Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Szociális tanulás – utánzás

Szociális tanulás – utánzás

A szociális tanulás a pszichológia több területének egyik fontos kérdése. Ilyen például a fejlődéspszichológia, a személyiségpszichológia és a szociálpszichológia is. Az alábbiakban ezért csupán azokat az alapjelenségeket mutatjuk be, amelyek hagyományosan az általános pszichológia alapvetéséhez tartoznak. Mint korábban láthattuk, és a tanulás alapjelenségeit ismertető fejezetben is utaltunk rá, a társas környezet az élőlények többségénél a természetes környezet meghatározó része. Ebben az alfejezetben egy sajátosan társas tanulási formához, az utánzáshoz kapcsolódó és Albert Bandura nevéhez köthető szociális-kognitív tanuláselméletet vesz- szük közelebbről szemügyre.

A behaviorista tanuláselméletek fénykorában a tanulás kutatását az inger-válasz kapcsolatok megerősítés útján történő elsajátításának feltárása uralta. Ezzel párhuzamosan már a negyvenes és ötvenes évektől megjelentek a tanulásirodalomban kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódások, amelyek azt tükrözték, hogy a kutatások az összetettebb cselekvésminták, tanulási formák felé fordultak. Míg korábban elsősorban az elsődleges motívumokhoz kapcsolódó megerősítéseket (pl. élelem, áramütés) alkalmaztak, egyre inkább vizsgálták az eredetileg másodlagos megerősítő ingereknek tekintett, úgynevezett szociális megerősítések (mosoly, elfogadás, dicséret, ölelés, egyetértés, odaadás, figyelem) szerepét. Egyre kevésbé tekintették a megerősítő hatás lényegi elemének a drive-redukciót. Vagyis olyan (főleg társas) ingerek is szóba jöhettek megerősítésként, melyek nem valamilyen fiziológiai szükséglet kielégítői voltak.

Az utánzás szerepét a társadalmi viselkedés alakulásában korábban főleg szociológusok hangsúlyozták (Gabriel de Tarde, Gustav le Bon). Az utánzás pszichológiai kérdésként a századforduló környékén merült fel, mégpedig elsősorban az állati viselkedésekben megfigyelhető utánzó viselkedések kapcsán. Ezek jelentősen nem járultak hozzá a pszichológiai elméletalkotáshoz, ezért csak röviden utalunk a főbb képviselőkre és tevékenységükre. Darwin követője, George Romanes az anekdotikus állatlélektan művelője volt. Az állati utánzást egységes jelenségnek tekintette, és úgy vélte, hogy ennek a képességnek egy minőségileg fejlettebb formája teszi lehetővé az emberi intelligencia és kultúra kialakulását. James Mark Baldwin szerint az evolúcióban az utánzásnak kitüntetett szerepe van, minden adaptív folyamatot utánzásra lehet visszavezetni.

Az utánzás megerosítéses elmélete

Neal Elgar Miller és John Dollard (1941) T labirintusban futtatott patkányok viselkedésében vizsgálta az utánzó (azonos irányt választó) tendenciát. Viselkedéskövetésre utaló spontán tendenciát nem találtak, ezért azt vizsgálták, hogy az utánzó (vagy éppen az azzal ellentétes) viselkedés megerősítéssel létrehozható-e. Dollard és Miller eredményei szerint az utánzás a diszkriminációs tanulás egyik formája; az utánzó viselkedés, amely eredetileg spontán jelenik meg, csak abban az esetben állandósul, ha megjelenését drive-redukció követi (bővebben lásd az előző fejezet drive-re- dukciós versus drive-indukciós elméleteit). Az utánzó viselkedést tehát csak külső megerősítések állandósíthatják. Ebben a magyarázati keretben nincs szükség arra, hogy az utánzó állat felismerje azt, hogy a modell és saját viselkedése hasonló; az utánzás csak akkor jelenik meg, ha szükséglelet elégíthet ki, kiváltó ingere pedig a társ adott viselkedése lesz.

Az utánzás másodlagos megerosítéses elmélete

Mowrer (1950) madarakat „beszélni” tanított, és az ezekben a vizsgálatokban szerzett tapasztalatai alapján vonta le azt a következtetést, hogy az utánzásban a másodlagos, úgynevezett szociális motívumoknak kitüntetett szerepe van. A tanult kapcsolat létrejöttében az utánzás során az a meghatározó változás, hogy az elsődleges szükséglet kielégülése során az ezzel térben és időben érintkező környezeti ingerek jutalomértékűvé válnak (például a táplálás során az anyai magatartás jutalomértékű lesz, így azt utánozni fogja a gyerek). A környezeti ingerek olyan másodlagos meg- erősítővé válnak, amelyek önállóan is hathatnak a viselkedésre. Bizonyos feltételek mellett, az utánzó számára maga az utánzás válik megerősítő hatékonyságúvá, azaz az utánzott viselkedés lesz jutalomértékű (bővebb elemzését lásd Kulcsár, 1988). Mowrer szerint az utánzás során a másolt viselkedésminta olyan önjutalmazó, önmegerősítő minőséget kap, amelyet az utánzó adott szükséglet megjelenése esetén megismétel. A kielégítetlen szükséglet leggyakrabban az elsődleges megerősítőhöz közvetlen kapcsolódó személy (pl. anya, gondozó), azaz modell távollétében alakulhat ki, ezért az utánzás legnagyobb valószínűséggel a modellált személy távollétében jelenik meg.

Az utánzás vikariáló (behelyettesítő) megerősítéses elmélete – obszervációs tanulás

Albert Bandura (1977) az előbbiekben ismertetett elméletekre építette és fejlesztette tovább a leggyakrabban szociális utánzáselméletnek nevezett koncepcióját. Bandura a behaviorizmus képviselői által a tanulásban, azaz mindenekelőtt a viselkedésformálásban túlhangsúlyozottan használt tényező, a külső megerősítés szerepe helyett a viselkedés és a környezet kölcsönhatását helyezte előtérbe. Elméleti koncepciójának lényege az úgynevezett reciprok determinizmus. E furcsa fogalom azt jelenti, hogy a viselkedés változását nem csupán a környezet megerősítő ingerei (jutalmak, büntetések) befolyásolják, hanem maga a viselkedés is visszahat a környezetére. A környezet megváltozott állapota azt eredményezi, hogy a viselkedés megjelenési formája is átalakul, ezzel egy folyamatos kölcsönhatás jön létre a két tényező között.

3.5. táblázat -

ALBERT BANDURA

Kanadában, Alberta állam egy kisvárosában, Mundare-ban született 1925-ben. Felmenői lengyel bevándorlók, nevének jelentése egy ukrán népi pengetős hangszer. Bandura szegény gabonatermesztő családban nőtt fel, középiskolai tanulmányai befejeztével rövid ideig útjavító munkásként is dolgozott. Diplomáját 1949-ben a British Columbia Egyetemen pszichológiából szerezte. Mivel Kenneth Spence elképzelései érdekelték, doktori tanulmányait az lowa Egyetemen folytatta, ahol 1952-ben doktorált. 1953 óta a Stanford Egyetem oktatója. 1974-ben az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke volt. Számtalan díj és kitüntetés tulajdonosa.

A szociális (újabban szocio-kognitív) tanuláselmélet megalapítója. Első jelentős könyveit tanítványával, Richard Waltersszel publikálta. Újabb munkái az énhatékonyság kérdéseivel foglalkoznak.

Fontosabb munkái:

Adolescentaggression. Ronald Press, New York, 1959 (R. H. Waltersszel).

Sociallearningandpersonality development. Holt, Rinehart & Winston, New York, 1963 (R. H. Wal- tersszel).

Principles of behavior modification. Holt, Rinehart & Winston, New York, 1969.

Psychological modeling:Conflicting theories. Aldine-Atherton Press, Chicago, 1971 (Ed.). Aggression: social learning analysis. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, N. J., 1973.

Social learning theory. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, N. J., 1977.

Social foundations of thought and action: A social cognitive theory. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, N. J., 1986.

Self-efficacy in changingsocieties. Cambridge University Press, New York, 1955 (Ed.). Self-efficacy: The exercise of control. Freeman, New York, 1997.


Bandura modellje semmiképp sem behaviorista. Ez nem véletlen, hiszen elméletének megalkotásakor már igen erős a pszichológiában a hatvanas évek végétől előretörő kognitív irányzat szemléletformáló hatása. Bandura tehát az adott környezeti helyzetben meghatározott viselkedést produkáló alany megismerőfolyamatait is számításba veszi akkor, amikor modellje alapján egy adott viselkedés megjelenésére próbál következtetni. Az elméletben középponti szerepet kapnak az elvárások. Ennek az úgynevezett expektanciaelvnek az a lényege, hogy a tanulás során a környezeti megerősítő tulajdonságokról szerzett, illetve a megismerőfunkciók működéséhez kötött tapasztalatoknak köszönhetően a várható történésekre vonatkozóan elvárásaink alakulnak ki. A Bandura által kezdeményezett irányzatnak a pszichológiában egyre több olyan követője lett, akik mind hangsúlyosabb szerepet tulajdonítottak a társas tanulásban a megismerőfolyamatoknak. Ma ezeket az elméletek összefoglalóan egy adott névvel illetjük, így valamennyi ilyen szemléletmódú elképzelésre mint szociális-kognitív elméletre hivatkozunk.

Bandura az utánzás alapmechanizmusának az obszervációs tanulást tekinti. Már korábban is érkeztek beszámolók arról, hogy majmokkal és emberekkel végzett vizsgálatokban, ha az egyik egyed megfigyelte egy másik egyed tanulását, operáns- vagy feltételesreflex-aktivitását, akkor esetenként az obszervátor később bemutatta a modellnél megerősített viselkedést (ezekről részletesen lásd Kulcsár, 1988). A vikariá- ló megerősítés elve szerint, ha a megfigyelő látja a modell viselkedését és a hozzá kapcsolódó jutalmat, akkor a megfigyelő behelyettesíti magát a modell szerepébe, a megerősítést önmagára generalizálja, és emiatt utánozni fogja a modellt.

Az obszervációs tanulással kapcsolatban legismertebb demonstratív kísérletek az óvodáskorú gyerekekkel végzett agressziótanulási helyzetek, az úgynevezett „Bobo baba” (Bobo doll) vizsgálatok (Bandura-Ross-Ross, 1961). A „Bobo baba” egy felfújható műanyag bábu, amely, ha kimozdítják a helyzetéből, keljfeljancsi-szerűen visszatér eredeti helyzetébe. A vizsgálatban részt vevő gyerekek az első szakaszban rendszerint e játékfigura elleni agressziót figyelhették meg. Minden gyereket külön vizsgáltak. A gyerekek azt láthatták, amint egy felnőtt rugdossa, ütlegeli, megdobálja vagy éppen szidja a bábut (2.2. ábra, felső kép). Az egyik csoport gyerek azt is láthatta, hogy az agresszív modellt megjutalmazták (kólával vagy édességgel) támadó viselkedéséért. Egy másik csoport azt láthatta, hogy az agresszor büntetést kapott; megszidták és „elfenekelték”. A harmadik csoportban a modell nem kapott sem jutalmat, sem büntetést.

Egy rövid frusztráló várakoztatás után (a gyerekek vonzó játékokkal teli szobában tartózkodtak, de nem játszhattak azokkal) egy olyan helyiségbe vezették őket, ahol többfajta játék mellett ott volt a Bobo baba is, illetve a modell agressziója közben használt eszközök is (játék kalapács, dartsnyilak stb.). Miután a gyerekek egyedül maradtak a szobában, megfigyelték, hogy milyen agresszívnek minősíthető megnyilvánulások jelennek meg viselkedésükben. Az első csoportban, ahol a modell agresszív viselkedését megjutalmazták, a gyerekek a modellnek számos agresszív cselekedetét reprodukálták, sőt kreatív, új gonoszságokat is kitaláltak (2.2. ábra, alsó kép). A második csoportban, ahol a modell büntetést kapott, sokkal kíméletesebben, sőt barátságosabban bántak Bobo babával, kisebb mértékben fordultak elő durva viselkedéselemek a játék bábuval szemben. Abban a csoportban, ahol a megfigyelt viselkedést nem követte sem büntetés, sem jutalmazás, a gyerekek viselkedése ambivalens volt: egyaránt előfordult barátságos, de nagy számban a modelltől átvett támadó viselkedés is.

2.2. ábra. Albert Bandura „Bobo baba"-vizs- gálatának eredeti képanyagából választott két kép. A jobb oldali a modell viselkedését, a bal az őt utánozó gyerekét látjuk (A képek forrása: mfp/banbobo.html)

Bandura és munkatársai a fenti kísérleti paradigmának számtalan változatát alakították ki. Az ezek során végzett megfigyelésekben kiderült, hogy a modelleknek nem is kell jelen lenniük, sőt akár bábuk is eljátszhatják az eseményeket. Az eredeti paradigmában feltártakhoz hasonló eredményeket kaptak akkor is, ha a gyerekek filmen láthatták a modell agresszióját, vagy ha rajzfilmfigurák vettek részt az agresz- szív akcióban. A vizsgálatsorozat feltárta azt a ma már jól ismert összefüggést is, hogy az obszervációs tanulás hatékonyságát növeli, ha a modellnek magas a szociális státusa, ha a megfigyelő a modell iránt pozitív érzelmeket táplál, vagy ha a modell kontrollálja egy adott szituációban a megerősítést és a büntetést. Az utánzó oldaláról az alacsony önértékelés, az inkompetencia, a dependencia egyaránt növeli a modell- követés valószínűségét.

3.6. táblázat -

UTÁNZÁS ES MEDIA

A szociális (-kognitív) tanuláselmélet utánzás fogalma a személyiség- és szociálpszichológiában mint a szerepkövetés, identifikáció és azonosulás (pl. nemi szerepek esetén) fő magyarázó mechanizmusa játszott kitüntetett szerepet. Igen sok tanulmányt indukáltak Bandura általunk ismertetett, az agresszió modelltanulásával kapcsolatos vizsgálatai. Mint már korábban említettük, a vizsgálatban részt vevő gyerekek agresszív viselkedésének mértéke akkor is jelentősen emelkedett, ha a modell támadó viselkedését csak filmen vagy rajzfilmen látták. Már Bandura (1976/1962) arra a következtetésre jutott, hogy a médiumokon át közvetített képi és szimbolikus modellek a későbbi frusztráci- ós helyzetekben növelhetik az agresszív válaszok megjelenését. Ezek a kísérletek a mai napig a médiakritikai mozgalmak vesszőparipái (ezekről Stachó-Molnár, 2003), pedig Bandura azt is megemlítette, hogy a nem agresszív alternatívákat választó modellek ellenben a modellkövető agresszív válaszainak valószínűségét csökkentik. A valós körülmények között végzett terepvizsgálatok, illetve kísérletek lényegében megerősítették Bandura gondolatait, hogy az erőszakos műsorok nézése növeli az agresszív viselkedést olyan kulturális légkörnek a kialakításával, amelyben a konfliktusok megoldásának egy lehetséges módja az erőszak (Comstock-Sharrer, 1999).

Szerencsére a média által közvetített pozitív hatásokra is sok példa van. Például 1975-ben Mexikóban a Ven Conmigo című szappanopera szereplői szándékoltan olyan karakterek voltak, akik a nézők számára pozitív modellként jelenhettek meg (pl. tudtak írni-olvasni), és a követésre méltónak ítélt viselkedést a sorozat dramaturgiája valamilyen kellemes, boldogságkeltő eseménnyel (nyeremény, elveszett testvérek egymásra találása, szerelem beteljesülése stb.) jutalmazta. Ennek hatására érzékelhetően többen iratkoztak be a felnőttek számára fenntartott írás-olvasás kurzusokra (Smith, 2002). Tanzániában egy rádiójáték hasonló sikeréről számoltak be a HIV-fertőzéssel kapcsolatos preventív viselkedések elterjesztéséhez kapcsolódóan. Természetesen a korrelációkat óvatosan kell kezelni, a negatív és pozitív hatások esetén egyaránt.


3.7. táblázat -

AZ UTÁNZÁS SZEREPE A LEGÚJABB KUTATÁSOKBAN

Napjaink tudományosságában az utánzás jelensége a fejlődéslélektanban és az összehasonlító (evolúciós) pszichológiában kitüntetett kutatási terület. A késleltetett utánzás megjelenését Piaget a reprezentációs képesség indikátorának tekintette. Az újabb vizsgálatok azonban ennek első előfordulását a Piaget által feltételezettnél sokkal korábbra teszik, már 6-9 hónapos korban is ki tudják mutatni (Meltzoff, 1988). Sőt sajátos újszülöttkori utánzás (grimasz automatikus megismétlése) már igen korán (akár pár órája születetteknél is) kiváltható (Meltzoff-Moore, 1977).

Meltzoff újabb vizsgálatai már arra is utalnak, hogy a sikeres utánzás feltétele a modell szándékainak felismerése (erről részletesebben lásd az Általános pszichológia 3. kötetének tudatelméleti fejezetét). De nagy szerepe van a késleltetett utánzásnak feltehetően a nyelvelsajátításban is. A főemlőskutatók és pszichológusok arról vitatkoznak (Byrne-Russon, 1998), hogy a főemlősök között megfigyelhető imitációs aktusok mennyire azonosíthatók az emberi (gyermeki) utánzással, Tomasello (2002) pedig az utánzásnak a kulturális tanulásban betöltött szerepét hangsúlyozza.


Bandura vizsgálati eredményeinek összefoglalálasaként több olyan tényezőt is felsorolt, amely fontos szerepet tölt be a modelltanulás folyamatában:

  1. Hozzáférhetőség. Egy adott viselkedésmintázat csak akkor sajátítható el, ha az egyed környezetében van olyan társ, aki ezt mutatja, vagy olyan média, amely közvetíti.

  2. Figyelem. A nem figyelt viselkedéselemeket értelemszerűen nem tudjuk reprodukálni.

  3. Emlékezetmegtartás. Az utánzott viselkedés egy későbbi időpontban csak úgy reprodukálható, ha a megfelelő emlékezeti reprezentációval rendelkezünk. Könnyebb a felidézés, ha a megfigyelt viselkedés rendelkezik nyelvi címkével, névvel.

  4. Motoros reprodukció. Főleg bonyolultabb viselkedéssorozatok (sport, tánc, zenélés) esetén az ismétlés feltétele lehet a megfelelő fizikai-fiziológiai képesség, ügyesség is.

  5. Motiváció. Az utánzásos tanulás nem történik meg automatikusan. Valamilyen cél vezérli az embert a megfigyelt cselekvéssor elsajátítására. Elősegítik a közvetlen megerősítések (jutalmak), az elővételezett megerősítések (incentívek) és természetesen a vikariáló megerősítés. Ennek megfelelően szimmetrikusan gátolják a tanulás folyamatát a közvetlen büntetések, az elővételezett büntetések (fenyegetések, negatív incentívek) és a vikariáló büntetés.