Ugrás a tartalomhoz

A lélektan története

Pléh Csaba (2010)

Osiris Kiadó

20. FEJEZET – A szovjet-orosz pszichológia

20. FEJEZET – A szovjet-orosz pszichológia

Az emberi személyiség valóban tudományos pszichológiai értelmezéséhez a kulcs: a személyiség születésének és fejlődésének, átalakulásainak tanulmányozása a meghatározott társadalmi feltételek között folyó tevékenységben.

A. Ny. Leontyev: Tevékenység, tudat, személyiség.

1979, 126-127. o.

Társadalmi háttér – miért külön?

Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kell a pszichológia egészétől elkülönítve tárgyalni a szovjet pszichológiát, miközben a nemzeti mozzanat fokozatosan háttérbe szorult a pszichológia alakulásának bemutatásában? Több ok jogosít fel erre a külön tárgyalásra. Az első politikai és szociológiai. A forradalom utáni évtizedekben az orosz-szovjet pszichológia egészének fejlődésére egyirányú beágyazottság jellemző a nemzetközi pszichológiai élethez viszonyítva. A szovjet tudomány, legalábbis az első két évtizedben meglehetősen nyitott a nyugati pszichológia irányában. Fordítva azonban nem ez a helyzet, kisszámú kivételtől eltekintve a szovjet eredmények nem váltak a nemzetközi pszichológia részévé. (A kivételek Pavlov és Behtyerev munkái, Lurija és Vigotszkij néhány műve.) A hatalmas országban ugyanakkor erőteljes belső polarizáció indul meg. Az iskolák és irányzatok nemzetközi harcát belső, de korántsem belterjes küzdelmek helyettesítik. Ahhoz, hogy megfelelően megértsük a szovjet pszichológia helyzetét, saját jogukon kell megismerkednünk ezekkel a küzdelmekkel, már csak azért is, mert a vitákban részt vevők számára ezek jelentették az intellektuális realitást.

Kifelé való nyitottságuk nem mechanikus átvételt jelentett. Ekkoriban alakul ki a szovjet tudományra jellemző polemikus stílus, mely minden átvett szellemi inspiráció kritikai feldolgozását követeli, hiányosságaik dialektikus meghaladásával. Ebben a kritikai feldolgozásban kitüntetett szerepet játszott a szovjet pszichológiát sajátos helyzetbe hozó második mozzanat. A forradalom után a pszichológusok számára is (más társadalomtudományokhoz hasonlóan) döntő kérdéssé vált a marxizmus integrálása. Az egymással harcoló irányzatok jó része a mi a helyes marxista pszichológia kérdés körül forog. Ez a folyamat igen korán megindul, még ideológiai kényszerek nélkül. Kezdetben valóban a minden régivel szakítani akaró ifjúság lendülete irányítja, az őszinte igény a társadalmi, ideológiai és a tudományos forradalom összekapcsolására. A harmincas évekre megváltozik a helyzet: a marxista pszichológia keresése már nem annyira belső igény, hanem ideológiai kényszerűség lesz, s az iskolás értelmezések révén éppenséggel a pszichológia felszámolásához vezet. Szorosan kapcsolódik ehhez a harmadik mozzanat: bekapcsolni a pszichológiát az új társadalom építésébe. Ez a törekvés is őszinte forradalmi lelkesedéssel indul, hogy azután a hivatalosan deklarált új ember koncepció illusztratív alátámasztásává váljon. Mindenképpen azt eredményezi azonban, hogy a legteoretikusabb pszichológusok is szorosan kapcsolódnak a gyakorlathoz, s hogy mindegyik irány az ember formálhatósága mellett teszi le a voksot.

Kétszer két orosz hagyomány: közösség és misztika, hős és radikalizmus

Nem szükséges itt belemennünk az elmaradott, keleti típusú orosz társadalmi fejlődés részletezésébe. Érvelés nélkül, csak a múltat felvillantva érdemes azonban kiemelni e hagyomány olyan jellegzetességeit, melyek a forradalom utáni pszichológia intellektuális arculatának megértését is segítik. Ebben a bemutatásban főleg McLeish (1975) könyvére támaszkodom.

A radikalizmus. Az első egyén és társadalom viszonyával kapcsolatos. Az orosz feudalizmus nemcsak sokáig tartott és konzervált paternalisztikus emberi viszonyokat is a gazdasági és társadalmi bajok mellett, hanem szerveződése is eltért a nyugatitól. A földközösségi művelés és a faluközösség intenzív nagyközösségi élete, mint erőteljesen tovább élő paraszti életminta, kedvezett a továbbiakban is a dezindividualizált, mechanikus szolidaritást igénylő politikai és társadalomszervezési gyakorlatoknak, intellektuálisan pedig annak a gondolkodásmódnak, mely a közösséget elsődleges értéknek tartja, s a közösségiből vezeti le az egyénit. A mindennapi életben nem ment végbe az egyénnek az a forradalma, mely oly jellemző a modern nyugati gondolkodásra, de ugyanez elmaradt a filozófiai individuum-központúságot tekintve is. A polgári individualizáció az orosz szellemi életben is kései termék. A keleti kereszténységben nem volt reformáció. Ennek következtében még a 19. századra sem jött létre teológia és filozófia világos szétválása. A filozófia, különösen az ismeretelmélet kérdésköre nem vált el fokozatosan a vallástól. Ennek kettős hatása volt, mely megnyilvánul mind a szellemi élet csoportszerveződéseiben, mind magában a szellemi orientációban. Amikor a 19. században megjelennek a polgárosodott, individualizált létnek megfelelő eszmék, ezek mindig a hivatalosság keretein kívül maradnak, szellemi op- pozíciót vagy egyenesen üldöztetést eredményeznek. A szerves fejlődés hiánya és a szellemi-egyházi és politikai elnyomás összekapcsolódása révén ez a világi filozófia azonnal sokkal radikálisabb lett, mint nyugat-európai megfelelői. Az orosz forradalmi demokraták gondolataitól egyenes út vezet Szecsenov radikális materializmusáig. Már a forradalmi demokraták sem pusztán az egyén jogait, az alulról való társadalomszervezés radikális igényét hirdetik, hanem az embert is egységes pszichofizikai lénynek deklarálják. A semleges, ontológiailag értelmezetlen képzetjáték helyett az orosz pszichológia zászlóbontása Szecsenovnál, a forradalmi demokraták barátjánál azonnal materialista jelszavak alatt történik. S ezzel létrejön az egyik, a szovjet pszichológia sorsát döntően befolyásoló pólus: a radikális természettudományos szemlélet az emberről.

Miszticizmus. Nem csak a politikai hatalom küzdött azonban e nézetek radikalizmusa ellen. A hivatalos tudományosság világában a vallásos, misztikus nézetek az emberről tovább élnek s harcolnak a radikálisok ellen. A hit, az isteni igazság, a kollektív intuíció s hasonló fogalmak még a 19. század közepén is bevettek a tudományosnak tartott érvelésekben, hogy aztán a szovjet rendszer bukása után ma újra visszatérjenek. A misztikus mozzanatok nemcsak történetileg, kuriózumként érdekesek. Az orosz szellemi élet egy másik pólusát mutatják fel: a redukcionista materializmus mellett az azzal szembeni állandó elégedetlenséget. A 20. században, különösen a szovjet korszakban intellektuálisan ez az elégedetlenség megszelídül, elveszíti vallásos és misztikus konnotációit. Úgy jelenik meg, mint a materializmussal szembeni idealista ellenpólus, illetve az embernek a determinációból való kilépését, a világ átalakítását biztosító dialektikus ellenpólus. Társadalmilag mindez azonban korántsem jelent megszelídülést. A közösség érdekeire való hivatkozás a 20. században minden korábbinál erőszakosabb szellemi (ha nem egyéb) terror ideológiai alapja lesz.

Mindkét szemlélethez, a konzervatív, „lélek”- és érzelemközpontúhoz, illetve a radikális materialistához sajátos hőskultusz is járul. A vallásos küldetéstudat és önzetlen áldozatvállalás áll az egyik; a minden nehézséget, s főként önmagát le- küzdő, a megpróbáltatásokat rezzenéstelenül viselő forradalmár (végső kifejletében majd a hivatásos forradalmár) a másik póluson. Sem a közösség elve, sem az individualizmus nem zárják ki a hőskultuszt. Ennek sok egyéb mellett a tudományban is sajátos következménye van: a mesterek kultusza sokkal szorosabb iskolaszerű szerveződést alakít ki, mint azt másutt megszoktuk a 20. században. A megkérdőjelezhetetlen tekintély sokszor válik nemcsak intellektuális korláttá, hanem az elnyomó hatalmat kiszolgáló szellemi attitűddé is.

Az orosz pszichológia a forradalom előtt

Az 1917-es forradalmak idején a spiritualisztikus és a materialista irányzatnak is jellegzetes intellektuális és intézményi képviselete volt az orosz szellemi életben. A „spiritualista” irány persze a század végére megszelidített formában értendő. A polgárosodással, az orosz kapitalizmus fejlődésével párhuzamosan létrejönnek a világi, nyugati, elsősorban német értelemben vett pszichológia feltételei. 1885-ben Behtyerev Kazanyban alapítja meg az első pszichológiai laboratóriumot, s ezt követik a részben neuropatológusok, részben filozófus pszichológusok által megszervezett laboratóriumok Moszkvában, Harkovban, Ogyesszában, Pétervárott. Be is kapcsolódnak a kor nemzetközi kísérleti pszichológiájába: az Ogyesszában dolgozó Nyikoláj Lange (1858-1921) Wundt laboratóriumából hozza a témáját, bár letér a mester szenzoros preferenciáiról: a figyelem ingadozásait vizsgálja a motoros attitűdök függvényében. Metodikai újításokat is bevezetnek. A. F. Lazurszkij (1874-1917) egy igen modern módszer, a természetes körülmények között folyó kísérlet első propagátora lesz.

1912-ben a Moszkvai Egyetemen egy, a kor viszonyaihoz képest óriási Pszichológiai Intézetet hoznak létre. (Az épület ma is képes elhelyezni a Pedagógiai Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetét.) A G. I. Cselpanov (1862-1936) vezetése alatt működő intézet programja világos: a kísérletezést az önmegfigyeléssel összekapcsolva lehet csak igazi pszichológiát művelni. Ez a pszichológia az orosz közegben sokkal határozottabb világnézeti állásfoglalásra kényszerül, mint Németországban, ahol a kísérletezők igyekeznek a parallelizmus elvével elkerülni az állásfoglalást a pszichikum természetéről. Oroszországban a tudatlélektan egyértelműen idealista konnotációt kap. Ugyanebben az időben ugyanis Pétervárott Pavlov és Behtyerev egymástól független s egymással versengő koncepciójában objektív pszichológiát hirdetnek. Olyan objektív pszichológiát, mely a lelki jelenségek összességét képes lesz beilleszteni a reflexfolyamatok világába. Amikor Cselpanovék introspekcióról beszélnek, ezt világosan a reflexszel polemizálva teszik; s amikor szubjektív pszichológiáról, ezt Pavlov, de főleg a harcosabb Behtyerev objektivizmusával állítják szembe. Vagyis a világnézeti mozzanat a forradalom előtt is jellemzi az orosz pszichológia művelését.

Az első marxista próbálkozások: a viselkedéselv Blonszkij és Kornyilov munkáiban

A forradalom utáni évek a pszichológiai életben is az ifjúság évei. Ifjútörökök újabb és újabb hullámban kérdőjelezik meg az akadémikus pszichológiát, s indítanak támadást Cselpanov tudatlélektana és az általa vezetett intézet mint fellegvár ellen. A forradalmi idők, majd a gyors társadalmi és politikai változások következtében a viták, a hangsúlyeltolódások és a szervezeti változások és adminisztratív intézkedések igen gyorsan követik egymást. A dolgok természetéből következően az elszakadás, a leszámolás első nemzedékének képviselői a megtámadott mesterek közvetlen tanítványai.

Pavel Petrovics Blonszkij (1884-1941) filozófus, pedagógus és pszichológus volt az első zászlóbontója egy új marxista pszichológiának, mely középpontjába a viselkedést és a történetiséget kell helyezze. Blonszkij életútja is jellemző a haladó orosz értelmiség sorsára. Igen művelt filozófiatörténész volt, korán megismerkedett a marxizmussal és a forradalmi mozgalommal, s bár nem volt bolsevik, megjárta a börtönöket. Tanítóképzői és egyetemi oktatóként sok ellenállás közepette a modern pedagógiát népszerűsíti könyveiben is. Cselpanovnál kezdett pszichológiával foglalkozni. A forradalom után egyszerre két területen próbál utat törni a marxista szemlélet számára. 1919-ben megjelent könyve révén, mely a marxi munkafelfogás mellett sokat merít a funkcionalista nevelés gondolatrendszeréből is, a munkaiskola koncepciójának első propagátora, főiskolai szervezője és egy évtizeden át képviselője. Közvetlen pszichológiai zászlóbontása mellett ekkortól kapcsolja össze a pszichológia és a pedagógia ügyét: a gyermek tanulmányozásán alapuló nevelés koncepciójának, a pedológiának vezető képviselője, s az állami nevelésügy egyik eszmei irányítója lesz. A harmincas években a pedológia nem éppen jó jelszó, Blonszkij azonban az egzisztenciális meghurcoltatások közben képes visszavonulni a szakpszichológia világába, s korábbi behaviorista felhangú koncepciójával szakítva az emlékezés és gondolkodás történetitársadalmi koncepcióját dolgozza ki klasszikussá vált könyveiben.

A nevelésügyben dolgozó Blonszkij legjelentősebb munkái pszichológiaiak. 1920-ban megjelentetett, A tudomány reformja című munkájában az önmegfigyeléses s lélekközpontú pszichológiával szemben azt hirdeti, hogy a pszichológiának biológiai tudománnyá kell válnia, mely a természettudomány eszköztárával a viselkedés pontos törvényeinek feltárására hivatott. 1921-ben jelenik meg A tudományos pszichológia vázlata című munkája, mely korábbi Descartes-rajongását, a mechanikus magyarázat igényét, a viselkedés koncepcióját és a marxizmust próbálja összekapcsolni. Számára a viselkedéselemzés ontológiai elkötelezettség: hisz abban, hogy a viselkedés elemzésével kimerítettük mindazt, ami a pszichológiában érdekes. Az embert evolúciós keretben, mint viselkedő lényt kell tekinteni. Ehhez azonban hozzákapcsolódik a társadalmiság elve. Az együttműködés, az eszközhasználat és a munka az emberi pszichikum keletkezésének kulcsai. Ugyanakkor az „általános ember” fogalma üres absztrakció: a lelki jelenségek történetileg az osztályviszonyok függvényében változnak. Naiv ökonomizmusnak tartanánk ma azt, ahogyan eközben a marxizmust alkalmazza: „az individuum viselkedése a megfelelő osztály viselkedésének a függvénye”. Blonszkij A tudományos pszichológia vázlatában világosan megadja az alaphangot a társadalmiságot illetően.

7. Társadalmiság. Az életfolyamat a kezdet kezdetétől társas jellegű, vagyis mindig egyedi szervezetek kölcsönhatását tételezi fel. Az élet nem lehet az egyedi organizmusok ügye, s nem is az. A táplálkozás és a szaporodás folyamatai az élet minden magasabb szintjén szükségszerű összefüggést foglalnak magukban egyazon faj szervezetei között, mely gátló körülmények híján lehetővé teszi a csoportéletet és a pszichikus kölcsönhatás kifejlesztését. A társadalom sem az egyedül fejlődött egyének gyülekezete, ugyanúgy, ahogy a szervezet sem egyedül fejlődött sejtek összegződéséből áll elő. A szerves világ-

ban nem annyira egy faj nagy tömegeinek együttélését kell megmagyaráznunk, hanem inkább az eltávolodást és az individuumok elkülönülését egymástól.

Az emberi társadalom csak az állati társadalom legmagasabb formája, és az állatoknál megjelenő társas lét az emberi társadalmiság előfutára. Az utóbbi alapját ugyanazok az életösztönök (vagy reflexek), a táplálkozás, a védekezés és a szaporodás ösztönei képezik. E három ösztön közül szigorúan alapvető a táplálkozási ösztön vagy reflex. A közös táplálkozási hely vonzza az azonos fajba tartozó állatokat, a táplálkozás folyamata közben pedig létrejön kölcsönös alkalmazkodásuk egymáshoz, mely társas koordinációt szül. A védekezés és a támadó ösztön úgy tekinthető, mint a táplálkozási ösztön egyik momentuma, mert az állatok közötti harc az esetek nagy többségében a táplálékért, illetve az éhség hatása alatt folyik. Végül a szaporodási ösztön pontosan, szigorúan

fogalmazva két különböző ösztön összességéből áll elő,

a nemi és a szülői ösztönből, ahol a nemi ösztön (pontosabban nem ösztön, hanem a tropizmusok egy fajtája) nincs szoros közvetlen kapcsolatban a családi élettel, melynek alapja éppen a szülői ösztön, aminek értelme ismét a gyermekek, az utódok táplálása.

Pavel Petrovics Blonszkij: A tudományos pszichológia vázlata. 1921/1983, 273. o.

Ugyanott meglehetősen apodiktikusan megfogalmazza azt is, mit kell tegyen a pszichológia, hogy érvényesítse ezt a társadalmiságot.

A pszichológusnak az alábbi tételeket kell magáévá tennie:

  1. Minden ember valamely társadalmi osztály variánsa (átlagos; leggyakoribb; minimális, maximális; és így tovább). Ebből következik, hogy az individuum viselkedése a megfelelő osztály viselkedésének a függvénye.

  2. A társadalmi termelésben meglevő kapcsolatok, melyek meghatározzák az osztálykapcsolatokat, maguk a társadalom termelőerőinek fejlettségi szintjétől függenek.

  3. Egy adott osztály viszonylagos helyzete az anyagi javak termelésében meghatározza ezen osztály relatív helyzetét a javak elosztásában is.

  4. Az egyik osztály függése a másiktól a termelésben ennek megfelelően függést határoz meg az elosztásban is.

  5. A társadalmi munka termékeinek elosztási folyamatában az osztályok között a szokásos viszony: a harc. Az osztálytársadalom története az osztályharcok története.

  6. A történelem nem ismer olyat, hogy az osztályok jótékonyan lemondanak előnyeikről; csak azt ismeri, milyen gyakran használják ki maximálisan ezeket az előnyöket.

Blonszkij, uo. 274. o.

Mint Joravsky (1989) említi, ezeknek a marxista pamfleteknek nem volt különösebb hatásuk, Blonszkij fel is hagyott velük. Későbbi munkáiban a fejlődésgondolat és a társadalmiság témáját dolgozza ki. 1927-ben megjelent spekulatív munkája a viselkedés evolúciós fejlődését mutatja be. Központi mozzanatként tünteti fel a primitív, dezintegrált állapot, az alvás és az ébrenlét közötti dialektikus harcot, illetve a különböző hiányok és kielégülések motivációs egyensúlyát. Később, a harmincas években megjelent, az emlékezet és a gondolkodás fejlődésével foglalkozó, a moszkvai Pszichológiai Intézetben keletkezett munkái empirikus gyermeklélektani kutatásokat kapcsolnak össze a társadalmiság eszméjével. Az emberi fejlődés jellemzője, hogy a gondolkodás áthatja az emlékezetet. Ebben – s itt Janet és Bartlett munkáira támaszkodik – döntő szerepe van a társas viszonyok közt létrejövő történetemlékezetnek, annak, hogy élményeinket szociálisan kódolt történetekké alakítjuk át. Mai szemmel nézve Jaret és Bartlett mellett nála is megjelenik egy korai narratív pszichológia. Olyan felfogás ez, mely az emberi lelki jelenségek szerveződésében kitüntetett jelentőséget tulajdonít az elbeszélő szerveződésnek. A nyolcvanas évek pszichológiájában jelenik ez meg újra (lásd 21. fejezet). A tudományos hálózatok szempontjából tanulságos, hogy ez a törekvése nem kapcsolódott össze Vlagyimir Propp strukturális narratológiai munkáival, melyek a húszas években keresik az ismétlődő mintázatokat az európai mesekincsben, ezzel vázolva egy narratológiai koncepciót. Ez irányítja az emberi emlékezetre oly jellemző sematizációt. Gondolkodásfejlődési vizsgálataiban Blonszkij polemizál Vigotszkijjal – nála nagyobb jelentőséget tulajdonít a szigorú logikai következtetés keletkezésének a serdülőkorban (számára ez a gondolkodás fejlődésének fordulópontja), másrészt a belső beszédet ő a beszédmegértésből s nem a társalgásból eredezteti.

Messze kalandoztunk a marxista pszichológia kezdeteitől, de Blonszkij megérdemli, hogy szubsz- tanciális munkássága is ismertté váljon. A marxizmusnak a pszichológiába való bevonulásában a döntő mozzanatot azután nem ő gyakorolta, hanem a pszichológia berkeiben közvetlenebbül benne élő, Cselpanovnál dolgozó K. N. Kornyilov (1879-1957) is objektivista, a viselkedést állítja a születő új pszichológia középpontjába. O azonban, Blonszkijjal szemben, taktikus, eklektikus polémiában fejti ki koncepcióját. Az a célja, hogy leszámoljon a csel- panovi szubjektív tudatlélektannal, s ugyanakkor megakadályozza azt is, hogy a pszichológia teljesen a pétervári reflexológusok, elsősorban Behtyerev terrénumává, a fiziológia részévé váljon. Orizzük meg a pszichológia kivívott önállóságát, de legyünk objektívek! A jelszó, mely 1922-ben jelenik meg könyvében, a reaktológia. Mint 1923-ban az I. Össz- oroszországi Pszichológiai Kongresszuson tartott A mai pszichológia és a marxizmus című nagy hatású előadásában kifejti, a viselkedés a pszichológia elsődleges, de nem kizárólagos tárgya. Módszerként megengedett, de nem központi az önmegfigyelés is. A pszichikum sajátos szerveződési szint, melyet nem sajátíthat ki magának a neurológus. Az új pszichológia, mondja Kornyilov, a dialektikus módszerről szólva, a klasszikus, szubjektív és az objektív, viselkedéselvű megközelítések szintézise lesz. Kompromisszum tehát, de hol jön be a marxizmus? Egyrészt alátámasztja, hogy a lelki jelenségek lehetnek anyagiak, anélkül, hogy fiziológiai redukcionizmust hirdetnénk. A másik szociológiai mozzanat. A reakciók komplex, bioszociológiai jelenségek. A marxizmus a személyiséget és a társas életet befolyásoló társadalmi mozzanatok állandó figyelemben tartására emlékeztet ezek tanulmányozása során. E determináció feltárása, ha helyesen műveljük, osztálypszichológiát hoz létre.

A beszéd adminisztratív siker is volt. Cselpanovot leváltották, és 1923-tól 1931-ig Kornyilov lett az intézet igazgatója. Legnagyobb érdeme, hogy tehetséges fiatalok új nemzedékével (pl. a későbbi Vigotsz- kij-iskola képviselőivel, beleértve Vigotszkijt is) újítja meg az intézetet. A gyakorlati pszichológiát, mégpedig a pszichotechnikai jellegű munkalélektant állítja előtérbe. Ez is marxista keretben jelenik meg: a Feuerbach-tézisek alapján a pszichológiának is feladata, hogy meg is változtassa a világot, ne csak megértse. Ehhez pedig ki kell menni az életbe. Ki is mentek. Az osztálypszichológiai programnak megfelelően vizsgálják például a „tősgyökeres moszkvai proletár” reakcióidejét. Ezek a programok jól mutatják az egész koncepció gyenge pontjait. A marxizmust intellektuálisan nem asszimilálták. Csak eklektikusan kapcsolódik az egyébként biológiai pszichológiához, behozva a „kiegészítő” társadalmi és főleg az osztályszempontokat. Maga a pszichotechnika azonban az iparosítási lendületnek megfelelően gyorsan terjed: számos laboratórium jön létre ipari központokban, a pszichológia legfontosabb társadalmi feladatának a munka mérésekkel való pszichológiai megközelítése tűnik.

Másfelől cseppet sem hajlunk arra, hogy a pszichológia szélsőségesen objektív iskolájának híveihez csatlakozzunk, akik vagy kereken tagadják az emberi tudat létét, vagy azonosítják azt az anyag mechanikai mozgásával. Ezt az attitűdöt helytelennek tekintjük, mert módszertana olyan alapokon nyugszik, amely számunkra elfogadhatatlan – a mechanikus materializmuson, amely a valóság összetett tényeit leegyszerűsíti, ahelyett, hogy magyarázná. Már szó volt róla, hogy a dialektikus materializmus nem tagadja a lelki jelenségek létét az emberben. Arról van csupán szó, hogy e jelenségeket a szervezetben zajló, és az objektív külvilág felé mozgásokban megnyilvánuló fizikai és élettani folyamatok szubjektív kifejeződéseinek tekinti.

A lelki jelenségeket az őket megalapozó élettani folyamatokkal egynek, de mégsem velük azonosnak tekintjük. Nem ok nélkül való ezért az, hogy a dialektikus iskola a lelki jelenségeket nem valamiféle természetfeletti dolgoknak tekinti, hanem egyszerűen az élettani folyamatok másik oldalának, amely különleges minőségi tulajdonságokat mutat. Ezekről a „különleges minőségi tulajdonságokról” nem szabad megfeledkeznünk, mert nélkülük az egyén nem teljes.

Annak oka, hogy nem értünk egyet sem a pszichológia szélsőséges objektív, sem a szubjektív iskolájával, abban a tényben rejlik, hogy valójában egyik sem egységes egészként vizsgálja az egyént, amelyben az objektív és szubjektív jelenségek szervesen összeolvadnak. Századokon át szokás volt az embert két részre osztani: a testre és a lélekre. E hagyomány követői azt állítják, hogy ez a két rész, természetét tekintve, teljes mértékben különbözik egymástól és valójában kizárják egymást. Az ember kettősségének e hagyománya kitörölhetetlen nyomokat hagyott a fent említett iskolák mindegyikén, melyekben az egyént vagy a szubjektív vagy az objektív oldalról tanulmányozták. Nyilvánvaló ezért, hogy az egyén két részre osztásának következményeképpen ezek az iskolák az emberi viselkedést csak részlegesen tanulmányozzák. Az objektivisták figyelmüket a reflexekre vagy reakciókra összpontosítják, melyeket pusztán az egyén külső megnyilvánulásainak, cselekedeteinek és viselkedésének tekintenek, és figyelmen kívül hagyják szubjektív kifejeződésüket, a tudatot. Másfelől a szubjek- tivisták vizsgálatai a tudatot célozzák, lebecsülve annak objektív mechanizmusait és kifejeződéseit.

[...] A tudat nem szükségtelen pótlék, hanem adaptív funkció az ember viselkedésében. Marx ezt nagyon jól fejezi ki a következő szavakkal: „A pók a takácséhoz hasonló műveletet végez, a méh pedig viaszsejtjeinek felépítésével nem egy emberi építőmestert megszégyenít.”

Konsztantyin Nyikolajevics Kornyilov: A marxista pszichológia. Hatóköre, céljai és módszerei. 1930, 298. o.

Síklaki István ford.

Alternatív koncepciók

A reflexológiai vita

A Blonszkij és Kornyilov körvonalazta viselkedés- és társadalom-központú marxista pszichológia hegemóniája korántsem volt egyértelmű. A kor hívásának megfelelően mások is vindikálták maguknak a marxista jelzőt, a sokszor sebtében megismert marxista elmélet egy-egy momentumát ragadva meg. Másrészt a húszas években számos formában még nyíltan is élt az igény a szakmai autonómia megőrzésére.

Cselpanov, miután belátta, hogy a nyílt idealisták vereséget szenvedtek, több pamfletben azt bizonygatja, hogy egyrészt a kísérleti pszichológia, akárcsak a természettudományok, nem lehet marxista, függetlennek kell lennie a filozófiától, másrészt pedig a marxizmus csak a szociálpszichológiában releváns. Ugyanakkor azt is kiemeli, hogy mivel a marxizmus nem vulgármaterializmus, módszertanilag összhangban van a pszichofiziológiai parallelista felfogással, mely megadja a tudat méltó helyét. Cselpanov kétségtelenül vesztett ügyet véd, s a vitákban meg is kapta a magáét. Érdemes azonban észrevenni, hogy két olyan ponton támadja a reaktológiát, melyek annak később felszínre kerülő gyengéi. Hiányzik belőle a tudat méltó helye, mondja, másrészt a társadalmi mozzanatot szervetlenül illeszti a biológiaihoz, s ezáltal módot ad arra az értelmezésre, hogy a marxizmusnak csak a szociálpszichológiában van keresnivalója. Az orosz élettani hagyomány is előtérbe lépett. A húszas években A. A. Uhtomszkij (1875-1942) a gátlás és lelki élet kapcsolatának gondolatát és a domináns góc fogalmát felelevenítve népszerűsíti a rendszerűség elvét, a dinamikus gondolkodást a reflexelmélet humán kiterjesztésében. Ennek nagy hatása volt egyetemi körökben (Joravsky 1989), az igazi pszichológiai alternatívák azonban Behtyerev és Pavlov köréhez kapcsolódtak.

A szubjektivista és idealista pszichológia elleni harcban igen határozott felfogást, s a marxizmus igényét képviseli a Vlagyimir Mihajlovics Behtyerev (1857-1927) vezette reflexológiai iskola is. A forradalom idejére már jól ismert, szélsőségesen reflexelvű tudósnak (Objektív pszichológiája 1910-ben jelent meg) a szovjethatalom alapítja meg 1918-ban Pétervárott Agykutató Intézetét. A szecsenovi gondolatot felelevenítve Behtyerev úgy véli, hogy minden belső folyamat visszavezetheto legátolt végrehajtó szárú reflexekre: a motoros mozzanat döntő az érzékelésben, de a gondolat is csupán magasabb rendű reflex. A test-lélek egységet nála ugyanakkor egy sajátos energetizmus biztosítja: a külső és belső folyamatok egyazon energiafolyamat megjelenési aspektusai. Kiterjesztett formájában a reflexológia a társas és a társadalmi jelenségek megközelítésére is alkalmas: Behtyerev 1921-ben megjelent kollektív reflexológiája szerint a szociálpszichológia egyszerűen a reflexes tevékenység sajátos társas közegben való érvényesülésének tudománya. Sokban McDougallra is emlékeztető organikus, biológiai társadalomképet hirdet. A társas viselkedést egy másik szinten, a csoport szintjén érvényesülő, eredetében ösztönös reflexes tendenciák segítségével lehet értelmezni.

Végső soron az elemzés azt mutatja, hogy még az elvont gondolatok sem egyebek, mint ugyanazon reflexek megnyilvánulásai, melyek kialakult kapcsolatoknak megfelelően idéződnek fel. Ha például olyan általános fogalmakról van szó, mint az ember, a ló, a könyv és hasonlók, akkor lényegében arról van szó, hogy mi a közös a látási-mozgásos, a hallási-mozgásos és a tapin- tási-mozgásos, valamint egyéb reflexek között, melyek bennünk a különböző emberek, lovak, könyvek keltette hatások révén lezajlanak.

Így tehát világos, hogy még a bonyolult szubjektív jelenségek is természetüket tekintve nem mással magyarázhatók, mint reflexkomplexumokkal, ami alapot ad arra, hogy erős belső kapcsolatot állapítsunk meg e jelenségek és az objektíven lezajló agyi reflexek között.

Felmerül ugyanakkor az a kérdés, hogy az ilyen vagy olyan szubjektív jellemzők, mint pl. az affektív állapotok, elsődlegesek-e a mimikai szomatikus reflexekhez képest, vagy másodlagosak. Ez a kérdés egyenértékű azzal, hogy az embernél a lélek vagy a test az elsődleges. A James-Lange-elmélet, mint ismeretes, a hangulatban a szomatikus folyamatokat tartotta elsődlegesnek. Mások ebben a kérdésben ellentétes véleményt képviseltek, hangsúlyozva, hogy ezek az állapotok centrálisan loka- lizálódtak a kéregben és a talamuszban. A fent említett kérdést azonban csak dualista álláspontra helyezkedő személyek vethetik egyáltalán fel. Az energetikai szempontot képviselve, mely véleményünk szerint a reflexo- lógia alapja, ez a kérdés érvényét veszti, hiszen az adott esetben energia megjelenésének eredményeként mind külső, vagyis objektív vagy szomatikus, mind belső, vagyis szubjektív jelenségek egyidejűleg fellépnek. Ezért aztán természetes, hogy mind a külső jelenségek, mind

a belsők kézen fogva haladnak, s amikor az egyikről van szó, feltételezhetjük a másikat is, és fordítva, bár meg kell említenünk, hogy a belső jelenségek nem kötelezhetők elszámolásra, s intenzitásuk tekintetében sincsenek kapcsolatban a külső jelenségekkel.

Vlagyimir Mihajlovics Behtyerev: A pszichikus jelenségek helye a reflexológiában. 1923/1983, 314. o.

A felfogás kihívó volt, nem csak társadalmi elvei miatt. A pszichológiát egyszerűen feleslegessé tette, ami nyilvánvaló egzisztenciális okokból is érzékennyé tette a pszichológusokat Behtyerev téziseire. Kornyilov polémiája mellett számos más bírálat is éri a reflexológiát, hogy azután 1929- ben az ún. reflexológiai vita keretében önbírálatra késztessék – Behtyerev követőit, hisz ne feledjük, hogy ő maga ekkor már nem is élt. Az önkritika lényege, s ezzel a reflexológia elvesztette sajátos radikalizmusát, hogy a reflexológusok is elismerték, a tudatot be kell illeszteniük rendszerükbe. Maga a vita, mint Joravsky (1989) is elemzi, sajátos kombinációja a sztálinista álvitának és a szakmai közösségek harcának. A „idealisták” valójában a pszichológus szakmai azonosságát védik Behtye- revnek a humán tudományok egészét lehengerelni hivatott törekvéseivel szemben.

Pavlov, aki riválisa volt Behtyerevnek, maga nem vett részt a pszichológia és fiziológia viszonyáról folyó hazai vitákban. Munkásságának egésze azonban sugallta a redukcionizmus lehetőségét. Tanítványa, Ivanov-Szmolenszkij el is végezte ezt a radikális kiterjesztést. Ez a magát „neurobiológiai monizmusnak” nevező felfogás azt hirdeti, hogy a viselkedés vizsgálatára elég a fiziológia, pszichológiára nincs is szükség, különösen nincs arra, hogy Pavlov tanait pszichologizálják. A vitákban ez a felfogás is megkapta a magáét, mint mechanikus leegyszerűsítés.

1931-ben azután az öntisztító viták sora a pszichológusok képviselte reaktológiát sem kímélte. A párt kezdeményezésére létrejött reaktológiai vitában mások mellett Kornyilovot – leváltásával együtt járó mértékig – mechanikusnak találták: eklektikusan kombinál különböző nyugati irányzatokat, mechanisztikus abban az értelemben, hogy a tudat aktív szerepének nem tulajdonít elég jelentőséget, hangzik a vád.

Ez a két vita korántsem ártatlan közegben zajlott. Ebben a korszakban a kanonizált dialektikus materializmus koncepciójának megfelelően minden szakmában igénnyé vált a kétfrontos harc, a mechanikus materialista és az idealista tendenciák együttes bírálata. A hangsúly azonban a mechanicizmus bírálatára került. A pszichológiában nemcsak szakmai, hanem ideológiai okokból is előtérbe került a tudat fogalma. A tudat hangsúlyozása során azonban nem valami belső minőséget elemeztek, hanem az emberi aktivitásra helyezték a hangsúlyt. Ez már a sztálinista voluntarizmus koncepciója.

Ez a kritika ugyanígy elmondható az amerikai behaviorizmusról is (láttuk ott is, milyen ellentét van a szándék, az amerikai hitvallás és a megvalósulás között). A szovjet közegben mindennek sokkal nagyobb súlya volt. A „tudat” a voluntarizmus ideológiai jelszava lesz: annak letéteményese, hogy az ember nem a körülmények determinált rabja. Az ember a spontánnal szembeállított, szervezett (ideologikus és pártszerű) beavatkozással tudatosan, tetszés szerint alakítható, s alakítja is saját magát. Ha visszatekintünk a két orosz hagyományra, az első évtizednek még a kompromisszumok mellett is meglévő materialista radikalizmusát az ideológiában s a pszichológiában is a saját korlá- tain túllépő, voluntaristán értelmezett önalakító emberkép, a romantikus messianizmus váltja fel. Ennek következményei 1930-ban még nem drámaiak, igazi súlyuk a harmincas évek második felére derül ki.

Pavlov és a Pavlov-iskola

A Nobel-díjas fiziológus és a pszichológia: Pavlov

Már a húszas években is, de később, egészen a hatvanas évek végéig volt az orosz élettannak egy másik szereplője, akinek a hatása döntőnek bizonyult a pszichológia sorsában is: Ivan Petrovics Pavlov (Rjazany, 1849. szeptember 14.-Leningrád, 1936. február 27.) orosz-szovjet fiziológus, a modern tanuláskutatás egyik vezető alakja. Behtyerev riválisa ő, akinek a taktikája a szovjethatalommal szemben a tudomány autonómiájának védelme és kezdetben a rendszer bírálata. Pavlov a feltételes reflexek elméletének és a kondicionálás egyik eljárásnak kidolgozója. 1904-ben az emésztés kutatásáért orvosi (fiziológiai) Nobel-díjat kapott. A forradalom idején már nem akármilyen tekintélyű kutató. Érdeklődése a nyálelválasztás tanulmányozása során, vagyis No- bel-díjjal jutalmazott emésztőszervi vizsgálatokban fordult a tanulás felé. Először az 1903-as madridi fiziológiai kongresszuson beszél a nyálelválasztás tanult módjáról, melyet már pl. a kísérletező lépteinek közeledte is kivált. Kezdetben „pszichikus nyálazásnak” nevezi ezt, hamarosan szakít azonban a szubjektív terminológiával. Szecsenovra s a reflexkoncepció nagy hagyományára is hagyatkozva feltételes reflexnek nevezi el azt a jelenséget, amikor a közömbös ingerek, annak következményeként, hogy együtt jelennek meg a biológiailag releváns ingerekkel, képesek lesznek kiváltani azt a reakciót, melyet eredetileg csak a feltétlen inger (a táplálék a szájban) képes kiváltani.

Pavlov pétervári laboratóriumában, a Kísérleti Orvostudományi Intézetben évtizedes munkával kidolgozzák azokat a módszereket, melyek segítségével a vegetatív tevékenység (nyálazás, gyomornedv-elválasztás, vérkeringés) változásait megfigyelve, a tanulás legalapvetőbb törvényeit lehet vizsgálni. Kimutatják a tanulás olyan alapjelenségeit, mint a generalizáció (hasonló ingerre is megjelenik a válasz), diszkrimináció (el lehet érni, hogy az állat csak egy ingerre reagáljon), a kioltás (ha sokszor csak csengőt adunk, nem lesz nyálazás). Mindez elsősorban a behavioristák révén (11. fejezet) az elemi, asszociatív tanulás elméletének alapvető törzsanyagává válik szerte a világon. Pavlov azonban ezekkel a jelenségekkel mint fizioló- gus foglalkozik. A feltételes reflexek jelenségtana szerinte az agykéreg működését tárja fel. Közvetlen idegrendszeri kutatások nélkül, pusztán a laboratóriumban állványon rögzített állatok viselkedésének megfigyeléséből az idegfiziológia elemi fogalmait a nagyagykéreg működésére kiterjesztve kidolgozza az agyműködés sajátos mechanikáját. Az ingerület és gátlás, mint két alapvető folyamat, s a hozzájuk kapcsolódó ingerületszétterjedés (irradiáció) és összpontosulás (koncentráció) lesznek az alapvető magyarázó fogalmak. Ami a pszichológusnak tanulási jelenség, Pavlov számára az agykérgi dinamika megnyilvánulása. Ezek érvénye nem csak a tanulásra terjed ki. Segítségükkel magyarázza Pavlov már a tízes években az alvást, a hipnózist s hasonló jelenségeket is. Ugyanakkor explicit megnyilatkozásaiban Pavlov mind a forradalom előtt, mind a forradalom után óvatos a pszichológia megítélését illetően. A józan természettudós attitűdjével hirdeti, hogy legyen csak pszichológia, de az ne kontár- kodjék bele azokba az alapjelenségekbe, melyeket ő tanulmányoz. Kapcsolatai a szovjethatalommal először kritikusak. A kutyák „szabadságreflexéről” írva például ironikusan emlegeti az orosz nép esetleges „szolgasági reflexét”. A hatalom látókörébe először azáltal került, hogy a polgárháború nehézségei közepette emigrációval fenyegetőzik. Lenin személyesen avatkozott be az egyetlen orosz Nobel-díjas otthon tartásába, ételfejadag és papírkvóta privilégiumokkal. A húszas években azután elsősorban Buharin tankönyveiben már feltűnik a reflextanítás mint materialista tanítás az emberről (vö. Joravsky 1989).

Közben azonban a kutatások tényleges menete egyre többet vesz el a pszichológiától. A pavlovi elmélet belső logikája expanzív, egyre több pszichológiai kérdést von a magasabb idegműködés kutatásának hatálya alá. A húszas évek végére már három intézmény (a régi egyetemi laboratórium mellett egy akadémiai kutatóintézet és Koltusiban egy biológiai állomás) áll vezetése alatt.

Pavlov a húszas években kutatásait kiterjeszti a pszichológia terrénuma felé. Egyrészt felerősödik koncepciójában az a mozzanat, mely szerint az idegrendszer működése jelzésszerűen képezi le a külvilágot: az idegi működés egységei jelek. A későbbiekben furcsa fordulattal ez lesz annak koncepcionális alapja, hogy a pavlovi felfogás a lenini tükrözéselmélet fiziológiai megfelelője. Pavlov maga azonban sosem hivatkozik Leninre, számára az idegműködés jelkoncepciója a fiziológiából következik. Ezt a koncepciót terjeszti ki az emberre, s kezdi el a nyelvet mint második jelzőrendszert kezelni. A nyelvi jelek – az érzéki jelek másodlagos jelei, így azután a nyelv és a beszéd egész kulturális problematikája beilleszthető lesz a feltételes reflexek elméletébe. A hagyományos szenzualizmus (a szavak jelentései belső képek) így fiziológiai értelmezést kap. Másrészt a személyiségre vonatkozóan tipológiai elméletet dolgoz ki. Az elmélet a magasabb idegműködés lényegében öröklött típuskülönbségeire vezeti vissza a karakterológiai különbségeket: a rendszer három dimenziója az ingerületi és gátlási folyamatok erőssége, dominanciájuk, s mozgékonyságuk. A gyenge reaktibilitású személy és állat a hagyományos tipológiában a melankolikusnak, az erős és izgalmi túlsúlyú személy a kolerikusnak, az erős, kiegyensúlyozott de nem mozgékony a flegmatikusnak felel meg, míg az ugyanilyen paraméterek melletti mozgékony – a szangvinikusnak. Kutyákon alapul Pavlovnál ez a tipológia, az emberre való visszavetítés azonban tőle sem idegen.

A szovjethatalom évtizedeiben teljesedik ki Pavlov klinikai munkássága is. Kevéssé ismert, de eredendően klinikus volt ő, s emésztési kísérleteit Sz. P. Botkin (1832-1889) belklinikáján végezte. Mostantól azonban inkább már a lelki bajok megfelelőit keresi. Nehéz megkülönböztetési helyzetekben (kör és ellipszis) kísérleti neurózist produkál kutyáknál. Összekapcsolja ezt a tipológiával is: a neurózis mint tanulási zavar jelenik meg felfogásában. Olyan helyzetekben lép fel, ahol a személy domináns típusának megfelelő működésmóddal ellentétesre van szükség (pl. több gátlásra stb.). Másrészt Pavlov és tanítványai, pl. Konsztantyin Mihajlovics Bikov (1886-1959), számos szervi betegség kísérleti analógját is megteremtik: a fekélyek, keringési zavarok s hasonlók mint a magasabb idegműködéssel kapcsolatos, tanulási zavarok eredményei jelennek meg. Ezt a vonalat – az interoceptív kondicionálás gondolatrendszerét – viszi tovább a magyar pszi- chofiziológus Adám György (1967, 1998) is. Az orvostudomány későbbi pavlovizációja során ez korántsem bizonyul ártatlan kérdésnek: a pszicho- szomatika kérgi, s nem kéreg alatti felfogása maga igen doktríner gondolattá válik.

Pavlov fogadtatása

Pavlov kutatási eredményei a húszas években megjelent könyvei révén váltak a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé odahaza. A nemzetközi pszichológiai élet, miként azt már többször láttuk, Dienes Valériától Watsonig már a tízes években felfigyelt Pavlov pszichológiai jelentőségére. A pszichológusok kezdeti reakciója jellegzetesen belehelyezte Pavlovot is a kor vitáiba. A viselke- déselvűek (Blonszkij, Kornyilov) s a tudatlélektan képviselői (Cselpanov) egyaránt reflexológust, fiziológiai redukcionistát látnak benne. Üdvözlik, de nem tartják elégnek, a másik tábor pedig pusztán fiziológiai érdekességűnek tartja. Maga Pavlov nem folyt bele ezekbe a módszertani s a helyes marxista pszichológiát illető vitákba. Sokkal kozmopolitább tudós volt. Míg az otthoniak őt reflexológusnak skatulyázzák be, ő amerikai lapok hasábjain vitázik Köhlerrel (a tanulás reflexes, elementarista felfogását védi a belátásos tanulás koncepciójával szemben), Lashley-vel (akivel szemben viszont a kérgi lokalizáció elméletét védelmezi) s Guthrie-val (akit az egypróbás tanulás koncepciójáért bírál). (Magyarul ezeket lásd Pavlov 1953a; b; értékelésére pedig Kardos 1957b.) Korántsem volt a kezdetektől jellemző a pavlovizmusra az autarkiára való törekvés. Addig, amíg Pavlov maga alkotott, a szovjet pszichológiára kezdetben nem jellemző a „pavloviz- mus”, s különösen nem az, hogy Pavlov fogalmait (ingerület, gátlás, analizátor, jelzőrendszer stb.) természettudományos kontextusukból kiemelve, mint örökre rögzített, végleges igazságokat tükröző katekizmusterminusokat használták volna. Ez jóval későbbi, s Pavlovtól magától lényegében független fejlemény.

Legalaposabb értelmezője e korban Vigotszkij, akiről azután nem mondható el, hogy pavlovis- ta lenne. Pavlovnak azt veti szemére egy 1924-es kongresszusi előadásában, hogy, akárcsak Behtye- rev, műveli a reflexológiát, s közben megengedi a szubjektív jelenségeket, így saját terepén ismétli meg a hagyományos pszichológia dualizmusát. A feladat ehelyett az, hogy bemutassuk: a tudat problémája mint központi pszichológiai kérdés a viselkedés szerveződésének kérdése, s belülről tekintve lényege a különböző reflexrendszerek közötti kölcsönhatás. A tudat reflexek egymásra reagálása, belső visszatükrözés. Bár Vigotszkij felhasználja Pavlovot, igen messze van ez attól, ami később pav- lovizmusként válik ismeretessé.

Korai freudisták

A helyes marxista pszichológiát keresők között nem szabad megfeledkeznünk a pszichoanalízist zászlajukra tűző próbálkozásokról sem. A módszertani affinitás oka az volt, hogy többen (pl. Alexandr Lurija, Fridman, Rejsznyer) úgy vélték, hogy a freudizmus a monista pszichológia lehetséges magja. Egyrészt azért, mert egyszerre tárgyalja a biológiai determinációt és a társadalmi beágyazást. A személyiséget pedig az egész szervezet függvényében tekinti, az embert nem korlátozza a tudatos tényezőkre. Az emberi életutat meghatározó tényezőkben pedig dialektikus, külső és belső meghatározókat egyaránt figyelembe vesz. A Szovjetunióba emigrált progresszív magyar filozófus, Varjas Sándor (1885-1939), aki a tízes években ír Magyarországon Freud álomelméletéről, egyenest figyelemre méltó analógiákat lát a marxi hamis tudat kategóriája s az analitikusok hirdette tudattalan meghatározottságok között. Hasonlóképpen a húszas években Mihail Mihajlovics Bahtyin (1895-1975) a freudizmusról (Volosinov álnéven, illetve Volosinov nevű munkatársával, a pontos szerzőség máig izgalmas viták tárgya) írott könyvében figyelemre méltó kultúraelméleti értelmezést ad a pszichoanalitikus emberképről. A nyelv révén a lelki konfliktusokat ideológiailag megterheltnek s nem természetinek tartja, s koncepciójának lényege, hogy a lélekben folyó harc a mindenkori hivatalos és nem hivatalos kultúra közötti harc. Bahtyin nyelvi koncepcióját a tudattalanról a hetvenes években fedezik fel újra a pszichoanalízis nyelvi és hermeneutikai, jelentésértelmező megújítói.

Nemcsak elvi volt ez az affinitás. A pszichoanalízissel kacérkodó fiatalok legtehetségesebbje, Alexandr Lurija, aki a pszichoanalitikus mozgalom szervezeti meghonosításáért is sokat tesz Oroszországban, a reflexológia és a pszichoanalízis inspirációit ötvözve alakított ki egy kísérleti módszert a konfliktusok feltárására. Ennek lényege, hogy a nem tudatos konfliktusok a szóbeli ingerekre adott asszociatív és vegetatív (keringési) változások finom elemzésével tárhatóak fel. A kísérleti munka alapján Amerikában megjelent könyv (Lurija 1932) a korban nagy sikert aratott, az egyik korai próbálkozásnak tekinthetjük kísérleti, viselkedéses pszichológia és pszichoanalízis összekapcsolására.

A pszichoanalízis mint gyakorlati pszichológia is jelentős befolyásra tett szert a szovjethatalom első éveiben. Freudot orosz követői egyértelműen liberális vagy forradalmi gondolkodónak tartják. Úgy vélik, hogy a felszabadult társadalom nevelési elveiben (koedukáció, szexuális felvilágosítás és szabadság) és társadalmi gyakorlatában fontos támasz a pszichoanalízis. Moszkvában analitikus orientációjú óvoda is létrejön. Ebben az olvasatban az analitikus munka ugyanis arra mutat rá, hogy párhuzam van az elnyomás és az elfojtás között: az elnyomás egyik, pszichés zavarokhoz vezető fajtája a szexuális elfojtás.

Ezek az illesztési kísérletek persze számos fogalmi vitával kapcsolódtak össze a szimpatizánsok, illetve a „szintetizálók” táborán belül is. Ezek a viták, mint Etkind (1998) eredeti áttekintése mutatja, az orosz kultúra és a pszichoanalízis flörtjéről már a századelőn ellentmondásosak voltak. Freudnak számos orosz páciense mellett tanítványai is voltak, akik részben visszatelepültek Szovjet-Oroszország- ba. Az orosz kultúra egészében pedig különös szerepet játszott az analitikus eszme. Az orosz miszticizmussal, még a századelő szimodistái követte miszticizmussal és az aszketikus és orgiasztikus kultuszok váltogatásával szemben a pszichoanalízis az európai racionalitást, rejtett világunk ésszerű s szelíd értelmezését képviselte. Freud az orosz mentalitás számára már a bolsevizmust megelőzően is kritikai inspirátor volt. Ennek folytatása lesz az, hogy a szovjet korszakban sokan érezték például úgy, hogy el kell választani egymástól az ideológus, történetfilozófus s ezáltal a marxizmussal rivalizálva mindent magyarázni akaró, illetve a szaktudós Freudot. A marxizmus és a kommunizmus égisze alatt ismétlik meg az orosz kultúra kezdettől meglévő gondjait Freuddal. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a pszichoanalízis embert felszabadító jellege csak a polgári társadalom megnyomorító körülményeinek szűntével, a szocializmusban tud majd kibontakozni. A húszas évek végére mindezek a finomságok irrelevánssá váltak, illetve beolvadtak a sommásabb elutasításba. A kibontakozó filozófiai vitában a pszichoanalízis szaktudomány helyett, egyértelműen kezd polgári ideológiává válni, s képviselőit elítélik vagy visszavonulnak.

A kacérkodást követő, hidegzuhanyszerű elhatárolódásnak több, szakmán túli oka is volt. Az egyik az, hogy a sztálinizmussal a szovjet társadalom elveszítette a hétköznapi emberi viszonyokra vonatkozó progresszivitását, visszajön az orosz kultúra kiinduló aszexuális étosza. Másrészt nem keveset nyomott a latba, bár nyíltan ezt nemigen emelik ki

akkor, hogy a pszichoanalízis és marxizmus közötti egyezkedési próbálkozásokkal szimpatizált a „nagy gonosz”, maga Trockij is, mint Erős Ferenc (1986) monográfiája oly meggyőzően demonstrálja. Végül volt egy általános tényező is, mely a szovjet közegen kívül is mindmáig befolyásolja marxisták s freudisták viszonyát. Mindkét eszmerendszer totalizá- ló. Totalizáló, amennyiben úgy veszi, hogy még a vele szembeni intellektuális ellenállást is előre meg tudja magyarázni, saját ellenzőit is kezelni képes reflektív fogalmakkal (osztályharc, elfojtás) operál. A mozgalmat tekintve, a bolsevizmus és a bunkerkomplexumban szenvedő, állandóan saját kebelén belül ellenséget teremtő s kereső pszichoanalitikus mozgalom közötti analógiát nem nehéz átlátni: mindkettő belső tisztaságra törekvő konspiratív mozgalom. Ezek az utóbbi tényezők egyszerűen a másik kizárását eredményezik, éppen az uralomra törekvés révén: vagy minden osztályharc, vagy minden libidó, harmadik út nincsen.

A pszichoanalízis jelenlétének rövidsége azonban nem szabad feledtesse velünk, hogy a korai szovjet pszichológiában a viselkedéselvű megközelítések mellett a másik legerősebb alternatíváról volt szó.

Életrajz – A pszichológia Mozartja: Vigotszkij

Stephen Toulmin, mai amerikai tudományfilozófus és tudománytörténész jellemezte úgy Lev Szemjonovics Vigotszkijt (Gomel, 1896-Moszkva, 1934. június 11.), mint a pszichológia Mozartját. Az összehasonlítás megalapozott: Vigotszkij is vidéki csodagyerek volt, már húszéves kora táján máig maradandót alkotott az irodalomtudományban. Rövid életet élt, ő is tuberkulózisban hunyt el, csillogó rövid szakmai élet után méltatlanul elhanyagolt körülmények között. Tudományos munkásságát a könnyed, szárnyaló alkotás jellemzi. Számos területen könnyedén hozza létre a máig érvényes alapokat, amit a kor izzadságszagú Salierijei érthető irigységgel nem tudtak megbocsátani neki.

A csillogó pálya néhány állomása. A gomeli születésű moszkvai joghallgató a tízes években a humán területek iránt érdeklődött. Színikritikákat írt, filozófiát olvasott s műelemző munkákat készített. Ezeket a Gomelbe visszatérve írt dolgozatait összegzi csak posztumusz megjelent, de 1925-ben disszertációként megvédett Művészetpszichológiája. A munka a kezdődő szovjet-orosz irodalomtudomány közegében keletkezett: referenciarendszerébe a klasszikus esztétika és a marxizmus mellett az orosz formalista irodalomtudósok, Sklovszkij, Eichenbaum és Tinya- nov is beletartoznak. Ezek a törekvések a formát, a szerkezetet állítják előtérbe a művészet elemzésében. A műalkotás formai oldala a kulcs hatásának megértéséhez is. Vigotszkij a hagyományos és az akkor modern, pszichoanalitikus művészetpszichológiával egyaránt szakítani próbál: ő a műalkotás felől közelít, s magát a művet nem a lelki jelenségek illusztrációs vagy magyarázó ujjgyakorlati terepeként kezeli. A művészetpszichológia döntő kérdése számára az, hogy a mű szerkezete hogyan eredményezi azokat a sajátos érzelmi reakciókat, melyeket katarzisként a művészet hatásának kulcsává emelünk. Mesék, klasszikus novellák vagy a Hamlet elemzése számára az ellentétes érzelmek felépítésének esettanulmánya.

Az érzékeny műelemzés vezeti el a pszichológiához, ahová azonban teljes vértezetben tör be. 1924-ben a Leningrádban tartott II. Pszichoneurológiai Kongresszuson a lélektani és a reflexológiai módszerről tart előadást, aminek hatására az ismeretlen vidéki főiskolai oktató azonnal meghívást kap Kornyilovtól a moszkvai Pszichológiai Intézetbe. Számos korai munkájában próbálja tisztázni, hogy miért s hogyan van a viselkedéselvű pszichológiának is szüksége a tudatra. Igen ambiciózus programba kezd. A marxista pszichológiát nem egyszerűen valamilyen irányzat marxizmus révén való kiegészítésével kell létrehozni, hanem a marxista metodológia átgondolt bevezetésével a pszichológiába. A pszichológiát új alapokról kell felépítenünk, de nem figyelmen kívül hagyva a meglevőt. Kéz a kézben kell haladjon a marxista elemzés s a meglevő pszichológia kritikai elsajátítása. A nagyra törő program vonzza a fiatalokat. Először az intézet már Vigotszkijt megelőzően ott lévő fiatal munkatársai, A. R. Lu- rija és A. N. Leontyev, majd fiatalok raja, Bozsovics, Zaporozsec, Szaharov, Elkonyin s mások kapcsolódnak ehhez a munkához. A kialakuló teória, a magasabb pszichikus funkciók történeti-genetikus elmélete az egyik vezető elmélet lesz a marxista pszichológia kialakításának új szakaszában: a korábbi viselkedéses koncepciókkal szemben a tudatra és a sajátosan emberi jelenségekre helyezi a hangsúlyt. Ugyanakkor itt nem valamiféle verbális konstrukcióról van szó. Az elmélet saját korában s mindmáig kutatási hipotézisek és kutatások irányítójává, integrálójává válik. A 17. és 18. fejezetben láttuk, hogyan kapcsolódott a fejlődéselmélet és a társas meghatározottság korabeli nagy vitáihoz.

Vigotszkij intézményi kisugárzása is nagy. Az intézeti munka és a Moszkvai Egyetem mellett a Kommunista Nevelés Akadémiáján is tanít; ő alapítja meg a Kísérleti Defektológiai Intézetet. Szoros kapcsolatokat alakít ki az idegklinikákkal, Leontyev pedig Harkovban toboroz újabb elkötelezetteket az iskolának. Az elmélyült elméleti munka mellett Vigotszkij gyakorlati pszichológus is. Sokat tesz a gyermeklélektani vizsgálómódszerek tudományossá tételéért, a pszichológia beviteléért a pedagógiába és a klinikumba. Az elmélet kiindulópontja és visszatérő igazolása ugyanis maga a fejlődés menete.

Főként ez a gyakorlati igény eredményezte, hogy a harmincas évek közepétől, különösen pedig a pedoló- giai határozat után, Vigotszkij iskolája is háttérbe szorul. A pedológiai elmarasztalhatóság mellett ekkor már persze az is vád: túlzottan hisz abban, hogy a nyugati pszichológia eredményei elválaszthatóak ideológiájától. Magyarán – túl kozmopolita. Vigotsz- kij szellemi rehabilitációja 1956-ig váratott magára. Ténylegesen azonban munkatársai révén szelleme állandóan jelen volt, a nehéz idők nehezen, de mégiscsak űzött pszichológiájában. Sikere, igazi vonzereje három tényezőn alapult, ezért vált ő a második korszak vezető pszichológusává. Nem marxizál, hanem a megemésztett Marxot teszi a pszichológiában a középpontba. Eközben olyan elméleti pszichológiát alakít ki, mely a nemzetközi eredmények kritikus elsajátításán alapszik, s nem csapkodó bírálatán. A fölényes műveltség mellett Vigotszkij sikerének – s egyben az irigyek általi elbuktatásának – tényezője az is, hogy az elméletet szervesen tudja tényleges kutatásokhoz kapcsolni.

A második marxista hullám: a Vigotszkij-iskola és Rubinstein

A történeti-genetikus módszer

A modern pszichológia válsága a hagyományos szubjektív lélektan kétféle meghaladásában látható legjobban. A viselkedéselméletek kiiktatják a tudatot, a szellemtudományos pszichológiák viszont idealistán értelmezett egyénfeletti dologgá, szellemmé teszik. Ezzel szemben a moszkvai Pszichológiai Intézetbe vidékről felkerült, s ott elméleti és kísérleti követőket maga köré toborzó Vigotszkij úgy gondolja, hogy az igazság valahol a kettő között, s a kettőt meghaladva keresendő. Az embernek vannak természetileg adott s természet- tudományosan értelmezhető lelki jelenségei. Ezek azonban csak egy naturális alapot adnak. Ezekre az alacsonyabb lelki jelenségekre épülnek rá a magasabb pszichikus funkciók. A cél, mint a pszichológia válságáról írva már 1927-ben mondja (Vigotszkij 1982), nem a naturális és a kulturális kettőségének fenntartása, hanem a dualizmus meghaladása. A jövő pszichológiája egységben hivatott látni az embert mint cselekvő társadalmi lényt. Nem véletlen, hogy Vigotszkij választott tudományos eszménye Spinoza. Az emberre jellemző lelki jelenségek nem természettől adottak, hanem történelmi eredetűek, az egyénnél pedig a környezettel folyó interakciók során jönnek létre. Ez sajátos viszonyt tételez az agyi szerveződés és a lelki jelenség között is. Az alábbi idézet jól mutatja a konkrét tartalom mellett, hogy Vigotszkij minden tézisét polémikus módon fejti ki. Olyan stílus ez, mely a hegeli ízű dialektikát a kommunista kétfrontos harc stílusával kombinálja. A nyugati pszichológiára nézve kezdettől a kritikai elsajátítás igényével tekint, a kritika azonban egyre ideologikusabbá válik; a kezdeti szakmai vitát felváltja a „burzsoá irányzatok” néhol sztálinista felhangú leleplezése (Joravsky 1989).

[...] Önmagában azonban helytálló az a gondolat, hogy a magasabb pszichikus funkciók lokalizációja csak kro- nogén módon fogható fel, hogy történeti fejlődés eredménye, hogy az agy egyes zónáira, részeire jellemző viszonyok a fejlődés során alakulnak ki. Ez kizárja annak a lehetőségét, hogy valamely bonyolult pszichikus folyamatot egyetlen agyi részből vezessünk le. Maga a gondolat tehát helyes marad, szerintem azonban ezt a következőkkel kell kiegészítenünk. Megalapozott az a feltételezés, hogy az emberi agy, az állatok agyával összehasonlítva, új lokalizációs elvekkel rendelkezik. Hamis az a tétel, melyet Lashley fejt ki, hogy a patkány pszichikus tevékenységének szerveződése alapjaiban analóg az ember magasabb pszichikus funkcióinak szerveződésével. Megengedhetetlen feltevés az is, hogy az emberspecifikus funkciók keletkezése egyszerűen csak új funkciók megjelenése azok között, melyek már az ember előtti agyban is léteztek, továbbá, hogy a lokalizáció szempontjából az új funkcióknak ugyanolyan a felépítése, ugyanolyan bennük a „rész és egész” viszonya, mint például a térdreflexnél. [...]

Lev Szemjonovics Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődésének és szétesésének problémája. 1974, 294. o.

Vigotszkijék ezt a történelmi meghatározottságot rendkívül határozottan hirdetik. Lurija és Vigotszkij a harmincas évek elején például Üzbegisztánban végzett nevezetes vizsgálataikban, melyekről a 18. fejezetben már szóltam, azt vélték igazolni, hogy a primitív paraszti közösségben logikus gondolkodás nem létezik, az iskolázás és a kolhozosítás azonban egy csapásra megváltoztatja a dolgot. Lurija évtizedek múlva, 1974-ben, mint a 18. fejezetben láttuk, kellő leereszkedéssel számol be a logika hiányáról az üzbégeknél.

[...] A szillogisztikus következtetés logikai művelete társadalmi-pszichológiai értelemben egyáltalán nem egyetemes jellegű.

Következésképpen a verbális-logikai következtetések társadalmi-történeti eredete lényeges felismerése az ember megismerő folyamatait vizsgáló történeti pszichológiának. [...]

A pszichikus folyamatok, s elsősorban a pszichikus tevékenység magasabb rendű, specifikus emberi formái (pl. a szándékos figyelem, az aktív emlékezet, az elvont gondolkodás) eredetüket tekintve társadalmi folyamatoknak tekintendők, amelyek a gyermeknek a felnőttekkel való kommunikációja, valamint az általános emberi tapasztalat elsajátítása folyamán alakulnak ki. Eredetüket tekintve társadalomtörténetiek, felépítésüket tekintve közvetettek, működési módjukat tekintve pedig tudatosak, szándékoltan vezérelhetők. [...]

Alexandr R. Lurija: A pszichológia mint történettudomány.

In: Váriné 1974, 460., 465. o.

Leontyev pedig korai munkáiban számos példát sorol fel arra, hogyan változik meg a történelem során az emlékezeti folyamatok szerkezete az írásbeliség s hasonló történelmi változások hatására. Leontyev később a Vigotszkijnál meglévő cselekvéselméleti elkötelezettséget általános cselekvésfilozófiává bontja ki, melynek döntő mozzanata a teleologikus oldal kiemelése az emberi cselekvésekben, szemben az egyirányúan determinált viselkedéssel.

A közvetítettség módját igazolják az ötvenes években Alexandr Romanovics Lurija (1902-1977) és Judovics munkái, melyek kimutatták, hogy a beszéd, a saját magunknak szóló utasítások rendszere fokozatosan válik a kisgyermeknél saját cselekvései irányítójává. Először a külső utasítás nyeri el irányító szerepét, azután a nyílt, saját magunknak adott utasítás következik, majd a belső beszéd. Lurija azonban elsősorban annak révén vált az iskola külföldön is legismertebb tagjává, hogy évtizedek során kidolgozta a magasabb pszichikus funkciók agyi képviseletének elméletét, sajátos neuropszichológiai iskoláját. Felfogása abból indul ki, hogy a sajátosan emberi funkciókra nézve (beszéd, olvasás, írás) nem helytálló sem a szűk lokalizáció, sem a kérgi holizmus. Ezek a funkciók rendszerszerű felépítésűek: az íráshoz például egyszerre kell hangelemzés, finom motorium, akarat és mozgás kapcsolata, s így tovább. Nincs is egyetlen írásközpont az agyban, hanem ennek a kulturálisan kialakult funkcionális rendszernek megfelelő szerveződés felel meg neki, ami például fogalomírásnál (kínai) vagy a többrendszerű japán írásban az alfabetikustól eltérő agyi szerveződést is eredményez. Lurija (1966; 1970; 1975) és tanítványai a lokalizációs elmélet mellett számos vizsgáló módszert is kidolgoztak az agykérgi sérülések pszichológiai diagnosztikájára. A rehabilitációt pedig arra építik, hogy a megmaradt funkciókból új, lehetőség szerint egyenértékű funkcionális rendszereket építenek ki s gyakoroltatnak be.

A korábban két ember között megoszló cselekvés a pszichikus tevékenység szervezési módjává, az interpszichikus cselekvés pedig a gyermek pszichikus struktúrájává válik. A magasabb pszichikus funkciók szociális kialakulása elérte a döntő szakaszt: létrejön az önszabályozást tekintve legmagasabb rendű rendszer.

A magasabb pszichikus funkciók társadalmi természetére való rámutatás az új pszichológiai koncepciónak csak az első lépése volt. Nagyon hamar követte ezt a második is.

A. R. Lurija: Válogatott tanulmányok.

1975, 99. o.

Az a tény, hogy az embernél a történelmi fejlődés folyamatában új funkciók jönnek létre, nem jelenti azt, hogy a magasabb pszichikus funkcióknak új „központjai” jönnek létre. Ez inkább azt bizonyítja, hogy az új „funkcionális szervek” fejlődése az új közvetett funkcionális rendszerek kialakulása után megy végbe. Így válik az emberi agykéreg a civilizáció szervévé, amely határtalan lehetőségeket rejt magában, és nem igényli új morfológiai apparátusok létrehozását minden olyan esetben, amikor a történelemben új funkcióra van szükség.

A. R. Lurija, uo. 105. o.

Teljesen érthetővé válik, hogy a magasabb funkció károsodhat, a bonyolult funkcionális rendszerbe tartozó bármely láncszem sérülése következtében, tehát a lokalizációjukat tekintve teljesen különböző gócok sérülésekor. Ugyanakkor azt is tudjuk már – s ennek alapvető jelentősége van –, hogy az egyes láncszemek kiesése különbözőképpen károsítja a funkcionális rendszert, s az egyes magasabb funkciók károsodásának szimptómái a különböző lokalizációjú gócoknál teljesen eltérő felépítésűek lesznek. A gnózis vagy a praxis, az írás vagy az olvasás, a számolás vagy a logikai műveletek károsodása topikailag különböző agysérülések folytán egyaránt bekövetkezhetnek, és a figyelmes elemzés bizonyíthatja, hogy az adott folyamat megvalósításához szükséges egyes láncszemek vagy tényezők kiesése a funkciók teljesen eltérő jellegű károsodásához vezetnek. A funkciósérüléseknek ezek a gondos elemzéssel meghatározott minőségi sajátosságai teszik lehetővé a keletkező károsodások topikai jelentőségének megítélését is.

A. R. Lurija, uo. 81. o.

Rubinstein Marx-értelmezése

Szergej Leonyidovics Rubinstein (Ogyessza, 1889. június 6. – Moszkva, 1960. január 11.) az Ogyesz- szai Egyetem, majd a Leningrádi Herzen Pedagógiai Főiskola (1930-1942) és a Moszkvai Egyetem professzora volt. Rendkívül olvasott, a pszichológiához a filozófia felől közelítő, eredetileg német filozófiai iskolázottságú irányító személy volt.

A német filozófiai iskolázottságú, Marburgban doktorált, Ogyesszában dolgozó ifjú a harmincas években kerül a középpontba, mint a leningrádi Herzen Pedagógiai Intézet tanszékvezetője. 1934- ben jelenik meg nevezetes dolgozata A pszichológia problémái Karl Marx munkáiban címmel. A dolgozat Marx korai műveinek, a Német ideológiának és a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak alapos feldolgozásán, s a korabeli pszichológia gondjainak fölényes ismeretén alapszik. Olvasottságán érződik a könyvtáros, aki Ogyesszában és Leningrádban is a friss nyugati irodalmat olvassa. Rubinstein úgy véli, hogy a marxi művekben fellelhető egy rejtett pszichológia. Ennek alaptézise a tudat és a tevékenység egysége elnevezéssel az egész szovjet pszichológiában elfogadott jelszóvá vált, különösen Rubinstein 1935-ben megjelent bevezető könyve nyomán, mely a vezérfonal szerepét vette fel. A filozófiai tudat fogalmát értelmezi pszichológiailag. A tudat nem más, mint tudatos lét. A sajátosan emberi tevékenységmódban, a munkában keletkezik. Ennek módszertani következménye is van, az, hogy az emberi tudat objektivációiban tanulmányozható.

Megjelenik nála a szakmai kérdések ideológiaivá alakítása is. A behaviorizmus és az introspektív pszichológia elleni együttes küzdelem a már említett sztálini kétfrontos ideológiai harc esetévé válik. Az introspekciós pszichológia és a behaviorizmus nem összeegyeztetendőek, ahogy Rubinstein szerint Karl Bühler és Kornyilov kísérelte meg, ezzel szemben: „Az igazi feladat ... nem az ilyen »szin- tézis«, hanem a »kétfrontos harc«, ... [az] hogy meghaladjuk azokat az előfeltevéseket, melyekből mindezek az ellenségeskedő irányzatok s maga az ellenségeskedés is kiindul.” (Rubinstein 1967b, 258. o.) Továbbmenve, a lelki jelenségek történeti változását hangsúlyozva Rubinstein eljut odáig is, hogy a kommunizmusról szóló marxi fejtegetéseket mint tényleges pszichológiai predikciót értelmezi: az új ember közösségi, történetileg alakuló gazdag motivációs rendszere a valódi emberi szabadság megvalósítója lesz.

Rubinstein korántsem olyan eredeti gondolkodó, mint Vigotszkij. Számára a Marx-értelmezés lényege a pszichológiának szóló marxi üzenet desifrírozása. Új mondanivalóját nemigen tudja konkrét szaktudományos hipotézisekre lefordítani. Nála a tapasztalati szakmai munka s az elmélet lényegében két szálon fut. Mindez nem azt jelenti, hogy ne lett volna jelentős tapasztalati pszichológus. A Herzen Intézetben ő és munkatársai számos vizsgálatot végeznek és publikálnak a gyermeki megfigyelőkészség fejlődéséről s az értelmes emlékezés és tananyagszerű tanulás mechanizmusairól. Rubinstein igazi nagy hatását azonban tankönyve biztosítja, az 1940-ben, majd átdolgozott kiadásban 1946-ban megjelent, 1942-ben Állami Díjjal kitüntetett, több mint 1000 oldalas munka, Az általános pszichológia alapjai. A könyv mindmáig értékes olvasmány két okból. Rubinstein szintézist próbál adni, az általa kifejtett marxista pszichológia alapelveinek megfelelően, egyszerre képviselve determinista felfogást és módszertani alapállást a külső-belső viszonyát illetően, kiegészítve ezt a monizmus, a fejlődés és a történetiség elvével.

A pszichikumot azon objektív kapcsolatok feltárásának segítségével ismerjük meg, amelyek azt objektíve meghatározzák. Ez a pszichológia tulajdonképpeni feladata. A pszichológiai megismerés a pszichikusnak közvetett megismerése, lényeges, objektív összefüggéseinek és közvetítéseinek feltárása révén.

Sz. L. Rubinstein: Az általános pszichológia alapjai.

1964, I. 47. o. Fenyvesi István ford.

A könyv másik tartós erénye, hogy miközben a nyugati pszichológia eredményeit is kimerítően áttekinti, a szovjet pszichológia első évtizedeinek igen gazdag tárháza. Ma legkönnyebben ebből a könyvből ismerhetjük meg, mi mindent kutattak az elméleti viták közepette 1920 és 40 között. Kicsit egyoldalú persze ez a bemutatás. A széles spektrumban Vigotszkij és iskolája meglehetősen kényszeredetten szerepel csak, érezhetően pusztán a „teljesség” kedvéért. Lehetne ezt politikai tényezőkkel motiválni, ekkorra már a Vigotszkij-iskola nemigen kívánatos. A valós helyzet profánabb: véleményem szerint féltékenység is közrejátszik ebben, a túl hasonlót hirdetők közötti rivalizáció, és a két város, Leningrád és Moszkva oly sok szakmai kérdést befolyásoló küzdelme.

Rubinstein évtizedekkel túlélte Vigotszkijt, még aktív kezdeményezőként megérhette a pszichológia újjászületését az ötvenes évek végétől. A sztálini korszakban azonban ő sem kerülhette el sorsát, bár a pszichológia első nehéz évtizedében az ő csillaga egy ideig még magasan ragyogott. A díjakkal kitüntetetett, ünnepelt tankönyv azonban a háború utáni évek újabb tudományellenes hullámában, mely a zsdanovizmus dicstelen néven vonult be a szovjet történelembe, 1947-ben a Filozófiai Intézetben folytatott vita során s egy sarokbaszorító vitacikkben megkapja a magáét. A pártosság, az aktivitás és a tükrözéselmélet nevében zászlót bontó bírálatok Rubinsteint aspecifikus vádként eklekticizmusban és nyugatimádatban marasztalják el. „Szakmaközelibb” vádjuk pedig, hogy a fiziológiai és a külső feltételrendszer determináló szerepe nem ad egységes determinizmuskoncepciót, s hogy az érzelmek tárgyalásában nem világos nála a tükrözés szerepe. Rubinstein túl nagy hangsúlyt helyez itt a belső folyamatokra. Ezek a vádak, s az 1950-es még említendő Pavlov-vita azt eredményezik, hogy Rubinstein, aki 1942-től Moszkvában volt pszichológiaprofesszor, lekerül a színről. 1955-től azonban a megújulásban ő is részt vesz.

Két fonalon veszi fel újra a szakmai aktivitást. Éppen abban akar világos új koncepciót hirdetni, amiben megvádolták: cikkeiben s Lét és tudat című könyvében a pszichológiában érvényesülő determinizmus felfogást akarja definitíven kifejteni. Ennek lényege nagyon szikár, s egy mindenhol érvényesíthető alapelvből indul ki: a külső hatások mindig a belső feltételeken keresztül érvényesülnek. Ennek pszichológiai lefordítása az lesz, hogy a pszichológia feladata a külső hatások érvényesülését biztosító pszichológiai feltételek vizsgálata és a külsőleg determinált pszichikus tevékenység belső törvényszerűségeinek feltárása.

Ami pedig az idegműködés és a lelki jelenségek kapcsolatát illeti, Rubinstein világosan kifejti, hogy a pszichikus szerveződés új minőség. Alapja az idegműködés, de a pszichológiai törvényszerűségek nem vezethetőek le a neurodinamikából, s az idegműködés bármily részletes kutatása sem teheti zárójelbe a pszichikus működések társadalmi meghatározottságát. Ez a társadalmi és történelmi meghatározottság azonban nem vezethet ahhoz, hogy kétségbe vonjuk az általános pszichológia lehetőségeit, s abban sem szabad naivan hinnünk, hogy minden történelmi változás pszichológiai változásokat is eredményez. Ennél már csak rosz- szabb, ha különválasztjuk a természeti-fiziológiai és a történelmi pszichológiát: a jelenségeket mindig együttesen kell természeti és társadalmi meghatározottságukban vizsgálni (itt konkrét utalások nélkül a Vigotszkij-iskola bírálatáról van voltaképpen szó).

A dogmatikus érvelés korántsem múlt el nyomtalanul; Rubinstein vitastílusa, miközben a pszichológia jogaiba való visszahelyezéséért harcolt, nem nélkülözi az ellenfelek retorikájának jegyeit. Alljon itt egy idézet ennek illusztrálására a szociálpszichológiáról:

A külön történelmi pszichológia hirdetése nagyobbrészt nem egyéb, mint a reakciósok szívének kedves „szociálpszichológia” védelme; ez pedig lényegét illetően a szociológia pszichologizálására tett kísérlet, vagyis próbálkozás az idealizmus becsempészésére a társadalmi jelenségek tanulmányozásába.

Sz. L. Rubinstein: A pszichológia fejlődése.

1967, 35. o. Kövendi Dénes ford.

Mindez hathat nagyon elvontan, azonban azokban az években a „dialmatos” marxista zsargon és az éppencsak elmúlt pavloviánus offenzíva hátterében a pszichológia sajátos céljainak kissé skolasztiku- san bevezetett újra legitimalizálását jelenti. Példát is adott Rubinstein (1964b) a program megvalósítására: ekkoriban publikálja gondolkodás-lélektani vizsgálatait is, melyek a feladatmegoldás közben azt elemzik, hogy hogyan függ a külső segítség (vö. külső meghatározók) hatása attól, hol tart a személy a feladat megoldásában (belső tényező). A stílus azonban ekkor keletkezett munkáiban lehangoló: a védekező, skolasztikus verbalizmusokba menekülő embert látjuk itt, szemben a megtámadott tankönyv határozott, öntudatos stílusával. Egyazon szerző esetében is elszomorítóan látható, mit tettek a sztálini ideológiai csaták a pszichológiával.

A pszichológia diszkreditálása: a sztálini kor és a pszichológia

A pedológiai határozat

A harmincas években a korábban sokrétű, s igen kiterjedt tevékenységű szovjet-orosz pszichológia több hullámban ideológiai támadások középpontjába került, mint már többször utaltunk rá. Már a harmincas évek elején erőteljesen fellép a pszichológia ideológiai tisztázásának igénye, a pszichológia is bevonódik a kétfrontos ideológiai harcba és a bírálat – (kikényszerített) önbírálat ördögi körébe, mely újabb és újabb személyek és irányzatok diszk- reditálásához, intézmények és tevékenységfajták adminisztratív felszámolásához vezet. 1931-ben zajlik le az ún. reaktológiai vita, melynek során megkérdőjeleződik Kornyilov vezető szerepe. Az ideológiai vád ellene s sok más pszichológus ellen: eklekticizmus, az, hogy a marxizmust, s különösen a lenini tükrözéselméletet nem integrálták kellően a pszichológiába, s mechanikusan gondolkodnak az emberről.

Folytak viták Vigotszkij koncepciójáról is. A jel fogalmának középpontba állítását buzgó ideológusok idealista engedménynek látják, történetiségét pedig absztrakt szociologizmusnak. Súlyosabb s végletesebb következményekre vezettek a gyakorlati pszichológiai ágakkal kapcsolatos viták. 1931- ben a kiterjedt munkapszichológiai, pszichometriai és tesztológiai tevékenység kérdőjeleződött meg, összefüggésben azzal is, hogy a „nyugatosabb” Lunacsarszkijt leváltották a nevelésügy éléről. A pszichotechnika, ahogy képviselői nevezték magukat, elmarasztalta saját magát: nem tart szoros kapcsolatot az elmélettel, mereven veszi át a nyugati tesztmódszereket, nem veszi figyelembe a marxi munkaelméletet és a szocialista munka új jellemzőit (öntudat, munkaverseny, a munka becsület és dicsőség dolga). Az eleinte rutinszerű önkritika a harmincas évek második felében a munkalélektan s a hozzá kapcsolódó teszthasználat teljes felszámolásához vezetett: megszűnt a pszichotechniku- sok folyóirata, társaságuk, a tesztek, a kiválasztás logikájának használata egészen a hetvenes évekig szinte teljesen tabuvá válik a Szovjetunióban.

A pszichológiai tevékenységre a legsúlyosabb csapást azonban a pedológiai határozat jelentette. Itt már szó sincs öntisztulásról és önkritikáról. A határozatot 1936. július 4-én a párt Központi Bizottsága hozza meg. A korábbi, végre nem hajtott döntéseket követő drákói, egy (!) hónap alatt végrehajtandó határozat ürügye az, hogy az iskolákban egyre nagyobb szerepe volt a gyermekek egyéni különbségeit vizsgáló, pszichodiagnosztikai módszereket alkalmazó pedológusoknak. Ezek elméleti hozzáállása részben az ekkor már több évtizedes gyermektanulmányi (pedológiai) hagyományt követi. A gyermek fejlődésének sajátos törvényszerűségei vannak, az iskolának kell a gyermekhez igazodnia s nem fordítva, hirdetik a gyermekközpontú pedológusok itt is, mint mindenütt a világon. Ugyanakkor a szovjet pszichológia legkiválóbb fejlődéskutatói is a pedológiai mozgalom jelszava alatt fejtették ki saját tevékenységüket. A már elemzett alkotók közül Blonszkij és Vigotszkij is pedológusként definiálják magukat, annak ellenére, hogy fejlődéskoncepciójuk a társadalmiság s a kultúra interiorizációjának hangsúlyozásával jóval túllép a hagyományos pedológiai kereteken. Blonszkij elkötelezettsége a gyermek iránt odáig megy, hogy a harmincas években könyvet ír a gyermeki szexualitásról is. A pedológiai elmélet jelentős képviselője a ma kevésbé ismert, fiatalon elhunyt M. J. Baszov (1892-1931) is, aki munkáiban a pszichikus szerveződés különböző szintjei és a környezet és az öröklés együttes determináló szerepe mellett érvel. Az utóbbi éppen elég lesz megbélyegzésére; bármily sokat hangsúlyozta is a környezet fölényét az ember meghatározottságában, maga az, hogy egyáltalán helyet hagy az öröklésnek – nem bocsánatos bűn. Ha mai piedesztálját tekintjük, szavakban ez a határozat elővételezte a diszkriminatív teszthasználat bírálatát a hatvanas évek nemzetközi pszichológiájában. Itt azonban többről van szó: ideológiáról s annak álcázott szakmai versengésről.

A pedológiai határozat első szinten, a szakmai hatalmi viszonyok tekintetében a pedagógia hatalmának helyreállítását jelenti. A pedológia fő bűne: determinisztikus fatalizmus a gyermekek sorsának intézésében, helytelen áthelyezési gyakorlat a gyógypedagógiai intézmények felé. Vissza kell helyezni jogaiba a pedagógiát és a pedagógust, a pedológu- sokat ki kell ebrudalni az iskolákból, kiadványaik megsemmisítendőek, főiskolákon nem oktatható ez a szakág. A fogyatékosok iskoláit felülvizsgálva lehetőleg vissza kell telepíteni a gyerekeket normális iskolákba.

Kétségkívül lehetett bizonyos pszichológusi arrogancia az iskolákban működő pszichológusok munkájában, talán megfontolatlanul fetisizálták is a tesztmódszereket. A határozat azonban nem a részletigazságok felől értékelendő. Alapvetően adminisztratív és politikai határozat volt. Gyakorlati következményeként évtizedekre megszűnt a pszi- chodiagnosztikai munka a Szovjetunióban. Több is történt azonban. Mindenki megbélyegződött, aki valahogyan a pedológia névhez kapcsolódott, nemkívánatossá, idézhetetlenné vált. A defektológiai és pedagógiai munkásság révén ez elég drámaian befolyásolja Vigotszkij és Blonszkij szellemi sorsát. Intézményesen pedig a pszichológusi szakma, mint ami eleve hajlik ezekre az elhajlásokra – a pedagógia ellenőrzése alá kerül. Nem szűnik meg a szó szoros értelmében, de 1943-tól minden pszichológiai kutatás a Pedagógiai Akadémia felügyelete alatt folyik, s ez korántsem volt csupán formális. Minden kérdés a pedagógiai lélektan keretében, az ember alakíthatóságának hangsúlyával volt csak felvethető. Megszűnnek a folyóiratok – a Pszichológia és a Szovjet Pedológia 1932-ben, a Szovjet Pszi- chotechnika 1934-ben. A pszichológusok hallatlan egyéni szívóssággal, leleménnyel és optimizmussal, rejtőzködve dolgozva mentették csak át életüket s tudásukat 20 évvel későbbre, mikor újra megnyílt a tisztán pszichológiai tevékenység lehetősége. Ez az átmentés elsősorban a Vigotszkij-iskolának s az Uznadze által vezetett grúziai kísérleti pszichológiának sikerült, mely utóbbi minden érdekes lelki jelenséget a beállítódás fogalma köré szervezve rendületlenül folytatta a kísérleti munkát.

Az ember alakíthatósága

A pedológia csak ürügy volt a végső csapásra a pszichológia ellen. De vajon miért olyan nemkívánatos tudomány a sztálini irányítás számára a pszichológia? Hiszen a pszichológus válhatna a „lélek mérnökévé”, a manipuláció engedelmes eszközévé. A pszichológia elítélése s a kor, az ötéves tervek, a rohamos iparosítás társadalmának igényei között bensőséges kapcsolat van, nem pusztán a bölcs tanító szeszélye keresendő itt. A gyorsított iparfejlesztés elmaradott paraszti, javarészt félanalfabéta közegben valósul meg, ráadásul etnikailag, vallásilag és nyelvileg inhomogén közegben. A körülmények determináló szerepét hangsúlyozó minden tudományos koncepció ellene van ennek, hiszen az akadályokat helyezi előtérbe. A villámgyorsan épülő kohók, a gyáriparba özönlő paraszti tömegek világában nincsen szükség szelekcióval foglalkozó munkalélektanra, hiszen az csak azt emeli ki, hogy az emberek nem egymással felcserélhető „csavarok” (Sztálin saját kifejezése), s hogy az ember meglévő paraméterei korlátokat képviselnek. Ugyanígy az a pszichológia, mely a gyermekből indul ki s nem a nevelésből, bármily hajlékonyan kezelje is a gyermekeket, mégiscsak kész, áthághatatlan paramétereket hirdet. Például azt, hogy a fejlődésnek törvényei vannak, hogy a változások lassúak. Ezzel szemben a messianisztikus voluntarizmus nem csak a természetet akarja átalakítani egy csapásra, hanem az ember átalakíthatóságát is hirdeti. Hisz abban, hogy a nyelvileg és kulturálisan inhomogén, gyökértelenné tett „elmaradott” tömeg a nagyipar köré kergetve egy nemzedéken belül megváltoztatható, s egységes (orosz) szocialista öntudatú munkássággá tehető. Korántsem véletlen, hogy az önkény másik elszenvedője a pszichológia mellett a genetika: az a természet rögzített paramétereit hirdeti, mely akadályként tornyosul a mezőgazdaság előtt, jöjjön hát Liszenko.

A pszichológia pavlovizációja

Az ideológiának és ennek „végrehajtójaként” a pedagógiának való alávetéssel a pszichológia évtizedes hánykolódása a szovjet világban s a köré csatolt országokban nem ért véget. Az ötvenes években a pszichológia egy új erőszakhullám áldozatává válik: a magasabb idegműködés kutatásának lesz alárendelve. A húszas-harmincas években voltak már törekvések arra, hogy Pavlov munkásságát bekapcsolják a pszichológiai érvelésbe, nem kisajátító, hanem a lelki működések természeti alapjait tisztázó értelemben. A háború utáni években azonban megjelent a sztálini tudománypolitikának megfelelő agresszív kisajátító igény. Már a Rubinstein említett tankönyvével kapcsolatos vitákban is felmerült az a vád, hogy nem jól értelmezi a pszichofizikai egységet: valójában, mondták mechanikus kritikusai, az idegműködés, mint objektív oldal determináló szerepét kell hangsúlyozni.

Az igazi inváziót azonban egy 1950-ben a Szovjet Tudományos Akadémia és az Orvostudományi Akadémia által szervezett nagy tudományos vita, a Pavlov-vita jelentette. Nem akármilyen vita volt ez, s korántsem csak a pszichológiát érintette. 81 előadó mellett 200 felett volt az el nem hangzott felszólalások száma. A vita sztálini jelzője két vonást takar. Ideologizált vita volt, a korra jellemző kritika-önkritika szekvenciákkal, melyben a résztvevők nem fukarkodtak az idealista és a mechanikus jelzőkkel, s a látszólag elvont eszmecsere olyan személyes harcokat tükrözött, ahol az elhajlónak kikiáltottak intellektuális és egzisztenciális diszk- reditálása volt a tét. Ami pedig az elvek sztálini jellegét illeti, ez a következőkben ragadható meg. A sztálini tudománypolitika egyik alapelve, hogy meg kell akadályozni a tudományos sokszínűséget. Egységesíteni kell a tudományt, ugyanúgy, ahogy a pártot. Olyan tudományos elméleteket

kell favorizálni, melyek genuinan oroszok, s több szakterület átfogására képesek. Pavlov egyedülállóságát még az önkritikát gyakorló megvádoltak is kénytelenek állandóan hangsúlyozni. A Pavlov halála után 15 évvel szentséggé emelt pavlovizmus a fiziológia mellett az orvostudomány, a biológia, a pszichológia és a pedagógia integratív elméletének szerepére lett kijelölve. S együtt járt vele az az orosz megkonstruált történeti folytonosság, mely az orosz múltat már nem lebecsülendő sötétségnek tartja, hanem haladó előfutárokat fedez fel benne, a pszichológiára nézve természetesen Szecsenovot (vö. Joravsky 1989).

Miről szólt a vita? Egy része a fiziológián belül zajlik, a helyes marxizmus vagy a lenini örökség mintájára értelmezett „egyedül helyes pavlovi örökség” érdekében. A magukat a valódi üzenet hordozójának tekintő Pavlov-tanítványok, Bikov és Ivanov-Szmo- lenszkij mechanikus és merev szemléletet hirdetnek. Bírálják I. Sz. Beritov-Beritasvili (1885-1974) és P. K. Anohin (1898-1974) felfogását, akik az emlékezet kutatásával, illetve a funkcionális rendszer és a szabályozás előtérbe helyezésével szub- jektivista értelmezést adtak volna Pavlovnak. Beri- tasvili egyébként az állati emlékezet bemutatásával a reprezentációs gondolatmenet egyik előfutára, Anohin (1965; 1974) pedig az aktív szervezet gondolata mellett a neurális modellek koncepciójának egyik első képviselője. Ellenség a lengyel Konorski is, aki az idegrendszer mikrokutatásait kéri számon a pavlovizmuson. A magasabb idegműködés pavlovi kutatása az állványon rögzített kutya feltételes reflexeinek tanulmányozásával mindent megtud az agykérgi dinamikáról. Az idegrendszer spontán aktivitását kiemelők idealisták, közvetlen idegrendszeri megfigyelésre pedig nincsen szükség.

Ami a pszichológiát közvetlenül érinti, elhangzott a vitában számos „elvi megjegyzés” a szubjektív és objektív viszonyáról, arról, hogy van-e egyáltalán szükség pszichológiára, de konkrét tanácsok is: a II. jelzőrendszer, mint az emberre sajátosan jellemző szerveződés és a pavlovi tipológia humán kidolgozása jelenik meg sajátos feladatként.

Folytattak ezután a pszichológusok is természetesen fogalomértelmező skolasztikus gyűléseket (mi a helye a pszichológiának a fiziológiához képest s így tovább). Ki is kristályosodott ezek során Pav- lovnak egy iskolás kanonikus olvasata.

A pavlovi ülés hatása különösen a Sztálin halálát követő években korlátozó helyett – az eredeti szándékokat visszájára fordítva – éppen felszabadítóvá vált. Igaz, hogy az élettanon belül maga az ülésszak merev s a tudomány nemzetköziségét tagadó ideologikus felfogást hirdetett. A pszichológusok azonban a Pavlovra hivatkozás cselén keresztül elkezdhettek nem pedagógia-központú, hanem természettudományos orientációjú kutatásokat végezni. Az ötvenes évek közepére-végére kiderül, hogy jobb a fiziológia szolgálólányának lenni, mely mégiscsak természettudomány, szemben az ideologikus pedagógiának való kiszolgáltatottsággal. Nehéz s furcsa terminológiát szülő kor volt a pavlovizmus, a pszichológusok azonban lenyelve a pavlovi pirulát, tiltakoztak az ellen, hogy ne lenne objektív pszichológia, s tudományuk kimerülne az élettanban. Ami politikai beágyazottsága révén csapásnak indult, éppen a politikai változásoknak is köszönhetően, a genuin pszichológia visszatérésének kezdetévé vált. Érdemes felidézni, hogy hasonló folyamatok az ötvenes években a magyar pszichológiában is végbementek. Csakhogy ami a Szovjetunióban negyven évre széttolódott, az nálunk egy évtizedre összezsúfolódva jelent meg. A háborút követő néhány év változatos sokirányú tevékenységét a szovjet pedológiai határozatra emlékeztető adminisztratív döntések, a pszichológia pedagógiai alávetése s a pavlovizáció átfedve, ösz- szezsúfolódva követik egymást. A rendteremtésre bevezetett pavlovi koncepció azután nálunk is a tudományosság visszacsempészésének királyi útja lett az átideologizált közegben.

A száműzetés vége

Az orosz pszichológia közel két évtizedes bujkálásának és ideológiai alárendelődésének korszaka az 50-es évek második felében ér véget. Látványos események is kísérik ezt: 1955-től újra van folyóirata a szovjet pszichológiának, újraindul a kifejezetten pszichológiai könyvkiadás is, megalakul a pszichológiai társaság, a Pedagógiai Akadémián működő intézet munkája kiszélesedik, s Moszkvában és Leningrádban újraindul a pszichológusképzés. Ezt az újjászületést nem úgy kell elképzelni, mint a korábbi fejlemények hirtelen megtagadását. A szovjet pszichológia továbbra is elméletorientált, kriticista és marxista marad. Olyan általános s konkrét értelmezéseiben nyitott téziseket is általános módszertani elvként hirdet, mint a tudat és a tevékenység egysége. A gyakorlati munkában a tesztmódszereket vagy a pszichoterápiát sokáig továbbra sem találjuk meg, s mindmáig igaz az, hogy szinte minden gyakorlati kérdésben a nevelhetőség és alakíthatóság elvét hirdetik.

A megújulásnak legfőbb jellemzője mégis az, hogy a hatvanas évektől a szovjet pszichológia beilleszkedik a nemzetközi pszichológiai életbe. Megszűnik elzártsága: ismertté válik, de megszűnik autarchiára törekvése is. Miközben elméleti alapokon bírálja, át is veszi a világ pszichológiájának eredményeit. Ebben a nyitottságban és aktivitásban persze vannak ingadozások. A tudomány továbbra is ideológiai irányítás alatt áll, bizonyos jelszavak mindig szükségesek, s a politikai intrika vagy az éppen annak álcázott sokszor befolyásolja a személyes karriereket. Az ingadozások ellenére is igaz az, hogy ettől kezdve a pszichológia intézményesen sosem vált megkérdőjelezetté. Nehéz is lenne épp a szerves fejlődés megindulása miatt ezekre az évtizedekre valamiféle átfogó jellemzést adni a szovjet pszichológiáról, a megfelelő helyeken egyébként is szólok képviselőiről. Három fontos jellemzőt, mint a megújulás sajátos ízeit, mégis fontos látnunk.

Az egyik a Pavlovból kiinduló pszichofiziológiai gondolkodás erőteljessége. Két terület van elsősorban, ahol a pszichofiziológusok nem a pavlo- vizmust építik, hanem Pavlov örökségének aktív továbbfejlesztői. Az egyik a tájékozódási reakció vizsgálata. E területen E. N. Szokolov dolgoz ki olyan kísérleti módszereket s modelleket, melyek a tájékozódási reakciót egy egyedi, a tanulást zavaró jelenségből a valóság idegrendszeri leképezését, modellálását irányító középponti folyamattá teszik. Emberi sugallatát tekintve igen határozott szakítás ez a passzív, kiszolgáltatott ember képével. Másrészt az ötvenes évek közepétől igen részletessé válik a pavlovi személyiségtipológia kidolgozása embereknél. Borisz Tyeplov (1896-1965) és V. D. Nyebülicin kezdetben egyszerűbb, majd elektro- fiziológiai módszerekkel értelmezi a humánkísérletekben Pavlov tipológiai gondolatait. Ezzel egy mindmáig tartó folyamatot indítanak el, mely a személyiség modern biológiai megközelítéseinek egyik alapja lesz.

Másik általános jellemző az elfeledtetett múlt újraéledése. Különösen a Vigotszkij-iskola esetében látható jól, hogy ez nem egyszerűen igazságtevés, hanem folyamatos inspirációt eredményez. Egyrészt a felszabadultabb közegben világossá válik, hogy a nehéz években is folyt a Vigotszkij-isko- la elveinek empirikus kidolgozása, emlékezzünk csak a Lurijáról mondottakra. Másrészt Vigotszkij a hatvanas évektől is folytonos elvi-metodológiai alapokat nyújtó elméleti inspirációvá válik.

Ekkor bontakozik ki Lurija már említett neuro- pszichológiai munkássága s Leontyev tevékenységelméleti felfogása. Alekszej Nyikolajevics Leontyev (1903-1979) a Moszkvai Egyetem Pszichológiai Karának dékánjaként igen nagy szerepet játszott abban, hogy a pszichológiai kutatás és oktatás a hatvanas években fellendült. Mint tudós, Leontyev három területen alkotott. Kidolgozta a Vigotszkij- iskola részletes fejlődésfelfogását. A fejlődés lényege e koncepcióban az, hogy a közvetlen, természeti lelki jelenségek társak, s a nyelvi rendszer által közvetítetté válnak. A gyermeknél ennek során a fejlődés döntő mozzanata az uralkodó tevékenységformák (pl. játék, tanulás, munka) közötti váltás. Másik témája az észlelés aktív folyamatainak feltárása (pl. szemmozgások szerepe a vizuális képmás alakulásában). A szemmozgások kutatásában az orosz pszichológiának pl. Jarbusz, Gippenreiter, V.P Zincsenko munkáival mind módszertanilag, mind tartalmilag nagy szerepe volt. Végül kései munkáiban a személyiség értékorientáció-központú marxista elméletét dolgozta ki. Az elmélet lényeges eleme viselkedési műveletek, cselekvés és tevékenység fogalmi elhatárolása.

A cselekvés szerveződésének alapelve Leontyev- nél a motivációs organizáció. Hasonló képet ad az emberi cselekvésről ez az elméleti pszichológia, mint az analitikus filozófia felfogása, ahol szintén beágyazott viszony van végrehajtó cselekvések s a szándékok világa között.

Bármilyen cél objektíve, bizonyos tárgyi szituációhoz kötötten létezik. A szubjektum tudatában persze a cél ettől a szituációtól elvonatkoztatva is megjelenhet, de cselekvésében nem vonatkoztathat el tőle. Ezért a cselekvés szándékbeli (intencionális) aspektusa mellett (hogy mit kell elérni) operacionális, azaz műveleti aspektusa is van (hogyan, milyen módon lehet ezt elérni), s ez utóbbit nem önmagában véve a cél határozza meg, hanem elérésének objektív tárgyi feltételei. Más szóval: a megvalósuló cselekvés a feladatnak felel meg, a feladat pedig maga a meghatározott feltételek közötti cél. Ezért a cselekvésnek van egy sajátos minősége, sajátos „összetevője”, ez pedig kivitelezésének a módjai. A cselekvés kivitelezésének módjait nevezem műveleteknek.

A. Ny. Leontyev: Tevékenység, tudat, személyiség.

1979, 126-127. o.

Mindebből egy motivációs alapú személyiségfelfogás is kibontakozik.

A fő motivációs vonalak belső viszonyai alkotják a személyiség mintegy általános „pszichológiai profilját”.

Leontyev, uo. 254. o.

[...] Más szóval az emberi személyiség – az egyéntől eltérően – semmilyen értelemben nem létezik a tevékenysége előtt: mint a tudat, a személyiség is a tevékenységből születik, formálódik. Az emberi személyiség valóban tudományos pszichológiai értelmezéséhez a kulcs: a személyiség születésének és fejlődésének, átalakulásainak tanulmányozása a meghatározott társadalmi feltételek között folyó tevékenységben.

Uo. 200-201. o.

Végül a hatvanas évektől jellemző lesz a szovjet pszichológia új nemzedékére is a magasabb megismerési folyamatok, az ember mint bonyolult információkezelő lény kettős kötődéssel való vizsgálata. Bekapcsolódtak a szovjet pszichológusok a kognitív pszichológia új áramába, s ugyanakkor a mérnöki pszichológiába is. Az ezzel kapcsolatos új megközelítések nyitott kezelését sokban segítette a szovjet űrkutatás, mint az a terület, ahol előítéletek nélkül kényszerítve volt az általános pszichológiai és a gyakorlatias megközelítés a nyitottságra mind egymás, mind az új gondolatok és a nyugati pszichológia felé. Mindez persze nem kell eszményi képet sugalljon. Az orosz pszichológia megtalálta a helyét a világ pszichológiájában. Legnagyobb hatása ebből Lurija részletes neuropszichológiájá- nak és a történeti kulturalizmusnak lesz, melyek visszhangra találnak a hetvenes évektől a „nyugati pszichológia” konstrukcionista irányainál.

Kulcsfogalmak

5.22. táblázat -

interiorizáció

pedológia

relativizmus

jelzőrendszer

reaktológia

tájékozódási reakció

neuropszichológia

reflexológia

történeti-genetikus módszer


Szakirodalmi eligazító

A szovjet pszichológia egészének megismerésére ma is jó forrás a Váriné Szikágyi Ibolya (1974) szerkesztette kötet, bár elsősorban a Vigotszkij-iskolára összpontosít. McLeish (1975) munkája kiemelkedik az idegen szakirodalomból, mivel érdekesen kapcsolja az orosz kultúra és társadalomtörténethez a szovjet pszichológiát. Joravsky (1989) igen polémikus, és a hivatalos „haladáscentrikus képet” megkérdőjelező munkája is alapvető forrás. Orosz nyelven a kanonizált történet a szovjet korban Szmirnov (1975) munkája volt, mely értékeléseiben nem mindig mély, adatszerűen azonban nélkülözhetetlen. Az egyenetlen színvonalú Pavlov-iro- dalomból máig releváns Kardos (1957b) munkája, mely a klasszikus tanuláslélektant és Pavlov hagyatékát próbálja összeilleszteni. A pavlovizációt illetően tanulságos még összehasonlítani két Pavlov-ülésszak anyagát: a magyarul 1953-ban megjelent 1950-es Pavlov ülésszak... kiadványát az 1963-as, magyarul 1965-ben megjelent Filozófiai problémák.... kötettel. Blonszkij (1978) önéletrajza nemcsak saját munkásságára, hanem a forradalom utáni évek egész hangulatára tanulságos olvasmány. Egyébként munkaiskola koncepciójának lényege is olvasható magyarul (Blonszkij 1974). Bahtyin új kiadása magyarul is olvasható. A szovjet pszichoanalitikusokról lásd Erős Ferenc (1986) munkáját és Etkind (1998) könyvét a kulturális beágyazásról. Vigotszkijról elég gazdag a magyar irodalom is. Leontyev (1964) könyvének egyik fejezete

  • Az emberi pszichikum tanulmányozásának történeti módszere – elhelyezi az iskolát másokhoz képest. Hasonlóan informatív Váriné bevezető tanulmánya az általa szerkesztett kötetben. Lurija (1987) önéletrajza lelkes személyes beszámoló. Kis János tanulmánya (1967) klasszikus marxista értelmezés, akárcsak Garai László (1969) könyvének megfelelő fejezete. Ez utóbbi munka Rubinstein értékeléséhez is hasznos forrás. A későbbi fejlemények közül a Vigotszkij-iskola képviselőinek munkái

  • Galperin, Leontyev, Lurija könyvei – jól egészítik ki az említett válogatást. Rubinstein is bőségesen olvasható magyarul. A grúz beállítódásiskoláról tájékoztat Molnár István (1972) válogatása, a kognitív irányulású mérnöklélektanról Lomov (1969) munkája. A tipológiai iskoláról jó tájékoztatást ad a Halász László és Marton L. Magda (1978) szerkesztette kötet. A sztálini korról Joravsky a letaglózó olvasmány. McLeish könyve figyelemre méltó koncepció az orosz társadalomszerkezet és kultúra folyamatos hatásairól.