Ugrás a tartalomhoz

A magyar politikai rendszer

Körösényi András, Tóth Csaba, Török Gábor (2003)

Osiris Kiadó

4. Horn-kormány (1994–1998)

4. Horn-kormány (1994–1998)

Az 1994. májusi parlamenti választáson az a párt szerepelt a legjobban, amely egyszerre ígérte a gazdaság gyors rendbetételét és az életszínvonal növelését. A kádári nosztalgiára és a modernizáció jelszavára egyaránt építő MSZP a parlamentben abszolút többséget szerzett. A négy évvel korábbi győztes, az MDF szavazóinak közel felét vesztette el, de még így is a legnagyobb ellenzéki párt lett. Az MSZP-MDF radikális helycseréje mellett kevés változás történt: 1994-ben ugyanaz a hat párt lépte át az időközben négyről öt százalékra emelt parlamenti küszöböt.

Bár a parlamenti logika ezt nem igényelte, az abszolút többséggel rendelkező MSZP mégis koalíciós ajánlatot tett a jól hajrázó és közel húszszázalékos választási eredménnyel ismét második helyen végző SZDSZ-nek. A két párt közötti közeledés már korábban elindult, ennek ellenére sokak számára a meglepetés erejével hatott a koalíció létrejötte. Az együttműködés lehetséges indokai között két dolgot érdemes figyelembe venni. Egyrészt azt a hazai és nemzetközi nyomást, amely a volt állampárt egyedüli kormányzásától félve a liberálisokat “belső fékké”, más megközelítésben a kormányt legitimáló szereplővé kívánta tenni. Másrészt azt a megfontolást, amely szerint a gazdasági válsághelyzetben egy kétharmados támogatottsággal rendelkező kormány könnyebben birkózhat meg a nehéz döntésekkel, mint egy kényes többséggel rendelkező. A két fél mindenesetre június 24-én aláírta a rendkívül részletes, kölcsönös garanciákat nyújtó koalíciós megállapodást, majd július 15-én megalakult a Horn-kormány, amelyben az SZDSZ három tárcát kapott. Az új kormány megalakulása után alapvetően négy kérdés merült fel: mit tesz az alkotmányozásra alkalmas többségével a kabinet, sikerül-e megoldania a gazdasági nehézségeket, mi lesz a meggyengült jobboldali ellenzékkel és vajon működőképes lehet-e egy ilyen fölös többségű és feszültségekkel terhelt múltú koalíció?

A Horn-kormány fontos törekvése volt egy új alkotmány elfogadása. Annak érdekében, hogy stabil, hosszabb távon is működőképes közjogi rendszer jöjjön létre, a kétharmados többséggel rendelkező koalíció önkorlátozást vállalt, és azt garantálta, hogy az ellenzék többségének támogatása nélkül nem terjeszt elő módosítást. Bár több alkotmánykoncepció is született, és 1995 júniusától a parlamentben egy bizottság is munkához látott, részben a szocialista párt belső megosztottsága, részben az ellenzék egy részének ellenállása miatt nem sikerült elfogadtatni a parlamenttel egyik változatot sem. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy az alkotmányozó többséggel rendelkező koalíció néhány fontos ponton ne változtatott volna a közjogi rendszeren. Már 1994 júliusában elfogadta a parlament Horn Gyula, valamint a választásokon az SZDSZ miniszterelnök-jelöltjeként indult Kuncze Gábor javaslatára a polgármesteri tisztség ellátásának egyes kérdéseiről szóló törvény módosítását, amelynek értelmében lehetővé tették, hogy polgármesterek is lehessenek országgyűlési képviselők. Ezt követően a koalíció módosította az önkormányzati választási rendszert, s így a korábbi kétfordulós eljárás helyett a relatív többség elve alapján és a polgármesterek közvetlen választásával került már sor december 11-én a voksolásra. Az 1994-es önkormányzati választás alapvetően a kormánypártok sikerét hozta, a városokban a legtöbb helyen a szocialisták nyertek. Újdonságnak számított azonban, hogy a korábban megosztott ellenzék több helyen közösen indult.

A közjogi ügyeknél nagyobb jelentőséggel bírt a gazdasági válságkezelés. 1994-ben a kormány több alkalommal döntött a forint leértékeléséről, és Békesi László pénzügyminiszter javaslatára októberben pótköltségvetést fogadtatott el a parlamenttel. A költségvetésre háruló nyomás azonban nem enyhült. A kormány összeütközésbe került a Nemzeti Bank elnökével is: 1994. november 23-án Bod Péter Ákos jegybankelnök Horn miniszterelnökkel történő megbeszélése után váratlanul benyújtotta lemondását. Utóda Surányi György lett. A miniszterelnök és pénzügyminisztere közötti, már a választási kampányban is tapasztalt ellentétek 1995. január végén Békesi lemondásához vezettek. Horn Gyula Bokros Lajost kérte fel a tárca vezetésére. A lassan gazdasági összeomláshoz vezető helyzetben Horn, Bokros és Surányi titokban előkészítettek, majd március 12-én bejelentettek egy válságkezelő tervet. Az úgynevezett Bokros-csomagról még a kormány tagjai sem értesültek előre, a program nyilvánosságra hozatala után két tárcavezető azonnal be is nyújtotta lemondását. A csomag alapvetően a külgazdasági egyensúly javítását és az államháztartás hiányának mérséklését tűzte ki célul. A kormány egyrészt a forint kilencszázalékos egyszeri, majd folyamatos, úgynevezett csúszó leértékeléséről, másrészt nyolcszázalékos vámpótlék bevezetéséről, harmadrészt pedig számos megszorító lépésről határozott, amelyek következtében jelentős reálbér- és életszínvonal-csökkentés következett be. A parlament május 30-án döntött a csomagról: a többség igennel voksolt, az ellenzék egységesen elutasította és néhány szocialista képviselő is frakciójától eltérően nemmel szavazott. Bár Göncz államfő aláírta a törvényjavaslatokat, utólagos normakontrollt kérve többen az Alkotmánybírósághoz fordultak. A testület számos rendelkezést alkotmányellenesnek talált, de a teljes csomagot nem semmisítette meg.

Miközben a kormány a Bokros-csomaggal próbálta megoldani a gazdasági válságot, az intézkedéssorozat segített az azt ellenző pártoknak abban, hogy egyrészt növeljék a támogatottságukat, másrészt pedig közös platformra helyezkedjenek. Az 1994-es választások után négy párt került a parlamentben ellenzéki pozícióba: az MDF, az FKGP, a KDNP és a Fidesz. A választási eredmény az MDF és a Fidesz számára kifejezetten csalódást jelentett. Előbbi a kormányzati pozíciót vesztette el, utóbbi pedig úgy lett a legkisebb parlamenti erő, hogy egy évvel a választások előtt még vezette a népszerűségi listát. Orbán Viktor pártelnök 1994 júniusában be is nyújtotta a lemondását, de a Fidesz július 9-én megrendezett kongresszusán a küldöttek nagy többséggel újraválasztották.

Az 1994-es választás értékelésekor konszenzus mutatkozott abban, hogy a jobboldal nagyarányú vereségéhez – és a szocialisták abszolút többségéhez – alapvetően az ellenzékbe került pártok fragmentáltsága vezetett. Bár ez a megállapítás nem elégséges magyarázata az eredményeknek, az kétségtelen, hogy a voksolás után racionális igényként jelentkezett a jobboldalon belüli integráció. A kérdés csak az volt, hogy ennek az összefogásnak melyik párt lehet a vezetője. Az elméletileg legnagyobb támogatottsággal rendelkező MDF belső vitákkal volt elfoglalva és a KDNP-ben is ekkor indultak el a pártharcok. Úgy tűnt, hogy leginkább az 1993-as pártviták után sorait rendező és egyre inkább a konzervatív irányba forduló Fidesz, valamint a Torgyán elnöksége alatt erősen centralizált FKGP lehet alkalmas arra, hogy a jobboldal vezető pártja legyen. A két politikai erő különböző stratégia alapján politizált. A kisgazdák a kormány legádázabb ellenfeleinek mutatkoztak, szinte semmilyen javaslatot nem szavaztak meg, és már az első perctől kezdve antidemokratikusnak minősítették a kormány lépéseit. Ezzel szemben a Fidesz kezdetben konstruktív ellenzékként viselkedett, több esetben – például az 1995 végén elfogadott médiatörvény vagy a sokat vitatott magyar–szlovák alapszerződés kapcsán – támogatta, illetve nem ellenezte a koalíció kezdeményezéseit. A Bokros-csomagot követően azonban fordulat állt be a Fidesz magatartásában, innentől kezdve az ellenzéki pártok egységesen léptek fel a kormányzat intézkedéseivel szemben. Amikor 1995. szeptember 4-én Horn miniszterelnök a parlamentben védelmébe vette a kormány válságkezelő politikáját, az FKGP és a Fidesz képviselője – más stílusban – egyaránt lemondásra szólította fel a kormányt.

A Fidesz mindeközben arra törekedett, hogy a másik két ellenzéki pártot egy úgynevezett “polgári szövetségben” összefogja. Ezt a célt szolgálta az önkormányzati választásokon a közös jelöltállítás, illetve az inkább az MDF-hez kötődő Mádl Ferenc indítása az államfőválasztáson. A KDNP 1995 januárjában ugyan a párt önállóságának hangsúlyozása mellett úgy határozott, hogy az ellenzéki pártok egyesülésének “történelmi feltételei” még nem értek meg, ahhoz hozzájárult, hogy közös köztársasági elnökjelöltet állítsanak. Bár az Antall-kormány volt minisztere 1995. június 19-én alulmaradt a koalíció jelöltjével, Göncz Árpáddal szemben, a szimbolikus akció arra mégis alkalmas volt, hogy deklarálja az ellenzék egységét. A parlamenti voksoláson a negyedik ellenzéki párt, az FKGP képviselőinek jelentős része azonban nem vett részt. A kisgazdák a szavazás előtt aláírásokat gyűjtöttek a közvetlen elnökválasztásról szóló népszavazás ismételt kiírása érdekében. A szükséges mennyiségű támogatást meg is szerezték, a parlament azonban elutasította a népszavazási kezdeményezést. 1995, a Bokros-csomag éve ezzel együtt a kisgazdák népszerűségét emelte a legjobban. A párt megduplázta támogatottságát, és egyre többen tekintettek a következő választás esélyeseként az FKGP-re. Torgyán József, akit az év novemberében – először a párt történetében – titkos szavazással is elsöprő többséggel választottak ismét elnökké és egyben miniszterelnök-jelöltté, szükségét érezte annak, hogy a párt kormányképességét is erősítse. Ennek érdekében sikerült is megnyernie néhány ismert értelmiségit, társadalomtudóst, akik csatlakoztak a párthoz.

Miközben az ellenzéki oldalon a részleges integráció jelei mutatkoztak, a koalíción belül egyre több repedés jelent meg. Szimbolikus eseménye volt a rendszeresen jelentkező úgynevezett “koalíciós szakítópróbáknak” az 1995 augusztusában kirobbant Nagy-ügy. Horn Gyula miniszterelnök az SZDSZ tájékoztatása nélkül hozta nyilvánosságra, hogy szándékában áll egy gazdasági miniszterelnök-helyettesi posztot létrehozni, és a tisztség egyik várományosa Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke és egyben szocialista parlamenti képviselő. A koalíciós partner tiltakozott, az SZDSZ a kilépést, az MSZP pedig az egypárti kormányzás lehetőségét vetette fel. Szeptember elején végül maga Nagy Sándor jelentette be, hogy nem kíván szerepet vállalni a kormányzásban. A koalíciós vita ezzel megoldódott, de a feszültségek nem szűntek meg. 1995 végén a liberális párt egyik frontpolitikusa, Fodor Gábor a miniszterelnökkel való konfliktusai miatt távozott a Művelődési és Közoktatási Minisztérium éléről. A Horn-kormány első két évének jellemzője azonban az volt, hogy ezekben a csatározásokban az SZDSZ – nem a parlamenti arányokból következő – zsarolási potenciálja érvényesült, az MSZP rendre visszakozott egy-egy vitatott ügyben. Később a koalíciós viszonyokban fordulat állt be, és az SZDSZ egyre inkább elszenvedője, semmint alakítója lett a kormány politikájának.

1996-tól a Horn-kormány működésének első két éve kapcsán tárgyalt négy téma többségében jelentős változás következett be. A sikertelen alkotmányozási folyamat ellenére még a közjog területén is akadt újdonság: 1997 nyarán az alkotmány módosításával a kormánytöbbség megváltoztatta a népszavazási szabályokat és átszervezte a bírósági rendszert. Jelentős változások azonban a gazdaságban történtek: a Bokros-csomag által okozott megrázkódtatás után 1997-től jobb eredményeket produkált a gazdaság. 1996 februárjában a csomag névadója, Bokros Lajos távozott a kormányból, ám utódja, Medgyessy Péter alapvetően tovább folytatta elődje politikáját. A kormány hozzákezdett a kórházi ágyak számának csökkentéséhez, ami jelentős ellenzéki és társadalmi tiltakozást váltott ki. Az új pénzügyminiszter előkészítette a nyugdíjrendszer reformját. A vegyes finanszírozású modellre történő átmenetről szóló törvényt 1997 júliusában fogadta el a parlament. A nemzetközi bizalom lassú helyreállásának jeleként 1996 májusában Magyarország az OECD tagja lett.

Az ellenzék politizálásában két irányban történtek változások. Egyrészt az önállóság vagy csatlakozás kérdésében a Fidesz és az FKGP kivételével végletesen megosztottá váltak a pártok, előbb 1996-ban az MDF-ben, majd 1997-ben a KDNP-ben is lényegében pártszakadás következett be. Az MDF 1996 márciusában megtartott elnökválasztásán a vesztes Szabó Iván támogatói új pártot hoztak létre (MDNP), míg 1997-ben a Fidesszel való együttműködéstől elzárkózó kereszténydemokrata elnök, Giczy György belső ellenzéke kivált a pártból, és a Fidesz képviselőcsoportjában folytatta a működését. Másrészt a korábban legnagyobb támogatottsággal rendelkező FKGP – nagyrészt néhány politikai hiba miatt – visszaesett. 1996 márciusában Torgyán elnöknek az úgynevezett “féregirtós” beszédében megfogalmazott szélsőséges mondatai sokat ártottak a párt kormányképességének. Mindezek hatására fokozatosan a Fidesz vált az ellenzék vezető erejévé, és a kérdés már csak az volt, hogy mennyire sikerül integrálnia a jobboldali szavazókat, illetve képes lesz-e kialakítani valamilyen modus vivendit a még mindig jelentős támogatottságot felmutató kisgazdákkal.

A jobboldali integráció fontos állomása volt az 1997. őszi népszavazási kezdeményezés. A kormány véleménynyilvánító voksolást tervezett a NATO-csatlakozásról, míg az ellenzék ügydöntő referendumot követelt. Miután pedig a kormány június végén beterjesztette a parlamentnek a földtörvény-módosító javaslatát, a Fidesz és az MDF augusztus végén aláírásgyűjtési akciót kezdett a földügyben. Egy héttel később a kormány megpróbálta “elfoglalni” a témát: a föld és a NATO ügyében saját kérdéseivel kívánt ügydöntő népszavazás kiíratni. Szeptember közepére az ellenzék 280 ezer aláírást gyűjtött össze, a népszavazások sorrendiségének eldöntése ügyében pedig többen az Alkotmánybírósághoz fordultak. A testület álláspontja szerint a nép által kezdeményezett népszavazás elsőbbséget élvez a kormány által kiírthoz képest. A parlament a döntés után mégis csak egy kérdésben, a NATO-csatlakozás ügyében írta ki a népszavazást. Bár az ellenzéki akció – részben – eredménytelenül végződött, a vita tovább erősítette az ellenzék egységét. 1997 végén a két kezdeményező, a Fidesz és az MDF választási együttműködést kötött, amelynek értelmében 63 egyéni választókerületben közösen állítanak jelölteket. A két párt megváltozott viszonyát jól jellemezte, hogy a jelöltek kétharmadát a Fidesz, egyharmadát pedig az MDF jelölhette.

A kormányoldalon belül komoly változásokat jelentett, hogy 1996-tól két új téma jelent meg elemi erővel a politikai napirenden: a közbiztonság és a korrupció kérdése. Előbbi az SZDSZ által vezetett belügyminisztériumot érintette, és a koalíciós ütközéspontok számát növelte. Az alvilági leszámolások, utcai robbantások már 1996-ban elkezdődtek, hatásukra Kuncze belügyminiszter a rendőrség vezetőit le is váltotta. 1997-ben azonban tovább romlott a lakosság “közbizonytalansága”: csak januárban tíz esetben robbant bomba valahol Budapesten. A cselekmények a választási kampány időszakában sem szűntek meg. 1998 februárjában a nyílt utcán gyilkolták meg Fenyő János vállalkozót, ezt követően a miniszterelnök – közvetve koalíciós partnere politikai felelősségét felvetve – kijelentette: “Ami ma Magyarországon van, az nem közbiztonság.” Márciusban új elem jelent meg, a politikusok elleni támadás: előbb az FKGP székházánál, majd a kisgazdapárt elnökének és végül a Fidesz egyik vezető politikusának lakásánál találtak bombát.

A legnagyobb “politikai bomba” azonban 1996 őszén robbant. A sajtóban közölt információkra alapozva 1996 szeptemberében Deutsch Tamás, a Fidesz alelnöke parlamenti felszólalásában ismertette az úgynevezett Tocsik-ügyet: egy jogász sikerdíjként több száz millió forintot kapott a privatizációért felelős állami társaságtól, miután segédkezett abban, hogy megállapodjon az önkormányzatokkal a belterületi földek után igényelt vagyonjuttatásokról. Később kiderült, hogy a pénzből MSZP és SZDSZ-közeliek tartott cégek is részesültek. A botrány hatására sor került a privatizációs szervezet teljes vezetőségének és a privatizációért felelős miniszternek a menesztésére. A Fidesz javaslatára parlamenti vizsgálóbizottság alakult. 1997 áprilisában az ügy utórezgéseként lemondott az SZDSZ elnöke, Pető Iván, utóda Kuncze Gábor lett. A koalíciós együttműködés a Tocsik-ügytől függetlenül is egyre nehézkesebbé vált. Az SZDSZ koalíciós szerepvállalása miatt 1996 augusztusában Tölgyessy Péter, az SZDSZ korábbi elnöke kilépett pártja frakciójából. 1997 júniusában a kormány – a kisebbik koalíciós párt tiltakozása ellenére – megkötötte a katolikus egyházzal az úgynevezett vatikáni megállapodást. Tovább élezte a feszültséget, hogy 1997 szeptemberében a hágai bíróság döntött a bősi vízlépcső ügyében, majd Horn miniszterelnök a kampányban – az ellenzék és az SZDSZ együttes ellenzésétől kísérve – kiállt a Szlovákiával való megegyezés mellett. 1998 februárjában a kisebb koalíciós párt küldöttgyűlése úgy határozott, hogy az SZDSZ-es kormánytagok vétózzák meg az ügyben hozott döntéseket.

A koalíció ennek ellenére komoly bizakodással készült az 1998-as választásokra. Az MSZP abban volt érdekelt, hogy a politikai alternatíva hiányáról győzze meg a választókat, ezért a kampányt is alacsony hőfokra tervezte. Az ellenzék ezzel szemben a váltás mellett érvelt, és igyekezett kormányképességét bizonyítani. Különösen a Fidesz fordított jelentős energiát arra, hogy “polgári Magyarország” elnevezésű koncepcióját bemutassa. A május 10-én megtartott voksolás eredményei után a második forduló előtt, május 20-án sor került Horn Gyula és Orbán Viktor televíziós vitájára. A Fidesz a választáson egyrészt a jobboldali szavazatok többségének begyűjtésével elérte, hogy az MSZP váltópártja szerepébe kerüljön, másrészt az FKGP-vel képes volt kialakítani a két forduló között egy kölcsönös visszalépési stratégiát. Ezzel szemben az MSZP koalíciós partnere – feltehetően nem függetlenül a két párt közötti vitáktól – jelentősen meggyengült.

1. ábra Kormányok és kormánytagok Magyarországon (1990–2006)*

* Az ábrán a tárca nélküli miniszterek nem szerepelnek. A miniszterek neve mögött zárójelben annak a pártnak a nevét tüntettük fel, amelynek a koalíciós megállapodás alapján joga volt az adott tárca vezetõjének delegálása.

2. ábra Kormányok és kormánytagok Magyarországon (1990–2006)*

*Az ábrán a tárca nélküli miniszterek nem szerepelnek. A miniszterek neve mögött zárójelben annak a pártnak a nevét tüntettük fel, amelynek a koalíciós megállapodás alapján joga volt az adott tárca vezetõjének delegálása.

3. ábra Kormányok és kormánytagok Magyarországon (1990–2006)*

* Az ábrán a tárca nélküli miniszterek nem szerepelnek. A miniszterek neve mögött zárójelben annak a pártnak a nevét tüntettük fel, amelynek a koalíciós megállapodás alapján joga volt az adott tárca vezetõjének delegálása.

4. ábra Kormányok és kormánytagok Magyarországon (1990–2006)*

* Az ábrán a tárca nélküli miniszterek nem szerepelnek. A miniszterek neve mögött zárójelben annak a pártnak a nevét tüntettük fel, amelynek a koalíciós megállapodás alapján joga volt az adott tárca vezetõjének delegálása.

5. ábra Kormányok és kormánytagok Magyarországon (1990–2006)*

* Az ábrán a tárca nélküli miniszterek nem szerepelnek. A miniszterek neve mögött zárójelben annak a pártnak a nevét tüntettük fel, amelynek a koalíciós megállapodás alapján joga volt az adott tárca vezetõjének delegálása.