Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Az emberi kommunikáció mint szándékkifejezés és szándékfelismerés

Az emberi kommunikáció mint szándékkifejezés és szándékfelismerés

A pszichológiában és társtudományaiban ma domináló felfogás nem veti el a kódmodellt, de mellette feltételez legalább egy további, a szándékok kifejezésére és felismerésére épülő, meglehetősen összetett kommunikációs mechanizmust. Ezt a felfogást, amely többféle formában is jelen van, szándékközpontú megközelítésnek fogjuk nevezni.

Grice modellje

Az első jelentősebb szándékközpontú elmélet a filozófus Paul Grice modellje, amely szerint a legtöbb emberi kommunikáció, legyen az verbális vagy nonverbális, alapvető jellegzetessége a szándékok kifejezése és felismerése (Grice, 1957). A modellt és a kialakításához vezető érvelést nem ismertetjük részletesebben, csak három központi mozzanatát emeljük ki: a szándék központi jelentőségét, a következtetési folyamatokat és az úgynevezett maximákat.

Grice, például egy nyelvi kifejezés kapcsán, megkülönbözteti a kódolt jelentést és a nem kódolt jelentést. Úgy véli, a kódolt jelentéshez elvisz bennünket a kód, így a nyelv megfelelő ismerete. A kijelentés teljes jelentését, így a nem kódolt jelentést azonban akkor értjük meg, mondja Grice, ha pontosan megértjük azt a szándékot, amellyel a beszélő a kijelentést tette.

A szándék központi szerepe az emberi kommunikációban jól szemléltethető a nem szó szerinti jelentés kapcsán. A kódmodellről megfogalmazott talán legélesebb kritika, mint láttuk, az, hogy a modell keretei között nem tudtak meggyőző magyarázatokat kialakítani arra vonatkozóan, hogyan jut el a vevő/hallgató a kommunikátor által küldött üzenet valódi, releváns jelentéséig akkor, ha az nem a szó szerinti jelentés. Ehhez a szorosan vett nyelvi kódalkalmazás (dekódolás), mint Grice is állítja, nem elegendő, hiszen az a szó szerinti jelentésig juttatja el a befogadót. Ez kétségtelenül fontos lépés egy nyelvi kommunikatív aktus megértésében, de miként lépünk tovább befogadóként? Hogyan állapítjuk meg például, hogy a személy nem szó szerint érti, amit mond, hanem ironizál

vagy viccel? A jelenség már csak azért is központi jelentőséggel bír az emberi kommunikációban, mert felmérések azt mutatják, hogy hétköznapi közléseinknek több mint a fele legalább részben nem szó szerinti; ilyenkor tehát a megnyilvánulás szó szerinti, vagyis formai jelentése eltér valamilyen mértékben a valódi, releváns – most már mondjuk így: szándékolt – jelentéstől (Paradis, 1998). Azaz már önmagában a fogalmi megkülönböztetés, a szó szerinti és a szándékolt jelentés elválasztása előrelépésnek tűnik.

Grice másik központi fogalma a következtetés. A kódalkalmazás elvisz minket a szó szerinti jelentésig, de hogyan lépünk tovább? Grice szerint egy sor további következtetést kell végrehajtanunk, amelyek során figyelembe vesszük nemcsak a szó szerinti jelentést, hanem a kijelentés kontextusát is. Az elmélet szerint a kommunikáció egyik központi elemét képezik a hallgató/befogadó azon következtetéses folyamatai, amelyek a kommunikátor szándékaira irányulnak. De milyen természetűek ezek a következtetések?

Grice óriási intellektuális munkát végzett azzal, hogy megmutassa, bizonyos értelemben ezekben a következtetésekben is kódalkalmazás történik, azaz szabályokat követve jutunk el a beszélő szándékainak felismeréséig. úgy vélte például, hogy a hétköznapi kommunikációs helyzetekben a következtetési szabályoknak része az is, hogy kooperatívnak feltételezzük a helyzetet. S ha kooperatívnak feltételezzük, akkor beszélőként magunk is betartunk négy alapszabályhalmazt, maximát – s hallgatóként, befogadóként a beszélőről is feltételezzük, hogy betartja. Ez a négy alapszabályhalmaz, a grice-i maximák, tehát a szándékokra való következtetést szolgáló vezérelvek (a Grice által az egyes maximák alatt megfogalmazott specifikusabb elveket itt nem ismertetjük):

A mennyiség maximája: információ. Annyi információt adunk kommunikációban, amennyi szükséges; annál sem többet, sem kevesebbet.

A minőség maximája: az igazság. Kooperatív kommunikációban az igazsághoz tartjuk magunkat, ha mégsem, akkor azt jelezzük. Ha a másik nem ad ilyen jelzést, feltételezzük, hogy ő is az igazsághoz tartja magát.

A reláció maximája: a relevancia. Csak azt említjük, amit az adott kommunikációs helyzetben, figyelembe véve az előtte elhangzottakat is, relevánsnak tartunk.

A mód maximája: világosság. Grice szerint olyan elveknek megfelelően kommunikálunk, amelyek mintegy a lehető legvilágosabb megfogalmazást feltételezik.

Felmerülhet az olvasóban, hogy bár ezek az elvek alapvetően kézenfekvőeknek tűnhetnek, mégis, sokszor mintha nem tartanánk be őket a hétköznapi kommunikációban – még akkor sem, ha kooperatív a kommunikáció. Ezt természetesen Grice is tudja, s azt állítja, a maximák látszólagos megsértése valójában maga is kommunikációs eszköz, a szándékainkra világít rá. (Például ilyen a relevancia látszólagos megsértése, mondjuk egy párbeszédben: – Hogy áll a házasságotok? – Voltál mostanában Londonban? – az elsőként kérdező valószínűleg azonnal megérti, hogy a kérdezett nem akar a házasságáról beszélni.) A maximák kölcsönös ismerete tehát – akkor is, ha (látszólag) nem tartjuk be azokat – a szó szerinti jelentésről a szándékokra való következtetést szolgálja.

Sperber és Wilson rámutató-következtetéses modellje

Grice modellje nagyon nagy hatást gyakorolt az emberi kommunikáció kortárs kutatására, de elsősorban a filozófiában, a nyelvészetben és más, nem empirikus módszertant alkalmazó területeken. A pszichológiában, s különösen a megismerés pszichológiájában, egy másik modell, a több szempontból is Grice munkáiból kiinduló relevanciaelmélet gyakorolt nagy hatást (Sperber-Wilson, 1986).

Sperber és Wilson megtartja a három fent bemutatott kulcsfogalmat Grice elméletéből, számos ponton azonban módosítják és kiegészítik Grice modelljét, rendkívül összetett modellt hozva létre, amelynek megint csak néhány – elsősorban a megismerés pszichológiája szempontjából különösen lényeges – elemét emeljük ki.

Szándékközpontúság

Sperber és Wilson is úgy véli, az esszenciálisan emberi kommunikációban a beszélő/kommunikátor szándékokat igyekszik kifejezni, a hallgató/befogadó pedig a beszélő/kommunikátor szándékait igyekszik felismerni. A kijelentés jelentését akkor érti meg teljes egészében a hallgató, ha pontosan felismeri a beszélő szándékait.

Sperber és Wilson azt állítja, minden teljes értékű emberi kommunikációs aktusban két szándék nyilatkozik meg: egy informatív szándék és egy kommunikációs szándék. Az informatív szándékot a szerzők így definiálják (némi egyszerűsítéssel):

BESZÉLŐ azt akarja, hogy HALLGATÓ felismerje, hogy X. (Ahol X elvben bármilyen valós vagy nem valós tényállás lehet.)

A kommunikációs szándékot pedig így (megint csak leegyszerűsítve):

BESZÉLŐ azt akarja, hogy a HALLGATÓ felismerje az ő informatív szándékát.

Azaz (behelyettesítve a második definícióba az elsőt):

BESZÉLŐ azt akarja, hogy a HALLGATÓ felismerje, hogy BESZÉLŐ azt akarja, hogy HALLGATÓ felismerje, hogy X.

A definíciók az elmélettel ismerkedők egy részének gyakran triviálisnak, míg egy másik részének túlbonyolítottnak tűnnek. Sperber és Wilson azonban nagyon szellemes elemzésekkel mutatja be, hogy valóban úgy tűnik, jellegzetesen akkor tekinthetünk egy emberi kommunikációs aktust teljesen sikeresnek, ha a kommunikátor mindkét fent definiált szándéka beteljesül – azaz, ha a hallgató felismeri, hogy x, és felismeri, hogy a kommunikátor szándékosan közölte, hogy x. Azaz valójában a kétféle szándék azt jelenti, hogy egy teljes értékű kommunikációs aktus esetében a beszélő közölni akar valamit, de azt is akarja, hogy a hallgató tudja: szándékosan akarja közölni azt. Az, hogy érdemes ezt a kétféle szándékot megkülönböztetnünk, a hétköznapi intuíciónk számára is megvilágítható néhány példával. A kommunikációs helyzet a következő: a főnök ki akarja rúgni a beosztottját, K. O.-t.

  1. példa. A főnök behívja K. O.-t, leülteti, és elmondja neki: elégedetlen a munkájával, s el szeretné bocsátani. K. O. másnap felmond.

  2. példa. A főnök el szeretné bocsátani K. O.-t, s hogy erre emlékeztesse magát, beírja a naptárába: „Ki akarom rúgni K. O.-t!” K. O. betéved a főnök szobájába, véletlenül meglátja a feljegyzést. K. O. másnap felmond.

  3. példa. A főnök el szeretné bocsátani K. O.-t, de nem vállalja, hogy ezt szemtől szembe megmondja neki. Ezért úgy intézi, hogy amikor K. O. is meghallhatja, azt mondja a titkárnőjének: „Ki akarom rúgni K. O.-t!” K. O. másnap felmond.

Három példánkban közös a kimenetel, a főnök végül eléri célját. Vélhetően mindnyájan érezzük azonban, hogy a három kommunikációs aktus háromféle értelemben tekinthető sikeresnek vagy éppen valódi kommunikációnak: az 1. példát mindnyájan teljes értékű kommunikációs aktusnak tekintjük, a másik kettőt nem. Nos, az 1. példa azért tekinthető teljes értékűnek, mert a kommunikátor nyíltan demonstrálja mind informatív, mind kommunikációs szándékát: egyértelmű, hogy mit akar közölni, s az is, hogy szándékosan akarja közölni. A 2. példában leírt kommunikációs aktus nem teljes értékű, mert az informatív szándék ugyan megvan, ám (még) nincs meg a kommunikatív szándék; a főnök (még) nem akarja, hogy K. O. felismerje, ő kommunikálni akar – a sikert a véletlen hozza, s nem a főnök kommunikációs szándéka. A 3. példa esetében valójában félrevezetésről van szó: a főnöknek van információs szándéka, de ezt igyekszik elfedni – éppen attól a kényelmetlenségtől szeretne mentesülni, hogy ezt felismerjék. Példáink talán érzékeltették, hogy a kommunikáció szándékközpontú értelmezése sokkal árnyaltabban tudja megragadni a hétköznapi kommunikáció sikerességének kritériumait, mint a kódmodell.

Osztenzió – rámutatás

Sperber és Wilson különösen fontosnak tartja azt a tényt, hogy informatív és kommunikációs szándékainkat az esetek többségében nem tesszük teljesen explicitté. Valóban, időnként mondunk olyasmit, hogy Azt szeretném, ha megértenéd: azt akarom, hogy tudd, X, de elég ritkán. Ehelyett, hangsúlyozzák a szerzők, inkább csak mintegy felmutatunk valamiféle a szándékainkra utaló bizonyítékot, evidenciát. Ez mindig így van a szándékközpontú, de nem verbális kommunikációban. Már említettük a példát, amelyben Péter megkérdezi Évától, hogy van, mire Éva kivesz egy doboz aszpirint a táskájából, megmutatja Péternek, és ránéz Péterre. A kommunikációs aktus sikeres volt, hiszen Péter minden bizonnyal megtudta, hogy Évának fáj a feje. Azt mondhatjuk, hogy a doboz felmutatása elegendő evidenciát biztosított arra, hogy Péter kikövetkeztesse, Éva jelezni akarja, fáj a feje; a szemkontaktus pedig megfelelő evidenciát szolgáltatott ahhoz, hogy Péter kikövetkeztesse, Éva azt is jelezni akarja, hogy ezt szándékosan közli vele. Sperber és Wilson azt állítja, minden kommunikatív cselekvésünk ilyen rámutatásnak tekinthető, legyen szó nem verbális viselkedésekről vagy kimondott mondatokról.

Következtetések

A következtetéses folyamatok központi szerepet játszanak Sperber és Wilson relevanciaelméletében is. Míg Grice úgy vélte, csak az implicit, azaz nem verbális kommunikáció alapul következtetéseken, addig Sperber és Wilson szerint minden kommunikációs aktus, az explicit, verbális csatornát alkalmazó kommunikáció is. A szerzők amellett érvelnek, hogy az explicit (nyílt, verbális) kommunikáció olyan aspektusaihoz is, mint például a deiktikus kifejezések vagy a kétértelműség, kellenek következtetéses folyamatok (Sperber, 1996; Sperber-Wilson, 2002). Ez valójában logikusan is következik az előző pontban elmondottakból. Ha az emberi kommunikáció egyik lényegi mozzanata a rámutatás, mégpedig a szándékainkra utaló evidenciára történő rámutatás, akkor mindig ott kell lennie a következtetéseknek is, amelyek segítségével a befogadó el tud jutni a felmutatott evidenciától a szándék pontos felismeréséig.

Relevancia

Mint láttuk, Sperber és Wilson a relevancia terminust is Grice-tól kölcsönzi, azonban a két elméletben szereplő fogalom nem fed át teljes egészében. Míg Grice-nál a relevancia mint sajátos kommunikatív konvenció, mint maxima szerepel, addig Sperber és Wilson alapvető kognitív elvként, továbbá kommunikációs alapelvként használja a fogalmat. Nézzük meg a kifejezés e kettős értelmét, a relevanciát mint kognitív elvet és a relevanciát mint kommunikációs elvet.

Általános kognitív elv a relevancia abban az értelemben, hogy az emberi megismerőrendszer mindig a nagyobb relevanciával rendelkező információt fogja feldolgozni, ezzel párhuzamosan pedig törekszik arra, hogy az információ feldolgozása minél kevesebb erőfeszítést igényeljen. Akkor rendelkezik egy adott inger egy adott pillanatban egy adott személy számára relevanciával, ha pillanatnyi tudására is alapozva és a kontextust is figyelembe véve abból valamilyen újabb, hasznos következtetést tud levonni, a lehető legkisebb feldolgozási erőfeszítés árán.

Ebből következik a relevancia kommunikációs elvként történő alkalmazása. Sperber és Wilson szerint ugyanis mindnyájan intuitíven ismerjük a relevanciát mint kognitív elvet, és amikor másokkal kommunikálunk, figyelembe is vesszük – a hatékony kommunikáció során éppenséggel arra építünk, hogy a másik fejében is működik a relevancia elve. Azaz olyan rámutató, osztenzív ingereket fogunk kommunikátorként „kínálni” a befogadó számára, amelyekről feltételezzük, hogy a befogadó számára relevánsak, azaz megéri neki feldolgozni, levonni belőlük a megfelelő következtetéseket. Akkor a leghatékonyabb a kommunikáció, ha az optimális relevanciát éri el: a befogadó számára, figyelembe véve állapotát, képességeit és céljait, a lehető legrelevánsabb információt kínálja, a lehető legkisebb feldolgozási erőfeszítés árán.

Ennek az új, kettős relevanciafogalomnak a haszna jól tetten érhető a nem kooperatív kommunikációs aktusok elemzésében, mint amilyen a becsapás is. A sikeres becsapást mint kommunikatív aktust nehéz lenne magyarázni a grice-i relevanciamaxima értelmében – hiszen itt világos módon nem tartja be a maximát az egyik fél (hamis információt visz át). A kommunikáció sikeres a kommunikátor, de bizonyos értelemben sikertelen a befogadó szempontjából. Az ilyen szituációk viszont jól magyarázhatóak a Sperber-Wilson-féle modellel. A becsapáskor is az a kommunikátor célja, hogy meggyőzze a hallgatóságát, s ennek előfeltétele, hogy olyan információt kínáljon, amely releváns a befogadó számára, érdemes feldolgoznia. Ha ezt az információt a befogadó valóban feldolgozza, mert valóban releváns, és eljut a kommunikátor által kifejezni akart szándékig, akkor a kommunikátor szempontjából sikeres volt a kommunikatív aktus, míg a befogadó számára nem teljesen: felismert ugyan szándékokat, de nem a kommunikátor valódi szándékait (Sperber-Wilson, 2002).

A rámutató-következtetéses modell értékelése: előnyök, empirikus érvek és korlátok

Két szándékközpontú kommunikációmodellt vettünk röviden szemügyre. Ezek közül a rámutató-kö- vetkeztetéses modell, vagyis a relevanciaelmélet jelent meg erőteljesen a pszichológiai irodalomban, így most ennek az értékelésére fogunk összpontosítani.

Előnyök

A relevanciaelmélet egyik egyértelmű előnye, hogy – noha rendkívül összetett jelenségről van szó, átfogóan az emberi kommunikációról – viszonylag egyértelmű képet vázol fel arról, mik az alapvető feldolgozási, kognitív folyamatok az emberi szándékközpontú kommunikációban, és ezek milyen kapcsolatban vannak más kognitív rendszerekkel és folyamatokkal. A 7.3. ábrán összegeztük ezeket, mégpedig a kommunikatív megértésben a befogadó oldaláról lezajló kognitív folyamatokat ábrázolva (noha az ábra lehetne sokkal részletezőbb).

Igen sokjelenségre kínál közös magyarázatot. Egyetlen elméletben vonja össze olyan, gyakran külön-külön kezelt jelenségek magyarázatát, mint 1. a szándékközpontú, de nem verbális kommunikáció, 2. a szó szerinti nyelvi kommunikáció és 3. a nem szó szerinti nyelvhasználat. A tudományban mindig egy elmélet előnyének tekintjük, ha jelenségek széles körére kínál egységes magyarázatot. A relevanciaelmélet szerint a kommunikáció alapvető kognitív mechanizmusai ugyanazok a fenti három alapvető esetben: mindig valamilyen evidencia kerül felmutatásra (valamilyen kommunikatív viselkedés révén); ebből következtetésifolyamatok segítségével jutunk el a „valódi”, releváns jelentés felismeréséig; amely végső fokon nem más, mint a kommunikátor szándékainak felismerése; s a folyamatokat mind a kommunikátor, mind a befogadó fejében a relevancia vezérli. A fenti három alapvető humán kommunikációs forma részben abban különbözik egymástól, hogy milyen premisszákat, kiindulópontokat használhat a befogadó a következtetéseihez – a nem verbális kommunikációban nem állnak rendelkezésre a nyelvi feldolgozásból származó evidenciák, de vannak helyette mások; részben abban, hogy mennyi következtetésre van szükség – a szigorúan szó szerinti nyelvhasználat esetében a másik kettővel összehasonlítva viszonylag kevésre.

Amellett, hogy az imént említett alapvető humán kommunikációs jelenségeket is megragadja, nagyon sok specifikusabb, jóval körülírtabb jelenségre kínál plauzibilis, árnyalt elemzést. Ilyen például a különféle szóképek (más szóval alakzatok vagy trópusok) megértése és használata. Mind az irodalmi szövegekben, mind a hétköznapi életben gyakran élünk a (nem szó szerinti) nyelvhasználat e speciális eszközeivel, a hasonlattal, a metaforával, az iróniával, a megszemélyesítéssel stb. A relevanciaelmélet esetenként nagyon konkrét magyarázatokat kínál az egyes alakzatok megértése mögötti kognitív folyamatokra.

Sokat vitatott példa az irónia, hiszen itt a szó szerinti jelentés többnyire éppen ellentétes a szándékolt jelentéssel – tulajdonképpen azt mondhatjuk, a szorosan vett nyelvi információ annyira félrevezető, amennyire csak lehet, a hétköznapi életben mégis meglehetősen jól kezeljük, értjük az iróniát. Sperber és Wilson úgy véli, a relevanciaelmélet keretei között is megállja a helyét az irónia általuk korábban kidolgozott, úgynevezett echoikus említési elmélete. Az elmélet szerint akkor értjük meg az ironikus kijelentést, ha felismerjük a beszélő azon szándékát, hogy emlékeztetni akar minket egy olyan vélekedésre, amelynek mindenki szerint igaznak kellene lennie – de nem az; s ezt az emlékeztetést azzal hajtja végre, hogy „visszhangozza” (innét az „echoikus” kifejezés) ezt a vélekedést. Alább visszatérünk még rá, miként tesztelhető maga a relevanciaelmélet is azzal, hogy teszteljük az iróniamegértés folyamatait.

Jól illeszkedik a megismerés pszichológiájának néhány fontos, alapvető modelljéhez. Így például a nyelv formális és moduláris felfogásához (lásd a nyelv természetéről szóló fejezetet kötetünkben). A relevanciaelmélet éppen azt feltételezi, hogy a szorosan vett nyelvi feldolgozás egyfajta szigorú kódalkalmazás: a szó szerinti jelentés a mondat szavainak jelentésétől és a mondat nyelvtani szerkezetétől függően alakul ki, mintegy szigorúan szabálykövető módon – amely, mint láttuk, fontos fogódzó, premissza a releváns jelentéshez, de még messze nem az.

A másik fontos kutatási irány, amellyel szoros kapcsolatot mutat a relevanciaelmélet – és általában a kommunikáció szándékközpontú megközelítései –, az úgynevezett naiv tudatelméleti képességre irányuló vizsgálódások és az ezen a területen kidolgozott modellek. Kötetünkben külön fejezet tárgyalja ezt a témát, ezért itt csak röviden térünk ki rá. Naiv tudatelméletnek azt az emberi képességet nevezzük, hogy különböző cselekvő ágensek viselkedését azáltal értelmezzük, magyarázzuk és jelezzük előre, hogy mentális állapotokat (gondolatokat, érzelmi állapotokat, szándékokat stb.) tulajdonítunk nekik. Ma úgy gondoljuk, ez a képesség központi szerepet tölt be abban, hogy az emberi faj ennyire összetett társas viselkedéseket mutat. Mint kötetünkben később látni fogja az olvasó, igen sok kutatás irányul arra, hogy mélyebben megértsük e képességünk evolúciós kialakulását, fejlődési mechanizmusait, működését érett formájában, idegrendszeri hátterét és zavarait – úgy gondoljuk, ez nagyon fontos lépés lenne annak megértésében, mit jelent társas és kognitív értelemben embernek lenni. Nos, természetesen a szándékok is mentális állapotok – ez első közelítésben azt jelenti, hogy a szándékfelismerés képessége is mintegy definíció szerint része a tudatelméleti képességnek, a mentálisállapot-tulajdonítás átfogóbb képességének. S ha ez így van, akkor kommunikációnk leginkább emberi aspektusa, a szándékközpontú kommunikáció lényegében az emberi társas megismerésre, s azon belül a naiv tudatelméleti képességre épül. A relevanciaelméletből egy ilyen felfogás következik, annak eldöntéséhez azonban, hogy ez helyes következtetés-e, további empirikus bizonyítékokra van szükség.

A relevanciaelmélet egyben pragmatikai elmélet is. A pragmatika a jeltudománynak (szemiotika) és a hagyományos nyelvészetnek is fontos területe, s a jelek, a nyelv társas használatának szabályszerűségeit igyekszik leírni és feltárni. A nyelvhasználat kapcsán igen sok és sokféle jelenség tarozik a pragmatika körébe: a deiktikus kifejezések, a stílus, a köszönési formák, a társalgási szabályok és szokások, a rétegnyelvek alkalmazása, a már sokat emlegetett nem szó szerinti nyelvhasználat, a nyelvi kijelentések mint cselekvések (beszédaktusok) elemzése, a metakommunikáció szerepe a nyelvi közlésben stb. A pragmatikát a nyelvészek sem szokták a szorosan vett nyelvi képesség részének tekinteni – részben azért, mert a pragmatikai szabályok meglehetős függetlenséget látszanak mutatni a nyelv többi szabályától. Ezt a viszonylagos függetlenséget azzal lehet alátámasztani, hogy igen könnyű úgy pragmatikai hibát véteni, hogy közben formai értelemben hibátlan a nyelvhasználat: elég egy nem odaillő kifejezést használni vagy egy nem megfelelő köszönési formát választani stb. (lásd Crystal, 1998).

7.3. ábra. A rámutató-következtetés modell által fetételezett folyamatok a befogadóban

A pragmatika körébe tartozó sokféle jelenség vélhetően nem magyarázható egyetlen pszichológiai mechanizmussal. Mint korábban azonban már láttuk, több olyan jelenség is a pragmatika körébe tartozik, amelyekre a relevanciaelmélet magyarázatot kínál: ilyen például a nem szó szerinti nyelvhasználat, a társalgási szabályok vagy a metakommunikáció hatása. Azaz ha a relevanciaelmélet vagy, általánosságban, a kommunikáció szándékközpontú megközelítése helyesnek bizonyul, akkor a pragmatika számos jelensége is magyarázatot nyer.

Empirikus érvek

Alább még visszatérünk rá, hogy a relevanciaelmélet, illetve a kommunikáció szándékközpontú felfogásának empirikus-kísérleti tesztelése nem egyszerű feladat. Mégis rendelkezésre áll néhány olyan izgalmas empirikus eredmény, amely megerősíti az elmélet néhány fontos alapfeltevését.

Egy sokat idézett munkájában például Francesca Happé (1993) éppen a naiv tudatelmélet és a kommunikáció imént vázolt kapcsolatából indult ki. Ebből ugyanis az következik, hogy minél komplexebb naiv tudatelméleti képességgel rendelkezik valaki, annál bonyolultabb kommunikatív szándékokat tud felismerni. Happé ezért autizmussal élő kísérleti személyeket választott a vizsgálataihoz, mert ezt a fejlődési zavart a naiv tudatelméleti képesség (változó mértékű) zavara jellemzi. Három csoportba osztotta vizsgálati személyeit: kialakított egy olyan csoportot, amely vélhetően nem rendelkezett tudatelméleti képességgel, egy másik csoportot, amely elsőfokú tudatelméleti képességgel rendelkezett (tudott egyszerű mentális állapotokat tulajdonítani), és egy harmadik csoportot, amelynek tagjai másodfokú naiv tudatelméleti képességgel rendelkeztek (tudtak olyan, egymásba ágyazott mentális állapotokat is tulajdonítani, mint például: „János tudja, hogy Mari kételkedik”). Egyszerű feladatokat adott nekik, amelyekben háromféle szóképet kellett megérteni: hasonlatokat, metaforákat és ironikus kijelentéseket. Azért éppen ezeket, mert ezekről Sperber és Wilson (1986) relevanciaelméleti elemzés alapján határozottan azt állítja, hogy megértésük három eltérő fokon igényli a szándékfelismerést: a hasonlatok szó szerint érthetőek, nem kell hozzájuk szándéktulajdonítás; a metaforák megértéséhez elegendő egy egyszerű szándék tulajdonítása; míg az irónia megértése – mint már röviden említettük – egy másodfokú szándék felismerését igényli (emlékeztetni akar arra a vélekedésre, amelynek igaznak kellene lennie).

Happé azt várta, hogy amennyiben helyesek a relevanciaelmélet predikciói, akkor a hasonlatot mindhárom csoport meg fogja érteni, míg a metaforát és az iróniát már nem fogja megérteni az a csoport, amelyik nem rendelkezik naiv tudatelmélettel, s az iróniát már csak a másodfokú naiv tudatelméleti képességgel rendelkezők lesznek képesek értelmezni (lásd a 7.4. ábrát). Pontosan ezt az eredményt kapta, s ez a relevanciaelmélet egyik első empirikus megerősítésének tekinthető. (További példákkal szolgál Van der Henst – Sperber, 2004.)

7.4. ábra. Happé (1993) vizsgálatának elrendezése és eredményei. A kapott eredmények pontosan egybeestek a relevanciaelméletből levezetett predikciókkal: a hasonlatok szó szerint értelmezhetőek, ezért megértésük nem igényel szándéktulajdonítást, így naiv tudatelméleti képességet sem; a metaforák megértéséhez elegendő elsőfokú szándéktulajdonítás, így elsőfokú tudatelméleti képesség; míg az irónia megértéséhez legalább másodfokú szándéktulajdonítás, és így legalább másodfokú tudatelméleti képesség szükséges

Korlátok

A relevanciaelmélet meglehetősen átfogó elmélet, igen sok és komplex jelenséget kíván magyarázni, ám egyrészt nem tekinthető teljesen átfogó kommunikáció- és pragmatikaelméletnek, másrészt nem tekinthető igazolt és lezárt elméletnek. Mint minden elméletnek, ennek is megvannak a maga korlátai – például van egy sor jelenség, amelyet nem is akar magyarázni. Ugyanakkor természetesen az általa kínált magyarázatok kapcsán is érték, érik kritikák a relevanciaelméletet, ezek három csoportba sorolhatók. Az első csoportba elsősorban az elmélet fogalmi meghatározásait, azok pontatlanságát nehezményező kritikák tartoznak. Ezek részletes ismertetése a relevanciaelméletnek a fentinél jóval alaposabb bemutatását igényelné, ami túlmutat a fejezet keretein, ezért csak egy fontos példát emelünk ki.

Magunk is említettük, hogy egy kommunikációs aktus relevanciáját alapvetően két tényező határozza meg Sperber és Wilson szerint: az, hogy elvezet-e új következtetésekig, azaz van-e pozitív kognitív hatása, ha feldolgozzuk; illetve, hogy mennyi mentális erőfeszítés kell a feldolgozásához. A feldolgozási erőfeszítés például sokat kritizált terminussá vált amiatt, hogy Sperber és Wilson mérhető változóként kezeli, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy hogyan is lehetne ezt mérni. Itt kétségtelenül alapvető pontosításra szorulna az elmélet, hiszen az egyik kulcsfogalmának, a relevanciának a pontosabb meghatározásáról van szó.

A kritikák második csoportja a relevanciaelmélet empirikus részét érinti, és abban ragadható meg, hogy az elmélet nem vagy kevéssé ad tesztelhető előrejelzéseket (Levinson, 1989). Ennek egyrészt ellentmond, a fentebb említettekkel összhangban, az a néhány kísérlet, amelynek célja a relevanciaelmélet empirikus tesztelése (Happé, 1993; Sperber et al., 1995; stb.), másrészt maguk a szerzők is elismerik, hogy igen átfogó elméletről lévén szó, a relevanciaelmélet valóban inkább csak közvetett előrejelzéseket ad (Van der Henst – Sperber, 2004). Összességében tehát azt mondhatjuk, elsősorban közvetett előrejelzéseken keresztül, de a relevanciaelmélet számos aspektusa tesztelhető – s az imént Happé (1993) relevanciaelméletet támogató eredményeit ismertettük is.

Vannak az elméletnek, az elmélet bizonyos aspektusainak ellentmondó empirikus bizonyítékok is. Most egy olyan klasszikus eredményt ismertetünk röviden, amely szinte épp a relevanciaelmélettel egy időben jelent meg. Gibbs (1986) nem magát a relevanciaelméletet igyekezett tesztelni, vizsgálataiban az irónia megértésének folyamatai álltak a fókuszban. Az érdekelte, vajon amikor egy ironikus kijelentést helyesen ironikusként értelmezünk, valóban az történik-e, hogy először a nyelvi rendszer előállítja a kijelentés szó szerinti értelmezését, majd ezt követően zajlik le a pragmatikai feldolgozás, vagyis jutunk el oda, hogy a szó szerinti jelentés ellentétét fogjuk valódi jelentésként felismerni. Vegyük észre, hogy a relevanciaelmélet is ilyesfajta sorrendet sugall: ahhoz, hogy a szó szerinti jelentés is premissza lehessen a kommunikációs szándékra történő következtetés folyamataiban, először ki kell alakítanunk a szó szerinti jelentést a megértés során (vö. 7.3. ábra).

Gibbs ezt a szeriális feldolgozásra (a két mozzanat egymásutániságára) vonatkozó hipotézist úgy tesztelte, hogy egyszerű történeteket olvastatott felnőtt vizsgálati személyeivel, ahol minden kis történet egy-egy kijelentésre végződött – a főszereplő mondott valamit. Ez a kijelentés az esetek egyik felében szó szerint értendő volt, míg másik felében ironikusan. Gibbst az érdekelte, vajon valóban több időbe telik-e megérteni az ironikus, mint a szó szerinti kijelentéseket. Azért, hogy ezt igazán pontosan mérhesse, olyan elrendezést használt, ahol a kijelentések egy része esetében ugyanaz a kijelentés egyszer szerepelt szó szerinti, s egyszer ironikus értelemben. Gibbs biztos lehetett benne, hogy ha talál különbséget, az nem az olvasási időkből vagy az eltérő szógyakoriságból vagy további lehetséges tényezők valamelyikéből származik, hanem csakis abból, hogy a mondat egyszer szó szerint, egyszer ironikusan értendő. Noha nagyszámú kísérleti személyt vont be vizsgálataiba, Gibbs nem kapta meg a kétlépcsős feldolgozásra utaló várt különbségeket: egyáltalán nem tartott a kísérleti személyeknek hosszabb ideig egy adott mondat értelmezése ironikus kijelentésként, mint szó szerint értendő kijelentésként.

Végül Sperber és Wilson is elismeri, hogy elméletük, a relevanciaelmélet nem a kommunikáció egységes, annak minden aspektusát magyarázni képes teóriája. A kódolási folyamat nem hagyható ki abban az esetben, ha a kommunikáció valamilyen kódot is alkalmaz, mint például az emberi nyelv használatakor, sőt vannak a kommunikációnak olyan aspektusai is, amelyek kizárólag kódolási folyamatokat vesznek igénybe, következtetéseket nem. Ilyen a legtöbb állati kommunikáció (pl. a már említett méhek tánca), vagy például amikor csecsemők megértik az érzelmeket az arckifejezések alapján (Sperber-Wilson, 2002). Ezekre a jelenségekre a relevanciaelmélet egyedül nem tud magyarázatot adni.

Mindezek fényében tehát fontos hangsúlyozni, hogy a két alapvető kommunikációfelfogás, vagyis a kódalapú és a rámutató-következtetéses folyamatokon alapuló kommunikációelméletek, noha két nagyon eltérő mechanizmust feltételező modell, mégsem egymást kizáróak. A nyelvi – és néha a nem nyelvi – kommunikációhoz, mint láttuk, igenis szükség van kódhasználatra, azonban a dekódolt nyelvi jelentés többnyire a következtetéses folyamat kezdőpontja, amelynek eredménye a beszélőnek tulajdonított szándékolt jelentés. A verbális kommunikációra, illetve a kommunikációra általában tehát ma nem tudunk egy egységes modellel szolgálni.

8.1. táblázat -

A KOMMUNIKÁCIÓS KÉPESSÉG ZAVARAI

A kommunikációs képesség zavarát számtalan ok kiválthatja, éppen ezért egyfajta gyűjtőfogalomként szolgál, s nem diagnosztikus kategóriaként. A BNO-10, vagyis a betegségek nemzetközi osztályozása sem tartalmaz ilyen kategóriát. Ezért az alábbiakban azt vesszük szemügyre, természetesen a teljesség igénye nélkül, hogy milyen formákban nyilvánul(hat) meg (milyen tünetegyüttesekhez társulhat) a kommunikáció zavara.

Mielőtt rátérnénk a konkrét zavarokra, fontos elkülöníteni a zavarok azon csoportját, amelynél a kommunikáció sérülése csak másodlagos, vagyis ahol nem maga a kommunikáció képessége sérül, hanem például a kommunikáció egy „csatornája”; illetve ahol elsődleges. így a másodlagos kommunikációs zavarok közé soroljuk a siketséget, a különböző nyelvi zavarokat stb. Ezekben az esetekben azonban fontos jellemzője a zavarral élőknek, hogy az épen maradt csatornákon igenis próbálnak kommunikálni, s ezek a kommunikatív megnyilatkozások az adott helyzetekben adekvátak. Ezzel szemben azokban a zavarokban, ahol a kommunikáció sérülése elsődleges, a fenti „kerülő utas” kommunikációs stratégiák hiányoznak. A következőkben két ilyen zavart, egy fejlődési és egy szerzett zavart veszünk részletesebben szemügyre.

Az autizmus elsősorban – de nem kizárólag – genetikai okokra visszavezethető fejlődési zavar, amelynek előfordulása a mai adatok szerint 0,2 százalék, a rokon zavarokat is beleértve 0,6 százalék körüli. Az autizmus diagnózisának felállítása viselkedéses jegyeken alapul, ezek a reciprok társas viselkedések minőségi fejlődési zavara, a reciprok kommunikációs viselkedések minőségi zavara, valamint a viselkedés merev, ritualisztikus mintázata és az érdeklődés beszűkült, sztereotip mintázatai. Autiz- musban tehát a kommunikáció elsődleges sérülése figyelhető meg. Az autizmust nagyfokú heterogenitás jellemzi mind a tünetek konkrét formáját, mind súlyosságát tekintve. Ez a heterogenitás a nyelvi képesség elsajátításában is megnyilvánul; a spektrum egyik szélsőségét képviselik azok az autizmussal élők, akik súlyos nyelvi zavarral is küzdenek, míg a spektrum másik szélén a formális nyelvet gyakorlatilag tökéletesen elsajátítókat találunk. A kommunikáció sérülésének mértéke sem mutat egységes képet, a zavar több szinten is jelentkezhet. Úgy tűnik azonban, hogy a szándéktulajdonításon alapuló kommunikáció mindig sérül autizmusban.

A nyelvet valamilyen szinten elsajátító autizmussal élőknél a verbális kommunikációban mutatott zavar egyik jele az echolália, vagyis amikor egy korábban hallott kifejezést visszhangszerűen ismétel meg a gyermek, az adott helyzetben sokszor inadekvátan. Megfigyelhető továbbá az echolália kódszerű használata, vagyis amikor egy korábban elhangzott kifejezés szó szerinti megismétlése egy új jelentést hordoz. Például ha a „Kérsz még sütit?” kérdést konzekvensen akkor használja a gyermek, ha sütit szeretne kérni (Frith, 1998). Az autizmussal élő gyerekek körében gyakoriak a neologizmusok is, vagyis amikor nem létező szavakat használnak valamely tárgy vagy fogalom megnevezésére, mint például, amikor az egyik gyerek a „cőj” álszót használta a kis pihe megnevezésére. Ez a jelenség természetesen tipikusan fejlődő gyerekeknél is megfigyelhető, de az életkor előrehaladtával náluk ezek el is tűnnek (Baron-Cohen-Bolton, 2000). A deiktikus kifejezések használata és megértése is problémát jelenthet autizmusban, a névmások felcserélése például gyakori jelenség. A kommunikáció zavarának enyhébb formáival még a nyelvet magas szinten elsajátító autizmussal élőknél is találkozhatunk, ilyenkor a kommunikatív nyelvhasználat furcsa vagy akár bizarr is lehet, például azért, mert sztereotip válaszokjelen- nek meg a párbeszédben, vagy mert hosszú monológot hallhat a kommunikációs partner az autizmussal élő kedvenc témájáról, függetlenül attól, hogy az érdekli-e őt vagy sem. Gondot okoz többnyire a nem szó szerinti nyelvhasználat, az irónia, a metaforák, az indirekt kérések stb. értelmezése is (Happé, 1993; Győri, 2003, 2006). A prozódia is sokszor sérül autizmusban, nem ritka, hogy az autizmussal élő hangja túl magas vagy túl alacsony, túl gyorsan vagy túl lassan beszél, túl monoton vagy éppen énekszerű. Ez a heterogén mintázat pedig arra enged következtetni, hogy többnyire nem magával a hangképzéssel van a probléma, hanem annak modulálásával, az adott helyzethez és partnerhez való igazításával.

A nonverbális kommunikáció területén mutatott zavarok autizmusban akár az első jelei is lehetnek az atipikus fejlődésnek, és a fejlődés egészét végigkísérik. Gyakori, hogy nem használják a nonverbális kommunikációs jegyeket arra, hogy ellenőrizzék, a partner készen áll-e az információ befogadására, figyel-e. Ez gyakran abban nyilvánul meg, hogy a tekintet jelentését figyelmen kívül hagyják, s ez nemcsak a kommunikációs helyzetek értelmezésében, de a produkcióban is megjelenik; sokszor nem néznek vagy nem jókor néznek a partner szemébe, vagyis nem megfelelően kezelik a tekintetirány-váltásokat.

Autizmusban, mint láttuk, nem csak a kommunikációs képesség sérült, azonban az mind a mai napig vitatott kérdés, hogy mennyire izoláltak ezek a zavarok, így a kommunikációé is, vajon mennyire befolyásolja az egyik képesség sérülése a többi képességét. Fejlődési zavarnál mindenesetre kevésbé valószínű ez a fajta szelektivitás, mint szerzett zavarnál, amikor egy már kialakult, nem pedig fejlődésben lévő architektúrát ér a sérülés (Győri, 2003; Baron-Cohen, 2000; Frith, 1998).

A dyshyponoia a jobb félteke sérülését követő, a pragmatikai kompetencia zavarát okozó szerzett tünetegyüttes (Paradis, 1998; Ivaskó, 2004). A dyshyponoia terminust Michel Paradis nyelvész vezette be, s a hazai irodalomban Ivaskó Lívia (2000, 2004) terjesztette el. A sérülést követően ép marad a formális nyelvi képesség, így a fonológia-fonetika, a szemantika és a grammatika, s ezáltal jól elhatárolható az afáziától, amely többségében a bal agyféltekéhez köthető (Pléh, 2003a). Afáziában továbbá gyakori, hogy a károsodott nyelvi rendszer kompenzálásához pont az épen maradt pragmatikai képesség nyújt segítséget.

A dyshyponoiában szenvedő agysérültek tünetei a pragmatikán belül két csoportba oszthatók: sérülhet a párbeszéd struktúrája és a nem szó szerinti jelentés. A párbeszéd struktúrájának sérülése a következő tünetekben nyilvánulhat meg: konstruálatlan információlisták az elbeszélésben, amelyből hiányoznak az összefüggések, hiányzik a téma kiemelésének képessége, a beszélőváltásra utaló jegyek (pl. levisszük a hangsúlyt, és a partnerünkre nézünk, jelezvén, hogy most ő következik a párbeszédben), illetve a kontextuális információk figyelmen kívül hagyása. A nem szó szerinti jelentés sérülését mutathatják a deiktikus kifejezések, az indirekt kérések és felszólítások, az irónia, a metafora, a prozódia és a humor értelmezésében és használatában előforduló zavarok. Az alábbi példában Ivaskó Lívia (2000) mutat rá a célzások kezelésének zavarára:

Terapeuta (a síró beteghez): Zsebkendő?

Páciens: Igen. igen.

Terapeuta (odaadja a zsebkendőt): Tessék!

Páciens: Nekem van.

Fontos azonban kiemelni, hogy a dyshyponoia, illetve a jobb féltekei sérülést követő deficitek nem alkotnak egy egységes zavart. A jobb féltekei lézió helye nem mutat korrelációt specifikus pragmatikai deficitekkel. A fenti tünetek tehát mind mennyiségileg, mind minőségileg eltérhetnek az egyes sérültek kapcsán, s egyelőre nem sikerült a tünetek egyes csoportjait bizonyos agyterülethez (pl. lebenyhez) kötni a jobb féltekén belül (Paradis, 1998; Ivaskó, 2004).