a levont következtetések óhatatlanul minősítik a fennálló gazdasági és társadalmi rendszert, például a Magyarországon az 1990. évi rendszerváltás után létrejött piacgazdaságot és demokratikus politikai rendszert. Ugyanakkor nem zárkózhat el attól sem, hogy konkrét javaslatokat tegyen a szegénység enyhítésére, és adott esetben bírálja az érvényben lévő szociálpolitikát. Ezért igen nagy a szociológus erkölcsi felelőssége. Szeretném, ha azokat az egyetemi hallgatókat, akik ezt a tankönyvet használják, sikerülne meggyőznöm ezeknek az állításoknak az igazságáról.