Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

13. fejezet - 11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések

13. fejezet - 11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések

Tankönyvünk korábbi fejezeteiben a megismerés számos aspektusát, azaz az emberi kognitív képesség működésével kapcsolatos lélektani ismereteket tekintettünk át. Ezek a kognitív mechanizmusok eltérő mértékben és módon vesznek részt különböző viselkedéseink kialakításában és vezérlésében. Az, hogy egy adott viselkedésben egy adott mechanizmus szerepet kap-e, és ha igen, milyet, érthető módon az elérendő cél természetétől, a környezet jellegzetességeitől, a személy tapasztalataitól és képességeitől egyaránt függ. E fejezet a megismerés pszichológiájának azon aspektusait tárgyalja, amelyek elménk különböző információfeldolgozó és viselkedéses válaszokat generáló rendszereinek összehangolását végzik, a viselkedés célszerű irányításának érdekében.

Mindaz, amit az alábbiakban bemutatunk, történetileg két, egymástól látszólag nagyon távol eső kutatási irány találkozásának tekinthető. Az egyik a viselkedés racionális irányítását igyekezett megérteni, azt, hogy miként képesek az emberi lények a rugalmasan célszerű cselekvésre. Különféle tradíciókhoz és iskolákhoz kötődő gazdag filozófiai és lélektani kutatási hagyományt képeznek az erre a kérdéskörre irányuló vizsgálatok (pl. Popper, 1966).

A másik kutatási irány az idegrendszeri lokalizáció felől érkezett el a viselkedéskontroll kérdésköréhez – közelebbről, az emberi prefrontális kéregterületek szerepét kutatva (lásd 11.1. ábra). A 20. század első évtizedeire ugyanis sajátos problémát, és igen figyelemre méltó problémát képviselt a neurológia, neuropszichológia számára az agynak ez a régiója. Egyrészt, terjedelmes, ilyen méretben csak az embernél jelen lévő, evolúciósan a legfiatalabb agykérgi területekről van szó. Ez valamilyen magasabb, sajátosan humán működés jelenlétét valószínűsítette. Másrészt, a terület sérülését követő tünetek kapcsán rendelkezésre álló adatok igen ellentmondásosak voltak – például a korai vizsgálatok egy része nem mutatta az IQ drámai csökkenését (pl. Hebb, 1945, 1949). Egyszerre volt jelen tehát az az álláspont, amely szerint ezek a kéregterületek a viselkedés legmagasabb szintű, absztrakciókon alapuló szervezését végzik (Bianchi, 1922), illetve az, amely szerint semmilyen lényeges megismerési funkciót nem töltenek be (Hebb, 1945, 1949). Bianchi mellett az orosz neuropszichológus, Lurija (1966) munkái jelentettek komoly előrelépést az ellentmondás feloldásában, és készítették elő a terepet mai fogalmainknak (Luriját a Nyelv és agyműködés című fejezet egyik szövegdoboza mutatta be kötetünkben).

11.1. ábra. A prefrontális kéreg anatómiai helye, környezete

Homloklebeny-sérült betegek különféle feladatokban nyújtott teljesítményét elemezve Lurija arra a következtetésre jutott, hogy ezek az agykérgi területek elsősorban a viselkedés célszerű szervezéséért, összerendezéséért felelnek: azaz kulcsszerepet játszanak a viselkedés céljának és a cél elérésére vonatkozó tervnek a reprezentálásában (a viselkedés programozásában), magának a cselekvésnek a megfelelő kivitelezésében (reguláció), s eközben monitorozzák mind a környezet esetleges változásait, mind a terv végrehajtásának pillanatnyi állapotát, s ha szükséges, rugalmasan változtatnak a terven (ellenőrzés). Ma már tudjuk, hogy emellett más működésekben – például a munkaemlékezetben, a szociális kognícióban, a figyelem vezérlésében, nyelvi folyamatokban – szintén fontos szerepet játszanak a prefrontális kéregterületek, az alábbiakban azonban arra a fogalomra fogunk összpontosítani, amelyet a fenti programozás-reguláció-ellenőrzés funkcióhármasból bontott ki a kognitív pszichológiai-neuropszichológiai kutatás: a végrehajtó működések (executi- vefunctions) fogalmára. (A magyar nyelvű szakirodalom az egzekutív működés és egzekutívfunkció kifejezéseket is használja.)

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy nem ez az egyetlen megközelítés a prefrontális kéregterületek alapvető funkciójának megragadására. Mint a terület egyik úttörő szakértője, Shallice (2004) rámutat, erőteljesen jelen van a mai nézetek között az, amely e régiók munkaemlékezeti szerepét tekinti alapvetőnek, illetve egy másik, amely pedig az intelligencia g-faktorának (lásd kötetünkben az Intelligencia című fejezetet) „helyét” látja itt. Ezek a felfogások nem összebékíthetetlenek, mi itt azonban a harmadik nézetet követjük, amely Shallice sajátja, s amely egy általános kontrollsze- repet tulajdonít e területeknek, s elsősorban a dorzolaterális területeknek. Az általa kidolgozott ellenőrző figyelmi rendszer modell, amelyet később még tárgyalunk, jó összhangban van Lurija elképzeléseivel és a végrehajtó működések pszichológiai fogalmával.

A végrehajtó működések fogalma

A végrehajtó működések kapcsán jelenleg abban a helyzetben vagyunk, hogy egyrészt igen fontos pszichológiai konstruktumnak tekintjük, amely központi jelentőségű az emberi viselkedésszervezés szempontjából, másrészt azonban korántsem kellően letisztult ez a fogalom. Így például nincs egységes meghatározásunk rá (lásd pl. Zelazo-Müller, 2002), bár a különböző szerzők által adott definíciók viszonylag közel állnak egymáshoz (a fogalom meghatározásának nehézségeiről lásd a Miért ilyen „képlékeny” a végrehajtó működések fogalma? című szövegdobozt is). S nincs konszenzuá- lis listánk arról sem, pontosan milyen részműködések összességének tekinthetőek a végrehajtó működések. Itt egy olyan definíciót fogunk használni, amely egyszerre ragadja meg a végrehajtó működések szerepét és alapvető aspektusait (a komponensfolyamatok mentén történő meghatározásra később visszatérünk).

Végrehajtó működéseknek tehát azt a képességhalmazt tekintjük, amely lehetővé teszi, hogy reprezentáljunk egy elérendő távoli (viselkedéses) célt, viselkedéses tervet alakítsunk ki e cél elérésére, majd megfelelően szervezve és kontrollálva pszichés működéseinket és viselkedéseinket, elérjük ezt a viselkedéses célt úgy, hogy közben monitorozzuk mind a környezetet, mind cselekedeteinket, s ha szükséges, rugalmasan változtatunk a cél elérésére kidolgozott terven.

Meghatározásunkból látható, hogy olyan funkciókról van szó, amelyek – összhangban Lurija eredményeivel a prefrontális kéreg viselkedésszervező szerepéről – egyfajta központi kontrollt képviselnek mind a viselkedések, mind pedig a mögöttük álló belső kognitív és egyéb pszichés folyamatok fölött.

Hangsúlyoznunk kell azonban – s ez módszertani szempontból, a végrehajtó működések teszte- lése-mérése szempontjából is igen fontos megszorítás –, hogy nem minden viselkedésünk igényli a végrehajtó működések által megvalósított kontrollt. Így például egy reflex kiváltódásához nincs szükség ezekre a kontrollműködésekre, de ugyanígy nincsenek vagy igen kevéssé vannak jelen nagyon egyszerű cselekvésekben, ahol egyetlen közvetlen akcióval elérhető egy cél, illetve rutinszerűvé, szokásjellegűvé vált cselekvésekben. Hogy néhány példával éljünk: nem igényel végrehajtó működést, hogy fájdalmas ingerre elhúzzuk valamelyik végtagunkat; hogy, ha szomjasak vagyunk, megragadjuk az előttünk az asztalon álló poharat; bekössük a cipőfűzőnket; stb.

Ha azonban a cél nem érhető el egy közvetlen akcióval, vagy a közvetlen cselekvés valamilyen szempontból nem célravezető, vagy valamilyen új viselkedésmintázatot kell kialakítanunk, mindig erős szükség van a végrehajtó működésekre. Ha például egy vizsga közepén tör ránk hirtelen a szomjúság, igen nagy valószínűséggel nem fogjuk azonnal megragadni az előttünk álló vizespoharat. Ehelyett egy – látszólag egyszerű – tervet alakítunk ki: majd ha befejeztük a gondolatmenetet, s ha a vizsgáztató szempontjából is megfelelőnek tűnik a pillanat, megállunk, esetleg elnézést kérve jelezzük, hogy inni szeretnénk, s csak ha a vizsgáztató valamilyen módon jelezte, érti szándékunkat, fogunk a pohárért nyúlni és inni. Ez a triviálisnak tűnő akciósor a végrehajtó működések komoly mozgósítását igényli (kivéve persze, ha már jó alaposan begyakoroltuk a vizsgáztatóval együtt...): le kell gátolni az ivási késztetést a megfelelő pillanatig; közben kidolgozni és fenntartani kis tervünket; megfelelően sorrendezni a terv lépéseit alkotó cselekvéseket; s mindeközben monitorozni: hol tartunk, hogyan reagál a tanár, ott van-e még a víz; majd a kellő pillanatban végrehajtani az akciót.

Mind definíciónk, mind példáink a végrehajtó működéseknek a viselkedés szervezésében játszott szerepét hangsúlyozták elsősorban, de fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ez a viselkedéskontroll a viselkedés alapját képező kognitív és más pszichés folyamatok (érzelmek, indulatok, akciósémák) bonyolult kontrollján keresztül valósul meg: a végrehajtó működések a belső folyamatok és erőforrások összehangolását, koordinálását végzik – a szervezett viselkedés mindennek az eredménye. Azért kell ezt kiemelnünk, mert ma már jól látjuk, hogy a végrehajtó működések akkor is szükségesek, ha a megismerőfolyamatokat nem kíséri „on-line” módon a nyílt viselkedés: szervezik és szabályozzák a belső működéseket. Kulcsszerepet játszanak minden összetett kognitív feladatban, így például a problémamegoldásban (lásd az Általános gondolkodási folyamatok című fejezetet), a társas megismerés egyik alapját képező naiv tudatelméleti funkcióban (lásd a Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság című fejezetben), a munkaemlékezeti működésekben és az emlékezeti keresésben (lásd tankönyvünk második kötetét, Csépe-Győri-Ragó, 2007b), a nyelvi feldolgozásban és a kommunikációban (lásd kötetünkben), s hosszasan sorolhatnánk a további példákat.

13.1. táblázat -

MIÉRT ILYEN „KÉPLÉKENY” A VÉGREHAJTÓ MŰKÖDÉSEK FOGALMA?

Furcsa ellentmondásnak tűnhet, hogy miközben a végrehajtó működések nagyon alapvető jelentőségűek, igen sok kutatás irányul megértésükre, s ráadásul idegrendszeri alapjaik is bizonyos fokig lokalizálhatóak, mégsem rendelkezünk kielégítő definícióval e fogalomra vonatkozóan, s nincs igazán részletes, kidolgozott, széles körben elfogadott modellünk sem. Ehhez még hozzátehetjük, hogy ráadásul további alapvető kognitív funkciók kapcsán egyelőre abban sem tudnak egyetértésre jutni a kutatók, hogy a végrehajtó működések körébe tartoznak-e. Ilyen például a naiv tudatelméleti mechanizmus, pontosabban az a képességünk, hogy mások vélt mentális állapotait figyelembe vegyük saját viselkedésünk szervezésekor. Vannak szerzők, akik amellett érvelnek, hogy ez is végrehajtó működés – például azért, mert a prefrontális kéreg bizonyos területei kulcsszerepet játszanak benne –, míg a domináns nézet szerint a naiv tudatelméleti képesség egy külön mechanizmuson nyugszik, noha hatékony működéséhez kellenek a végrehajtó funkciók (lásd pl. Perner-Lang, 2000). Hasonló kérdések merülnek fel a munkaemlékezet kapcsán is.

Úgy tűnik, a bizonytalanság, a viták részben éppen annak köszönhetőek, hogy nagyrészt neuro- pszichológiai eredetű fogalomról van szó. Egyrészt ugyanis az idegrendszer strukturális határai igen gyakran nem felelnek meg pontosan a funkciók határainak. A végrehajtó működésekben szerepet kapnak a prefrontális kéregterületeken kívül más agyi struktúrák is (így például a kisagy és a striá- tum). Nincs okunk azt sem automatikusan feltételezni, hogy minden, ami a prefrontális kéregben történik, feltétlenül végrehajtó működés; s végképp nem vélhetjük, hogy egy funkcionális szempontból is koherens, egységes rendszert alkotnak az összes ide lokalizálható mechanizmusok.

Annál is inkább, mert egyelőre kevéssé egybehangzóak azoknak a kísérleteknek az eredményei, amelyek az egyes végrehajtó működéseket igyekeznek pontosabban lokalizálni a prefrontális kéregterületeken belül. Az is felmerült, hogy ezek az agyi területek mintegy újraszervezik a működéseiket minden egyes komplex feladat megoldása érdekében, s nincs jelen finomabb lokalizáció (lásd pl. Duncan-Owen, 2000). Minden módszertani nehézség mellett sincs okunk azonban kételkedni abban, hogy még lényegesen közelebb juthatunk e működések megértéséhez mind a pszichológiai, mind az idegtudományi kutatás szintjén.