Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

A figyelem önkéntelen váltása, orientáció

A figyelem önkéntelen váltása, orientáció

Amikor a vonaton megszólal egy utas mobiltelefonja, nyolc-tíz ember „felkapja a fejét”. Mi is történik ilyenkor? Tevékenységünket felfüggesztjük, a hang irányába fordulunk, és a szervezet számos pontján időlegesen az ak- tiváció növekedésére jellemző hatások jelentkeznek. A változásoknak ezt az együttesét orientációs reakciónak nevezzük. Szokolov munkássága nyomán (pl. Sokolov 1960, 1963) úgy összegezhetjük e folyamatsort, hogy a szervezet érzékenysége ilyenkor megnő azokra a környezeti eseményekre, melyek a reakciót kiváltják. Mint írja, „a reakció annak jele, hogy az idegrendszer detektálta az ingerlés megváltozását, tehát az ingert megkülönböztette egy másiktól” (Sokolov 1963, 272.). Az orientációs reakció olyan változás, mely a szervezet egészét érinti.

Az orientációval kapcsolatban az egyik leggyakrabban felvetődő kérdés, hogy tulajdonképpen mi is váltja ki. Szokolov modellje szerint az orientációs reakció hátterében olyan folyamat áll, melyben a környezetről kialakult idegrendszeri modell olyan hatással szembesül, mely eltér a modelltől. Az orientáció így a kialakult modellen, azaz elemi tanulási folyamatokon alapul. Grastyán (lásd Vereczkei et al. 1965) e megfogalmazást úgy pontosította, hogy két modell ütközik össze, az egyik az éppen adott inger-válasz kontextus, a másik pedig egy olyan modell, mely nem illeszkedik e kontextusba. Egy kés az ebédlőasztalon nem vonja magára a figyelmet, egy tornacipő viszont igen. Az éttermi főnök finomabb modelljéhez viszont az sem illeszkedik, ha halkés van a húsételre váró vendég tányérja mellett, vagy ha a kés nincs a megfelelő oldalon. Az orientációs reakciót kiváltó sajátságokat Berlyne (1960) kollatív változóknak nevezte, utalva evvel arra, hogy ezeket a sajátságokat a tapasztalatok „ragasztják rá” az ingerekre. Kollatív változó az inger váratlansága, részeinek össze nem illése (madárfejű oroszlán), valamint a kontextusként szolgáló ingerekhez képest összetettebb jellege. Az ilyen ingereket általában érdekesnek tartjuk. A kísérleti esztétika egyik klasszikus témája az ilyen sajátságok hatásainak értelmezése a művészi alkotások területén.

Az orientációt szintén folyamatok sorának kell tekinteni. A modellek eltérésének detekciója csak a kezdet. Ezt követi az információ felvételét segítő mozgásos reakciók együttese és az információfeldolgozási folyamatokban az áttérés az automatikus folyamatokról a kontrollált, a munkaemlékezetet igénybe vevő folyamatokra (Öhman 1979), majd ez utóbbi kapcsán az orientációt kiváltó változás fontosságának értékelése (Maltzman 1979).

Azt gondolnánk, hogy az intenzív környezeti változások mindig magukra vonják a figyelmet. E tekintetben különbség van az egyes ingermodalitások között. A hangok világában ez valóban így lehet, és így lehet egy változás nélküli vizuális mezőben is, ha éppen nincs semmiféle feladatunk. A homogén háttértől eltérő alakzatok „kiugranak a képből”, felfigyelünk rájuk (17.6. ábra). Lényegesen bonyolultabb viszont a helyzet az ingerekben gazdag vizuális mezőben, valamint az olyan helyzetben, amikor a feladat fokális figyelmi működést igényel. Ezt a helyzetet demonstrálta az előző fejezetben bemutatott nemfigyelési vakság jelensége. A figyelem önkéntelen váltását meghatározó körülmények vizsgálata a figyelem kutatásának előterében álló témakör, amit a kérdés gyakorlati fontossága is indokol. Az elterelő ingerek hatása problémát okozhat olyan területeken, ahol gyors beavatkozásokra van szükség (tipikus példa az autóvezetés), máskor viszont éppen az a cél, hogy vizuális objektumok vonják magukra a figyelmet (például a reklámban).

17.6. ábra. Kirívósági (pop-out) hatás: a mező eltérő elemekből álló része automatikusan elkülönül a többitől

Az önkéntelen figyelmi váltások vizsgálatában alkalmazott tipikus eljárás a Posner-típusú téri figyelmi kísérletekből származtatható. Mint láttuk, az ilyen kísérletekben a célinger helyét előzetesen jelzik. Előállítható olyan helyzet is, amikor a célingert megelőző inger nem informál a célinger helyéről. Jonides (1981) kísérlete tipikus példa. A vizsgálatban a mintegy három szögfok nagyságú kör kerületének megfelelően, nyolc lehetséges hely egyikén jelentek meg betűk. A feladat az volt, hogy az egyik célinger (L betű) megjelenésekor a bal, a másik célinger (R betű) megjelenésekor a jobb oldali gombot kell lenyomni. A célingert megelőzte egy nyíl megjelenése, ami vagy a mező közepén volt (centrális jelzés), vagy a mező perifériáján (a célinger megjelenésének egyik lehetséges helyén). Az irreleváns ingerek hatása szempontjából a kísérletnek az a változata érdekes, amikor a jelzőinger 12,5 százalék valószínűséggel mutatta a célinger majdani helyét, azaz teljesen véletlenszerű volt, hogy hova mutat. A résztvevők egyik csoportjának azt az instrukciót adták, hogy figyeljenek a jelzőingerekre, a másik csoportnak pedig azt, hogy nem érdemes a jelzőingerekkel törődni, mivel véletlenszerű a kapcsolata a célinger megjelenésének helyével. Amikor a résztvevők figyelték a jelzőingert, a centrális és a periferiális jelzésnek is megmutatkozott a hatása. A próbáknak abban a kisebb hányadában, amikor a nyíl a célinger helyére mutatott, a reakcióidő rövidebb volt, és csökkent a hibázások száma. Amikor az instrukció arról szólt, hogy nincs kapcsolat a jelzés és a célinger helye között, a centrális jelzésnek (azaz az akaratlagos figyelmi áthelyezésnek) megszűnt a hatása, a periferiális ingeré viszont megmaradt. Johnson és Yantis (1992) egy hasonló kísérletben még jobban kiélezte a helyzetet: a résztvevők tudták, hogy ott, ahova a jelzés mutat, az adott próbában biztosan nem jelenik meg a célinger. Ennek ellenére az ilyen feltételben a reakcióidő hosszabb volt a periferiális jelzések megjelenésekor, mint nélkülük. A zavaró hatás tehát megjelent. Maximális a hatás, ha a célinger mintegy 200250 ezredmásodperccel követi a zavaró ingert (Nakayama-Mackeben 1989). Az ingerekben szegény mezőben megjelenő objektum tehát magára vonja a figyelmet.

22.2. táblázat -

ORIENTÁCIÓ, CÉLINGER-DETEKCIÓ ÉS AZ ESEMÉNYHEZ KÖTÖTT AGYI ELEKTROMOS AKTIVITÁS

Egyszerűbb figyelmi modellhelyzetet talán el sem lehet képzelni annál, mint amilyen az az eljárás, amelynek során kétféle ingert adnak, például két jól megkülönböztethető ábrát. Az egyik gyakrabban jelenik meg (sztenderd inger), a másik ritkábban. A ritka ingerre (célinger) reakcióidő-választ kell adni. Az ilyen eljárást nevezik oddball-paradigmának. Ha regisztrálják az agyi elektromos változást, a célinger a megjelenését követő 300-500 ms elteltével kivált egy hullámot. Mivel e hullám pozitív, és megelőzi két pozitív hullám, P3 hullámnak nevezik (lásd még az idegtudományi módszerek ismertetését a kötet elején). A P3b hullám amplitúdója (nagysága) függ a célinger valószínűségétől: ez minél kisebb, annál nagyobb ez a komponens. A P3 így objektív mércéje annak, hogy az információfeldolgozó rendszer milyen valószínűséget tulajdonít az eseménynek. Minél bonyolultabb a feladat, a P3 annál később jelenik meg.

A példában említett egyszerű diszkriminációs feladat például kisebb latenciával váltja ki e hullámot, mint egy olyan feladat célingere, ahol az egyik inger férfinév, a másik női, és a férfinevekre kell válaszolni (McCarthy-Donchin 1981). A P3 latenciája – szemben a reakcióidő mérésével – nem függ a válaszszervezés folyamataitól, így lehetőséget nyújt arra, hogy adatokat szerezzünk az információfeldolgozás idejének növekedésére vagy csökkenésére (pl. Coles et al. 1985). Míg a P3 a feladathoz kapcsolódó figyelmi feldolgozás mutatója, egy másik pozitivitás az önkéntelen figyelmi folyamatok esetében jelenik meg. E hullámot P3a-nak nevezik (a célingerhez kötődő P3 pontosabb megjelölése P3b), és legegyszerűbben olyan kísérletekben regisztrálható, ahol a sztenderd és a célingereken kívül egy olyan ritka inger is szerepel, amelyik jelentősen eltér az előbbiektől. Például a kétféle egyszerű képhez képest egy színes tájkép. Míg a célingerekhez kötődő P3b a fej hátulsó (parietális) területei felett a legnagyobb, a P3a a fej elülső területein. Az orientációra jellemző összetevő így olyan frontális területek működéséhez kötődik, melyek részt vesznek a központi végrehajtó működésekben.

Az agy elektromos aktivitásának elemzésével több olyan hullám is azonosítható, mely az információfeldolgozás különböző folyamataival áll kapcsolatban. Ilyen a szelekciós működésekre jellemző hullám, a hibázások detekcióját jelző hibanegativitás vagy a várakozási állapotokra jellemző hullámforma és így tovább. Az agyi elektromos aktivitás elemzése így fontos adatokkal szolgál az információfeldolgozás folyamatáról. Ezek az elektromos változások különösen értékesek olyan helyzetekben, ahol nincs mérhető viselkedéses válasz, mint például a feladatban nem szereplő, de orientációt kiváltó válaszok esetében. Az ábra erre mutat példát.

Eseményhez kötött potenciálok sztenderd, cél- és újdonságingerre. A sztenderd inger értelmetlen fekete-fehér ábra volt, 80 százalék előfordulási valószínűséggel. A célinger, melyre gombnyomásos választ kellett adni, egy másik, de könnyen megkülönböztethető fekete-fehér ábra volt, mely 10 százalék valószínűséggel jelent meg. Az események további 10 százaléka minden alkalommal más és más színes pillangó volt. Az újdonságingerek és a célingerek egyaránt kiváltottak késői pozitív hullámokat, azonban az újdonságingerre kiváltott válasz a fej elülső (frontocentrális), a célingerekhez kötődő válasz pedig a parietális területei felett volt a legnagyobb. A célingerekre adott válasz maximumát (csúcslatencia) később érte el, és hosszabban fennmaradt (Czigler és Pató publikáltan kíséretéből.


Fordítsuk meg most a helyzetet. Az eddigiekben ugyanis nem a célingerek indították el az önkéntelen figyel- mi folyamatot, hanem a vizuális mezőben megjelenő egyéb ingerek. Olyan helyzet is előfordulhat azonban, amikor maguk a célingerek vonják magukra a figyelmet. Ebben a helyzetben a célinger eltér a zavaró ingerektől, és erre a „magányos” ingerre (Pashler 1998) kell választ adni. Ilyen helyzettel is találkoztunk, méghozzá a vizuális keresési feladatnál, a sajátságokra irányuló keresés esetében. A kérdés jelen esetben az, hogy csökkenti-e a célingerre adott válasz idejét, ha a célingernek van egy olyan tulajdonsága, mely eltér a vizuális mező többi ingerétől, azonban ez a tulajdonság nem szabja meg, hogy az ingerre milyen választ kell adni (ezt az inger egy további sajátsága határozza meg). A kérdésre Hillstrom és Yantis (1994) kísérlete ad választ. A feladat annak eldöntése volt, hogy a betűk között szerepel-e egy adott karakter (van-e közöttük S betű) Az S lehetett ugyanolyan típusú, mint a többi, lehetett más színű, más világosságú, lehetett felvillanás olyan betűk között, melyek a korábban bemutatott szegmentumkialvásos módszerrel (16.6. ábra) jelentek meg. Az eredmények szerint csak akkor csökkent a reakcióidő, ha a célinger abban tért el a többitől, hogy az felvillant a mezőben, azaz mint új objektum jelent meg, a többi inger viszont szegmentumkialvással, azaz mint egy meglévő objektum változása.

Az új objektum feltűnése tehát magára vonhatja a figyelmet, különösen akkor, ha ez egy feladat célingere lehet. A feladatreprezentáció és az inger tulajdonságainak kapcsolatát hangsúlyozza a feladatfüggő figyelmi megragadás elmélete (Folk et al. 1992). Az elmélet szerint azok a sajátságok vonják magukra a figyelmet, melyek megegyeznek a feladatreprezentációban rögzített tulajdonságokkal. Illusztrációként két kísérletet mutatunk be, az egyikben a jelzőingerek és a célingerek kapcsolatát vizsgálták, a másikban pedig a feladat szempontjából lényegtelen változások detekcióját.

Folk és munkatársainak (1992) vizsgálata ismét a téri figyelem Posner-típusú paradigmájának egy speciális esete. A kísérlet vázlatát a 17.7. ábra mutatja. A részt vevő személy középre fixált, az ingerek megjelenésének lehetséges helyét pedig négy négyzet jelezte. A feladat az volt, hogy a személy döntsön a két lehetséges célinger között (+ vagy =). Az egyik esetben (szín feltétel) a célinger piros volt, a másik három négyzetben viszont fehér színű + vagy = jelent meg. A másik, a felvillanásos feltételben egyetlen négyzetben jelent meg ábra: felvillant a + vagy az = jel. A célingerek megjelenését jelzőinger előzte meg. Ez színes fénypontokból állhatott az egyik esetben, melyek az egyik négyszög körül jelentek meg, míg a másik három körül fehér fénypontok voltak. A másik esetben a jelzőinger fényfelvillanásos volt: az egyik négyzet körül fénypontok villantak fel. Így összesen négy kísérleti helyzet volt: szín jelzőinger – színfeladat, szín jelzőinger – felvillanásos feladat, felvillanásos jelzőinger – felvillanásos feladat, felvillanásos jelzőinger – színfeladat. Egyes sorozatokban a jelzőingerek 100 százalék valószínűséggel mutatták a célinger helyét, más sorozatokban viszont a validitás 0 százalék volt. Az eredmények szerint döntő jelentősége van a jelzés és a feladat kompatibilitásának: a színjelzés hatására a színfeladatban tért el a 100 százalékos és 0 százalékos validitás esetében a reakcióidő, felvillanásos jelzőinger feladatban viszont a felvillanásos feladatban.

17.7. ábra. Folk és munkatársai (1992) kísérletének vázlata. A bekapcsolási jelzőinger bekapcsolási célinger esetében befolyásolja a reakcióidőt, a szín jelzőinger pedig szín célinger esetében. A kísérlet a feladatfüggő figyelmi megragadás példája

A feladatfüggő megragadás másik példája a nemfigyelési vakság egyik demonstrációja. Most és munkatársai (2005) kísérletében a képernyőn lévő keretben fekete és fehér körök és négyzetek vándoroltak, mégpedig véletlenszerű irányban. Az idomok időnként nekiütköztek a keretnek. A személyek feladata az volt, hogy számolják, az egyik alakzat példányai (egyes próbákban a körök, más próbákban a négyzetek) hányszor ütköznek a falnak. Néhány bevezető próba után következett a kritikus próba: egy szürke kör (tehát egy olyan idom, melynek a színe nem egyezett a többi elem színével) átvonult a mező közepén (17.8. ábra). Azok a személyek, akik a köröket figyelték, azaz olyan alakzatokat, amelyek formája egyezett az átvonuló idoméval, 80 százalékban észrevették az átvonuló szürke kört. Akik viszont a négyszögeket, azok csak 7 százalékban.

17.8. ábra. Most és munkatársai (2005) kísérletének vázlata. A nemfigyelési vakság olyan esetben mutatkozott meg, amikor az irreleváns objektum formája eltért a célingerekétől. A kísérlet a feladatfüggő figyelmi megragadás

Az önkéntelen figyelemmel kapcsolatos eredmények tehát úgy foglalhatók össze, hogy az ingerszegény mezőben megjelenő új objektum általában magára vonja a figyelmet. A többitől eltérő (magányos) inger is felkelti a figyelmet (számos kísérlet eredménye szerint többnyire akkor, ha a feladat maga is egy a többitől eltérő inger keresésére irányul), továbbá a feladatreprezentáció és a megjelenő ingerek sajátságainak viszonya lényegesen befolyásolja az önkéntelen figyelem irányulását.

Téri figyelem és szemmozgások

Az eddigiekben olyan téri figyelmi kísérletekről volt szó, amelyekben a figyelem „rejtett” orientációját vizsgálták. E kísérletekben a szemmozgásokat vagy úgy akadályozták meg, hogy instrukciókban kérték a résztvevőket, hogy a kísérleti próba egész ideje alatt egy pontra fixáljanak (számos vizsgálatban ezt szemmozgás-regisztrálással ellenőrizték), vagy olyan rövid idő telt el a jelzőinger és a célinger bemutatása között, hogy nem volt lehetőség szemmozgásokra. (A szokványos szakkádikus szemmozgások latenciaideje 200 ms körül van.) Mi történik akkor, ha szabad szemmozgásokat végezni, vagy éppenséggel megkívánt a szemmozgás a célinger felé? Theeuwes és munkatársai (1998) kísérletében éppen ilyen helyzetet vizsgált. A személyeknek arról kellett dönteniük, hogy a célinger C vagy fordított C, de a karakterek olyan kicsik voltak, hogy a helyes megoldás szemmozgásokat igényelt acél ingerek felé.

A lehetséges ingerek helyét a már többször említett 8-as alakzatok mutatták, melyek egy-egy körön belül voltak. A megfelelő szegmentumok eltűnésével (azaz új objektum megjelenése nélkül) alakult ki a C vagy tükörképe. A célinger helyét úgy jelölték, hogy a többi helyen megváltozott a 8-as alakzatot körülvevő kör színe, a majdani célinger helyén viszont azonos maradt. A kritikus próbákban a helykijelölő körökön kívül egy újabb kör villant fel a célingerrel egyszerre. Ez az ingermegjelenés önkéntelenül magára irányíthatta a figyelmet. A figyelemfelkeltő objektum a célingert magában foglaló kör mellett, máskor attól 90 fokra (ha például a célinger a 3 órának megfelelő helyen volt, akkor a 6 órának megfelelő helyen) vagy a mezőben átellenes területen jelenhetett meg. A felvillanó irreleváns inger a rekcióidőt 60-70 ezredmásodperccel meghosszabbította, és ami feltűnő volt, a próbák 40-50 százalékában az első szemmozgásirány a felvillanó kör irányába mutatott. E kísérleti típus érdekessége, hogy a személyek általában nemcsak azt nem vették észre, hogy bármiféle szemmozgást végeztek volna a felvillanó kör irányába, de gyakran azt sem észlelték, hogy egyáltalán megjelent az irrelev áns inger. Az eredmény a gyakorlat szempontjából egyáltalán nem közömbös. A pozitív oldalon: lehet, hogy valamiféle emlékezeti reprezentáció kialakul a nem figyelt ingerekről, például egyes autópályák mellett elhelyezett óriásreklámokról. A negatív oldal: ugyan észre sem vesszük, ezek a képek jelentősen befolyásolhatják reakcióink gyorsaságát kritikus forgalmi helyzetekben.

A figyelem sötét oldala

A vizuális figyelem sötét oldalának (Chun-Marois 2002) nevezhetjük a nem figyelt környezeti mozzanatok kimaradását az észlelt világból. A dichotikus kísérletek bőven szolgáltak ilyen esetekkel, azonban a vizuális területen a nemfigyelési vakság jelenségét általában meglepőbbnek találjuk, hiszen amit nem veszünk észre, „a szemünk előtt” történik. A nemfigyelési vakságról korábban már szó volt. Simons és Levin (1997) terepvizsgálat jellegű demonstrációival idézzük fel, milyen, szinte a „kandikamera”-műsorokba illő jeleneteket okozhat a figyelem hiánya. Tegyük fel, hogy egy idegen megállít valakit az utcán, és megkérdezi, miként lehet eljutni valahova. Mialatt magyarázunk, két munkás közeledik egy ajtóval, és elmegy közöttünk. Amíg az ajtó eltakarja az idegent, egy másik idegen lép a helyére. Az embereknek mintegy fele nem veszi észre a cserét. „Nem figyelte meg” a másik embert, pedig közelről beszélt vele. A nem figyelt változások detekcióját, pontosabban annak hiányát számos eljárásban vizsgálták. Blackmore és munkatársai (1995) kísérletében a látótérben helyet változtató képekre kellett szemmozgásokat végezni (a foveán tartani a képeket). A szemmozgások alatt jelentéktelennek éppen nem nevezhető részletek változtak meg a képeken. A résztvevők teljesítménye mégis elég gyenge volt az azonosság/eltérés megítélésében. A jelenségkört változási vakságnak nevezik. Rensink és O’Regan (pl. O’Regan et al. 1996, Rensink et al. 1997) több eljárását alakított ki e jelenség vizsgálatára. Az egyikben két kép váltakozva jelenik meg rövid időre, a felvillanások között kis szünettel (ekkor a képernyő szürke). A két kép majdnem azonos, de van közöttük némi eltérés, például az egyiken a bal felső sarokban három, a másikban négy pálmafa van. A szekvenciát hosszan nézik az emberek, míg észreveszik a változást. Ha viszont egyszer észreveszik, többé „nem lehet nem észrevenni”. Egy másik módszernél rövid időre megjelennek a képen „pacák” (kis szabálytalan foltok), és ezalatt a képen megváltozik egy tárgy. A személyek e változást általában nem veszik észre. Meg kell jegyezni, hogy abban az esetben, ha a képek között nem lenne rövid szürke szakasz, vagy nem jelenne meg paca, a változások azonnal szembetűnnének: a változások helyén a kontraszt-kontúr-szín hirtelen (tranziens) megváltozása ilyenkor a figyelmet magára vonja. A szünet és a paca viszont éppen a képre irányuló figyelmi folyamatokat szünteti meg egy rövid időre. A változás ilyenkor észrevétlen marad.

A változási vakság jelenségének magyarázatai igen tanulságosak a figyelem elmélete szempontjából. O’Re- gan (1992) értelmezése szerint a képekről nem alakult ki olyan emlékezeti reprezentáció, mely a változás detek- cióját lehetővé tenné. Az észlelőrendszernek ugyanis nincs is szüksége ilyen reprezentációk kialakulására, hiszen a stabil vizuális világ állandóan rendelkezésre áll „ott kinn”. Emlékezeti reprezentáció csak ott alakul ki, ahol figyelmi folyamatok működnek, e folyamatok pedig néhány (átlagosan négy), a munkaemlékezet kapacitásának megfelelő egységre korlátozódnak. Simons és munkatársai (2002) interpretációja ennél kevésbé szélsőséges. A részletes reprezentáció kialakul ugyan, az egymást követő képek reprezentációi azonban a figyelem hiányában nem kerülnek összehasonlításra. Számos bizonyíték létezik ugyanis arra, hogy figyelmi folyamatok hiányában is kialakul olyan reprezentáció, amely befolyásolhatja a későbbi viselkedést. (E „tünékeny reprezentációk” részletesebb elemzését lásd Czigler 2004, 2005.) Illusztrációként egyetlen kísérlet eredményét említjük. DeSchepper és Treisman (1996) vizsgálatában értelmetlen ábrák egyidejűleg bemutatott párjáról kellett megállapítani, hogy azok azonosak-e vagy különbözőek. Az ábrapár egyik tagja színes volt, és zavaró ingerként egy más színű ábra is rá volt rajzolva. Az összehasonlítás szempontjából releváns ábrát a szín jelezte (például piros, a zavaró ábra pedig például zöld volt). Hasonló ingerek esetében Rock és Gutman (1981) kimutatta, hogy a zavaró ábrákat az összemérési sorozat esetében a résztvevők nem képesek azonosítani. Mármost vizsgálatában egyes ábrák, melyek először mint zavaró ábrák jelentek meg („rossz színűek” voltak), a későbbiekben mint összehasonlító ingerek szerepeltek („jó színűek” voltak). Az ilyen kísérleti elrendezésben érvényesül a korábban bemutatott negatív előfeszítési hatás: a korábban zavaró ábrák az összemérésben meghosszabbodott reakcióidőt eredményeznek. Különösen meglepő, hogy e hatás hosszabb ideig fennmarad: ha az ábra zavaró ingerként való bemutatását húsz próbával követi célingerként való megjelenése, még mindig érvényesül a negatív előfeszítési hatás. DeS- chepper és Treisman (1996) olyan személyeket is talált, akiknél a hatás a következő napra is áthúzódott.

A változási vakság magyarázatának harmadik lehetősége szerint kialakul a részletes reprezentáció, sőt megtörténik a változás detekciója is, a figyelmi folyamatok hiányában azonban ennek eredménye rejtve marad. Hatása mégis megmutatkozhat. Az implicit változásdetekció illusztrációjaként Thornton és Fernandez-Duque (2000) illetve Fernandez-Duque és Thornton (2003) kísérletét mutatjuk be. A kísérlet vázlatát a 17.9. ábra mutatja. A feladatban el kellett dönteni, hogy egy rövid időre bemutatott téglalap függőleges volt-e vagy vízszintes. A kísérletben nyolc kis téglalapot mutattak be, majd szünet követezett, amit újabb nyolc téglalap bemutatása követett. E bemutatás időrendje megfelelt a változási vaksági kísérletekének, ezért abban az esetben, ha az egyik téglalap orientációja megváltozott, ezt a személyek gyakran nem vették észre. A második nyolcas egység bemutatását követte a tulajdonképpeni teszt, amikor a nyolcból az egyik négyszög világossága megváltozott. A résztvevő feladata az volt, hogy jelezze reakcióidő-helyzetben, hogy a négyszög (tesztinger) függőleges vagy vízszintes. Az eredmények szerint a változás befolyásolta a döntést, még akkor is, ha a személy a változásról nem tudott beszámolni. Amikor a tesztinger megegyezett a változás eredményével (például függőlegesből vízszintes lett, és a tesztinger is vízszintes volt), a hibázások száma csökkent, a reakcióidő pedig rövidebb lett. Ez a (pozitív) előfeszítési hatás helytől független volt, tehát a tesztingernek nem kellett hozzá ugyanott lenni, mint a változás helyének.

17.9. ábra. Thornton és Fernandez-Duque (2000, Fernandez-Duque–Thornton 2003) kísérletének vázlata

Az implicit változásdetekció és egy olyan automatikusan működő emlékezeti rendszer, amely regisztrálja a környezet szabályszerűségeit és az ezektől való eltérést, pszichofiziológiai kísérletezéssel tárható fel. Ha a vizsgált személyt leköti valamilyen feladat, például videojátékot játszik, vagy olvas egy érdekes könyvet, a háttérben szóló hangokra egy idő múlva nem figyel. Ha e háttérhangok szabályszerűségeitől eltérő hang érkezik, az kivált egy agyi elektromos hullámot, melyet eltérési negativitásnak (EN; lásd még a hallás pszihológiájával foglalkozó fejezetet) nevezünk (Naatanen et al. 1978). Annak a szabályszerűségnek, melynek megsértése kiváltja az eltérési negativitást, reprezentálódnia kellett az akusztikus szenzoros emlékezetben. Az EN tehát alkalmas arra, hogy megmutassa, melyek azok a környezeti szabályszerűségek, melyek regisztrációjához nincs szükség figyel- mi folyamatokra (összefoglalásként lásd Czigler, 2003a). Több kísérlet eredménye mutatja, hogy ilyen szabályszerűség az ingerek váltakozása (például magas-mély-magas-mély-...), ahol az ismétlődés (például két magas hang egymás után) kiváltja ezt a hullámot. A 17.10. ábra „szabálytalan” ismétlődésre megjelenő EN-t mutat. Ha egy hosszabb inger magas, a rövidebb mély, viszont ennek a szabálynak a sértésekor a hosszabb hang mély (vagy a rövidebb magas), szintén regisztrálható ez az agyi hullám. Ilyenkor a szabály megsértése a két sajátosság szokatlan együttese. Az automatikusan tárolt szabályszerűségek tehát nem egyszerűen az egyes ingersajátságokra (hangmagasság, hangerő, ingerlés helye) korlátozódnak, hanem az akusztikus eseményekre, akusztikus objektumokra. Mivel a hangeseményekre jellemzőek az időbeli szabályosságok (a hangmagasság, hangerő gyors, de szabályos változásai), nem meglepő, hogy az automatikus tárolórendszer akusztikus eseménycsomagokat állít elő, melyek mintegy 200 ms hosszúságú adagokban tárolják a beérkező hangegyütteseket. Legyen például egy hangsorozatra jellemző, hogy milyen a hangok intenzitása, valamint az, hogy a hangmagasság a hang kezdete után röviddel megváltozik (például mélyebb lesz). Ha a hangerő és -magasság iránya megváltozik (hangosabb és magasabb lesz), e változás egyetlen EN-t vált ki, ha a magasság változása 200 ms-on belül van (egyetlen esemény az intenzitás és a magasság változása). Ha viszont a magasság változása 200 ms-nál hosszabb idővel követi az intenzitás változását, két EN regisztrálható. Ilyenkor az automatikus rendszer külön eseményként tárolja a két változást (17.10. ábra). A figyelemre tehát – legalábbis a hangok világában – nincs szükség ahhoz, hogy egy „primítív intelligencia” regisztrálja a világ eseményeit. Mi lehet a szerepe egy ilyen rendszernek? Egyrészt a valósághű észleléshez szükség van egy viszonyítási rendszerre. Másrészt (és a figyelem témaköre szempontjából ez a lényeges), ha a szabályszerűségektől való eltérés elér egy kritikus szintet, működésbe léphetnek a figyelmi mechanizmusok – mint ezt az előzőekben láthattuk.

17.10. ábra. Szabályosan váltakozó ingerek sorozatában megjelenő ritka ingerekkel kiváltott agyi elektromos válaszok. Az ábra bal oldalán a homloklebeny felett elhelyezett elektródákkal regisztrált eseményhez kötött potenciálok (EP) láthatók. A vastag vonal a szabálytalan ismétlődésekkel kiváltott válasz, a vékony vonal a szabályosan váltakozó ingerekre regisztrált EP. A jobb oldalon a vastag vonal a két EP különbsége (különbségpotenciál). A vékony vonal a fül mögött elhelyezett elektródákkal regisztrált különbségpotenciál. Míg a homloklebeny felett a szabályosság hatása egy negatív hullám, azaz a jellegzetes eltérési negativitás (EN), a fül mögötti elektródák esetében a különbség egy pozitív hullám. E polaritásfordulás jellemző az EN összetevőre (Horváth et al. 2001 nyomán)

Sokáig kétséges volt, hogy a látás esetében van-e hasonló, „figyelem nélküli primitív intelligencia”. Az újabb kísérletek eredményei azonban pozitívak: a szín és irány szokatlan összekapcsolása figyelmi folyamatok nélkül is kivált vizuális eltérési negativitást (Czigler 2004), és megjelenik e hullám akkor is, amikor a színek szabályos váltakozása helyett a színes inger ismétlődik (Czigler et al. 2006).

A környezet szabályszerűségeinek e figyelmi folyamatok nélküli követése két szempontból is lényeges. A figyelt ingerek észlelésekor a valósághű észleléshez szükség van a háttér információira. Másrészt a szabályosság megsértése indítja azt a folyamatsort, mely a figyelem önkéntelen váltásához és az orientáció egyéb összetevőinek megjelenéséhez vezet.

Figyelmi pislogás

Amikor egy adott inger figyelmi feldolgozása időlegesen igénybe veszi a feldolgozórendszert, a később érkező ingerek észlelésében zavar keletkezhet. E jelenséget figyelmi pislogásnak nevezzük. Az elnevezés arra utal, hogy a pislogás időlegesen lezárja a fény útját, a figyel- mi működés pedig lezárja az információfeldolgozásét. A jelenség bemutatására a gyors vizuális szeriális ingeradás módszere alkalmas. Ilyenkor a feladatban szereplő képek rövid ideig (~ 100 ms) jelennek meg, és szünet nélkül követik egymást. Egy tipikus kísérletben a személyeket arra kérik, hogy rövidebb (15-20 ingerből álló) sorozat bemutatása után mondják meg, a lehetséges célingerek melyike szerepelt a sorozatban. Vogel és munkatársai (1998) kísérletében például a képek többsége fekete színű betűsor (pl. ZHOTXAB) volt. Szerepelt azonban a sorozatban egy számokból álló sor (pl. 55555555) is, ez volt az első célinger, és egy értelmes szó is, mely betűk közé volt rejtve (pl. CNKÉZSL), a második célinger. A résztvevőknek be kellett számolniuk a számsorról, és meg kellett mondaniuk, mi volt a szó. Az ilyen és ehhez hasonló kísérletek tipikus eredménye, hogy a második célingerre a teljesítmény visszaesik, ha az első célingert 200-400 ezredmásodperccel követi. (Ha közvetlenül követi, a teljesítmény jó lehet, és akkor is jó, ha két célinger között 3-4 közömbös inger volt.) Különösen érdekesek azok az eredmények, melyek arra utalnak, hogy azoknak a célingereknek is van implicit hatásuk, melyekről a személyek nem képesek beszámolni. Shapi- ro és munkatársai (1997) például kimutatták, hogy az ilyen ingerek jelentése előfeszítő hatást gyakorolhat későbbi ingerek feldolgozására. A figyelmi pislogás hátterében tehát egy olyan mechanizmus állhat, melynek működése során kialakul az inger jelentése, azonban a következő inger megjelenése megakadályozza azt a folyamatsort, mely az explicit emlékezeti regisztrációhoz (mondhatjuk, a tudatosuláshoz) vezethet (Chun-Potter 1995).