Ugrás a tartalomhoz

A magyar politikai rendszer

Körösényi András, Tóth Csaba, Török Gábor (2003)

Osiris Kiadó

3. Antall- és Boross-kormány (1990–1994)

3. Antall- és Boross-kormány (1990–1994)

Az 1990 tavaszán megtartott első szabad választás a rendszerváltó pártok elsöprő sikerét, illetve az MSZP kudarcát hozta, és ezzel új időszámítás indult el a magyar politikában. A két legjelentősebb szervezet, az MDF és az SZDSZ viszonya a választási kampány végére kifejezetten megromlott, a sokak által kívánt nagykoalíció esélyei jelentősen csökkentek. A választásokon győztes MDF elnöke, Antall József a természetes szövetségesnek tartott jobboldali pártokkal, az FKGP-vel és a KDNP-vel kötött koalíciót támogatta. Az SZDSZ és az MSZP mellett még a Fidesz került be ellenzéki pártként a parlamentbe.

A választásokat követő új helyzetben már nem a végrehajtó hatalom gyengítése, hanem a kormányképesség megteremtése lett a győztesek érdeke. Antall József még saját pártja legtöbb politikusát sem bevonva, tárgyalásokat kezdett az SZDSZ néhány vezetőjével az alaptörvény módosításáról. Az április 29-én kötött és a köztudatba paktumként bekerült megállapodás – majd ennek nyomán az alkotmány módosítása – a kancellárdemokrácia irányába mozdította el a kormányformát, és megteremtette a stabil kormányzás feltételeit. A konstruktív bizalmatlanság intézményének bevezetéséért és a kétharmados törvények körének szűkítéséért cserében az SZDSZ lehetőséget kapott arra, hogy politikusuk, Göncz Árpád kerüljön az államfői pozícióba. A megállapodás az előkészítésbe be nem vont parlamenti szereplők között komoly felháborodást váltott ki, és a két ellenzéki liberális párt, az SZDSZ és a Fidesz között is erősítette a bizalmatlanságot.

1990. május 2-án megkezdte működését az új parlament. Másnap Antall Józsefet javasolta az ekkor még “ideiglenes” köztársasági elnök, Göncz Árpád kormányfőnek. Május 23-án a parlament meg is választotta az MDF elnökét miniszterelnöknek. Ezzel megkezdte munkáját a jobbközép koalíció, amelyre olyan súlyú feladatok vártak, hogy találónak nevezhető az új kormányfő “kamikaze-kormány” jellemzése. Miközben az ország elsősorban a gazdasági nehézségek megoldását és a romló életszínvonal megállítását várta az új demokratikus politikai elittől, a parlamentben zajló és az évtizedes diktatúra után teljesen szokatlannak tűnő viták hamar kikezdték a kormány népszerűségét. Ráadásul a legfontosabb összecsapások alapvetően szimbolikus kérdések körül alakultak ki, ilyennek számított például 1990 nyarán a hittan- és a címervita. A paktum nyilvánosságra kerülésekor az MDF frakciójából kilépő Király Zoltán népszavazást kezdeményezett a köztársasági elnök közvetlen választása céljából. A parlamenti pártok közül egyedül a teljes elszigeteltség állapotában lévő szocialisták támogatták az akciót, ám így is sikerült összegyűjteni a megfelelő számú aláírást. A nyár közepén, július 29-én megtartott népszavazás azonban az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett. A paktumot nem sikerült felülírni: a parlament augusztus 3-án már az első fordulóban államfővé választotta Göncz Árpádot.

Az MDF-SZDSZ megállapodás lehetővé tette, hogy az új kormány érvényesíthesse saját programját, de a konfliktusok számát nem csökkentette. Antall ugyan megerősítette helyét a pártjában és a kormány élén, ám azzal, hogy a legnagyobb ellenzéki párt politikusa lett a köztársaság elnöke, egy újabb potenciális feszültségforrás keletkezett. A közjogi keretek újszerűsége, a begyakorlott demokratikus politikai ügymenet hiánya tálcán kínálta az alkalmakat az új szereplők közötti ütközésekre. De nem volt jobb a helyzet a koalíción belül sem. Az egyébként is heterogén, széles gyűjtőpárti MDF programja nehezen volt összeegyeztethető a választási kampányban erősen populista irányba mozduló kisgazdák követeléseivel. Az első nagy nyilvánosságot kapó gazdasági jellegű konfliktus, a diktatúrában államosított termőföldtulajdonok ügyének rendezése már a kormányon belüli ellentéteket is megmutatta. A kisgazdák ragaszkodtak az eredeti helyzet visszaállításához, az úgynevezett reprivatizációhoz, ám Antall miniszterelnök – az Alkotmánybíróság segítségével – a kárpótlás mellett döntött. A kisgazdák látszólag tudomásul vették a kudarcot, de politikai programjuk kényszerű feladása lehetőséget teremtett a párton belüli belső ellenzéknek, hogy a reprivatizáció további követelésével támadást indítson a koalíció ellen és a párt elfoglalása érdekében.

Az önkormányzati választási kampány hajrájában került nyilvánosságra az MDF frakcióvezetőjének fogalmazványa. Kónya Imre az úgynevezett Justitia-tervben az emberek igazságérzetére hivatkozva az “ország katasztrofális helyzetéért felelős” személyek elleni eljárás megindítását, a volt politikai vezetők kiemelt nyugdíjának felülvizsgálatát, az állampárti szervezetek vagyonelszámoltatását, az állami vagyon kiárusításának ellenőrzését, az állami vezetők javadalmazásának korlátozását stb. helyezte kilátásba. Szeptember 30-án és október 14-én megtartott önkormányzati választásokon – különösen a városokban – a liberális ellenzék, az SZDSZ és a Fidesz aratott győzelmet.

A gazdaságban az új kormány komoly nehézségekkel találkozott. Évről évre csökkent a gazdaság összteljesítménye, ráadásul a szerkezetátalakító lépések rövid távon újabb megrázkódtatásokkal jártak. A mélypontnak egyértelműen 1991 látszik, ekkor közel 12 százalékkal csökkent a GDP és az infláció 35 százalékos volt. A gazdasági nehézségeket a társadalom is egyre nehezebben viselte. Az üzemanyag árának – korábban tagadott – drasztikus emelése miatt 1990. október 26-án a budapesti taxisok, majd a hozzájuk csatlakozott vidéki kollégáik a főbb közlekedési csomópontok elállásával megbénították az ország közlekedését. A politikai válságot súlyosbította, hogy a miniszterelnök betegsége miatt kórházban feküdt. A pattanásig feszült helyzetben a fővárosban egyszerre vonultak az utcára a kormányellenes és a kormányt támogató erők. Az ellenzéki pártok közül leginkább az SZDSZ érezte úgy, hogy az események alkalmasak lehetnek a kormány megbuktatására. A válság végül tárgyalóasztal mellett, az Érdekegyeztető Tanácsban oldódott meg. A taxisblokádban részt vevők a köztársasági elnök törvényjavaslata alapján mentesültek a hátrányos jogkövetkezményektől.

A kormányfő a politikai és gazdasági válságból önkritikus megszólalásokkal, majd minisztercserékkel kereste a kiutat. Decemberben bejelentette, hogy a blokád idején a miniszterelnököt helyettesítő és szereplései miatt sokat támadott Horváth Balázs belügyminiszter helyét Boross Péter veszi át, valamint váltás történik a pénzügyminisztérium élén is. Az új miniszter, Kupa Mihály első intézkedéseinek egyikeként a következő év elején jelentős forintleértékelésről döntött, majd márciusban a kormány elfogadta az általa előterjesztett négy évre szóló gazdasági akcióprogramot. Az úgynevezett Kupa-program a privatizáció felgyorsítását, liberalizációt, valamint az infláció és a munkanélküliség elleni küzdelmet ígérte.

1991. január elején ismét újult erővel feszült egymásnak a kormány és ellenzéke az úgynevezett Kalasnyikov-botrány ürügyén. Kiderült, hogy pár hónappal korábban Magyarországról géppisztolyok és lőszerek kerültek nagy mennyiségben Horvátországba, és emiatt a belgrádi vezetés élesen támadta az országot. Az SZDSZ és a Fidesz a parlamentben vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezte, felelősségre vonás azonban nem történt. A történtekre a két ellenzéki párt másként reagált. A szabad demokraták a botrány után februári küldöttgyűlésükön úgy vélték, hogy a kormány megbuktatása kisebb veszélyt jelent a demokráciára, mint hivatalban maradása. A Fidesz ezzel szemben a válság megoldására márciusban a spanyol Moncloa-paktum mintájára hatpárti tárgyalássorozatra tett javaslatot.

A gazdasági nehézségekkel és botrányokkal küzdő kormány azonban nem csupán az ellenzékkel került konfliktusba. A miniszterelnök és a köztársasági elnök társbérlete hamar feszültségekhez vezetett. 1991-ben szimbolikus pillanata volt a kialakulatlan közjogi helyzetből következő csatározásoknak a visegrádi csúcstalálkozó: a csehszlovák és a lengyel vendégek fogadása kapcsán Antall és Göncz között hatásköri konfliktus alakult ki. Később az államfő nem látta indokát, hogy felmentse a hadsereg parancsnokát, majd megtagadta a tévés és rádiós alelnökök kinevezését, illetve a két médium vezetőjének felmentését. Antall miniszterelnök az Alkotmánybíróságtól kért jogértelmezést. A testület megerősítette a miniszterelnök értékelését, és pontosította az elnök közjogi helyzetét. Mindez nem jelentette automatikusan az elnök és a kormány közötti konfliktusok megszűnését, de segített abban, hogy a politikai feszültségeket mentesítse az alkotmányjogi-hatásköri vitáktól. Ennek ellenére 1992-ben újabb területen, a külpolitika ügyében is nézeteltérések alakultak ki. A politikai vita 1992. október 23-án folytatódott: a Kossuth téren az államfő a fütyülések és bekiabálások miatt nem tartotta meg ünnepi beszédét, majd hetekig tartó polémia következett arról, hogy vajon a kormánynak volt-e tudomása a készülő akcióról, segítette-e valamilyen módon a térre érkezett, jól azonosítható szélsőjobboldali csoportot.

A kormányfőnek saját koalíciós partnerével is meggyűlt a baja. A kisgazdapárton belül hatalmi harc kezdődött, amelyben Torgyán József és támogatói egyértelműen a koalíciós partner támadásától reméltek népszerűséget. 1991. március 18-án – miután Antall kijelentette, hogy szívesebben látna mást az FKGP parlamenti vezetőjeként – Torgyánt leváltották a frakcióvezetői posztjáról. A frontvonalak egyre világosabbá váltak: a frakcióban az antallista, míg a pártban a torgyánista irányzat került többségbe. A pártelnökké választott Torgyán a koalíciós szerződés újratárgyalását követelte. Október végén a kisgazdák országos vezetősége visszahívta minisztereit a kormányból, néhány parlamenti képviselőt kizártak a pártból, majd novemberben Torgyán József hűségesküt követelt a képviselőcsoport tagjaitól. A frakció válaszul felfüggesztette a pártelnök képviselőcsoporti tagságát. Torgyán József ezt követően hozzá hű egy tucat taggal megalakította a képviselőcsoportját, míg a többség kormányt támogató kisgazdaként a párt nélküli frakcióban maradt. A Torgyán-ellenes erők 1992 júniusában még egy kísérletet tettek az elnök eltávolítására, ám a pártszékház – szó szerinti – ostroma sikertelennek bizonyult. Összességében a koalíciós partner belső megosztottsága megingatta ugyan a kormányt, de a parlamenti többség a kormányt támogató kisgazdáknak köszönhetően a ciklus végéig megmaradt.

A parlamentben a kisgazda belviszály mellett is számos változás történt. A rendszerváltás heterogén pártjaiban a frakciófegyelem nehezen alakult ki, a kormányoldalról az ellenzékhez és fordítva is vándoroltak képviselők. 1991-ben a törvényhozás tovább folytatta a szimbolikus-ideológiai kérdések megvitatását, bár sor került alapvető fontosságú gazdasági jogszabályok (koncessziós, szerencsejáték-, számviteli törvény) elfogadására is. A három legtöbb vitát kiváltó és az Alkotmánybíróságot is megjárt törvényjavaslat – a kárpótlásról, az ügynökökről- és az igazságtételről – mégis az előző rendszerhez való viszonyt érintette. Közös jellemzőjük, hogy nehezen tudták összeegyeztetni a diktatúra elítélését, kárainak enyhítését a demokratikus normákkal. Nem véletlen, hogy amikor végül, többszöri nekifutás után hatályba léphettek, a kompromisszumos megoldás sem az eredeti pártolókat, sem az ellenzőket nem elégítette ki.

A kormány és az ellenzék közötti feszültség 1991 őszén tovább éleződött, méghozzá olyan módon, hogy az ellenzéken belüli kapcsolatokban is változásokat generált. Szeptember 5-én került nyilvánosságra az úgynevezett Kónya-dolgozat, amelyben az MDF frakcióvezetője a párt korábbi mérsékelt politikáját taktikai megfontolásokkal indokolta, és javaslatot tett a rendszerváltás felgyorsítására, a közszolgálati médiumok feletti kormányzati ellenőrzés erősítésére, “politikai beállítottságának és szellemiségének” gyökeres megváltoztatására. Szeptember 26-án több száz értelmiségi aláírásával megjelent a Demokratikus Charta nevű felhívás, amely 17 pontban – “demokrácia akkor lesz, ha…” kitétellel – fogalmazta meg az aláírók tiltakozását. Bár Antall miniszterelnök “alkotmányjogi tankönyvekbe illő közhelyeket” tartalmazónak minősítette a dokumentumot, valójában a kormány elleni vádiratról volt szó. A chartából kinövő mozgalom arra is alkalmasnak bizonyult, hogy közelítse egymáshoz az ellenzéki pártokat, elsősorban az MSZP-t és az SZDSZ-t. A Fidesz ugyanis, bár dokumentumot aláíró a Surányi György jegybankelnök felmentésekor – pontosabban, újrajelölésének elmaradásakor – a miniszterelnök indoklása miatt tiltakozása jeleként csatlakozott a szöveghez, a mozgalomban nem vett részt. A Demokratikus Charta a rendszerváltáskor még egymástól legtávolabbnak látszó két párt, az MSZP és az SZDSZ közötti falakat segített lebontani, és ezzel fokozatosan új helyzet jött létre az ellenzéki oldalon.

1991 őszén azonban nem az MSZP vagy az SZDSZ számított favoritnak. A közvélemény-kutatások tanúsága szerint a Fidesz tavasz óta magabiztosan vezetett, előnye egészen 1993-ig meg is maradt. Az MSZP támogatottsága nem érte el a teljes népesség tíz százalékát, az SZDSZ pedig az MDF-fel fej-fej mellett haladt. A szabad demokraták számára ráadásul a belső viták időszaka következett el. Miután kiderült, hogy Kis János elnök nem jelölteti magát, a párton belül heves kampány indult el. 1991. november 23-án a kerekasztal-tárgyalások egyik főszereplője, Tölgyessy Péter – akit 1990 őszén váratlanul leváltottak a frakcióvezetői posztról – a pártvezetéssel elégedetlenek támogatásával győzelmet aratott riválisai felett. A választás azonban nem lezárta, hanem felgyorsította a párton belüli válságot. A korábbi pártvezetés tagjai háttérbe húzódtak, Pető Iván a frakcióvezetőségről is lemondott. Az SZDSZ elindult a platformosodás útján, miközben népszerűsége egyre csökkent. A belső válság egy év múlva Tölgyessy vereségéhez és Pető Iván elnökké választásához vezetett.

A gyűjtőpárti jelleggel induló rendszerváltó politikai erő belső problémái, a kormányzás nehézségei, a sorra elvesztett időközi választások, a romló népszerűségi adatok, a gazdasági átmenet nehézségei 1992-ben az MDF-ben belső robbanáshoz vezettek. A kormánypárti képviselők csalódottságának próbált hangot adni a párt alelnöke augusztus végén megjelent írásában. Csurka István erélyesebb fellépést irányzott elő a médiumok vezetőivel szemben, élesen támadta – tel-avivi ügynöknek nevezve – az államfőt, ráadásul a kormányfő betegsége miatt az utódlás kérdését is felvetette. Az ellenzék tiltakozott, de az MDF-en belül is sokan követelték az elhatárolódást az irománytól. Antall miniszterelnök szeptemberben a parlamentben bírálta az írást, de a párton belül is népszerű alelnök kiszorítását – taktikai okokból – csak óvatosan kezdte meg. Az egyre fogyatkozó parlamenti többség miatt a látványos szakítás akár a frakció szakadását is eredményezhette volna, ezért az összecsapást a következő évre halasztották. Végül 1993 júniusában került sor Csurka István kizárására, ám olyan módon, hogy vele és néhány radikálissal együtt a párt liberális szárnyához sorolt prominenseknek (Elek István, Debreczeni József) is távozniuk kellett. A frakcióból és a pártból is kizárt Csurka ezt követően megalakította a Magyar Igazság és Élet Pártját (MIÉP), amelynek azonban 1994-ben nem sikerült bejutnia a parlamentbe.

1993 elején a közvélemény-kutatások még mindig a Fidesz fölényét jelezték. A párt közel két és félszer nagyobb támogatottsággal rendelkezett, mint a második helyen álló MSZP. Az év azonban radikálisan megváltoztatta a politikai erőviszonyokat: decemberben már fej-fej mellett állt a két párt. A szocialisták előretörését jelezte a május 21-én megtartott társadalombiztosítási választás eredménye is, ahol az MSZP-hez kötődő MSZOSZ elsöprő fölénnyel győzött. A változás okait keresve legalább három magyarázat kínálkozik. Egyrészt a kilencvenes évek elején még kialakulatlan választói bázis rendkívüli illékonysága. Másrészt az egyre erősödő kormányváltó hangulat, amely kiegészült a rendszerváltás előtti időszakhoz kapcsolódó nosztalgiák felerősödésével. Harmadrészt pedig azok az ügyek, amelyek miatt megkérdőjeleződött a Fidesz kormányváltó szándékának őszintesége.

A Fidesz megítélésnek leginkább az úgynevezett székházbotrány ártott. 1993 májusában derült ki, hogy a párt az MDF-fel közösen egy 1991-es törvény értelmében, de titkos kormányhatározattal jutott hozzá egy nagy értékű ingatlanhoz, amelyet a birtokba vétel után értékesített. Jogi felelősségre vonás nem történt, de az ügy megingatta a Fidesz támogatottságát. Egyrészt a párt a közvélemény egy részének szemében elveszette a korábban szinte egyedüliként birtokolt “ártatlanságát”, másrészt pedig a téma lehetőséget adott arra a politikai riválisoknak, hogy a legnagyobb kormánypárt és az ellenzék ekkor legjelentősebb támogatottsággal rendelkező pártja közötti közeledésről beszéljenek. A székházbotrány ráadásul a párton belül felerősödő hatalmi harcban is kitüntetett szerepet kapott. Pár hónappal a választások előtt kilépett a Fideszből az elnökké választott Orbán Viktor belső ellenzékét vezető Fodor Gábor, majd az SZDSZ-ben folytatta politikai karrierjét. Az eset tovább növelte a két párt közötti bizalmatlanságot, bár a Fidesz és az SZDSZ közös megállapodás alapján készült a választásokra. A “liberális koalíció” esélye azonban 1994-re, a két politikai erő ellentétes irányú mozgása miatt, radikálisan csökkent.

Míg az ellenzéken belül jelentős változások történtek, a kormánypártok támogatottsága alig változott. Februárban a miniszterelnök hat tárca élén is változtatott, de az alapvető gazdasági és politikai problémákon már nem tudott úrrá lenni. December 12-én hosszas betegség után elhunyt Antall József, a kormány élére Boross Péter, az MDF elnöki posztjára Für Lajos került. Bár a parlament 1994. március 22-én ellenszavazat nélkül döntött arról a határozati javaslatról, amely felhatalmazta a kormányt, hogy a térség országai közül elsőként nyújtsa be az Európai Unióhoz a csatlakozási kérelmet, a törekvés legfeljebb szimbolikus gesztusnak számított. Az ország 1994-ben még messze nem jutott túl a rendszerváltást követő sokkon, és – valóban fontos lépések ellenére – nem tudta megoldani az előző rendszerből örökölt gazdasági válságot.

2.1. táblázat - 1. táblázat Pártelnökök (1988–2006)*

Fidesz

MDF

MSZP

SZDSZ

Pártalapítás

1988. III. 30.Választmány

1988. IX. 3. Ideiglenes Ügyvezető Elnökség

1989. X. 7.Nyers Rezső

1988. XI. 13 Ügyvivő Testület

1989

(III. 11.) Bíró Zoltán (ÜE)

(X. 22.) Antall József

1990

(V. 27.) Horn Gyula

(IV. 22.) Kis János

1991

(XI.23.) Tölgyessy Péter

1992

(XI. 13.) Pető Iván

1993

(IV. 18.) Orbán Viktor

1994

(II. 19.) Für Lajos

1995

1996

(III. 2.) Lezsák Sándor

1997

(V. 24.) Kuncze Gábor

1998

(IX. 6.) Kovács László

(VI. 20.) Magyar Bálint

1999

(I. 30.)(Dávid Ibolya

2000

(I. 29.) (Kövér László

(XII. 2.) Demszky Gábor

2001

(V. 06.) Pokorni Zoltán

(VII. 1.) Kuncze Gábor

2002

(VII. 3.) Áder János (ÜE)

2003

(V.17.) Orbán Viktor

2004

(X. 16.)Hiller István

2005

2006


Megjegyzés: ÜE – ügyvezető elnök.

A dátumok az elnökké választás időpontját jelölik, ami nem zárja ki, hogy ugyanaz a személy korábban – az előző elnök mandátumának megszűnése után – ügyvezető elnökként funkcionáljon, ezt azonban külön nem jelöljük.