Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Előhívás és interferencia

Előhívás és interferencia

Miért nem tudjuk néha felidézni ismerőseink telefonszámát vagy egykori osztálytársaink nevét, esetleg azt, hogy hová tettük a lakáskulcsunkat? Az elmúlt száz évben az egyik leggyakrabban alkalmazott válasz a hasonló emlékek zavaró hatására, az interferenciára helyezte a hangsúlyt. Az interferencia hatását az előhívási folyamatokra a különböző kutatási iskolák más- és másképpen értelmezték, de egyben mindannyian egyetértettek: a felejtés hátterében mindig a hívóingerek és a célemlékek kapcsolatában keletkező zavar áll.

A kiszorulási hipotézis

A 20. század második harmadában egy olyan emlékezeti iskola indult diadalútjára, amely az interferencia hatásmechanizmusát próbálta meg tisztázni. Ennek az iskolának az egyik vezéralakja, McGeoch (további eredményeiről szó lesz a konszolidációról szóló fejezetben) a következő válaszokat adná a felejtés hétköznapi példáira. Miért nem emlékszünk rá, hogy hová tettük a lakáskulcsunkat, vagy hogy mi a neve a felénk közeledő ismerős személynek? Azért, mert nagyon sok hasonló epizódot sajátítottunk el életünkben, és ezek interferálnak egymással. McGeoch pontosan ezt a helyzetet szerette volna laboratóriumi körülmények között modellezni (McGeoch, 1942).

Kísérleti személyeinek szópárokat mutatott be, majd egy újabb szópárlistát prezentált, amelynek annyi volt az érdekessége, hogy a bal oldali szavak megegyeztek az első szópárlista bal oldali szavaival, csak most más szavakkal voltak párba állítva (4.7. ábra). A kísérleti pszichológiai irodalom ezt az eljárást nevezi AB-AD paradigmának; a betűk arra utalnak, hogy a két listában a szópárok első fele megegyezik.[1] McGeoch szerint ez az elrendezés jól modellezi a hétköznapi tanulási helyzetek jelentős részét, vagyis azt, hogy ugyanahhoz a dologhoz számos különböző dolgot asszociálunk. Nap mint nap különböző helyekre parkolunk az autónkkal, különböző helyekre tesszük le a kulcscsomónkat, újabb és újabb neveket tanulunk meg hasonló környezeti elrendezésben. Vajon ezekben a helyzetekben az újabb tanulás hatására mi történik a régebbi információval?

McGeoch eredményei szerint, ha bemutatjuk a szópárokból a bal oldalon álló szavakat, és azt kérjük kísérleti személyeinktől, hogy idézzék fel az első listában velük együtt látott szavakat (a B szavakat), a kísérleti személyek hajlamosak lesznek helytelenül a második lista szavait ( a D szavakat) felidézni. Minél hasonlóbbak a B és D szavak (például azonos kategóriába tartoznak), annál nagyobb lesz a betolakodó hibák száma.

4.7. ábra. Az AB-AD kísérleti paradigma

McGeoch ezt követően azt is kimutatta, hogy amennyiben a második listát nem csak egyszer, de háromszor, ötször vagy tízszer kell megtanulni – ezáltal egyre erősebb kapcsolat alakul ki az A és D szavak között -, akkor ezt követően a B szavak közül egyre kevesebbet tudunk csak felidézni. Ezt a jelenséget nevezik visszafelé ható vagy retroaktív interferenciának, ami annyit jelent, hogy a későbbi tanulás megzavarja a korábbit. Miért nem emlékszünk, hogy hová parkoltunk tegnapelőtt az autóval? Mert az „autó helye” hívóingerre valami mást fogunk előhívni, például azt, hogy hová parkoltunk tegnap. McGeoch szerint a felejtés tehát annak következménye, hogy újabb kapcsolatok jönnek létre ugyanazokkal a hívóingerekkel, és az erősebb válaszok kiszorítják a későbbieket. McGeoch (1942) elképzelése szerint tehát a felejtés hátterében elsősorban egyes hívóinger-célemlék kapcsolatoknak más kapcsolatok rovására történő megerősítése áll (kiszorulási hipotézis). Fontos kiemelni, hogy az interferencia szempontjából nem azon van a hangsúly, hogy melyik kapcsolat keletkezett előbb, és melyik később, hanem sokkal lényegesebb a hívóinger és a különböző célemlékek közötti kapcsolat erőssége.[2] Amennyiben szinte mindig a szomszéd utcában parkolunk, néha a ház előtt, és nagyon ritkán a ház mögött, akkor hiába találtunk helyet előző este a házunk mögött, reggel nagy valószínűséggel a szomszéd utcába indulunk az autónkért, és bosszankodva fogjuk keresni. McGeoch koncepciója szerint tehát a felejtés annak következtében jön létre, hogy valami mást hívunk elő a keresett emlék helyett.

Feloldódó asszociációk

McGeoch elmélete hosszú időn keresztül nagy hatást gyakorolt az emlékezet kutatására, jóllehet már a negyvenes években volt néhány olyan, nagy figyelmet felkeltő kísérlet, amelynek eredményeit ebben az elméleti kereteben nem vagy nehezen lehetett értelmezni. Melton és Irwin (1940) tulajdonképpen nem csináltak mást, mint megismételték McGeoch egyik legismertebb vizsgálatát. A kísérleti személyek AB-AD tanulási paradigmában vettek részt, először megtanulták az AB szópárokat tartalmazó listát, ezt követően pedig öt különböző tanulási feltétel következhetett. Az egyik csoport 5, a másik 10, a harmadik 20, a negyedik pedig 40 alkalommal tanulta meg az AD listát, majd az A hívóingerek segítségével megpróbálták felidézni az AB szópárokat. Az ötödik csoport, amelynek tagjai semmilyen interferenciahatásnak nem voltak kitéve, számítottak kontrollnak, így ezek a személyek az AB lista megtanulása után pihentek egészen a végső felidézésig. A kontrollcsoport teljesítménye szolgál majd kiindulási szintként, ebből tudjuk kikalkulálni, hogy mekkora a felejtés mértéke a különböző mennyiségű AD tanulási próbák következtében. Ez tulajdonképpen egy klasszikus interferenciakísérlet, és McGeoch jóslata az lenne, hogy minél erősebbek lesznek az AD kapcsolatok az ismételt tanulási próbák hatására, annál gyengébb lesz az AB szópárok felidézése.

Az eredmények a 4.8 ábrán láthatóak. Ebből rögtön látszik, hogy McGeoch hipotézise helyesnek bizonyult: minél jobban megerősítettük az AD párokat – ezt a vízszintes tengelyen a tanulási próbák száma mutatja -, annál gyengébb az AB párok százalékos felidézésének aránya. A függőleges tengelyen a retroaktív interferencia aránya, vagyis a felejtés mértéke látszik, ezt úgy számoljuk ki, hogy megnézzük, milyen az AB párok felidézése a kísérleti csoportban a kontrollcsoporthoz képest. Azonban van egy bökkenő az eredményekkel. McGeoch elmélete szerint ennek a hatásnak a hátterében az áll, hogy a megerősödött AD kapcsolatok miatt a D szavak betolakodnak a felidézés során.

4.8. ábra. Melton és Irwin (1940) eredményei. Az abszolút retroaktív interferencia a második listát nem tanuló kontrollcsoport és a közbeiktatott listát tanuló kísérleti csoport felidézési teljesítményének aritmetikai különbsége. Ez a különbség két komponensre osztható: 1. a közbeiktatott lista szavainak versengéséből adódó betolakodó hibákra, valamint 2. az X-faktorra, amely a retroaktív interferenciának a betolakodó hibák által nem megmagyarázható része

Melton és Irwin éppen ezért nem elégedtek meg annak kiszámolásával, hogy a végső felidézésnél a kísérleti személyek az elsőként tanult AB lista hány százalékát tudták felidézni, hanem azt is megnézték, hogy hány százalékban idézték fel tévesen az AD szópárokat; ezt a tévedést nevezik betolakodó hibának. A 4.8. ábrán látható, hogy minél többször tanulták meg az AD listát a kísérleti személyek, annál gyengébb lett az AB lista felidézése a kontrollcsoporthoz képest, akik egyszer sem találkoztak az AD listával.

Ugyanakkor tíz egymást követő AD lista tanulása után nemhogy nem lesz egyre több betolakodó hiba az AB lista felidézésénél, de egyre kevesebb ilyen hibát vétenek a kísérleti személyek. Miközben a retroaktív interferencia tovább nő, majd ugyanolyan szinten magas marad, a betolakodó hibák száma egyre csökken. A retroaktív interferencia tehát nem magyarázható meg a betolakodó hibákkal, hiszen ebben az esetben a két görbének egymásra kellene simulnia. A két görbe közötti különbséget, azt a tényezőt, ami valóban képes lenne megmagyarázni a retroaktív interferenciát, nevezte el Melton és Irwin (1940) a rejtélyes X-faktornak.

A nagy kérdés tehát az, hogy mit is takar az „X-faktor” elnevezés? Melton és Irwin (1940) elképzelése szerint ez a tényező nem más, mint a korábbi kapcsolatok megszűnése vagy felszámolódása az újabb tanulás hatására. Ez azonban kevéssé tűnik valószínűnek, nem támasztják alá azok az eredmények, amelyek szerint, ha újra bemutatjuk az AB listát az AD tanulási próbák után, akkor nem kell elölről kezdeni a tanulást, mintegy kioldódik, eltűnik az interferencia. De hát akkor mit takarhat a rejtélyes „X-faktor” fogalma? A legjobb választ valószínűleg Robert Bjork adta meg a hetvenes években végzett nagy hatású kísérletei segítségével.

Gátlás az emlékezeti előhívásban

Irányított felejtés

Az interferenciaelmélet egészen a közelmúltig tehát alkalmasnak tűnt a legtöbb kísérleti helyzet megmagyarázására, azonban Robert Bjork és munkatársai olyan eredményekről számoltak be, amelyeket nehezen lehetett egy csak az aktiváció terminusaiban gondolkodó elmélet segítségével megmagyarázni.

Bjork és munkatársai irányított felejtésnek nevezett eljárásukban (lásd 4.9. ábra) szavakat, mássalhangzókat vagy számokat prezentáltak kísérleti személyeiknek, majd egy ponton azt közölték velük, hogy az eddig tanultak csak a kísérletbe való „bemelegítést” szolgálták, és kérték őket, hogy próbálják meg elfelejteni az addig látott szavakat, hogy ne zavarják az ezután következő szavak elsajátítását (Bjork, 1970; Geiselman-Bjork-Fishman, 1983). Ezt követően a kísérleti személyek újabb szavakat tanultak meg, majd rövid, feladattal kitöltött késletetést követően közölték velük, hogy fel kell idézniük az összes ingert, amit a kísérletben láttak, azokat is, amelyekre korábban azt mondták, hogy elfelejthetik őket. Az eredmények alapján úgy tűnt, a kísérleti személyek valóban elfelejtették azokat a szavakat, amelyek a lista első felében szerepeltek, a kontrollcsoporttal – ahol a felejtési instrukció helyett emlékezési instrukciót adtak, vagyis arra biztatták a kísérleti személyeket, hogy próbálják meg fejben tartani az addig tanult ingereket – összehasonlítva szignifikánsan kevesebb szót tudtak felidézni a lista első feléből. Arra a kérdésre, hogy valódi felejtés történik-e ebben az esetben, úgy tűnik, az a válasz, hogy nem. Amennyiben a szabad felidézést követően felismerési tesztet adunk a kísérleti személyeknek, a kísérleti és a kontrollcsoport tagjai pontosan ugyanannyit ismernek fel a lista első feléből, vagyis a felejtési instrukciónak nincsen hatása a felismerési teljesítményre (Russo-Andrade, 1995).

A felejtési instrukció hatására tehát a vizsgálati személyek később képtelenek felidézni az instrukciót megelőzően tanult szavakat, viszont kitűnően felismerik azokat. Bjork elképzelése szerint a jelenséget egy az emlékezeti előhívás közben fellépő gátló hatás hozza létre, ezt az előhívási gátlást Bjork hangsúlyozottan aktív elnyomásként, vagyis az aktiváló hatás ellentéteként írja le (Bjork, 1989). Ezt az elgondolást támogatják azok a kísérleti eredmények, amelyek szerint a gátlás alól akkor se tudnak kiszabadulni a kísérleti személyek, ha erre kifejezetten törekednek. Woodward és Bjork (1971) egyik kísérletükben az előbb ismertetett irányított felejtési eljárást követően pénzjutalmat ígértek minden egyes olyan felidézett szóért, amely a felejtési instrukció előtt szerepelt. A kísérleti személyek ennek ellenére képtelenek voltak felidézni a korábban felejtésre ítélt szavakat.

A gátlási elméletet támogatják azok a kísérleti eredmények is, amelyek szerint a felejtési instrukció hatására a korábban tanult szavak átmenetileg nem zavarják a másodlagosan végzett feladatokat.

4.9. ábra. Az irányított felejtési kísérletek menetének folyamatábrája

Amennyiben például a szavak tanulása közben a kísérleti személyekkel egy másik feladatot is végeztetnek – például egy lámpa időnkénti felgyulladásakor a lehető leggyorsabban meg kell nyomniuk egy gombot -, akkor minél több szót kell fejben tartaniuk, annál hosszabb lesz a lámpára adott reakcióidejük, kivéve, ha a tanulás egy pontján a korábbi szavakra vonatkozó felejtési instrukciót kapnak. Amennyiben a kísérleti személyeknek olyan instrukciót ad nak, hogy az addig tanult szavakat elfelejthetik, hirtelen újra ugyanolyan rövid reakcióidővel kezdenek el reagálni a lámpára, mint a vizsgálat legelején (Martin- Kelly, 1974).

6.1. táblázat -

ROBERT A. BJORK

Robert Bjork, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) pszichológusprofesszora több mint negyven éve az emlékezetkutatás egyik meghatározó elméletalkotója.

A Stanford Egyetemen szerezte doktori címét, majd 1974 óta a Kaliforniai Egyetem tanára. Az ő és felesége, Elizabeth Bjork nevéhez fűződik a szándékos felejtési paradigmák bevezetése a kísérleti pszichológiába. Az előhívási gátlás koncepciójának megalkotásával jelentős új elméleti megközelítést honosított meg az emberi emlékezettel kapcsolatos kutatásban és szakirodalomban.

Bjork rendkívül nagy szervezői aktivitást fejtett ki a tudományos pszichológiai életben, a Memory and Cognition, majd a Psychological Review folyóiratok főszerkesztője, és olyan jelentős szakmai szervezeteknek volt az elnöke, mint az American Psychological So- ciety, a Psychonomic Society és a Society of Experimental Psychologist.


A felejtési instrukció hatékony alkalmazásához még az sem kell, hogy maga a tanulás szándékos legyen. Geiselman és munkatársainak (1983) vizsgálatában például a kísérleti személyek csak az egymás után megjelenő szavak „kellemességét” ítélték meg, majd váratlanul kaptak egy olyan instrukciót, hogy próbálják meg elfelejteni az eddig látott szavakat, és az irányított felejtési hatás ebben az esetben ugyanúgy megjelent, mint amikor szándékos emlékezeti kódolást végeztek a szavakkal kapcsolatban. Az is nyilvánvalóvá vált az elmúlt néhány évtizedben, hogy ez a jelenség nem korlátozódik egymáshoz lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó szavak listájára. Értelmes mondatokkal és mozgásos válaszokkal kapcsolatban ugyanúgy lehet irányított felejtési hatást produkálni, mint az eredetileg használt szólistákkal kapcsolatban (lásd Racsmány, 2002 áttekintését).

A szelektív gyakorlás hatása

Az irányított felejtési eljárás mellett más kísérleti paradigmák is megjelentek, amelyek arra hívták fel a figyelmet, hogy az emlékezeti folyamatokban megjelenő gátlá- si hatások és a prepotens, de inadekvát viselkedési válasz leállítására megvalósított gátló hatások között jelentős a hasonlóság. Anderson és munkatársai (1994) az interferenciaelméletek legfontosabb kísérleti elrendezése, a „részleges készletelőhívás” (part-set cueing) mintájára hoztak létre egy olyan elrendezést, amely az emlékezeti gátlóműködések legfontosabb vizsgálóeljárásává vált.

A részleges gyakorlási paradigmában a vizsgálati személyek először kategória- mintapéldány-párokat tanulnak (pl. BÚTOR-ASZTAL), majd bizonyos kategóriákbólbizonyos mintapéldányokat hívóingerek segítségével előhívnak, vagyis gyakorolnak. Mindebből következik, hogy lesznek gyakorolt elemek, ezeket hagyományosan Rp+ szavaknak nevezik (az „Rp” a kategória gyakorlására vonatkozik [repeated category], a „+” jel pedig a konkrét elem gyakorlására), és lesznek olyan elemek, amelyeknek a kategóriájából más szavakat gyakoroltak, de őket magukat nem (Rp- szavak). Ezenkívül természetesen lesznek olyan szavak is, amelyeket szintén nem gyakoroltak, de a kategóriájukból más szavakat sem, ezeket Nrp szavaknak nevezik (No retrieval practice categories; lásd Anderson et al., 1994). A gyakorlás fázisát tízperces elterelő feladattal kitöltött késleltetés követi, majd következik a hívóingeres felidézés. A hívóingeres felidézés során a kísérleti személyeknek valamennyi kategórianevet bemutatják, és megkérik őket, hogy idézzenek fel a korábbi tanulás alapján annyi ezekhez kapcsolható mintapéldányt, amennyit csak tudnak.

4.10. ábra. A szelektív gyakorlási paradigma szerkezete: a vizsgálati személyek először kategóriamintapél- dány-párokat tanulnak, majd egyes kategóriákból bizonyos mintapéldányokat a kategóriacímke segítségével előhívnak

A legfontosabb eredmény, hogy a gyakorolt kategóriák nem gyakorolt elemeit (Rp- szavak) szignifikánsan gyengébben idézik fel a vizsgálati személyek, mint azokat a nem gyakorolt elemeket, amelyeknek a kategóriájából más elemeket sem gyakoroltak (Nrp szavak) (lásd a 4.10. ábrát; Anderson et al., 1994; Anderson-Spellman, 1955). Anderson és munkatársainak gátlási elmélete szerint az Rp- elemek azért kerülnek gátlás alá, mert osztoznak a gyakorolt elemekkel a hívóingeren – jelen esetben a kategórián –, így ezek bemutatásakor interferálnak a célingerrel (Anderson-Neely, 1996). Ez az elmélet egyben azt is implikálja, hogy minél erősebb a versengés az Rp+ és az Rp- elemek között, annál nagyobb lesz az Rp- elemekre irányuló gátlás. Pontosan ezt az eredményt kapták Anderson és munkatársai egyik kísérletükben, amelyben manipulálták az elemek és a hívóingerek közötti kapcsolat erősségét (Anderson et al., 1994). Ebben a kísérletben a mintapéldányok vagy nagyon gyakoriak voltak (pl. GYÜMÖLCS-ALMA), vagy meglehetősen ritkák (pl. GYÜMÖLCS-PAPAYA). Az előhívás során a gyakori elemek a kategóriacímke bemutatásakor nagy valószínűséggel meg fognak jelenni, mivel erősen asszociálódnak a hívóingerhez.

6.2. táblázat -

AZ EPIZODIKUS GÁTLÁS HIPOTÉZISE

Anderson és munkatársainak elképzelése szerint az emlékezeti előhívás során megvalósuló gát- lási hatások a célemlékek reprezentációjának aktivitását csökkentik. A közelmúltban azonban Racsmány és Conway (2003, 2006; Conway-Racsmány, 2004) előállt egy olyan elképzeléssel, amely jobban figyelembe veszi az epizodikus előhívás modern elméleteit. Racsmány és Conway epizodikus gátlásnak nevezik elméletüket, amely feltételezi, hogy minden egyes epizodikus emléknél van egy olyan aktivációs/gátlásimintázata az epizodikus tartalmaknak, amely befolyásolja az emlék részleteinek (emlékjellemzők) elérését. Ezt a mintázatot módosítani lehet a kódolás folyamatában, de később az elérés során is, vagyis az egymás után megvalósuló előhívási epizódok megváltoztatják az eredeti emléknyomot. Ennek egyik következménye az lesz, hogy az epizodikus gátlás hosszú távon is fennmarad, ez pedig ellentétes a más hosszú távú reprezentációkon megvalósuló gátló hatásokkal, amelyek átmeneti természetűek.

Racsmány és Conway (2006) kísérletsorozatukban kimutatták, hogy amennyiben irányított felejtési kísérletben olyan feladatot adunk a kísérleti személyeknek – például lexikális döntési feladatot -, amely során nem hívják elő a tanulási epizódot, akkor nem jelentkezik a gátló hatás (vagyis az elfelejtendő elemekkel kapcsolatos hosszabb reakcióidő és rosszabb találati arány). Ennek azonban nem a gátlás kioldása a magyarázata, ugyanis, ha ezt követően egy újabb explicit felidézést kérünk a kísérleti személyektől, akkor ismét megjelenik a gátlási hatás. A konceptuális, lexikális és más hosszú távú reprezentációkat érintő gátlási hatások az ezredmásodperc-másod- perc idői tartományban eltűnnek. Ezzel szemben az epizodikus reprezentáció tartalmazni fogja az aktivációs/gátlási mintázatot, egészen addig, amíg az emlék tartalmát elő nem hívják és további feldolgozással nem módosítják (lásd Tipper-Grison-Kessler, 2003 hasonló eredményeit a fi- gyelmi kísérletek irodalmából).

Az epizodikus gátlási koncepció legfontosabb állítása, hogy ugyanannak az ingernek a feldolgozása függetlenül mehet végbe a konceptuális, lexikális és az epizodikus reprezentációs rendszerekben. Viszont amíg az epizodikus reprezentáció megőrzi a korábbi feldolgozás aktivációs/ gátlási mintázatát, addig a többi reprezentáció nem. Ebből pedig az következik, hogy egy adott elem reprezentációja egyszerre lehet aktivált állapotban a konceptuális, lexikális rendszerben és gátolva az epizodikus rendszerben.


A gátlási elmélet jóslata tehát az, hogy a gyakori elemek felidézési valószínűsége nagyobb lesz, mint a ritka elemeké, ha olyan kategória szavai, amelyeket nem gyakoroltak (Nrp szavak), viszont kisebb valószínűséggel jelennek meg, ha más elemeket gyakoroltak kategóriájukból (Rp- szavak). Anderson és munkatársai (1994) pontosan ezt az eredményt kapták: a gyakoribb mintapéldányokból kevesebbet tudtak a kísérleti személyek felidézni, mint a ritkákból, ha ezek Rp- szavak, viszont lényegesen többet, ha Nrp szavak voltak.

Anderson és munkatársai elképzelése szerint tehát az előhívás során megjelenő gátlás független a tanulás során kialakított hívóinger-célelem kapcsolattól, közvetlenül magát a betolakodó célemléket érinti (Anderson-Spellman, 1995). A gátlás azért jelenik meg az előhívási szakaszban, hogy megakadályozza a versengő, de az adott helyzetben irreleváns emlékek tudatba kerülését. A gátlás felépülése után a hatás nem függ többé a tanulás során létrejött specifikus hívóinger-emlék asszociációtól, a célemléket semmilyen más hívóinger segítségével sem lehet felidézni, mivel az magát a célmintázatot érinti.

McGeoch (1942) úgy gondolta, hogy az újabb és hatékonyabb tanulás hatására egy adott hívóingerhez kapcsolódó erősebb válaszok kiszorítják a gyengébbeket, Melton és Irwin szerint az újabb tanulás hatására a titokzatos „X-faktor” gyengíti a korábban kiépült asszociációkat, napjainkban viszont sokan úgy gondolják, hogy ez a rejtélyes tényező a korábban létrejött, de az adott helyzetben nem megfelelő emlékek gátlását tükrözi.

ÖSSZEFOGLALÁS
  1. A hatékony emlékezéshez elengedhetetlen az átélt események emlékezeti reprezentációjának kialakítása. Az emléknyomok létrehozásában, vagyis a kódolás folyamatában különböző mélységben és eltérő stratégiákkal dolgozhatjuk fel az információkat.

  2. A feldolgozási szintek elmélete a kódolási stratégiákra helyezte a hangsúlyt, felhívta a figyelmet az eltérő tanulási stratégiáknak az emlékezeti megtartásra gyakorolt hatására.

  3. Tulving és munkatársai a kódolás és előhívás interakcióját elemezték, kísérleteikkel bizonyították, hogy a hatékony emlékezeti kódolás csak az előhívási körülmények ismeretében értelmezhető.

  4. Az előhívás folyamatában dinamikusan működő hívóinger-célemlék relációkat és ezeknek a felejtésre gyakorolt hatását eltérő módon magyararázzák az interferencia- és a gátlási elmélet követői.

  1. Az interferenciaelmélet szerint a felejtés hátterében a hívóingerhez kapcsolódó más elemek zavaró hatása található.

  2. A gátlási elmélet szerint a felejtés a zavaró ingerekre adott adaptív válasz az emlékezeti rendszer részéről; a felidézés folyamatában egy adott ponton a betolakodó emlékek kiszorítása révén ezek az elemek aktív elnyomás, gátlás alá kerülnek.

KULCSFOGALMAK

AB-AD paradigma, betolakodó hibák, elaboratív kódolás, előhívás, engram (emléknyom), esemény, feldolgozási szintek elmélete, fenntartó ismétlés, interferenciaelmélet, irányított felejtés, ismétlés, kiszorulási hipotézis, kódolás, kódolási/előhívási paradigma, kódolásspecifikussági hipotézis, megkülönböztető/integratív kódolás, retroaktív interferencia

ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK
  1. A fenntartó vagy az elaboratív kódolás vezet jobb felidézéshez Craik és Lockhart szerint?

  2. Mit mond ki a kódolásspecifikussági hipotézis?

  3. Mi az a kódolási/előhívási paradigma?

  4. Hogyan magyarázza a felejtést McGeoch interferenciaelmélete?

  5. Mit takar az „X-faktor”?

  6. Milyen emlékezeti teszten okoz felejtést az irányított felejtési paradigma?

AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK

Baddeley, A. D. 2001. Az emberi emlékezet. Osiris, Budapest.

Kovács Ilona – Szamarasz Vera (szerk.) 2006. Látás, nyelv, emlékezet. Typotex, Budapest.

Schacter, D. L. 2 002. Az emlékezet hét bűne. Hogyan felejt és emlékszik az elme? HVG Kiadó, Budapest.

Schank, R. C. 2004. Dinamikus emlékezet. A forgatókönyv-elmélet újraértelmezése. Vince Kiadó, Budapest.



[1] Joggal tehetnénk fel a kérdést, miért nem a logikusabbnak tűnő AB-AC paradigma ennek a kísérleti elrendezésnek a jelölése? Azért, mert az A és C betűk a bal oldali szavak, vagyis a hívóingerek szimbólumai, míg a B és D a jobb oldali szavaké, vagyis a válaszoké. Így az AB-CB paradigma egy olyan elrendezést jelölne, ahol különböző hívóingerekre ugyanazt a választ kell adni.

[2] McGeoch koncepciója ennél természetesen jóval összetettebb, az elméletet magyar nyelven részletesen bemutatja Racsmány (2005, 2006).